Category Archives: Montázs

Montázs

Fókusz

Mile Máté: Verge című képéhez

a tér magam körül
az előbb még itt volt
valami sűrített massza
apró és nagyobb
kirezgésekkel
kiterjedéssel
és perspektívával
a jövőre nézve
a részecskék mozgása
egy képpé áll össze
a fényt meglovagolva
fogd be és
foglald tettekbe
és fesd vele
körbe a semmit
szakíts ki magadnak
valamit
te önző geci

Verge

Montázs

Haza a munkából

Leonid Afrimov: Times Square című képéhez

Zuhog az eső és én csendben szétfolyok.
A csicsás kirakatok fénye körbevesz.
Úgy érzem ott magam, mint egy szökött fogoly.
A balkonról búsan ugató ölebek
szólama kíséri gyors, öles lépteim.
Idegen nekem ez a színes világ.
Semmitmondó torz napilapok szélein
rám virít a groteszk valóság: a hiány.

Leonid Afrimov: Times Square

Montázs

Halál a háztetőn

Mile Máté: Verge című képéhez

István, az egykor sikeres ifjúsági regényíró komótosan döcögött hazafelé a sarki boltból, a jeges, nyirkos széltől megborzongott. A járdaszélen egy bomlófélben levő, elgázolt galambot vett észre. Ismét megborzongott.

Elmúltak már azok a napok, amikor az ősz kellemesen simogatta az emberek lelkét, langyos napsütéssel, színes levéláradattal. Valami szitált is, ezen a sötétszürke, depresszív délutánon, akárha a haldokló ősz utolsó testnedveit eresztette volna ki magából, miközben gyászruhás varjak tömege requimet károgott – talán a galamb emlékére. István megállt a rozoga kerítésénél, lassan, megfontoltan vette elő a kulcsát és nyitotta vele a kaput, elég időt hagyva annak, hogy ha erre jár egy szomszéd, ismerős, vagy egy jóféle unikornis, akkor az le tudja szólítani.

– Szebb mezőt, István! – köszönt szélsőségesnek beskatulyázott szomszédja, Ödön. Kezet ráztak.

– Képzeld – mesélte Ödön lelkesen – Egy hónapra hozzám költözik az unokahúgom, Dzsesszika, nagyon örülök neki. Okos lány, idén érettségizett. Arcán árnyék futott végig – Annak kevésbé örülök, hogy mindennek, az az oka, hogy válnak a szülei és eladják a házat is. Remélik, ennyi idő alatt rendeződik a helyzetük. Jó dolga lesz nálam, már kipakoltam neki a kisszobát, ott készülhet a nyelvvizsgára, német középfokút akar letenni, mert…

István bólogatott, mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, aztán a másik lábáról az egyikre miközben cipője orra egyértelműen a kapura mutatott. Hallgatott, mosolygott, bólogatott, aztán kimondta – Nekem most rohannom kell, mert sok a dolgom.

Ez persze, nem volt igaz.

Később szobája nyugalmában azon gondolkozott, miért is vár arra, hogy valaki szóljon hozzá, ha a másik sorsa nem érdekli. Mintha kiégett volna benne valami. Nem tud írni, nem tud érdeklődni.

Felizzott a számítógépe képernyője. Lassan halt meg a remény benne, ahogy végiggörgette e-mail fiókjában az új levelek listáját.

Hónapok teltek el, és már az ajtócsengőben se bízott. Régebben előfordult, hogy valamelyik írásában alkotott teremtménye beállított és életet hozott az életébe. Nem tudta, mi ennek az oka, igaz, nem is különösebben érdekelte. A vezetékes telefonját kikötette, haladt a korral és beszerzett egy mobilt, amely most is ott lapult a zsebében, de annak rezgésére is hiába várt.

Ő pedig nem fog kuncsorogni senki után. Tud várni.

Kent magának pár májkrémes kenyeret, majd bekapcsolta a tévét. Odakint már a lámpák, akár a mécsesek fénye a temetőben, egyenlőtlen harcot vívtak a sötétséggel.

