Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Meghan O’Rourke: Szex, ismételten

Akár egy film – búg a mosógép, az érzés
önmagának suttog a sötét szobában –
fájdalom-sivatag és hosszas várakozás.
Elszakadt jegyek elszórva a padlón.

A sarokban két test úgy tesz, mintha
egymás közt lévő távolságot összehúzná.
Ujj és nyelv akár a káprázat meg a vitorlás.
Magára hagyott nap.

Különös kéj, előretekered a szalagot,
lesöpröd a port és lenyalod a horzsolást,
mint sebész remete, minden egyes
fénynyalábon kirajzolódik a szabadság.

A szerelmes hold beezüstözi az éjszakát.
Olyan apró kezeid vannak – gyűrűnyi.
Mindezt megengedtem, hogy megmutasd?
Megállj, hadd peregjek ki a kezeid közül.

Nyelvi fordulat

Harold Pinter: Ráksejtek

Fordította: Nagypál István

 

A ráksejtek azok, amelyek elfelejtetik velünk a halált

–Nővér, Royal Marsden Kórház

Elfelejtetik velünk a halált, de
gyilkos hajlamukat kiélik rajtunk.

Keservesen küzd tumorom, ellenem.
Reméljük a kettős halál nemlétét.

Látnom kell, ahogy a tumor elhal.
A tumor, mely elfelejteti a halált.
Belém plántálja a gyilkosságot.

De még emlékszem a halálra,
noha minden tanúm halott.
De emlékszem, mit mondtak
a tumorról, mely elvitte őket.
Pont olyan vakok és ostobák,
amilyenek a betegség előtt voltak,
amely rávette őket a játékra.

A halott sejtek elapadnak és meg-
halnak, örömükben énekelnek majd.
Éjjel-nappal újra szaporodnak.
Sose fogod tudni, sose fognak szólni.

Nyelvi fordulat

Tiziano Scarpa: Stabat Mater (részlet)

Fordította: Ágoston Fanni Judit

Vak sötétség közepette felébredtem és jöttem, hogy írjak magának, Édes Asszonyom Anyám. A változatosság kedvéért ma éjjel is elfogott az aggodalom. A bestia, akit már jól ismerek és tudom mit tegyek, hogy ne törjek meg. Reménytelenségem tudójává váltam.

Én magam vagyok egyszerre a betegség és a gyógyír.

Keserű gondolatok özönvize bolydul fel és torkon ragad. Fel kell azonnal ismernem és szembe kell szegülnöm, nem hagyva időt arra, hogy elmémet teljesen hatalmába kerítse. A hullám sebesen dagad és mindent beborít. Fekete, mérgező folyadék. A halak tátott szájjal fel-felbukkannak a felszínen, kapálóznak. Íme egy másik, ki tátogva jő fel, majd elpusztul. Az a hal vagyok én.

Szemtanúja vagyok saját halálomnak, a partról szemlélem önnön magam, lábaim már megmártóztak a mérgező fekete folyadékban.

A felszínre tör egy másik haláltusát vívó hal, a bukásom gondolata, az még mindig én vagyok, újból meghalok.

Minek is feljönni a felszínre? Jobb a víz alatt meghalni. Csak úgy húz le a mélybe. Érzem, ahogy merülök. Mindent sötétség borít.

Majd ismét a parton találom magam, ott állok, még mindig én vagyok, még mindig élek, egészen a horizontig szemlélem a mérgezett, fekete tengert, az elpusztult halak tátott szájjal rajzanak. Én vagyok az én, én vagyok a mi, ezerszer, ezernyi aggodalomtól kínzott hal, ezernyi pusztító gondolat, ezerszer haltam már meg és haladok tovább az elmúlás ösvényén, szüntelenül vívva a haláltusát.

Fátyolos szemű hal vagyok, aki azért tört a felszínre, hogy meghaljon. Fejem fölé a magasba tekintek. Amottan a láthatár hamuszürke színbe borult, a felhők oly sötétek, mint egy felbolydult tenger, a felhős eget mozdulatlan, fakó hullámok tarkítják.

Egy kicsiny sziget partjait látom, melynek belsejében van egy lány, aki maga köré tekint. Néz engem, ahogy haldoklom, nem tehet értem semmit, ez a lány én vagyok.

