Category Archives: Déry Tibor 2014

Déry Tibor 2014

Canceron

„Mindez már megtörtént, és megtörténik újra.”

„… háborúból jövök, / Mindennek vége, vége…”

„Beléptünk a Delta Helios rendszerébe, kérjük, foglalják el helyeiket és kapcsolják be az öveket” – szólalt meg hirtelen egy kis holografikus alak a széksorok között, majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. Álmomból fáradtan riadok fel. Tekintetemet az űrhajó kicsiny kerek ablaka felé fordítom, nem a várt mohósággal, inkább csak valamiféle hűvös beletörődéssel: „Isteneim, otthon.”

Az űr szuroksötétjén át a Helios Delta sugarai törnek utat, az űrhajó lepattogzott festéke alól előtűnő ólomszürke fémborításon lustán csillan meg a fény. Még távol a cél. A repülési terv szerint előbb az aeriloniakat és az aquarioniakat tesszük ki, a Canceron az utolsó állomás. Még nem látni egyik bolygót sem, csak a Hestia gázóriásának vöröses, rózsaszínes sziluettje rajzolódik ki a távolban a kátrány fekete űr vásznán. Körülnézek. A székekben csüggedt arcokat látok, pilótákat, műszakiakat, néhány tisztet, férfiakat, nőket: az utolsó transzport.

Már egy éve véget ért a cylonokkal vívott háború. Véget ért? Hát lehet vége valaminek, amelynek nem volt kezdete, vagy ha volt is ki tudja már, a ködhomályba vész? Egyébként is csak határozatlanidejű fegyverszünet hivatalosan, mégis mindenki békeként tekint rá, amely megosztja köztük és köztünk a galaxist. És diadalként?! Ugyan…

Ma is tisztán emlékszem a napra. A Alpha Canopis szektorba osztották be a rajomat járőrszolgálatra. Eseménytelen nap volt. Rövid időre feltűnt két apró pont a dradison, de mire felfejlődhettünk volna támadóalakzatba, már el is tűntek. Zéró 09-kor rövid telex érkezett. A központi kijelzőn végigkúszó lakonikus üzenetet kétkedve fogadtuk: „A háborúnak vége, minden egység térjen vissza a bázisra!”

Kezem automatikusan a rádió adó-vevő kapcsolóját kereste, kérdések záporoztak a hosszú, űrben töltött óráktól megfáradt agyamban. Tompult érzékszerveim gyanakodva ocsúdtak révületükből: „Ez valami vicc?! Miért pont most? Miért pont ma, ennyi év után? Igaz ez, vagy csak egy újabb cylon csel?”

Ujjamat görcsösen tartottam a gombon, de képtelen voltam, hogy a rádión át szerteharsogjam kételyem. Kételyem, melyek a hosszú éveken át tartó öldöklés után, a sokszor magamban Eirénének mormolt imák után, már-már nyomasztóan valószerűtlennek tűnt. Az istenek valóban meghallgatták könyörgéseim: „vége, vége, vége már, legyen béke már”?

A fedélzeti óra szerint csak percek teltek el, mégis óráknak tűnt, mire a rajparancsnok megtörte a rádiócsendet: „A szentségit! Fatboy kérjen hitelesítőkódot a parancsnokságtól! Készenlét!”

Elküldtem parancs szerint az üzenetet, de a távolság miatt perceket kellett várni a válaszra. Csak ültem a katapultülésbe szíjazva, éreztem hólyagomon az egyre erősödő nyomást, torkomban a stimulánsok fémes ízét, hallgattam az éjsötét űr feszült csendjében harsogó szívdobogásom zaját: „az istenekre, hát lehet, hogy mégis igaz?”

Jelentettem: „a kód hiteles, az üzenet a főparancsságról származik”. Egyszerre megélénkült az éter, társaim egymást túlharsogva igyekeztek hangot adni dühödt örömüknek: „Betörtük a szemét kenyérpirítók képét! Mehetnek az ócskavasba! Az istenek verjék meg az összes rozsdás bádogdobozt!”

„Elég! Alakzatba, vissza a bázisra!” − szólt keményen a rajparancsnok. A következő órákban nem gondoltam semmire, csak arra figyeltem, hogy tartsam az alakzatot, és hogy össze ne hugyozzam magam.

Végül leszáll az utolsó aquarioni obsitos is. Az űrhajó lassan emelkedni kezd. Az egyre ritkuló légkörből visszanézve Heim városa már csak egy apró, szürke pontnak tűnik egy jeges planéta déli féltekén. Közeledünk a Canceronhoz. Eszembe jut az a tauroni fickó, akivel egy darabig egymás mellett ültünk a hajón miután elhagytuk a Tritón rombolót.

Miután megtudta, hogy canceroni vagyok, szánalommal vegyes utálattal nézett rám: „otthon, édes otthon, mi?” „Várnak még rád?” − kérdezte. Nem válaszoltam, de nem azért, mert sértett tauroni gőgje, vagy bújtatott cinizmusa. Egyszerűen csak nem tudtam mit mondjak, nem voltam biztos a válaszban.

