Category Archives: CéhKaptár

Déry Tibor 2014

Canceron

„Mindez már megtörtént, és megtörténik újra.”

„… háborúból jövök, / Mindennek vége, vége…”

„Beléptünk a Delta Helios rendszerébe, kérjük, foglalják el helyeiket és kapcsolják be az öveket” – szólalt meg hirtelen egy kis holografikus alak a széksorok között, majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. Álmomból fáradtan riadok fel. Tekintetemet az űrhajó kicsiny kerek ablaka felé fordítom, nem a várt mohósággal, inkább csak valamiféle hűvös beletörődéssel: „Isteneim, otthon.”

Az űr szuroksötétjén át a Helios Delta sugarai törnek utat, az űrhajó lepattogzott festéke alól előtűnő ólomszürke fémborításon lustán csillan meg a fény. Még távol a cél. A repülési terv szerint előbb az aeriloniakat és az aquarioniakat tesszük ki, a Canceron az utolsó állomás. Még nem látni egyik bolygót sem, csak a Hestia gázóriásának vöröses, rózsaszínes sziluettje rajzolódik ki a távolban a kátrány fekete űr vásznán. Körülnézek. A székekben csüggedt arcokat látok, pilótákat, műszakiakat, néhány tisztet, férfiakat, nőket: az utolsó transzport.

Már egy éve véget ért a cylonokkal vívott háború. Véget ért? Hát lehet vége valaminek, amelynek nem volt kezdete, vagy ha volt is ki tudja már, a ködhomályba vész? Egyébként is csak határozatlanidejű fegyverszünet hivatalosan, mégis mindenki békeként tekint rá, amely megosztja köztük és köztünk a galaxist. És diadalként?! Ugyan…

Ma is tisztán emlékszem a napra. A Alpha Canopis szektorba osztották be a rajomat járőrszolgálatra. Eseménytelen nap volt. Rövid időre feltűnt két apró pont a dradison, de mire felfejlődhettünk volna támadóalakzatba, már el is tűntek. Zéró 09-kor rövid telex érkezett. A központi kijelzőn végigkúszó lakonikus üzenetet kétkedve fogadtuk: „A háborúnak vége, minden egység térjen vissza a bázisra!”

Kezem automatikusan a rádió adó-vevő kapcsolóját kereste, kérdések záporoztak a hosszú, űrben töltött óráktól megfáradt agyamban. Tompult érzékszerveim gyanakodva ocsúdtak révületükből: „Ez valami vicc?! Miért pont most? Miért pont ma, ennyi év után? Igaz ez, vagy csak egy újabb cylon csel?”

Ujjamat görcsösen tartottam a gombon, de képtelen voltam, hogy a rádión át szerteharsogjam kételyem. Kételyem, melyek a hosszú éveken át tartó öldöklés után, a sokszor magamban Eirénének mormolt imák után, már-már nyomasztóan valószerűtlennek tűnt. Az istenek valóban meghallgatták könyörgéseim: „vége, vége, vége már, legyen béke már”?

A fedélzeti óra szerint csak percek teltek el, mégis óráknak tűnt, mire a rajparancsnok megtörte a rádiócsendet: „A szentségit! Fatboy kérjen hitelesítőkódot a parancsnokságtól! Készenlét!”

Elküldtem parancs szerint az üzenetet, de a távolság miatt perceket kellett várni a válaszra. Csak ültem a katapultülésbe szíjazva, éreztem hólyagomon az egyre erősödő nyomást, torkomban a stimulánsok fémes ízét, hallgattam az éjsötét űr feszült csendjében harsogó szívdobogásom zaját: „az istenekre, hát lehet, hogy mégis igaz?”

Jelentettem: „a kód hiteles, az üzenet a főparancsságról származik”. Egyszerre megélénkült az éter, társaim egymást túlharsogva igyekeztek hangot adni dühödt örömüknek: „Betörtük a szemét kenyérpirítók képét! Mehetnek az ócskavasba! Az istenek verjék meg az összes rozsdás bádogdobozt!”

„Elég! Alakzatba, vissza a bázisra!” − szólt keményen a rajparancsnok. A következő órákban nem gondoltam semmire, csak arra figyeltem, hogy tartsam az alakzatot, és hogy össze ne hugyozzam magam.

Végül leszáll az utolsó aquarioni obsitos is. Az űrhajó lassan emelkedni kezd. Az egyre ritkuló légkörből visszanézve Heim városa már csak egy apró, szürke pontnak tűnik egy jeges planéta déli féltekén. Közeledünk a Canceronhoz. Eszembe jut az a tauroni fickó, akivel egy darabig egymás mellett ültünk a hajón miután elhagytuk a Tritón rombolót.

Miután megtudta, hogy canceroni vagyok, szánalommal vegyes utálattal nézett rám: „otthon, édes otthon, mi?” „Várnak még rád?” − kérdezte. Nem válaszoltam, de nem azért, mert sértett tauroni gőgje, vagy bújtatott cinizmusa. Egyszerűen csak nem tudtam mit mondjak, nem voltam biztos a válaszban.

A Canceron távolról kopár és kietlen puszta. Közelebb érve a sárgásan izzó sivatagok látványát a grafitszürke óceánok partját szegélyező zöld sávok derengése töri meg. A lakosság többsége ebbe a vékony parti sávba koncentrálódik. Ezentúl csak a tyliumbányászok és a velük együtt robotoló elítéltek kisebb-nagyobb kolóniái dacolnak a sivatagi széllel, a folyton vándorló homokdűnékkel és az örökös vízhiánnyal ezen a istenektől elhagyatott, távoli vidéken.

A hajó lassan közelíti meg Hades űrkikötőjét, a landolás kicsit keményebbre sikerül, mint azt megszoktam a hétnapos út alatt. Egyszerre, katonás rendben pattan fel székéből az utolsó canceroni különítmény, ütemes lépésben indul az ajtó felé negyven pár bakancs. Én egy kicsit még a helyemen maradok. Nem csak a műanyag üléshuzat ragacsos felszíne tartóztat, a tudat is: „itthon, itthon vagyok, édes isteneim, de nem vagyok többé otthon az égben.”

Kilépek a zsilipajtón, az űrkikötő sárszínű épülettömbje fogad. Piros zászlócskák a földön szerteszét, a kijárat fölött egy szél szaggatta molinó: „Istenek hozták bátor fiainkat és lányainkat!”

Elhagyva az űrkikötő épületét a bordélyház csalogató neonreklámai hívogatnak. Ágyékomban megmozdul valami, orvul tör rám a nemzési ösztön. Az otthon képe lebeg szemem előtt, de lábam mégis más irányba visz. Belépek. Egy korosodó porné fogad. Fehérre mázolt arcán éles kontrasztként vöröslik szája körvonala, hennával festett fekete szemöldöke, mintha nem is egyazon arc részei lennének, hanem három különbözőé, mintha a Semmiben lebegnének. Megszólít: „Miben segíthetek tengerész?” „Pilóta vagyok” − válaszolom. „Mit bánom énhősöm?!”− legyint, és húz magával. Mindene taszít a teste, a szája, a hangja. Csak a piszkos szürke szelíd szeme nem. Anyáméra emlékeztet.

Felszállok a mágnessiklóra. A berepedt üvegű, élesen villódzó utastájékoztatón tritysöm nevét keresem. Régen fejből tudtam minden megállót, most mint az idegen, messziről jött ember, bátortalanul betűzgetem a neveket. Ujjamon áramütésként hasít át a felismerés: Kentrikosz.

Réges-rég, még az első telepesek idejében itt volt Hades városának központja, erről is kapta a nevét, ma már azonban csak egy a számos suburbia közül: „nem a legnagyobb, nem is a legszebb, de a legősibb” − így mesélte apám még gyerekkoromban.

Közeledek, visszafelé számolok: „már csak négy, már csak három, már csak kettő.” A hangosbemondóban recsegve Kentrikosz neve csendül fel. A sikló lassít, megáll, az ajtó csikorogva nyílik. Mozdulok én is, majd megtorpanok, helyemre visszaroskadok, kattan a zár.

Nem tudom mennyit utazok ezután. A megállókat nem számolom. Egy darabig a bepárásodott ablaküvegre rajzolgatok mint ahogy a gyerekek szoktak: ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞.

Egy jó ideje nem megy ki a fejemből ez a szimbólum. Az Umbrae M. szektorban voltam mélységi felderítő bevetésen egy Raptor fedélzetén. Egyedül, teljes rádiócsendben. Egy cylon átjátszóállomás vélt koordinátáit kellett ellenőriznem, illetve a rádióforgalmazást megfigyelnem. A harmadik napon két cylon harci raider tűnt elő a semmiből. Egy aszteroida mögött rejtőztem el, a dradisra szegeztem a tekintetem, kezem a gyorsító karját szorította görcsösen, imádkoztam: „Istenek, most segítsetek!”

A két dradisjel egyre közeledett, a besugárzásjelző vadul sípolt. Elkaptak. Vadul rángattam a botkormányt, próbáltam kitérni. Eltalálták a kettest, az üzemanyagrendszer megsérült, az ugróhajtómű nem reagált. Szembefordultam támadóimmal, ahogy tanultam, és meghúztam a ravaszt: „Nincs más esély, ha menekülsz, meghalsz!”− harsogtak emlékezetemben kiképzőm szavai. „Az elég, nem elég” − ez volt a jelmondata. Nála nem volt a minősítőn megfelelt, csak jól megfelelt és megbukott: „Ne higgyék, hogy az én vizsgáim után már nem vár magukra rosszabb. A jól megfelelteket seggét ugyanúgy kilyuggatják majd a cylonok mint a most leszerepeltekét, csak előbb.”

Két hét múlva kaptuk a hírt, hogy bevetés közben eltűnt. Öt napig keresték, a hatodik napon beszüntették a kutatást. A századunknál a napi parancsban a sorakozónál kihirdették, hogy szolgálatteljesítés közben hősi halált halt. Ahogy hallgattuk felettesünk méltató szavait a valaha élt legjobb Vipera pilótáról, a kolóniák hű szolgájáról, az odaadó férjről és apáról, valahol büszkeséget éreztem, hogy ismerhettem ezt az embert, és sorsára úgy tekintettem, mint kitüntetésre, amely a legjobba kiváltsága. Ma annyi bajtársam elvesztése után már másképpen látom. Azok a szavai jutnak eszembe, ha rá gondolok, amelyeket az első bevetésünk előtt búcsúzóként mondott a rajnak: „Uraim, a hősök a temetőben vannak. Mindenkit hazavárnak. Ezt ne feledjék!”

A hirtelen fordulat, láthatóan megzavarta a cylonokat. Az egyik raider találatot kapott, kifordult balra és egy kisebb hold felé vette az irányt, a másik elugrott. Üldözőbe vettem a raidert, de a rendszerek egymás után kezdték felmondani a szolgálatot. Tudtam az egyetlen lehetőség a kényszerleszállás a holdon. A felszín meglehetősen egyenetlen volt, sziklás, kráterekkel szabdalt. Egyetlen alkalmas terület kínálkozott, amely felé a raider is tartott. A raider szerencsétlen pozícióban fogott talajt, a hajótest darabokra szakadt, a meggyulladó tylium vöröses fénye bevilágította a hold sötét felszínét. Én egy kissé jobban jártam, a hajóm súlyosan megsérült, a hátára fordulva állt meg a lágy, vastag porrétegben, de egyben maradt. Bekapcsoltam a vészjeladót, és vártam. Mennyi idő telt el, nem tudom, nem számít. Az űrben vészhelyzetben az időt nem percekben mérjük, hanem az egyre fogyó oxigénünk aktuális szintje alapján. ¾, ½, ¼.

A tartalék még elég lehet akár: egy napra is. Ez persze sok mindentől függ. A fizikai állapottól, a pulzusszámtól, attól, hogy mennyire tudsz nyugodt maradni. Ez utóbbi persze nem könnyű, amikor azt látod, hogy egy cylon centurio közeledik feléd a távolban. Cselekednem kellett. Elővettem a fegyveremet, elbújtam az űrhajó roncsai mögött, és vártam. Pulzusom az egekben volt, az adrenalintól érzékszerveim már-már fájóan éles ingereket közvetítettek. Kikémleltem a hajó teste fölött, és láttam, hogy a centurio már nem közeledik, a porba rogyva feküdt, látszólag nem mozdult. Egy pillanatig tétováztam: „Menjek oda? Miért? Minek?”

