Category Archives: CéhKaptár

Én és...

Kónya és én

Csocsózni voltunk vagy kártyázni. Sötét színű, mintás póló volt rajtad. Vagy pulóver. Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a mintáról vitatkoztunk. Te azt mondtad, az egy oroszlán. Én a tigris mellett érveltem. A tigris bundájának csíkjait sörénynek nézted. Oroszlánsörénynek. Nem engedtél az igazadból, hiába bizonygattuk már négyen-öten is, hogy az egy tigris. Te oroszlánt akartál a mellkasodon hordani, és senki kedvéért nem láttad volna be, hogy az nem oroszlán. Néztelek téged, néztem az oroszlánodat, és eszembe jutottak saját apró agóniáim; hogy hányszor meginogtam, hányszor elbizonytalanodtam a hitemben, hányszor mutattam gondolatban középsőujjat az emberi akarat erejéről és szabadságáról szónokló elveimnek, és hányszor hajoltam meg a ráció vélt mindenhatósága előtt, hogy ne érjen szégyen, hogy ne váljak nevetségessé, hogy megfeleljek…

Ahogy néztelek, a vitád kellős közepén – hadonásztál, mutogattál, rajzoltál a levegőbe, felemelted a hangod, forgattad a szemed – egészen megszégyenültem. Úgy tűnt, hogy a te hitedet, a te elveidet, a te akaratodat semmiféle ráció, szégyenérzet, sem félelem nem mozdíthatja el stabilitásából. Senki nem veheti el tőled az oroszlánodat, azt a kopottas mintát, amit úgy viseltél, mint lovag a pajzsot. Úgy viselte magát az oroszlán rajtad, mint címerállat a pajzson. Aznap legyőzhetetlen voltál.

Játszani voltunk, vagy csak iszogattunk valahol. Sötét pulóver volt rajtad, vagy póló. Mondtam, hogy milyen szép az oroszlán rajta. Ellenkezni kezdtél, hogy márpedig az tigris. Hiába győzködtünk többen is, hogy az ott egyértelműen oroszlán, hajthatatlan voltál. A sörényt csíkoknak nézted. Tigrisbunda-csíkoknak. Nem tulajdonítottam jelentőséget a tigrisednek, épp ezért tűnt fel, hogy hosszúra nyúlik a vita körülötte. Valamiért fontosabb volt neked, mint nekünk, akik győzködtünk, és nevettünk az együgyűségeden. Ahogy magyaráztál, le-lenéztél a mintára, azt hittem, azért, mert kezded már látni, hogy valójában oroszlán a te tigrised. De nem, most már biztosan tudom, hogy egy pillanatra sem billentettünk ki a meggyőződésedből. Le-lenéztél, de nem az ábrára, a matériára, nem, mint a vita tárgyára: tekinteted a tigrised tekintetét kereste. Azt kereste, amit a világon egyedül nevezhetsz úgy, hogy enyém. Mintha egymásra kacsintottatok volna a tigriseddel. Ez után már nem szóltam, nem érveltem, csak hallgattam a védőbeszéded. Be kellett látnom, hogy bármennyire is oroszlánnak tűnik, a te tigrised tigris, és tigris lesz mindig. Te látod felülről, látod belülről, láthatod egészben vagy darabokban. Mi csak néha, ha viseled, és akkor is csak a felszínt, szemből az arcot, és kicsit a sörénycsíkokat. A te tigrised perspektíva, ami nekem, nekünk mindig idegen lesz. A te tigrised védővonal az oroszlánt skandáló csőcselék ellen. A te tigrised immunitás a „Vegyülj el!” és „Alkalmazkodj!” vezényszavakra. Helyetted beszélő protézis, barátságos démon. A te tigrised hübrisz.

Vitatkozni voltunk, vagy csak beszélgettünk. Valamit a pulóveredről magyaráztál. Nem emlékszem, nem is figyeltem a szavaidra. Arra emlékszem, hogy bámultalak, ahogy mutogatsz, néztem a forgó szemeidet, a gunyorosból őszintébe forduló mosolyod, néztem az arcod. Olyan voltál, mint egy kölyöktigris. Vagy mint egy kölyökoroszlán.

Én és...

Én és Kónya, avagy egy önkéntes száműzött az élet furcsaságairól

Furcsa az élet. Legalább ötféle módon képzeltem el, hogyan fogom elkezdeni ezeket a sorokat, s legalább tizenötször töröltem ki az egész bekezdést. Kedves Cimborám! Égből jövő elnézésedet kérem saját tanácstalanságom miatt. Egy huszonhat éves embernek, aki ráadásul magát művészléleknek csúfolja – bocsánat: aposztrofálja – egy-egy hétvégi, sörgőztől megmámorosult estén a vele egy társaságban levő, magukat sokszor a legnagyobb jóindulattal értelmiséginek nevező emberek előtt, illene tudnia, mit is akar mondani. Most viszont megbuktam az ezerarcú élet keserű „poénokkal” teli rejtvényújságjának legutóbbi, velőig maróan nyers vizsgáján. Egyszerűen képtelen vagyok klaviatúrahangon megszólalni.

Furcsa az élet. 2012 áprilisában a DEIK költészetnapi műsora előtt kinn álltunk az egyetem bejáratánál, s a férfiembert érintő legnagyobb kérdésekről cseréltünk eszmét. Szokásomhoz híven valami ostobaságot fejtegettem, Te pedig attól a bizonyos „kónyai nevetéstől” kísérve jegyezted meg: „Csabi, Te mindenre tudsz valamit mondani.” Miután megnyugtattál, hogy a Weöres-vers megzenésített változata még rekedtes vödörhangommal is fogyasztható – „Műsor után úgyis berúgunk a Kolkávban, ha szar lesz, holnapra elfelejtik…” –, úgy vonultunk be a Színláz terembe, hogy azt hittem: igazad van. Hogy mindenre tudok valamit mondani. Nagy bánatom ez, de posztumusz vitába kell szálljak Veled. Nem, Komám. Erre most én sem tudok mit mondani.

Furcsa az élet. Hazakerültem Egerbe. Itt vannak a hegyeim, amiket ott, az Alföldön, a Cívisvárosban mindig hiányoltam, s ezt egy-egy hisztis sörbüffenet között mindig és mindenkinek a tudtára adtam, beszédemben malátától megnövekedett palócsággal persze. Debreceni barátaim hiányával lelkemben, de itthon vagyok. Most viszont megint hiányzik egy hegy. Fiatal képződmény ugyan, ám elég magas. Csak egy kopottas tábla van kitéve a lábához, rajta: „Saját Korlátaitok-hegy. Veszélyes ösvények, csak tapasztalt turistáknak. Sikeres utat! Üdvözlettel: Isten.” Ezt hiányolom én. Mert megmásztuk már párszor. Átvergődtünk, és sok esetben végül jobban ismertük egymást, mint saját magunkat. És most már nem tudok Veled túrázni menni. Pedig szívesen tenném.

Nekem most már csak annyi jut, hogy egy belvárosi albérlet magad sem hinnéd milyen kicsiny szobájában, egy kölcsönbe kapott asztalon, értetlen arckifejezéssel püföljem a billentyűzetet. Magad sem hinnéd, barátom, de szerintem mind ezt tesszük. Ott Debrecenben a többiek, itt Egerben, mint valami magányos, öregedő vitéz, jómagam. Régóta tervezem, hogy tavasszal ellátogatok a Cívisvárosba. „Kettes villamossal már nem lesz ugyanaz.” – gondoltam. Egy frászt. Nélküled nem lesz ugyanaz. Nélküled, Komám. Mert jól tudom, hogy mindenki szemében, aki ismert Téged, egy olyan áttörhetetlen, rideg és tökéletes űr lakozik majd, ami csak ennek a hitehagyott világnak a sajátja lehet.

Hogy lehetek jó az írásban? – kérdeztem egyszer Imitől a Fácánban.

Ahhoz sírni kell Csabi, és a saját poklodat minden nap szeretettel a szívedben megélni. – válaszolta.

Kedves Kónya! Barátom! Most is pontosan ezt tettem, teszem. Csak már az nem érdekel, hogy jó vagyok-e vagy sem. Az emléked ápolásához akarok méltó lenni. Ugye, komám? Ugye, milyen furcsa az élet?

Én és...

rendszerezés

borzasztó, hogy ilyenre kényszerítesz
hogy definiáljalak, hogy találjalak ki
ki voltál nekem? hova soroljalak?
még nem állok készen bedobozolni
még nem állok készen a lomtalanításra
legyenek az emlékeid összevisszaságban
egy halom belőled – most mit válogassak?
de megpróbálom.
kezdem a hangoddal, kell neki egy doboz.
jó nagy, mert a szavakkal együtt rakom el.
és máris belefúlok a nagy pakolásba,
nem bírlak kategorizálni, sok van belőled,
és máris elfogytál.
vagy őrizzek meg mindent, egyre félve
hogy belepi a por, megeszi a rozsda
demens leszel a fejemben, egyre butább,
bolondabb emlék, húgyfoltos öreg,
majd kósza gondolat
és meghalsz megint
jaj
bár lennél verstani eszköz
versláb, rímképlet, strófaszerkezet
mondhassam, írtam egy verset Kónyákban
mert tagadni még mindig egyszerűbb.

Jókai Mór 2014

Az ár

(matzkour.blogol.hu)

Matzkó úr morgásai – 2013. március 26. 22:30

Soha nem írtam naplót vagy feljegyzéseket, és most regisztráltam erre a blogoldalra. Fiatal koromban próbálkoztam versekkel. Mint mindenki más, arról írtam, hogy akarom elkapni a szerelem madarát, amely mindig a fejemre csinál és gúnyosan a képembe csiripel, illetve milyen szomorú a magány.

Mai szemmel szánalmas az egész. Most új problémám van, de azzal már tisztában vagyok, hogy verset nem tudok írni. Marad a blog.

Nehéz erről beszélnem, ezekről az érzésekről, amelyek lelkem talán egy sötét kis zugából áradnak, onnan, ahová valamiféle mérges gázokat termelő, folytonosan szörcsögő kis ingovány fészkelte be magát. Érzem, ahogy mocsarasodom, egyre nagyobb és nagyobb területeket hódít meg magának, és ez aggodalommal tölt el. Éreztem, hogy valamiféle lény is él ott, nem túl szimpatikus, de talán még háziasítható, mielőtt elevenen felfal éhes szájával mindent, ami szép. Nem tudom, hogy néz ki, de érzem a jelenlétét. Egy biztos csak, a szeme zöld.

Nehéz erről beszélnem, ezért írom le ide a blogomba, afféle lelki lecsapolásként.

Ismerős itt úgy sem fogja elolvasni, vagy ha igen, nem fog ráismerni, ki lappang a bithalmazok mögött, hiszen jól álcázom az érzéseimet. Ezt megtanultam.

