Category Archives: 2014 Ősz

Déry Tibor 2014

Canceron

„Mindez már megtörtént, és megtörténik újra.”

„… háborúból jövök, / Mindennek vége, vége…”

„Beléptünk a Delta Helios rendszerébe, kérjük, foglalják el helyeiket és kapcsolják be az öveket” – szólalt meg hirtelen egy kis holografikus alak a széksorok között, majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. Álmomból fáradtan riadok fel. Tekintetemet az űrhajó kicsiny kerek ablaka felé fordítom, nem a várt mohósággal, inkább csak valamiféle hűvös beletörődéssel: „Isteneim, otthon.”

Az űr szuroksötétjén át a Helios Delta sugarai törnek utat, az űrhajó lepattogzott festéke alól előtűnő ólomszürke fémborításon lustán csillan meg a fény. Még távol a cél. A repülési terv szerint előbb az aeriloniakat és az aquarioniakat tesszük ki, a Canceron az utolsó állomás. Még nem látni egyik bolygót sem, csak a Hestia gázóriásának vöröses, rózsaszínes sziluettje rajzolódik ki a távolban a kátrány fekete űr vásznán. Körülnézek. A székekben csüggedt arcokat látok, pilótákat, műszakiakat, néhány tisztet, férfiakat, nőket: az utolsó transzport.

Már egy éve véget ért a cylonokkal vívott háború. Véget ért? Hát lehet vége valaminek, amelynek nem volt kezdete, vagy ha volt is ki tudja már, a ködhomályba vész? Egyébként is csak határozatlanidejű fegyverszünet hivatalosan, mégis mindenki békeként tekint rá, amely megosztja köztük és köztünk a galaxist. És diadalként?! Ugyan…

Ma is tisztán emlékszem a napra. A Alpha Canopis szektorba osztották be a rajomat járőrszolgálatra. Eseménytelen nap volt. Rövid időre feltűnt két apró pont a dradison, de mire felfejlődhettünk volna támadóalakzatba, már el is tűntek. Zéró 09-kor rövid telex érkezett. A központi kijelzőn végigkúszó lakonikus üzenetet kétkedve fogadtuk: „A háborúnak vége, minden egység térjen vissza a bázisra!”

Kezem automatikusan a rádió adó-vevő kapcsolóját kereste, kérdések záporoztak a hosszú, űrben töltött óráktól megfáradt agyamban. Tompult érzékszerveim gyanakodva ocsúdtak révületükből: „Ez valami vicc?! Miért pont most? Miért pont ma, ennyi év után? Igaz ez, vagy csak egy újabb cylon csel?”

Ujjamat görcsösen tartottam a gombon, de képtelen voltam, hogy a rádión át szerteharsogjam kételyem. Kételyem, melyek a hosszú éveken át tartó öldöklés után, a sokszor magamban Eirénének mormolt imák után, már-már nyomasztóan valószerűtlennek tűnt. Az istenek valóban meghallgatták könyörgéseim: „vége, vége, vége már, legyen béke már”?

A fedélzeti óra szerint csak percek teltek el, mégis óráknak tűnt, mire a rajparancsnok megtörte a rádiócsendet: „A szentségit! Fatboy kérjen hitelesítőkódot a parancsnokságtól! Készenlét!”

Elküldtem parancs szerint az üzenetet, de a távolság miatt perceket kellett várni a válaszra. Csak ültem a katapultülésbe szíjazva, éreztem hólyagomon az egyre erősödő nyomást, torkomban a stimulánsok fémes ízét, hallgattam az éjsötét űr feszült csendjében harsogó szívdobogásom zaját: „az istenekre, hát lehet, hogy mégis igaz?”

Jelentettem: „a kód hiteles, az üzenet a főparancsságról származik”. Egyszerre megélénkült az éter, társaim egymást túlharsogva igyekeztek hangot adni dühödt örömüknek: „Betörtük a szemét kenyérpirítók képét! Mehetnek az ócskavasba! Az istenek verjék meg az összes rozsdás bádogdobozt!”

„Elég! Alakzatba, vissza a bázisra!” − szólt keményen a rajparancsnok. A következő órákban nem gondoltam semmire, csak arra figyeltem, hogy tartsam az alakzatot, és hogy össze ne hugyozzam magam.

Végül leszáll az utolsó aquarioni obsitos is. Az űrhajó lassan emelkedni kezd. Az egyre ritkuló légkörből visszanézve Heim városa már csak egy apró, szürke pontnak tűnik egy jeges planéta déli féltekén. Közeledünk a Canceronhoz. Eszembe jut az a tauroni fickó, akivel egy darabig egymás mellett ültünk a hajón miután elhagytuk a Tritón rombolót.

Miután megtudta, hogy canceroni vagyok, szánalommal vegyes utálattal nézett rám: „otthon, édes otthon, mi?” „Várnak még rád?” − kérdezte. Nem válaszoltam, de nem azért, mert sértett tauroni gőgje, vagy bújtatott cinizmusa. Egyszerűen csak nem tudtam mit mondjak, nem voltam biztos a válaszban.

A Canceron távolról kopár és kietlen puszta. Közelebb érve a sárgásan izzó sivatagok látványát a grafitszürke óceánok partját szegélyező zöld sávok derengése töri meg. A lakosság többsége ebbe a vékony parti sávba koncentrálódik. Ezentúl csak a tyliumbányászok és a velük együtt robotoló elítéltek kisebb-nagyobb kolóniái dacolnak a sivatagi széllel, a folyton vándorló homokdűnékkel és az örökös vízhiánnyal ezen a istenektől elhagyatott, távoli vidéken.

A hajó lassan közelíti meg Hades űrkikötőjét, a landolás kicsit keményebbre sikerül, mint azt megszoktam a hétnapos út alatt. Egyszerre, katonás rendben pattan fel székéből az utolsó canceroni különítmény, ütemes lépésben indul az ajtó felé negyven pár bakancs. Én egy kicsit még a helyemen maradok. Nem csak a műanyag üléshuzat ragacsos felszíne tartóztat, a tudat is: „itthon, itthon vagyok, édes isteneim, de nem vagyok többé otthon az égben.”

Kilépek a zsilipajtón, az űrkikötő sárszínű épülettömbje fogad. Piros zászlócskák a földön szerteszét, a kijárat fölött egy szél szaggatta molinó: „Istenek hozták bátor fiainkat és lányainkat!”

Elhagyva az űrkikötő épületét a bordélyház csalogató neonreklámai hívogatnak. Ágyékomban megmozdul valami, orvul tör rám a nemzési ösztön. Az otthon képe lebeg szemem előtt, de lábam mégis más irányba visz. Belépek. Egy korosodó porné fogad. Fehérre mázolt arcán éles kontrasztként vöröslik szája körvonala, hennával festett fekete szemöldöke, mintha nem is egyazon arc részei lennének, hanem három különbözőé, mintha a Semmiben lebegnének. Megszólít: „Miben segíthetek tengerész?” „Pilóta vagyok” − válaszolom. „Mit bánom énhősöm?!”− legyint, és húz magával. Mindene taszít a teste, a szája, a hangja. Csak a piszkos szürke szelíd szeme nem. Anyáméra emlékeztet.

Felszállok a mágnessiklóra. A berepedt üvegű, élesen villódzó utastájékoztatón tritysöm nevét keresem. Régen fejből tudtam minden megállót, most mint az idegen, messziről jött ember, bátortalanul betűzgetem a neveket. Ujjamon áramütésként hasít át a felismerés: Kentrikosz.

Réges-rég, még az első telepesek idejében itt volt Hades városának központja, erről is kapta a nevét, ma már azonban csak egy a számos suburbia közül: „nem a legnagyobb, nem is a legszebb, de a legősibb” − így mesélte apám még gyerekkoromban.

Közeledek, visszafelé számolok: „már csak négy, már csak három, már csak kettő.” A hangosbemondóban recsegve Kentrikosz neve csendül fel. A sikló lassít, megáll, az ajtó csikorogva nyílik. Mozdulok én is, majd megtorpanok, helyemre visszaroskadok, kattan a zár.

Nem tudom mennyit utazok ezután. A megállókat nem számolom. Egy darabig a bepárásodott ablaküvegre rajzolgatok mint ahogy a gyerekek szoktak: ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞, ∞.

Egy jó ideje nem megy ki a fejemből ez a szimbólum. Az Umbrae M. szektorban voltam mélységi felderítő bevetésen egy Raptor fedélzetén. Egyedül, teljes rádiócsendben. Egy cylon átjátszóállomás vélt koordinátáit kellett ellenőriznem, illetve a rádióforgalmazást megfigyelnem. A harmadik napon két cylon harci raider tűnt elő a semmiből. Egy aszteroida mögött rejtőztem el, a dradisra szegeztem a tekintetem, kezem a gyorsító karját szorította görcsösen, imádkoztam: „Istenek, most segítsetek!”

A két dradisjel egyre közeledett, a besugárzásjelző vadul sípolt. Elkaptak. Vadul rángattam a botkormányt, próbáltam kitérni. Eltalálták a kettest, az üzemanyagrendszer megsérült, az ugróhajtómű nem reagált. Szembefordultam támadóimmal, ahogy tanultam, és meghúztam a ravaszt: „Nincs más esély, ha menekülsz, meghalsz!”− harsogtak emlékezetemben kiképzőm szavai. „Az elég, nem elég” − ez volt a jelmondata. Nála nem volt a minősítőn megfelelt, csak jól megfelelt és megbukott: „Ne higgyék, hogy az én vizsgáim után már nem vár magukra rosszabb. A jól megfelelteket seggét ugyanúgy kilyuggatják majd a cylonok mint a most leszerepeltekét, csak előbb.”

Két hét múlva kaptuk a hírt, hogy bevetés közben eltűnt. Öt napig keresték, a hatodik napon beszüntették a kutatást. A századunknál a napi parancsban a sorakozónál kihirdették, hogy szolgálatteljesítés közben hősi halált halt. Ahogy hallgattuk felettesünk méltató szavait a valaha élt legjobb Vipera pilótáról, a kolóniák hű szolgájáról, az odaadó férjről és apáról, valahol büszkeséget éreztem, hogy ismerhettem ezt az embert, és sorsára úgy tekintettem, mint kitüntetésre, amely a legjobba kiváltsága. Ma annyi bajtársam elvesztése után már másképpen látom. Azok a szavai jutnak eszembe, ha rá gondolok, amelyeket az első bevetésünk előtt búcsúzóként mondott a rajnak: „Uraim, a hősök a temetőben vannak. Mindenkit hazavárnak. Ezt ne feledjék!”

A hirtelen fordulat, láthatóan megzavarta a cylonokat. Az egyik raider találatot kapott, kifordult balra és egy kisebb hold felé vette az irányt, a másik elugrott. Üldözőbe vettem a raidert, de a rendszerek egymás után kezdték felmondani a szolgálatot. Tudtam az egyetlen lehetőség a kényszerleszállás a holdon. A felszín meglehetősen egyenetlen volt, sziklás, kráterekkel szabdalt. Egyetlen alkalmas terület kínálkozott, amely felé a raider is tartott. A raider szerencsétlen pozícióban fogott talajt, a hajótest darabokra szakadt, a meggyulladó tylium vöröses fénye bevilágította a hold sötét felszínét. Én egy kissé jobban jártam, a hajóm súlyosan megsérült, a hátára fordulva állt meg a lágy, vastag porrétegben, de egyben maradt. Bekapcsoltam a vészjeladót, és vártam. Mennyi idő telt el, nem tudom, nem számít. Az űrben vészhelyzetben az időt nem percekben mérjük, hanem az egyre fogyó oxigénünk aktuális szintje alapján. ¾, ½, ¼.

A tartalék még elég lehet akár: egy napra is. Ez persze sok mindentől függ. A fizikai állapottól, a pulzusszámtól, attól, hogy mennyire tudsz nyugodt maradni. Ez utóbbi persze nem könnyű, amikor azt látod, hogy egy cylon centurio közeledik feléd a távolban. Cselekednem kellett. Elővettem a fegyveremet, elbújtam az űrhajó roncsai mögött, és vártam. Pulzusom az egekben volt, az adrenalintól érzékszerveim már-már fájóan éles ingereket közvetítettek. Kikémleltem a hajó teste fölött, és láttam, hogy a centurio már nem közeledik, a porba rogyva feküdt, látszólag nem mozdult. Egy pillanatig tétováztam: „Menjek oda? Miért? Minek?”

Aztán mégis rászántam magam. Elindultam felé, fegyveremet folyamatosan célra tartva. Közelebb érve láttam, hogy ujjával a porba egy jelet rajzol, újra és újra ugyanazt, mindig ugyanabba a pontba visszatérve. Valami szöveget ismételgetett, de nem értettem pontosan. Bizonyára megsérült a beszédegysége: „Patr Nostr… sanct…cetur no… sed libr… nos a malo.”

Rám nézett, kinyújtotta a karját felém, kérően, ahogy a haldoklók szokták. Fegyverem csővének torkolatából aranyló tűzgömb tört elő. Vöröslő vizorán a fénysugár egyszer végig futott, majd örökre kialudt Megtettem, amit tennem kellett. De nem tudtam, nem tudom most sem, hogy gyűlöletből vagy szánalomból húztam-e meg végül is a ravaszt.

Ma sem értem a szavak jelentését, amelyeket utolsóként mondott, de azt hiszem a centurio imádkozott. Imádkozott a cylon istenhez. Nem sokkal később, a jelentés szerint három nappal a vészjelzést követően, felvett egy mentő Raptor. Éltem, de már alig.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve leszállok a siklóról, az ajtó majdnem odazár. A parthoz közel találom magam, a táblán ez áll: Nesszosz. Hullámok ostromolják a partot, a víz felé lépkedek. Pilótaruhám polimer anyaga testemhez tapad, éget. Letépem magamról, bőröm vörösen izzik, viszketek mintha rühes lennék. Futni kezdek, de a víz előtt megtorpanok, lerogyok a homokba. Kezeimet, arcomat dörzsölni kezdem a durva homokkal, közben apám szavai járnak az eszemben: „Fiam, a víz mindent lemos…”

Felállok, futok, meztelen vagyok. Az utat Árész szobrok szegélyezik, még gyorsabban kezdek futni, tüdőm már alig bírja a terhelést. Elbotlok, végig terülök a földön. Térdeimet összezúzom a kemény aszfalton, tenyerem lehorzsolom miközben az esést akarom tompítani. Ismerős utca képén jártatom végig szememet. Már nincs messze. Vánszorgok, ahogy csak rossz lábam engedi, a vér sebemből lassan szivárog bokáim felé. Ismerős házak, szomszédok, barátok nevei, arcai tolulnak agyamba, hogy megfájdul tőle a fejem, hányinger kerülget, számban ólmos ízt érzek, lábam elé köpök, nyállal kevert vérem nagyot loccsan a kövezeten.

Ez már a mi házunk. Héphaisztosz szobra a kertben, arcából egy nagy darab hiányzik, de kalapácsát keze görcsösen szorítja tovább. Felmegyek a lépcsőn, benyitok az ajtón. Főtt krumpli illata csapja meg orrom, a kinti félhomály után szemem nehezen alkalmazkodik a benti tündöklő fehér fényhez. Valaki megszólít: „Fiam!”

A távolban felordító légvédelmi szirénák hangjára leszek figyelmes. Kifutok a ház elé. A távolban egy villanás, vakító fény mint ezer napé, ólmos ízt érzek újra a számban. Behunyom szemem, de az erős fény így is beleég retinámba. Kezemet fülemre szorítom, de a robbanás zaja megsüketít. Arcomat iszonyú hőség égeti, a lökéshullám leterít lábamról. Felébredek.

∙∙∙ — ∙∙∙

Montázs

Fókusz

Mile Máté: Verge című képéhez

a tér magam körül
az előbb még itt volt
valami sűrített massza
apró és nagyobb
kirezgésekkel
kiterjedéssel
és perspektívával
a jövőre nézve
a részecskék mozgása
egy képpé áll össze
a fényt meglovagolva
fogd be és
foglald tettekbe
és fesd vele
körbe a semmit
szakíts ki magadnak
valamit
te önző geci

Verge

Nyelvi fordulat

Wisława Szymborska: A halottak levelei

(Fordította: Nagypál István)

Akár a tehetetlen istenek, úgy olvassuk a halottak leveleit,
istenek mindazonáltal, mióta tudjuk, ami ezután következik.
Tudjuk, hogy az adósságok sose lesznek kifizetve.
Ráadásul az özvegyek, éppen hogy meghaltak, újra férjhez mennek.
Isten nyugosztalja az alvó halottakat,
hiszékenységük, esendőségük, szánalmas meggondolatlanságuk végett.
Látjuk az emberek arcát, melyet hátuk mögött vágnak.
Még halljuk az utolsó szavaikat, mielőtt azok végleg elhalnak.
Minden hájjal megkent mosollyal arcukon, előttünk ülnek,
és lefújja fejükről a kalapot a tomboló vihar.
A rossz szájízük, Napóleon, a gőz, az elektromosság,
a gyógyítható betegségek végzetes ellenszere,
ostoba haláluk megegyezik Szent Jánoséval,
hamis mennyországképük megegyezik Jákobéval.
S csendben nézzük a parasztokat a sakktáblájukon,
még három lépéssel később is őket látjuk.
Mindent, amit a halott előre megjósolt, végül máshogy alakul.
Vagy egész csekély a különbség, amely elmondatott, egészen más.
Közülük a legbuzgóbb kitartóan bámul a szemünkbe,
tervük azt sugallja számukra, hogy rátaláltak végzetükre.