A sorozat véget ért, elfordult hát a vizuális rágógumitől és az utcára bámult. Nézte a szemközti házakat, a lámpák erőtlen fényét, a kopasz, deres fákat. És akkor meglátta. Valami volt a tetőgerincen, közvetlenül bal felől, a kémény mellett. Egy nagy, sötét folt, amely mellett néha mintha megvillant volna valami….

Megdörzsölte a szemét, majd úgy döntött, hogy bizonyára hallucinált a fáradtságtól. Nemsokára aludni tért.

Másnap reggel, amikor még nagyokat pislogva kortyolgatta kávéját, ismét kibámult. Elkerekedett szemmel bámult. A háztetőn a lassan eloszló köd közepén egy fekete köpenyes, csuklyás alak ült. Csontváz keze egy hatalmas kaszát szorongatott.

István, hamar visszanyerte nyugalmát. Látott és befogadott ő már sok mindent, vámpírt, zombit, sárkányt és még sok más különleges, és emiatt hátrányos helyzetű teremtményt. A halál a háztetőn csak azért lepte meg, mert soha nem írta meg. Mindig is félt a haláltól.

A halál nem mozdult csak ült, szorította a kaszát. Az utcán járókelők jöttek- mentek, de mintha észre se vették volna. István csak ült, nézte a halált a tetőn és azon gondolkozott, mennyire abszurd figura ez a kaszás. Mivel fogja a kaszát? Hiszen nincsenek izmai. Mivel lát, érzékel, hiszen se szeme, se agya. És miért pont így van öltözve? Nem érzi, hogy ez a viselet, már teljesen elavult? Lehetne elegáns öltönyben, vagy színes pólóban és farmerban is. Ami a kaszát illeti, az teljesen jelképesnek számít, látszik, hogy még nem használta. Színház az egész, ijesztgetősdi. István lebiggyesztette a száját.

Vajon miért nincs antitézise? Egy kövérkés, kedvesen mosolygó alak, világos-színes köpenyben, kezében nagy zsák vetőmaggal.

Ő jelképezhetné az életet. Lehet, meg kellene írnia. A múltkori kisregényét nagyon lehúzták a kritikusok és a kiadó is fanyalgott. Túl lagymatagnak találták, szerettek volna több borzalmat, rémséget, vért. Szelíd vámpírok, lufifújó sárkányok, jóindulatú koboldok ideje lejárt. Inkább adták ki a Vérpintyek és a Belező Egerek szövetsége című ifjúsági regényt, mint az övét az Egy kedves ork hányattatásait.

Odakint szakadni kezdett az eső. Vajon vízhatlan a halál köpenye? Nem fog megázni? Megfázni? Még ki se tudja fújni az orrát. No, de hát orra sincs. Viszont a kaszája lehet, hogy rozsdásodásodnak indul.

Lehet, be kelleni hívnia egy teára. Legalább jót nevetne, ahogy kifolyik belőle. Végül, úgy döntött, hogy nem szimpatizál olyan lényekkel, akiket nem ő teremtett meg.

De vajon miért van ott? Ha kék lenne, legalább tudná, hogy csak egy számítógépért jött. Miután megebédelt, és látta, hogy elállt az eső, kiment az utcára és onnan vette szemügyre a halált. Most kicsit össze volt görnyedve és mikor jobban megfigyelte, látta, hogy egy fenőkővel élezi a kaszát.

Hopp! Most megcsúszott a keze és levágta két ujját. István nevetni kezdett. Mekkora egy béna. A halál egy pillanatra megállt, majd visszaillesztette az ujjakat. Elkezdte mozgatni az ujjait. (mitől mozog?) A koponya üres szemgödreivel hirtelen ránézett Istvánra. És abban a pillanatban olyan sosem tapasztalt rettegés fogta el, amit elképzelni sem lehet.

Felordított, oldalra lépett, és egy motorfékezés riasztotta fel. Jóvágású fiatalember ült rajta. – Nem lát? – tette fel a költői kérdést, és még folytatta volna, de odafutott hozzá egy kócos, barna lány, aki átölelte.

– Ott, ott a tetőn… – dadogta István. A fiatalok jó pár percig fürkészőn nézték a szemközti háztetőt. – Nincs ott semmi- mondta a fiú – Pihenjen le tata, nem néz ki túl jól.