Minden valószínűség szerint idegen netszörfőzők fognak ráakadni, akik unalmukban vagy a kukkoló lelkesedésétől olvassák el a beírásaimat. És talán magukra ismernek, vagy elismerően csettintenek: – Ez igen, ezt jól megfogalmazta ez a faszi! Pár hónnappal ezelőttig volt egy életem, amit tökéletesnek éreztem. Elértem mindent az életben, amit szerettem volna. Saját vállalkozásomat irányítottam, amely elég jól jövedelmezett. Elsősorban a trendekkel lépést tartó ajándéktárgyakat gyártottunk, minden divatos dolog megihletett minket, legyen az pokémon, Hello Kitty, vagy Árpádsáv. Mi készítettünk először SP fotójával ellátott párnát, és reklámszlogenünk (Legyen SP-d, azaz Saját Párnád) véleményem szerint elég ütős lett. Aztán jött egy súlyos infarktus, amitől kényszerpihenőre kellett vonulnom. Az irányítást Mártára bíztam, aki évek óta a jobb kezem és még örültem is, hogy kis családomnak több figyelmet szentelhetek.

Szonja a feleségem, azonban most, hogy egész nap vele lehettem, nagyon megváltozott, alig volt itthon, önkénteskedett az egyik szociális otthonban, és a vállalkozásban segített Mártának, aki a legjobb barátnője. Gyakran nem is jött haza, mert különböző projektek tervezésén agyaltak.

Legalábbis ezt mondta.

Eközben velem egyre kevesebbet foglalkozott, és gyakran megrándult egy különösen aktív arcizma, ha átöleltem, és ettől furcsa fintorba torzult az arca.

Hónapok óta nem szexeltünk, mert közölte velem, hogy nem hajlandó veszélyeztetni az egészségemet, és csak ne izgassam magam semmi ilyesmivel.

Szót fogadtam, de a láp a lelkemben akkor kezdett el nőni. Nem vitatkoztunk, én sem csináltam jelenetet, csak éltünk egymás mellett. Mikor hívták, félrevonult, az emailjének jelszavát megváltoztatta… mintha titkolna valamit. Indulás előtt a szokásosnál is lelkesebben készülődött és csinosabb volt. Aztán a jelentéktelen apróságok kezdtek összeállni, egy nagy Gyanúvá, amely kifacsarja a szívem, mint egy citromot. Ő több mint húsz évvel fiatalabb nálam és nem egy csúnya nő. Én meg egy beteg, öregedő trotyli vagyok.

Attól félek, a feleségem megcsal egy férfival.

Ha ez így van, nos, akkor nincs értelme semminek. A mocsaram lakója most gondolom röhög.

(matzkour.blogol.hu)

Elindultam egy úton – 2013. május 2. 19:57

Hazafelé jövet olyan langymeleg igazi tavaszi időt éreztem, hogy szinte kedvet kaptam beleharapni. Hosszú idő óta először nem éreztem magam nyomottnak, a korom, a külsőm, az egészségem, a munkám és főleg a házasságom miatt.

Talán megtaláltam a megoldást.

Felkerestem egy magánnyomozót. Az Apróinfóban láttam a hirdetését. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, nálam fiatalabb, vékony férfi elegáns öltönyben, egy kis szuterénirodában. Semmi cigi, vagy film noiros hangulat. Elmondtam a problémámat, ő pedig nyugtatgatott. Talán nem is csal meg. Azért vonul félre, amikor telefonál, mert nem akarja zavarni a pihenésem és a többi dolog is értelmezhető teljesen ártalmatlanul. És eközben persze, elvállalta, hogy követi a feleségemet. Apróra kikérdezett, van e gyanúsítottam, megemlítettem Pétert, aki gyerekkori barátja, az a fajta hű kutyatípus, és ugye, a lassú víz partot moshat, attól tartok. Megemlítettem még Rezsőt, aki folyton kétértelmű célzásokat és poénokat tesz, és akivel együtt szokott bowlingozni, valamint Antalt, az őszülő halántékú dokit a szociális otthonból.

Adtam neki egy képet, az azonosításhoz. Fizettem és vártam az eredményt. A feleségem továbbra is nagyon furcsa volt, de mégis, a detektív adatai arra utalnak, hogy semmi alapja nincs a gyanúmnak. Kicsit most kezd gyötörni a lelkifurdalás, hogy meggyanúsítottam magamban az én hűséges feleségemet.

(matzkour.blogol.hu)

Nyári örömeim – 2013. június 29. 23:17

Rég írtam már a blogba, talán azért is, mert a gyógyulás útjára léptem. A féltékenységem helyébe visszatért a reménykedés. Kihúztam magam a mocsárból, a hajamnál fogva.

Még egy hét megfigyelést kifizettem a magándetektívnek, de közben próbáltam újra közel kerülni az asszonyhoz. Éreztem én is hiányzok neki. Megváltozott a hangulata, feszült lett, ideges. Ráadásul elhagyta a kedvenc gyémántgyűrűjét is. Akkor úgy éreztem eljött az én időm: vettem neki egy sokkal szebbet és drágábbat, egy kosár vörös rózsa kíséretében – és ekkor csoda történt. Megtört a jég, sírva fakadt és azt mondta, hogy szeret. Hatalmasat beszélgettünk. Hebegve, de elmondtam neki, hogy a hallgatag álca mögött mekkora féltékenység tombolt bennem, és hogy nyomozóval is figyeltettem. És az angyal megbocsátott, hiszen végre látta, milyen fontos vagyok neki, ha nem is mutatom.. Ennek már három hete, és nagyon boldog vagyok. Jövő héten újra munkába is állok. Sokat ágytornázunk és beszélgetünk és üzenem mindenkinek, ne legyen féltékeny, hanem bízzon a párjában, és ne hanyagolja el.

(Máig utolsó bejegyzés)

( Kézzel írt, nehezen olvasható feljegyzések egy kockás füzetben)

Már megint egy féltékeny férj. Annyira tipikus volt minden. A jómódú, korán öregedő és beteg férj, aki a munkája miatt eddig nem sokat törődött a feleségével, tudta, hogy otthon várja munka után és annyira természetesnek vette a jelenlétét, mint a kanapéét a nappaliban. De a kanapénak is kitörik a lába egyszer, ha nem megfelelően gondoskodnak róla, szétfoszlik a huzata, ha nem törődnek vele. Azt hitte, mindig csak felnéz rá és csodálja és meleg vacsorával és testtel várja.

Sajnos, munkám során gyakran bebizonyosodik, hogy ez nem így van.

A nővel úgy kell bánni, mint egy virággal. Nem elég öntözni és néha ránézni, nem tetvesek-e a levelei, muszáj mindenféle virágföldtápláló különlegességgel is ellátni.

Ügyfelemet Barna Ambrusnak hívják, és mindenféle bóvlikat gyárt. Kövérkés, kopasz és zihál. Koránál sokkal többnek néz ki. Nehezen kezd hozzá. Elkezd magyarázni valami ködös dolgot arról, hogy a lelkét mocsárgáz mérgezi, és hogy felütötte a fejét benne valami lény. Aztán jönnek a részletek. Valószínűleg megcsalja, de igyekszem megvigasztalni. Nekem is kínos lenne, ha elsírná itt magát csórikám.

Jönnek a gyanúsítottak. Pétert kizárom. Nem hinném, hogy pont most jönne össze a dolog neki, bizonyára rég feladta már a reményt és elég neki, ha barátságmorzsákat szór elébe néha az asszony. Rezső sokkal alkalmasabb csábítónak hangzik, de olyan érzésem van, hogy neki csak a szája nagy, és a verbális csábítást gyakrabban és szívesebben űzi. Fogadni mertem volna, hogy Antal a Don Juan. Már maga az orvosi pozíció is tekintélyt és plusz vonzerőt adhatott neki, még ha csak egy kis szociális otthon orvosa is. Szonja, a feleség a fénykép szerint szép arcú, vörösesszőke harmincas nő volt. Pár óra múlva már az utcán követtem, és egy héten keresztül gyűjtöttem az adatokat.

Ez alatt az egy hét alatt semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy szeretőt tartana. Úgy látszik, tévedtem. Lehet, hogy egyszerűen csak elhidegült férjétől.

Hacsak nem fedezi valaki a kapcsolatot. Erre a szerepre Márta tűnt alkalmasnak, hiszen nagyon sok időt töltöttek együtt. A következő héten figyelni kezdtem Márta lakását a szemben lévő lakásból, amit kibéreltem.

A hatodik napon végre történt valami… Nem voltak behúzva a függönyök rendesen és az ágyra pont rá tudtam látni. És az azon szeretkező párra. Gyorsan készítettem pár fényképet, amelyek elég jók lettek. A telefonért nyúltam, hogy felhívjam ügyfelemet, de aztán letettem erről. Inkább átmentem a szemközti lakásba. Nem akartak beengedni, de nem hagytam magam. Végül Márta kijött. A vékony, kisportolt, rövid, sötét hajú nő ellenségesen nézett rám. De elég meggyőző voltam. Közöltem vele, hogy nyomozó vagyok, és van néhány képem róla és Szonjáról, amint a leszboszi örömöknek hódolnak. Nem volt teljesen korrekt amit tettem, de még mindig ez volt a legkevesebb fájdalmat okozó út. Ha kiderül minden, Márta elveszti az állását, Szonja a férjét, az anyagi biztonságát, Barna úr pedig mindent. Az igazság néha gyilkos dolog. Közöltem velük, hogy ha a viszonynak véget vetnek, nem szólok, és a képeket is megkaphatják. Megalkudtunk.

Márta a munkába menekülhet, Szonja élheti tovább kellemes életét, a megbízóm pedig visszakapta a hitét a szerelemben.

Nem így a legjobb?

No, igen, én pedig egy gyönyörű gyémántgyűrűvel ajándékozhattam meg a kedvesemet.

Jókai Mór 2014

Fűznivaló ara

Tóth Aladár igen büszke volt nem mindennapi feleségére. Azonban mindezt joggal tehette, sőt, nyomós oka volt rá, mivel a falu összes női lakosát is kóros féltékenység fűtötte a rendkívüli hitves iránt. Tóthné csendes, higgadt asszony volt, s az a hír járta, hogy egész életében még egy szót ki nem ejtett a száján. Legalábbis eddig még nem akadt olyan ember, aki akár csak egyszer is beszélni hallotta volna.

Aladár a világhírű Tóth szabó egyetlen fia, apja szeme fénye volt. Az ifjabb Tóth nemrégiben egy évig a világot járta, hogy atyja mesterségének minden csínját-bínját elsajátítva a legjobb mesterekkel mérettesse meg önmagát. Jelenlegi és kizárólagos mátkáját ugyancsak idegen földről hozta.

Mióta Aladár hazajött, egészen megváltozott, mondják. Azelőtt fittyet hányt a nőkre, s minduntalan apja műhelyében serénykedett, vagy éppen az üzletben állt őrt, a leendő vásárlóknak minden előzetes kérése ellenére mutatva be a pillanatnyi divatnak megfelelő, ízléses és kifinomult ruhadarabokat.

