Category Archives: Pennázó

Pennázó

Meditáció

Ha nyitva minden, nincs huzat.
Lakattal lezárt álmokat
kapargat minden férfi, nő.
A fa benő. A fű kinő.

Az öröm teherlift. Üres.
A bánat lassú, szemfüles.
Ha tudsz, ne légy kívánatos.
Hiába jó. Hiába rossz.

Pennázó

Távkapcs

a körhinta, amit öröknek fogtunk fel,
de már se te se én, nem is gondolunk,
még mit nem, majd a gyermekeinknek
kelljen, és hoznak majd dobozt a
tárgyaknak, amit kacatként hagyunk
magunk után, kérlek, majd a hibáinkat is
adjátok el, licitáljanak a sérülésekre,
kiknek nem jutott, vagy ha csak egyszerűen szeretik
ha a vágóhíd nevet.
megnyúzni egy angyalt nehéz, a tollakkal írni
a szikkadt bőrre, hogy kár volt, becsaptuk magunkat
és nem tenni semmit, csak számolni, amit az ébredés
úgyis majd tönkretesz, könnyű. Ha külön időzónában
virrasztunk egymásért, nem eshet bántódásunk.

Pennázó

Lételmélet

az is gravitáció:
amikor egy állapotba zuhansz
és állandóvá nevezed ki.
még hogy minden káprázat
nem szeretnék kaptárban újjászületni.
két tükröt nézve; az egyik a teremtés napjai
a másik a rá következő hét
keresd a különbséget, a viselkedés-differenciát
a kék éggel vakolt tintaűrt.
ha szépen kérsz a restaurátorod leszek
asztronauta, kinek a lebegés a mindene
a trükk annyi, hogy én leszek a nyájad
gondozhatsz és büntethetsz.
mint egy rothadásra ítélt hússzelet
ami a vénáimba véste:
a megaláztatás zápor
és csak benned pihenve száradhatok meg
én leszek a te mindened
mi leszünk a legelfoglaltabb magányos emberek.

Pennázó

Dilemma

Valaki égve hagyta a kétségeit,
és most vakon keresgél. homokfelhőben
holdbélyeg alatt elhagyott járókeret és
csillagpeték és egy vodkanarancsban fürdőző remete.
az ablak pupilláit gőz, minket a lábszag az előszobában
és én megfogadom, hogy
csak addig iszom míg be nem bábozódom.
és te mégis előbb bontasz szárnyat,
a járdakövön elhasalva
mint az őskori lenyomatok.
itt egykor tenger hullámzott
most ott élnek anyámék.
a levegő is elég nedves
megvárom a négy és fél órát
(a felhők mind múlandóvá rendezett sóderhegyek
a fejem pedig úgy lüktet mint egy betonkeverő)
és elképzelek egy szentet, akinek csak annyi a dolga
hogy emésszen és hánnyon.
belőle emelik azokat a mártírokat
akikre érdemes emlékezni.
a stégbe kapaszkodva egy négylábú
sárga epét ereget. megrázza sószórófejét.
bevágom a kisajtót. követem a tengert.

Pennázó

Múzeum, éjjel

Az anyag sötét önarcképe,
nem igaz, hogy nem beszél
semmiről önmagán túl.

Elképzelem ezt a termet
éjszaka, ahogy a sötétben
egyszer csak felragyog a sötét.

A kátrány hirtelen megszólal,
és amit akkor rólunk állít,
azt jobb lenne meg sem hallani.

Pennázó

Múzeum, nappal

Ahogy a tárgy küzd a térrel,
ezért vagyok itt én is,
fogadásokat kötök, melyik bírja tovább.

A fehér falak polgári prüdériájában
a puszta forma perverz öröme,
miközben komótosan meglóbálja magát.

Az acél, a kátrány, a zománcfesték.
Köszönettel tartozom azért,
hogy könnyebben bomló anyagból vagyok.