Te, a lány a parton, tégy értem valamit, tegyél valamit saját magadért! Ne hagyd, hogy megkeserítsen mindaz, amit belül érzel! Bármerre nézel, mindenhol az összeomlásoddal találod szembe magad.

Gyorsan kell cselekedni, mielőtt el nem ér a teljes megsemmisülés, ameddig még elmémnek van egy olyan piciny szeglete, amely képes felfogni, mi is történik vele. Minden erőt összegyűjtve tovább kell vonszolni önmagunkat, elvonulni a búvóhelyre addig, míg képesek vagyunk döntéseket hozni és azt mondani: én.

A pusztulás nem én vagyok, meg tudok birkózni vele, erős vagyok, nem akarom hagyni, hogy ez a fekete méreg felemésszen, a halál, amit látok nem én vagyok, nem akarom megtűrni itt a tengert, nem fogom hagyni, hogy a sötétség belém hatoljon és megsemmisítsen.

Még létezem, valahol még itt vagyok, a pusztulástól elszigetelten, az aggódás még nem kerített teljesen hatalmába, még van egy picinyke kis szeglet, ahol fedezékbe vonulhatok és azt mondhatom: én.

Ha még bírom, ma éjszaka szabad vagyok, fel tudok kelni, magam mögött tudom hagyni a gondokkal bélelt ágyat és ide tudok jönni, hogy önnek írjak.

Édesanyám! A változatosság kedvéért ma éjszaka is azon kaptam magam, hogy tágra nyílt szemekkel meredek a plafonra. Az igazat megvallva nem valódi plafonról van szó, mert felettem van Magdolna ágya. Itt bent polcokhoz hasonló, falhoz erősített ágysorokban alszunk. Az alsó ágyakban alvók feje fölött a felső ágyak deszkáiból álló, ha úgy tetszik, magán mennyezet található.

Így az én mennyezetemet Magdolna deszkái jelentik. Igencsak alacsony, ha kinyújtom a karom akár meg is érinthetem. Természetesen ezt nem teszem, mivel már elég jól ismerem magam, és tudom, hogy mennyire csélcsap vagyok. Már megesett velem, hogy felemeltem a karom miközben a gondolataim máshol jártak. Ujjbegyemmel megérintettem a deszkákat, és anélkül, hogy észrevettem volna kiszedtem egy szálkát az ágy sarkából, és ezután még mindig a gondolataimba mélyedve elkezdtem körmeimmel kaparni a deszkát.

Mit akarsz? – mordult fel Magdolna és az ágya szélénél teljes fejével fölém hajolt.

Megijesztett. A sötétben ki tudtam venni fekete kígyókat idéző kócos hajának körvonalait.

– Mondani akartál valamit? – kérdezte. Hagytam, hogy a csönd uraljon, semmit se akartam mondani.

– Senkinek sincs mondanivalóm. Itt bent senkinek se vagyok a barátja.

Elnézését kérem, lényegtelen dolgokat mesélek. Az ágy deszkáiban lévő faszilánkok! Rettentően szégyellem magam Anyám, bocsásson meg nekem. De valahol el kellett kezdenem, nem tud semmit rólam, semmiről sem tud semmit.

Ha eljő az aggodalom (ami szinte minden éjszaka bekövetkezik), a legbiztosabb gyógyír, ha az ember nem időzik tovább az ágyban. Így aztán általában felkelek és idejövök, hogy írjak magának. Télen, nyáron. Télen különösen jót tesz, ha előbújok a takaró alól, minden komorságot megszüntet, olyan mint egy dézsa jeges víz. Nem érdekel ha megfázok. A testem már hozzászokott a jeges éjszakákhoz. Ez még mindig jobb mintha hagynám, hogy rossz gondolatok kínozzanak a nyomasztóan meleg, mételyező ágyban. Feljövök a lépcsőn, elérek ide és leülök a legmagasabb lépcsőfokra a falnak dőlve, ahonnan éppen annyi meleg távozik, amennyi nekem bőven elég. Ez az én kis titkos helyem. Idejövet felveszek egy vállkendőt, ami óvóan ölel körbe, ez magára emlékeztet. Anyám, gondolatban magához fordulok, hall engem?!

Felemeltem a kezem, megérintettem a felettem levő ágy deszkáit, kiszedtem egy kis szilánkot, kapargattam az érdes felületet, egy fej kandikált ki az ágy szélénél, haja helyén fekete kígyók voltak.