Mikor Tóthné megérkezett, fogadtatására és a kíváncsiságtól hajtva az egész falu Tóthék háza elé csődült. Aladár legújabb gyöngyszemét tucatnyian segítették be új otthonába, s némelyik asszony szemében a gyönyörűség könnycseppje fénylett, míg a férfiak haragosan pillantottak hol a falu legújabb lakosára, hol pedig saját feleségeikre, végül pedig egymásra, némán megegyezve abban, hogy ez így bizony nincs rendjén.

Nem kerülhette el a hívatlan vendégsereg figyelmét az sem, milyen csodálattal, csaknem megigézve bámulja, milyen áhítattal legelteti szemét Aladár otthonának újdonsült úrnőjén. Tóthné azonban nem hagyhatta csak úgy ott közönségét, s ez magának Aladárnak is büszkeségét csorbította volna, így kedvese kint maradt a tornácon, s egészen estig kint ült, míg az utolsó bámészkodó is elindult hazafelé.

Másnap, az esküvő napján, a falubeliek már hajnalban a templom körül tolongtak, sőt, az ország minden részéről idetódultak, hogy tanúi legyenek e kivételes pár nászának. A násznép csokrokkal, csomagokkal megrakodva érkezett, s a szertartás után a vendégek órákig álltak sorba, hogy végre átadhassák ajándékaikat a párnak, de sokkal inkább a rendkívüli arának. Kapott ő cipőt, ruhadíszeket, szalagokat, gyöngysorokat, kendőket, sálakat és mindent, amit egy ilyen előkelő szerzet megkívánhat magának. A falu megbecsült orvosa, mikor sorra került, remegő kézzel, szemlesütve nyújtott át egy méretes dobozt, egy asszonyi irigylést kiváltó varrókészletet, s kísérőül félszegen ennyit mondott:

Elsősegély gyanánt.

Aladár átvette a dobozt, és a többi adomány közé helyezte. Nem sokkal később az ifjú férj ölébe kapta hitvesét, s lassan végigsimította annak csipkéit, fodros ujjait, fűzőjét s drágakővel kirakott vonalait. Tóthnét, férje szabói mesterművét, a fenséges ruhát pedig, miután az nyugtázta ura csillapíthatatlan hódolatát, az egész nászsereg megtáncoltatta a hajnalig tartó lakodalom során.

Jókai Mór 2014

Elmúlt

a félelem termeli ki
belőlem a rozsdás savót.
Szétmarva állok és várom,
mikor szárad rám a
keserédes nedv,
majd megdermed mozdulatlan,
végül vöröses
nyomot hagy, de nem érzékelhetőt,
csak akkor, ha fúj rám.

Mikor erősebb, olyankor izzik,
mintha frissen ütnék belém,
ha lágy, csak képzelem,
megint ő simogat,
nem az, amit magából hagyott.

A száradt nyom húzza a bőrömet,
lekaparva pedig fáj és szúr.
Néha hallom, ahogy ki és be
veszi a levegőt – susog
ütemesen, tervezetlenül
kap újra betevőt.

Természetes ciklus, nem tudja hogyan
és merre szalad. Gondtalan
csinál mindent, kiszámíthatatlanul
tervez előre.

Mikor megint átmegy rajtam,
megborzongok, ráébredek:
a szél az, nem te vagy

CéhKaptár

Egyszemélyes vendéglátás

Ülök a sarokban,
a szocis lámpánál amottan,
a konnektor mellett,
így találtam jónak, ez kellett.
Hallottam, hogy szóltak, hívtak valakit,
vagy csak bedobtak ide, mint egy kiolvasott magazint.

Nem tudom, hova jutottam,
csak ülök unottan,
lemerült kedvvel,
mint egy részeg vénember,
ki leszámolt az élettel,
egy beteg orvos, ki szól, kérem a következőt, vagy menjen el!

Elhagyta az erő a kezem, a lábam,
bedugom magam az aljzatba, tán feltölt, vagy megráz az áram.
Pedig már nem mai, ilyet gyártani senki sem vállal,
nem kompatibilis semmilyen evilági szabvánnyal,
akárcsak én, egy magányos ember,
aki viszont létezik, valós, mégse kell.

S várok rád, egyedül,
iszom a bort tisztán, remekül.
Kólát ne hozz, ha nem jössz, ne tarts velem,
csak hagyj itt a sarokban üresen!
Majd takarításkor magadban, a szekrény mögé is benézel,
s mint talált tárgyat, mit régóta keresel, kérdezel:

Hol voltál eddig?
Kérdezem: meddig?
Végig itt vagyok melletted,
míg magadat kelleted
másnak, én nézlek és tartalak,
velem gondolatban már összevarrtalak,

pedig érthetetlen lelked kis kusza álma,
de engem majd felvilágosít a szocis lámpa!
Addig meg jön más, s megtart majd téged is talonba,
tánctéren, kiürült szalonba,
és bár csak veled lehetnék,
ha nem szorultam volna a sarokba,

ahol nincs erőm.
Se menni,
sem embernek lenni.
Egy pohárral a kézben, rád várva,
bágyadtan, már a szemem zárva.

Ujjaim közt már érzem a port,
szóval ha jössz, kólát ne hozz, mert tisztán iszom a bort!

CéhKaptár

Jó testvérek

A világ még friss volt. A Nap ragyogott az égen, a réteket, de még a bokrokat és a fákat is virágok sokasága borította. A méhek megvitatták egymással, hogy jobb helyre nem is kerülhettek volna az egész teremtésben, és önnön tökéletes helyzetük teljes tudatában döngtek-zümmögtek a végtelen mezők fölött, magas cédrusok és még magasabb, sziklás hegyek alatt.

Az új földet máris elkezdte felszántani valaki, másvalaki pedig birkákat legeltetett.

A szántó-vető ott állt a földje mellett, és nézte, ahogy lassan kisarjadnak a földből az apró növények. Hosszú idő óta először nyugodott meg egészen. Itt csak növények voltak, kék ég és lágy tavaszi szellő. Mennyivel egyszerűbbnek tűnt a világ így, az összes többi ember nélkül! Itt végre távol volt a szüleitől, akik saját bevallásuk szerint minden rossz okozói voltak a Földön, és távol volt az idegesítő testvérétől, akinek az volt a meggyőződése, hogy szabad megenniük az állatokat.

A szántó-vető már készen volt a munkájával aznapra; most csak ült kis földje mellett, és nézte a zsendülő vetést. Néha beszélt a növényeihez, és hálás volt azért, hogy van, aki meghallgatja. De most csak ült, hálásan a csendért, amivel fogadták.

De az ég hamarosan beborult, sötétség ereszkedett a világra. A fiatal növények észlelték a levegő apró változásait, és izgatottan várták az esőt. Apró vízcseppekre vágytak, amelyek lágyan elegyednek a földdel, és annak mélyebb és mélyebb rétegeibe süllyednek, ahol találkoznak a gyökerekkel, amelyek aztán a szomjazó levelekhez, szárhoz, s a leendő virágokhoz szállítják az áldásos nedvességet.

A kis szántóföld közelében egy-két fa állt. Ezek egyike alá húzódott be a szántó-vető, onnan figyelte tovább a növényeit, velük együtt örült az esőnek. Csak ne legyen vihar, reménykedett. Nem tenne jót nekik.

A pásztor felnézett az égre, és bevezette a nyáját a fák közé, hogy meg ne ázzanak. A birkák követték: fehér, bolyhos és puha sokaság hullámzott keresztül a zöld mezőn.

A felhők csak egyre gyűltek és gyülekeztek, míg végül beborították az egész eget. Akkor aztán kavarogni kezdtek, óriási, fekete és szürke örvénnyé változott az ég. Villámok fehér fénye borította sápadt, fehér fénybe a világot, dörgés rezgettette az addig oly nyugodt levegőt. A virágok szorosabbra zárták a szirmaikat; a bárányok is összebújtak az erdőben.

A szántó-vető összébb húzta magát a fa alatt, aminek a hátát vetette. Aggodalommal nézte a növényeit. Csak ne legyen bajuk.

A következő villám majd’ az egész eget beborította, olyannak tűntek tőle az esőtől terhes felhők, mintha egyetlen, nagy szörnyeteg volnának, amelynek a vére az éles, fehér villámfény. A táj üde zöld színei megfakultak, helyükre szürke lépett; a villámok pedig időről időre vad, fehér ragyogással és mély, fekete árnyékokkal festettek meg mindent. Egy ilyen, hirtelen felvillanó, tiszta képben a szántó-vető meglátta az öregembert, aki az apró, friss növények fölé hajolt. A férfi ki akart szaladni a fa alól, elkergetni a feketébe öltözött, nagyszakállú Öreget, de ebben a pillanatban lezúdult a jégeső: egyetlen fagyos, ijesztő tömeg. A sok víz feláztatta a talajt, az apró és nagyobb jégdarabkák eltörték a fiatal növénykék törékeny szárát. A szántó-vető szemébe könnyek gyűltek. Kereste volna az öregembert, de az vagy nem volt ott, vagy – ami valószínűbb – nem látszott az esőben, a férfi saját könnyei fátylán keresztül. A víz a fáról a férfi nyakába folyt, és rázni kezdte a hideg. A következő villám fényénél végre meglátta a fekete csuklyát viselő Öreget. A vénember is ott állt a fa alatt, a szántó-vetőtől csak egy lépésnyire.

– Hamarosan az áldozat ideje – Furcsa hang volt: száraz levelek zörgésére, kövek csattanására, mennydörgésre hasonlított. – Te és a testvéred fél év múlva elhozzátok nekem a legjobbat abból, amit megtermeltetek. Ennyivel még tartoztok azért, amit a szüleitek tettek ellenem.

A szántó-vető nem tudott mit mondani, de már nem is lett volna kinek: az öregember, ahogy befejezte a beszédet, eltűnt. A férfi szívéről lassan olvadni kezdett a rémület.

– Hogyan vigyek el neked bármit is, ha egyszer megölöd őket? – kérdezte a könnyein keresztül, de az eső elmosta a szavait.

– Nem bízom benned, ugye, tudod? – kérdezte a pásztor a sötéttől, ahol korábban az öregember állt. Gondoljon bármit az az érzékeny, széplelkű testvére, ő nem volt gonosz. Meg kellett ölnie a juhait ahhoz, hogy megehesse őket, persze; valamit ennie kellett. Néha, ha levágott egy bárányt, az öregemberre gondolt, és arra, hogy mit tett a családjával. Utána mindig nyugodtabbnak érezte magát. Lehet, hogy a bátyja észrevett ebből valamit, és ez riasztotta el. Lehet.

Akárhogy is, az öregember nem kap a birkák közül egyet sem. Ez biztos.

A pásztor a birkák között sétált, várta, hogy véget érjen ez a szörnyű eső. Észrevette, hogy akaratlanul is azt figyeli: melyik állatot tudná feláldozni. Dühös volt magára, megpróbálta elterelni a gondolatait, de azok utána mégis visszatértek az Öreg kéréséhez.