Aztán mégis rászántam magam. Elindultam felé, fegyveremet folyamatosan célra tartva. Közelebb érve láttam, hogy ujjával a porba egy jelet rajzol, újra és újra ugyanazt, mindig ugyanabba a pontba visszatérve. Valami szöveget ismételgetett, de nem értettem pontosan. Bizonyára megsérült a beszédegysége: „Patr Nostr… sanct…cetur no… sed libr… nos a malo.”

Rám nézett, kinyújtotta a karját felém, kérően, ahogy a haldoklók szokták. Fegyverem csővének torkolatából aranyló tűzgömb tört elő. Vöröslő vizorán a fénysugár egyszer végig futott, majd örökre kialudt Megtettem, amit tennem kellett. De nem tudtam, nem tudom most sem, hogy gyűlöletből vagy szánalomból húztam-e meg végül is a ravaszt.

Ma sem értem a szavak jelentését, amelyeket utolsóként mondott, de azt hiszem a centurio imádkozott. Imádkozott a cylon istenhez. Nem sokkal később, a jelentés szerint három nappal a vészjelzést követően, felvett egy mentő Raptor. Éltem, de már alig.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve leszállok a siklóról, az ajtó majdnem odazár. A parthoz közel találom magam, a táblán ez áll: Nesszosz. Hullámok ostromolják a partot, a víz felé lépkedek. Pilótaruhám polimer anyaga testemhez tapad, éget. Letépem magamról, bőröm vörösen izzik, viszketek mintha rühes lennék. Futni kezdek, de a víz előtt megtorpanok, lerogyok a homokba. Kezeimet, arcomat dörzsölni kezdem a durva homokkal, közben apám szavai járnak az eszemben: „Fiam, a víz mindent lemos…”

Felállok, futok, meztelen vagyok. Az utat Árész szobrok szegélyezik, még gyorsabban kezdek futni, tüdőm már alig bírja a terhelést. Elbotlok, végig terülök a földön. Térdeimet összezúzom a kemény aszfalton, tenyerem lehorzsolom miközben az esést akarom tompítani. Ismerős utca képén jártatom végig szememet. Már nincs messze. Vánszorgok, ahogy csak rossz lábam engedi, a vér sebemből lassan szivárog bokáim felé. Ismerős házak, szomszédok, barátok nevei, arcai tolulnak agyamba, hogy megfájdul tőle a fejem, hányinger kerülget, számban ólmos ízt érzek, lábam elé köpök, nyállal kevert vérem nagyot loccsan a kövezeten.

Ez már a mi házunk. Héphaisztosz szobra a kertben, arcából egy nagy darab hiányzik, de kalapácsát keze görcsösen szorítja tovább. Felmegyek a lépcsőn, benyitok az ajtón. Főtt krumpli illata csapja meg orrom, a kinti félhomály után szemem nehezen alkalmazkodik a benti tündöklő fehér fényhez. Valaki megszólít: „Fiam!”

A távolban felordító légvédelmi szirénák hangjára leszek figyelmes. Kifutok a ház elé. A távolban egy villanás, vakító fény mint ezer napé, ólmos ízt érzek újra a számban. Behunyom szemem, de az erős fény így is beleég retinámba. Kezemet fülemre szorítom, de a robbanás zaja megsüketít. Arcomat iszonyú hőség égeti, a lökéshullám leterít lábamról. Felébredek.

∙∙∙ — ∙∙∙

Montázs

Fókusz

Mile Máté: Verge című képéhez

a tér magam körül
az előbb még itt volt
valami sűrített massza
apró és nagyobb
kirezgésekkel
kiterjedéssel
és perspektívával
a jövőre nézve
a részecskék mozgása
egy képpé áll össze
a fényt meglovagolva
fogd be és
foglald tettekbe
és fesd vele
körbe a semmit
szakíts ki magadnak
valamit
te önző geci

Verge

Montázs

Haza a munkából

Leonid Afrimov: Times Square című képéhez

Zuhog az eső és én csendben szétfolyok.
A csicsás kirakatok fénye körbevesz.
Úgy érzem ott magam, mint egy szökött fogoly.
A balkonról búsan ugató ölebek
szólama kíséri gyors, öles lépteim.
Idegen nekem ez a színes világ.
Semmitmondó torz napilapok szélein
rám virít a groteszk valóság: a hiány.

Leonid Afrimov: Times Square

Montázs

Halál a háztetőn

Mile Máté: Verge című képéhez

István, az egykor sikeres ifjúsági regényíró komótosan döcögött hazafelé a sarki boltból, a jeges, nyirkos széltől megborzongott. A járdaszélen egy bomlófélben levő, elgázolt galambot vett észre. Ismét megborzongott.

Elmúltak már azok a napok, amikor az ősz kellemesen simogatta az emberek lelkét, langyos napsütéssel, színes levéláradattal. Valami szitált is, ezen a sötétszürke, depresszív délutánon, akárha a haldokló ősz utolsó testnedveit eresztette volna ki magából, miközben gyászruhás varjak tömege requimet károgott – talán a galamb emlékére. István megállt a rozoga kerítésénél, lassan, megfontoltan vette elő a kulcsát és nyitotta vele a kaput, elég időt hagyva annak, hogy ha erre jár egy szomszéd, ismerős, vagy egy jóféle unikornis, akkor az le tudja szólítani.

– Szebb mezőt, István! – köszönt szélsőségesnek beskatulyázott szomszédja, Ödön. Kezet ráztak.

– Képzeld – mesélte Ödön lelkesen – Egy hónapra hozzám költözik az unokahúgom, Dzsesszika, nagyon örülök neki. Okos lány, idén érettségizett. Arcán árnyék futott végig – Annak kevésbé örülök, hogy mindennek, az az oka, hogy válnak a szülei és eladják a házat is. Remélik, ennyi idő alatt rendeződik a helyzetük. Jó dolga lesz nálam, már kipakoltam neki a kisszobát, ott készülhet a nyelvvizsgára, német középfokút akar letenni, mert…

István bólogatott, mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, aztán a másik lábáról az egyikre miközben cipője orra egyértelműen a kapura mutatott. Hallgatott, mosolygott, bólogatott, aztán kimondta – Nekem most rohannom kell, mert sok a dolgom.

Ez persze, nem volt igaz.

Később szobája nyugalmában azon gondolkozott, miért is vár arra, hogy valaki szóljon hozzá, ha a másik sorsa nem érdekli. Mintha kiégett volna benne valami. Nem tud írni, nem tud érdeklődni.

Felizzott a számítógépe képernyője. Lassan halt meg a remény benne, ahogy végiggörgette e-mail fiókjában az új levelek listáját.

Hónapok teltek el, és már az ajtócsengőben se bízott. Régebben előfordult, hogy valamelyik írásában alkotott teremtménye beállított és életet hozott az életébe. Nem tudta, mi ennek az oka, igaz, nem is különösebben érdekelte. A vezetékes telefonját kikötette, haladt a korral és beszerzett egy mobilt, amely most is ott lapult a zsebében, de annak rezgésére is hiába várt.

Ő pedig nem fog kuncsorogni senki után. Tud várni.

Kent magának pár májkrémes kenyeret, majd bekapcsolta a tévét. Odakint már a lámpák, akár a mécsesek fénye a temetőben, egyenlőtlen harcot vívtak a sötétséggel.

A sorozat véget ért, elfordult hát a vizuális rágógumitől és az utcára bámult. Nézte a szemközti házakat, a lámpák erőtlen fényét, a kopasz, deres fákat. És akkor meglátta. Valami volt a tetőgerincen, közvetlenül bal felől, a kémény mellett. Egy nagy, sötét folt, amely mellett néha mintha megvillant volna valami….

Megdörzsölte a szemét, majd úgy döntött, hogy bizonyára hallucinált a fáradtságtól. Nemsokára aludni tért.

Másnap reggel, amikor még nagyokat pislogva kortyolgatta kávéját, ismét kibámult. Elkerekedett szemmel bámult. A háztetőn a lassan eloszló köd közepén egy fekete köpenyes, csuklyás alak ült. Csontváz keze egy hatalmas kaszát szorongatott.

István, hamar visszanyerte nyugalmát. Látott és befogadott ő már sok mindent, vámpírt, zombit, sárkányt és még sok más különleges, és emiatt hátrányos helyzetű teremtményt. A halál a háztetőn csak azért lepte meg, mert soha nem írta meg. Mindig is félt a haláltól.

A halál nem mozdult csak ült, szorította a kaszát. Az utcán járókelők jöttek- mentek, de mintha észre se vették volna. István csak ült, nézte a halált a tetőn és azon gondolkozott, mennyire abszurd figura ez a kaszás. Mivel fogja a kaszát? Hiszen nincsenek izmai. Mivel lát, érzékel, hiszen se szeme, se agya. És miért pont így van öltözve? Nem érzi, hogy ez a viselet, már teljesen elavult? Lehetne elegáns öltönyben, vagy színes pólóban és farmerban is. Ami a kaszát illeti, az teljesen jelképesnek számít, látszik, hogy még nem használta. Színház az egész, ijesztgetősdi. István lebiggyesztette a száját.

Vajon miért nincs antitézise? Egy kövérkés, kedvesen mosolygó alak, világos-színes köpenyben, kezében nagy zsák vetőmaggal.

Ő jelképezhetné az életet. Lehet, meg kellene írnia. A múltkori kisregényét nagyon lehúzták a kritikusok és a kiadó is fanyalgott. Túl lagymatagnak találták, szerettek volna több borzalmat, rémséget, vért. Szelíd vámpírok, lufifújó sárkányok, jóindulatú koboldok ideje lejárt. Inkább adták ki a Vérpintyek és a Belező Egerek szövetsége című ifjúsági regényt, mint az övét az Egy kedves ork hányattatásait.

Odakint szakadni kezdett az eső. Vajon vízhatlan a halál köpenye? Nem fog megázni? Megfázni? Még ki se tudja fújni az orrát. No, de hát orra sincs. Viszont a kaszája lehet, hogy rozsdásodásodnak indul.

Lehet, be kelleni hívnia egy teára. Legalább jót nevetne, ahogy kifolyik belőle. Végül, úgy döntött, hogy nem szimpatizál olyan lényekkel, akiket nem ő teremtett meg.

De vajon miért van ott? Ha kék lenne, legalább tudná, hogy csak egy számítógépért jött. Miután megebédelt, és látta, hogy elállt az eső, kiment az utcára és onnan vette szemügyre a halált. Most kicsit össze volt görnyedve és mikor jobban megfigyelte, látta, hogy egy fenőkővel élezi a kaszát.

Hopp! Most megcsúszott a keze és levágta két ujját. István nevetni kezdett. Mekkora egy béna. A halál egy pillanatra megállt, majd visszaillesztette az ujjakat. Elkezdte mozgatni az ujjait. (mitől mozog?) A koponya üres szemgödreivel hirtelen ránézett Istvánra. És abban a pillanatban olyan sosem tapasztalt rettegés fogta el, amit elképzelni sem lehet.

Felordított, oldalra lépett, és egy motorfékezés riasztotta fel. Jóvágású fiatalember ült rajta. – Nem lát? – tette fel a költői kérdést, és még folytatta volna, de odafutott hozzá egy kócos, barna lány, aki átölelte.

– Ott, ott a tetőn… – dadogta István. A fiatalok jó pár percig fürkészőn nézték a szemközti háztetőt. – Nincs ott semmi- mondta a fiú – Pihenjen le tata, nem néz ki túl jól.

István bezárta az ajtót. Kiverte a víz, de lassan kezdett magához térni. Számot kellett vetnie azzal a ténnyel, hogy fél a haláltól. Nevethet rajta, de fél tőle. És okkal. Vajon most, hogy a halál itt van a háztetőn, most nem hal meg senki a világon? Vagy több halál létezik? Milyen halálfajták lehetnek? Erőszakos halál, aki dörömböl az ajtón, amikor érted jön? Vagy az természetes halál, ha séta közben agyoncsap egy faág, mivel a természetben történt?