Pennázó

Mutánsfilé 2. (részlet)

Soha többé vagdalthúst – gondolja a gyári munkás, ahogy ott toporog a sorban, az ellenőrző kapuknál, és érzi, hogy a végbelébe rejtett mutáns tintahal-ember konzerv mocorogni kezd, és egyben ingerelni a prosztatáját. Ettől persze erekciója támad, barna gyári ruhájának alsó része kitüremkedik, s eszébe jut, az illegális élelmiszerek után szimatoló droid-ellenőröknek ez rögtön gyanús lesz, alighanem arra gondolnak majd, hogy a nadrágjába csúsztatott egy szójafehérjével dúsított mutáns-szafaládét meló közben. Az mégis csak hihetetlenül hangzik, hogy bárki csakúgy izgalomba jöjjön a véglény-vágóhídon, bár amióta a kormány csökkentette a napi konzerv adagot, a gyár körüli hárommellű prostituáltakra sem futja már az élelmiszerjegyből – de persze mit tudhatnának erről a robotok – a hús húsba férkőzési vágyáról.

Az egyik egyenruhás droid annak rendje és módja szerint kiszúrja – a mellkasában erre kialakított kerek kis lyukban az elektromos cigi felizzik, ahogy mélyen letüdőzi a mentol ízű párát. Tessék, most már biztos, hogy megmotozzák – ha pedig a robot a legutóbbi szoftverfrissítéskor telepítette motozási programjának kiegészítő csomagját, ami kétszer olyan megalázó technikákat tartalmaz, mint az előző verzió – nem úszhatja meg, hogy ott mindenki szeme láttára a seggébe csúsztassa gépolajos ujját. És akkor neki vége: megtalálják a vagdalthús-konzervet.

Picsába az egésszel – morog magában, és felméri a lehetőségeket: talán eljátszhatná, hogy a szekrényében felejtett valamit, szépen kisündörög a sorból, és a vécé felé veszi az irányt, ahol megpróbálja kiszarni azt a konzervdobozt. Ám a robotok ettől sokkal rafkósabbak. Továbblép tehát a sorban a fémnanocsövekkel kirakott ellenőrző pont felé, tekintetét pedig a kapu mellett lévő hatalmas monitorra függeszti, ahol az Állami Húsgyár retinafacsaró reklámkockái villognak: a bezúzott receptkönyvekkel és kutyacsontvázakkal teli parkon egy kisfiú biciklizik át – póklábakat növesztett rég elhajított frizbik hálóit táncoltatja a szél – a gyerek csak suhan a használt tampon színű ég alatt, majd izgatottan pattan le járművéről egy kartonpapírból kiollózott ház előtt. Micsoda stúdió díszlet! Senkinek sincs már ilyen háza! A srác mindenesetre széles vigyorral a képén caplat be a papírajtón, egy papírkonyhába, ahol egy negyvenes nő – alighanem botoxba fulladt anyja – friss, gőzölgő virslit pakol épp az asztalra. A fiú fogai között csak úgy ropognak a húsrudacskák. Ugrás: a vágóhídon buta tekintetű malac-emberek andalognak az elgázosító terembe. A reklám kiemeli, hogy a direkt élelmiszeripari felhasználásra gyártott labor-mutánsok élettartama mindössze egy hét – a haláluk pedig a szervkilökődés miatt rendkívül fájdalmas, így a leghumánusabb amit tehetnek, ha hat nap után elgázosítják őket. Az állat-emberek buta bogár-szemeiket forgatják, de máskülönben néma mindegyik.

Persze, hogy azok, gondolja a gyári munkás – a reklámalanyokba fecskendezett drogok elnyomják az értelmüket. Csakis a kormányban és a húsiparban dolgozók ismerik az igazságot: a mutánsok valójában értelmes lények, amelyiknek alkalmas rá a szájszerve, még beszélni is tud, az pedig hazugság, hogy az élettartamuk mindössze egy hét. Persze mit tud erről a kisfiú? És a húsragasztó enzimről? A lombikhús rákkeltő hatásáról, és a belekevert fluoridról, amely eltompítja az agyat – nem hiába, a szovjet koncentrációs táborokban még a rabok kezelhetővé tételére használták.