Meglátott egy kis, csenevész bárányt, aminek kiállt két oldalra a füle, és folyton csipás volt a szeme. Ezt? Nem, ez olyan kedves kis ártatlan állat. A pásztor talán megöli majd egyszer; de hogy az öregember kezére adja? Még mit nem! Végignézett a kosokon. Ezekre mindre szükség van. Erősek, megvédhetik a nyájat, ha arra kerül a sor. A nőstényeket pláne nem akarta odaadni. Kellett neki a tej és a sajt, és a kis bárányok is.

Az eső lassan csendesedett.

Másrészt viszont, folytatta a gondolkodást a pásztor, az öreg már bebizonyította, hogy milyen kegyetlen tud lenni. Ki tudja, mit gondolna ki legközelebb, hogy még ennél is rosszabb legyen a sorsuk? Lehet, hogy elvenné tőlük a friss levegőt és a tiszta vizet, vagy örökös éjszaka, vagy szüntelen, forró nappal köszöntene rájuk. És nem csak neki lenne rossz, hanem az egész családjának: boldogtalan szüleinek és annak a finom lelkű – de jóindulatú – bátyjának is. Valószínűleg szenvednének a juhok, sőt, szenvedne talán az egész nagy világ. Mégis jó ötlet lenne áldozatot vinni neki. Meglátott egy szép, kövér fiatal birkát. Ez egy hónap múlva valóban gyönyörű, értékes állat lesz. Elviheti annak a gonosz Öregnek, ha az cserébe nem bántja az embereket többé.

Mostanra alábbhagyott a vihar; a természet elkezdett magához térni a jég és az eső támadása után. Valaki közeledett a pásztor felé. A bátyja volt az, az a légynek sem ártó, érzékeny ember. A fiatalabb fiú sokszor felajánlotta neki, hogy együtt kellene élniük és gazdálkodniuk: ehetnének sajtot, tejet, húst, kenyeret is. Mindkettejüknek jobb lenne. De a szántó-vető ragaszkodott hozzá, hogy egyedül akar maradni. Merthogy ő nem eszik az állatokból. A pásztor pedig elfogadta a döntését.

Az idősebb testvér soha nem volt se erős, se izmos, azonban vékony tagjai ellenére is mindig egészséges maradt. Most viszont vontatott, fájdalmas volt a mozgása, és a szemeiben olyan kétségbeesés ült, amilyet a pásztor csak a szüleik szemében szokott látni.

A két testvér hosszan nézte egymást, mielőtt megszólaltak volna. Végül a fiatalabbik törte meg a csendet.

– Nálad is járt, igaz?

A szántó-vető bólintott. Megpróbált minél gyorsabban túl lenni a mondanivalóján.

– Nem tudok mit vinni neki. Csak most bújt ki a búza a földből, lehetetlen, hogy megérjen még ebben a félévben; és a jég most elverte a javát.

– Talán azt akarja, hogy te is birkákat legeltessél. Van itt elég, hogy neked is jusson belőle.

– Szerintem pedig csak játszik velünk. Mintha bábok, vagy inkább játékbabák lennénk, akik előadják a történetet, amit ő kitalált – Arra számított, hogy a testvére megpróbálja megbékíteni, rábeszéli, hogy engedelmeskedjen, ahogy ezt javasolta annak idején akkor is, amikor összevesztek a szüleikkel. De nem így történt.

– Igen, jól mondod: csak játszik – Jólesett neki, hogy végre kimondhatja mindezt. – A kígyós hecc volt az első, és most folytatja ugyanazt. Igazad van, olyan, mint egy kisgyerek. Vajon mi történik, ha ezt teszem velük? Annyira élvezi, hogy rángathat bennünket, hogy eltiporhat egy mozdulattal, de nem öl meg, csak kínoz, mert ő annyira kegyes és irgalmas.

A szántó-vető megkönnyebbült.

– Ugyanezt érzem – válaszolta – Én szerettem azokat a növényeket, tudod?

– Tudom. De mit akarsz tenni? Én mondom, legyen akármilyen kegyetlen, szerintem áldoznunk kellene neki. Emlékszel, mit művelt anyával és apával amiatt az alma miatt.

Kis csend után a szántó-vető ezt mondta:

– Gondolkoztam azon, hogy nem kellene-e nekem is birkát tenyésztenem.

– Igen…

– Hogy rossz dolog-e, hogy megölöd őket.

– Én… – kezdte volna a pásztor.

– Tudom, neked nem probléma. Lehet, hogy igazad van. Szabad bántanunk másokat.

A pásztor várt.

– A birkákat még mindig nem tudnám megölni, mert nem ártottak nekem – folytatta az idősebb testvér.

– Bátyám…

– Várj! Őt viszont igen. Bántotta anyáékat, bántott minket, és most viharral és villámokkal fenyeget. Mi lesz, ha gyerekeink születnek? A mi családjainkat is ilyen félelemben fogja tartani, örökkön-örökké. Hacsak nem teszünk valamit, hogy megállítsuk.

A fiatalabb fiúnak egy ideig a torkában rekedtek a szavak. Utána is csak ennyit tudott mondani:

– Ő teremtett minket.

– Lehet, de attól már mindjárt szabad zsinóron rángatnia minket? Úgy tűnik, anyáék bűne miatt az összes embert meg akarja büntetni, aki valaha is élni fog. Ez szerinted igazságos?

– Apa és anya nem ezt tanították nekünk. Azt mondták, legyünk engedelmesek.

– Mert féltek. Gondolj bele: egyszerre megszüntethetnénk a félelmünk legfőbb okát.

A pásztor gondolkozott.

– A világ vajon nem pusztulna el az Öreg nélkül?

– Nem hiszem. Benne van a világban? Olyan ő, mint a szép zöld fű, mint az ég felhője, békés, mint a madarak, nyugodt, mint a tó vize?

A fiatalabb testvér hosszasan hallgatott, aztán bólintott.

– Rendben van. Csináljuk! De hogyan ártsunk neki?

– Öcsém, ki volt az, aki olyan csúnyán elrontotta az öreg tervét?

– Nem tudhatjuk…

– Nem, tényleg nem, de egy próbát megér. Mit gondolsz, hol élhet a Kígyó?

Egy pillanatig csend volt. Aztán a pásztor felkiáltott.

– A láp az erdő mögött! Emlékszel, mint mondtak róla anyáék.

– Akárhol játszhattok, csak ott nem – válaszolt a bátyja, és az arcán elképedés terült szét.

– Ugyanazokat a szavakat használták.

A pásztor birkák felé fordult.

– Menjetek ki a legelőre nyugodtan. Elállt az eső – A földre ütött a botjával, mire az eddig fekvő és összebújt nyáj feltápászkodott, megindult a mezőre.

– Hű – mondta a szántó-vető – Engedelmesek.

– Rád meg a növények hallgatnak. Ezért mondtam, hogy jól tudnánk együtt élni.

A bátyja vállat vont. – Indulhatunk a lápra.

Nem kellett messzire menniük. Átvágtak a sötét erdőn, de nem tévedtek el: kisebb korukban rengeteget játszottak errefelé. Fákra másztak, fürjek és borzok után futottak, egyszer pedig őket kergette meg egy Iszonyatos Erdei Szörny, amiről később kiderült, hogy egyszerű róka, ami, ha a két testvér nem menekül előle, sokkal jobban fél a fiúktól, mint azok tőle. Mikor a rókáról szóló történetet elmondták a szüleiknek, egyike volt annak a néhány alkalomnak, amikor mosolyogni látták az anyjukat.

Az erdőben haladva időről időre hátra- és föltekintgettek. Vajon követi őket valaki? Lángoló pallost szorongató kerub, sokszemű trónus, erőskezű és villám-orcájú szeráf? Esetleg maga a feketébe öltözött öregember? De nem vették észre, hogy bárki is lenne rajtuk kívül az erdőben. Még az állatok is csendesek voltak: csak egy harkály kopácsolt valahol, és rigók rebbentek föl az avarból, mikor a fiúk közel értek hozzájuk.

A láp fölött sűrű pára szállt, melyet a napfény néhány folton aranyszínűre festett. A hol tiszta, hol algákkal teli vízen békalencse úszott. A felszínt helyenként mohapárnák és kis zöld szigetek szakították meg. Néhol egy-egy sárga tündérrózsa is feltűnt. A parton a kövek közé olvadó, barna varangykórus vartyogott, a vízben ezüstös halak cikáztak.

– Kígyó – suttogta a szántó-vető, és letérdelt a parton. – Kígyó, itt vagy?

A víz fodrozódott, a halak szétrebbentek; karcsú alak mozgott a mélyben, és tört a felszín felé. Vízisikló fekete feje bukkant elő, gyanakodva szemlélte a testvérpárt.

– Rájöttünk, hogy igazad volt – mondta a szántó-vető, aki az idefelé vezető úton végig ezt a néhány mondatot fogalmazgatta. – Nem jó bíznunk az Öregben, mert csupa rosszat tesz velünk. Ha anya és apa nem ettek volna az almából, nem jöttünk volna rá, de így van.

A Kígyó továbbra is csak nézte őket. Fekete arcának érdeklődő, és kissé cinikus kifejezést kölcsönzött a szemzugait díszítő két sárga félhold. Az idősebb testvér kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.

– Szeretnénk… véget vetni a kegyetlenkedésének. Azért jöttünk, mert te talán tudod, hogyan tegyük.

A sikló egyikükről a másikra nézett.

– Segítek – mondta. A hangja lágy volt, bölcs, idős asszonyé. Elősiklott a vízből, spirál formájába tekeredett, és így figyelte a testvéreket.

– De nem ingyen. Gyűlölöm az Öreget, aki megátkozott engem, és ebbe az állati formába kényszerített, de ez nem jelenti, hogy szeretlek benneteket, annak a gyenge nőszemélynek a gyerekeit – megállt egy pillanatra – Mit adtok nekem a segítségemért?

– Nem elég, hogy meghal az Öreg?

– Nem – A sikló egyikükről a másikra emelte merev, bölcs tekintetét, aztán visszatért az idősebb fiúhoz. – Mit adtok, ha segítek nektek?

A két testvér egymásra nézett. A pásztor szólalt meg.

– Adhatok egy bárányt, és a bátyám növényeket.

A Kígyó hirtelen felágaskodott, a szeme dühösen villant; feje alatt aranysárga és vörös bőrredők nyíltak szét, és sziszegett.

– Olyannak képzeltek, mint ő?

– Nem, persze, hogy nem – válaszolta a pásztor. Érezte a torkában saját felgyorsult érverését.

– De nem tudjuk, mit vársz tőlünk.

A Kígyó visszaereszkedett a saját farkára, a ragyogó színek viszont nem tűntek el róla; most már inkább kobrára emlékeztetett, mint vízisiklóra.

– A bocsánatodat kérjük – tette hozzá a fiatalabb fiú.