Pennázó

Meditáció

Ha nyitva minden, nincs huzat.
Lakattal lezárt álmokat
kapargat minden férfi, nő.
A fa benő. A fű kinő.

Az öröm teherlift. Üres.
A bánat lassú, szemfüles.
Ha tudsz, ne légy kívánatos.
Hiába jó. Hiába rossz.

Montázs

Haza a munkából

Leonid Afrimov: Times Square című képéhez

Zuhog az eső és én csendben szétfolyok.
A csicsás kirakatok fénye körbevesz.
Úgy érzem ott magam, mint egy szökött fogoly.
A balkonról búsan ugató ölebek
szólama kíséri gyors, öles lépteim.
Idegen nekem ez a színes világ.
Semmitmondó torz napilapok szélein
rám virít a groteszk valóság: a hiány.

Leonid Afrimov: Times Square

Montázs

Halál a háztetőn

Mile Máté: Verge című képéhez

István, az egykor sikeres ifjúsági regényíró komótosan döcögött hazafelé a sarki boltból, a jeges, nyirkos széltől megborzongott. A járdaszélen egy bomlófélben levő, elgázolt galambot vett észre. Ismét megborzongott.

Elmúltak már azok a napok, amikor az ősz kellemesen simogatta az emberek lelkét, langyos napsütéssel, színes levéláradattal. Valami szitált is, ezen a sötétszürke, depresszív délutánon, akárha a haldokló ősz utolsó testnedveit eresztette volna ki magából, miközben gyászruhás varjak tömege requimet károgott – talán a galamb emlékére. István megállt a rozoga kerítésénél, lassan, megfontoltan vette elő a kulcsát és nyitotta vele a kaput, elég időt hagyva annak, hogy ha erre jár egy szomszéd, ismerős, vagy egy jóféle unikornis, akkor az le tudja szólítani.

– Szebb mezőt, István! – köszönt szélsőségesnek beskatulyázott szomszédja, Ödön. Kezet ráztak.

– Képzeld – mesélte Ödön lelkesen – Egy hónapra hozzám költözik az unokahúgom, Dzsesszika, nagyon örülök neki. Okos lány, idén érettségizett. Arcán árnyék futott végig – Annak kevésbé örülök, hogy mindennek, az az oka, hogy válnak a szülei és eladják a házat is. Remélik, ennyi idő alatt rendeződik a helyzetük. Jó dolga lesz nálam, már kipakoltam neki a kisszobát, ott készülhet a nyelvvizsgára, német középfokút akar letenni, mert…

István bólogatott, mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, aztán a másik lábáról az egyikre miközben cipője orra egyértelműen a kapura mutatott. Hallgatott, mosolygott, bólogatott, aztán kimondta – Nekem most rohannom kell, mert sok a dolgom.

Ez persze, nem volt igaz.

Később szobája nyugalmában azon gondolkozott, miért is vár arra, hogy valaki szóljon hozzá, ha a másik sorsa nem érdekli. Mintha kiégett volna benne valami. Nem tud írni, nem tud érdeklődni.

Felizzott a számítógépe képernyője. Lassan halt meg a remény benne, ahogy végiggörgette e-mail fiókjában az új levelek listáját.

Hónapok teltek el, és már az ajtócsengőben se bízott. Régebben előfordult, hogy valamelyik írásában alkotott teremtménye beállított és életet hozott az életébe. Nem tudta, mi ennek az oka, igaz, nem is különösebben érdekelte. A vezetékes telefonját kikötette, haladt a korral és beszerzett egy mobilt, amely most is ott lapult a zsebében, de annak rezgésére is hiába várt.

Ő pedig nem fog kuncsorogni senki után. Tud várni.

Kent magának pár májkrémes kenyeret, majd bekapcsolta a tévét. Odakint már a lámpák, akár a mécsesek fénye a temetőben, egyenlőtlen harcot vívtak a sötétséggel.

A sorozat véget ért, elfordult hát a vizuális rágógumitől és az utcára bámult. Nézte a szemközti házakat, a lámpák erőtlen fényét, a kopasz, deres fákat. És akkor meglátta. Valami volt a tetőgerincen, közvetlenül bal felől, a kémény mellett. Egy nagy, sötét folt, amely mellett néha mintha megvillant volna valami….

Megdörzsölte a szemét, majd úgy döntött, hogy bizonyára hallucinált a fáradtságtól. Nemsokára aludni tért.

Másnap reggel, amikor még nagyokat pislogva kortyolgatta kávéját, ismét kibámult. Elkerekedett szemmel bámult. A háztetőn a lassan eloszló köd közepén egy fekete köpenyes, csuklyás alak ült. Csontváz keze egy hatalmas kaszát szorongatott.

István, hamar visszanyerte nyugalmát. Látott és befogadott ő már sok mindent, vámpírt, zombit, sárkányt és még sok más különleges, és emiatt hátrányos helyzetű teremtményt. A halál a háztetőn csak azért lepte meg, mert soha nem írta meg. Mindig is félt a haláltól.

A halál nem mozdult csak ült, szorította a kaszát. Az utcán járókelők jöttek- mentek, de mintha észre se vették volna. István csak ült, nézte a halált a tetőn és azon gondolkozott, mennyire abszurd figura ez a kaszás. Mivel fogja a kaszát? Hiszen nincsenek izmai. Mivel lát, érzékel, hiszen se szeme, se agya. És miért pont így van öltözve? Nem érzi, hogy ez a viselet, már teljesen elavult? Lehetne elegáns öltönyben, vagy színes pólóban és farmerban is. Ami a kaszát illeti, az teljesen jelképesnek számít, látszik, hogy még nem használta. Színház az egész, ijesztgetősdi. István lebiggyesztette a száját.

Vajon miért nincs antitézise? Egy kövérkés, kedvesen mosolygó alak, világos-színes köpenyben, kezében nagy zsák vetőmaggal.

Ő jelképezhetné az életet. Lehet, meg kellene írnia. A múltkori kisregényét nagyon lehúzták a kritikusok és a kiadó is fanyalgott. Túl lagymatagnak találták, szerettek volna több borzalmat, rémséget, vért. Szelíd vámpírok, lufifújó sárkányok, jóindulatú koboldok ideje lejárt. Inkább adták ki a Vérpintyek és a Belező Egerek szövetsége című ifjúsági regényt, mint az övét az Egy kedves ork hányattatásait.

Odakint szakadni kezdett az eső. Vajon vízhatlan a halál köpenye? Nem fog megázni? Megfázni? Még ki se tudja fújni az orrát. No, de hát orra sincs. Viszont a kaszája lehet, hogy rozsdásodásodnak indul.

Lehet, be kelleni hívnia egy teára. Legalább jót nevetne, ahogy kifolyik belőle. Végül, úgy döntött, hogy nem szimpatizál olyan lényekkel, akiket nem ő teremtett meg.

De vajon miért van ott? Ha kék lenne, legalább tudná, hogy csak egy számítógépért jött. Miután megebédelt, és látta, hogy elállt az eső, kiment az utcára és onnan vette szemügyre a halált. Most kicsit össze volt görnyedve és mikor jobban megfigyelte, látta, hogy egy fenőkővel élezi a kaszát.

Hopp! Most megcsúszott a keze és levágta két ujját. István nevetni kezdett. Mekkora egy béna. A halál egy pillanatra megállt, majd visszaillesztette az ujjakat. Elkezdte mozgatni az ujjait. (mitől mozog?) A koponya üres szemgödreivel hirtelen ránézett Istvánra. És abban a pillanatban olyan sosem tapasztalt rettegés fogta el, amit elképzelni sem lehet.

Felordított, oldalra lépett, és egy motorfékezés riasztotta fel. Jóvágású fiatalember ült rajta. – Nem lát? – tette fel a költői kérdést, és még folytatta volna, de odafutott hozzá egy kócos, barna lány, aki átölelte.

– Ott, ott a tetőn… – dadogta István. A fiatalok jó pár percig fürkészőn nézték a szemközti háztetőt. – Nincs ott semmi- mondta a fiú – Pihenjen le tata, nem néz ki túl jól.

István bezárta az ajtót. Kiverte a víz, de lassan kezdett magához térni. Számot kellett vetnie azzal a ténnyel, hogy fél a haláltól. Nevethet rajta, de fél tőle. És okkal. Vajon most, hogy a halál itt van a háztetőn, most nem hal meg senki a világon? Vagy több halál létezik? Milyen halálfajták lehetnek? Erőszakos halál, aki dörömböl az ajtón, amikor érted jön? Vagy az természetes halál, ha séta közben agyoncsap egy faág, mivel a természetben történt?

Aztán az jutott eszébe, hogy minden percben rengeteg ember hal meg és születik. A Teremtőnek nem lehet könnyű dolga észben tartani mindet.

Érte jött – gondolta – és mennyi mindent lezáratlanul hagyott! Talán beszélni kellene vele. Látott egy Ingmar Bergman filmet, amelyben a főhős sakkozik a halállal. Ha sakkozni, talán beszélni is lehet vele.

Miután összeszedte magát, ismét kiment. A halál a kémény mellett állt és épp fogat mosott. Alaposan, akkurátusan, de nem köpött, nem öblített, egyszerűen ruhája ujjába törölte fogairól a fogkrémet.

István elővette a telefonját és lőtt pár képet a halálról. Nem lepte meg amit látott, hogy nem lát a képeken semmi mást, csak a tetőt és a kéményt.

– Hahó! Psszt, halál! – formált tölcsért felé a kezével, de az nem reagált. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Csak rá ne nézzen megint. Talán ha is felmenne a tetőre. Leülne tisztes távolságba tőle, talán akkor. Végül feladta.

Délután bement a belvárosba, csekkeket fizetett be, megvacsorázott egy olcsó étteremben, nem gondolt a halálra, késő este volt, amikor visszatért. Nem nézett a tetőre, csak amikor meghallotta a neszt. A halál összevissza billegett, botladozott, a kaszája sem volt már nála. Mikor zuhant, lobogott csuklyája. István leküzdve borzalmát figyelte, ahogy a járdára zuhant csonttest porrá válik. Ugrott vagy esett, ki tudja nála? Nem maradt utána csak a köpenye. István odasétált és felemelte a fehér porral teli köpenyt. A csuklyán lévő címkére esett a fény: made in china. Undorral bedobta az egészet a közeli kukába. Bent sokáig mosott kezet, mint aki le akarja mosni kezéről a halál szagát, és az elmúlást.

Elalvás előtt is a halál problematikán töprengett. Nem értette az egészet. Miért jelent meg? Miért itt? És most miért tűnt el?

Másnap délelőtt tudta meg, hogy Ödön unokahúgát a motoros barátja épp hozta hazafelé, amikor elgázolta őket egy teherautó. Úgy mondták, nem szenvedtek semmit. Kevéssel azelőtt történhetett, hogy ő hazaért. Tehát ezért nem volt már a halálnál a kasza…

Elővette a mobilját. Kikereste a lánya számát és tárcsázott. „ a hívott szám nem kapcsolható” – csak ezt ismételgette a géphang. Kiment a fürdőszobába. István a tükörbe nézve egy pillanatra mintha a fekete lyukat pillantotta volna meg… a halál tekintetét, ahogy ránézett. Ez hát a válasz, mindannyiunkban bennünk van a halál, csak szükségünk van projekciókra… Bennünk van, visszük, hurcoljuk magunkkal mindenhová, aztán egyszer csak kinyújtózik és lekapcsolja bennünk a világítást. Keserűen elmosolyodott. Érezte, a halálnál, csak az élet lehet rosszabb. Egyedül. Tudta, csak egy megoldás lehet. Itt már nincs semmi keresnivalója. És neki kell kezébe vennie a dolgokat.Eljött az idő, hogy teremtőjéhez költözzön. Csak a legszükségesebbeket viszi magával..

Ahogy nyitotta a kaput valami a lábához dörgölődzött. Keresztelő Szent János a kétfejű zöld macska, akit már 3 hete nem látott, és akiről azt hitte, rég elpusztult vagy legalábbis elhagyta. Az egyetlen hűséges textuális élőlénye. Úgy döntött, magával viszi. Kiérdemelte.

Felvijjog az idegesítő hangú ajtócsengő. Biztos a rovarirtó vagy a vízóra-leolvasó- gondoltam.

Mikor kinyitom az ajtót, tudom, hogy ő az. Pedig arcvonásai elmosódottak, hiszen sosem képzeltem el és írtam le részletesen, hogy hogyan is néz ki. Besurran egy zöld színű, kétfejű macska a lábam között.

– Beköltöznék hozzád. – közli István – Te találtál ki, felelős vagy értem. Nagyra nyílt szemekkel bámul rám és topog. Megmutatom neki a szobáját, aztán pár szóban megnyugtatom, hogy a valóságban minden sokkal biztonságosabb, nem halnak meg emberek értelmetlenül és nem dobják el egymást, magukat és nem élnek egymás mellett, bezárkózva, magányosan, és hogy van célja az életünknek és nem les ránk a halál a háztetőről. Az őszinteség néha a legnagyobb hazugság és éppen ezért hazudok neki.

Mile Máté: Verge

Montázs

Idejétmúlt árnyalat

Manasse: Dangerous Passion című képéhez

Éppen úgy állt ott a villamosmegállóban, akár a többiek. Kicsit sem volt feltűnő jelenség, csupán átsuhantak rajta a tekintetek. Egy dolog azonban mégis feltűnhetett rajta azoknak, akik, ha csak egy rövid időre is, de rápillantottak: az a szín. Az az indokolatlan vörös a száján.

Melegítőnadrág, polárpulóver, nejlonszatyor. Rövid, dauerolt haját elfeküdte éjszaka, lábára márkátlan sportcipőt húzott. Az ötvenes évei végén járhatott. Vásárolni indult, valószínűleg a néhány megállónyira lévő közértbe. De miért rúzsozta ki magát a boltba? Nem is illett az öltözékéhez. Netán találkozója volt valakivel? De akkor miért nem öltözött máshogy, alkalomhoz illően? Így a ruhája nem ment a rúzshoz. A reggeli szemet csaknem bántó, élénk szín és az otthoni, kissé elnyűtt ruhadarabok közel sem illettek egymáshoz. Ez a skarlátvörös viszont úgy lüktetett, pulzált a száján, mintha szíve hirtelen az arcára csúszott volna. Mint egy élő titok, úgy dobogott az álla felett.

Talán csak ez maradt neki, afféle emlékőrző. De mit ér ez az élvetegen vibráló szín, ha a jelentés már régen odaveszett? Mert ha már nincs kinek, nincs miért szépítkezni, készülődni sem, a reggeli, tükör előtti mozdulat azért berögződött és megmaradt. Rutin, semmi más. Az vagy, amid megmaradt. Ez a nő talán már csak rutinból él, a múlt mozdulataival.

Egykor talán ő volt az a kis cafka, aki csók alakú foltot hagyott egy házas férfi ingnyakán, s így lett a féltékenység, harag és megbánás kiváltója is ez a mélyvörös szájkence. De akár ő maga is lehetett egykor az átejtett áldozat, talán ő is vett már észre efféle nyomokat saját férje ruháin. Higgadtan kezelve az ügyet talán egy keserves mosolyt is megengedett magának, mindkét oldal érzéseinek ismerőjeként.

Ha nem is ilyen sajátos, porlepte történet őrzője ez a harsány rúzs, mégis jobb ezt hinni, minthogy otthon, a kacatok közt pakolászva lelt rá az új, bontatlan rúzsra, azt gondolva, kipróbálja, úgyis olyan rég használt már ilyesmit. Majd elfeledkezett róla, és száján hagyva a rúzst indult el a közértbe elintézni a hétvégi bevásárlást.

Ha ennek a nőnek az a rúzs valóban a múlt felidézőjeként és megtestesítőjeként szolgál, akkor hány másik hétköznapi gomb, sál, vagy hajba tűzött rózsa bírhat még hasonló jelentőséggel?

Akármekkora is a választék, akármi is a divat, ilyesmit nem kap az ember a boltban. Pénzért nem jár emlék.

Dangerous passion

Déry Tibor 2014

B úr szerelme

– Érzi?

– Most, hogy mondod… valóban – válaszolta a férfi – Mintha kicsit izgatottabb lennék.

– Közeleg… – mondta a nő.

– Megnézhetjük. – válaszolta emez.

– Megnézni… – ismételte a nő, majd lesütött szemmel maga elé bámult. Tekintetét a szoba egy távolabbi pontjára helyezte, de a férfire nem merte szegezni. Csak ült némán. Várt.

– Fiatalok vagyunk. – mondta a férfi, mintha már érezte volna a nő szándékát. Mintha valahogy belelátott volna a női agy útvesztőibe, és tudta volna, hogy az most célt keres. Szerette volna kideríteni a szándékot, az indítékot, az okokat, s noha sejtette, bizonyosságot akart szerezni meggyőződéséről. A nő néma volt. Lábait párhuzamosan egymásra fektette. Csak ült. Nem tudta, mit kéne mondania, nem tudta, hogy kellene egyáltalán bármit is szólnia. Hiszen ő szabad – gondolta. Joga van, azt tennie, amit akar és joga van döntésén is változtatni. Nem akart így megöregedni, így és ebben a helyzetben. Egyszerűen csak nem akart megöregedni. Szabad volt, mégis kiszolgáltatva önmaga rajongásának. Ezt a köteléket kell most elszakítania.