Aztán az jutott eszébe, hogy minden percben rengeteg ember hal meg és születik. A Teremtőnek nem lehet könnyű dolga észben tartani mindet.

Érte jött – gondolta – és mennyi mindent lezáratlanul hagyott! Talán beszélni kellene vele. Látott egy Ingmar Bergman filmet, amelyben a főhős sakkozik a halállal. Ha sakkozni, talán beszélni is lehet vele.

Miután összeszedte magát, ismét kiment. A halál a kémény mellett állt és épp fogat mosott. Alaposan, akkurátusan, de nem köpött, nem öblített, egyszerűen ruhája ujjába törölte fogairól a fogkrémet.

István elővette a telefonját és lőtt pár képet a halálról. Nem lepte meg amit látott, hogy nem lát a képeken semmi mást, csak a tetőt és a kéményt.

– Hahó! Psszt, halál! – formált tölcsért felé a kezével, de az nem reagált. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Csak rá ne nézzen megint. Talán ha is felmenne a tetőre. Leülne tisztes távolságba tőle, talán akkor. Végül feladta.

Délután bement a belvárosba, csekkeket fizetett be, megvacsorázott egy olcsó étteremben, nem gondolt a halálra, késő este volt, amikor visszatért. Nem nézett a tetőre, csak amikor meghallotta a neszt. A halál összevissza billegett, botladozott, a kaszája sem volt már nála. Mikor zuhant, lobogott csuklyája. István leküzdve borzalmát figyelte, ahogy a járdára zuhant csonttest porrá válik. Ugrott vagy esett, ki tudja nála? Nem maradt utána csak a köpenye. István odasétált és felemelte a fehér porral teli köpenyt. A csuklyán lévő címkére esett a fény: made in china. Undorral bedobta az egészet a közeli kukába. Bent sokáig mosott kezet, mint aki le akarja mosni kezéről a halál szagát, és az elmúlást.

Elalvás előtt is a halál problematikán töprengett. Nem értette az egészet. Miért jelent meg? Miért itt? És most miért tűnt el?

Másnap délelőtt tudta meg, hogy Ödön unokahúgát a motoros barátja épp hozta hazafelé, amikor elgázolta őket egy teherautó. Úgy mondták, nem szenvedtek semmit. Kevéssel azelőtt történhetett, hogy ő hazaért. Tehát ezért nem volt már a halálnál a kasza…

Elővette a mobilját. Kikereste a lánya számát és tárcsázott. „ a hívott szám nem kapcsolható” – csak ezt ismételgette a géphang. Kiment a fürdőszobába. István a tükörbe nézve egy pillanatra mintha a fekete lyukat pillantotta volna meg… a halál tekintetét, ahogy ránézett. Ez hát a válasz, mindannyiunkban bennünk van a halál, csak szükségünk van projekciókra… Bennünk van, visszük, hurcoljuk magunkkal mindenhová, aztán egyszer csak kinyújtózik és lekapcsolja bennünk a világítást. Keserűen elmosolyodott. Érezte, a halálnál, csak az élet lehet rosszabb. Egyedül. Tudta, csak egy megoldás lehet. Itt már nincs semmi keresnivalója. És neki kell kezébe vennie a dolgokat.Eljött az idő, hogy teremtőjéhez költözzön. Csak a legszükségesebbeket viszi magával..

Ahogy nyitotta a kaput valami a lábához dörgölődzött. Keresztelő Szent János a kétfejű zöld macska, akit már 3 hete nem látott, és akiről azt hitte, rég elpusztult vagy legalábbis elhagyta. Az egyetlen hűséges textuális élőlénye. Úgy döntött, magával viszi. Kiérdemelte.

Felvijjog az idegesítő hangú ajtócsengő. Biztos a rovarirtó vagy a vízóra-leolvasó- gondoltam.

Mikor kinyitom az ajtót, tudom, hogy ő az. Pedig arcvonásai elmosódottak, hiszen sosem képzeltem el és írtam le részletesen, hogy hogyan is néz ki. Besurran egy zöld színű, kétfejű macska a lábam között.

– Beköltöznék hozzád. – közli István – Te találtál ki, felelős vagy értem. Nagyra nyílt szemekkel bámul rám és topog. Megmutatom neki a szobáját, aztán pár szóban megnyugtatom, hogy a valóságban minden sokkal biztonságosabb, nem halnak meg emberek értelmetlenül és nem dobják el egymást, magukat és nem élnek egymás mellett, bezárkózva, magányosan, és hogy van célja az életünknek és nem les ránk a halál a háztetőről. Az őszinteség néha a legnagyobb hazugság és éppen ezért hazudok neki.

Mile Máté: Verge

Montázs

Idejétmúlt árnyalat

Manasse: Dangerous Passion című képéhez

Éppen úgy állt ott a villamosmegállóban, akár a többiek. Kicsit sem volt feltűnő jelenség, csupán átsuhantak rajta a tekintetek. Egy dolog azonban mégis feltűnhetett rajta azoknak, akik, ha csak egy rövid időre is, de rápillantottak: az a szín. Az az indokolatlan vörös a száján.

Melegítőnadrág, polárpulóver, nejlonszatyor. Rövid, dauerolt haját elfeküdte éjszaka, lábára márkátlan sportcipőt húzott. Az ötvenes évei végén járhatott. Vásárolni indult, valószínűleg a néhány megállónyira lévő közértbe. De miért rúzsozta ki magát a boltba? Nem is illett az öltözékéhez. Netán találkozója volt valakivel? De akkor miért nem öltözött máshogy, alkalomhoz illően? Így a ruhája nem ment a rúzshoz. A reggeli szemet csaknem bántó, élénk szín és az otthoni, kissé elnyűtt ruhadarabok közel sem illettek egymáshoz. Ez a skarlátvörös viszont úgy lüktetett, pulzált a száján, mintha szíve hirtelen az arcára csúszott volna. Mint egy élő titok, úgy dobogott az álla felett.

Talán csak ez maradt neki, afféle emlékőrző. De mit ér ez az élvetegen vibráló szín, ha a jelentés már régen odaveszett? Mert ha már nincs kinek, nincs miért szépítkezni, készülődni sem, a reggeli, tükör előtti mozdulat azért berögződött és megmaradt. Rutin, semmi más. Az vagy, amid megmaradt. Ez a nő talán már csak rutinból él, a múlt mozdulataival.

Egykor talán ő volt az a kis cafka, aki csók alakú foltot hagyott egy házas férfi ingnyakán, s így lett a féltékenység, harag és megbánás kiváltója is ez a mélyvörös szájkence. De akár ő maga is lehetett egykor az átejtett áldozat, talán ő is vett már észre efféle nyomokat saját férje ruháin. Higgadtan kezelve az ügyet talán egy keserves mosolyt is megengedett magának, mindkét oldal érzéseinek ismerőjeként.

Ha nem is ilyen sajátos, porlepte történet őrzője ez a harsány rúzs, mégis jobb ezt hinni, minthogy otthon, a kacatok közt pakolászva lelt rá az új, bontatlan rúzsra, azt gondolva, kipróbálja, úgyis olyan rég használt már ilyesmit. Majd elfeledkezett róla, és száján hagyva a rúzst indult el a közértbe elintézni a hétvégi bevásárlást.

Ha ennek a nőnek az a rúzs valóban a múlt felidézőjeként és megtestesítőjeként szolgál, akkor hány másik hétköznapi gomb, sál, vagy hajba tűzött rózsa bírhat még hasonló jelentőséggel?

Akármekkora is a választék, akármi is a divat, ilyesmit nem kap az ember a boltban. Pénzért nem jár emlék.

Dangerous passion

Déry Tibor 2014

B úr szerelme

– Érzi?

– Most, hogy mondod… valóban – válaszolta a férfi – Mintha kicsit izgatottabb lennék.

– Közeleg… – mondta a nő.

– Megnézhetjük. – válaszolta emez.

– Megnézni… – ismételte a nő, majd lesütött szemmel maga elé bámult. Tekintetét a szoba egy távolabbi pontjára helyezte, de a férfire nem merte szegezni. Csak ült némán. Várt.

– Fiatalok vagyunk. – mondta a férfi, mintha már érezte volna a nő szándékát. Mintha valahogy belelátott volna a női agy útvesztőibe, és tudta volna, hogy az most célt keres. Szerette volna kideríteni a szándékot, az indítékot, az okokat, s noha sejtette, bizonyosságot akart szerezni meggyőződéséről. A nő néma volt. Lábait párhuzamosan egymásra fektette. Csak ült. Nem tudta, mit kéne mondania, nem tudta, hogy kellene egyáltalán bármit is szólnia. Hiszen ő szabad – gondolta. Joga van, azt tennie, amit akar és joga van döntésén is változtatni. Nem akart így megöregedni, így és ebben a helyzetben. Egyszerűen csak nem akart megöregedni. Szabad volt, mégis kiszolgáltatva önmaga rajongásának. Ezt a köteléket kell most elszakítania.

– Elmúlok – mondta egy idő múlva. A férfi letelepedett mellé. Értette a szavakat, de az okokkal még mindig nem volt tisztában, miért ossza ezt meg vele a nő? Most ott ült mellette, s ugyanolyan üres tekintettel bámult maga elé, bár az övében mintha gyorsabban fejlődtek volna felhők. Elsötétült.

– Ennek ez a rendje. – mondta a férfi. Tudta, hogy így igaz. Ezt kell mondania. Tudta, hogy előbb-utóbb be fog következni. Épp csak annyiban különbözött nejétől, hogy ő egyáltalán nem várta. Szerette ezt a köteléket. Nem csak szerette, a magáénak érezte. Minden láncszemét ő építette fel. Egymaga. Mostmár ebben hitt, nem bírt a nőre nézni. Magát látta: önmagát, az építőt, akinek művét egy szó épp most készül lerombolni. Nem, ő viszont nem erre készült. Tudta, mit akar. Nem azt, amit a másik. Kötődni akar, s azt hogy kötődjenek hozzá. Legyen valakinek fontos. Legyen ez az élete értelme annak, akinek ő a fontos. Jelentsen a nőnek is annyit az a kötelem, mint amennyit őneki. Ez a szokás. Mert nem baj, ha néha elmegy, sose kérte számon. Mindketten ide térnek haza, néha kicsit megkésve, de ide. Mert mindketten szeretik ezt az építményt. Ebben biztos volt.

– Baj van? – kérdezte a férfi.

– Nem – válaszolt a nő nyugodtan. – Csak most jött el az ideje. Tudja ön is, kedves…

– Tudom – szakította félbe. – Ennek azonban mégsem így kell történnie, sehogy sem illik ide. Sem az, amit tenni akarsz. Sem az, hogy elmondod.

– Emlékszik még arra a szép bundára?

– Emlékszem.

– A padlásra vittük fel együtt. A minap épp kerestem ott. Nem találtam. Hová tette? Hiszen tudja, hogy mindjárt… hogy közeleg…

– Ne beszélj erről. Nem tisztességes. Fejezd be! – vágott vissza a férfi.

– Meg a cipőm is, tudja. Az is ott volt. Mikor tisztelt lakásába költöztem. Együtt vittük fel. Emlékszik még, ugye?

– Emlékszem.

– Az emlékeim az enyémek – mondta a nő. – Adja hát vissza őket, vagy hozományom részének tekinti?

– Nem – mondta most nyugodtabban a férfi. – De tudod, hogy mindenkire ártón hat a közhangulat, ennek vagy te az áldozata. Mennél a többi után, pedig szíved szerint nem akarsz. Hát nem szeretsz?

– Szeretem. Azért megyek el.

– Ha elmész, nem szeretsz.

– De, uram, csak túlzásnak érzem már, olyan nagyon szeretem. Tartok tőle, hogy teher lenne nekem s önnek is ez az érzés. Nem akarnék a rabja lenni.

– Hát megbántad – mondta ezúttal kissé beletörődő hangon.

– Nem én, uram. Azt bánnám, ha most maradnék, s úgy hogy néznék tisztelt szemeibe, ha tudnám, bánatot okozott nekem, s ön meg emiatt szenvedne. Nem akarom, hogy szenvedjen.

– Biztos vagy benne?