– Elfogadom – mondta a Kígyó. – Hát halljátok a történetemet, ha már az a rest apátok nem tudta elmesélni nektek. Én voltam az első nő, aki ebben a világban élt. Egyenlő voltam az első férfival, ugyanaz illetett meg engem, mint ami őt; és mivel azonos erejű volt az akaratunk, de eltérő a természetünk, rendre összevesztünk a legapróbb dolgokon is. Mindketten irányítani akartuk a másikat. Az Öreg egy ideig figyelte, ami történt, és aztán úgy határozott, elejét veszi a további vitáknak: engem kígyóvá változtatott, utána pedig megteremtette a második nőt, akinek alaposan elmagyarázta, hogy köteles engedelmeskedni a férjének – Mintha a jeges fekete hüllőszemek egy rövid pillanatra megértővé váltak volna. – De ti nem tehettek arról, hogy kinek fiai vagytok, ez igaz. Az pedig, hogy ellent mertetek mondani az Öregnek, világossá teszi, hogy mégis van bennetek valami, ami többé tesz benneteket az ő játékszerénél.

– Mit kérsz tőlünk? – kérdezte a szántó-vető.

– Az elsőszülöttjeiteket. És az ő elsőszülöttjeiket, hetedíziglen. Ez is kevés kárpótlás lesz azért, hogy nem lehettem az emberiség anyja.

Az idősebb testvér erre nem tudott mit mondani. Némi habozás után az öccse szólalt meg:

– Mit akarsz tenni velük?

– Felnevelem őket – válaszolta a Kígyó – Szabad nép lesznek, akik nem az Úr gyenge fajtájából származnak, és egy napon legyőzik azt.

A pásztor megütközve nézett rá.

– Háborúra készülsz ellenünk?

A kígyó felnézett a testvérpárra.

– Ti az Úr népe vagytok? Az árulókat száműzni szokták azok, akiket elárultak. Nem, én a szüleitek többi gyerekéről beszélek, a kötelességtudó, csendes lányokról és a durva, mindent maguknak akaró férfiakról.

– A szüleinknek nincs is…

– Majd lesznek. Szaporodni és sokasodni fognak.

– Miért segítenénk neked elpusztítani a saját testvéreink gyerekeit?

– Talán azért, amiért a teremtőtöket is meg akarjátok ölni, nem?

A testvérek hallgattak.

– Vagy arra vágytok, hogy az emberiség, mostantól fogva mindenki, egy önző és kegyetlen isten árnyékában éljen? A nők szolgáljanak, a férfiak uralkodjanak, és soha ne legyen szabadság és öröm ezen a földön?

Újabb hosszú hallgatás után Káin szólalt meg.

– Honnan tudjuk, hogy te jobb lennél, mint ő?

– Nem tudjátok. Azt tudjátok, hogy őszintének látszom, és hogy többre tartom a szabadságot annál, hogy az emberek egy gyereklelkű isten akarata szerint rendelődjenek alá egymásnak – Mikor a testvérek még mindig nem szóltak semmit, így folytatta: – Nem mondom, hogy minden tökéletes lesz, ha engem választotok. Nem köszönt egyenlőség és örök boldogság a Földre, ha az Öreg meghal. Azt hiszem, annak már mindörökre vége van. De eltűnik a világból az a kényúr, aki mindenkit a saját akarata szerint rángathat, és helyette a népeknek lehetősége nyílik arra, hogy megharcoljanak a saját szabadságukért.

A szántó-vető szólni készült, de a testvére előbb mondta:

– Megbeszéljük egymás között.

A Kígyó lassan bólintott, és leeresztette a fejét összetekeredett testére, mutatván: tud ő várni. A fivérek behúzódtak az erdőbe, ott suttogtak egymásnak, fél szemüket a hüllőn tartva.

– Én csatlakoznék hozzá – szólalt meg a szántó-vető.

– Igen, azt láttam – válaszolta a testvére. – De gondolkozz: nincs más mód rá, hogy elérjük, amit akarunk?

– Mire gondolsz?

– Nem tudom.

– A kerubokon keresztül nem juthatunk vissza az Édenkertbe.

– Vannak történetek – mondta a pásztor – egy angyalról, aki szembeszállt az Úrral.

– És milyen sikeres volt az az angyal! Éppen a Pokol legmélyén van, és a legnagyobb szenvedéseket állja ki. Ezen kívül hogyan érhetnénk még el az Öreget? Imádkozzunk? Ó, Teremtő, megtennéd, hogy lassú kínok között kimúlsz?

– Nem tudom – válaszolta a pásztor, megrettenve és meglepődve testvére cinikus hangnemén. Ez az én bátyám, aki nem ártana egy fűszálnak sem, ha nem lenne muszáj? – Nem tudom, mit tegyünk.

– Azt tegyük, amit mondtam.

– Odaadnád neki a gyerekeidet, és az ő gyerekeit, és az övéit és az övéit is?

– Nem érted. Egészen csatlakoznék hozzá. Várost alapítunk, amelyben együtt él az ő népe a mienkkel.

– És megtennéd a húgainkkal, amit megtettek a Kígyóval is? Elvennéd tőlük a fiaikat és a lányaikat?

A szántó-vető gondolkozott. Az öccse már mondani akart valamit, de aztán látta, mennyire a gondolataiba merült a másik, és inkább nem szólt semmit. Végül aztán ezt mondta az idősebb fiú:

– Én megtenném, öcsém. Kegyetlen vagy sem, de hát mi más választásunk van? Inkább ártok háromszáz nőnek, mint hogy szolgasorsra ítéljem az összeset, aki valaha meg fog születni.

Az öcs nem felelt rögtön. De aztán azt mondta:

– Rendben van. Valószínűleg iszonyatot hozunk magunkra…

– De nem parancsolhatnak nekünk többé. Akármi történik is velünk, az a saját szabad akaratunkból történik.

– Szabadság… – A pásztor nem sok meggyőződéssel ejtette ki a szót.

– Anya és apa azért buktak el, mert szabadok akartak lenni. Tartozunk nekik ennyivel, nem?

Ez, úgy látszott, meggyőzte fiatalabb fivért.

– Legyen – mondta – Nem tudom, mit idézünk így magunkra, de legyen, ahogy akarod.

A szántó-vető arcán olyan eltökéltség és sötét öröm terült szét, amilyet a testvére még soha nem látott. Ez bizony nem a füvekkel beszélgető, a legyet sem bántó bátyám. Ami még jobban megrettentette a pásztort, az az volt, hogy mintha saját magára ismert volna a testvére arckifejezésében.

– Menjünk, mondjuk el a Kígyónak!

A hüllő közben visszaváltozott egyszerű vízisiklóvá. Mikor meghallgatta a testvéreket, lassan bólintott.

– Ha megszegitek a fogadalmatokat, megvárom, míg tíz és száz gyereketek születik, és akkor fogom halálra marni őket, hogy öreg és rút feleségeitekkel még hosszú évekig sirathassátok nemzetségetek lassú halálát.

– Mi történik, ha te szeged meg, amire megesküdtél?

– Arra nem fog sor kerülni. Hallgassatok meg!

A lápra csend és még sűrűbb pára ereszkedett. A szitakötők leszálltak, a halak megpihentek a vízben, a varangyok és a levelibékák elhallgattak. Egy harkály kopácsolása hallatszott még, visszhangzott a távolban, aztán az is elhalt.

– Az Úr azt kéri, hogy áldjátok, éltessétek és áldozzatok neki. Ő adott nektek életet, de neki ugyanolyan szüksége van rátok, mint nektek őrá. Amikor Ádámot és Évát megteremtette, mindketten kaptak egy-egy darabot a Szent Lélekből. Mikor ettek az almából, hasonlatossá váltak az Úrhoz, sőt többé őnála, mert a teremtésben Isten elfáradt, és önmaga nagy részét alakította a világgá. Ő csak akkor tud uralkodni rajtatok, ha elhiszitek, hogy tud, ha éltetitek, ha imádkoztok hozzá. Különben olyan gyenge, mint a harmat, hit nélkül árnyékká és füstté válik, mert nektek adott egy darabot a lelkéből.

– Nem értem – mondta a szántó-vető – Ne higgyük el, hogy uralkodni tud rajtunk? Hiszen folyamatosan bizonyítja, hogy tud.

– Nem csak hitetlenségről beszélek. Hanem arról, hogy ha ő megátkozhatott titeket, akkor ti is megátkozhatjátok őt.

A fivérek egymásra néztek.

– Működhet – mondta a pásztor – De hogyan átkozunk meg valakit?

– Egyszerű – válaszolta a bátyja. Úgy csillogott a szeme, hogy az a fivérének egyre kevésbé tetszett. – Csak Istenre gondolsz, és elkezdesz beszélni, kimondod, amit mindig is ki akartál mondani, az összes gyűlöletedet, és hogy mit kívánsz neki.

– És megtörténik, amit akarunk?

– Megtörténik – válaszolta a Kígyó – Mit gondoltok, miért olyan fontos neki, hogy imádjátok? Ő a szavaival teremtett mindent, és ti a saját szavaitokkal folyamatosan megteremtitek vagy elpusztítjátok őt. Segítettem?

– Igen.

– Emlékezzetek rám – kérte a Kígyó, és a lápba siklott. Már csak egy egyszerű vízisikló volt, sebesen távolodó fekete árnyék a víz mélyén, aztán már az sem: karcsú alakja beleolvadt a növények alatti sötétségbe.

A pásztor hátán hideg futott végig. Mostanra értette meg igazán, hogy mire készülnek. Szeretett volna visszafordulni és elfutni, és odaadni az Úrnak azt a csenevész bárányt – vagy akár egy kövérebbet is – de fékezte magát. A bátyjának igaza volt: a szabadság fontosabb, mint a pillanatnyi béke. És most már be akarta fejezni, amit elkezdett.

– Gyűlöllek, Uram – mondta. A szántó-vető összerezzent, ahogy a csendet hirtelen megtörte a fivére hangja, de a fiatalabb fiú nem foglalkozott vele. – Gyűlöllek, és minden okom megvan erre. Azt mondod, a bűneik miatt átkoztad ki a szüleimet az Édenkertből. Mindketten ettek az almából ez igaz, de te voltál az, aki odaállítottad eléjük a fát, az örök kísértést, te teremtetted meg a Kígyót, és te engedted be az Édenkertbe, közel a szüleimhez. Aztán az első vétkükért, az első hibáért kiátkoztad őket. Irgalmas Isten lennél? Ezek után még ezt mered állítani magadról? Azt kéred, hogy zengjük a dicséretedet, miután örök szenvedésre ítéltél bennünket. Gyűlöllek, Uram, halj szörnyet ott, ahol vagy, mert én nem vagyok hajlandó tovább szolgálni téged, és senki más sem fog, soha, soha többé.

