Category Archives: Én és…

Én és...

Kónya és én

Csocsózni voltunk vagy kártyázni. Sötét színű, mintás póló volt rajtad. Vagy pulóver. Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a mintáról vitatkoztunk. Te azt mondtad, az egy oroszlán. Én a tigris mellett érveltem. A tigris bundájának csíkjait sörénynek nézted. Oroszlánsörénynek. Nem engedtél az igazadból, hiába bizonygattuk már négyen-öten is, hogy az egy tigris. Te oroszlánt akartál a mellkasodon hordani, és senki kedvéért nem láttad volna be, hogy az nem oroszlán. Néztelek téged, néztem az oroszlánodat, és eszembe jutottak saját apró agóniáim; hogy hányszor meginogtam, hányszor elbizonytalanodtam a hitemben, hányszor mutattam gondolatban középsőujjat az emberi akarat erejéről és szabadságáról szónokló elveimnek, és hányszor hajoltam meg a ráció vélt mindenhatósága előtt, hogy ne érjen szégyen, hogy ne váljak nevetségessé, hogy megfeleljek…

Ahogy néztelek, a vitád kellős közepén – hadonásztál, mutogattál, rajzoltál a levegőbe, felemelted a hangod, forgattad a szemed – egészen megszégyenültem. Úgy tűnt, hogy a te hitedet, a te elveidet, a te akaratodat semmiféle ráció, szégyenérzet, sem félelem nem mozdíthatja el stabilitásából. Senki nem veheti el tőled az oroszlánodat, azt a kopottas mintát, amit úgy viseltél, mint lovag a pajzsot. Úgy viselte magát az oroszlán rajtad, mint címerállat a pajzson. Aznap legyőzhetetlen voltál.

Játszani voltunk, vagy csak iszogattunk valahol. Sötét pulóver volt rajtad, vagy póló. Mondtam, hogy milyen szép az oroszlán rajta. Ellenkezni kezdtél, hogy márpedig az tigris. Hiába győzködtünk többen is, hogy az ott egyértelműen oroszlán, hajthatatlan voltál. A sörényt csíkoknak nézted. Tigrisbunda-csíkoknak. Nem tulajdonítottam jelentőséget a tigrisednek, épp ezért tűnt fel, hogy hosszúra nyúlik a vita körülötte. Valamiért fontosabb volt neked, mint nekünk, akik győzködtünk, és nevettünk az együgyűségeden. Ahogy magyaráztál, le-lenéztél a mintára, azt hittem, azért, mert kezded már látni, hogy valójában oroszlán a te tigrised. De nem, most már biztosan tudom, hogy egy pillanatra sem billentettünk ki a meggyőződésedből. Le-lenéztél, de nem az ábrára, a matériára, nem, mint a vita tárgyára: tekinteted a tigrised tekintetét kereste. Azt kereste, amit a világon egyedül nevezhetsz úgy, hogy enyém. Mintha egymásra kacsintottatok volna a tigriseddel. Ez után már nem szóltam, nem érveltem, csak hallgattam a védőbeszéded. Be kellett látnom, hogy bármennyire is oroszlánnak tűnik, a te tigrised tigris, és tigris lesz mindig. Te látod felülről, látod belülről, láthatod egészben vagy darabokban. Mi csak néha, ha viseled, és akkor is csak a felszínt, szemből az arcot, és kicsit a sörénycsíkokat. A te tigrised perspektíva, ami nekem, nekünk mindig idegen lesz. A te tigrised védővonal az oroszlánt skandáló csőcselék ellen. A te tigrised immunitás a „Vegyülj el!” és „Alkalmazkodj!” vezényszavakra. Helyetted beszélő protézis, barátságos démon. A te tigrised hübrisz.

Vitatkozni voltunk, vagy csak beszélgettünk. Valamit a pulóveredről magyaráztál. Nem emlékszem, nem is figyeltem a szavaidra. Arra emlékszem, hogy bámultalak, ahogy mutogatsz, néztem a forgó szemeidet, a gunyorosból őszintébe forduló mosolyod, néztem az arcod. Olyan voltál, mint egy kölyöktigris. Vagy mint egy kölyökoroszlán.

Én és...

Én és Kónya, avagy egy önkéntes száműzött az élet furcsaságairól

Furcsa az élet. Legalább ötféle módon képzeltem el, hogyan fogom elkezdeni ezeket a sorokat, s legalább tizenötször töröltem ki az egész bekezdést. Kedves Cimborám! Égből jövő elnézésedet kérem saját tanácstalanságom miatt. Egy huszonhat éves embernek, aki ráadásul magát művészléleknek csúfolja – bocsánat: aposztrofálja – egy-egy hétvégi, sörgőztől megmámorosult estén a vele egy társaságban levő, magukat sokszor a legnagyobb jóindulattal értelmiséginek nevező emberek előtt, illene tudnia, mit is akar mondani. Most viszont megbuktam az ezerarcú élet keserű „poénokkal” teli rejtvényújságjának legutóbbi, velőig maróan nyers vizsgáján. Egyszerűen képtelen vagyok klaviatúrahangon megszólalni.