– Biztos, uram. Mint az előbb is mondtam. Ártanék önnek. Szerelmem már nem kedvesem vidámságát szolgálná, hanem bánatára lenne. Nem akarom bántani, uram. Tudja, hogy sosem bántanám…

– Hisz épp azt teszed – a férfinek ez volt az utolsó mondata. Kifordult a szobából és behajtotta maga mögött az ajtót. Nem akarta érteni a nő szavait. Nem volt értelmük. Kilépett a forró utcára, mégis a hideg rázta. Majd eső cseppeket is érezni vélt, noha nem esett, saját könnyeit gondolta a természet együtt érző szomorúságának. Könyörgésnek, hogy ne menjen el az, akit szeret. Volt idő. Sok idejük volt együtt, nem is emlékszik mennyi. Nem volt fontos, hiszen minden perc egybeömlött, amit kettesben töltöttek. Hát miért menne el? Nem akarhat elmenni. Nem tudhatja, mit akar. Hiszen ha szereti, azt kell akarnia, amit ő is. Hát nem ez volna épp a szerelem lényege? Átlényegülés. Tán feladás is. S ő nem akarja, a szerelem belső szerveit táplálni? Az a nő, aki az ő életébe pumpálta a vért? A saját vére, s neve is. Ha ő nincs, a nő sincs. Ebben is biztos volt, hiszen ő sem lehet nélküle. Egymás nélkül nem létezők. Nem azok, akik most voltak.

Éjszaka érkezett haza. A nő kibontott haja a párnára hanyatlott, feketén, göndören. Mellkasa nyugodtan emelkedett fel és le. A színtiszta egészség volt. Bőre is a frissességet és fiatalságot okádta magából. Csak a száj makacskodott az előbb, meg a nyelv, a hangok. Tévedhetnek. Az asszonyi nyelv hajlamos rá. S akkor miért ne tehetne úgy, ahogy szerelme kívánja szendergő egészséges testével? Hiszen mondta is, szereti, s nem akarja megbántani. Akkor nem lesz sohasem szomorú, ha a férje építménye megmarad. A kötelékek, a kettejük szövetsége, az ő akaratuk.

Finoman megemelte a nő fejét, cirógatta egy ideig arcát, s belegondolt a búcsúba. A búcsúba, amely értelmetlen, csak a fájdalmat fokozza, s ez a nő mondta nem sokkal ezelőtt, hogy nem akarja őt bántani. Lassan emelte fel a fejét. Először a száját tömte be, majd az egész testet az ágyhoz kötözte.

CéhKaptár

Spirál

amikor gábor a nagybátyám meghalt
vajon úgy éreztem amint ő akkor
ahogy még tán sihederfejjel nagyanyám
sírjánál állt s egyszer valahol régen
kislány volt még menekült ő is fentről lőtték
sokan elbotlottak mellőle s nem is élték túl
ez lett vége s mikor eldőlt több gyógyszerrel
lett nyugalomban pincéjében lelt amikor gábor
züllötté vált vajon én úgy érezhetném át
amiképp gyászunk fel nem bonthat
keserűséget vagy borzalmat hogy a nagybátyám
is megbotlott nem is őt lőtték hiszen
ott sem volt pedig és akkor mégis viszi
lám fel a terhét pincéből nagyanyám
hol nyugtot lelt felakasztottan gáborral
lett nekem is részem hogy futnék el
nem is engem lőnek több gyógyszer
s a kötél nem vár látom ha gyerekfejjel
felfognom próbálom na fiam felnősz
így mondtad rég te apám mikor azt kértem
hogy még ha el is megy tőlem anyám
távol ne maradjak bántott próbálom
hogy a terhet pincémből vártan nagyanyámmal
s gáborral zárjam hogy a nyugtom felnőtten
leljem se kötél sem gyógyszer hogy kelljen

CéhKaptár

Étvágy

Soromra várok az étvágy hajt egy
kicsit ma jobban a szendvics sajt és
uborka sonkán kávé habbal a
fahéj alatt még rám vár nappal ez
egészen úgy érint mint éjszaka
bebújva lennem a paplan mélye
ha sötét is úgy jó fázom bár az a
falatnyi hálóing szűk már le ha
akarva érzem elérlek bújj ki a
soromra várok az étvágy új

CéhKaptár

Spem in alium

Krétakoptatta szentjei között szunnyad
régen az igazság tudománya, s csikkekre tépett,
kihűlt géniuszai között töpreng a magasság is.
Valami kozmikus reggel a lélek élete,
szívemben e hűvös magasság ízével.
De táblazöld fraktálok erdejében mit jelent észak?
Mit jelöl dél? S te merre mutatsz?
Mert én bizony nem nézek semerre,
én állok a felhők tűfoknyi peremén,
s hallgatom, hogyan dübörög a mozdulat,
hogyan mozdul ágról a levél, ahogyan
polifón lélegzik a világ.

Mártsd magad a mélybe,
s lecsorog rólad a kétség,
mint az összecsomósodó pára.
Belőled a látvány születik újjá,
és nem a képzelet.
Ha figyelsz, harántfordulnak előtted
a műanyag ingerek, és sorba áll eléd
a szavak motorja a mérlegen.
E kvintnyi hódolat meghajol ott,
a kezdet előtt,
de mészfoltos tükrei képében
csak az nyújt vigasztalást,
ami az álomnak a félhomály;
ahol a lélegzet vicsorba fúl,
ott nem támaszt fel a kiáltás.

Én szembefújok a kontúrokkal
a felszín forgószínpadán,
de a felröppenő kvarchomok
nem koptat sem arcélt,
kezet sem remegtet,
s az utolsó láncszembe is
csak villám üthet éket –
csak villám ültethet menedéket –
s Te megbotolhatsz a hullámban,
de el nem ázol soha.

CéhKaptár

Az utolsó szilvaarcú férfi

Ahogy a két szilvaarcú lány
maga elé meredve ettek a konyhában:
-Ha nagyapa meghalt- szólt az anya-
Akkor már nem lesz férfi a családban.
Reggelente porcelánt terítettek,
Csak kényszeredett volt az evés.
Ha a tojássárgája lefolyt az asztalról,
Az könnybe pergette a lányok szemét.
Napok közt telve szorult egyre
Bordák közé feszült fájdalom –
Egyre sírtak lány és anya
Időt gyúrva a kis faasztalon.
A nagyapa meghalt –
Végre felcsendült a telefon.
Csattanó csendbe merülve
Illant el a borzalom.
Útnak indult hát az utolsó férfi,
A szilvaarcú fiatal legény.
Botjával a csillagokat keresve,
Az időkbe nyúlva, fölbe tenyerelve,
Hogy rózsaszínű lányszívekben
A csendet megteremtse.

CéhKaptár

Az öregúr diója

Diófátrázó öregúr
Botjába kapakodva mászik felfele,
Hogy érett-e csillagmagja,
Amit leszakíthatna,
Hogy átmásszon
A nagy zöld kerítéseken.
Lánya kezét fogja,
Marasztalná: -Nagyapa!
Hiszen még nem is látta
Szívemben fészkelő madarak füvét,
Rejtve maradt tengercsillagok hada,
Hogy a szememben villogó szikra…
Nagyapa!
Intve-bintve mosolygó öregúr
Kezében dióval markolva
Szól lentre:
-Most látom, kislányom,
Fenti fákról, fészkeled magad helyét,
Csillagarcú hőslegények szívét,
Mutató szemed a szikra,
Nem vihetlek magammal az útra.
Úgy szökkent, mintha maga még fiatal volna,
Át a nagy zöld kerítéseken,
Ráncos tenyerében
Zöld diót szorítva.

CéhKaptár

Chopin

„Amúgy ennél buzibb zenéd nincsen?”, vetette fel Zoli.
„Nyomj be valamit nyugodtan”, válaszoltam.

Chopin befogta.

Oranjeboom prémiumerős sört kortyoltunk megfontoltan
A beszélgetés valahogy megint otthoni verekedéseink felé terelődött
Mindketten tudtuk, milyen 130 emberre mosogatni éttermekben.
Két hosszú férfi, borostásan, nyúzottan.
Embernek lenni Dániában.

Így lettem DEIK-tag

A DEIK megtalál

F-fel akkor találkoztam először és utoljára. Tavaly nyáron, egy kora délután leszólított az utcán. Azt mondta, megismer az egyik konferenciáról, nagy rajongója a honlapomnak, meghívna egy kávéra. Na tessék, még egy idióta fanatikus! – én valószínűleg ezt gondoltam. Próbáltam leszokni róla, hogy gondolatban az „idióta” jelzővel illessem őket. Egyrészt, végül is én pénzt kerestem rajtuk, tehát örülhettem, hogy ilyenek is vannak. (Idióták.) Másodszor, bár szórakoztató volt úgy társalogni velük, hogy igazából közben mulatok rajtuk, de néha a vigyor akaratlanul is kiült az arcomra, és ez kellemetlenül vette ki magát. A spontán vigyor, miközben a másik fél beszél, nem a kölcsönös bizalom záloga.

Szóval leültem kávézni F-fel. A lelkes hívőkkel való személyes kapcsolat végső soron forgalmat generált a honlapnak, ezért megérte a befektetett időt. F két eszpresszót kért, én egy zöld teát. Amíg vártunk, a következő történt: F ült, és nézett engem. Nem merően, hanem azzal az enyhe szociopata tekintettel, mintha nem lenne teljesen képben azzal, hogy hogy eshet a másik személynek, ha így bámulnak rá. Egyébként egy vékony testalkatú, ötven körüli embert kell elképzelni, nálam egy fél fejjel lehetett magasabb, szürkén őszülő göndör haja és bajusza volt, a hangja dohányosan rekedt. Sötétzöld vászonnadrágot, szürke inget viselt fekete nyakkendővel.

Végre kihozták az italokat, ő az egyik eszpresszóját felhajtotta, és elkezdett a honlapról kérdezősködni. Hogy jött az ötlet, mióta foglalkozom konteóval stb. Voltak ezekre a kérdésekre standard válaszaim, de általában igyekeztem inkább visszadobni a labdát a kérdezőnek. „És Ön mit gondol a HAARP-ról?” – például. Ez kényelmesebb volt, mint a kitalált szövegeimet előadni.

Igazából a honlap nekem csak megélhetési forrás volt. Baromságnak tartottam az összeesküvés elméleteket. Volt persze bennük valami érdekes, valami vonzó. Egy majdnem hihető, science fiction-szerű világot vázoltak, ami akár igaz is lehetne. Gondolom, eleinte ezért olvastam róluk. De – chemtrail, HAARP, Illuminati, DEIK – nehezen fért a fejembe, hogyan képes valaki ezeket komolyan venni. Szóval, én csak betöltöttem egy piaci rést. A konteó témájú honlapok mind szánalmasan igénytelenek voltak, a külföldiek is. Úgyhogy megcsináltam „A Konteó Honlapot”, magyar és angol nyelven, profi módon, részletes tudástárral az egyes elméletekről. A friss napi konteóhíreket a kis oldalakról loptam el. Idővel elkezdtem bevételt termelni a hirdetéseken keresztül. Egy viszonylag szűkebb nyilvánosság vállalása árán könnyen tudtam extra pénzt keresni, ugyanis szakértőként kértek fel előadni a konteókonferenciákra. Arra azért figyeltem, hogy fotó vagy hasonló dokumentáció ne készüljön rólam – Isten ments, hogy valamelyik magazinjuk címlapján végezzem!

No, de vissza F-hez. Szóval diskuráltunk a honlapról egy sort, amíg úgy tűnt, elfogytak a kérdései, és vagy fél percig megint csak bámult rám, aprókat bólogatva. Aztán megszólalt.