Végem, látja be a munkás, a konzerv tovább rakoncátlankodik odabenn, és még az ostoba reklámok sem képesek elűzni az erekcióját. Mikor is volt utoljára nővel? A múlt hónapban még nagy hírnek számított, hogy női mellek nőttek az egyik sertés hátán – a gyárban persze mindenki látni akarta a malacot. Akadtak, akik hátra cipelték az eltompított értelmű állatot, és a sertés hátból meredező női csöcsöt markolászva könnyítettek magukon. Fájt is aztán a szíve mindenkinek, amikor végül a darálóba, onnét pedig egy bicikliző kisfiú tápcsatornájába került, akkora persze már jó adag sperma csorgott végig a dudoros állaton. Mások a keltetőbe jártak recskázni – arra a helyre, ami a kormány szerint nem is létezik: a lejárt szavatosságú hivatalos álláspont azt bizonygatja, minden húst kémiai úton állítanak elő, nem is léteznek föld alatti pincék, ahol a mutánsokat pároztatják, koszos lyukak, ahol a félig ember félig állat véglények egymásra másznak, megveszetten a beléjük fecskendezett hormonoktól, és nem léteznek persze a munkások, akik kínjukban már erre verik. Az Állami Húsgyár felügyelt katakombáiban elhal minden sikoly és nyögés, egyedül a steril csönd pulzál.

Hamarosan ő következik a sorban. Már csak hárman ácsorognak előtte. A droid már gépujját pöcögteti. Senki sem csempészhet ki élelmiszert a gyár területéről, aki mégis megteszi, azt hamar baleset éri. A napi fejadag a legszentebb törvény, a mutánshús drága, mert a népességszámhoz mérten lassú a szaporulat – de amióta kipusztultak, elkorcsosultak az állatok, csak ez van. De az a kurva tintahal konzerv hagyná már abba a fészkelődést. A lábasfejűek nagy átka – a levágott karok még sokáig ficánkolnak, olyanok, mint azok az istenverte rovarok, amik fejüket vesztve is vígan rohangásznak tovább.

A gyári munkásnak hirtelen támad egy ötlete: ha bebizonyítaná a droidoknak, hogy nem illegális élelmiszer feszül a gatyájában, talán megkímélné magát a motozástól. Az előtte lévő dolgozóra pillant: egy hájas hentes tornyosul előtte, segge kilóg a gatyából, szőrös ujjaival vakargatja, ruhájáról száradt vér, akár a rozsda pereg a földre. A gyári munkás nagyot nyel, majd kinyújtja a kezét, és megérinti a fickó egyik zseléként lötyögő farpofáját. Az persze megpördül, és felháborodásában tátog, mint egy partra okádott hal.

– Jó a segged, nincs kedved este találkozni? – potyogtatja a szájából a szavakat a gyári munkás, majd behunyja a szemét, mert tudja, jön az elkerülhetetlen. Medvekarok kezdik rázni, és nyál fröcsög az arcába: – Te köcsög! Te buzi!

A droidok erre rögtön félbe hagyják egy szőrös hónaljú konyhás néni motozását, és a hőbörgő palihoz lépnek: – Mi a probléma? – recsegi az egyik, mentolos párát okádva a jelenetbe.

– Hogy mi? Ez a köcsög fasz a seggemet fogdossa, az itt a probléma! – veri a tamtamot a büdös mészáros, és ütésre emeli súlyzó méretű öklét. Reccs: a gyári munkás állkapcsa megreped, mint töltény egy véres fog repül ki a szájából, és csúszik tova a hideg padlón. A robotok fejében lévő szoftver gyorsan értékeli a helyzetet: nem kerüli el persze a szenzoraikat a barna nadrágban meredező erekció sem, de már nem gondolják kolbásznak.

Ez a lényeg, vigyorodik el magában a gyári munkás, majd egy nagy adag véres nyálat köp a földre, és azt rebegi:

– Bocsi, azt hittem, te is az vagy… tudod… – Erre persze újra megragadja a hentes keze és rázni kezdi.