A Canceron távolról kopár és kietlen puszta. Közelebb érve a sárgásan izzó sivatagok látványát a grafitszürke óceánok partját szegélyező zöld sávok derengése töri meg. A lakosság többsége ebbe a vékony parti sávba koncentrálódik. Ezentúl csak a tyliumbányászok és a velük együtt robotoló elítéltek kisebb-nagyobb kolóniái dacolnak a sivatagi széllel, a folyton vándorló homokdűnékkel és az örökös vízhiánnyal ezen a istenektől elhagyatott, távoli vidéken.

A hajó lassan közelíti meg Hades űrkikötőjét, a landolás kicsit keményebbre sikerül, mint azt megszoktam a hétnapos út alatt. Egyszerre, katonás rendben pattan fel székéből az utolsó canceroni különítmény, ütemes lépésben indul az ajtó felé negyven pár bakancs. Én egy kicsit még a helyemen maradok. Nem csak a műanyag üléshuzat ragacsos felszíne tartóztat, a tudat is: „itthon, itthon vagyok, édes isteneim, de nem vagyok többé otthon az égben.”

Kilépek a zsilipajtón, az űrkikötő sárszínű épülettömbje fogad. Piros zászlócskák a földön szerteszét, a kijárat fölött egy szél szaggatta molinó: „Istenek hozták bátor fiainkat és lányainkat!”

Elhagyva az űrkikötő épületét a bordélyház csalogató neonreklámai hívogatnak. Ágyékomban megmozdul valami, orvul tör rám a nemzési ösztön. Az otthon képe lebeg szemem előtt, de lábam mégis más irányba visz. Belépek. Egy korosodó porné fogad. Fehérre mázolt arcán éles kontrasztként vöröslik szája körvonala, hennával festett fekete szemöldöke, mintha nem is egyazon arc részei lennének, hanem három különbözőé, mintha a Semmiben lebegnének. Megszólít: „Miben segíthetek tengerész?” „Pilóta vagyok” − válaszolom. „Mit bánom énhősöm?!”− legyint, és húz magával. Mindene taszít a teste, a szája, a hangja. Csak a piszkos szürke szelíd szeme nem. Anyáméra emlékeztet.

Felszállok a mágnessiklóra. A berepedt üvegű, élesen villódzó utastájékoztatón tritysöm nevét keresem. Régen fejből tudtam minden megállót, most mint az idegen, messziről jött ember, bátortalanul betűzgetem a neveket. Ujjamon áramütésként hasít át a felismerés: Kentrikosz.

Réges-rég, még az első telepesek idejében itt volt Hades városának központja, erről is kapta a nevét, ma már azonban csak egy a számos suburbia közül: „nem a legnagyobb, nem is a legszebb, de a legősibb” − így mesélte apám még gyerekkoromban.

Közeledek, visszafelé számolok: „már csak négy, már csak három, már csak kettő.” A hangosbemondóban recsegve Kentrikosz neve csendül fel. A sikló lassít, megáll, az ajtó csikorogva nyílik. Mozdulok én is, majd megtorpanok, helyemre visszaroskadok, kattan a zár.

Nem tudom mennyit utazok ezután. A megállókat nem számolom. Egy darabig a bepárásodott ablaküvegre rajzolgatok mint ahogy a gyerekek szoktak: ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞.

Egy jó ideje nem megy ki a fejemből ez a szimbólum. Az Umbrae M. szektorban voltam mélységi felderítő bevetésen egy Raptor fedélzetén. Egyedül, teljes rádiócsendben. Egy cylon átjátszóállomás vélt koordinátáit kellett ellenőriznem, illetve a rádióforgalmazást megfigyelnem. A harmadik napon két cylon harci raider tűnt elő a semmiből. Egy aszteroida mögött rejtőztem el, a dradisra szegeztem a tekintetem, kezem a gyorsító karját szorította görcsösen, imádkoztam: „Istenek, most segítsetek!”

A két dradisjel egyre közeledett, a besugárzásjelző vadul sípolt. Elkaptak. Vadul rángattam a botkormányt, próbáltam kitérni. Eltalálták a kettest, az üzemanyagrendszer megsérült, az ugróhajtómű nem reagált. Szembefordultam támadóimmal, ahogy tanultam, és meghúztam a ravaszt: „Nincs más esély, ha menekülsz, meghalsz!”− harsogtak emlékezetemben kiképzőm szavai. „Az elég, nem elég” − ez volt a jelmondata. Nála nem volt a minősítőn megfelelt, csak jól megfelelt és megbukott: „Ne higgyék, hogy az én vizsgáim után már nem vár magukra rosszabb. A jól megfelelteket seggét ugyanúgy kilyuggatják majd a cylonok mint a most leszerepeltekét, csak előbb.”

Két hét múlva kaptuk a hírt, hogy bevetés közben eltűnt. Öt napig keresték, a hatodik napon beszüntették a kutatást. A századunknál a napi parancsban a sorakozónál kihirdették, hogy szolgálatteljesítés közben hősi halált halt. Ahogy hallgattuk felettesünk méltató szavait a valaha élt legjobb Vipera pilótáról, a kolóniák hű szolgájáról, az odaadó férjről és apáról, valahol büszkeséget éreztem, hogy ismerhettem ezt az embert, és sorsára úgy tekintettem, mint kitüntetésre, amely a legjobba kiváltsága. Ma annyi bajtársam elvesztése után már másképpen látom. Azok a szavai jutnak eszembe, ha rá gondolok, amelyeket az első bevetésünk előtt búcsúzóként mondott a rajnak: „Uraim, a hősök a temetőben vannak. Mindenkit hazavárnak. Ezt ne feledjék!”