– Dániel, mit tud Ön a DEIK-ről? – Felsóhajtottam. Ennyi bárcsevej nekem elég volt, éreztem, hogy ha részletekbe akar menni a kedvenc mániájáról, ahhoz már nehéz lesz jó képet vágnom. Úgyhogy bedobtam azt a pár alap infót a DEIK-kel kapcsolatban, amit már úgyis tudott: A DEIK, illetve a kevésbé elegáns magyarosítást elszenvedett DAIC (Defense Against the Illuminati Conspiracy), a conteo-hívők szerint az Illuminátus háttérhatalom megbuktatására szerveződött titkos társaság, amolyan ellen-háttérhatalom. Címszavakban összefoglaltam tehát F-nek a DEIK-conteo lényegét. F beiktatott egy újabb rövid csendet, alsó ajkát kissé lebiggyesztve bólogatott. Ittam egy kicsit a teából, még forró volt. Közben azt latolgattam, hogyan aránylik egymáshoz az illetlenség, amit elkövetnék, ha most csak úgy felállnék az asztaltól, és a szívesség, amit tettem azzal, hogy egyáltalán leültem. Végül is ő fizet. Ezt a pár percet megérdemli. –zártam rövidre magamban a kérdést. F végül megszólalt.

– Dániel! Hadd térjek a tárgyra! Valójában azért kerestem meg, mert lenne egy tiszteletteljes kérésem. Egy tiszteletteljes és nyomatékos kérésem, a DEIK nevében. – Wat?! – Gondoltam. Még éppen megálltam, hogy ne vegyem fel a barátaim által jól ismert, bal szemöldököm felvonásával létrehozott, „most hülyének nézlek” arckifejezést. Tapasztalataim szerint ezt a metakommunikációs eszközt nem minden esetben követi produktív verbális dialógus.

Olyan konteóhívővel mindenesetre nem találkoztam, aki azonosította volna magát valamelyik összeesküvő csoporttal. A konteó pszichológiájának lényege a projekció (kivetítés), az elhatárolódás az összeesküvő csoporttól, a másik részről pedig az összeköttetés a többi hívővel. De – gondoltam –, ha belemegyek a játékba, előbb szabadulok. Úgyhogy inkább mindkét szemöldököm felvonásával igyekeztem a „most megleptél” arckifejezést felvenni, ami nem is volt teljesen őszintétlen.

– A DEIK nem fogja korlátozni az Ön tevékenységét. – folytatta F. Újabb tíz másodperc csend. Én összehúztam a szemöldökeimet, hogy azt az üzenetet küldjem, most nagyon figyelek.
– A DEIK nem fogja korlátozni az Ön tevékenységét, de nyomatékosan kérjük, hogy működjön együtt. – Újabb csend.

– A DEIK-nek kell a nyilvánosság, de a megfelelő információknak kell kijutniuk. A lényeg… a figyelemelterelés. – Itt bólogatott egy sort. Én is bólogattam. Majd nagyon lassan, egyenként hangsúlyozva minden szót, ezt mondta:

– A megfelelő információk meg fogják találni Önt. A megfelelő információk… meg fogják találni Önt. Számíthatunk Önre, Dániel? – Ekkor észrevettem, hogy most már nem ugyanúgy bámul rám, ahogy eddig, – feszélyezően, de tolerálhatóan –, hanem kifejezéstelen arccal, mélyen a szemembe nézve, mintha hipnotizálni akarna. Kellemetlen volt, hirtelen úgy éreztem, fázni kezdek. Megmarkoltam a teás csészét, végül sikerült elfordítanom a tekintetem.

A látóterem szélén észleltem, hogy F még mindig ugyanazzal a tekintettel, bólogatva mered rám. Egy perc telhetett így el. Aztán megitta a második eszpresszót, szó nélkül felállt, és távozott. Belekortyoltam a hideg teába.

Így lettem DEIK-tag

Így lettem DEIK droid

Az egész nap olyan álomszerű volt. Először azt képzeltem az egyik egyetemi előadáson ülve, hogy a galambok emberi nyelven csevegnek az ablakpárkányon. Majd meg egy pillanatra úgy láttam, mintha az egyik professzorom alsónadrágban járkálna a folyosón. De mindez betudható a teljes kiégésnek, gondoltam. Ezek után már cseppet sem lepődtem meg azon, hogy hazafelé menet egy űrhajó parkolt a háztömbünk előtt, így majdnem el is sétáltam mellette egyetlen szó nélkül. Aztán feltűnt, hogy ezúttal a képzelődésem kicsit más, mint az eddigiek, ugyanis ezt az sem mulasztja el, ha megdörzsölöm a szemem. Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy az űrhajó mellett egy robotszerű alak üldögél, bár kétségkívül nem volt tipikusan robot külleme: inget viselt és egy hátizsák is volt nála. No mindegy, gondoltam, ez a nap már nem lehet furcsább, így az már nem oszt, nem szoroz, ha odamegyek a különös lényhez. Bár még ekkor sem voltam benne biztos, hogy tényleg létezik-e vagy csak az én agyszüleményem, de maximum őrültnek néznek majd, hogy magamban beszélek az utcán. Ebben a városban ez egyébként sem olyan feltűnő. Odaléptem hát hozzá.

– Szia, te ki vagy? – nem jutott eszembe ennél értelmesebb kérdés, de úgy látszott, ez is megteszi, mert a robot egyből barátságosan mosolygott rám.

– Szia, kedves földlakó, én ST-001 droid vagyok. Egy másik bolygóról küldtek ide engem, küldetésem van.

– Mégis milyen bolygóról jöttél? És mi a küldetésed?

– A bolygónk neve a DEIK…

– Ó igen, arról már hallottam. – vágtam a szavába pofátlanul – Az a kocka alakú bolygó, amin a kocka droidok vannak, és számítógépeket bütykölnek egész nap. Te onnan jöttél? Nem is nézel ki olyannak, mint amilyennek az ott élőket képzeltem.

– Nem hát! Mert ez egy teljesen más bolygó, és még csak nem is ugyanabban a galaxisban találhatóak. – kicsit mintha felháborodott volna, éreztem a hangján, hogy nem én vagyok az első, akivel ezt a félreértést tisztázni kell – A mi bolygónkon főként irodalommal foglalkozunk, de amolyan szórakoztató módon. Téged érdekel az irodalom?

– Nem, tudod, én olyan nyelvészfajta vagyok. Szintagmák, morfémák, ilyesmi. De persze azért a magam módján kedvelem az irodalmat is. Szoktam olvasni és hasonló dolgokat csinálni. – kicsit zavarba jöttem, nem tudtam, mi ilyenkor a helyes válasz – Sokan vagytok azon a bolygón?

– Nem, csak alig több mint húsz droid él ott. Elég kicsi közösség vagyunk, de éppen ezért nagy az összetartás.

– És te vagy a vezetőjük?

– Nem, egy PTT-001 nevű droid a vezérünk. De nem egy zsarnok figura. Van egy pár közvetlen segéde. Mármint még rajtam kívül is. Például HI-001 droid rendkívül fiatal még és meglehetősen hiperaktív. Ő arra van beprogramozva, hogy szeretettel árasszon el mindent. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy folyamatosan ölelgetett mindenkit, de mára megszoktuk. És valóban hasznos, ő csak úgy hívja ezt a projektet, hogy „ölelésközpont”. Aztán ott van még HIO-001 droid, aki kétnyelvűre van programozva. Többnyire persze magyarul beszél, de bármikor át tud váltani angol nyelvre, ha szeretnéd. Annyi hibája van, hogy, ha alkohol tartalmú folyadék kerül a rendszerébe, akkor magától is átvált angolra, és elég nehéz visszaállítani rajta a nyelvet.

– Értem, és beléd milyen képességek vannak programozva? – most már tényleg kíváncsi voltam.

– Van egy pár képességem. Többek között az, hogy végtelen mennyiségű szóviccet tudok gyártani. Úgy lettem beállítva, hogy bármire is nézek rá, eszembe jut egy. Ezen kívül főleg a történelmi adattáram fejlett. De mindenki kedvence, hogy, ha ránézek egy személyre, a receptoraim segítségével egyből meg tudom állapítani, hogy az illető mikor született. Te például 1991. július 20-án születtél. Ja, és ez egy szombati nap volt.

– Lenyűgöző. – mondtam, és nem csak udvariasságból, hanem mert tényleg annak találtam – Mondd csak, mi is pontosan a küldetésed?

– Embereket kell toboroznom a bolygónkra. Rengetegen vannak a Földön, akiket érdekel az, ami minket, csak nem tudnak rólunk. Vagy éppen összekevernek a kocka droidok bolygójával. Ezért nekünk kell tenni azért, hogy megismerjenek minket és belépjenek a közösségünkbe.

– Nos, én nem ígérhetem, hogy belépek közétek. Bár bizonyára nagyon érdekesek vagytok mind. Már a meséid is óriásiak voltak. De sajnos tényleg nem ígérhetek semmit.

– Nem is kell rögtön közénk lépned, nyugodtan eljöhetsz velem, hogy megnézd a bolygónkat és megismerd a többi droidot is. Biztosan jól éreznéd ott magad. Mondd csak, ismersz kártyajátékokat?

– Nem, én csak Solozni és Unozni tudok. Semmilyen más játékot nem ismerek.

– Ha eljössz megnézni a bolygónkat, majd biztos megtanulsz egy párat. Van egy játékunk, amit különösen szeretünk. Egy fiktív faluban játszódik. Na de majd elmondom bővebben is, viszont most mennem kell. Az ajánlatom áll, ha szeretnél, gyere velem!

– Rendben, veled megyek. De, csak mert tényleg nagyon érdekel a bolygótok.

És vele mentem. Aznap jártam először a DEIK bolygón, és ismertem meg a droidok egy részét. A játék a fiktív faluval már első alkalommal megtetszett. De persze a légkör is barátságos volt, olyan, amilyet azelőtt csak nagyon kevésszer tapasztaltam a Földön. Így hát az első látogatásom nem az utolsó volt. Egyre gyakrabban töltöttem szabadidőmet a DEIK bolygón és egyre több droiddal kerültem baráti viszonyba. 2013 májusában pedig úgy döntöttem, én is szeretnék DEIK droid lenni. És itt ragadtam ezen a bolygón, örökre.

AM – 001

CéhKaptár

Hiányvers

Hát eljött a szerda, és megint hiányzol,
pedig olyan szépen megterveztem mindent:
kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy
megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek,
a lényeg, hogy nem leszek egyedül.
A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok
és hosszan csodálom, bár meg sosem értem.
Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt,
meg a maiban is benne leszel, hogy folyton
ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban,
kérlelhetetlenül és ezer alakban?
Azt hiszem, nem is léteznék nélküled.
Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület,
mindenesetre tenni nem lehet ellene.
Nem is akarok. Végre mocorog bennem
az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán,
és apró rügyekként bomlik ki, pattan
mind a harminchárom csigolyám.
Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a
hiányod is különös élvezet. Mert tudom,
van valamim, ami hiányzik, és azt is,
hogy újra az enyém lehet.

CéhKaptár

Ribike

Volt egyszer egy guildmaster, s volt neki három helyettese. Volt a szerveren egy NPC, Ribike volt a neve, mert a fő questje annyi volt hogy ribizli potikat hozzanak neki és lenge ruhája napi rewardja miatt kapta is az anyagot naponta. Egyszer csak a játékosok megunták a ribizliszedést és senki se szedett neki több ribizlit.

Szegény teljesen elhanyagolódott mígnem egy Game Master maga ment el, hogy szedjen neki ribizlit, de rájött, hogy a quest teljesítéséhez egy veszélyes, a megfelelőnél 10 szintel magasabbi területre kell menni.  Próbaképp elment és szedett ribizlit de meglátta kijövet az Admin és ráírt privát csetben:

– Te mivel szórakozol?

A GM nyelt egyet és bevallotta:

– Sose csináltam még ezt a questet és hidd el azért csináltam mert már senki se foglalkozik ezzel. Ez az NPC csak ezen a cuccon él és napi reward-ot osztogat.

Hát, az admin elfogadta az indokot és maga is elolvasta a Ribike questet. Elfintorodott, hisz ilyen lilarózsás, köntörfalas questet még nem is látott, nem is emlékezett rá, hogy létezik. Mikor rájött, hogy az NPC és a quest is amolyan “special snowflake”, azt mondta a GM-nek:

“vedd ki az NPC-t az élő verzióból, inaktiváld és tedd a raktárba amíg meg nem javítom.”

Mit csináljon a GM, az senki más nem tudja jobban csak az admin,  a raktárban meg semmi baja nem lehet az NPC-nek, így ki is vette.