– Elmúlok – mondta egy idő múlva. A férfi letelepedett mellé. Értette a szavakat, de az okokkal még mindig nem volt tisztában, miért ossza ezt meg vele a nő? Most ott ült mellette, s ugyanolyan üres tekintettel bámult maga elé, bár az övében mintha gyorsabban fejlődtek volna felhők. Elsötétült.

– Ennek ez a rendje. – mondta a férfi. Tudta, hogy így igaz. Ezt kell mondania. Tudta, hogy előbb-utóbb be fog következni. Épp csak annyiban különbözött nejétől, hogy ő egyáltalán nem várta. Szerette ezt a köteléket. Nem csak szerette, a magáénak érezte. Minden láncszemét ő építette fel. Egymaga. Mostmár ebben hitt, nem bírt a nőre nézni. Magát látta: önmagát, az építőt, akinek művét egy szó épp most készül lerombolni. Nem, ő viszont nem erre készült. Tudta, mit akar. Nem azt, amit a másik. Kötődni akar, s azt hogy kötődjenek hozzá. Legyen valakinek fontos. Legyen ez az élete értelme annak, akinek ő a fontos. Jelentsen a nőnek is annyit az a kötelem, mint amennyit őneki. Ez a szokás. Mert nem baj, ha néha elmegy, sose kérte számon. Mindketten ide térnek haza, néha kicsit megkésve, de ide. Mert mindketten szeretik ezt az építményt. Ebben biztos volt.

– Baj van? – kérdezte a férfi.

– Nem – válaszolt a nő nyugodtan. – Csak most jött el az ideje. Tudja ön is, kedves…

– Tudom – szakította félbe. – Ennek azonban mégsem így kell történnie, sehogy sem illik ide. Sem az, amit tenni akarsz. Sem az, hogy elmondod.

– Emlékszik még arra a szép bundára?

– Emlékszem.

– A padlásra vittük fel együtt. A minap épp kerestem ott. Nem találtam. Hová tette? Hiszen tudja, hogy mindjárt… hogy közeleg…

– Ne beszélj erről. Nem tisztességes. Fejezd be! – vágott vissza a férfi.

– Meg a cipőm is, tudja. Az is ott volt. Mikor tisztelt lakásába költöztem. Együtt vittük fel. Emlékszik még, ugye?

– Emlékszem.

– Az emlékeim az enyémek – mondta a nő. – Adja hát vissza őket, vagy hozományom részének tekinti?

– Nem – mondta most nyugodtabban a férfi. – De tudod, hogy mindenkire ártón hat a közhangulat, ennek vagy te az áldozata. Mennél a többi után, pedig szíved szerint nem akarsz. Hát nem szeretsz?

– Szeretem. Azért megyek el.

– Ha elmész, nem szeretsz.

– De, uram, csak túlzásnak érzem már, olyan nagyon szeretem. Tartok tőle, hogy teher lenne nekem s önnek is ez az érzés. Nem akarnék a rabja lenni.

– Hát megbántad – mondta ezúttal kissé beletörődő hangon.

– Nem én, uram. Azt bánnám, ha most maradnék, s úgy hogy néznék tisztelt szemeibe, ha tudnám, bánatot okozott nekem, s ön meg emiatt szenvedne. Nem akarom, hogy szenvedjen.

– Biztos vagy benne?

– Biztos, uram. Mint az előbb is mondtam. Ártanék önnek. Szerelmem már nem kedvesem vidámságát szolgálná, hanem bánatára lenne. Nem akarom bántani, uram. Tudja, hogy sosem bántanám…

– Hisz épp azt teszed – a férfinek ez volt az utolsó mondata. Kifordult a szobából és behajtotta maga mögött az ajtót. Nem akarta érteni a nő szavait. Nem volt értelmük. Kilépett a forró utcára, mégis a hideg rázta. Majd eső cseppeket is érezni vélt, noha nem esett, saját könnyeit gondolta a természet együtt érző szomorúságának. Könyörgésnek, hogy ne menjen el az, akit szeret. Volt idő. Sok idejük volt együtt, nem is emlékszik mennyi. Nem volt fontos, hiszen minden perc egybeömlött, amit kettesben töltöttek. Hát miért menne el? Nem akarhat elmenni. Nem tudhatja, mit akar. Hiszen ha szereti, azt kell akarnia, amit ő is. Hát nem ez volna épp a szerelem lényege? Átlényegülés. Tán feladás is. S ő nem akarja, a szerelem belső szerveit táplálni? Az a nő, aki az ő életébe pumpálta a vért? A saját vére, s neve is. Ha ő nincs, a nő sincs. Ebben is biztos volt, hiszen ő sem lehet nélküle. Egymás nélkül nem létezők. Nem azok, akik most voltak.

Éjszaka érkezett haza. A nő kibontott haja a párnára hanyatlott, feketén, göndören. Mellkasa nyugodtan emelkedett fel és le. A színtiszta egészség volt. Bőre is a frissességet és fiatalságot okádta magából. Csak a száj makacskodott az előbb, meg a nyelv, a hangok. Tévedhetnek. Az asszonyi nyelv hajlamos rá. S akkor miért ne tehetne úgy, ahogy szerelme kívánja szendergő egészséges testével? Hiszen mondta is, szereti, s nem akarja megbántani. Akkor nem lesz sohasem szomorú, ha a férje építménye megmarad. A kötelékek, a kettejük szövetsége, az ő akaratuk.

Finoman megemelte a nő fejét, cirógatta egy ideig arcát, s belegondolt a búcsúba. A búcsúba, amely értelmetlen, csak a fájdalmat fokozza, s ez a nő mondta nem sokkal ezelőtt, hogy nem akarja őt bántani. Lassan emelte fel a fejét. Először a száját tömte be, majd az egész testet az ágyhoz kötözte.

CéhKaptár

Spirál

amikor gábor a nagybátyám meghalt
vajon úgy éreztem amint ő akkor
ahogy még tán sihederfejjel nagyanyám
sírjánál állt s egyszer valahol régen
kislány volt még menekült ő is fentről lőtték
sokan elbotlottak mellőle s nem is élték túl
ez lett vége s mikor eldőlt több gyógyszerrel
lett nyugalomban pincéjében lelt amikor gábor
züllötté vált vajon én úgy érezhetném át
amiképp gyászunk fel nem bonthat
keserűséget vagy borzalmat hogy a nagybátyám
is megbotlott nem is őt lőtték hiszen
ott sem volt pedig és akkor mégis viszi
lám fel a terhét pincéből nagyanyám
hol nyugtot lelt felakasztottan gáborral
lett nekem is részem hogy futnék el
nem is engem lőnek több gyógyszer
s a kötél nem vár látom ha gyerekfejjel
felfognom próbálom na fiam felnősz
így mondtad rég te apám mikor azt kértem
hogy még ha el is megy tőlem anyám
távol ne maradjak bántott próbálom
hogy a terhet pincémből vártan nagyanyámmal
s gáborral zárjam hogy a nyugtom felnőtten
leljem se kötél sem gyógyszer hogy kelljen

CéhKaptár

Étvágy

Soromra várok az étvágy hajt egy
kicsit ma jobban a szendvics sajt és
uborka sonkán kávé habbal a
fahéj alatt még rám vár nappal ez
egészen úgy érint mint éjszaka
bebújva lennem a paplan mélye
ha sötét is úgy jó fázom bár az a
falatnyi hálóing szűk már le ha
akarva érzem elérlek bújj ki a
soromra várok az étvágy új

CéhKaptár

Spem in alium

Krétakoptatta szentjei között szunnyad
régen az igazság tudománya, s csikkekre tépett,
kihűlt géniuszai között töpreng a magasság is.
Valami kozmikus reggel a lélek élete,
szívemben e hűvös magasság ízével.
De táblazöld fraktálok erdejében mit jelent észak?
Mit jelöl dél? S te merre mutatsz?
Mert én bizony nem nézek semerre,
én állok a felhők tűfoknyi peremén,
s hallgatom, hogyan dübörög a mozdulat,
hogyan mozdul ágról a levél, ahogyan
polifón lélegzik a világ.

Mártsd magad a mélybe,
s lecsorog rólad a kétség,
mint az összecsomósodó pára.
Belőled a látvány születik újjá,
és nem a képzelet.
Ha figyelsz, harántfordulnak előtted
a műanyag ingerek, és sorba áll eléd
a szavak motorja a mérlegen.
E kvintnyi hódolat meghajol ott,
a kezdet előtt,
de mészfoltos tükrei képében
csak az nyújt vigasztalást,
ami az álomnak a félhomály;
ahol a lélegzet vicsorba fúl,
ott nem támaszt fel a kiáltás.

Én szembefújok a kontúrokkal
a felszín forgószínpadán,
de a felröppenő kvarchomok
nem koptat sem arcélt,
kezet sem remegtet,
s az utolsó láncszembe is
csak villám üthet éket –
csak villám ültethet menedéket –
s Te megbotolhatsz a hullámban,
de el nem ázol soha.

CéhKaptár

Az utolsó szilvaarcú férfi

Ahogy a két szilvaarcú lány
maga elé meredve ettek a konyhában:
-Ha nagyapa meghalt- szólt az anya-
Akkor már nem lesz férfi a családban.
Reggelente porcelánt terítettek,
Csak kényszeredett volt az evés.
Ha a tojássárgája lefolyt az asztalról,
Az könnybe pergette a lányok szemét.
Napok közt telve szorult egyre
Bordák közé feszült fájdalom –
Egyre sírtak lány és anya
Időt gyúrva a kis faasztalon.
A nagyapa meghalt –
Végre felcsendült a telefon.
Csattanó csendbe merülve
Illant el a borzalom.
Útnak indult hát az utolsó férfi,
A szilvaarcú fiatal legény.
Botjával a csillagokat keresve,
Az időkbe nyúlva, fölbe tenyerelve,
Hogy rózsaszínű lányszívekben
A csendet megteremtse.

CéhKaptár

Az öregúr diója

Diófátrázó öregúr
Botjába kapakodva mászik felfele,
Hogy érett-e csillagmagja,
Amit leszakíthatna,
Hogy átmásszon
A nagy zöld kerítéseken.
Lánya kezét fogja,
Marasztalná: -Nagyapa!
Hiszen még nem is látta
Szívemben fészkelő madarak füvét,
Rejtve maradt tengercsillagok hada,
Hogy a szememben villogó szikra…
Nagyapa!
Intve-bintve mosolygó öregúr
Kezében dióval markolva
Szól lentre:
-Most látom, kislányom,
Fenti fákról, fészkeled magad helyét,
Csillagarcú hőslegények szívét,
Mutató szemed a szikra,
Nem vihetlek magammal az útra.
Úgy szökkent, mintha maga még fiatal volna,
Át a nagy zöld kerítéseken,
Ráncos tenyerében
Zöld diót szorítva.

Nyelvi fordulat

MVP

a mid systolic click,
followed by a late systolic murmur,
heard best at the apex.

a sharp, dull, burning, aching, stabbing, a tight, squeezing or crushing sensation.

kind of like when you’re sometimes trying to
get the last patches of nutella out of an almost
empty jar. meticulously with a silver spoon
scraping the glass thoroughly. Århus, Denmark
two thousand and fourteen september the 8

CéhKaptár

Chopin

„Amúgy ennél buzibb zenéd nincsen?”, vetette fel Zoli.
„Nyomj be valamit nyugodtan”, válaszoltam.

Chopin befogta.

Oranjeboom prémiumerős sört kortyoltunk megfontoltan
A beszélgetés valahogy megint otthoni verekedéseink felé terelődött
Mindketten tudtuk, milyen 130 emberre mosogatni éttermekben.
Két hosszú férfi, borostásan, nyúzottan.
Embernek lenni Dániában.

Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Gepárd

(Fordította: Kulcsár Lili)

Tükörbe nézett a gepárd.

Gondosan végigolajozta testét, izmai gyúródtak a pettyes, foltos bunda alatt végtagjain. Bivalyerős lapockái élesen álltak ki hátából akár a szárnyak. Csípője karcsú volt.

Gepárd felpréselte magára a sprinterek szűk, feszes nadrágját, még fordult-perdült a tükör előtt és próbálta hátulról mustrálni magát: hogy reng a feneke rózsaszínben, hogyan uralja érzékletesen combjának minden apró izmát.

Gepárd szívósan, keményen munkálkodott testén, amíg annak húsos tömegéből erőművet épített. Speciálisan az erőre és gyorsaságra edzett s mostanra tudatában is volt annak, hogy ő a szavanna leggyorsabbika.

– Én vagyok a leggyorsabb– mondta a gepárd tükörképének.

– Én vagyok a leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Hosszú macskafarka az égbe tekeredett, sűrűn foltozott bundáján egész karikákba álltak össze az alakzatok, amiket a gepárd különösen kedvelt.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a gepárd a tükörképének.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a tükörkép.

És mivel a gepárd volt a leggyorsabb és legpompásabb, már nap közben is vadászni járt, hisz így minden kíváncsiskodó láthatta a gepárd káprázatos, kecses csípőjét és feszes izmait. A gepárdot ezért is ragadta magával a rövid fűtakaróval nyújtózó lankás szavanna. Ott keres magának kilátót, tuskót vagy kidőlt fát, amire felszökkenve beláthatta az egész területet. Mindenki látta a gepárdot és a gepárd is látott minden egyes mellette eltipegő, bájos gazellácskát. Azok aztán a kifejezetten mulattató népség.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a gepárd a tükörképének.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a tükörkép.

Gepárdot nem érdekelték a holmi antilopok, gyöngytyúkok, gnúk vagy zebrák, illetve néha azokat is ledöntötte, ha nem kínálkozott fel más. De szerette, vonzotta a gazella, azoknak is szinte művészi hangszerre hasonlító szarvuk. Dallamot keltettek a szívében, mintha az egész csorda neki játszott volna egy bizonyos akkordot. A gepárd olykor gyönyörködve figyelte őket. Gazellák fehér hasa vérét zubogtatta, oldalukon a sötét sáv megremegtette a nagymacskát. Egy kósza, fürge gondolat a gazelláról s már érezte nyálának nedvességét gyűlni a nyelve alatt.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd a tükörképének.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Épp ezért a gepárd nem telhetett be egy fájdalommentes, sima prédával. A gyorsabbak közül választott, s a leggyorsabb kétségtelenül a gazella. Ráadásul a gazella veszélyes zsákmány, nincs benne félelem. Mintha fejest ugrott volna a futásba s máris könnyedén száguldott a síkságon, mint fürge szellő a kiszáradt fű felett. A gazellacsorda féktelenül robog fel-s alá a réteken, amíg kellő távolságból újabb csordát talál egy fennsíkon, ahonnan a leselkedő ragadozókat szemmel tartják. Minden gazella képzelete eljátszott a gondolattal, hogy csordájuk könnyed tánca díszíti az egész szavanna képét. Ez így is volt, hisz szarvaik is patáik kopogása a gepárd gondolatait is élénkítették; szerette a gazellák báját. Számára épp jó alkattal rendelkeztek és még észrevétlen a közelükbe is lehetett férkőzni.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a gepárd és bágyadtan nyújtózott egyet.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a tükörkép.

Surrant a gepárd, vadászatát megkezdvén. A fűcsomókhoz lapulva, óvatosan közelítette meg áldozatát, szíve hevesen dübörgött, ahogy a sekély fűtengerben osont. Izmai lázba jöttek, szemei meredten égtek az örökös, lágy táncban keringő áldozaton. Mancsával vigyázva hajlította kedvére a fű irányát, míg farka tekeredett, izgalomban csavarodott. És egy, két!

Gepárd a levegőbe szökkent, második ugrására irama lángra kapott, míg a csorda lélegzete fagyottan követte párosukat, a zsákmány makacson kaptatott előle. Gepárd folyton a sarkában volt. Gazella gyors volt, de a gepárd gyorsabb. Gyakorlattal rendelkező, rendkívül sikeres vadász.

A gepárd sprinter volt. Sohasem futott hosszú távokat.

– Szeretem a szépséget – mondta a gepárd a tükörképébe.

– Szeretem a szépséget – mondta a tükörkép.

A gepárd még egyszer belenézett a tükörbe s rögtön látszott, hogy tükörképének a tükörképe.

Néha érdemes futni.

Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Kóbor kutya bolhája

(Fordította: Kulcsár Lili)

Kóbor kutya bolhája
Szurkálja s harapdálja,
Így a kutya érzi, tudja
Ő egyedül sosem marad.

Icipici a bolha,
Igazi méregzsába
De a kóbor kutyának
Örökké hű társa.

 

Nyelvi fordulat

Seamus Heaney: Szegények perselye

(Fordította: Nagypál István)

Még mindig érezni csészényi tenyeredben,
ahogy gyűlnek, koppannak a rézgarasok,
pennyk, félpennysek a résen át, megtöltve így

az alamizsnagyűjtésre szánt perselyt, melyet
„a külföldi misszióra” szántak… Kartondobozból készült,
ékelt tetővel, akár egy kisebb kápolna,

tenyered, ahogy tartod és körbe járkálsz,
kielégít minden nyitott kapu, minden adomány
elszámoltatik, akár egy tűszúrás a lapon—

Mindannyiunk számára látni a fényt
ugyanaz, mint tűhegynyi Camera Obscura
láthatóvá teszi, ahogy a nap elsötétül

Nyelvi fordulat

Rosa Liksom: Az elfelejtett negyedóra (részlet)

Fordította: Takács Boróka

Félnapi alvás után átfagyva ébredtem, a nedvesség a csontomig hatolt. Egész éjjel hol eső, hol ónos eső esett. A földön lévő sárga műanyagvödörök félig megteltek, de néha a mennyezetről még nagy cseppek hulltak beléjük vagy a nádszőnyegre.