A hirtelen fordulat, láthatóan megzavarta a cylonokat. Az egyik raider találatot kapott, kifordult balra és egy kisebb hold felé vette az irányt, a másik elugrott. Üldözőbe vettem a raidert, de a rendszerek egymás után kezdték felmondani a szolgálatot. Tudtam az egyetlen lehetőség a kényszerleszállás a holdon. A felszín meglehetősen egyenetlen volt, sziklás, kráterekkel szabdalt. Egyetlen alkalmas terület kínálkozott, amely felé a raider is tartott. A raider szerencsétlen pozícióban fogott talajt, a hajótest darabokra szakadt, a meggyulladó tylium vöröses fénye bevilágította a hold sötét felszínét. Én egy kissé jobban jártam, a hajóm súlyosan megsérült, a hátára fordulva állt meg a lágy, vastag porrétegben, de egyben maradt. Bekapcsoltam a vészjeladót, és vártam. Mennyi idő telt el, nem tudom, nem számít. Az űrben vészhelyzetben az időt nem percekben mérjük, hanem az egyre fogyó oxigénünk aktuális szintje alapján. ¾, ½, ¼.

A tartalék még elég lehet akár: egy napra is. Ez persze sok mindentől függ. A fizikai állapottól, a pulzusszámtól, attól, hogy mennyire tudsz nyugodt maradni. Ez utóbbi persze nem könnyű, amikor azt látod, hogy egy cylon centurio közeledik feléd a távolban. Cselekednem kellett. Elővettem a fegyveremet, elbújtam az űrhajó roncsai mögött, és vártam. Pulzusom az egekben volt, az adrenalintól érzékszerveim már-már fájóan éles ingereket közvetítettek. Kikémleltem a hajó teste fölött, és láttam, hogy a centurio már nem közeledik, a porba rogyva feküdt, látszólag nem mozdult. Egy pillanatig tétováztam: „Menjek oda? Miért? Minek?”

Aztán mégis rászántam magam. Elindultam felé, fegyveremet folyamatosan célra tartva. Közelebb érve láttam, hogy ujjával a porba egy jelet rajzol, újra és újra ugyanazt, mindig ugyanabba a pontba visszatérve. Valami szöveget ismételgetett, de nem értettem pontosan. Bizonyára megsérült a beszédegysége: „Patr Nostr… sanct…cetur no… sed libr… nos a malo.”

Rám nézett, kinyújtotta a karját felém, kérően, ahogy a haldoklók szokták. Fegyverem csővének torkolatából aranyló tűzgömb tört elő. Vöröslő vizorán a fénysugár egyszer végig futott, majd örökre kialudt Megtettem, amit tennem kellett. De nem tudtam, nem tudom most sem, hogy gyűlöletből vagy szánalomból húztam-e meg végül is a ravaszt.

Ma sem értem a szavak jelentését, amelyeket utolsóként mondott, de azt hiszem a centurio imádkozott. Imádkozott a cylon istenhez. Nem sokkal később, a jelentés szerint három nappal a vészjelzést követően, felvett egy mentő Raptor. Éltem, de már alig.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve leszállok a siklóról, az ajtó majdnem odazár. A parthoz közel találom magam, a táblán ez áll: Nesszosz. Hullámok ostromolják a partot, a víz felé lépkedek. Pilótaruhám polimer anyaga testemhez tapad, éget. Letépem magamról, bőröm vörösen izzik, viszketek mintha rühes lennék. Futni kezdek, de a víz előtt megtorpanok, lerogyok a homokba. Kezeimet, arcomat dörzsölni kezdem a durva homokkal, közben apám szavai járnak az eszemben: „Fiam, a víz mindent lemos…”

Felállok, futok, meztelen vagyok. Az utat Árész szobrok szegélyezik, még gyorsabban kezdek futni, tüdőm már alig bírja a terhelést. Elbotlok, végig terülök a földön. Térdeimet összezúzom a kemény aszfalton, tenyerem lehorzsolom miközben az esést akarom tompítani. Ismerős utca képén jártatom végig szememet. Már nincs messze. Vánszorgok, ahogy csak rossz lábam engedi, a vér sebemből lassan szivárog bokáim felé. Ismerős házak, szomszédok, barátok nevei, arcai tolulnak agyamba, hogy megfájdul tőle a fejem, hányinger kerülget, számban ólmos ízt érzek, lábam elé köpök, nyállal kevert vérem nagyot loccsan a kövezeten.

Ez már a mi házunk. Héphaisztosz szobra a kertben, arcából egy nagy darab hiányzik, de kalapácsát keze görcsösen szorítja tovább. Felmegyek a lépcsőn, benyitok az ajtón. Főtt krumpli illata csapja meg orrom, a kinti félhomály után szemem nehezen alkalmazkodik a benti tündöklő fehér fényhez. Valaki megszólít: „Fiam!”