Ott élt a lányka. Akkoriban még lehetett olyat, hogy az inaktív NPC képe ott maradt az élő verzión, látták a játékosok de ha rákattintottak nem ugrott fel quest. Arrament három tank warrior és megálltak az NPC mellett, nézegették hisz elég lenge ruha volt szegény pixeltestén. A legalacsonyabb szintű tank elkezdi, hogy ha kész az új quest, ő lesz az első aki végigviszi az összeset. A második, kicsit crafolósabb warrior legyintett és azt mondta, áh, neki jobbak a cuccai ő lesz az első. A veterán tank meg egyenesen kijelentette, nem igaz mert ő fogja megnyerni a questet.

A három tank ott helyben rendezett egy PlayerKill deathmatch-et, GM-ek kellettek hogy szétszedjék őket és még az admin is odaspawn-olt.

A csetet olvasva és Ribike kinézetéből rögtön tudta, hogy a csaj hibája volt az egész. Kellett neki a konfliktus, ezek a tankok alapban imádták a playerkill meccseket, az hiányzott hogy ezen is összekapjanak aztán a fórum meg háborog. Olyan mérges lett, hogy gyorsan összecsapott egy hihetetlenül nehéz kampány-questet, hátha azzal lefoglalja a tankokat, Ribikét pedig megtette a quest NPC-jének. Kiírta World Chat-re, hogy mindenki lássa:

“Nem igaz, kurvás legyen de jó quest is legyen rajta?! Francokat, csinálok egy olyan questline-t hogy belegebedtek mire kész lesztek!”

Ribikét eltűntette a városból és egy ronda textúrát adott neki.

Telt az idő, a három tank pedig épp annyira elunta magát, hogy a nehéz questek felé kacsintgassanak. Mikor az egyik, rangidős GM-mel beszélgettek melyik reward a legjobb, azt mondja a GM:

– Hárman vagytok, háromféle játékstílussal. Egyféle reward van, és ha részt vesztek a kampányban a legjobb körületek megkapja a fejlesztett verziót.

Titokban a képernyő mögül egymást méricskélték a fiúk.

Azt kérték a GM-től, mondja a kampány három részét, hogy elkezdhessék, de a Gm csak röhögött és azt mondta, először legyenek túl az első részen, az is elég lesz.

– Először is, hozzatok olyan armort ami light armor legyen tehát súlytalan de mégis olyat védjen, hogy ha a Gm fegyóval rátok verek, talpon maradjatok.

Bólintottak a fiúk és egymást méricskélték, arra vártak majd a nagyobb craft-képességű warrior megcsinálja a cuccot de ő se tudta. Elindultak a warrior-ok craftoló NPCt keresni, s a veterán, legmagasabb szintű meg is találta, azt az Isten háta mögötti faluban elrejtett randa akármit. A két másik warrior elmentek a városba és cseten próbálkoztak.

A veterán nézegette egy ideig a randa NPC-t s mivel nem emlékezett hogy valaha látta volna, rákattintott. Fel is jött a szöveg, “miben segíthetek?” Hát, a craftolásra kattintott mondván miért ne, nem volt vesztenivalója, s hirtelen kigúvadt a szeme. Ott volt a cucc. Nagy nehezen ki is perkálta és már portolt is vissza a GM elé.

A másik két warrior is ott volt, feszítettek új armorjukban de amikor a GM fegyó hozzájuk ért, meghaltak és respawnoltak a teleport masternél. A veterán még buffot se tett magára, a Gm fegyó meg se karcolta a HP-ját. Valami bugos NPC lehetett ha ilyen volt nála.

A második fejezet az volt a kampányban, hogy olyan petet hozzanak magukkal amelyik cukin néz ki de nagyon nagyot tud sebezni.

Elindul megint a három warrior. A két fiatalabbik megint a WC-en próbálkozik, míg a veterán portolt kifelé a városból a világ vége felé.

Odament megint az NPC-hez, és beszédbe elegyedett vele.

Látta, hogy az NPC-nek volt egy side-questje ami elküldte egy dungeonbe, s az NPC mint segédkarakter jött vele. Együtt leverték a bosst és lám, a boss kidobta a kistkutya kinézetű, tank petet. A warriornak kezdett feltűnni a furcsa egybeesés, ezért kíváncsian várta a kampány harmadik fejezetét.

A másik két warrior hebegett habogott, megnézték a wikia-t, megnézték a jelenleg ismert bugokat de nem tudtak olyan petet hozni amelyik tank is és cuki is.

A GM nem mondott semmit, a veteránhoz fordult:

– Na, és te?

Erre a warrior spawnoltatta is a kutyát, az pedig akkorát harapott a duel requestet küldő GM-be, hogy hiába volt rajta GM armor, megérezte.

A két fiatal warrior már majdnem scam-et kiáltott amikor a Gm megszólalt:

“A kampány harmadik része, hogy meg kell találnotok a legszebb NPC-t aki follower lehet, és hozzátok ide!”

Fű, bajban lett a veterán. Az a randa NPC viccnek is rossz, ráadásul csak quest-tel lehet follower-nek hívni. Ki kellett találnia valamit sürgősen, de semmi se jutott eszébe. Jobb híján, hogy klisésen hozzon egy undorító kinézetű NPC-t, visszament a faluba

kiválasztani. Odament az NPC-hez, “nah, bajban vagyok, mondta magában.”

Az NPC párbeszédablakában megint ott volt egy napi quest opció, a címe pedig ez volt: Menyasszonyi Cihelődés.

A veterán próbaképp rákattintott, látott ő már nekromanta vagy annál furcsább questet is, s olvasni kezdte a quest leírást. Ilyet csak a veteránok tesznek manapság… s ahogy olvasott, szeme kikerekedett és alig tudta visszafogni magát örömében.

“Le kell verni magát az NPC-t és follower lesz rewarddal?” Még ha veszít is, a reward felettébb érdekelte. Kihívta hát az NPC-t és természetesen két ütéssel instant kill volt. Az NPC hirtelen átváltozott és a veterán azonnal megismerte Ribikét, a kurvás, haszontalan questű de mostanra megjavított NPC-t.

“Ilyen nincs!” vágott a térdére.

“Menjünk, kedves uram!” Kérte őt Ribike.

A két fiatal player ki volt akadva. Scam, cheater, bunda, mindent a fejéhez vágtak, őrjöngött a world chat de az admin és a GM rendet tett. Instant bant adtak a rasszista kommentek után és Ribikét megtették a warrior állandó follower-jének, természetesen a legendás, fejlesztett verziójú fegyó mellé.

A warrior csak hümmögött és felettébb büszkén annyit írt a csetbe, hogy elmegy cigizni, aztán lehenteli a legnehezebb insta legnehezebb boss-át, mert megteheti.

CéhKaptár

Az utolsó menedék

Ahogy lerogyott a kőre és rám nézett, láttam rajta, hogy feladta. Nem tud tovább menni. A horizontig kígyózó útra pillantottam, majd felsóhajtottam, és leültem mellé. A hőségben minden vakítóan sárgán ragyogott.

– Nem megy tovább?

Megrázta a fejét. Túl fáradt volt, hogy bármit mondhasson, vagy akármilyen érzelmet mutasson nekem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy legördüljön pár izzadtságcsepp az arcán. Szerettem volna azt hinni, hogy könny is vegyült közéjük, de nem áltattam magam.

Elnéztem észak felé. A hegyek már ott tornyosultak a távolban, de még jó három napi járóföldre lehetett, amit nem bírt volna ki. Kezdetben próbáltam nem észrevenni, ahogy egyre soványabb és beesettebb lett az arca, de egy idő után nem volt kérdés, hogy baj van. Nagy baj. Té hetes szintű baj.

Rajzoltam valamit a porba, de gyorsan elsöpörtem, mielőtt észrevehette volna. Megbeszéltük, hogy szól, ha erre a szintre jut az állapota, de arra hiába várhattam. Talán ő is félt szembenézni az igazsággal, talán kényelmesebb volt így neki. Ezt persze én sem gondoltam komolyan. Belül szenvedett, és másra sem tudott koncentrálni. Talán észre sem vette, hogy egyre nagyobb fejadagokat adok neki, és közben a sajátomat csökkentettem. Tudtam, hogy meg fog halni, és logikusabb lett volna tartalékolni, hogy legyen erőm elérni a hegyekig, de a logika már rég nem működött köztünk.

– Nincs értelme – szinte szomorú volt. Egy pillanatra az az önző gondolat futott át az agyamon, hogy én fogok neki hiányozni, de gyorsan kijavítottam magam: az élete fog neki hiányozni. Ránéztem, és már nem azt a nőt láttam, akivel elindultunk New Yorkból négy hónapja. Ő is más lett és én is, de inkább ő.

– Építek neked valamit a nap ellen.

Nem válaszolt, ezért felálltam, és elindultam, hogy szerezzek valami nyersanyagot. Egy nukleáris sivatagban ez nehezebb, mint amilyennek hangzik.

A nap már sárgás-zöldesbe hajlott, mire sikerült összeszednem annyi deszkát és követ, hogy lehessen kezdeni vele valamit. Ő fel sem nézett, ahogy egy helyre hordtam a nyersanyagokat, csak folytatta, amit egész délután csinált: valamit rajzolgatott a rajztömbjébe. Azóta hordta magával azt tömböt és a hozzá tartozó három ceruzát, mióta el kellett menekülnünk New Hampshire-ből, és semmi pénzért nem volt hajlandó megválni tőle. Hamarabb adta el a fegyverét mint azt a rohadt rajztömböt.

Nem láttam, min dolgozik, de annyira nem is érdekelt. Előkerestem a táskámból a kalapácsot és az utolsó pár marok szeget, majd nekiálltam a menedék felhúzásának. A hőség elérte a tetőpontját, de így is gyorsan ment a munka, főleg mert az egyik nagydarab szikla szolgált tartófalnak. Mire igazán elkezdett sötétedni, kész is voltam.

Gyengéden felemeltem és bevittem a tákolmányba.

– Pihennem kell – mondta csöndesen. Kivettem a kezéből a papírtömböt és leraktam a hegyekbe szánt meleg ruhákból tákolt ágy mellé, őt magát pedig a puha kabátokra fektettem. A fal felé fordult, és egy pillanat múlva már aludt is. Elmondtam egy imát a Sivatagi Istennek, hogy megmaradjon reggelig, majd a menedék másik végébe húzódtam és megpróbáltam álmot erőltetni magamra.

A hiénák üvöltése ébresztett fel. A nap tíz felé járhatott, és az első gondolatom az volt, hogy vajon életben van-e még. Ahogy felültem, nem láttam sehol, és egy pillanatra kihagyott a szívem. A hiénák… Felkaptam a táskám és kisiettem a menedékből.

Ott ült, ahol előző nap összerogyott, ölében a rajztömbbel. Az arcában semennyi szín nem maradt.

– Szóval fölöslegesen építettem ezt az… izét?

Rám nézett egy hosszú másodpercre, majd folytatta a rajzolást. Visszamentem a tákolmányba és összeszedtem a cuccaimat. Egy napi ételt és vizet hagytam az egyik sarokban. Vetettem még egy utolsó pillantást a művemre, és vállamon a táskával kiléptem a napfénybe.

– Hagytam neked egy csokit.

Bólintott és tovább satírozta a lapot.

– Majd menj be.

Nem tudtam jobb tanácsot adni, különben is elszorult a torkom. Rá sem bírtam nézni, ezért csak intettem, és elindultam az úton, a hegyek felé. Ahogy elhaladtam mellette, megérintette a kezem és valamit felém nyújtott: egy összehajtott lap volt az, és rögtön felismertem. Az, amelyiken olyan régóta dolgozott.

– Csak akkor nézd meg, ha elérted a hegyeket.

Bólintottam, és éreztem, ahogy benedvesedik a szemem. Gyorsan elfordultam, és a kabátom belső zsebébe rejtettem a lapot. Nem néztem többet hátra, de tudtam, hogy bement a kunyhóba.

Még messze voltak a hegyek.