Az ablak mögött szürke mező terült el, mögötte a délben is borús erdős táj. Valaki sok évvel ezelőtt, messze, a mező közepére agyagból egy sátorszerű vázat épített, melyet azóta az őszi szél és a téli viharok szétszórtak. Az iszapban csak a vizes karók álltak szomorúan, az egyenletesen szürke ég felé mutatva.

Mellettem aludt, szép arca sápadt volt és már három hete köhögött. A takarók alatt nedves volt az izzadságtól, a szürke kövér macska ott aludt mellette.

Csak egy újabb reggel és az októberi szorongás.

Begyújtottam a tűzhelyen, és főztem egy kanna erős feketeteát. Hirtelen felébredt, majd rágyújtott egy cigarettára. Szomorú volt a tekintete, az arca se egy szerelmes álomról mesélt.

Ittuk a teát, ami olyan erős volt, mint a sör. Csendben ittuk, lábunk a vastag takaró alatt.

Súlyos, megközelíthetetlen kifejezés ült ki az arcára. Nagyon szerettem volna, hogy a nap felénk intsen egy pillanatra a távoli égről. A macska nyávogva forgott a padló közepén, a tűz kialudt a tűzhelyen. Ő még mindig azt az egy cigarettát égette, és hagyta, hogy az álom elfedje a ránk nehezedő sivár tájat, amely ott lógott a fejünk felett, mint egy halotti felvonulás.

A harmadik napon, későn és hallgatagon keltünk, már dél is elmúlt. Rágyújtottunk az ágyban, téli ruhákat vettünk fel, melyek nedves és hidegek voltak az éjszakát követően. Ott hagytuk a sötét szobát és a hideg tűzhelyet.

A cipőnk belemerült az udvart borító arasznyi, süppedős sárba. A ház ajtaja félig nyitva maradt, mert az őszi esőktől ívesre dagadt. A macska szomorúan összekuporodott az egyik sárból kiálló kövön és csak a tekintetével követett minket.

Lassan haladtunk az út felé, mely a középén kettévált. Kicsit kerülnünk kellett a mező széle felé, így a hosszúkabátom szegélye belemerült a mezei trágyába. Ő ment elől, éreztem milyen egyedül van. Ez szíven ütött, szerettem volna két kezem közé zárni messze révedő tekintetét, de ez éppoly lehetetlen volt, mint, hogy a táj ragyogó őszi derengésbe boruljon.

Sikerült eljutnunk a rendes útra. Begombolta kabátját és felhajtotta gallérját. Nedves és hideg szél tépte a hajunkat, fülünkön át egészen az érzékeny agyszövetekig hatolt. Gyorsan és mérgesen ment, anélkül hogy hátra nézett volna. Tehetetlennek éreztem magam, szerelmünk beszennyeződött. Az egyik láb egyre csak a másikat követte, és kereste a biztos talajt.

Átsétáltunk a dombon, túl a mezőkön nehéz teherautók lecsaptak minket a több hetes esővízzel. Az utolsó dombtetőről ködös táj tárult elénk. Soha véget nem érő kék, árnyas tó, ahol a nagy fehér hullámok mosták a vörös sziklákat.

Megállt, és most először rám nézett. Szemei nem kérdeztek. Lesütöttem a szemem a nedves útra, míg ő sokáig nézte a tavat, majd magasan az éget, ahol egy hatalmas csapat varjú károgott apró fekete pontokként.

Sokáig nézte és reszketett a hidegtől.

Késő este sétáltunk vissza kis hideg házunkba. Az út fekete volt, a táj pusztaságát elrejtette a sötétség. Épp csak az utat láttuk és távol, a mezők közepén kis fényeket az ablakokban. A szél már lecsendesült, nem köröztek tovább fejünk felett a madarak.

Egész nap egy kis dohos bárban ültünk két út kereszteződésénél, és hagytuk a keserű gondolatoknak, hogy kifolyjanak a szívünkből, fejünkből és kezünkből. Egymást néztünk és a kékes hullámzó tavat.

A házban sűrű sötét volt és néma csend. Gyertyát gyújtott, letette a kabátját a fonott székre. A gyertyafény átsiklott a szép kézére és a cigaretta a szürke füstjébe. Leültem a tűzhely elé a földre és adtam a hidegtől reszkető macskának egy kevés tejet a piros műanyagcsészébe. Ültem a földön a tűzhely előtt és vártam, hogy a kis tűz felmelegítse kékfoltos kezemet. Csend volt, körbe vizesvödrök és ő a fotelben. Még volt egy kis idő estéig. A csillagok közül egy se lebegett a falu és a hozzájuk vezető út végtelen hosszúnak tűnt.

Pirkadat előtt ébredtünk. Az eső keményen verte a szoba minden ablakát. A szél letépte a nehéz narancssárga ponyvát a tetőről, és besüvített a küszöbnél az ajtófüggöny mögül, megdermesztette gázt a narancssárga palackban.

Meggyújtott egy gyertyát a tükrös asztalon, és gyorsan felkapta a vastag hosszúkabátját. Vékony teste szürke volt hidegtől. Én az ágyban ültem a vastag pehelypaplan alatt, hagytam a gondolataimnak, hogy megpihenjenek a gyertya játékosan libegő fényében.

Felkapta az előszoba asztalról a durvaszőrű kókuszdiót és levette a falról a fanyelű fúrót.

Aztán mosolyogva jött az ágyhoz, odanyújtotta nekem a kókuszt. Határozottan tartottam a diót, amíg ő a térdére támasztva fúrt bele egy kis lyukat. A haja előrehullott elfedve a még álmodozó arcát.

A tejet a gyümölcs belsejéből két zöld bögrébe töltöttem. Letette a fúrót padlóra az ágy mellé. Poharunkat emeltük az esőre, szerelemre és a nyugtalan álmok éjszakájára.

Elfújtam a gyertyát, és a szeretet álmát álmodtuk tovább.

Másnap este a félhold egy darabja átfehérlett a felhők mögül. A magas vékony fák hajlongtak a szélben, árnyékuk oda-visszaszaladgált a szoba sötét padlóján.

Óvatosan odajött mellém és megsimogatta a félig alvó macskát. Nem sokkal éjfél előtt becsuktam a szem a hangtalan éjszakában és hagytam, hogy a szívem pihenjen.

Nyugodtan lélegzett és éreztem, hogy a tekintete az arcom nézi.

Az esős október összes szorongása mélyen belém költözött. Ennek a sötétségnek nem volt kézzelfogható oka, vagy legalábbis nem mertem rá gondolni. A napok elszaladtak mellettünk, feltűnés nélkül, csendesen.

Vizet hoztam a kútról, ahonnan a felszíni víz keskeny, sárgás ösvényként szivárgott végig a halott gyep felé. Fekete pulóverben és bőrnadrágban, kis fejszével a kezében aprította a fát. Egész délután, hosszú órákon át. Este kettesben ültünk múltunkat és jövőnket ismételve.

Megsimogatta a hajamat, és úgy éreztem, tengeri kikötőben lehorgonyzott teherhajó vagyok, amit elhagyott a legénysége, csendben partra szálltak, hogy ott telepedjenek le.

Megfogta a kezem, és éreztem, hogy gondolataival egészen közel jön hozzám. Nem sokkal éjfél előtt jutott a legnehezebb vidékemre és kiirtotta a gonosz és a dohos levegőt.

A holdsarlója áthaladt a tiszta sötétkék égen a mező felett, és ő megérintett a szívével, ajkaival és gyönyörű tekintetével. Felemelkedtem, mindig feljebb és csillagként az égbe kapaszkodtam, mint a vörös parti sziklába ütköző hullám.

Reggel nem sokkal pirkadat után ébredtünk. Feltettem egy nagy fazék vizet a tűzre és kifőztem a fehér lepedőket, hogy majd az éles hideg szélben száradjanak meg.

Délután a fehér fafotelben ült, piros sállal a nyakában, hosszú fekete kabáttal a vállán és az asztalon alvó macskán nyugtatta a szemét.

A sarokban ültem az olajlámpa alatt és összegyűjtöttem az összes megélt évet és az élettelenül maradt hónapokat. A macska aludt, a gyertyák kiégtek. Meggyújtottam néhány újat, és ő mesélt a sárga földmunkagépekről, amiknek a tetején sárga fény villog, és amik felszaggatták a harmadik birodalom útjait, amikor a forgalom már nem haladt tovább.

Én a piros fényben izzó építkezési állványokról meséltem, melyek felső szintjén állva a fiúk kicserélték a kiégett karácsonyi égőket, valamikor két óra után a város főutcájában.

Macska megrezzenve felébredt és elégedett lépésekkel a tejes tálkához ment, bosszúsan körülnézett és az ölébe ugrott. Addig simogatta a macskát, míg az visszaaludt.

Messze elsétáltam a gyerekkorom homokos udvarán, ahol merőlegesen tűzött a nap a forró júliusban és zöldre festette az erdő sikolyát és olyan kékre a tó kis hullámait, mint amilyen kékek a gondolatok soha se lehetnek.

Ledobta a kabátját a kanapéra, és finoman megérintette szőke haját.

Ma este felhők alulról szaggatottak – mondta anélkül, hogy megfordult volna. Bólintottam.

Csendben ültünk egy darabig, majd odajött hozzám és halkan megcsókolta a kezemet.

Visszamentem a kis szobába, az éjszaka szoros csendességébe és az ő érintésébe. Reggelig még volt idő és gondolatoknak volt lehetősége vagy sötétté, vagy világossá válni.

A nyolcadik napon a ház mögé vittük a koszos vizet és a csirkéknek adtuk gyümölcsök héját és kókuszdió maradékát. A mező felett és az erdő szélén sűrű fehér köd volt.

Kéz a kézben sétáltunk a ház körül, néztük a régi rozsdás tűzhelyek hosszú sorát, amik tetején fehér csirkék ugráltak. A vállamon az ő fekete kabátja volt, ő rajta fekete gyapjúpulóver, hátán erőtlenül lengedezett a piros sála.

Átmentünk a nedves, zöld mezőn. Az erdő csendes volt, a fák kopaszak. Az ösvény az erdőn keresztül mélyen a fák sűrűjébe vezetett. Köd lebegett az aljnövényzet felett, elrejtette a fehér házunkat.

Lent volt egy kis folyó, ahol ragyogva folyt a víz. A köveket vastag moha fedte a lejtőn.

– Ezekből a kövekből lehetne egy hidat építeni és átsétálni a folyó felett – mondta.

Az erdő kelet felé nézett, messze a völgyben zárt telkek, és még távolabb keskeny tornyú templom állt. A folyóparton sétáltunk, majd visszamentünk a mezőre.

A köd eltűnt, a távolban az ugrándozó csirkék galamboknak tűntek.

Pennázó

Távkapcs

a körhinta, amit öröknek fogtunk fel,
de már se te se én, nem is gondolunk,
még mit nem, majd a gyermekeinknek
kelljen, és hoznak majd dobozt a
tárgyaknak, amit kacatként hagyunk
magunk után, kérlek, majd a hibáinkat is
adjátok el, licitáljanak a sérülésekre,
kiknek nem jutott, vagy ha csak egyszerűen szeretik
ha a vágóhíd nevet.
megnyúzni egy angyalt nehéz, a tollakkal írni
a szikkadt bőrre, hogy kár volt, becsaptuk magunkat
és nem tenni semmit, csak számolni, amit az ébredés
úgyis majd tönkretesz, könnyű. Ha külön időzónában
virrasztunk egymásért, nem eshet bántódásunk.

Pennázó

Lételmélet

az is gravitáció:
amikor egy állapotba zuhansz
és állandóvá nevezed ki.
még hogy minden káprázat
nem szeretnék kaptárban újjászületni.
két tükröt nézve; az egyik a teremtés napjai
a másik a rá következő hét
keresd a különbséget, a viselkedés-differenciát
a kék éggel vakolt tintaűrt.
ha szépen kérsz a restaurátorod leszek
asztronauta, kinek a lebegés a mindene
a trükk annyi, hogy én leszek a nyájad
gondozhatsz és büntethetsz.
mint egy rothadásra ítélt hússzelet
ami a vénáimba véste:
a megaláztatás zápor
és csak benned pihenve száradhatok meg
én leszek a te mindened
mi leszünk a legelfoglaltabb magányos emberek.

Pennázó

Dilemma

Valaki égve hagyta a kétségeit,
és most vakon keresgél. homokfelhőben
holdbélyeg alatt elhagyott járókeret és
csillagpeték és egy vodkanarancsban fürdőző remete.
az ablak pupilláit gőz, minket a lábszag az előszobában
és én megfogadom, hogy
csak addig iszom míg be nem bábozódom.
és te mégis előbb bontasz szárnyat,
a járdakövön elhasalva
mint az őskori lenyomatok.
itt egykor tenger hullámzott
most ott élnek anyámék.
a levegő is elég nedves
megvárom a négy és fél órát
(a felhők mind múlandóvá rendezett sóderhegyek
a fejem pedig úgy lüktet mint egy betonkeverő)
és elképzelek egy szentet, akinek csak annyi a dolga
hogy emésszen és hánnyon.
belőle emelik azokat a mártírokat
akikre érdemes emlékezni.
a stégbe kapaszkodva egy négylábú
sárga epét ereget. megrázza sószórófejét.
bevágom a kisajtót. követem a tengert.

Pennázó

Múzeum, éjjel

Az anyag sötét önarcképe,
nem igaz, hogy nem beszél
semmiről önmagán túl.

Elképzelem ezt a termet
éjszaka, ahogy a sötétben
egyszer csak felragyog a sötét.

A kátrány hirtelen megszólal,
és amit akkor rólunk állít,
azt jobb lenne meg sem hallani.

Pennázó

Múzeum, nappal

Ahogy a tárgy küzd a térrel,
ezért vagyok itt én is,
fogadásokat kötök, melyik bírja tovább.

A fehér falak polgári prüdériájában
a puszta forma perverz öröme,
miközben komótosan meglóbálja magát.

Az acél, a kátrány, a zománcfesték.
Köszönettel tartozom azért,
hogy könnyebben bomló anyagból vagyok.

Pennázó

Mutánsfilé 2. (részlet)

Soha többé vagdalthúst – gondolja a gyári munkás, ahogy ott toporog a sorban, az ellenőrző kapuknál, és érzi, hogy a végbelébe rejtett mutáns tintahal-ember konzerv mocorogni kezd, és egyben ingerelni a prosztatáját. Ettől persze erekciója támad, barna gyári ruhájának alsó része kitüremkedik, s eszébe jut, az illegális élelmiszerek után szimatoló droid-ellenőröknek ez rögtön gyanús lesz, alighanem arra gondolnak majd, hogy a nadrágjába csúsztatott egy szójafehérjével dúsított mutáns-szafaládét meló közben. Az mégis csak hihetetlenül hangzik, hogy bárki csakúgy izgalomba jöjjön a véglény-vágóhídon, bár amióta a kormány csökkentette a napi konzerv adagot, a gyár körüli hárommellű prostituáltakra sem futja már az élelmiszerjegyből – de persze mit tudhatnának erről a robotok – a hús húsba férkőzési vágyáról.

Az egyik egyenruhás droid annak rendje és módja szerint kiszúrja – a mellkasában erre kialakított kerek kis lyukban az elektromos cigi felizzik, ahogy mélyen letüdőzi a mentol ízű párát. Tessék, most már biztos, hogy megmotozzák – ha pedig a robot a legutóbbi szoftverfrissítéskor telepítette motozási programjának kiegészítő csomagját, ami kétszer olyan megalázó technikákat tartalmaz, mint az előző verzió – nem úszhatja meg, hogy ott mindenki szeme láttára a seggébe csúsztassa gépolajos ujját. És akkor neki vége: megtalálják a vagdalthús-konzervet.

Picsába az egésszel – morog magában, és felméri a lehetőségeket: talán eljátszhatná, hogy a szekrényében felejtett valamit, szépen kisündörög a sorból, és a vécé felé veszi az irányt, ahol megpróbálja kiszarni azt a konzervdobozt. Ám a robotok ettől sokkal rafkósabbak. Továbblép tehát a sorban a fémnanocsövekkel kirakott ellenőrző pont felé, tekintetét pedig a kapu mellett lévő hatalmas monitorra függeszti, ahol az Állami Húsgyár retinafacsaró reklámkockái villognak: a bezúzott receptkönyvekkel és kutyacsontvázakkal teli parkon egy kisfiú biciklizik át – póklábakat növesztett rég elhajított frizbik hálóit táncoltatja a szél – a gyerek csak suhan a használt tampon színű ég alatt, majd izgatottan pattan le járművéről egy kartonpapírból kiollózott ház előtt. Micsoda stúdió díszlet! Senkinek sincs már ilyen háza! A srác mindenesetre széles vigyorral a képén caplat be a papírajtón, egy papírkonyhába, ahol egy negyvenes nő – alighanem botoxba fulladt anyja – friss, gőzölgő virslit pakol épp az asztalra. A fiú fogai között csak úgy ropognak a húsrudacskák. Ugrás: a vágóhídon buta tekintetű malac-emberek andalognak az elgázosító terembe. A reklám kiemeli, hogy a direkt élelmiszeripari felhasználásra gyártott labor-mutánsok élettartama mindössze egy hét – a haláluk pedig a szervkilökődés miatt rendkívül fájdalmas, így a leghumánusabb amit tehetnek, ha hat nap után elgázosítják őket. Az állat-emberek buta bogár-szemeiket forgatják, de máskülönben néma mindegyik.