A távolban felordító légvédelmi szirénák hangjára leszek figyelmes. Kifutok a ház elé. A távolban egy villanás, vakító fény mint ezer napé, ólmos ízt érzek újra a számban. Behunyom szemem, de az erős fény így is beleég retinámba. Kezemet fülemre szorítom, de a robbanás zaja megsüketít. Arcomat iszonyú hőség égeti, a lökéshullám leterít lábamról. Felébredek.

∙∙∙ — ∙∙∙

Déry Tibor 2014

B úr szerelme

– Érzi?

– Most, hogy mondod… valóban – válaszolta a férfi – Mintha kicsit izgatottabb lennék.

– Közeleg… – mondta a nő.

– Megnézhetjük. – válaszolta emez.

– Megnézni… – ismételte a nő, majd lesütött szemmel maga elé bámult. Tekintetét a szoba egy távolabbi pontjára helyezte, de a férfire nem merte szegezni. Csak ült némán. Várt.

– Fiatalok vagyunk. – mondta a férfi, mintha már érezte volna a nő szándékát. Mintha valahogy belelátott volna a női agy útvesztőibe, és tudta volna, hogy az most célt keres. Szerette volna kideríteni a szándékot, az indítékot, az okokat, s noha sejtette, bizonyosságot akart szerezni meggyőződéséről. A nő néma volt. Lábait párhuzamosan egymásra fektette. Csak ült. Nem tudta, mit kéne mondania, nem tudta, hogy kellene egyáltalán bármit is szólnia. Hiszen ő szabad – gondolta. Joga van, azt tennie, amit akar és joga van döntésén is változtatni. Nem akart így megöregedni, így és ebben a helyzetben. Egyszerűen csak nem akart megöregedni. Szabad volt, mégis kiszolgáltatva önmaga rajongásának. Ezt a köteléket kell most elszakítania.

– Elmúlok – mondta egy idő múlva. A férfi letelepedett mellé. Értette a szavakat, de az okokkal még mindig nem volt tisztában, miért ossza ezt meg vele a nő? Most ott ült mellette, s ugyanolyan üres tekintettel bámult maga elé, bár az övében mintha gyorsabban fejlődtek volna felhők. Elsötétült.

– Ennek ez a rendje. – mondta a férfi. Tudta, hogy így igaz. Ezt kell mondania. Tudta, hogy előbb-utóbb be fog következni. Épp csak annyiban különbözött nejétől, hogy ő egyáltalán nem várta. Szerette ezt a köteléket. Nem csak szerette, a magáénak érezte. Minden láncszemét ő építette fel. Egymaga. Mostmár ebben hitt, nem bírt a nőre nézni. Magát látta: önmagát, az építőt, akinek művét egy szó épp most készül lerombolni. Nem, ő viszont nem erre készült. Tudta, mit akar. Nem azt, amit a másik. Kötődni akar, s azt hogy kötődjenek hozzá. Legyen valakinek fontos. Legyen ez az élete értelme annak, akinek ő a fontos. Jelentsen a nőnek is annyit az a kötelem, mint amennyit őneki. Ez a szokás. Mert nem baj, ha néha elmegy, sose kérte számon. Mindketten ide térnek haza, néha kicsit megkésve, de ide. Mert mindketten szeretik ezt az építményt. Ebben biztos volt.

– Baj van? – kérdezte a férfi.

– Nem – válaszolt a nő nyugodtan. – Csak most jött el az ideje. Tudja ön is, kedves…

– Tudom – szakította félbe. – Ennek azonban mégsem így kell történnie, sehogy sem illik ide. Sem az, amit tenni akarsz. Sem az, hogy elmondod.

– Emlékszik még arra a szép bundára?

– Emlékszem.

– A padlásra vittük fel együtt. A minap épp kerestem ott. Nem találtam. Hová tette? Hiszen tudja, hogy mindjárt… hogy közeleg…

– Ne beszélj erről. Nem tisztességes. Fejezd be! – vágott vissza a férfi.

– Meg a cipőm is, tudja. Az is ott volt. Mikor tisztelt lakásába költöztem. Együtt vittük fel. Emlékszik még, ugye?

– Emlékszem.

– Az emlékeim az enyémek – mondta a nő. – Adja hát vissza őket, vagy hozományom részének tekinti?

– Nem – mondta most nyugodtabban a férfi. – De tudod, hogy mindenkire ártón hat a közhangulat, ennek vagy te az áldozata. Mennél a többi után, pedig szíved szerint nem akarsz. Hát nem szeretsz?

– Szeretem. Azért megyek el.

– Ha elmész, nem szeretsz.

– De, uram, csak túlzásnak érzem már, olyan nagyon szeretem. Tartok tőle, hogy teher lenne nekem s önnek is ez az érzés. Nem akarnék a rabja lenni.

– Hát megbántad – mondta ezúttal kissé beletörődő hangon.

– Nem én, uram. Azt bánnám, ha most maradnék, s úgy hogy néznék tisztelt szemeibe, ha tudnám, bánatot okozott nekem, s ön meg emiatt szenvedne. Nem akarom, hogy szenvedjen.

– Biztos vagy benne?