CéhKaptár

Mese a rendetlenségről?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amit Rendetlenségről Nevezetesnek hívtak. Ebben az országban hatalmas fejetlenség uralkodott. Az emberek szemeteltek és piszkot hagytak maguk után az utcákon, a gyerekek arca maszatos volt a sok húslevestől. Az Minden ember rondán, válogatás nélkül beszélt egymással, felesleges töltelékszavakat dobálva, mint a hát, az izé vagy a nos. Az egyszerűbbek nem tudták, mi milyen színű, és csak a fejüket vakarták, hogy vajon ez kardigán most lazacszínű vagy barackrózsaszín.

Éppen emiatt nagy volt az elégedetlenség, s a vasárnaponként kitörő forradalom már rendes hétvégi programnak számított. Egy alkalommal, mindenki legnagyobb meghökkenésére, a forradalom sikerrel járt, és a hatalmasok leghatalmasabbja, az új vezető, Szigor Úr lett.

Szigor Úr eltökélte, hogy megoldást talál az ország gondjaira, ezért úgy döntött:

1. Mától az ország neve Rendességéről Nevezetes lesz, mert a rendetlenség mostantől nem jellemez minket.

2. Mostantól csak a következő színek létezését ismerjük el: sárga, piros, kék, zöld, fekete és fehér. Az összes többi besorolható valamelyik szín árnyalataként.

3. Az anyukák minden étkezésnél kötelesek letörölgetni a lecsorgó húslevest a kisgyermekük álláról, hogy az ne legyen ragacsos.

4. Mától kezdve tilos a töltelékszavak használata.

5. Minden második héten országos nagytakarítást rendezünk, amelyen minden nagyrabecsült polgárunk köteles résztvenni.

Szigor Úr ugyan szeretett volna még több intézkedést bevezetni, például hogy a szupermarketekben is be kell tartani a KRESZt a bevásárlókocsikkal, vagy hogy soha többé senki, semmilyen körülmények között ne viseljen zoknit papuccsal vagy szandállal, azonban úgy döntött, mértékletesen kell rendre tanítani a jónépet. Éppen ezért az imént felsorolt utasításokat is csak a haláláig érvényesítette, aztán az utódai eldönthetik, hogy meg szeretnék-e őket tartani. Persze Szigor Úr alapértelmezett beállítasai között szerepelt, hogy ő úgy véli, neki mindig igaza van, így tökéletesen meg volt róla győződve, hogy újításai örökérvényűek lesznek majd, amelyet sok-sok év múlva úgy elemeznek a kisdiákok a történelemórákon, mint ma az amerikai alkotmányt vagy az áprilisi törvényeket.

Ezeket hamarosan valóban alkalmazták az ország lakosai, leginkább azért, mert aki nem így cselekedett, azt átnevelőtáborba küldték, ahol természetellenesen szélesen mosolygó, kiöregedett matematika-kémia szakos tanár nénik várták a klienseket.

Az ország néhány éven belül gyökeresen megváltozott. A külföldiek rá sem ismertek a helyiekre. Mindenki szépen, pontosan és választékosan beszélt, kommentelt és írt. Soha semmilyen töltelékszót nem használtak. Egyetlen gyerek szája sem ragadt már a húslevestől, mert az anyukák minden kanál után megtörölgették a csemetéjük állát. A színek pedig végre megszűntek pitiáner viták okozói lenni, hiszen mindenki pontosan tudta, hol a helyük újdonsült periódusos rendszerükben.

Szigor Úr büszkén integetett és vonult fel a nép között, annak biztos tudatában, hogy lám, itt már baj nem lehet.

Sajnos a felszín alatt azonban gyülekeztek a mellékhatások, hiszen tudvalévő, hogy a túl nagy nyomás alatt tartott kuktáról is előbb-utóbb lerobban a tető.

A gyerekek szája és álla kisebesedett a sok törölgetéstől, ahogy az anyukák karja is elfáradt. Utána nem győzték kenegetni a gyerekek sebeit, a sebkezelők többsége viszont nagyon drága volt, és hamar el is fogyott.

A köznyelv rövidesen túl tömörré vált, mint egy rosszul sikerült piskótatészta. Titkos összejöveteleken az emberek töltelékszavakat kántáltak, sőt egy idő után otthonaikban, teljes titokban töltelékszavakkal káronmkodtak. És a régiek mellett újakat alkottak, így abban az időszakban az ország nyelve hatalmas töltelékszókinccsel gyarapodott. Imádták ezeket suttogni és ordibálni, ha beverték a lábujjukat a küszöbbe vagy a könyöküket az asztal lapjába. A nők töltelékszavakat nyögve élveztek el, és a matrózok töltelékszavakat tetováltattak a hátukra.

A művészek nem bírták elviselni, hogy csak sárgával, pirossal, zölddel, kékkel, feketével és fehérrel festhetnek, rajzolhatnak vagy alkothatnak. Annyi színt – régit és újat – gyűjtöttek be amennyit csak tudtak, és éjszaka újrafestették velük az otthonukat. Először csak kis helyeken mertek újraszínezni, mint az ajtókilincs vagy a székláb, de aztán következtek a vitrinek belső oldalai, az ajtó- és ablakfélfák, a bútorlapok és aztán a házak külső és belső falai. Gyermekeiket pedig az új színek után nevezték el.

Szigor Úr már akkor is idős volt, mikor megnyerte a forradalmat, ezért senki nem lepődött meg, hogy kevesebb mint tíz éven belül meghalt. Végrendeletében kikötötte, hogy csak természetes halállal hajlandó meghalni, így a halotti jegyzőkönyvébe is kénytelenek voltak ezt írni, figyelmen kívül hagyva a fejéből kiálló nyílvesszőt.

CéhKaptár

összeférhetetlenségeskedés

arra kérsz hogy
tegyem le a kamerát
hogy romantikázzak
ködöt interpretáljak meg vitázzak
hogy nyuszi vagy kutya
mikor tudom hogy egyik se
az életem az objektív

te megnézed a reklámot a film alatt
el-vagy kikapcsolsz
nekem nincs tévém
téged love sztorik írnak
engem a tükörreflexes értelem

én tisztellek a valóságodért
te szeretnél a hazugságomért
nekem optimális a gyújtótávolság
neked a realitás pocsolyás
neked a szem a lélek tükre
nekem kocsonyás
nekem a különbség elcseszett jin jang
neked nüansz meg finomhangolás

CéhKaptár

Kezünkben a fények

Ülünk egymással szemben.
A kezünkben tartott tollak –
mint egymás tükörképe.

Csak (le)írásaink haladási iránya
tart egymással szembe.
Mint a párhuzamosak,
legfeljebb néhány szóban,
ha találkoznak.

Közben mögötted vibrál
a lakópark fölött ez
a késő délután.
A tested elsötétedik,
napszemüvegedben magam nem
látom, de lencséiben
összeérnek a fények.

Déry Tibor 2014

A végén fekete

A környéken mindenki ismerte, de a város másik végében is. Imádta a színeket, aznap épp a rózsaszín volt terítéken.

Már amikor felébredt, tudta, eljött, végre, felfedi magát, erre várt évek óta.

Felöltözött, reggelizni már nem volt ideje, mert szeretett aludni. Mielőtt kilépett a házból, a tükörbe nézve megint megállapította, hogy a szakálla még mindig göndör, és még mindig tetszik neki. Más feltűnőbb dolog nem is volt rajta, csak ez a puli-arc különböztette meg a nagyobb tömegektől. Beült az autóba, és motyogni kezdte ugyanazokat a szavakat, amiket három éve minden reggel. Az autóját nem szerette, mert fehér volt, de legalább megbízható, mindig így védte önmagával szemben. Tizenkét éve már, hogy vezeti, és semmi probléma nem volt vele.

A szavaira már nem is figyelt, amikor hét perccel a megbeszélt időpont után érkezett és magyarázkodni kezdett. Szeretett aludni.

Aznap ő rózsaszínű volt, ahogy a szavai is. Magára maradt a rózsaszínnel és a megszokott négy sorával. Mindig egyedül dolgozott, mert mások nem értették volna meg.

Pedig ő egy költő.

Kínosan sok időt töltött el a rózsaszín szavak társaságában, kínosan sokáig csodálta őket, mielőtt munkához látott volna. De munkához látott, és délután fél négyre készen is volt. Elégedettek voltak vele, izgatottan várta, hogy a versét is méltatják, de nem. Kifizették, és csalódottan hazaindult.

Három éve már, hogy nem veszik észre a tehetségét. Három éve, hogy költ. Három éve minden nap más színnel vette körül magát, három éve minden nap más színnel írt. Nem értette.

Otthon a tükörben észrevette, hogy félig rózsaszínű a szakálla. Nem lepte meg, egyszer-egyszer megesik az ilyesmi. Gyakorlatias mozdulattal benyúlt a szekrénybe és tömpe ujjaival rátalált a félig még mindig teli üveg hígítóra. Gyorsan letakarította a szakállát, pedig tetszett neki a rózsaszín. Még mindig a versére gondolt. Megakadt a szeme a hígítón.

Másnap megjelent a gyászhirdetés az újságban a város legkeresettebb szobafestő-mázolójáról.

Senki sem tudta, hogy a falaik alatt élete egyetlen verse lapul.

Déry Tibor 2014

Eltűnő mikrokozmosz

Tükörsima fehérség borította a termet, minden steril és munkára kész volt. Az eszközök már bemelegedve hasaltak végig a jeges fémtálcákon, bármi megfagyhatna rajtuk. Csak én vagyok jelen, én vagyok mindkét fél, én vagyok a fűtőtest és a mélyhűtő is. A testem a végrehajtó. Milliméternyi pontossággal kiszámoltam az összes részletes adatot. Milyen mélyre, mennyit, bevett szokásként számításba vettem a vevőket, vagyis most csak azt az egyet. Mindig tudom, hogy mire vágynak, sosem hibázok.

Hasított a penge, emésztően átütötte magát a rugalmas falon. Egy pár csepp végigfolyt a karomon, mint a viaszos nektár, megdermedt a könyököm hegyén. A folyadékgömb kozmikus lassúsággal nyúlt lefelé a padlóra. A végtelen cseppek egyenként váltak ki belőle. Erőteljesen kellett koncentrálnom, hogy ez az ismerős nedv ne kerítsen ismét a hatalmába. Ez alkalommal nem volt elég a precízség. Ez egy különleges szállítmány lesz, egy rég nem látott szellemnek.

A rideg asztallapon terítettem el, másodpercek töredéke telt csak el, és elhagyta minden fertőző és tisztátalan elem. A fémlapon visszatükröződött, ahogy a romlottság elpárolog belőle. Ott haldoklott előttem tökéletes valójában az áru. Minden pillanatban láttam, ahogy egyre jobban elernyed. És én végig néztem ezt, ahogy mindig is tettem. Azonban felhevülten vártam már, hogy becsomagoljam és kézbesítsem. Nem szabad tovább halogatni, frissen akarom, hogy megkapja.

Végigcsúsztam a macskaköves utcán, aztán megpillantottam. Már várt engem. Alig tudta lecsillapítani a remegését, mire odaértem, akkor már öntelten mosolygott rám. Viszonoztam a kéjes vigyorgását, mást nem nagyon lehet tenni, hiszen egy kuncsaftról van szó. A szemetelő eső miatt beálltunk a közelben lévő bár fedett dohányzójába. Vasárnap reggel volt, ilyenkor általában egy lélek sincs az utcákon. A középszerűség otthon nyújtózik még a recsegő kanapén. Ahogy megálltunk, megállt az idő is az esőcsepp áztatta búra alatt. Ha felnéztem úgy éreztem magam, mint egy üvegkoporsóban hibernált időtlen létező. Csak az ég és a fekete felhők bámultak rám vissza, mozdulatlanul. Ők is várták a történés pillanatát, kikényszerítették belőlem a cselekvést. A kabátom baloldali, belső zsebébe markoltam és elővettem a fóliában kapálódzó ajándékot. A boríték már előkészítve feszengett a kezében, türelmetlenül várta, hogy a csere megtörténjen. A képlet banálisan egyszerű volt: én az anyagot, ő pedig a díját adja. Azonban valami megváltozott, megdöbbentő érzések telepedtek rám. Tudtam, hogy ez már végleges és nincs visszafizetési garancia.

A kezemben tartottam, puha volt és fagyos. Kész voltam odaadni neki. Vontatottan lehúztam róla az átázott, igénytelen barnacsomagoló papírt.

Amikor a kezébe fogta, a szív még dobbant egyet.