Megdörrent az ég, de nem úgy, mint ahogy vihar idején szokta; inkább olyan hang volt, mintha valami hatalmas és erős anyag kettétörött volna. Óriási, ólomszürke felhők gyűltek a két testvér fölé. Nagy zaj kerekedett: az állatok, akik csak tehették, messzire szaladtak a láptól; a békák az erdőbe ugráltak, a madarak a fák fölött repültek a nyílt mezők felé. A halak a nád közé és a békalencse meg a liliomok levelei alá bújtak, a férgek olyan mélyre fúrták magukat a földbe, amennyire csak tudták.

A nagy ricsaj után mély, üres, feszült csend ereszkedett a lápra.

– Uram – szólalt meg az elsőszülött fiú. – A testvérem már elmondta, mi okom van gyűlölnöm téged. Egy apró botlás miatt bocsájtottál átkot az egész családomra, az egész fajtámra. A növényeim voltak az egyetlen örömem, egész eddigi életemben csak őket értettem igazán. És most őket is megölted, és azt a kicsit, ami még megmaradt, azt is magadnak akarod – a szántó-vető mély levegőt vett – Azt akarom, hogy lassan sorvadj el, hogy minden teremtményed legyen hűtlen hozzád, azt akarom, hogy érezd át az összes fájdalmat, hogy érezd az összes halált, amit nekünk okoztál! Érezd a kínt, amit mi érzünk, és halj meg bele, hogy soha többé ne tudj ártani senkinek sem!

Az ég ismét megdördült, szakadni kezdett, vörös eső és izzó, sárga parázs, és vasszögek. Fájdalmas kiáltások hallatszottak mindenhonnan: asszonyok és gyerekek sírása, könyörgés a kegyelemért, fájdalmas imádságok Istenhez.

A pásztor szíve összeszorult. Mondani akart valamit, harcolni akart, de nem tudott. Az égből hulló vér beborította, a parázs átégette könnyű posztóruháját. A sebei üvöltöttek a fájdalomtól, és az égett részeket hamarosan vasszegek és állatok nagy, éles karmai szakították fel. Mikor a fiatalabb fiú körülnézett, semmit nem látott, aminek karma lehetett volna. De a láthatatlan szörnyeteg ott volt, lassan, fokonként kínozta őt.

A szántó-vető szólalt meg. A testvére fel sem ismerte a hangját, úgy elváltozott a kíntól és még valamitől, amiről ő a maga részéről nem is akarta tudni, hogy pontosan micsoda.

– Ez nem segít rajtad. Soha többé nem imádkozunk hozzád. Nem csapsz be a hazugságaiddal, és nem kényszeríthetsz – Több erő költözött a hangjába. Az égre nézett, egy fehér parázs-darab éppen a homlokán találta el, még fel is lobbant, mikor a bőréhez ért. – Sorvadj csak el! A világ jobb hely lesz nélküled.

Vörösen izzó ujjak kulcsolódtak Ábel torkára. Felnyögött, hörgött, szabadulni igyekezett a gyilkos, forró szorításból, de nem tudott.

A szántó-vető üvöltött, a testvérét megölni próbáló öregember mögé került, és kezébe fogta az apró sarlót, amit arra használt, hogy a gyomokat eltávolítsa a földjéről. Az öreg nyakába vájta az éles fémet, de az beleakadt a vén bőrbe: nem tudta elvágni. A testvére nyögdécselt. A szántó-vető suttogni kezdett, egyenesen az öregember fülébe.

– Senki, soha nem fog emlékezni rád, nemhogy hinni benned. Föld alatt porladó csont, rothadó hús sem leszel, senki nem szeret és nem imád majd, elfelejtik a nevedet, eltűnik a kegyetlen játékaidnak az emléke is, és a világ boldog és szabad hely lesz…

A pásztor érezte, hogy a szorítás meglazul a torkán. Nagy, vörös sebek keletkeztek a bőrén, de megint kapott levegőt, és az ütőere sem szakadt át. Az eső is csendesedett, az vénember pedig térdre rogyott. A földet bámulta. Felnézett volna, de nem volt elég ereje megmozdulni.

Az Öreg elterült a földön. Nem lélegzett, bár korábban se vett levegőt soha. Lassan, lassan porrá változott a teste, a fekete köpeny, a vén, aszott bőr. Valami ragyogó szabadult ki belőle, ami egy pillanatig tanácstalanul lebegett a barna és fekete porkupac fölött, aztán ezer és ezer apró darabra robbant szét, és a parányi lelkecskék szétfutottak a világban.

Az eső elállt, eloszlottak a felhők. A pásztor nyakán még ott égett a folt, és a szántó-vető homlokán is a jel. De a lelkük könnyebbé vált, levegőt venni olyan volt, mintha magát az életet lélegeznék be, mintha egy ezer mérföldes utazás végén végre megpihenhettek volna, mintha hosszas betegségből gyógyultak volna fel hirtelen.

– Győztünk – suttogta a pásztor. Aztán hangosabban is kimondta: – Győztünk.

A bátyja bólintott. Leült a földre. Igaz, hogy egészségesnek érezte magát, de egyben végtelenül fáradtnak is.

– Sikerült – Aztán nevetni kezdett. Öreg, de jófajta, boldog nevetés volt: olyasvalakié, aki a kemény munkával kiharcolt boldogságának örül. Az öccse csatlakozott hozzá, hosszasan nevettek együtt, még a könnyük is kicsordult belé.

– Köszönöm – mondta a pásztor, amikor abbahagyták a kacagást.

– Én köszönöm – válaszolta a testvére – A gyerekeink szabadok lesznek.

– A Kígyóéi lesznek.

– Az elsőszülöttek – A szántó-vető bólintott magának. – Békében élünk vele, a szövetségeseink lesznek, és a miénk lesz a világ.

– Gondolod, hogy tartja a szavát? Nem támad meg bennünket? – A pásztor ebben egyre kevésbé tudott hinni.

– Nem tudom, öcsém. Csak érzem, hogy rendben lesz.

A pásztor vállat vont. Remélte, hogy a bátyja helyesen érzi.

A kétségek és minden gyanú ellenére, a Kígyó tartotta a szavát. Azt ellenezte, hogy a két testvér egy helyen éljen vele, viszont a gyerekeket megkapta, hiánytalanul, és később az üres, lassan elszáradó Édenkert mellett városok emelkedtek föl: egy, amelyet a két testvér alapított, és amelyik büszke volt a legelőire és a gabonaföldjeire; egy másik, ahol a Kígyó szervezte meg a saját apró, zárt közösségét; és egy harmadik, ahol az első emberpár többi gyereke lakott. Egyik város se vált új Paradicsommá, de mégis, az ezt követő idők békések voltak, csendes, boldog gyarapodással teltek: mintha az egész világ megkönnyebbült volna, és nem akarná ezt az érzést azzal elrontani, hogy összevész másvalakivel. Később persze akadtak háborúk, és vérontás és kegyetlenség; az ilyesmit nem lehet megakadályozni ott, ahol van élet. De az összes csatát az emberek nevében vívták, saját akaratukból és vágyaik kielégítéséért; az Úr nevében soha többé nem ártottak senkinek, sőt a nevét is elfelejtették, mindörökre.

CéhKaptár

Emlékszem a táncra

Emlékszem a táncra.

Akkor még fedetlen balkonként állt a verandám, és így, tető nélkül nézte a telek végét, ahol meredek hegyoldalra kaptatott fel a tölgyerdő. Az udvart még nem fűvel, hanem betonkeverőkkel, építkezési törmelékkel, és égig érő létrákkal vetették be – persze ez senkit nem érdekelt. Aznap, a tánc napján ülte a falu Borsod megye első KISZ esküvőjét.

A Papa – a járáson túl is keze munkájáról híres maszek kisiparos –, világszép menyecskét hozott a Sajón túlról, olyat, amilyet már rég nem láttak. Mindenki a fehér ruhába bújtatott karcsú testet akarta táncba vinni, és mert a Mama – az újasszony –, tudta a dolgát, táncolt is, amíg a társaság java része félig bele nem fulladt a házi pálinkába.

Aznap sok mindent hallottam, leginkább olyat, mint mások. A részeg kurjongatásokat, a hol szívből jövő, hol rossz szájízzel elmormolt félmondatokat, amik egy boldog jövőt kívántak az ifjú párnak. Hallottam a falu vénasszonyainak rosszalló kárálását:

Nézd csak a csípejét, milyen vékony! Biz’ nem fog az életrevaló fiút kihordani!
Ezen kívül gyerekek nevetése, és még sok minden más is eljutott hozzám.

Ám, mikor a májusi langymeleg este kékes sötétje aranyló pirkadatba fordult, és ezzel együtt a legtovább időző vendégek is álomra szenderültek, akkor… Akkor olyat hallottam, amit senki más nem neszelhetett meg.

A menyasszony, a Mama, egészen az udvar végéig sétált, háta mögött hagyva a nyitott verandát, és csak bámult, bámult felfelé, a hajnali derengésben sejtelmes sötétséggel kongó tölgyesre. A félelemtől küszködve vergődő csomóvá szorult a Mama szíve, és nem bírt másra gondolni, csak arra, odaveszne, ha az a rengeteg erdő reáborulna. Más tudta volna, hogy ez lehetetlen. A falu határában húzódó tölgyes egy leomlásra bármelyik pillanatban készen álló meredek partra felfutott facsoportként állt a helyén, már jóval azelőtt, hogy ember keze nyoma látszott volna a vidéken. Úgy is marad az, míg világ a világ. De a Mama ezt nem is sejthette, hiszen teljesen más tájról jött – egy kies mederré vájt, völgyben fekvő bányásztelepülésről – így abban a sűrűségben, ami felé hajolt, és elnyelte a hajnal fényeit, nem látott semmi mást, csak saját kétségbeesését.

Hívogató síkságként élt a Mama emlékében a lepusztult, emberekkel zsúfolásig telt bányásztelep, míg előtte az érintetlen, vad természet tornyosult. A fák között időző dermesztő koromsötét magában hordozta annak a komor tekintetű, hideg érintésű, ám kétségkívül tehetős idegennek a képét, akit aznap a férjének fogadott. A háta mögött, lágy színekkel kibomló pirkadat pedig elhozta egy olyan nincstelen, ám Amerikáig szökött, kesehajú, meleg mosolyú fiú szeretetét, ami mindig is a Mama szívében időzött, és amely érzelem a jövő dobbanásaival szaggatott relikviává fakult, de akkor, ott, azon a hajnalon, még fájón éles képként nyílalt a menyasszonyba a felismerés:

Elveszített valamit.

Szívszorító volt a hördülő hortyogások között meghallani a visszafogott zokogást. Látni az asztalra boruló testek egyenletes szuszogása mellett az udvar derengésébe vesző, hófehér menyasszonyi ruha reszketeg rázkódását.

Mama sok mindent nem tudott még akkor, viszont azzal tisztában volt, hogy a fiú miatt utoljára sírt. Hiszen jól emlékezett, arra, amikor hét évvel azelőtt a fiú tétován meg akarta őt csókolni, ő pedig nagy önérzetes tizenévesként úgy pofonvágta, hogy a fiú alkalomadtán – és az alkalmat ötvenhat készséggel megadta – meg sem állt az óceán másik partjáig. Sokáig gondolkodott ezen. Egészen addig, amíg a hajnal reggelbe nem fordult, és az aranyló színek pedig olyan erős fénybe hajlottak át, amik még a tölgyes ébenzöld leveleit is langyos árnyalatokba burkolták.