– Mi az, szóltál?

– Ki vagy te? – kérdezem a fejet.

– A te halálod – így válaszol a fekete kígyókkal teli fej. Kedves a hangja.

– Velem tartanál? – kérdezem őt.

– Azt akarod, hogy magammal vigyelek?

– Ha neked megfelel, akkor én még nem szeretnék meghalni, – válaszoltam neki.

– Akkor mit szeretnél? – a fej továbbra is kedves hangon szólt hozzám, nem vesztette el a türelmét.

– Szeretném, hogy mindig mellettem legyél.

– Mit akarsz, miről beszélgessünk?

– Nem tudom, – válaszoltam tanácstalanul.

– Nem a bőbeszédűségemről vagyok híres.

– Az nem gond.

– Na meg aztán nincs is mit mondani, – folytatta a fej a kígyóhaj mögül.

– Az is elég ha csak közel vagy hozzám.

– Ugyan miért?

– Szeretném ha segítenél nekem abban, hogy sose felejtselek el.

Emlékszik még rám, Édesanyám? Tudja hogy hívnak? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Cecília vagyok. Tetszik ez a név? Maga milyen nevet adott volna nekem? Gondolkozott valamilyen néven, mikor helyet adott nekem magában?

(„A méhében való rövid tartózkodásom alatt”, akartam volt mondani).

Igen, bensőséges kapcsolatban vagyok a sötétséggel, de egyáltalán nem vagyok rá féltékeny. Fognám a sötétséggel ápolt intimitást és szívesen elcserélném néhány óra alvásra, hogy rendet rakjak a lelkemben és egy kis békét teremtsek odabent. Meg nem tudnám mondani mikor szoktam rá arra, hogy éjszakánként felkelek. Egy dologban azonban biztos vagyok: az első és legrégebbi emlék magamról a sötétség. Ez tény, egyáltalán nem túlzok, sötétben tágra nyílt szemeim jelentik számomra az első gyerekkori emléket. Mondhatni a gyermekkorom nem volt más, mint sötétségek hosszú sora. Nem panaszkodásképp mondom és nem is azért, hogy rossz érzéseket keltsek magában. Ez egyszerűen csak így van.

Édes Asszonyom Anyám, megesett már önnel, hogy rám gondolt? Feltette már magának a kérdést, hogy vajon hogyan is tölthettem életem első éveit? Ha szeretné, hogy a képzelete a valósággal egyesüljön, akkor képzeljen maga elé egy kislányt, aki aggódástól gyötörve, nyitott szemmel tölti az éjszakákat.

Ne gondolja azt, hogy a sötétség az, amitől félek. Nem is a csend. Itt sosincs teljes csönd. Napközben a szobákat zene és hangok töltik meg. Éjszaka pedig az igazak álmát alvó lányok szuszogását lehet hallani. Mindenkinek van rá jellemző, jellegzetes szuszogása, miközben alszik, és ami engem illet, ha más gondolatok gyötörnek, éjszaka szeretem azzal elütni az időt, hogy megkülönböztetem a szuszogásukat. Van aki horkol de ez nem zavar. Mindenkinek van egy éjszakai személyisége, ami olykor teljesen ellentétes azzal, amit nappali fényben enged láttatni.

Minden reggel, akár a virágok, a Nap fényénél kinyílnak az arcok.

Magdolna alvás közben nehezen veszi a levegőt, mintha nagy erőfeszítést jelentene számára a pihenés, napközben viszont léptei könnyedek, szavai gyengédek, szívesen mosolyog. Talán gyötrő álmai vannak, és olyankor rászakad mindaz, amit napközben sikerült elkerülnie.

Időnként, mikor sötét van és elnyúlok az ágyamban, el-el kapok valami távolból jövő, megfejthetetlen neszt.

Nyelvi fordulat

Anja Snellman: Anis F. és a piros bikini

Fordította: Takács Boróka

Esténként, miután Anis már végzett a leckéjével, segített a húgainak a házijukban és segített még a házimunkában az anyukájának is, két évvel előre ugrott és elképzelte mi mindent csinálna a következő nyáron, ha maga dönthetne róla.

Először is, bikini. Anis F. Muumin piros bikiniben szeretett volna sétálni a strandon a tenger felé. Hallahallahalla. Ez a fantázia annyira tilos és borzalmas volt, hogy minden alkalommal megnevetette.