Persze, hogy azok, gondolja a gyári munkás – a reklámalanyokba fecskendezett drogok elnyomják az értelmüket. Csakis a kormányban és a húsiparban dolgozók ismerik az igazságot: a mutánsok valójában értelmes lények, amelyiknek alkalmas rá a szájszerve, még beszélni is tud, az pedig hazugság, hogy az élettartamuk mindössze egy hét. Persze mit tud erről a kisfiú? És a húsragasztó enzimről? A lombikhús rákkeltő hatásáról, és a belekevert fluoridról, amely eltompítja az agyat – nem hiába, a szovjet koncentrációs táborokban még a rabok kezelhetővé tételére használták.

Végem, látja be a munkás, a konzerv tovább rakoncátlankodik odabenn, és még az ostoba reklámok sem képesek elűzni az erekcióját. Mikor is volt utoljára nővel? A múlt hónapban még nagy hírnek számított, hogy női mellek nőttek az egyik sertés hátán – a gyárban persze mindenki látni akarta a malacot. Akadtak, akik hátra cipelték az eltompított értelmű állatot, és a sertés hátból meredező női csöcsöt markolászva könnyítettek magukon. Fájt is aztán a szíve mindenkinek, amikor végül a darálóba, onnét pedig egy bicikliző kisfiú tápcsatornájába került, akkora persze már jó adag sperma csorgott végig a dudoros állaton. Mások a keltetőbe jártak recskázni – arra a helyre, ami a kormány szerint nem is létezik: a lejárt szavatosságú hivatalos álláspont azt bizonygatja, minden húst kémiai úton állítanak elő, nem is léteznek föld alatti pincék, ahol a mutánsokat pároztatják, koszos lyukak, ahol a félig ember félig állat véglények egymásra másznak, megveszetten a beléjük fecskendezett hormonoktól, és nem léteznek persze a munkások, akik kínjukban már erre verik. Az Állami Húsgyár felügyelt katakombáiban elhal minden sikoly és nyögés, egyedül a steril csönd pulzál.

Hamarosan ő következik a sorban. Már csak hárman ácsorognak előtte. A droid már gépujját pöcögteti. Senki sem csempészhet ki élelmiszert a gyár területéről, aki mégis megteszi, azt hamar baleset éri. A napi fejadag a legszentebb törvény, a mutánshús drága, mert a népességszámhoz mérten lassú a szaporulat – de amióta kipusztultak, elkorcsosultak az állatok, csak ez van. De az a kurva tintahal konzerv hagyná már abba a fészkelődést. A lábasfejűek nagy átka – a levágott karok még sokáig ficánkolnak, olyanok, mint azok az istenverte rovarok, amik fejüket vesztve is vígan rohangásznak tovább.

A gyári munkásnak hirtelen támad egy ötlete: ha bebizonyítaná a droidoknak, hogy nem illegális élelmiszer feszül a gatyájában, talán megkímélné magát a motozástól. Az előtte lévő dolgozóra pillant: egy hájas hentes tornyosul előtte, segge kilóg a gatyából, szőrös ujjaival vakargatja, ruhájáról száradt vér, akár a rozsda pereg a földre. A gyári munkás nagyot nyel, majd kinyújtja a kezét, és megérinti a fickó egyik zseléként lötyögő farpofáját. Az persze megpördül, és felháborodásában tátog, mint egy partra okádott hal.

– Jó a segged, nincs kedved este találkozni? – potyogtatja a szájából a szavakat a gyári munkás, majd behunyja a szemét, mert tudja, jön az elkerülhetetlen. Medvekarok kezdik rázni, és nyál fröcsög az arcába: – Te köcsög! Te buzi!

A droidok erre rögtön félbe hagyják egy szőrös hónaljú konyhás néni motozását, és a hőbörgő palihoz lépnek: – Mi a probléma? – recsegi az egyik, mentolos párát okádva a jelenetbe.

– Hogy mi? Ez a köcsög fasz a seggemet fogdossa, az itt a probléma! – veri a tamtamot a büdös mészáros, és ütésre emeli súlyzó méretű öklét. Reccs: a gyári munkás állkapcsa megreped, mint töltény egy véres fog repül ki a szájából, és csúszik tova a hideg padlón. A robotok fejében lévő szoftver gyorsan értékeli a helyzetet: nem kerüli el persze a szenzoraikat a barna nadrágban meredező erekció sem, de már nem gondolják kolbásznak.

Ez a lényeg, vigyorodik el magában a gyári munkás, majd egy nagy adag véres nyálat köp a földre, és azt rebegi:

– Bocsi, azt hittem, te is az vagy… tudod… – Erre persze újra megragadja a hentes keze és rázni kezdi.

– Én nem vagyok buzi, hülye köcsög! – ordít magából kikelve a termetes fickó, és a kemény földre hajítja a férfit. Újabb roppanás. Majd ismét karok nyúlnak érte: ám ezúttal gépujjak ragadják meg a vállát, és rángatni kezdik a kijárat felé. A többi droid a hentes-montstrumot próbálja elbarikádozni, aki azt vonyítja: – Ha még egyszer meglátlak, kifilézlek, te homár!

– Ha meggondolod magad, keress meg! – kiabál vissza a gyári munkás, vért okádva a droid karokra, amelyek kipenderítik a gyár kijáratán, ki a szabadba, a negyvenkét fokos nyárba, a csontdarabkákkal és más szeméttel teliszórt udvarra: – Tűnés! – recsegi az őr, azzal visszatér a posztjára.

Tűnés bizony, gondolja a bevert képű fickó, a földre csordogáló vért bámulva. Ha kicsekkol a hentes, és itt találja, elbúcsúzhat az életétől. Felkecmereg tehát a koszból, és döcögve megindul a földúton – olykor hátra-hátra néz, a hatalmas, gömb alakú fehér komplexumra, majd bárgyú vigyor terül szét felsebzett képén, amikor újra mocorogni kezd benne a kicsempészett konzerv. Próbálja persze mozdulatlan vonalba préselni ajkait – elvégre mi sem gyanúsabb, mint egy mosoly – mégsem megy. A vigyor aztán még szélesebbre nyúlik, amikor otthon sikerül kikaparnia a végbeléből a fémdobozkát. A rozsdás csövekből folydogáló barnás folyadék alatt megmossa, a víz lassan lehámozza a ráragadt salak és bélnyálka réteget, aztán előveszi a folyton zsebében hordott konzervnyitót. Sosem árt, ha van az embernél ilyen: ki tudja, mikor botlik bele egy elgurult konzervbe a gyárban. Ahogy felnyitja a fémszarkofágot, a mélyén tekergő tintahal-kar forgácsok cuppogtatni kezdik tapadókorongjaikat, buborékokat böfögve a szintetikus tartósító olajba. A kiszabaduló mocsárszag megüli a szobát.

A gyári munkás bevetetlen ágyához lép, és kihúz egy szakadt szélű kartondobozt alóla. Vidám csaholás hangja nyomja el a csöndet.

– No jól van jól! – nevet az alvadt vértől még mindig maszatos képű férfi, egyik kezében a nyitott konzervdobozt egyensúlyozva. – Éhes vagy, mi?

A dobozból egy végtagok nélküli tacskó-korcs néz fel rá meleg, barna szemeivel: hosszú nyelvét kiöltve csahol, csóválja a farkát, amivel szétkeni a doboz alján felgyűlt kutyaszart. A férfi néhány hónapja lelt rá az ebre: alighanem a kölykök szórakoztak vele, ezért hiányoznak a végtagjai, esetleg egy házi bolhafészek-spájzból került ki valahogy – még mindig vannak családok, akik gyűjtik a kóbor kutyákat, és szűkösebb időben azokat vágják le, persze csak szépen, lassan, egy-egy végtagtól szabadítják meg őket, óvatosan, nehogy megöljék az állatot, hiszen akkor rögtön rohadni kezdene és oda az egész hús. Eredetileg a gyári munkás is azért hozta haza, hogy kipótolja vele csökkenő napi fejadagját, aztán valahogy mégis ebben a dobozban kötött ki, afféle házi kedvencként.

– Jön már a hami! – Mosolyog a férfi, azzal kiemel az olajléből egy ficánkoló csápocskát, és az öleb szélesre tátott szájába pottyantja. Az falni kezdi, elégedett csámcsogására pedig megkordul a fickó gyomra is. Kikapar egy újabb csáp-porciót, ezúttal ő kapja be: nem egyszerű feladat, meg kell küzdeni a lábasfejű-hússal, a vergődő karcafatokon lévő erős szívóhatással rendelkező tapadókorongok miatt akár meg is fulladhat az ember, ha csakúgy megpróbálja lenyelni. Szét kell rágni, lehetőleg minél jobban. Az íze persze pocsék, de rég nem olyan világot él már az ember, hogy az ilyesmi kiakassza – egyedül a parkon átbicikliző fiúcskákat érdekli még, mennyi ízfokozó kerül a véglény-pürébe.

Miközben a vinnyogó kutya szőrét simogatja, ami csonkjaival kaparászik és újabb falatot követel, arra gondol, holnap már az egész gyár azon fog csámcsogni, hogy ő buzi. Persze kit érdekel. Az igazi kérdés, hogy holnap mit tud majd feldugni a seggébe – egy kisebb baromfinő-májas esélyes, a legjobb persze a pacal lenne, ám ahhoz alaposan ki kéne tágítania a segglyukát. Vajon meddig csinálhatja még ezt? A legjobb lenne véget vetni az egésznek – a lézeres hámozóba dugnia a fejét egy reggel, aztán csókolom – akkor végre elmúlna az éhség, hacsak a túlvilág nem maga a végtelenségbe oltott, kikerülhetetlen koplalás.

*

De persze másnap kezdődik minden elölről.

Valamiféle lekaparhatatlan túlélési ösztön hajtja előre, nincs is vele tisztában, egyszerűen csak azt veszi észre, hogy még mindig él, hogy a legborzalmasabb műszak után is, a legundorítóbb teremtmények látványán túl a vér és a mocsok, amely nap, mint nap körülveszi, végül is szerethető – mert az ember mindenhez hozzá tud szokni. Az egésznek valószínűleg semmi értelme, de hát ez csak biológia. Az emberi faj elsatnyulásának újabb fázisa. Ahol az alulfejlettekből nyomorékok lesznek, a kiválasztottakból túlélők, és miközben a rendszer kitermeli a legelvetemültebb mutánsokat, még mindig itt vagyunk.

Már nem is tudja, hol kezdődött és mikor. Mérgezett élelmiszerek, mutáció, vírusok. Az első állat-hibridek megjelenése.

Arra még emlékszik, hogy gyerekkorában Iowában laktak egy tanyán. Az apja már akkor génmódosított kukoricát termelt, amivel később a marhákat etették, hogy nagyobbra nőjenek – még ha nem is ez lett volna a természetes táplálékuk. Koncentrált Állattenyésztési Telephelyek. Olcsó Hús. És hol voltak akkor még a mutánsok?

Egyetemre akart menni, de e helyett otthon marad a gazdaságban, és amikor a fél család kipusztult egy hamburgerhúsba jutott E-coli baktérium miatt, neki kellett átvennie az irányítást. Fiatal volt és hiszékeny. Pár holdnyi földjüket hamarosan bekebelezte a környékbeli multi-konszern. Mivel nem voltak hajlandóak az újabb és újabb fejlesztésekkel még nagyobb adósságba verni magukat, a bank rátette a kezét az üzemre. Egy napon azon kapta magát, hogy leszakadoznak a körmei a futószalagon való robotmunkától, amelyet vállalni kényszerült. Robottá vált, aki egy nap több ezerszer végzi el ugyanazt a mozdulatot. Egy húsrobot. És az emberek csak híztak. Olcsó takarmányból olcsó hús. Tele kórokozókkal.

A technika fejlődésének hatásaként az élelmiszerek nemhogy egészségesebbé váltak, hanem az ipari méretű termelés miatt még könnyebben jutott el az emberekhez a szennyezés. A híradóban naponta követték egymást a mérgezett húsok visszahívásáról szóló hírek, és lassan mindennapos lett a tömeges elhalálozás. És még ekkor sem történt semmi.

Sőt, még jót is tett a vegyi-iparnak. Ammónium-hidroxiddal kezelt húsok kerültek a polcokra, ami ellenáll a baktériumoknak. Molekuláris mikrobiológia. Mesterségesen előállított ételek. És az idővel ezekhez mutálódott baktériumok. A földekben módosított szójabab. Ahol meg nem szójabab, ott kukorica. A kukoricából maltodextrin, xantán gumi, aszkorbinsav. Megyényi földterületek csirketelepekkel. Csirkék, amelyek soha nem látnak napfényt. Csak arra kellettek, hogy húspép legyen belőlük. A húspép volt minden. Ha bementél a boltba, csak előre csomagolt húst vehettél. És a húsokban nem voltak csontok. Mindent egybedaráltak. Minden kapható volt. A marketokban nem voltak évszakok. Minden gyümölcs tökéletesen nézett ki, de nem volt ízük. Zölden szedték le, majd etiléngázzal érlelték tovább.

Túltermelés. Csak fogyassz tovább. Egyél mérget. Dögölj meg, mert ha egészséges kaját tolsz, akkor tovább élsz, és már így is kurva sokan vagyunk a bolygón. És amikor már ez is túl lassúnak tűnt, akkor a vírusoknak meg a szennyezett kajának hála felbukkantak az első mutánsok. És máris megint lehetett kire lőni. A mutáció pedig olyan, mint egy láncreakció. Látszólag megállíthatatlan.

De néhányan azt mondják visszafordítható. Hallott valami nagy balhéról, ami néhány hónapja történt Európában. Nagy mészárlásról beszélnek, valami olyasmiről, aminek komoly tétje lehetett. De valószínűleg nem sikerült, mert akkor még állna a bál és hála a kalózkodó internethuszároknak, akik meghekkelik a rendszert, már biztosan értesült volna róla.

Talán valaki tud valamit a gyárban. Erre gondolt, amikor nekiindult a következő napnak, s mint mindegyiket, ezt is úgy vette, mintha az utolsó lenne.

*

Soha többé hájas férfi segget – gondolja a gyári munkás, ahogy ott toporog a sorban, a becsekkoló kapunál, és hallja, hogy róla pusmognak mögötte. A „buzi” és a „köcsög” szavak repeszei a vállát súrolják.

Csak azzal a behemót hentessel össze ne fussak – sóhajt magában, miközben lyukasztó kártyáját a digitális leolvasóba tolja és egy előre rögzített kimért női hang jó reggeltet vág a fejéhez. Ahogy tovább araszol a színtelen folyosókon, néhány bajszos fickó csókot dob felé, de neki már csak az jár a fejében, hogy vajon ma miféle konzervet tud kicsempészni a gyárból.

– Jó reggelt, Csibész! – köszönti kedvenc nagyüzemi, konzervipari roppantó és darálógépét, s arra gondol, tulajdonképp furcsa, hogy a darálójának eb nevet adott, miközben az otthoni lábatlan jószágot még mindig csak kutyának hívja. Majd unottan, megszokásból eltapos egy, a hideg padlón rohangászó csótányt, és benyom egy gombot, amitől zümmögni kezd a szoba. Hamarosan kinyílik egy beépített fémajtó a falon, és kihány magából egy halott csecsemőt – vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót: emberi feje, de nyolc polipszerű csápja van, amely egy szőrös, kókuszdió szerű testcsökevényből csüng alá. A munkás egy ideig forgatja az ujjai között és azt morogja: – Baszki. – Majd megrántja a vállát, és a darálóba hajítja. Az pedig máris okádja magából a pürésített húst, bele egy hatalmas fémedénybe, aminek az oldalán gyerekes betűk hirdetik: VEGYES VAGDALT. A kitüremkedő vörös húsgyurma szerecsendió szagot áraszt magából, amitől megkordul a dolgozó gyomra. Az illat rég elfeledett karácsonyok bánatos szellemeként lebeg a szobában.

Ez a kókuszpolip csecsemő nem tűnik rossz választásnak. Talán ebből kéne valahogy hazalopnia.

Pennázó

Részletek a fájdalomból

Aput biztattam, hogy igyon az amfetaminra sok rövidet, hoztam magammal vodkát, de ő azt sosem bírta, kérdezi, emlékszem-e, amikor még a temető közelében laktunk, a templomnál, hogy egyszer úgy jött haza, hogy majdnem kikaparta valaki a szemét. Emlékeztem, ijesztő emlék volt. Apu véresen, megtépve jött haza, a haja csomókban kitépve, a szégyenét nem volt hová rejtenie, csupán annyit mondott anyunak, hogy a másikat meg majdnem kórházba kellett vinni, mert apu ráharapott a nyakára, mint egy kutya.

— Éreztem ahogy a fogaim összeérnek, annyira haraptam — mondta anyunak, jó lett volna, ha sír.

De csak dőltek a szeméből a könnyek, a majdnem kinyomott szemek váladékoztak, az asztalnál azonban, harminc évvel később biztosan sírt, szipogott is, az amfetaminra vártam, egy-két perc, féltem, hogy ilyen öregembernél talán máshogyan hat, talán nem nyílik meg, talán nem kap energiát, talán marad abban az örökös néma szégyenben, amiben leélte az életét, nem mutat magából semmit, és rám sem néz, marad az a kocsmalátogató, akire a fiatalságában kitanították, ott kell kiönteni folyónyi szívek fájdalmát, huncut férfi szívek vágyairól ott kell lovakként vihorászni. Féltem, hogy marad munkásember, és nem mutat semmit a rafinált, okos szívű istenfia ördögségéből semmit.