– Biztos, uram. Mint az előbb is mondtam. Ártanék önnek. Szerelmem már nem kedvesem vidámságát szolgálná, hanem bánatára lenne. Nem akarom bántani, uram. Tudja, hogy sosem bántanám…

– Hisz épp azt teszed – a férfinek ez volt az utolsó mondata. Kifordult a szobából és behajtotta maga mögött az ajtót. Nem akarta érteni a nő szavait. Nem volt értelmük. Kilépett a forró utcára, mégis a hideg rázta. Majd eső cseppeket is érezni vélt, noha nem esett, saját könnyeit gondolta a természet együtt érző szomorúságának. Könyörgésnek, hogy ne menjen el az, akit szeret. Volt idő. Sok idejük volt együtt, nem is emlékszik mennyi. Nem volt fontos, hiszen minden perc egybeömlött, amit kettesben töltöttek. Hát miért menne el? Nem akarhat elmenni. Nem tudhatja, mit akar. Hiszen ha szereti, azt kell akarnia, amit ő is. Hát nem ez volna épp a szerelem lényege? Átlényegülés. Tán feladás is. S ő nem akarja, a szerelem belső szerveit táplálni? Az a nő, aki az ő életébe pumpálta a vért? A saját vére, s neve is. Ha ő nincs, a nő sincs. Ebben is biztos volt, hiszen ő sem lehet nélküle. Egymás nélkül nem létezők. Nem azok, akik most voltak.

Éjszaka érkezett haza. A nő kibontott haja a párnára hanyatlott, feketén, göndören. Mellkasa nyugodtan emelkedett fel és le. A színtiszta egészség volt. Bőre is a frissességet és fiatalságot okádta magából. Csak a száj makacskodott az előbb, meg a nyelv, a hangok. Tévedhetnek. Az asszonyi nyelv hajlamos rá. S akkor miért ne tehetne úgy, ahogy szerelme kívánja szendergő egészséges testével? Hiszen mondta is, szereti, s nem akarja megbántani. Akkor nem lesz sohasem szomorú, ha a férje építménye megmarad. A kötelékek, a kettejük szövetsége, az ő akaratuk.

Finoman megemelte a nő fejét, cirógatta egy ideig arcát, s belegondolt a búcsúba. A búcsúba, amely értelmetlen, csak a fájdalmat fokozza, s ez a nő mondta nem sokkal ezelőtt, hogy nem akarja őt bántani. Lassan emelte fel a fejét. Először a száját tömte be, majd az egész testet az ágyhoz kötözte.

Déry Tibor 2014

A végén fekete

A környéken mindenki ismerte, de a város másik végében is. Imádta a színeket, aznap épp a rózsaszín volt terítéken.

Már amikor felébredt, tudta, eljött, végre, felfedi magát, erre várt évek óta.

Felöltözött, reggelizni már nem volt ideje, mert szeretett aludni. Mielőtt kilépett a házból, a tükörbe nézve megint megállapította, hogy a szakálla még mindig göndör, és még mindig tetszik neki. Más feltűnőbb dolog nem is volt rajta, csak ez a puli-arc különböztette meg a nagyobb tömegektől. Beült az autóba, és motyogni kezdte ugyanazokat a szavakat, amiket három éve minden reggel. Az autóját nem szerette, mert fehér volt, de legalább megbízható, mindig így védte önmagával szemben. Tizenkét éve már, hogy vezeti, és semmi probléma nem volt vele.

A szavaira már nem is figyelt, amikor hét perccel a megbeszélt időpont után érkezett és magyarázkodni kezdett. Szeretett aludni.

Aznap ő rózsaszínű volt, ahogy a szavai is. Magára maradt a rózsaszínnel és a megszokott négy sorával. Mindig egyedül dolgozott, mert mások nem értették volna meg.

Pedig ő egy költő.

Kínosan sok időt töltött el a rózsaszín szavak társaságában, kínosan sokáig csodálta őket, mielőtt munkához látott volna. De munkához látott, és délután fél négyre készen is volt. Elégedettek voltak vele, izgatottan várta, hogy a versét is méltatják, de nem. Kifizették, és csalódottan hazaindult.

Három éve már, hogy nem veszik észre a tehetségét. Három éve, hogy költ. Három éve minden nap más színnel vette körül magát, három éve minden nap más színnel írt. Nem értette.

Otthon a tükörben észrevette, hogy félig rózsaszínű a szakálla. Nem lepte meg, egyszer-egyszer megesik az ilyesmi. Gyakorlatias mozdulattal benyúlt a szekrénybe és tömpe ujjaival rátalált a félig még mindig teli üveg hígítóra. Gyorsan letakarította a szakállát, pedig tetszett neki a rózsaszín. Még mindig a versére gondolt. Megakadt a szeme a hígítón.

Másnap megjelent a gyászhirdetés az újságban a város legkeresettebb szobafestő-mázolójáról.

Senki sem tudta, hogy a falaik alatt élete egyetlen verse lapul.