– Én nem vagyok buzi, hülye köcsög! – ordít magából kikelve a termetes fickó, és a kemény földre hajítja a férfit. Újabb roppanás. Majd ismét karok nyúlnak érte: ám ezúttal gépujjak ragadják meg a vállát, és rángatni kezdik a kijárat felé. A többi droid a hentes-montstrumot próbálja elbarikádozni, aki azt vonyítja: – Ha még egyszer meglátlak, kifilézlek, te homár!

– Ha meggondolod magad, keress meg! – kiabál vissza a gyári munkás, vért okádva a droid karokra, amelyek kipenderítik a gyár kijáratán, ki a szabadba, a negyvenkét fokos nyárba, a csontdarabkákkal és más szeméttel teliszórt udvarra: – Tűnés! – recsegi az őr, azzal visszatér a posztjára.

Tűnés bizony, gondolja a bevert képű fickó, a földre csordogáló vért bámulva. Ha kicsekkol a hentes, és itt találja, elbúcsúzhat az életétől. Felkecmereg tehát a koszból, és döcögve megindul a földúton – olykor hátra-hátra néz, a hatalmas, gömb alakú fehér komplexumra, majd bárgyú vigyor terül szét felsebzett képén, amikor újra mocorogni kezd benne a kicsempészett konzerv. Próbálja persze mozdulatlan vonalba préselni ajkait – elvégre mi sem gyanúsabb, mint egy mosoly – mégsem megy. A vigyor aztán még szélesebbre nyúlik, amikor otthon sikerül kikaparnia a végbeléből a fémdobozkát. A rozsdás csövekből folydogáló barnás folyadék alatt megmossa, a víz lassan lehámozza a ráragadt salak és bélnyálka réteget, aztán előveszi a folyton zsebében hordott konzervnyitót. Sosem árt, ha van az embernél ilyen: ki tudja, mikor botlik bele egy elgurult konzervbe a gyárban. Ahogy felnyitja a fémszarkofágot, a mélyén tekergő tintahal-kar forgácsok cuppogtatni kezdik tapadókorongjaikat, buborékokat böfögve a szintetikus tartósító olajba. A kiszabaduló mocsárszag megüli a szobát.

A gyári munkás bevetetlen ágyához lép, és kihúz egy szakadt szélű kartondobozt alóla. Vidám csaholás hangja nyomja el a csöndet.

– No jól van jól! – nevet az alvadt vértől még mindig maszatos képű férfi, egyik kezében a nyitott konzervdobozt egyensúlyozva. – Éhes vagy, mi?

A dobozból egy végtagok nélküli tacskó-korcs néz fel rá meleg, barna szemeivel: hosszú nyelvét kiöltve csahol, csóválja a farkát, amivel szétkeni a doboz alján felgyűlt kutyaszart. A férfi néhány hónapja lelt rá az ebre: alighanem a kölykök szórakoztak vele, ezért hiányoznak a végtagjai, esetleg egy házi bolhafészek-spájzból került ki valahogy – még mindig vannak családok, akik gyűjtik a kóbor kutyákat, és szűkösebb időben azokat vágják le, persze csak szépen, lassan, egy-egy végtagtól szabadítják meg őket, óvatosan, nehogy megöljék az állatot, hiszen akkor rögtön rohadni kezdene és oda az egész hús. Eredetileg a gyári munkás is azért hozta haza, hogy kipótolja vele csökkenő napi fejadagját, aztán valahogy mégis ebben a dobozban kötött ki, afféle házi kedvencként.

– Jön már a hami! – Mosolyog a férfi, azzal kiemel az olajléből egy ficánkoló csápocskát, és az öleb szélesre tátott szájába pottyantja. Az falni kezdi, elégedett csámcsogására pedig megkordul a fickó gyomra is. Kikapar egy újabb csáp-porciót, ezúttal ő kapja be: nem egyszerű feladat, meg kell küzdeni a lábasfejű-hússal, a vergődő karcafatokon lévő erős szívóhatással rendelkező tapadókorongok miatt akár meg is fulladhat az ember, ha csakúgy megpróbálja lenyelni. Szét kell rágni, lehetőleg minél jobban. Az íze persze pocsék, de rég nem olyan világot él már az ember, hogy az ilyesmi kiakassza – egyedül a parkon átbicikliző fiúcskákat érdekli még, mennyi ízfokozó kerül a véglény-pürébe.

