Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Wisława Szymborska: A halottak levelei

(Fordította: Nagypál István)

Akár a tehetetlen istenek, úgy olvassuk a halottak leveleit,
istenek mindazonáltal, mióta tudjuk, ami ezután következik.
Tudjuk, hogy az adósságok sose lesznek kifizetve.
Ráadásul az özvegyek, éppen hogy meghaltak, újra férjhez mennek.
Isten nyugosztalja az alvó halottakat,
hiszékenységük, esendőségük, szánalmas meggondolatlanságuk végett.
Látjuk az emberek arcát, melyet hátuk mögött vágnak.
Még halljuk az utolsó szavaikat, mielőtt azok végleg elhalnak.
Minden hájjal megkent mosollyal arcukon, előttünk ülnek,
és lefújja fejükről a kalapot a tomboló vihar.
A rossz szájízük, Napóleon, a gőz, az elektromosság,
a gyógyítható betegségek végzetes ellenszere,
ostoba haláluk megegyezik Szent Jánoséval,
hamis mennyországképük megegyezik Jákobéval.
S csendben nézzük a parasztokat a sakktáblájukon,
még három lépéssel később is őket látjuk.
Mindent, amit a halott előre megjósolt, végül máshogy alakul.
Vagy egész csekély a különbség, amely elmondatott, egészen más.
Közülük a legbuzgóbb kitartóan bámul a szemünkbe,
tervük azt sugallja számukra, hogy rátaláltak végzetükre.

Nyelvi fordulat

MVP

a mid systolic click,
followed by a late systolic murmur,
heard best at the apex.

a sharp, dull, burning, aching, stabbing, a tight, squeezing or crushing sensation.

kind of like when you’re sometimes trying to
get the last patches of nutella out of an almost
empty jar. meticulously with a silver spoon
scraping the glass thoroughly. Århus, Denmark
two thousand and fourteen september the 8

Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Gepárd

(Fordította: Kulcsár Lili)

Tükörbe nézett a gepárd.

Gondosan végigolajozta testét, izmai gyúródtak a pettyes, foltos bunda alatt végtagjain. Bivalyerős lapockái élesen álltak ki hátából akár a szárnyak. Csípője karcsú volt.

Gepárd felpréselte magára a sprinterek szűk, feszes nadrágját, még fordult-perdült a tükör előtt és próbálta hátulról mustrálni magát: hogy reng a feneke rózsaszínben, hogyan uralja érzékletesen combjának minden apró izmát.

Gepárd szívósan, keményen munkálkodott testén, amíg annak húsos tömegéből erőművet épített. Speciálisan az erőre és gyorsaságra edzett s mostanra tudatában is volt annak, hogy ő a szavanna leggyorsabbika.

– Én vagyok a leggyorsabb– mondta a gepárd tükörképének.

– Én vagyok a leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Hosszú macskafarka az égbe tekeredett, sűrűn foltozott bundáján egész karikákba álltak össze az alakzatok, amiket a gepárd különösen kedvelt.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a gepárd a tükörképének.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a tükörkép.

És mivel a gepárd volt a leggyorsabb és legpompásabb, már nap közben is vadászni járt, hisz így minden kíváncsiskodó láthatta a gepárd káprázatos, kecses csípőjét és feszes izmait. A gepárdot ezért is ragadta magával a rövid fűtakaróval nyújtózó lankás szavanna. Ott keres magának kilátót, tuskót vagy kidőlt fát, amire felszökkenve beláthatta az egész területet. Mindenki látta a gepárdot és a gepárd is látott minden egyes mellette eltipegő, bájos gazellácskát. Azok aztán a kifejezetten mulattató népség.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a gepárd a tükörképének.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a tükörkép.

Gepárdot nem érdekelték a holmi antilopok, gyöngytyúkok, gnúk vagy zebrák, illetve néha azokat is ledöntötte, ha nem kínálkozott fel más. De szerette, vonzotta a gazella, azoknak is szinte művészi hangszerre hasonlító szarvuk. Dallamot keltettek a szívében, mintha az egész csorda neki játszott volna egy bizonyos akkordot. A gepárd olykor gyönyörködve figyelte őket. Gazellák fehér hasa vérét zubogtatta, oldalukon a sötét sáv megremegtette a nagymacskát. Egy kósza, fürge gondolat a gazelláról s már érezte nyálának nedvességét gyűlni a nyelve alatt.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd a tükörképének.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Épp ezért a gepárd nem telhetett be egy fájdalommentes, sima prédával. A gyorsabbak közül választott, s a leggyorsabb kétségtelenül a gazella. Ráadásul a gazella veszélyes zsákmány, nincs benne félelem. Mintha fejest ugrott volna a futásba s máris könnyedén száguldott a síkságon, mint fürge szellő a kiszáradt fű felett. A gazellacsorda féktelenül robog fel-s alá a réteken, amíg kellő távolságból újabb csordát talál egy fennsíkon, ahonnan a leselkedő ragadozókat szemmel tartják. Minden gazella képzelete eljátszott a gondolattal, hogy csordájuk könnyed tánca díszíti az egész szavanna képét. Ez így is volt, hisz szarvaik is patáik kopogása a gepárd gondolatait is élénkítették; szerette a gazellák báját. Számára épp jó alkattal rendelkeztek és még észrevétlen a közelükbe is lehetett férkőzni.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a gepárd és bágyadtan nyújtózott egyet.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a tükörkép.