Déry Tibor 2014

Eltűnő mikrokozmosz

Tükörsima fehérség borította a termet, minden steril és munkára kész volt. Az eszközök már bemelegedve hasaltak végig a jeges fémtálcákon, bármi megfagyhatna rajtuk. Csak én vagyok jelen, én vagyok mindkét fél, én vagyok a fűtőtest és a mélyhűtő is. A testem a végrehajtó. Milliméternyi pontossággal kiszámoltam az összes részletes adatot. Milyen mélyre, mennyit, bevett szokásként számításba vettem a vevőket, vagyis most csak azt az egyet. Mindig tudom, hogy mire vágynak, sosem hibázok.

Hasított a penge, emésztően átütötte magát a rugalmas falon. Egy pár csepp végigfolyt a karomon, mint a viaszos nektár, megdermedt a könyököm hegyén. A folyadékgömb kozmikus lassúsággal nyúlt lefelé a padlóra. A végtelen cseppek egyenként váltak ki belőle. Erőteljesen kellett koncentrálnom, hogy ez az ismerős nedv ne kerítsen ismét a hatalmába. Ez alkalommal nem volt elég a precízség. Ez egy különleges szállítmány lesz, egy rég nem látott szellemnek.

A rideg asztallapon terítettem el, másodpercek töredéke telt csak el, és elhagyta minden fertőző és tisztátalan elem. A fémlapon visszatükröződött, ahogy a romlottság elpárolog belőle. Ott haldoklott előttem tökéletes valójában az áru. Minden pillanatban láttam, ahogy egyre jobban elernyed. És én végig néztem ezt, ahogy mindig is tettem. Azonban felhevülten vártam már, hogy becsomagoljam és kézbesítsem. Nem szabad tovább halogatni, frissen akarom, hogy megkapja.

Végigcsúsztam a macskaköves utcán, aztán megpillantottam. Már várt engem. Alig tudta lecsillapítani a remegését, mire odaértem, akkor már öntelten mosolygott rám. Viszonoztam a kéjes vigyorgását, mást nem nagyon lehet tenni, hiszen egy kuncsaftról van szó. A szemetelő eső miatt beálltunk a közelben lévő bár fedett dohányzójába. Vasárnap reggel volt, ilyenkor általában egy lélek sincs az utcákon. A középszerűség otthon nyújtózik még a recsegő kanapén. Ahogy megálltunk, megállt az idő is az esőcsepp áztatta búra alatt. Ha felnéztem úgy éreztem magam, mint egy üvegkoporsóban hibernált időtlen létező. Csak az ég és a fekete felhők bámultak rám vissza, mozdulatlanul. Ők is várták a történés pillanatát, kikényszerítették belőlem a cselekvést. A kabátom baloldali, belső zsebébe markoltam és elővettem a fóliában kapálódzó ajándékot. A boríték már előkészítve feszengett a kezében, türelmetlenül várta, hogy a csere megtörténjen. A képlet banálisan egyszerű volt: én az anyagot, ő pedig a díját adja. Azonban valami megváltozott, megdöbbentő érzések telepedtek rám. Tudtam, hogy ez már végleges és nincs visszafizetési garancia.

A kezemben tartottam, puha volt és fagyos. Kész voltam odaadni neki. Vontatottan lehúztam róla az átázott, igénytelen barnacsomagoló papírt.

Amikor a kezébe fogta, a szív még dobbant egyet.

Déry Tibor 2014

A líra meghal

A New Pilvax majdnem üres volt a hajnali órákban. Esti egy kis, kerek asztalnál ült, és várakozott, belélegezte a helyiségben terjengő dohány-, fa- és tintaillatot. Elővette a zsebóráját. Reggel hat múlt öt perccel.

A költő elkapta a saját pillantását, ami tükröződött a zsebóra fedelének sima felületén. Esti megállapította, hogy az egész éjjeli írástól a ráncai mélyebbnek tűnnek, mint amilyenek, és a szeme is vörös. Néhány pillanatig meredten, minden gondolat nélkül bámult a saját szemébe, aztán megrázta a fejét, és eltette a zsebórát.

Kinyílt az ajtó, és könnyű, fehér tavaszi ruhát viselő nő lépett be.

– Szervusz, Klári – biccentett neki Esti.

– Ne tudd meg, micsoda forgalom van ma! – mondta köszönés helyett a nő. Folyton változó hangmagassággal ejtette ki a szavakat, amitől a beszéde egy kicsit olyan lett, mint egy madár csivitelése. – Iszonyatos. – Leült, s a mozdulattól tömény illatfelhő lebbent fel körülötte: olyan volt, mintha egy túlzsúfolt virágboltba lépett volna az ember. – Tele vannak autókkal az utak, de az Andrássyn még mindig ott áll az a Skoda, amelyik tegnap… nem, tegnapeőtt annyira összenyomódott a balesetben! – Az asztalra könyökölt, a szemében mintha elektromos szikrák táncoltak volna. – És mit mond erre a kormány? Mi megszavaztuk a köztéri felügyeleti erők költségcsökkentését! Mi megszavaztuk! Nem tudom, mikor kenik ránk azt is, hogy a líra meghalt, vagy legalábbis, hogy haldoklik. Természetesen mi magunk nyilvánítottuk káros függőséggé az irodalmat, ki más?

Esti a fejét ingatta. Nem szólt semmit, de az arca egész kicsit megrándult, és megmerevedett egy megvető fintorban.