Miközben a vinnyogó kutya szőrét simogatja, ami csonkjaival kaparászik és újabb falatot követel, arra gondol, holnap már az egész gyár azon fog csámcsogni, hogy ő buzi. Persze kit érdekel. Az igazi kérdés, hogy holnap mit tud majd feldugni a seggébe – egy kisebb baromfinő-májas esélyes, a legjobb persze a pacal lenne, ám ahhoz alaposan ki kéne tágítania a segglyukát. Vajon meddig csinálhatja még ezt? A legjobb lenne véget vetni az egésznek – a lézeres hámozóba dugnia a fejét egy reggel, aztán csókolom – akkor végre elmúlna az éhség, hacsak a túlvilág nem maga a végtelenségbe oltott, kikerülhetetlen koplalás.

*

De persze másnap kezdődik minden elölről.

Valamiféle lekaparhatatlan túlélési ösztön hajtja előre, nincs is vele tisztában, egyszerűen csak azt veszi észre, hogy még mindig él, hogy a legborzalmasabb műszak után is, a legundorítóbb teremtmények látványán túl a vér és a mocsok, amely nap, mint nap körülveszi, végül is szerethető – mert az ember mindenhez hozzá tud szokni. Az egésznek valószínűleg semmi értelme, de hát ez csak biológia. Az emberi faj elsatnyulásának újabb fázisa. Ahol az alulfejlettekből nyomorékok lesznek, a kiválasztottakból túlélők, és miközben a rendszer kitermeli a legelvetemültebb mutánsokat, még mindig itt vagyunk.

Már nem is tudja, hol kezdődött és mikor. Mérgezett élelmiszerek, mutáció, vírusok. Az első állat-hibridek megjelenése.

Arra még emlékszik, hogy gyerekkorában Iowában laktak egy tanyán. Az apja már akkor génmódosított kukoricát termelt, amivel később a marhákat etették, hogy nagyobbra nőjenek – még ha nem is ez lett volna a természetes táplálékuk. Koncentrált Állattenyésztési Telephelyek. Olcsó Hús. És hol voltak akkor még a mutánsok?

Egyetemre akart menni, de e helyett otthon marad a gazdaságban, és amikor a fél család kipusztult egy hamburgerhúsba jutott E-coli baktérium miatt, neki kellett átvennie az irányítást. Fiatal volt és hiszékeny. Pár holdnyi földjüket hamarosan bekebelezte a környékbeli multi-konszern. Mivel nem voltak hajlandóak az újabb és újabb fejlesztésekkel még nagyobb adósságba verni magukat, a bank rátette a kezét az üzemre. Egy napon azon kapta magát, hogy leszakadoznak a körmei a futószalagon való robotmunkától, amelyet vállalni kényszerült. Robottá vált, aki egy nap több ezerszer végzi el ugyanazt a mozdulatot. Egy húsrobot. És az emberek csak híztak. Olcsó takarmányból olcsó hús. Tele kórokozókkal.

A technika fejlődésének hatásaként az élelmiszerek nemhogy egészségesebbé váltak, hanem az ipari méretű termelés miatt még könnyebben jutott el az emberekhez a szennyezés. A híradóban naponta követték egymást a mérgezett húsok visszahívásáról szóló hírek, és lassan mindennapos lett a tömeges elhalálozás. És még ekkor sem történt semmi.