Másodszor, vidámpark. Anis fel szeretett volna ülni a hullámvasútra, az óriáskerékre, a vadvízi csúszdára; száguldani akart, pörögni, bőrig ázni és látni a várost a magasból. Popcornt és vattacukrot enni, Coca-Colát inni, amíg meg nem fájdul a hasa.

Harmadszor, Anis moziba szeretett volna menni és megnézni bármit, ami csak az eszébe jut. Talán egy pornófilmet. Hallahallahalla. Egy olyat, amiben a férfi és a nő mindenféle pózban csinálják. Anis teljesen pontosan szerette volna látni mi történik. Az elejétől a végig.

Negyedszer, Anis biciklizni szeretett volna rövid felsőben és rövidnadrágban, amerre csak akar, a tengerparton, a városban, a piacon, az állatkertben.

Ötödször, Anis el szeretett volna menni egy Madonna koncertre. Tízezer fiatal hófehérkével akart föl-le ugrál és üvölteni, énekelni Madonnával együtt az I am a Material Girl-t.

Hatodszor, egy fiú. Anis F. Munnin közel szeretett volna kerülni egy fiúhoz. Tudni akarta milyen illatú a fiú haja a füle mögött és milyen megérinteni a fiú ujjai közti bőrt. Anis a kezével már kipróbálta, milyen érzékeny terület is található az ember lába között. Kintir, a paradicsom darabkája, áramütés és hidegrázás. Anis a könyvtárban olvasta, hogy a paradicsom ezen darabkájában van a legtöbb idegvégződése az ember egész testén. Otthon természetesen nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert a nők testének ez a része a gudmo-k közé tartozik, amit körülmetéléskor ki kell vágni. Viszont szünetben és az internetes fórumokon annál többet beszéltek erről.

És most már arca is volt az álomfiúnak, Anis a telefonja képernyőjén nézte a képet, amikor a takaró alatt a tenyerét a lába közé szorította. Hallahallahalla!

Hetedszer, Anis piros bikiniben szeretett volna táncolni, mint Brigitte Bardot, Marilyn Monroe és Halle Berry az egyetem könyvesboltjának poszterein. Úgy akart kijönni a vízből, mint egy Bond-lány. Így a fiú megnézné őt és végignézné, amíg ledobná a bikini felsőjét, mint egy igazi baby. HALLAHALLA.

Anis egyszer azt álmodta, hogy a Koránban van Piros Bikini szúra. Üdvözöllek, mondta Madonna lágy hangon és megszólította őt.

Ha a Koránban lenne Piros Bikni szúra, akkor a csupasz bőr dicséretével kezdődne, mesélte Madonna. Leírná a test különböző részeit. A Piros Bikini szúra a Bőr szúrája lenne. Ennek a szúrának a nyelve lágy lenne, mint a simogatás. Az egész szúra az életöröm hangján szólna. Mert hát nem az életöröm minden hit alapja? Ezért kell a Piros Bikinit és minden bőrt dicsérni, különösen a bikini alattit! Legyen végre vége a fekete csuklyás bokáig érő fürdőruháknak és a természetes szépség elrejtésének.

Piros Bikini szúra az élet élvezésére emlékeztetne, felsorolná az összes közeli ember érintését, a hajsimogatást, a macska- és kutyatappancsok tapintását, minden édes és keserű ízt, amit az ember megízlel, minden édes és csípős illatot, amit belélegez, minden anyagot, amibe gondolkodás nélkül beleugrik vagy amin lassan átgázol, a folyókat, amiken lebeg és amikbe lebukik és úszik, mint a bölcsesség folyóiban; benne lenne minden öröm, amit megél, minden fa, vagy árok, amit megmászik, és minden félelem, ami elől elrejtőzik, akár egy barlangban.

Piros Bikini szúra nem ígérné, hogy a halál után a paradicsomban a mártírférfiakat több tucat barna szemű huura várja, akik csak egy leplet viselnek vagy csak piros bikinit.

Piros Bikini szúra nem szólítana fel a sofőröket, hogy hajtsanak bele a zárt ajtókba, a repülőgépek repüljenek bele házakba, az emberek dinamitövekkel magukra szíjazva fussanak boltokban és éttermekbe, nem nézve fenyegetően a nők aprócska bikinijére.