Surrant a gepárd, vadászatát megkezdvén. A fűcsomókhoz lapulva, óvatosan közelítette meg áldozatát, szíve hevesen dübörgött, ahogy a sekély fűtengerben osont. Izmai lázba jöttek, szemei meredten égtek az örökös, lágy táncban keringő áldozaton. Mancsával vigyázva hajlította kedvére a fű irányát, míg farka tekeredett, izgalomban csavarodott. És egy, két!

Gepárd a levegőbe szökkent, második ugrására irama lángra kapott, míg a csorda lélegzete fagyottan követte párosukat, a zsákmány makacson kaptatott előle. Gepárd folyton a sarkában volt. Gazella gyors volt, de a gepárd gyorsabb. Gyakorlattal rendelkező, rendkívül sikeres vadász.

A gepárd sprinter volt. Sohasem futott hosszú távokat.

– Szeretem a szépséget – mondta a gepárd a tükörképébe.

– Szeretem a szépséget – mondta a tükörkép.

A gepárd még egyszer belenézett a tükörbe s rögtön látszott, hogy tükörképének a tükörképe.

Néha érdemes futni.

Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Kóbor kutya bolhája

(Fordította: Kulcsár Lili)

Kóbor kutya bolhája
Szurkálja s harapdálja,
Így a kutya érzi, tudja
Ő egyedül sosem marad.

Icipici a bolha,
Igazi méregzsába
De a kóbor kutyának
Örökké hű társa.

 

Nyelvi fordulat

Seamus Heaney: Szegények perselye

(Fordította: Nagypál István)

Még mindig érezni csészényi tenyeredben,
ahogy gyűlnek, koppannak a rézgarasok,
pennyk, félpennysek a résen át, megtöltve így

az alamizsnagyűjtésre szánt perselyt, melyet
„a külföldi misszióra” szántak… Kartondobozból készült,
ékelt tetővel, akár egy kisebb kápolna,

tenyered, ahogy tartod és körbe járkálsz,
kielégít minden nyitott kapu, minden adomány
elszámoltatik, akár egy tűszúrás a lapon—

Mindannyiunk számára látni a fényt
ugyanaz, mint tűhegynyi Camera Obscura
láthatóvá teszi, ahogy a nap elsötétül

Nyelvi fordulat

Rosa Liksom: Az elfelejtett negyedóra (részlet)

Fordította: Takács Boróka

Félnapi alvás után átfagyva ébredtem, a nedvesség a csontomig hatolt. Egész éjjel hol eső, hol ónos eső esett. A földön lévő sárga műanyagvödörök félig megteltek, de néha a mennyezetről még nagy cseppek hulltak beléjük vagy a nádszőnyegre.

Az ablak mögött szürke mező terült el, mögötte a délben is borús erdős táj. Valaki sok évvel ezelőtt, messze, a mező közepére agyagból egy sátorszerű vázat épített, melyet azóta az őszi szél és a téli viharok szétszórtak. Az iszapban csak a vizes karók álltak szomorúan, az egyenletesen szürke ég felé mutatva.

Mellettem aludt, szép arca sápadt volt és már három hete köhögött. A takarók alatt nedves volt az izzadságtól, a szürke kövér macska ott aludt mellette.

Csak egy újabb reggel és az októberi szorongás.

Begyújtottam a tűzhelyen, és főztem egy kanna erős feketeteát. Hirtelen felébredt, majd rágyújtott egy cigarettára. Szomorú volt a tekintete, az arca se egy szerelmes álomról mesélt.

Ittuk a teát, ami olyan erős volt, mint a sör. Csendben ittuk, lábunk a vastag takaró alatt.

Súlyos, megközelíthetetlen kifejezés ült ki az arcára. Nagyon szerettem volna, hogy a nap felénk intsen egy pillanatra a távoli égről. A macska nyávogva forgott a padló közepén, a tűz kialudt a tűzhelyen. Ő még mindig azt az egy cigarettát égette, és hagyta, hogy az álom elfedje a ránk nehezedő sivár tájat, amely ott lógott a fejünk felett, mint egy halotti felvonulás.