Sőt, még jót is tett a vegyi-iparnak. Ammónium-hidroxiddal kezelt húsok kerültek a polcokra, ami ellenáll a baktériumoknak. Molekuláris mikrobiológia. Mesterségesen előállított ételek. És az idővel ezekhez mutálódott baktériumok. A földekben módosított szójabab. Ahol meg nem szójabab, ott kukorica. A kukoricából maltodextrin, xantán gumi, aszkorbinsav. Megyényi földterületek csirketelepekkel. Csirkék, amelyek soha nem látnak napfényt. Csak arra kellettek, hogy húspép legyen belőlük. A húspép volt minden. Ha bementél a boltba, csak előre csomagolt húst vehettél. És a húsokban nem voltak csontok. Mindent egybedaráltak. Minden kapható volt. A marketokban nem voltak évszakok. Minden gyümölcs tökéletesen nézett ki, de nem volt ízük. Zölden szedték le, majd etiléngázzal érlelték tovább.

Túltermelés. Csak fogyassz tovább. Egyél mérget. Dögölj meg, mert ha egészséges kaját tolsz, akkor tovább élsz, és már így is kurva sokan vagyunk a bolygón. És amikor már ez is túl lassúnak tűnt, akkor a vírusoknak meg a szennyezett kajának hála felbukkantak az első mutánsok. És máris megint lehetett kire lőni. A mutáció pedig olyan, mint egy láncreakció. Látszólag megállíthatatlan.

De néhányan azt mondják visszafordítható. Hallott valami nagy balhéról, ami néhány hónapja történt Európában. Nagy mészárlásról beszélnek, valami olyasmiről, aminek komoly tétje lehetett. De valószínűleg nem sikerült, mert akkor még állna a bál és hála a kalózkodó internethuszároknak, akik meghekkelik a rendszert, már biztosan értesült volna róla.

Talán valaki tud valamit a gyárban. Erre gondolt, amikor nekiindult a következő napnak, s mint mindegyiket, ezt is úgy vette, mintha az utolsó lenne.

*

Soha többé hájas férfi segget – gondolja a gyári munkás, ahogy ott toporog a sorban, a becsekkoló kapunál, és hallja, hogy róla pusmognak mögötte. A „buzi” és a „köcsög” szavak repeszei a vállát súrolják.

Csak azzal a behemót hentessel össze ne fussak – sóhajt magában, miközben lyukasztó kártyáját a digitális leolvasóba tolja és egy előre rögzített kimért női hang jó reggeltet vág a fejéhez. Ahogy tovább araszol a színtelen folyosókon, néhány bajszos fickó csókot dob felé, de neki már csak az jár a fejében, hogy vajon ma miféle konzervet tud kicsempészni a gyárból.

– Jó reggelt, Csibész! – köszönti kedvenc nagyüzemi, konzervipari roppantó és darálógépét, s arra gondol, tulajdonképp furcsa, hogy a darálójának eb nevet adott, miközben az otthoni lábatlan jószágot még mindig csak kutyának hívja. Majd unottan, megszokásból eltapos egy, a hideg padlón rohangászó csótányt, és benyom egy gombot, amitől zümmögni kezd a szoba. Hamarosan kinyílik egy beépített fémajtó a falon, és kihány magából egy halott csecsemőt – vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót: emberi feje, de nyolc polipszerű csápja van, amely egy szőrös, kókuszdió szerű testcsökevényből csüng alá. A munkás egy ideig forgatja az ujjai között és azt morogja: – Baszki. – Majd megrántja a vállát, és a darálóba hajítja. Az pedig máris okádja magából a pürésített húst, bele egy hatalmas fémedénybe, aminek az oldalán gyerekes betűk hirdetik: VEGYES VAGDALT. A kitüremkedő vörös húsgyurma szerecsendió szagot áraszt magából, amitől megkordul a dolgozó gyomra. Az illat rég elfeledett karácsonyok bánatos szellemeként lebeg a szobában.

Ez a kókuszpolip csecsemő nem tűnik rossz választásnak. Talán ebből kéne valahogy hazalopnia.