Keserédes mosoly húzta szélesre a Mama könnyektől nyirkossá vált ajkát. Miközben nézte a rengetet, arra a sajgón fájó döntésre jutott, hogy mehet a fiú, és maradhat a férje, mivel választása amúgy sincsen. Hová való is lenne a többi gondolat?

Mindezért viszont egyre kérte a Jóistent: hogyha már ő marad, legalább az a hegyomlásnyi fa, az a rengeteg az udvar végében… Csak az tűnjön el úgy, mintha sose lett volna.

CéhKaptár

Lentről felfelé nézve

Az én kis terápiám

– A révülés veszélyes lehet, ha nem tudod irányítani az elméd – még most sem értem, hogyan kéne tudnom bármit is irányítanom itt lent. A tudatalattit nem lehet befolyásolni.

– Még nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy ezt kipróbálhasd – vélte Dominó, a totemállatom. De persze honnan is tudhatnám? Nem vagyok táltos, ez csak egy alkalmi… „leruccanás”. Az út pont úgy kezdődik, ahogy az álmok szoktak, hirtelen benne találod magad, és nem tudod felidézni, honnan és mikor érkeztél arra a helyre, ahol épp vagy. A távolból, a hatalmas barlang falain túlról még hallani vélem a dobokat, amelyek hangja mellett lehunytam a szemem.

– Felismered ezeket? – kérdezi a dalmata, miközben óvatosan kerülgeti a sáros talajból félig kibukkanó tárgyakat, amelyekben felfedezni vélem több méteresre nőtt színes ceruzáimat, Barbie babáim előtűnő arcait, az óvodás babzsákomat, és egy játék-fonendoszkópot. A hepehupás csapást övező táj pont ugyanilyen furcsa, balra egy negyvenméteres, rózsaszín játékcipő tornyosul felénk, jobbra óriási rajzlap, amelyen zsírkréták csapatai és magányos grafitok legelésznek, néha isznak és megmártóznak a kiömlött, sárga temperatóban. Felettünk kedvenc könyveim egy-egy oldalát látom barlangrajzként viszont, és mikor másodjára nézek fel, már megváltoztak, újabb lapok, képek kerültek az előbbiek helyére.

A talaj furcsán puha, de nem süpped bele a lábunk, nem úgy, mint a benne ragadt tárgyak, játékok, amelyek hol kiemelkednek, hol eltűnnek, mintha valami lassan mozgó, lélegző, sűrű mocsárban mozognának. A szagok és illatok ugyanilyen változóak. Sokat közülük nem ismerek fel, bár az összessel nem is találkozom. A barlang szélén egy óriási akváriumban úszkálnak, az azonban kissé megrepedt az oldalán, így az élénkebb illatok és szagok kiszökdösnek.

Dominó és én szótlanul megyünk egymás mellett. Nem is tudom, mit mondhatnék neki, vagy mit kérdezhetnék tőle. Kilencéves korom óta vigyázza az álmaim. Vajon nem haragszik azért, mert sokszor észre sem vettem, hogy becsúszott az ágy mögé, és csak a nagytakarításkor került elő újra, tele szöszökkel és porral? A valóságban alig több mint tíz centis plüssállat, most életnagyságú, húsvér dalmatakutyaként halad mellettem. Csak a pöttyei maradtak a helyükön.

Útkereszteződéshez érünk, amely közepén fatáblák és felirataik jelzik, mi található az adott irányban.

– Nekünk egyenesen kell menni, nem? – kérdezi Dominó. Igen, nekünk határozottan a Félelem táblát kell követnünk. A másik három felirat változik, és több címet is elolvasok, mint a Gyermekkori fantázia, Erotika 18+, Könyvek galaxisa, Daltár, Archívum (0-3 éves korig). Rá kell jönnöm, hogy ez a kereszteződés sokkal bonyolultabb, mint hittem, de nem körözök tovább az oszlop körül.

– Végig a sárga köves úton, nem igaz? – kérdezem egy fél mosollyal, bár az út közel sem sárga, hanem sötétszürke, illetve tengerkék… nem is, tajték zöld… most már ébenfekete. Kövezett, egyenletes, a színek viszont állandóan hullámzanak, és a kövek szélei rendszeresen felizzanak, mintha egy titkos erő hevítené őket.

– Nem is értem, hogy lehetséges szétválasztani ezeket a helyeket a fejünkben.

– És most, hogy már nem tartod lehetségesnek, nem is az – int Dominó a hátunk mögé, ahonnan szőrén-szálán eltűnt a kereszteződés, de az eddig összes látott furcsaság is. Hirtelen sötétség borul a tájra, és épp csak annyi világosság marad, hogy lássuk, hova lépünk. A levegő különös hangokkal vegyül, morgások, lélegzetvétel és szuszogás, szárnysuhogás, mind ijesztően közelről.

A távolban fény gyullad, végre megpillantjuk az ajtót, ahová el kell jutnom. Az azonban a barlang végében található, és odáig még hosszú út vezet.

– Még odalent van, ez jó hír – állapítja meg Dominó. Én hangtalan bólintok, miközben összeszorul a gyomrom, és a nyelvemen érzem a máktea ízét. Váratlanul az egész barlangot betölti a szaga.

– Nyugodj meg! – bújik hozzám a dalmata, és szelíden megnyalja a kézfejem. Mélyeket sóhajtok, amiről viszont az orvosi vizsgálatok jutnak eszembe, ekkor a máktea eltűnik, helyette fertőtlenítő és klórszag tölti be az orrom.

– Ezt te csináltad! – lelkendezik Dominó, és rájövök, hogy igaza van.

– Tisztaság… Valami tiszta illat… – akaratlanul is a kék-citromsárga színű WC-illatosítókra és habfürdőkre asszociálok, mire a teret friss citrom és fenyő illatosítja.

– Sokkal jobb. Mehetünk!

Jó darabot megtettünk az úton, amely szinte észrevétlenül változott alattunk. A távolban gonosz boszorkányok és hüllők, alaktalan rémek bukkannak fel, és kerülnek egyre közelebb. Dominó mellettem egyre nyugtalanabb, sietősebbre fogja lépteinket.

– Jönnek! – suttogja, és hamarosan én is hallom üldözőink lépteit. Futni kezdünk, mikor a kanyarban egy csapat rémség tűnik fel. Tagbaszakadt, erőszakos, agresszív – ezekkel a szavakkal tudnám őket jellemezni. Obszcén kiáltásaikból nyilvánvaló, hogy mit akarnak velem művelni. Majd megszakadunk, úgy futunk, de alig jutunk előre. Valami visszahúz.

– Nem tudok elmenekülni – tudatosul bennem – De ha ők az én félelmeim… – megállok és szembefordulok a vészesen közeledő alakokkal. Nincs arcuk. A haragomból gyűjtök erőt. Érzem, hogy haragszom, amiért rám támadnak, amiért egyáltalán eszükbe jut, hogy az engedélyem nélkül hozzám érhetnek… És elképzelem, ahogy csupán az akaratommal képes vagyok őket mozgatni…

– Mi? Mi történt? – pislogok értetlenül… Dominó egészen összehúzta magát, rémülten néz rám.

– Miért…? – kérdezném, de elakad a szavam, mikor kinyújtom a kezem, és az csupa vér. Körülöttünk halottak. Fehér csontjaik természetellenesen kiállnak testükből, minden csontjuk összetört. Az arcuk még mindig hiányos, de már mindegyikükön felfedezek egy fájdalmas sikolyba meredt szájat.

– Miért tetted ezt velük? Megálltak előttünk, és akkor te…

– Nem emlékszem semmire. Szédülök – leülök a földre, hogy összeszedjem magam. A totemállat végül megnyugszik, és közelebb merészkedik hozzám.

– Mintha nem is te lettél volna… Erre azért nem volt szükség – most haragszik rám? Talán szégyellnem kéne magam? Ettől megint dühös leszek.

– De volt. Vagy ők, vagy mi. Megérdemelték. Kész – komolyan mondom és komolyan is gondolom – Menjünk tovább!

Dominó engedelmesen követ, közben engem vizsgál.

– Más lettél – jelenti ki.

– Talán csak megtanultam irányítani – vonom meg a vállam. A dalmata sóhajt egyet, de nem válaszol. Haladunk az ajtó felé, ami mintha már nem lenne bezárva.

A táj körülöttünk ismét változik, az utat faléces kerítés övezi, és a szétszórt tárgyak egyre nagyobb, egyre hatalmasabb kupacokban tornyosulnak felénk. Elérkezünk a legnagyobb toronyhoz, és a kerítésre támaszkodva rájövök, hogy számtalan, óriási halom sorakozik még e mögött.

– Mik ezek a… dolgok? – biccenti oldalra fejét Dominó.

– Ezek a teendőim, amiket már megcsináltam, és ami még vár rám – válaszolom kedvetlenül – Ne kérdezd, honnan tudom, csak tudom – előzöm meg a kérdést. Előttünk halmokban állnak a megírandó dolgozatok, kiégett villanykörték, kidobandó szemét, nagytakarításra váró ablakok, mosásra, teregetésre, vasalásra váró ruhák, ágyneműk és függönyök, a piszkos pelenkák és hámozandó zöldségek, elkészítendő ebédek és vacsorák, orvosi vizsgálatok és szülői értekezletek, esküvők és megszervezendő temetések, zsíros és leégett edények, milliónyi ébresztőóra és sárga csekk, ragasztásra váró porcelán, virrasztások, lebonyolításra váró telefonok és üzenetek. Nem látom mindet, de ezeket ki tudtam venni. Ehhez nem lesz erőm, nem lesz kedvem, nem lesz kitartásom. Én túl önző vagyok, hogy ezt mind megcsináljam. Ismét gyűlik a harag a mellkasomban, sírhatnékom támad, legszívesebben hisztiznék, mint egy kisgyerek. Ahogy a feszültség eléri bennem a tetőfokot, egyetlen pusztító kiáltásként kiszakad belőlem.

Reménykedve szemlélem az ordítás eredményét, szinte látom a körkörösen terjedő hanghullámokat, és a nyomukban megingó, majd lavinaként alázúduló tornyokat.

– Nem tűntek el – állapítja meg csendesen Dominó.

– Nem – felelem rezignáltan – Ez mindig is itt volt, rám várt. Azóta, hogy eldöntetett, az anyám lánya és a nagyanyám unokája leszek.

Elszakítom a tekintetem, igyekszem csak előre nézni. A dalmata is otthagyja a kerítést, és a nyomomba szegődik.

– Nincs messze. Essünk túl rajta!

Az ajtó résnyire nyitva. Sötétség, áporodott betegségszag szűrődik ki rajta, az otthoni telefonunk követelődző csörgését hallom.