— Eljárok én — kezdte kicsit oldottabban, mert kérdeztem tőle, miért nem találkozik barátaival, emberek közé kellene mennie, ahogy ennie is muszáj az embernek, állította, de nem járt akkor már vagy két éve.

Elmeséltem apámnak, Emma milyen. Közlékeny voltam, alapos és szinte közönyös. Szép nő, mondtam, nagyobbak a mellei, mint anyunak. Apu szemébe néztem, nem botránkozott meg. Azt hittem, folytattam neki, hogy sosem szabadulok meg anyu hústalanságától. Nagyon félelmetes dolog volt megélni, hogy nekem már csak a csontsovány nők tetszhetnek egész életemben, és hogy csak azok, akik gyötrik és gyötörtetik magukat. Meg akartam neki mutatni, Emma hogyan jár, a nőiességét. Elővettem az iPhone-om, és megmutattam neki azt a programot, amit egy kanadai egyetemen fejlesztettek ki, a Walkert. 15 pont volt az egész, az ember 15 pontját mozgatta, egy sétáló alakot mutatott. Megadhatod, hogy férfi vagy nő legyen, aki sétál, lágy vagy határozott legyen a lépése, mennyire legyen ideges vagy nyugodt, és boldog legyen-e vagy inkább szomorú, és ezzel a négy jellemzővel be lehet minden típusú járást állítani. Én ott apunak beállítottam Emma járását. Apu elismerősen nézte a fekete háttéren mozgó 15 fehér pontot, beleképzelte Emmát, s bólintott, hogy ez igen, ez nő.

— Festő.

Kérdezte ugyanis apu, Emma mivel foglalkozik. Elmosolyodott, mert ő is festő volt, csak ő szobákat festett. A mosolya már az amfetamin mosolya volt. Vagy dehogy: végre apu mosolya.

— Festőlány.

— Kiállításai vannak?

— Van egy állandó. Az apja gazdag — szinte mentegetőzve mondtam. — Saját galériájuk van, abban az egyik helyiség csak a lányáé, azt rendezgeti állandóan. Nem sikeres festő ő. Használja a képeit, úgy van velük, mint én a bútorokkal, vagy egy-egy verssel. Szerintem kevesen kedvelik. Sose ad el képet sem. Mintha nem is értené, mért kellene eladnia őket.

— Gazdagok.

Pennázó

Az alázat kioltása

Elkezdett élni, hogy meg tudjon halni.
Eleinte röviden, sietve kívánt.
Megtanítottam késni, s hogy van annyi
kegyelem a szelíd világban, ami bánt.

Labda lettem, nem Nap, játszótereken.
Mutattam, a madarak igazán rabok.
Majd megtiltottam, hogy igazam legyen.
Megígértem, elmehet, s vele maradok.

Így lettem DEIK-tag

A DEIK megtalál

F-fel akkor találkoztam először és utoljára. Tavaly nyáron, egy kora délután leszólított az utcán. Azt mondta, megismer az egyik konferenciáról, nagy rajongója a honlapomnak, meghívna egy kávéra. Na tessék, még egy idióta fanatikus! – én valószínűleg ezt gondoltam. Próbáltam leszokni róla, hogy gondolatban az „idióta” jelzővel illessem őket. Egyrészt, végül is én pénzt kerestem rajtuk, tehát örülhettem, hogy ilyenek is vannak. (Idióták.) Másodszor, bár szórakoztató volt úgy társalogni velük, hogy igazából közben mulatok rajtuk, de néha a vigyor akaratlanul is kiült az arcomra, és ez kellemetlenül vette ki magát. A spontán vigyor, miközben a másik fél beszél, nem a kölcsönös bizalom záloga.

Szóval leültem kávézni F-fel. A lelkes hívőkkel való személyes kapcsolat végső soron forgalmat generált a honlapnak, ezért megérte a befektetett időt. F két eszpresszót kért, én egy zöld teát. Amíg vártunk, a következő történt: F ült, és nézett engem. Nem merően, hanem azzal az enyhe szociopata tekintettel, mintha nem lenne teljesen képben azzal, hogy hogy eshet a másik személynek, ha így bámulnak rá. Egyébként egy vékony testalkatú, ötven körüli embert kell elképzelni, nálam egy fél fejjel lehetett magasabb, szürkén őszülő göndör haja és bajusza volt, a hangja dohányosan rekedt. Sötétzöld vászonnadrágot, szürke inget viselt fekete nyakkendővel.

Végre kihozták az italokat, ő az egyik eszpresszóját felhajtotta, és elkezdett a honlapról kérdezősködni. Hogy jött az ötlet, mióta foglalkozom konteóval stb. Voltak ezekre a kérdésekre standard válaszaim, de általában igyekeztem inkább visszadobni a labdát a kérdezőnek. „És Ön mit gondol a HAARP-ról?” – például. Ez kényelmesebb volt, mint a kitalált szövegeimet előadni.

Igazából a honlap nekem csak megélhetési forrás volt. Baromságnak tartottam az összeesküvés elméleteket. Volt persze bennük valami érdekes, valami vonzó. Egy majdnem hihető, science fiction-szerű világot vázoltak, ami akár igaz is lehetne. Gondolom, eleinte ezért olvastam róluk. De – chemtrail, HAARP, Illuminati, DEIK – nehezen fért a fejembe, hogyan képes valaki ezeket komolyan venni. Szóval, én csak betöltöttem egy piaci rést. A konteó témájú honlapok mind szánalmasan igénytelenek voltak, a külföldiek is. Úgyhogy megcsináltam „A Konteó Honlapot”, magyar és angol nyelven, profi módon, részletes tudástárral az egyes elméletekről. A friss napi konteóhíreket a kis oldalakról loptam el. Idővel elkezdtem bevételt termelni a hirdetéseken keresztül. Egy viszonylag szűkebb nyilvánosság vállalása árán könnyen tudtam extra pénzt keresni, ugyanis szakértőként kértek fel előadni a konteókonferenciákra. Arra azért figyeltem, hogy fotó vagy hasonló dokumentáció ne készüljön rólam – Isten ments, hogy valamelyik magazinjuk címlapján végezzem!

No, de vissza F-hez. Szóval diskuráltunk a honlapról egy sort, amíg úgy tűnt, elfogytak a kérdései, és vagy fél percig megint csak bámult rám, aprókat bólogatva. Aztán megszólalt.

– Dániel, mit tud Ön a DEIK-ről? – Felsóhajtottam. Ennyi bárcsevej nekem elég volt, éreztem, hogy ha részletekbe akar menni a kedvenc mániájáról, ahhoz már nehéz lesz jó képet vágnom. Úgyhogy bedobtam azt a pár alap infót a DEIK-kel kapcsolatban, amit már úgyis tudott: A DEIK, illetve a kevésbé elegáns magyarosítást elszenvedett DAIC (Defense Against the Illuminati Conspiracy), a conteo-hívők szerint az Illuminátus háttérhatalom megbuktatására szerveződött titkos társaság, amolyan ellen-háttérhatalom. Címszavakban összefoglaltam tehát F-nek a DEIK-conteo lényegét. F beiktatott egy újabb rövid csendet, alsó ajkát kissé lebiggyesztve bólogatott. Ittam egy kicsit a teából, még forró volt. Közben azt latolgattam, hogyan aránylik egymáshoz az illetlenség, amit elkövetnék, ha most csak úgy felállnék az asztaltól, és a szívesség, amit tettem azzal, hogy egyáltalán leültem. Végül is ő fizet. Ezt a pár percet megérdemli. –zártam rövidre magamban a kérdést. F végül megszólalt.

– Dániel! Hadd térjek a tárgyra! Valójában azért kerestem meg, mert lenne egy tiszteletteljes kérésem. Egy tiszteletteljes és nyomatékos kérésem, a DEIK nevében. – Wat?! – Gondoltam. Még éppen megálltam, hogy ne vegyem fel a barátaim által jól ismert, bal szemöldököm felvonásával létrehozott, „most hülyének nézlek” arckifejezést. Tapasztalataim szerint ezt a metakommunikációs eszközt nem minden esetben követi produktív verbális dialógus.

Olyan konteóhívővel mindenesetre nem találkoztam, aki azonosította volna magát valamelyik összeesküvő csoporttal. A konteó pszichológiájának lényege a projekció (kivetítés), az elhatárolódás az összeesküvő csoporttól, a másik részről pedig az összeköttetés a többi hívővel. De – gondoltam –, ha belemegyek a játékba, előbb szabadulok. Úgyhogy inkább mindkét szemöldököm felvonásával igyekeztem a „most megleptél” arckifejezést felvenni, ami nem is volt teljesen őszintétlen.

– A DEIK nem fogja korlátozni az Ön tevékenységét. – folytatta F. Újabb tíz másodperc csend. Én összehúztam a szemöldökeimet, hogy azt az üzenetet küldjem, most nagyon figyelek.
– A DEIK nem fogja korlátozni az Ön tevékenységét, de nyomatékosan kérjük, hogy működjön együtt. – Újabb csend.

– A DEIK-nek kell a nyilvánosság, de a megfelelő információknak kell kijutniuk. A lényeg… a figyelemelterelés. – Itt bólogatott egy sort. Én is bólogattam. Majd nagyon lassan, egyenként hangsúlyozva minden szót, ezt mondta:

– A megfelelő információk meg fogják találni Önt. A megfelelő információk… meg fogják találni Önt. Számíthatunk Önre, Dániel? – Ekkor észrevettem, hogy most már nem ugyanúgy bámul rám, ahogy eddig, – feszélyezően, de tolerálhatóan –, hanem kifejezéstelen arccal, mélyen a szemembe nézve, mintha hipnotizálni akarna. Kellemetlen volt, hirtelen úgy éreztem, fázni kezdek. Megmarkoltam a teás csészét, végül sikerült elfordítanom a tekintetem.

A látóterem szélén észleltem, hogy F még mindig ugyanazzal a tekintettel, bólogatva mered rám. Egy perc telhetett így el. Aztán megitta a második eszpresszót, szó nélkül felállt, és távozott. Belekortyoltam a hideg teába.

Így lettem DEIK-tag

Így lettem DEIK droid

Az egész nap olyan álomszerű volt. Először azt képzeltem az egyik egyetemi előadáson ülve, hogy a galambok emberi nyelven csevegnek az ablakpárkányon. Majd meg egy pillanatra úgy láttam, mintha az egyik professzorom alsónadrágban járkálna a folyosón. De mindez betudható a teljes kiégésnek, gondoltam. Ezek után már cseppet sem lepődtem meg azon, hogy hazafelé menet egy űrhajó parkolt a háztömbünk előtt, így majdnem el is sétáltam mellette egyetlen szó nélkül. Aztán feltűnt, hogy ezúttal a képzelődésem kicsit más, mint az eddigiek, ugyanis ezt az sem mulasztja el, ha megdörzsölöm a szemem. Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy az űrhajó mellett egy robotszerű alak üldögél, bár kétségkívül nem volt tipikusan robot külleme: inget viselt és egy hátizsák is volt nála. No mindegy, gondoltam, ez a nap már nem lehet furcsább, így az már nem oszt, nem szoroz, ha odamegyek a különös lényhez. Bár még ekkor sem voltam benne biztos, hogy tényleg létezik-e vagy csak az én agyszüleményem, de maximum őrültnek néznek majd, hogy magamban beszélek az utcán. Ebben a városban ez egyébként sem olyan feltűnő. Odaléptem hát hozzá.

– Szia, te ki vagy? – nem jutott eszembe ennél értelmesebb kérdés, de úgy látszott, ez is megteszi, mert a robot egyből barátságosan mosolygott rám.

– Szia, kedves földlakó, én ST-001 droid vagyok. Egy másik bolygóról küldtek ide engem, küldetésem van.

– Mégis milyen bolygóról jöttél? És mi a küldetésed?

– A bolygónk neve a DEIK…

– Ó igen, arról már hallottam. – vágtam a szavába pofátlanul – Az a kocka alakú bolygó, amin a kocka droidok vannak, és számítógépeket bütykölnek egész nap. Te onnan jöttél? Nem is nézel ki olyannak, mint amilyennek az ott élőket képzeltem.

– Nem hát! Mert ez egy teljesen más bolygó, és még csak nem is ugyanabban a galaxisban találhatóak. – kicsit mintha felháborodott volna, éreztem a hangján, hogy nem én vagyok az első, akivel ezt a félreértést tisztázni kell – A mi bolygónkon főként irodalommal foglalkozunk, de amolyan szórakoztató módon. Téged érdekel az irodalom?

– Nem, tudod, én olyan nyelvészfajta vagyok. Szintagmák, morfémák, ilyesmi. De persze azért a magam módján kedvelem az irodalmat is. Szoktam olvasni és hasonló dolgokat csinálni. – kicsit zavarba jöttem, nem tudtam, mi ilyenkor a helyes válasz – Sokan vagytok azon a bolygón?

– Nem, csak alig több mint húsz droid él ott. Elég kicsi közösség vagyunk, de éppen ezért nagy az összetartás.

– És te vagy a vezetőjük?

– Nem, egy PTT-001 nevű droid a vezérünk. De nem egy zsarnok figura. Van egy pár közvetlen segéde. Mármint még rajtam kívül is. Például HI-001 droid rendkívül fiatal még és meglehetősen hiperaktív. Ő arra van beprogramozva, hogy szeretettel árasszon el mindent. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy folyamatosan ölelgetett mindenkit, de mára megszoktuk. És valóban hasznos, ő csak úgy hívja ezt a projektet, hogy „ölelésközpont”. Aztán ott van még HIO-001 droid, aki kétnyelvűre van programozva. Többnyire persze magyarul beszél, de bármikor át tud váltani angol nyelvre, ha szeretnéd. Annyi hibája van, hogy, ha alkohol tartalmú folyadék kerül a rendszerébe, akkor magától is átvált angolra, és elég nehéz visszaállítani rajta a nyelvet.

– Értem, és beléd milyen képességek vannak programozva? – most már tényleg kíváncsi voltam.

– Van egy pár képességem. Többek között az, hogy végtelen mennyiségű szóviccet tudok gyártani. Úgy lettem beállítva, hogy bármire is nézek rá, eszembe jut egy. Ezen kívül főleg a történelmi adattáram fejlett. De mindenki kedvence, hogy, ha ránézek egy személyre, a receptoraim segítségével egyből meg tudom állapítani, hogy az illető mikor született. Te például 1991. július 20-án születtél. Ja, és ez egy szombati nap volt.

– Lenyűgöző. – mondtam, és nem csak udvariasságból, hanem mert tényleg annak találtam – Mondd csak, mi is pontosan a küldetésed?

– Embereket kell toboroznom a bolygónkra. Rengetegen vannak a Földön, akiket érdekel az, ami minket, csak nem tudnak rólunk. Vagy éppen összekevernek a kocka droidok bolygójával. Ezért nekünk kell tenni azért, hogy megismerjenek minket és belépjenek a közösségünkbe.

– Nos, én nem ígérhetem, hogy belépek közétek. Bár bizonyára nagyon érdekesek vagytok mind. Már a meséid is óriásiak voltak. De sajnos tényleg nem ígérhetek semmit.

– Nem is kell rögtön közénk lépned, nyugodtan eljöhetsz velem, hogy megnézd a bolygónkat és megismerd a többi droidot is. Biztosan jól éreznéd ott magad. Mondd csak, ismersz kártyajátékokat?

– Nem, én csak Solozni és Unozni tudok. Semmilyen más játékot nem ismerek.

– Ha eljössz megnézni a bolygónkat, majd biztos megtanulsz egy párat. Van egy játékunk, amit különösen szeretünk. Egy fiktív faluban játszódik. Na de majd elmondom bővebben is, viszont most mennem kell. Az ajánlatom áll, ha szeretnél, gyere velem!

– Rendben, veled megyek. De, csak mert tényleg nagyon érdekel a bolygótok.

És vele mentem. Aznap jártam először a DEIK bolygón, és ismertem meg a droidok egy részét. A játék a fiktív faluval már első alkalommal megtetszett. De persze a légkör is barátságos volt, olyan, amilyet azelőtt csak nagyon kevésszer tapasztaltam a Földön. Így hát az első látogatásom nem az utolsó volt. Egyre gyakrabban töltöttem szabadidőmet a DEIK bolygón és egyre több droiddal kerültem baráti viszonyba. 2013 májusában pedig úgy döntöttem, én is szeretnék DEIK droid lenni. És itt ragadtam ezen a bolygón, örökre.

AM – 001

CéhKaptár

Hiányvers

Hát eljött a szerda, és megint hiányzol,
pedig olyan szépen megterveztem mindent:
kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy
megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek,
a lényeg, hogy nem leszek egyedül.
A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok
és hosszan csodálom, bár meg sosem értem.
Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt,
meg a maiban is benne leszel, hogy folyton
ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban,
kérlelhetetlenül és ezer alakban?
Azt hiszem, nem is léteznék nélküled.
Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület,
mindenesetre tenni nem lehet ellene.
Nem is akarok. Végre mocorog bennem
az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán,
és apró rügyekként bomlik ki, pattan
mind a harminchárom csigolyám.
Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a
hiányod is különös élvezet. Mert tudom,
van valamim, ami hiányzik, és azt is,
hogy újra az enyém lehet.

CéhKaptár

Ribike

Volt egyszer egy guildmaster, s volt neki három helyettese. Volt a szerveren egy NPC, Ribike volt a neve, mert a fő questje annyi volt hogy ribizli potikat hozzanak neki és lenge ruhája napi rewardja miatt kapta is az anyagot naponta. Egyszer csak a játékosok megunták a ribizliszedést és senki se szedett neki több ribizlit.