István bezárta az ajtót. Kiverte a víz, de lassan kezdett magához térni. Számot kellett vetnie azzal a ténnyel, hogy fél a haláltól. Nevethet rajta, de fél tőle. És okkal. Vajon most, hogy a halál itt van a háztetőn, most nem hal meg senki a világon? Vagy több halál létezik? Milyen halálfajták lehetnek? Erőszakos halál, aki dörömböl az ajtón, amikor érted jön? Vagy az természetes halál, ha séta közben agyoncsap egy faág, mivel a természetben történt?

Aztán az jutott eszébe, hogy minden percben rengeteg ember hal meg és születik. A Teremtőnek nem lehet könnyű dolga észben tartani mindet.

Érte jött – gondolta – és mennyi mindent lezáratlanul hagyott! Talán beszélni kellene vele. Látott egy Ingmar Bergman filmet, amelyben a főhős sakkozik a halállal. Ha sakkozni, talán beszélni is lehet vele.

Miután összeszedte magát, ismét kiment. A halál a kémény mellett állt és épp fogat mosott. Alaposan, akkurátusan, de nem köpött, nem öblített, egyszerűen ruhája ujjába törölte fogairól a fogkrémet.

István elővette a telefonját és lőtt pár képet a halálról. Nem lepte meg amit látott, hogy nem lát a képeken semmi mást, csak a tetőt és a kéményt.

– Hahó! Psszt, halál! – formált tölcsért felé a kezével, de az nem reagált. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Csak rá ne nézzen megint. Talán ha is felmenne a tetőre. Leülne tisztes távolságba tőle, talán akkor. Végül feladta.

Délután bement a belvárosba, csekkeket fizetett be, megvacsorázott egy olcsó étteremben, nem gondolt a halálra, késő este volt, amikor visszatért. Nem nézett a tetőre, csak amikor meghallotta a neszt. A halál összevissza billegett, botladozott, a kaszája sem volt már nála. Mikor zuhant, lobogott csuklyája. István leküzdve borzalmát figyelte, ahogy a járdára zuhant csonttest porrá válik. Ugrott vagy esett, ki tudja nála? Nem maradt utána csak a köpenye. István odasétált és felemelte a fehér porral teli köpenyt. A csuklyán lévő címkére esett a fény: made in china. Undorral bedobta az egészet a közeli kukába. Bent sokáig mosott kezet, mint aki le akarja mosni kezéről a halál szagát, és az elmúlást.

Elalvás előtt is a halál problematikán töprengett. Nem értette az egészet. Miért jelent meg? Miért itt? És most miért tűnt el?

Másnap délelőtt tudta meg, hogy Ödön unokahúgát a motoros barátja épp hozta hazafelé, amikor elgázolta őket egy teherautó. Úgy mondták, nem szenvedtek semmit. Kevéssel azelőtt történhetett, hogy ő hazaért. Tehát ezért nem volt már a halálnál a kasza…

Elővette a mobilját. Kikereste a lánya számát és tárcsázott. „ a hívott szám nem kapcsolható” – csak ezt ismételgette a géphang. Kiment a fürdőszobába. István a tükörbe nézve egy pillanatra mintha a fekete lyukat pillantotta volna meg… a halál tekintetét, ahogy ránézett. Ez hát a válasz, mindannyiunkban bennünk van a halál, csak szükségünk van projekciókra… Bennünk van, visszük, hurcoljuk magunkkal mindenhová, aztán egyszer csak kinyújtózik és lekapcsolja bennünk a világítást. Keserűen elmosolyodott. Érezte, a halálnál, csak az élet lehet rosszabb. Egyedül. Tudta, csak egy megoldás lehet. Itt már nincs semmi keresnivalója. És neki kell kezébe vennie a dolgokat.Eljött az idő, hogy teremtőjéhez költözzön. Csak a legszükségesebbeket viszi magával..

Ahogy nyitotta a kaput valami a lábához dörgölődzött. Keresztelő Szent János a kétfejű zöld macska, akit már 3 hete nem látott, és akiről azt hitte, rég elpusztult vagy legalábbis elhagyta. Az egyetlen hűséges textuális élőlénye. Úgy döntött, magával viszi. Kiérdemelte.