Furcsa az élet. 2012 áprilisában a DEIK költészetnapi műsora előtt kinn álltunk az egyetem bejáratánál, s a férfiembert érintő legnagyobb kérdésekről cseréltünk eszmét. Szokásomhoz híven valami ostobaságot fejtegettem, Te pedig attól a bizonyos „kónyai nevetéstől” kísérve jegyezted meg: „Csabi, Te mindenre tudsz valamit mondani.” Miután megnyugtattál, hogy a Weöres-vers megzenésített változata még rekedtes vödörhangommal is fogyasztható – „Műsor után úgyis berúgunk a Kolkávban, ha szar lesz, holnapra elfelejtik…” –, úgy vonultunk be a Színláz terembe, hogy azt hittem: igazad van. Hogy mindenre tudok valamit mondani. Nagy bánatom ez, de posztumusz vitába kell szálljak Veled. Nem, Komám. Erre most én sem tudok mit mondani.

Furcsa az élet. Hazakerültem Egerbe. Itt vannak a hegyeim, amiket ott, az Alföldön, a Cívisvárosban mindig hiányoltam, s ezt egy-egy hisztis sörbüffenet között mindig és mindenkinek a tudtára adtam, beszédemben malátától megnövekedett palócsággal persze. Debreceni barátaim hiányával lelkemben, de itthon vagyok. Most viszont megint hiányzik egy hegy. Fiatal képződmény ugyan, ám elég magas. Csak egy kopottas tábla van kitéve a lábához, rajta: „Saját Korlátaitok-hegy. Veszélyes ösvények, csak tapasztalt turistáknak. Sikeres utat! Üdvözlettel: Isten.” Ezt hiányolom én. Mert megmásztuk már párszor. Átvergődtünk, és sok esetben végül jobban ismertük egymást, mint saját magunkat. És most már nem tudok Veled túrázni menni. Pedig szívesen tenném.

Nekem most már csak annyi jut, hogy egy belvárosi albérlet magad sem hinnéd milyen kicsiny szobájában, egy kölcsönbe kapott asztalon, értetlen arckifejezéssel püföljem a billentyűzetet. Magad sem hinnéd, barátom, de szerintem mind ezt tesszük. Ott Debrecenben a többiek, itt Egerben, mint valami magányos, öregedő vitéz, jómagam. Régóta tervezem, hogy tavasszal ellátogatok a Cívisvárosba. „Kettes villamossal már nem lesz ugyanaz.” – gondoltam. Egy frászt. Nélküled nem lesz ugyanaz. Nélküled, Komám. Mert jól tudom, hogy mindenki szemében, aki ismert Téged, egy olyan áttörhetetlen, rideg és tökéletes űr lakozik majd, ami csak ennek a hitehagyott világnak a sajátja lehet.

Hogy lehetek jó az írásban? – kérdeztem egyszer Imitől a Fácánban.

Ahhoz sírni kell Csabi, és a saját poklodat minden nap szeretettel a szívedben megélni. – válaszolta.

Kedves Kónya! Barátom! Most is pontosan ezt tettem, teszem. Csak már az nem érdekel, hogy jó vagyok-e vagy sem. Az emléked ápolásához akarok méltó lenni. Ugye, komám? Ugye, milyen furcsa az élet?

Én és...

rendszerezés

borzasztó, hogy ilyenre kényszerítesz
hogy definiáljalak, hogy találjalak ki
ki voltál nekem? hova soroljalak?
még nem állok készen bedobozolni
még nem állok készen a lomtalanításra
legyenek az emlékeid összevisszaságban
egy halom belőled – most mit válogassak?
de megpróbálom.
kezdem a hangoddal, kell neki egy doboz.
jó nagy, mert a szavakkal együtt rakom el.
és máris belefúlok a nagy pakolásba,
nem bírlak kategorizálni, sok van belőled,
és máris elfogytál.
vagy őrizzek meg mindent, egyre félve
hogy belepi a por, megeszi a rozsda
demens leszel a fejemben, egyre butább,
bolondabb emlék, húgyfoltos öreg,
majd kósza gondolat
és meghalsz megint
jaj
bár lennél verstani eszköz
versláb, rímképlet, strófaszerkezet
mondhassam, írtam egy verset Kónyákban
mert tagadni még mindig egyszerűbb.