A harmadik napon, későn és hallgatagon keltünk, már dél is elmúlt. Rágyújtottunk az ágyban, téli ruhákat vettünk fel, melyek nedves és hidegek voltak az éjszakát követően. Ott hagytuk a sötét szobát és a hideg tűzhelyet.

A cipőnk belemerült az udvart borító arasznyi, süppedős sárba. A ház ajtaja félig nyitva maradt, mert az őszi esőktől ívesre dagadt. A macska szomorúan összekuporodott az egyik sárból kiálló kövön és csak a tekintetével követett minket.

Lassan haladtunk az út felé, mely a középén kettévált. Kicsit kerülnünk kellett a mező széle felé, így a hosszúkabátom szegélye belemerült a mezei trágyába. Ő ment elől, éreztem milyen egyedül van. Ez szíven ütött, szerettem volna két kezem közé zárni messze révedő tekintetét, de ez éppoly lehetetlen volt, mint, hogy a táj ragyogó őszi derengésbe boruljon.

Sikerült eljutnunk a rendes útra. Begombolta kabátját és felhajtotta gallérját. Nedves és hideg szél tépte a hajunkat, fülünkön át egészen az érzékeny agyszövetekig hatolt. Gyorsan és mérgesen ment, anélkül hogy hátra nézett volna. Tehetetlennek éreztem magam, szerelmünk beszennyeződött. Az egyik láb egyre csak a másikat követte, és kereste a biztos talajt.

Átsétáltunk a dombon, túl a mezőkön nehéz teherautók lecsaptak minket a több hetes esővízzel. Az utolsó dombtetőről ködös táj tárult elénk. Soha véget nem érő kék, árnyas tó, ahol a nagy fehér hullámok mosták a vörös sziklákat.

Megállt, és most először rám nézett. Szemei nem kérdeztek. Lesütöttem a szemem a nedves útra, míg ő sokáig nézte a tavat, majd magasan az éget, ahol egy hatalmas csapat varjú károgott apró fekete pontokként.

Sokáig nézte és reszketett a hidegtől.

Késő este sétáltunk vissza kis hideg házunkba. Az út fekete volt, a táj pusztaságát elrejtette a sötétség. Épp csak az utat láttuk és távol, a mezők közepén kis fényeket az ablakokban. A szél már lecsendesült, nem köröztek tovább fejünk felett a madarak.

Egész nap egy kis dohos bárban ültünk két út kereszteződésénél, és hagytuk a keserű gondolatoknak, hogy kifolyjanak a szívünkből, fejünkből és kezünkből. Egymást néztünk és a kékes hullámzó tavat.

A házban sűrű sötét volt és néma csend. Gyertyát gyújtott, letette a kabátját a fonott székre. A gyertyafény átsiklott a szép kézére és a cigaretta a szürke füstjébe. Leültem a tűzhely elé a földre és adtam a hidegtől reszkető macskának egy kevés tejet a piros műanyagcsészébe. Ültem a földön a tűzhely előtt és vártam, hogy a kis tűz felmelegítse kékfoltos kezemet. Csend volt, körbe vizesvödrök és ő a fotelben. Még volt egy kis idő estéig. A csillagok közül egy se lebegett a falu és a hozzájuk vezető út végtelen hosszúnak tűnt.

Pirkadat előtt ébredtünk. Az eső keményen verte a szoba minden ablakát. A szél letépte a nehéz narancssárga ponyvát a tetőről, és besüvített a küszöbnél az ajtófüggöny mögül, megdermesztette gázt a narancssárga palackban.

Meggyújtott egy gyertyát a tükrös asztalon, és gyorsan felkapta a vastag hosszúkabátját. Vékony teste szürke volt hidegtől. Én az ágyban ültem a vastag pehelypaplan alatt, hagytam a gondolataimnak, hogy megpihenjenek a gyertya játékosan libegő fényében.

Felkapta az előszoba asztalról a durvaszőrű kókuszdiót és levette a falról a fanyelű fúrót.

Aztán mosolyogva jött az ágyhoz, odanyújtotta nekem a kókuszt. Határozottan tartottam a diót, amíg ő a térdére támasztva fúrt bele egy kis lyukat. A haja előrehullott elfedve a még álmodozó arcát.

A tejet a gyümölcs belsejéből két zöld bögrébe töltöttem. Letette a fúrót padlóra az ágy mellé. Poharunkat emeltük az esőre, szerelemre és a nyugtalan álmok éjszakájára.

Elfújtam a gyertyát, és a szeretet álmát álmodtuk tovább.

Másnap este a félhold egy darabja átfehérlett a felhők mögül. A magas vékony fák hajlongtak a szélben, árnyékuk oda-visszaszaladgált a szoba sötét padlóján.