Szegény teljesen elhanyagolódott mígnem egy Game Master maga ment el, hogy szedjen neki ribizlit, de rájött, hogy a quest teljesítéséhez egy veszélyes, a megfelelőnél 10 szintel magasabbi területre kell menni.  Próbaképp elment és szedett ribizlit de meglátta kijövet az Admin és ráírt privát csetben:

– Te mivel szórakozol?

A GM nyelt egyet és bevallotta:

– Sose csináltam még ezt a questet és hidd el azért csináltam mert már senki se foglalkozik ezzel. Ez az NPC csak ezen a cuccon él és napi reward-ot osztogat.

Hát, az admin elfogadta az indokot és maga is elolvasta a Ribike questet. Elfintorodott, hisz ilyen lilarózsás, köntörfalas questet még nem is látott, nem is emlékezett rá, hogy létezik. Mikor rájött, hogy az NPC és a quest is amolyan “special snowflake”, azt mondta a GM-nek:

“vedd ki az NPC-t az élő verzióból, inaktiváld és tedd a raktárba amíg meg nem javítom.”

Mit csináljon a GM, az senki más nem tudja jobban csak az admin,  a raktárban meg semmi baja nem lehet az NPC-nek, így ki is vette.

Ott élt a lányka. Akkoriban még lehetett olyat, hogy az inaktív NPC képe ott maradt az élő verzión, látták a játékosok de ha rákattintottak nem ugrott fel quest. Arrament három tank warrior és megálltak az NPC mellett, nézegették hisz elég lenge ruha volt szegény pixeltestén. A legalacsonyabb szintű tank elkezdi, hogy ha kész az új quest, ő lesz az első aki végigviszi az összeset. A második, kicsit crafolósabb warrior legyintett és azt mondta, áh, neki jobbak a cuccai ő lesz az első. A veterán tank meg egyenesen kijelentette, nem igaz mert ő fogja megnyerni a questet.

A három tank ott helyben rendezett egy PlayerKill deathmatch-et, GM-ek kellettek hogy szétszedjék őket és még az admin is odaspawn-olt.

A csetet olvasva és Ribike kinézetéből rögtön tudta, hogy a csaj hibája volt az egész. Kellett neki a konfliktus, ezek a tankok alapban imádták a playerkill meccseket, az hiányzott hogy ezen is összekapjanak aztán a fórum meg háborog. Olyan mérges lett, hogy gyorsan összecsapott egy hihetetlenül nehéz kampány-questet, hátha azzal lefoglalja a tankokat, Ribikét pedig megtette a quest NPC-jének. Kiírta World Chat-re, hogy mindenki lássa:

“Nem igaz, kurvás legyen de jó quest is legyen rajta?! Francokat, csinálok egy olyan questline-t hogy belegebedtek mire kész lesztek!”

Ribikét eltűntette a városból és egy ronda textúrát adott neki.

Telt az idő, a három tank pedig épp annyira elunta magát, hogy a nehéz questek felé kacsintgassanak. Mikor az egyik, rangidős GM-mel beszélgettek melyik reward a legjobb, azt mondja a GM:

– Hárman vagytok, háromféle játékstílussal. Egyféle reward van, és ha részt vesztek a kampányban a legjobb körületek megkapja a fejlesztett verziót.

Titokban a képernyő mögül egymást méricskélték a fiúk.

Azt kérték a GM-től, mondja a kampány három részét, hogy elkezdhessék, de a Gm csak röhögött és azt mondta, először legyenek túl az első részen, az is elég lesz.

– Először is, hozzatok olyan armort ami light armor legyen tehát súlytalan de mégis olyat védjen, hogy ha a Gm fegyóval rátok verek, talpon maradjatok.

Bólintottak a fiúk és egymást méricskélték, arra vártak majd a nagyobb craft-képességű warrior megcsinálja a cuccot de ő se tudta. Elindultak a warrior-ok craftoló NPCt keresni, s a veterán, legmagasabb szintű meg is találta, azt az Isten háta mögötti faluban elrejtett randa akármit. A két másik warrior elmentek a városba és cseten próbálkoztak.

A veterán nézegette egy ideig a randa NPC-t s mivel nem emlékezett hogy valaha látta volna, rákattintott. Fel is jött a szöveg, “miben segíthetek?” Hát, a craftolásra kattintott mondván miért ne, nem volt vesztenivalója, s hirtelen kigúvadt a szeme. Ott volt a cucc. Nagy nehezen ki is perkálta és már portolt is vissza a GM elé.

A másik két warrior is ott volt, feszítettek új armorjukban de amikor a GM fegyó hozzájuk ért, meghaltak és respawnoltak a teleport masternél. A veterán még buffot se tett magára, a Gm fegyó meg se karcolta a HP-ját. Valami bugos NPC lehetett ha ilyen volt nála.

A második fejezet az volt a kampányban, hogy olyan petet hozzanak magukkal amelyik cukin néz ki de nagyon nagyot tud sebezni.

Elindul megint a három warrior. A két fiatalabbik megint a WC-en próbálkozik, míg a veterán portolt kifelé a városból a világ vége felé.

Odament megint az NPC-hez, és beszédbe elegyedett vele.

Látta, hogy az NPC-nek volt egy side-questje ami elküldte egy dungeonbe, s az NPC mint segédkarakter jött vele. Együtt leverték a bosst és lám, a boss kidobta a kistkutya kinézetű, tank petet. A warriornak kezdett feltűnni a furcsa egybeesés, ezért kíváncsian várta a kampány harmadik fejezetét.

A másik két warrior hebegett habogott, megnézték a wikia-t, megnézték a jelenleg ismert bugokat de nem tudtak olyan petet hozni amelyik tank is és cuki is.

A GM nem mondott semmit, a veteránhoz fordult:

– Na, és te?

Erre a warrior spawnoltatta is a kutyát, az pedig akkorát harapott a duel requestet küldő GM-be, hogy hiába volt rajta GM armor, megérezte.

A két fiatal warrior már majdnem scam-et kiáltott amikor a Gm megszólalt:

“A kampány harmadik része, hogy meg kell találnotok a legszebb NPC-t aki follower lehet, és hozzátok ide!”

Fű, bajban lett a veterán. Az a randa NPC viccnek is rossz, ráadásul csak quest-tel lehet follower-nek hívni. Ki kellett találnia valamit sürgősen, de semmi se jutott eszébe. Jobb híján, hogy klisésen hozzon egy undorító kinézetű NPC-t, visszament a faluba

kiválasztani. Odament az NPC-hez, “nah, bajban vagyok, mondta magában.”

Az NPC párbeszédablakában megint ott volt egy napi quest opció, a címe pedig ez volt: Menyasszonyi Cihelődés.

A veterán próbaképp rákattintott, látott ő már nekromanta vagy annál furcsább questet is, s olvasni kezdte a quest leírást. Ilyet csak a veteránok tesznek manapság… s ahogy olvasott, szeme kikerekedett és alig tudta visszafogni magát örömében.

“Le kell verni magát az NPC-t és follower lesz rewarddal?” Még ha veszít is, a reward felettébb érdekelte. Kihívta hát az NPC-t és természetesen két ütéssel instant kill volt. Az NPC hirtelen átváltozott és a veterán azonnal megismerte Ribikét, a kurvás, haszontalan questű de mostanra megjavított NPC-t.

“Ilyen nincs!” vágott a térdére.

“Menjünk, kedves uram!” Kérte őt Ribike.

A két fiatal player ki volt akadva. Scam, cheater, bunda, mindent a fejéhez vágtak, őrjöngött a world chat de az admin és a GM rendet tett. Instant bant adtak a rasszista kommentek után és Ribikét megtették a warrior állandó follower-jének, természetesen a legendás, fejlesztett verziójú fegyó mellé.

A warrior csak hümmögött és felettébb büszkén annyit írt a csetbe, hogy elmegy cigizni, aztán lehenteli a legnehezebb insta legnehezebb boss-át, mert megteheti.

CéhKaptár

Az utolsó menedék

Ahogy lerogyott a kőre és rám nézett, láttam rajta, hogy feladta. Nem tud tovább menni. A horizontig kígyózó útra pillantottam, majd felsóhajtottam, és leültem mellé. A hőségben minden vakítóan sárgán ragyogott.

– Nem megy tovább?

Megrázta a fejét. Túl fáradt volt, hogy bármit mondhasson, vagy akármilyen érzelmet mutasson nekem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy legördüljön pár izzadtságcsepp az arcán. Szerettem volna azt hinni, hogy könny is vegyült közéjük, de nem áltattam magam.

Elnéztem észak felé. A hegyek már ott tornyosultak a távolban, de még jó három napi járóföldre lehetett, amit nem bírt volna ki. Kezdetben próbáltam nem észrevenni, ahogy egyre soványabb és beesettebb lett az arca, de egy idő után nem volt kérdés, hogy baj van. Nagy baj. Té hetes szintű baj.

Rajzoltam valamit a porba, de gyorsan elsöpörtem, mielőtt észrevehette volna. Megbeszéltük, hogy szól, ha erre a szintre jut az állapota, de arra hiába várhattam. Talán ő is félt szembenézni az igazsággal, talán kényelmesebb volt így neki. Ezt persze én sem gondoltam komolyan. Belül szenvedett, és másra sem tudott koncentrálni. Talán észre sem vette, hogy egyre nagyobb fejadagokat adok neki, és közben a sajátomat csökkentettem. Tudtam, hogy meg fog halni, és logikusabb lett volna tartalékolni, hogy legyen erőm elérni a hegyekig, de a logika már rég nem működött köztünk.

– Nincs értelme – szinte szomorú volt. Egy pillanatra az az önző gondolat futott át az agyamon, hogy én fogok neki hiányozni, de gyorsan kijavítottam magam: az élete fog neki hiányozni. Ránéztem, és már nem azt a nőt láttam, akivel elindultunk New Yorkból négy hónapja. Ő is más lett és én is, de inkább ő.

– Építek neked valamit a nap ellen.

Nem válaszolt, ezért felálltam, és elindultam, hogy szerezzek valami nyersanyagot. Egy nukleáris sivatagban ez nehezebb, mint amilyennek hangzik.

A nap már sárgás-zöldesbe hajlott, mire sikerült összeszednem annyi deszkát és követ, hogy lehessen kezdeni vele valamit. Ő fel sem nézett, ahogy egy helyre hordtam a nyersanyagokat, csak folytatta, amit egész délután csinált: valamit rajzolgatott a rajztömbjébe. Azóta hordta magával azt tömböt és a hozzá tartozó három ceruzát, mióta el kellett menekülnünk New Hampshire-ből, és semmi pénzért nem volt hajlandó megválni tőle. Hamarabb adta el a fegyverét mint azt a rohadt rajztömböt.

Nem láttam, min dolgozik, de annyira nem is érdekelt. Előkerestem a táskámból a kalapácsot és az utolsó pár marok szeget, majd nekiálltam a menedék felhúzásának. A hőség elérte a tetőpontját, de így is gyorsan ment a munka, főleg mert az egyik nagydarab szikla szolgált tartófalnak. Mire igazán elkezdett sötétedni, kész is voltam.

Gyengéden felemeltem és bevittem a tákolmányba.

– Pihennem kell – mondta csöndesen. Kivettem a kezéből a papírtömböt és leraktam a hegyekbe szánt meleg ruhákból tákolt ágy mellé, őt magát pedig a puha kabátokra fektettem. A fal felé fordult, és egy pillanat múlva már aludt is. Elmondtam egy imát a Sivatagi Istennek, hogy megmaradjon reggelig, majd a menedék másik végébe húzódtam és megpróbáltam álmot erőltetni magamra.

A hiénák üvöltése ébresztett fel. A nap tíz felé járhatott, és az első gondolatom az volt, hogy vajon életben van-e még. Ahogy felültem, nem láttam sehol, és egy pillanatra kihagyott a szívem. A hiénák… Felkaptam a táskám és kisiettem a menedékből.

Ott ült, ahol előző nap összerogyott, ölében a rajztömbbel. Az arcában semennyi szín nem maradt.

– Szóval fölöslegesen építettem ezt az… izét?

Rám nézett egy hosszú másodpercre, majd folytatta a rajzolást. Visszamentem a tákolmányba és összeszedtem a cuccaimat. Egy napi ételt és vizet hagytam az egyik sarokban. Vetettem még egy utolsó pillantást a művemre, és vállamon a táskával kiléptem a napfénybe.

– Hagytam neked egy csokit.

Bólintott és tovább satírozta a lapot.

– Majd menj be.

Nem tudtam jobb tanácsot adni, különben is elszorult a torkom. Rá sem bírtam nézni, ezért csak intettem, és elindultam az úton, a hegyek felé. Ahogy elhaladtam mellette, megérintette a kezem és valamit felém nyújtott: egy összehajtott lap volt az, és rögtön felismertem. Az, amelyiken olyan régóta dolgozott.

– Csak akkor nézd meg, ha elérted a hegyeket.

Bólintottam, és éreztem, ahogy benedvesedik a szemem. Gyorsan elfordultam, és a kabátom belső zsebébe rejtettem a lapot. Nem néztem többet hátra, de tudtam, hogy bement a kunyhóba.

Még messze voltak a hegyek.

CéhKaptár

Mese a rendetlenségről?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amit Rendetlenségről Nevezetesnek hívtak. Ebben az országban hatalmas fejetlenség uralkodott. Az emberek szemeteltek és piszkot hagytak maguk után az utcákon, a gyerekek arca maszatos volt a sok húslevestől. Az Minden ember rondán, válogatás nélkül beszélt egymással, felesleges töltelékszavakat dobálva, mint a hát, az izé vagy a nos. Az egyszerűbbek nem tudták, mi milyen színű, és csak a fejüket vakarták, hogy vajon ez kardigán most lazacszínű vagy barackrózsaszín.

Éppen emiatt nagy volt az elégedetlenség, s a vasárnaponként kitörő forradalom már rendes hétvégi programnak számított. Egy alkalommal, mindenki legnagyobb meghökkenésére, a forradalom sikerrel járt, és a hatalmasok leghatalmasabbja, az új vezető, Szigor Úr lett.

Szigor Úr eltökélte, hogy megoldást talál az ország gondjaira, ezért úgy döntött:

1. Mától az ország neve Rendességéről Nevezetes lesz, mert a rendetlenség mostantől nem jellemez minket.

2. Mostantól csak a következő színek létezését ismerjük el: sárga, piros, kék, zöld, fekete és fehér. Az összes többi besorolható valamelyik szín árnyalataként.

3. Az anyukák minden étkezésnél kötelesek letörölgetni a lecsorgó húslevest a kisgyermekük álláról, hogy az ne legyen ragacsos.

4. Mától kezdve tilos a töltelékszavak használata.

5. Minden második héten országos nagytakarítást rendezünk, amelyen minden nagyrabecsült polgárunk köteles résztvenni.

Szigor Úr ugyan szeretett volna még több intézkedést bevezetni, például hogy a szupermarketekben is be kell tartani a KRESZt a bevásárlókocsikkal, vagy hogy soha többé senki, semmilyen körülmények között ne viseljen zoknit papuccsal vagy szandállal, azonban úgy döntött, mértékletesen kell rendre tanítani a jónépet. Éppen ezért az imént felsorolt utasításokat is csak a haláláig érvényesítette, aztán az utódai eldönthetik, hogy meg szeretnék-e őket tartani. Persze Szigor Úr alapértelmezett beállítasai között szerepelt, hogy ő úgy véli, neki mindig igaza van, így tökéletesen meg volt róla győződve, hogy újításai örökérvényűek lesznek majd, amelyet sok-sok év múlva úgy elemeznek a kisdiákok a történelemórákon, mint ma az amerikai alkotmányt vagy az áprilisi törvényeket.

Ezeket hamarosan valóban alkalmazták az ország lakosai, leginkább azért, mert aki nem így cselekedett, azt átnevelőtáborba küldték, ahol természetellenesen szélesen mosolygó, kiöregedett matematika-kémia szakos tanár nénik várták a klienseket.

Az ország néhány éven belül gyökeresen megváltozott. A külföldiek rá sem ismertek a helyiekre. Mindenki szépen, pontosan és választékosan beszélt, kommentelt és írt. Soha semmilyen töltelékszót nem használtak. Egyetlen gyerek szája sem ragadt már a húslevestől, mert az anyukák minden kanál után megtörölgették a csemetéjük állát. A színek pedig végre megszűntek pitiáner viták okozói lenni, hiszen mindenki pontosan tudta, hol a helyük újdonsült periódusos rendszerükben.

Szigor Úr büszkén integetett és vonult fel a nép között, annak biztos tudatában, hogy lám, itt már baj nem lehet.

Sajnos a felszín alatt azonban gyülekeztek a mellékhatások, hiszen tudvalévő, hogy a túl nagy nyomás alatt tartott kuktáról is előbb-utóbb lerobban a tető.

A gyerekek szája és álla kisebesedett a sok törölgetéstől, ahogy az anyukák karja is elfáradt. Utána nem győzték kenegetni a gyerekek sebeit, a sebkezelők többsége viszont nagyon drága volt, és hamar el is fogyott.