Klára sóhajtott. – Megint egész éjjel írtál, igaz? Attól vagy ilyen sápadt.

A költő bólintott.

– Pihenned kellene. Ha ennyire fáradt vagy, semmilyen érzés nem látszik az arcodon. Zavarbaejtő, tudod? – Nem nézett a férfi szemébe, helyette annak kék felöltőjét, sárga nyakkendőjét, csillogó nyakkendőtűjét figyelte.

Esti erre elmosolyodott. – Sajnálom. Ne hidd, hogy nem vagyok dühös! De tényleg egész éjjel dolgoztam. Hamarosan olyan leszek, mint ő. – A fal mellett ülő kemény novellista felé intett, aki vöröslő szemeivel, fojtogató pipafüst közepette körmölte véget nem érő történeteit. Esti olvasott már néhányat közülük: egészen jók voltak, rengeteg egymásba fonódó bizonytalan kép és érzéki emlékfoszlány.

– Ne legyél olyan, mint ő, szükségünk van rád – jelentette ki Klára. Választ nem várva folytatta: – Miért hívtál ide? Kajánnal kitaláltatok már valamit? Bocsánat, az a kérdés, te kitaláltál-e valamit. Ne étrs félre, én kedvelem Mihályt, és tényleg jó verseket ír, de hogy még nem láttam eredeti ötlettel előállni, az biztos! Mármint azon kívül, hogy egymás után gyártja az új szavakat meg a felfoghatatlan metrumú sorokat…

– Szabotálni fogjuk a cenzori hivatalt – szólalt meg Esti, amikor Klára levegőt vett két szó között.

– Nem mintha az nem lenne jelentős újítás, de hát… szabotálni?

– Igen. Ismered Pönögei Mórt, nem?

A nő elhúzta a száját. – Nem túl jó költő. Emlékszel a kritikára, amit rólam írt, nem? Még hogy ő tud népies stílusban írni? Ő? Elolvasni sem tud egy jó verset! Az ilyentől el kell venni a tollat. Két éve nem beszéltem vele.

– Bekerült a cenzori hivatalba.

– Tessék, kell még bizonyíték, hogy rossz költő?

– Ha Horgernek vissza kell vonulnia, akkor Mór fog a helyére kerülni – magyarázta Esti. A feje megbicsaklott, majdnem lebukott az asztalra. A költő fáradtan mosolygott Klárára. – Sajnálom, hogy nem tetszettek neki a verseid, de a mi emberünk.

Klára sóhajtott. – Piszok kis senki, aki azt harsogja, hogy ért a nép nyelvén, pedig csak sötét van a fejében. Mindegy, Horgernél jobb lesz, az biztos. Tudtad, hogy diszlexiás? Mármint Horger. Állítólag az édesanyja nagy versrajongó volt, és mindig felolvasott neki, ha akarta, ha nem. Ezért van az, hogy ha ma Petőfit hall, ösztönösen a cenzori késéért nyúl.

Ismét nyílt az ajtó. Egy zilált külsejű férfi lépett – nem is, inkább osont be. A szeme karikás volt, hasonlóan Estiéhez, a kezein halvány tollnyomok. A pulthoz ment, és hiába igyekezett halk lenni, a csendes helyiségben mindenütt hallani lehetett, ahogy reszelős hangján ezt suttogja:

– Józsi, add a legerősebb Radnótit, amid van…

A pultos, egy galambősz, nehézkes mozgású zsidó bólintott. Lehajolt, és a pult alól egy papírdarabot vett elő, amelyen vörössel rótt sorok álltak.

A zilált külsejű férfi tollakat és tintát adott a pultosnak a líráért cserébe, majd leült az egyik asztalhoz. A szeme könnybe lábadt, ahogy többször is elolvasta a vörös sorokat, az ajkai a szavakat formálták, a lába ütötték a metrumot.

Esti, aki eddig a versfüggőt figyelte, visszafordult Klárához.

– Szólj Kajánnak, Gyulának és akinek még tudsz! Ehhez mindegykünkre szükség lesz.

A függő a szomszéd asztalnál halkan mormolni kezdte a verset. Egészen elmerült a műélvezetben, körülötte a levegőben halvány képek sejlettek fel: szögesdrót, fehér terítőre cseppent méz, egy pötty csecsemő, akit a falhoz vertek, áfonya, lopni lopakvó ősz az éjben. Majd a képek lassan elkezdtek szétfoszlani: a versfüggő az órájára nézett, és halkan, rémülten felkiáltott. A papírdarabot ünnepélyesen cafatokra tépte, és darabonként megette. Mire ezzel végzett, már Esti és Klára is megbeszélték az ügyüket. A zilált külsejű férfi és a két költő együtt hagyták el a kávéházat.

A Horger–villára úgy borult rá az este, mint egy fekete, sima bársonytakaró. A levegőben por száraz szaga keringett, összevegyült az egész napi forgalom bűzével. A kertben fuldokló orgonabokrok gyászolták a napot, amikor kisarjadtak.

Esti mögött még hárman várakoztak: Klára, Kaján és Gyula. Az elöl álló költő bekopogott. Egy szobalány nyitott ajtót.

– Szonett – suttogta Esti.