Óvatosan odajött mellém és megsimogatta a félig alvó macskát. Nem sokkal éjfél előtt becsuktam a szem a hangtalan éjszakában és hagytam, hogy a szívem pihenjen.

Nyugodtan lélegzett és éreztem, hogy a tekintete az arcom nézi.

Az esős október összes szorongása mélyen belém költözött. Ennek a sötétségnek nem volt kézzelfogható oka, vagy legalábbis nem mertem rá gondolni. A napok elszaladtak mellettünk, feltűnés nélkül, csendesen.

Vizet hoztam a kútról, ahonnan a felszíni víz keskeny, sárgás ösvényként szivárgott végig a halott gyep felé. Fekete pulóverben és bőrnadrágban, kis fejszével a kezében aprította a fát. Egész délután, hosszú órákon át. Este kettesben ültünk múltunkat és jövőnket ismételve.

Megsimogatta a hajamat, és úgy éreztem, tengeri kikötőben lehorgonyzott teherhajó vagyok, amit elhagyott a legénysége, csendben partra szálltak, hogy ott telepedjenek le.

Megfogta a kezem, és éreztem, hogy gondolataival egészen közel jön hozzám. Nem sokkal éjfél előtt jutott a legnehezebb vidékemre és kiirtotta a gonosz és a dohos levegőt.

A holdsarlója áthaladt a tiszta sötétkék égen a mező felett, és ő megérintett a szívével, ajkaival és gyönyörű tekintetével. Felemelkedtem, mindig feljebb és csillagként az égbe kapaszkodtam, mint a vörös parti sziklába ütköző hullám.

Reggel nem sokkal pirkadat után ébredtünk. Feltettem egy nagy fazék vizet a tűzre és kifőztem a fehér lepedőket, hogy majd az éles hideg szélben száradjanak meg.

Délután a fehér fafotelben ült, piros sállal a nyakában, hosszú fekete kabáttal a vállán és az asztalon alvó macskán nyugtatta a szemét.

A sarokban ültem az olajlámpa alatt és összegyűjtöttem az összes megélt évet és az élettelenül maradt hónapokat. A macska aludt, a gyertyák kiégtek. Meggyújtottam néhány újat, és ő mesélt a sárga földmunkagépekről, amiknek a tetején sárga fény villog, és amik felszaggatták a harmadik birodalom útjait, amikor a forgalom már nem haladt tovább.

Én a piros fényben izzó építkezési állványokról meséltem, melyek felső szintjén állva a fiúk kicserélték a kiégett karácsonyi égőket, valamikor két óra után a város főutcájában.

Macska megrezzenve felébredt és elégedett lépésekkel a tejes tálkához ment, bosszúsan körülnézett és az ölébe ugrott. Addig simogatta a macskát, míg az visszaaludt.

Messze elsétáltam a gyerekkorom homokos udvarán, ahol merőlegesen tűzött a nap a forró júliusban és zöldre festette az erdő sikolyát és olyan kékre a tó kis hullámait, mint amilyen kékek a gondolatok soha se lehetnek.

Ledobta a kabátját a kanapéra, és finoman megérintette szőke haját.

Ma este felhők alulról szaggatottak – mondta anélkül, hogy megfordult volna. Bólintottam.

Csendben ültünk egy darabig, majd odajött hozzám és halkan megcsókolta a kezemet.

Visszamentem a kis szobába, az éjszaka szoros csendességébe és az ő érintésébe. Reggelig még volt idő és gondolatoknak volt lehetősége vagy sötétté, vagy világossá válni.

A nyolcadik napon a ház mögé vittük a koszos vizet és a csirkéknek adtuk gyümölcsök héját és kókuszdió maradékát. A mező felett és az erdő szélén sűrű fehér köd volt.

Kéz a kézben sétáltunk a ház körül, néztük a régi rozsdás tűzhelyek hosszú sorát, amik tetején fehér csirkék ugráltak. A vállamon az ő fekete kabátja volt, ő rajta fekete gyapjúpulóver, hátán erőtlenül lengedezett a piros sála.

Átmentünk a nedves, zöld mezőn. Az erdő csendes volt, a fák kopaszak. Az ösvény az erdőn keresztül mélyen a fák sűrűjébe vezetett. Köd lebegett az aljnövényzet felett, elrejtette a fehér házunkat.

Lent volt egy kis folyó, ahol ragyogva folyt a víz. A köveket vastag moha fedte a lejtőn.

– Ezekből a kövekből lehetne egy hidat építeni és átsétálni a folyó felett – mondta.

Az erdő kelet felé nézett, messze a völgyben zárt telkek, és még távolabb keskeny tornyú templom állt. A folyóparton sétáltunk, majd visszamentünk a mezőre.

A köd eltűnt, a távolban az ugrándozó csirkék galamboknak tűntek.