Pennázó

Részletek a fájdalomból

Aput biztattam, hogy igyon az amfetaminra sok rövidet, hoztam magammal vodkát, de ő azt sosem bírta, kérdezi, emlékszem-e, amikor még a temető közelében laktunk, a templomnál, hogy egyszer úgy jött haza, hogy majdnem kikaparta valaki a szemét. Emlékeztem, ijesztő emlék volt. Apu véresen, megtépve jött haza, a haja csomókban kitépve, a szégyenét nem volt hová rejtenie, csupán annyit mondott anyunak, hogy a másikat meg majdnem kórházba kellett vinni, mert apu ráharapott a nyakára, mint egy kutya.

— Éreztem ahogy a fogaim összeérnek, annyira haraptam — mondta anyunak, jó lett volna, ha sír.

De csak dőltek a szeméből a könnyek, a majdnem kinyomott szemek váladékoztak, az asztalnál azonban, harminc évvel később biztosan sírt, szipogott is, az amfetaminra vártam, egy-két perc, féltem, hogy ilyen öregembernél talán máshogyan hat, talán nem nyílik meg, talán nem kap energiát, talán marad abban az örökös néma szégyenben, amiben leélte az életét, nem mutat magából semmit, és rám sem néz, marad az a kocsmalátogató, akire a fiatalságában kitanították, ott kell kiönteni folyónyi szívek fájdalmát, huncut férfi szívek vágyairól ott kell lovakként vihorászni. Féltem, hogy marad munkásember, és nem mutat semmit a rafinált, okos szívű istenfia ördögségéből semmit.

— Eljárok én — kezdte kicsit oldottabban, mert kérdeztem tőle, miért nem találkozik barátaival, emberek közé kellene mennie, ahogy ennie is muszáj az embernek, állította, de nem járt akkor már vagy két éve.

Elmeséltem apámnak, Emma milyen. Közlékeny voltam, alapos és szinte közönyös. Szép nő, mondtam, nagyobbak a mellei, mint anyunak. Apu szemébe néztem, nem botránkozott meg. Azt hittem, folytattam neki, hogy sosem szabadulok meg anyu hústalanságától. Nagyon félelmetes dolog volt megélni, hogy nekem már csak a csontsovány nők tetszhetnek egész életemben, és hogy csak azok, akik gyötrik és gyötörtetik magukat. Meg akartam neki mutatni, Emma hogyan jár, a nőiességét. Elővettem az iPhone-om, és megmutattam neki azt a programot, amit egy kanadai egyetemen fejlesztettek ki, a Walkert. 15 pont volt az egész, az ember 15 pontját mozgatta, egy sétáló alakot mutatott. Megadhatod, hogy férfi vagy nő legyen, aki sétál, lágy vagy határozott legyen a lépése, mennyire legyen ideges vagy nyugodt, és boldog legyen-e vagy inkább szomorú, és ezzel a négy jellemzővel be lehet minden típusú járást állítani. Én ott apunak beállítottam Emma járását. Apu elismerősen nézte a fekete háttéren mozgó 15 fehér pontot, beleképzelte Emmát, s bólintott, hogy ez igen, ez nő.

— Festő.

Kérdezte ugyanis apu, Emma mivel foglalkozik. Elmosolyodott, mert ő is festő volt, csak ő szobákat festett. A mosolya már az amfetamin mosolya volt. Vagy dehogy: végre apu mosolya.

— Festőlány.

— Kiállításai vannak?

— Van egy állandó. Az apja gazdag — szinte mentegetőzve mondtam. — Saját galériájuk van, abban az egyik helyiség csak a lányáé, azt rendezgeti állandóan. Nem sikeres festő ő. Használja a képeit, úgy van velük, mint én a bútorokkal, vagy egy-egy verssel. Szerintem kevesen kedvelik. Sose ad el képet sem. Mintha nem is értené, mért kellene eladnia őket.

— Gazdagok.

Pennázó

Az alázat kioltása

Elkezdett élni, hogy meg tudjon halni.
Eleinte röviden, sietve kívánt.
Megtanítottam késni, s hogy van annyi
kegyelem a szelíd világban, ami bánt.

Labda lettem, nem Nap, játszótereken.
Mutattam, a madarak igazán rabok.
Majd megtiltottam, hogy igazam legyen.
Megígértem, elmehet, s vele maradok.