– Aranykulcs – válaszolta a lány. – Mindnek adtam altatót, kivéve Horgert.

A költő megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönjük, Anna – súgta.

Ő és a többi összeesküvő beosontak. A villa berendezése a kormány legújabb ízlését tükrözte: csupa fehér fal, hegyes sarkú fabútorok, színtelen függönyök és szőnyegek.

– Fel a lépcsőn, balra – suttogta a szobalány.

Nagy szerencséjükre Horger és a felesége külön szobában aludtak. Esti emlékezett, mit mondott erről Klára még aznap délután: – Azzal a nővel valami nincs rendben, és nem csak az, hogy képes volt hozzámenni ahhoz a versgyűlölő szadistához. Azt mesélik róla, Horger a főztjéért vette el. De igazából csak azért főz olyan jól, mert éjjel–nappal csak az evésre gondol. Állítólag egyetenegyszer nevetett életében: amikor az apja leteremtette, amiért ő megette az egész tál galuskát, ám ettől olyannyira megszaladt az öregember vérnyomása, hogy megütötte a guta, és ott halt meg.

Esti kinyitotta a főcenzor ajtaját. Még egyszer hátranézett a társaira: még éppen látta, ahogy a költőnő a kezébe veszi Gyula remegő kezét, és megszorítja. Kaján tekintetében vörös tüzek égtek, a fogait összeszorította. A költők mögött ott állt a szobalány, a szemeiben gyilkos öröm fénylett. Esti biccentett, és igyekezett olyan szilárd tekintettel nézni rájuk, ahogy csak tudott. Aztán belépett a szobába.

Az ajtót Anna csukta be mögöttük, majd odakint a falhoz lapult, úgy hallgatózott. A halkan kezdődő, majd egyre erősbödő, ütemes, zengő suttogásból csak egy–egy szót értett meg – új időknek, van már kenyerem, ha kiszakad az ajkam, lila dalra kelt –, de a ritmust érezte, és előbb a fejével kezdte követni, aztán a lábával is dobbantgatott hozzá.

Odabent az ágyon ott feküdt Horger Bernát; nagy, fekete folt a négy fehér fal között, a fehér ágyon. Körülötte zsongott a négy költő szavaiból összefonódó ráolvasás, nyár–éjszakák övezték magukat esti sugárkoszorúkkal, gömbölyű játékok gurultak szét az ágy alatti sötétség fekete országában.

Az ágyon fekvő férfi összerezzent, forgolódott; majd hirtelen felült, döbbent szemei nagyra nyíltak. Körülötte a sorok egymásnak feleselgettek, egyik vakító kép érte a másikat, mind ott rezegtek körülötte, remegtek és táncoltak a főcenzor szeme előtt. A férfi felüvöltött, de a hangja nem volt hangosabb, mint a szobában egyre erősbödő zsongás. A földről lassan felemelkedett az éjjeliszekrény, a lámpa lesodródott róla, és lebegett; az ágy melletti, apró szőnyeg is a levegőben volt már, és különös, hármas keringőre kelt a másik két bútordarabbal. A függönyök széthúzódtak, s így láthatóvá vált az ég tajtékjai között felkelő újhold. A falakból tulipánok és violák nőttek elő, a földről felszállt a sötétség is, hullámzott és keringett, mindent beleolvasztott a saját sötét álmába.

A szobalány hallotta, ahogy a zsongás erősbödik, és az ordítást is, de nem kellett nyugtalankodnia: egyik sem volt elég hangos ahhoz, hogy a szomszédok meghallják. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta Esti. Szilvakék ingét izzadtság áztatta át, kevés ránca elmélyült, és – bár ezt a szobalány a halvány fényben nem tudta biztosan kivenni – mintha még néhány szál ezüstös szál is vegyült volna a hajába, amelyek az imént még nem voltak ott. A többiek sem néztek ki jobban. Klára haja szétzilálódott, a szemébe lógott. Gyula a költőnő kezét szorongatta, az inge pedig egy helyen kiszakadt. A férfi rekedt köhögéssel küzdött, amit mindenáron igyekezett visszafojtani. Kaján sötét haja a homlokába lógott, majdnem egészen eltakarta nagy kunszemeit.

Mivel a New Pilvaxban nem tartottak televíziót, a vendégek egymásnak adták a híreket Horger előző napi szerepléséről a Cenzori és Függőségügyi Hivatal összegyűlt tagjai előtt.

– …aztán belekezdett abba, hogy békét akar, és fehér galambról, vérözönökről és vad ágyúszóról magyarázott…

– …és most elítélték gazdag képhasználatért…

– …különös szinekdochékkal súlyosbítva!

– …évekig csak kenyéren meg vízen él majd a börtönben…

–…és most szétszakítják az ajkait büntetésből…

– ..de azt mondják, még most is énekel! Szerintem meggárgyult…

Déry Tibor 2014

Pattog

labdázunk
pattog közöttünk
játékszer
szertelenül komoly
pöttyös vagy foltos
egyre több pattanás
pitt-patt-patt
kéz a kézben
patt-pitt-patt
kézről kézre
patt-patt-pitt
kézből kézbe
csatt-patt-patt
hármas sípszó