Déry Tibor 2014

A líra meghal

A New Pilvax majdnem üres volt a hajnali órákban. Esti egy kis, kerek asztalnál ült, és várakozott, belélegezte a helyiségben terjengő dohány-, fa- és tintaillatot. Elővette a zsebóráját. Reggel hat múlt öt perccel.

A költő elkapta a saját pillantását, ami tükröződött a zsebóra fedelének sima felületén. Esti megállapította, hogy az egész éjjeli írástól a ráncai mélyebbnek tűnnek, mint amilyenek, és a szeme is vörös. Néhány pillanatig meredten, minden gondolat nélkül bámult a saját szemébe, aztán megrázta a fejét, és eltette a zsebórát.

Kinyílt az ajtó, és könnyű, fehér tavaszi ruhát viselő nő lépett be.

– Szervusz, Klári – biccentett neki Esti.

– Ne tudd meg, micsoda forgalom van ma! – mondta köszönés helyett a nő. Folyton változó hangmagassággal ejtette ki a szavakat, amitől a beszéde egy kicsit olyan lett, mint egy madár csivitelése. – Iszonyatos. – Leült, s a mozdulattól tömény illatfelhő lebbent fel körülötte: olyan volt, mintha egy túlzsúfolt virágboltba lépett volna az ember. – Tele vannak autókkal az utak, de az Andrássyn még mindig ott áll az a Skoda, amelyik tegnap… nem, tegnapeőtt annyira összenyomódott a balesetben! – Az asztalra könyökölt, a szemében mintha elektromos szikrák táncoltak volna. – És mit mond erre a kormány? Mi megszavaztuk a köztéri felügyeleti erők költségcsökkentését! Mi megszavaztuk! Nem tudom, mikor kenik ránk azt is, hogy a líra meghalt, vagy legalábbis, hogy haldoklik. Természetesen mi magunk nyilvánítottuk káros függőséggé az irodalmat, ki más?

Esti a fejét ingatta. Nem szólt semmit, de az arca egész kicsit megrándult, és megmerevedett egy megvető fintorban.

Klára sóhajtott. – Megint egész éjjel írtál, igaz? Attól vagy ilyen sápadt.

A költő bólintott.

– Pihenned kellene. Ha ennyire fáradt vagy, semmilyen érzés nem látszik az arcodon. Zavarbaejtő, tudod? – Nem nézett a férfi szemébe, helyette annak kék felöltőjét, sárga nyakkendőjét, csillogó nyakkendőtűjét figyelte.

Esti erre elmosolyodott. – Sajnálom. Ne hidd, hogy nem vagyok dühös! De tényleg egész éjjel dolgoztam. Hamarosan olyan leszek, mint ő. – A fal mellett ülő kemény novellista felé intett, aki vöröslő szemeivel, fojtogató pipafüst közepette körmölte véget nem érő történeteit. Esti olvasott már néhányat közülük: egészen jók voltak, rengeteg egymásba fonódó bizonytalan kép és érzéki emlékfoszlány.

– Ne legyél olyan, mint ő, szükségünk van rád – jelentette ki Klára. Választ nem várva folytatta: – Miért hívtál ide? Kajánnal kitaláltatok már valamit? Bocsánat, az a kérdés, te kitaláltál-e valamit. Ne étrs félre, én kedvelem Mihályt, és tényleg jó verseket ír, de hogy még nem láttam eredeti ötlettel előállni, az biztos! Mármint azon kívül, hogy egymás után gyártja az új szavakat meg a felfoghatatlan metrumú sorokat…

– Szabotálni fogjuk a cenzori hivatalt – szólalt meg Esti, amikor Klára levegőt vett két szó között.

– Nem mintha az nem lenne jelentős újítás, de hát… szabotálni?

– Igen. Ismered Pönögei Mórt, nem?

A nő elhúzta a száját. – Nem túl jó költő. Emlékszel a kritikára, amit rólam írt, nem? Még hogy ő tud népies stílusban írni? Ő? Elolvasni sem tud egy jó verset! Az ilyentől el kell venni a tollat. Két éve nem beszéltem vele.

– Bekerült a cenzori hivatalba.

– Tessék, kell még bizonyíték, hogy rossz költő?

– Ha Horgernek vissza kell vonulnia, akkor Mór fog a helyére kerülni – magyarázta Esti. A feje megbicsaklott, majdnem lebukott az asztalra. A költő fáradtan mosolygott Klárára. – Sajnálom, hogy nem tetszettek neki a verseid, de a mi emberünk.

Klára sóhajtott. – Piszok kis senki, aki azt harsogja, hogy ért a nép nyelvén, pedig csak sötét van a fejében. Mindegy, Horgernél jobb lesz, az biztos. Tudtad, hogy diszlexiás? Mármint Horger. Állítólag az édesanyja nagy versrajongó volt, és mindig felolvasott neki, ha akarta, ha nem. Ezért van az, hogy ha ma Petőfit hall, ösztönösen a cenzori késéért nyúl.

Ismét nyílt az ajtó. Egy zilált külsejű férfi lépett – nem is, inkább osont be. A szeme karikás volt, hasonlóan Estiéhez, a kezein halvány tollnyomok. A pulthoz ment, és hiába igyekezett halk lenni, a csendes helyiségben mindenütt hallani lehetett, ahogy reszelős hangján ezt suttogja:

– Józsi, add a legerősebb Radnótit, amid van…

A pultos, egy galambősz, nehézkes mozgású zsidó bólintott. Lehajolt, és a pult alól egy papírdarabot vett elő, amelyen vörössel rótt sorok álltak.

A zilált külsejű férfi tollakat és tintát adott a pultosnak a líráért cserébe, majd leült az egyik asztalhoz. A szeme könnybe lábadt, ahogy többször is elolvasta a vörös sorokat, az ajkai a szavakat formálták, a lába ütötték a metrumot.

Esti, aki eddig a versfüggőt figyelte, visszafordult Klárához.

– Szólj Kajánnak, Gyulának és akinek még tudsz! Ehhez mindegykünkre szükség lesz.

A függő a szomszéd asztalnál halkan mormolni kezdte a verset. Egészen elmerült a műélvezetben, körülötte a levegőben halvány képek sejlettek fel: szögesdrót, fehér terítőre cseppent méz, egy pötty csecsemő, akit a falhoz vertek, áfonya, lopni lopakvó ősz az éjben. Majd a képek lassan elkezdtek szétfoszlani: a versfüggő az órájára nézett, és halkan, rémülten felkiáltott. A papírdarabot ünnepélyesen cafatokra tépte, és darabonként megette. Mire ezzel végzett, már Esti és Klára is megbeszélték az ügyüket. A zilált külsejű férfi és a két költő együtt hagyták el a kávéházat.

A Horger–villára úgy borult rá az este, mint egy fekete, sima bársonytakaró. A levegőben por száraz szaga keringett, összevegyült az egész napi forgalom bűzével. A kertben fuldokló orgonabokrok gyászolták a napot, amikor kisarjadtak.

Esti mögött még hárman várakoztak: Klára, Kaján és Gyula. Az elöl álló költő bekopogott. Egy szobalány nyitott ajtót.

– Szonett – suttogta Esti.

– Aranykulcs – válaszolta a lány. – Mindnek adtam altatót, kivéve Horgert.

A költő megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönjük, Anna – súgta.

Ő és a többi összeesküvő beosontak. A villa berendezése a kormány legújabb ízlését tükrözte: csupa fehér fal, hegyes sarkú fabútorok, színtelen függönyök és szőnyegek.

– Fel a lépcsőn, balra – suttogta a szobalány.

Nagy szerencséjükre Horger és a felesége külön szobában aludtak. Esti emlékezett, mit mondott erről Klára még aznap délután: – Azzal a nővel valami nincs rendben, és nem csak az, hogy képes volt hozzámenni ahhoz a versgyűlölő szadistához. Azt mesélik róla, Horger a főztjéért vette el. De igazából csak azért főz olyan jól, mert éjjel–nappal csak az evésre gondol. Állítólag egyetenegyszer nevetett életében: amikor az apja leteremtette, amiért ő megette az egész tál galuskát, ám ettől olyannyira megszaladt az öregember vérnyomása, hogy megütötte a guta, és ott halt meg.

Esti kinyitotta a főcenzor ajtaját. Még egyszer hátranézett a társaira: még éppen látta, ahogy a költőnő a kezébe veszi Gyula remegő kezét, és megszorítja. Kaján tekintetében vörös tüzek égtek, a fogait összeszorította. A költők mögött ott állt a szobalány, a szemeiben gyilkos öröm fénylett. Esti biccentett, és igyekezett olyan szilárd tekintettel nézni rájuk, ahogy csak tudott. Aztán belépett a szobába.

Az ajtót Anna csukta be mögöttük, majd odakint a falhoz lapult, úgy hallgatózott. A halkan kezdődő, majd egyre erősbödő, ütemes, zengő suttogásból csak egy–egy szót értett meg – új időknek, van már kenyerem, ha kiszakad az ajkam, lila dalra kelt –, de a ritmust érezte, és előbb a fejével kezdte követni, aztán a lábával is dobbantgatott hozzá.

Odabent az ágyon ott feküdt Horger Bernát; nagy, fekete folt a négy fehér fal között, a fehér ágyon. Körülötte zsongott a négy költő szavaiból összefonódó ráolvasás, nyár–éjszakák övezték magukat esti sugárkoszorúkkal, gömbölyű játékok gurultak szét az ágy alatti sötétség fekete országában.

Az ágyon fekvő férfi összerezzent, forgolódott; majd hirtelen felült, döbbent szemei nagyra nyíltak. Körülötte a sorok egymásnak feleselgettek, egyik vakító kép érte a másikat, mind ott rezegtek körülötte, remegtek és táncoltak a főcenzor szeme előtt. A férfi felüvöltött, de a hangja nem volt hangosabb, mint a szobában egyre erősbödő zsongás. A földről lassan felemelkedett az éjjeliszekrény, a lámpa lesodródott róla, és lebegett; az ágy melletti, apró szőnyeg is a levegőben volt már, és különös, hármas keringőre kelt a másik két bútordarabbal. A függönyök széthúzódtak, s így láthatóvá vált az ég tajtékjai között felkelő újhold. A falakból tulipánok és violák nőttek elő, a földről felszállt a sötétség is, hullámzott és keringett, mindent beleolvasztott a saját sötét álmába.

A szobalány hallotta, ahogy a zsongás erősbödik, és az ordítást is, de nem kellett nyugtalankodnia: egyik sem volt elég hangos ahhoz, hogy a szomszédok meghallják. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta Esti. Szilvakék ingét izzadtság áztatta át, kevés ránca elmélyült, és – bár ezt a szobalány a halvány fényben nem tudta biztosan kivenni – mintha még néhány szál ezüstös szál is vegyült volna a hajába, amelyek az imént még nem voltak ott. A többiek sem néztek ki jobban. Klára haja szétzilálódott, a szemébe lógott. Gyula a költőnő kezét szorongatta, az inge pedig egy helyen kiszakadt. A férfi rekedt köhögéssel küzdött, amit mindenáron igyekezett visszafojtani. Kaján sötét haja a homlokába lógott, majdnem egészen eltakarta nagy kunszemeit.

Mivel a New Pilvaxban nem tartottak televíziót, a vendégek egymásnak adták a híreket Horger előző napi szerepléséről a Cenzori és Függőségügyi Hivatal összegyűlt tagjai előtt.

– …aztán belekezdett abba, hogy békét akar, és fehér galambról, vérözönökről és vad ágyúszóról magyarázott…

– …és most elítélték gazdag képhasználatért…

– …különös szinekdochékkal súlyosbítva!

– …évekig csak kenyéren meg vízen él majd a börtönben…

–…és most szétszakítják az ajkait büntetésből…

– ..de azt mondják, még most is énekel! Szerintem meggárgyult…

Déry Tibor 2014

Pattog

labdázunk
pattog közöttünk
játékszer
szertelenül komoly
pöttyös vagy foltos
egyre több pattanás
pitt-patt-patt
kéz a kézben
patt-pitt-patt
kézről kézre
patt-patt-pitt
kézből kézbe
csatt-patt-patt
hármas sípszó