– Az ajtón kopogtatnod kell, de be csak akkor mehetsz, ha a neveden szólít – idézem fel a táltos szavait. Nagyon félek. A szívem hangosan dobog, betölti az egész barlangot, visszhangozzák a falak. Tenyerem izzad, és elgyengülök, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék, a telefon még mindig cseng. Dominó gyengéden oldalba bök.

– Gyerünk! Le tudod győzni!

Bekopogok.

– Pannikám te vagy az? – az ajtó magától kinyílik, meredek lépcső vezet lefelé. Amint belépek, elhallgat a telefon. Ápolatlanság, kosz bűze csap meg. Mindenfelé morzsa, lekvár- és kávéfoltok. A dalmata nem tud bejönni, a démon nem engedi be, így csak nyugtalanul járkál az ajtó körül, és ijedten szűköl. Minden lépcsőfok után visszanézek rá, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, miközben a hányingeremmel küzdök.

– Pannikám, úgy hiányoztál – mosolyog a nagybátyám, mikor leérek a lépcső aljára. Az ajtó becsapódik. Egyedül maradtam vele.

– Szia Ficike! Hogy vagy? – a szokásos kérdésem, minden hétvégén a telefonban. Fickó árgus tekintettel figyel. Legszívesebben a falhoz lapulnék, de amint hozzáérek, érzem, milyen ragacsos és gusztustalan, így inkább próbálok, minél kisebb helyet foglalni a szobában.

– Nem jól, mert annyira hiányoztál.

– I-igen?

– Aludni sem bírtam, mert egész éjjel rád gondoltam.

– Sajnálom – mondom minden sajnálat nélkül.

– Gyere közelebb! Beszélgessünk!

– Köszönöm, de én jól vagyok itt. De tényleg beszélgessünk, azért jöttem, mert… – valami különös, gomolygó kar elkapja a lábam, és kérlelhetetlenül közelebb vonszol. Fickó nagyon hasonlít valóságos önmagára. Kedvenc karosszékében ül a televízió előtt. Az egész lakásban el vannak húzva a sötétítők. Bal lába most még nagyobb és ormótlanabb, járókerete félig elsüllyedt a szőnyegben. Haja fekete, zsíros, az elmémben lévő démonizált alakja csupa kosz és förtelem, dermesztően kék szemei világítanak a sötétségben. Karosszéke mellett kis tálcán sorakoznak gyógyszerei.

Minden rezzenésemet figyelemmel kíséri. Kinyújtja felém a kezét.

– Te vagy az én egyetlen reménységem.

– Nem vagyok, pont ezt jöttem tisztázni – a fülemben csengenek édesanyám szavai. Tudom-e, hogy miért mondja ezt Fickó. Mert azt hiszi, túléli a szüleimet, és utánuk én fogok gondoskodni róla. Én fogok neki bevásárolni és ételeket készíteni, kiváltani a gyógyszereit, kitakarítani a lakását, intézni a pénzügyeit, orvost hívni, mosni és vasalni rá, kicserélni az ágyneműit, fürdetni, tisztába tenni, ápolni.

– Ne mondd ezt! Én nagyon szeretlek téged. Minden este imádkozom érted.

– Köszönöm – nem vagyok hálás, sose kértem, hogy szeressen, sose akartam, hogy imádkozzon értem. Én csak abban reménykedem, hogy előbb hal meg, mint a szüleim. Engem szeret a legjobban, hozzám ragaszkodik a legjobban. Engem kérne meg, mindenki tudja, és ennek megfelelően mindenki el is várja, hogy megtegyem.

A démon vonásai megváltoztak, hol leplezetlen vágyakozással, szeretetéhséggel, hol dühösen néz rám, a nagybátyám alig felismerhető.

– Te is szeretsz engem, igaz? Én is hiányzom neked? Gondolsz rám te is? – egyre hangosabban, egyre követelődzőbben teszi fel a kérdéseket, ismételgeti őket, míg végül már ordít. A kis panelszobában feltámad a szél, régi újságokat, bélyegeket és fotókat forgat körbe, én pedig védekezőn az arcom elé kapom a kezem, míg végül nem bírom az ostromot, és démon arcába kiáltom:

– NEM, SOHA! – elkapja a csuklóm, és lehúz a mélybe.

Mikor magamhoz térek, más térben és időben vagyunk. Kilencéves vagyok, húsvétot ünneplünk, a család nálunk gyűlt össze. Túl az ebéden, Ficikével az udvaron tollasozunk. Azt hiszem, ez vele a legkellemesebb emlékem. Aznap kaptam Dominót is. A doboza hozzá volt ragasztva a szép új tollas-ütőimhez. A démon eltűnt, helyette a nagybátyám áll velem szemben, a lába még egészséges, és ez a változata talán még csak nem is epilepsziás. Kellemes csalódás.

Egy darabig csendben ütögettünk.

– Kérlek, ne haragudj rám! – nagyot sóhajt – Annyira magányos vagyok. Lassan hét éve, hogy ki sem mozdultam a lakásból. Nem vagyok egészséges.

Csendben bólintok. Ebben egyetértünk.

– Csak félek.

– Tőlem nem kell félned, én soha nem… – kapja fel a fejét, de a szavába vágok:

– Nem tőled félek. Hanem attól a helyzettől… – hogy majd évekig olyan közel lennem hozzád, amit sosem akartam, és közben az én életem is olyan állóvízzé válik, mint a tied… Mondanám, de nem bírom.

– Értem.

Megint nagyokat hallgattunk.

– Nem tudom, mi lesz egy, öt vagy tíz év múlva. De nem szeretnék senki terhe lenni. Viszont ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy szükségem van másokra, akkor azt szeretném, ha az édesapád vagy te lennél mellettem.

– Tudom. Családtag vagy. Megtesszük, amit meg tudunk – ezt végre őszinte kedvességből mondom.

– Ne aggódj tovább emiatt!

Fehér köd lepi be a képet, lassan minden elmosódik és eltűnik. Dominó a lábam körül forgolódik, és boldogan hunyorog. Az ajtó eltűnik a barlang faláról. Repülök? Nem, az út rohan alattam visszafelé… A barlang teteje eltűnt, felettem ez már az ébredés.

CéhKaptár

Teremtéstörténet (avagy hol van a nő?)

Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken – kérdezte Lilith. Szép vagy, szép vagy, de tudd meg, a tiszta lelkű, bájos Éva nálad százszor szebb – felelte a tükör. Lilithben gyilkos indulatok támadtak, és elhatározta, hogy bosszút áll. Úgy érezte, mindenki elárulta: Isten, aki rá akarta erőszakolni a második szerepét, Ádám, aki kivette saját oldalbordáját, hogy elhitesse vele, Lilithtel, hogy nem is Lilithnek, hanem Évának hívják, a skizofréniába hajszolva ezzel a nőt, és most még ez az átkozott tükör is. Hogy kijátssza az Úristent, egy kígyó alakját vette fel, és felkúszott a tudás fájára, megérintette annak egyik almáját és megtermékenyítette azt nőiségével. Az eddig a pontig aszott, fán lévő gyümölcsök, amelyek egy poros, régi könyv száraz, elsárgult lapjaira emlékeztettek, hirtelen élettel teltek meg, lédúsan vöröslöttek, és az almafa ágait majdhogynem a földig húzták. A fa már nem is almafának, sokkal inkább fűznek tűnt. A legérettebb alma hívogatni kezdte Évát, aki úgy érezte, ez a gyümölcs olyasvalamit képvisel, ami belőle végzetesen hiányzik, de amit ő soha nem tudna magától elérni. Gondolta, ha felfalja, azzal magáévá teszi. Szörnyű hiba volt ezt gondolnia, ugyanis abban a pillanatban, ahogy ajkához emelte az almát, és fogai közül ínyére csordult a gyümölcs leve, olyan hatalmas mámor öntötte el, hogy lelke visszakívánkozott a testtelen állapotba, a test illúziója nem bírt el ily mértékű gyönyört. Lilith újból női testet öltött, és beszámolt Ádámnak a történtekről, és arról, hogy az ember fia egyedül maradt. Ádám kérlelte Lilithet, hogy most, hogy Éva nincs, maradjon vele: Sosem lennél magányos, Lilith – győzködte az ember egyik felét a másik. Lilith azonban elmosolyodott, és ekképp érvelt: Sajnállak, Ádám, mert a saját Istened illúzióját táplálod, de annyit ígérhetek, hogy visszatérek még, és akkor lélektelen, önző világod, amelyet egyedül építesz fel, darabokra hull.Azzal kisétált a Paradicsomból, és beköltözött a Paprikába, ahová sem Isten, sem az ember másik fele nem tehette be a lábát, és ahol a mai napig is boldogan él immáron egyesülve Évával. Így történt, hogy Ádám végső elkeseredésében egy mosómedvét választott párjául, és megkérte az Istent, hogy adjon az állatnak női külsőt. Az állat lassan méltó lett az oldalborda szerepének betöltésére, ahogy megtanulta az együttélés feltételeit – tehát, hogy csupán azt kell csinálnia, amihez igazán ért: mosnia kell, és a szükséges szavakat: „Igenis, Uram. Pontosan ezt akartam mondani. Nélküled senki vagyok.” Azt a kontinuitási zavart, hogy a mosómedve-Ádám nászból hogyan népesült be a Föld, és főleg, hogy hogyan születhettek Virginia Woolf-ok, az olvasó fantáziájára bízom.

CéhKaptár

A dobogós

Lesegítenélek a piedesztálról, ha hagynád,
a józan ész már úgyis sóvárog a helyedre.
A helyedre, melyet kéretlenül kaptál,
mint injekciót az ínyedbe régen.
Már átlátsz a hazugságokon:
ha kimegy a zsibbadás, jön a fájdalom;
tudod és én is tudom,
és már rohadtul unom,
hogy a szemhéjam belsejére ragadtál
mint egy tetoválás, hiába vakarom.

CéhKaptár

Kiemelkedés

Én, én vagyok a következő, Doktor Úr!
A Kiskunság szél formálta buckái között
születtem, lomha süllyedések és
vánszorgó emelkedők szorító gyűrűjében.
Én, én mindig vágytam némi domborulatra,
valami kitüremkedésre, nem épp hegyre
– az szó szerint fellengzősség lett volna –
csak valamire, amitől csúcsosodik a szövet,
amitől szűnik a pamut monotonitása,
valamire, ami a sors csipkelődőn
gunyoros laposságát megtöri.
Hát, megkaptam. Úgy megtöri, hogy megtört.
Pedig esküszöm, csupán azér’ cigiztem,
mert a domboldalban álló szülőház
kéményéből kikavargó füstre emlékeztetett.
A pálinka pedig a szőlőkacsok alatt futó érre.
Én, én buckásodom – úgy áttét értelemben –
a homoksejteket úgy fújja ide-oda
a bennem élő sivatagi lég, hogy lassan
elhordom magam.
Én, én vagyok a következő, Doktor Úr!