Felvijjog az idegesítő hangú ajtócsengő. Biztos a rovarirtó vagy a vízóra-leolvasó- gondoltam.

Mikor kinyitom az ajtót, tudom, hogy ő az. Pedig arcvonásai elmosódottak, hiszen sosem képzeltem el és írtam le részletesen, hogy hogyan is néz ki. Besurran egy zöld színű, kétfejű macska a lábam között.

– Beköltöznék hozzád. – közli István – Te találtál ki, felelős vagy értem. Nagyra nyílt szemekkel bámul rám és topog. Megmutatom neki a szobáját, aztán pár szóban megnyugtatom, hogy a valóságban minden sokkal biztonságosabb, nem halnak meg emberek értelmetlenül és nem dobják el egymást, magukat és nem élnek egymás mellett, bezárkózva, magányosan, és hogy van célja az életünknek és nem les ránk a halál a háztetőről. Az őszinteség néha a legnagyobb hazugság és éppen ezért hazudok neki.

Mile Máté: Verge

Montázs

Idejétmúlt árnyalat

Manasse: Dangerous Passion című képéhez

Éppen úgy állt ott a villamosmegállóban, akár a többiek. Kicsit sem volt feltűnő jelenség, csupán átsuhantak rajta a tekintetek. Egy dolog azonban mégis feltűnhetett rajta azoknak, akik, ha csak egy rövid időre is, de rápillantottak: az a szín. Az az indokolatlan vörös a száján.

Melegítőnadrág, polárpulóver, nejlonszatyor. Rövid, dauerolt haját elfeküdte éjszaka, lábára márkátlan sportcipőt húzott. Az ötvenes évei végén járhatott. Vásárolni indult, valószínűleg a néhány megállónyira lévő közértbe. De miért rúzsozta ki magát a boltba? Nem is illett az öltözékéhez. Netán találkozója volt valakivel? De akkor miért nem öltözött máshogy, alkalomhoz illően? Így a ruhája nem ment a rúzshoz. A reggeli szemet csaknem bántó, élénk szín és az otthoni, kissé elnyűtt ruhadarabok közel sem illettek egymáshoz. Ez a skarlátvörös viszont úgy lüktetett, pulzált a száján, mintha szíve hirtelen az arcára csúszott volna. Mint egy élő titok, úgy dobogott az álla felett.

Talán csak ez maradt neki, afféle emlékőrző. De mit ér ez az élvetegen vibráló szín, ha a jelentés már régen odaveszett? Mert ha már nincs kinek, nincs miért szépítkezni, készülődni sem, a reggeli, tükör előtti mozdulat azért berögződött és megmaradt. Rutin, semmi más. Az vagy, amid megmaradt. Ez a nő talán már csak rutinból él, a múlt mozdulataival.

Egykor talán ő volt az a kis cafka, aki csók alakú foltot hagyott egy házas férfi ingnyakán, s így lett a féltékenység, harag és megbánás kiváltója is ez a mélyvörös szájkence. De akár ő maga is lehetett egykor az átejtett áldozat, talán ő is vett már észre efféle nyomokat saját férje ruháin. Higgadtan kezelve az ügyet talán egy keserves mosolyt is megengedett magának, mindkét oldal érzéseinek ismerőjeként.

Ha nem is ilyen sajátos, porlepte történet őrzője ez a harsány rúzs, mégis jobb ezt hinni, minthogy otthon, a kacatok közt pakolászva lelt rá az új, bontatlan rúzsra, azt gondolva, kipróbálja, úgyis olyan rég használt már ilyesmit. Majd elfeledkezett róla, és száján hagyva a rúzst indult el a közértbe elintézni a hétvégi bevásárlást.

Ha ennek a nőnek az a rúzs valóban a múlt felidézőjeként és megtestesítőjeként szolgál, akkor hány másik hétköznapi gomb, sál, vagy hajba tűzött rózsa bírhat még hasonló jelentőséggel?

Akármekkora is a választék, akármi is a divat, ilyesmit nem kap az ember a boltban. Pénzért nem jár emlék.

Dangerous passion