A köznyelv rövidesen túl tömörré vált, mint egy rosszul sikerült piskótatészta. Titkos összejöveteleken az emberek töltelékszavakat kántáltak, sőt egy idő után otthonaikban, teljes titokban töltelékszavakkal káronmkodtak. És a régiek mellett újakat alkottak, így abban az időszakban az ország nyelve hatalmas töltelékszókinccsel gyarapodott. Imádták ezeket suttogni és ordibálni, ha beverték a lábujjukat a küszöbbe vagy a könyöküket az asztal lapjába. A nők töltelékszavakat nyögve élveztek el, és a matrózok töltelékszavakat tetováltattak a hátukra.

A művészek nem bírták elviselni, hogy csak sárgával, pirossal, zölddel, kékkel, feketével és fehérrel festhetnek, rajzolhatnak vagy alkothatnak. Annyi színt – régit és újat – gyűjtöttek be amennyit csak tudtak, és éjszaka újrafestették velük az otthonukat. Először csak kis helyeken mertek újraszínezni, mint az ajtókilincs vagy a székláb, de aztán következtek a vitrinek belső oldalai, az ajtó- és ablakfélfák, a bútorlapok és aztán a házak külső és belső falai. Gyermekeiket pedig az új színek után nevezték el.

Szigor Úr már akkor is idős volt, mikor megnyerte a forradalmat, ezért senki nem lepődött meg, hogy kevesebb mint tíz éven belül meghalt. Végrendeletében kikötötte, hogy csak természetes halállal hajlandó meghalni, így a halotti jegyzőkönyvébe is kénytelenek voltak ezt írni, figyelmen kívül hagyva a fejéből kiálló nyílvesszőt.

CéhKaptár

összeférhetetlenségeskedés

arra kérsz hogy
tegyem le a kamerát
hogy romantikázzak
ködöt interpretáljak meg vitázzak
hogy nyuszi vagy kutya
mikor tudom hogy egyik se
az életem az objektív

te megnézed a reklámot a film alatt
el-vagy kikapcsolsz
nekem nincs tévém
téged love sztorik írnak
engem a tükörreflexes értelem

én tisztellek a valóságodért
te szeretnél a hazugságomért
nekem optimális a gyújtótávolság
neked a realitás pocsolyás
neked a szem a lélek tükre
nekem kocsonyás
nekem a különbség elcseszett jin jang
neked nüansz meg finomhangolás

CéhKaptár

Kezünkben a fények

Ülünk egymással szemben.
A kezünkben tartott tollak –
mint egymás tükörképe.

Csak (le)írásaink haladási iránya
tart egymással szembe.
Mint a párhuzamosak,
legfeljebb néhány szóban,
ha találkoznak.

Közben mögötted vibrál
a lakópark fölött ez
a késő délután.
A tested elsötétedik,
napszemüvegedben magam nem
látom, de lencséiben
összeérnek a fények.

Déry Tibor 2014

A végén fekete

A környéken mindenki ismerte, de a város másik végében is. Imádta a színeket, aznap épp a rózsaszín volt terítéken.

Már amikor felébredt, tudta, eljött, végre, felfedi magát, erre várt évek óta.

Felöltözött, reggelizni már nem volt ideje, mert szeretett aludni. Mielőtt kilépett a házból, a tükörbe nézve megint megállapította, hogy a szakálla még mindig göndör, és még mindig tetszik neki. Más feltűnőbb dolog nem is volt rajta, csak ez a puli-arc különböztette meg a nagyobb tömegektől. Beült az autóba, és motyogni kezdte ugyanazokat a szavakat, amiket három éve minden reggel. Az autóját nem szerette, mert fehér volt, de legalább megbízható, mindig így védte önmagával szemben. Tizenkét éve már, hogy vezeti, és semmi probléma nem volt vele.

A szavaira már nem is figyelt, amikor hét perccel a megbeszélt időpont után érkezett és magyarázkodni kezdett. Szeretett aludni.

Aznap ő rózsaszínű volt, ahogy a szavai is. Magára maradt a rózsaszínnel és a megszokott négy sorával. Mindig egyedül dolgozott, mert mások nem értették volna meg.

Pedig ő egy költő.

Kínosan sok időt töltött el a rózsaszín szavak társaságában, kínosan sokáig csodálta őket, mielőtt munkához látott volna. De munkához látott, és délután fél négyre készen is volt. Elégedettek voltak vele, izgatottan várta, hogy a versét is méltatják, de nem. Kifizették, és csalódottan hazaindult.

Három éve már, hogy nem veszik észre a tehetségét. Három éve, hogy költ. Három éve minden nap más színnel vette körül magát, három éve minden nap más színnel írt. Nem értette.

Otthon a tükörben észrevette, hogy félig rózsaszínű a szakálla. Nem lepte meg, egyszer-egyszer megesik az ilyesmi. Gyakorlatias mozdulattal benyúlt a szekrénybe és tömpe ujjaival rátalált a félig még mindig teli üveg hígítóra. Gyorsan letakarította a szakállát, pedig tetszett neki a rózsaszín. Még mindig a versére gondolt. Megakadt a szeme a hígítón.

Másnap megjelent a gyászhirdetés az újságban a város legkeresettebb szobafestő-mázolójáról.

Senki sem tudta, hogy a falaik alatt élete egyetlen verse lapul.

Déry Tibor 2014

Eltűnő mikrokozmosz

Tükörsima fehérség borította a termet, minden steril és munkára kész volt. Az eszközök már bemelegedve hasaltak végig a jeges fémtálcákon, bármi megfagyhatna rajtuk. Csak én vagyok jelen, én vagyok mindkét fél, én vagyok a fűtőtest és a mélyhűtő is. A testem a végrehajtó. Milliméternyi pontossággal kiszámoltam az összes részletes adatot. Milyen mélyre, mennyit, bevett szokásként számításba vettem a vevőket, vagyis most csak azt az egyet. Mindig tudom, hogy mire vágynak, sosem hibázok.

Hasított a penge, emésztően átütötte magát a rugalmas falon. Egy pár csepp végigfolyt a karomon, mint a viaszos nektár, megdermedt a könyököm hegyén. A folyadékgömb kozmikus lassúsággal nyúlt lefelé a padlóra. A végtelen cseppek egyenként váltak ki belőle. Erőteljesen kellett koncentrálnom, hogy ez az ismerős nedv ne kerítsen ismét a hatalmába. Ez alkalommal nem volt elég a precízség. Ez egy különleges szállítmány lesz, egy rég nem látott szellemnek.

A rideg asztallapon terítettem el, másodpercek töredéke telt csak el, és elhagyta minden fertőző és tisztátalan elem. A fémlapon visszatükröződött, ahogy a romlottság elpárolog belőle. Ott haldoklott előttem tökéletes valójában az áru. Minden pillanatban láttam, ahogy egyre jobban elernyed. És én végig néztem ezt, ahogy mindig is tettem. Azonban felhevülten vártam már, hogy becsomagoljam és kézbesítsem. Nem szabad tovább halogatni, frissen akarom, hogy megkapja.

Végigcsúsztam a macskaköves utcán, aztán megpillantottam. Már várt engem. Alig tudta lecsillapítani a remegését, mire odaértem, akkor már öntelten mosolygott rám. Viszonoztam a kéjes vigyorgását, mást nem nagyon lehet tenni, hiszen egy kuncsaftról van szó. A szemetelő eső miatt beálltunk a közelben lévő bár fedett dohányzójába. Vasárnap reggel volt, ilyenkor általában egy lélek sincs az utcákon. A középszerűség otthon nyújtózik még a recsegő kanapén. Ahogy megálltunk, megállt az idő is az esőcsepp áztatta búra alatt. Ha felnéztem úgy éreztem magam, mint egy üvegkoporsóban hibernált időtlen létező. Csak az ég és a fekete felhők bámultak rám vissza, mozdulatlanul. Ők is várták a történés pillanatát, kikényszerítették belőlem a cselekvést. A kabátom baloldali, belső zsebébe markoltam és elővettem a fóliában kapálódzó ajándékot. A boríték már előkészítve feszengett a kezében, türelmetlenül várta, hogy a csere megtörténjen. A képlet banálisan egyszerű volt: én az anyagot, ő pedig a díját adja. Azonban valami megváltozott, megdöbbentő érzések telepedtek rám. Tudtam, hogy ez már végleges és nincs visszafizetési garancia.

A kezemben tartottam, puha volt és fagyos. Kész voltam odaadni neki. Vontatottan lehúztam róla az átázott, igénytelen barnacsomagoló papírt.

Amikor a kezébe fogta, a szív még dobbant egyet.

Déry Tibor 2014

A líra meghal

A New Pilvax majdnem üres volt a hajnali órákban. Esti egy kis, kerek asztalnál ült, és várakozott, belélegezte a helyiségben terjengő dohány-, fa- és tintaillatot. Elővette a zsebóráját. Reggel hat múlt öt perccel.

A költő elkapta a saját pillantását, ami tükröződött a zsebóra fedelének sima felületén. Esti megállapította, hogy az egész éjjeli írástól a ráncai mélyebbnek tűnnek, mint amilyenek, és a szeme is vörös. Néhány pillanatig meredten, minden gondolat nélkül bámult a saját szemébe, aztán megrázta a fejét, és eltette a zsebórát.

Kinyílt az ajtó, és könnyű, fehér tavaszi ruhát viselő nő lépett be.

– Szervusz, Klári – biccentett neki Esti.

– Ne tudd meg, micsoda forgalom van ma! – mondta köszönés helyett a nő. Folyton változó hangmagassággal ejtette ki a szavakat, amitől a beszéde egy kicsit olyan lett, mint egy madár csivitelése. – Iszonyatos. – Leült, s a mozdulattól tömény illatfelhő lebbent fel körülötte: olyan volt, mintha egy túlzsúfolt virágboltba lépett volna az ember. – Tele vannak autókkal az utak, de az Andrássyn még mindig ott áll az a Skoda, amelyik tegnap… nem, tegnapeőtt annyira összenyomódott a balesetben! – Az asztalra könyökölt, a szemében mintha elektromos szikrák táncoltak volna. – És mit mond erre a kormány? Mi megszavaztuk a köztéri felügyeleti erők költségcsökkentését! Mi megszavaztuk! Nem tudom, mikor kenik ránk azt is, hogy a líra meghalt, vagy legalábbis, hogy haldoklik. Természetesen mi magunk nyilvánítottuk káros függőséggé az irodalmat, ki más?

Esti a fejét ingatta. Nem szólt semmit, de az arca egész kicsit megrándult, és megmerevedett egy megvető fintorban.

Klára sóhajtott. – Megint egész éjjel írtál, igaz? Attól vagy ilyen sápadt.

A költő bólintott.

– Pihenned kellene. Ha ennyire fáradt vagy, semmilyen érzés nem látszik az arcodon. Zavarbaejtő, tudod? – Nem nézett a férfi szemébe, helyette annak kék felöltőjét, sárga nyakkendőjét, csillogó nyakkendőtűjét figyelte.

Esti erre elmosolyodott. – Sajnálom. Ne hidd, hogy nem vagyok dühös! De tényleg egész éjjel dolgoztam. Hamarosan olyan leszek, mint ő. – A fal mellett ülő kemény novellista felé intett, aki vöröslő szemeivel, fojtogató pipafüst közepette körmölte véget nem érő történeteit. Esti olvasott már néhányat közülük: egészen jók voltak, rengeteg egymásba fonódó bizonytalan kép és érzéki emlékfoszlány.

– Ne legyél olyan, mint ő, szükségünk van rád – jelentette ki Klára. Választ nem várva folytatta: – Miért hívtál ide? Kajánnal kitaláltatok már valamit? Bocsánat, az a kérdés, te kitaláltál-e valamit. Ne étrs félre, én kedvelem Mihályt, és tényleg jó verseket ír, de hogy még nem láttam eredeti ötlettel előállni, az biztos! Mármint azon kívül, hogy egymás után gyártja az új szavakat meg a felfoghatatlan metrumú sorokat…

– Szabotálni fogjuk a cenzori hivatalt – szólalt meg Esti, amikor Klára levegőt vett két szó között.

– Nem mintha az nem lenne jelentős újítás, de hát… szabotálni?

– Igen. Ismered Pönögei Mórt, nem?

A nő elhúzta a száját. – Nem túl jó költő. Emlékszel a kritikára, amit rólam írt, nem? Még hogy ő tud népies stílusban írni? Ő? Elolvasni sem tud egy jó verset! Az ilyentől el kell venni a tollat. Két éve nem beszéltem vele.

– Bekerült a cenzori hivatalba.

– Tessék, kell még bizonyíték, hogy rossz költő?

– Ha Horgernek vissza kell vonulnia, akkor Mór fog a helyére kerülni – magyarázta Esti. A feje megbicsaklott, majdnem lebukott az asztalra. A költő fáradtan mosolygott Klárára. – Sajnálom, hogy nem tetszettek neki a verseid, de a mi emberünk.

Klára sóhajtott. – Piszok kis senki, aki azt harsogja, hogy ért a nép nyelvén, pedig csak sötét van a fejében. Mindegy, Horgernél jobb lesz, az biztos. Tudtad, hogy diszlexiás? Mármint Horger. Állítólag az édesanyja nagy versrajongó volt, és mindig felolvasott neki, ha akarta, ha nem. Ezért van az, hogy ha ma Petőfit hall, ösztönösen a cenzori késéért nyúl.

Ismét nyílt az ajtó. Egy zilált külsejű férfi lépett – nem is, inkább osont be. A szeme karikás volt, hasonlóan Estiéhez, a kezein halvány tollnyomok. A pulthoz ment, és hiába igyekezett halk lenni, a csendes helyiségben mindenütt hallani lehetett, ahogy reszelős hangján ezt suttogja:

– Józsi, add a legerősebb Radnótit, amid van…

A pultos, egy galambősz, nehézkes mozgású zsidó bólintott. Lehajolt, és a pult alól egy papírdarabot vett elő, amelyen vörössel rótt sorok álltak.

A zilált külsejű férfi tollakat és tintát adott a pultosnak a líráért cserébe, majd leült az egyik asztalhoz. A szeme könnybe lábadt, ahogy többször is elolvasta a vörös sorokat, az ajkai a szavakat formálták, a lába ütötték a metrumot.

Esti, aki eddig a versfüggőt figyelte, visszafordult Klárához.

– Szólj Kajánnak, Gyulának és akinek még tudsz! Ehhez mindegykünkre szükség lesz.

A függő a szomszéd asztalnál halkan mormolni kezdte a verset. Egészen elmerült a műélvezetben, körülötte a levegőben halvány képek sejlettek fel: szögesdrót, fehér terítőre cseppent méz, egy pötty csecsemő, akit a falhoz vertek, áfonya, lopni lopakvó ősz az éjben. Majd a képek lassan elkezdtek szétfoszlani: a versfüggő az órájára nézett, és halkan, rémülten felkiáltott. A papírdarabot ünnepélyesen cafatokra tépte, és darabonként megette. Mire ezzel végzett, már Esti és Klára is megbeszélték az ügyüket. A zilált külsejű férfi és a két költő együtt hagyták el a kávéházat.

A Horger–villára úgy borult rá az este, mint egy fekete, sima bársonytakaró. A levegőben por száraz szaga keringett, összevegyült az egész napi forgalom bűzével. A kertben fuldokló orgonabokrok gyászolták a napot, amikor kisarjadtak.

Esti mögött még hárman várakoztak: Klára, Kaján és Gyula. Az elöl álló költő bekopogott. Egy szobalány nyitott ajtót.

– Szonett – suttogta Esti.

– Aranykulcs – válaszolta a lány. – Mindnek adtam altatót, kivéve Horgert.

A költő megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönjük, Anna – súgta.

Ő és a többi összeesküvő beosontak. A villa berendezése a kormány legújabb ízlését tükrözte: csupa fehér fal, hegyes sarkú fabútorok, színtelen függönyök és szőnyegek.

– Fel a lépcsőn, balra – suttogta a szobalány.

Nagy szerencséjükre Horger és a felesége külön szobában aludtak. Esti emlékezett, mit mondott erről Klára még aznap délután: – Azzal a nővel valami nincs rendben, és nem csak az, hogy képes volt hozzámenni ahhoz a versgyűlölő szadistához. Azt mesélik róla, Horger a főztjéért vette el. De igazából csak azért főz olyan jól, mert éjjel–nappal csak az evésre gondol. Állítólag egyetenegyszer nevetett életében: amikor az apja leteremtette, amiért ő megette az egész tál galuskát, ám ettől olyannyira megszaladt az öregember vérnyomása, hogy megütötte a guta, és ott halt meg.

Esti kinyitotta a főcenzor ajtaját. Még egyszer hátranézett a társaira: még éppen látta, ahogy a költőnő a kezébe veszi Gyula remegő kezét, és megszorítja. Kaján tekintetében vörös tüzek égtek, a fogait összeszorította. A költők mögött ott állt a szobalány, a szemeiben gyilkos öröm fénylett. Esti biccentett, és igyekezett olyan szilárd tekintettel nézni rájuk, ahogy csak tudott. Aztán belépett a szobába.

Az ajtót Anna csukta be mögöttük, majd odakint a falhoz lapult, úgy hallgatózott. A halkan kezdődő, majd egyre erősbödő, ütemes, zengő suttogásból csak egy–egy szót értett meg – új időknek, van már kenyerem, ha kiszakad az ajkam, lila dalra kelt –, de a ritmust érezte, és előbb a fejével kezdte követni, aztán a lábával is dobbantgatott hozzá.

Odabent az ágyon ott feküdt Horger Bernát; nagy, fekete folt a négy fehér fal között, a fehér ágyon. Körülötte zsongott a négy költő szavaiból összefonódó ráolvasás, nyár–éjszakák övezték magukat esti sugárkoszorúkkal, gömbölyű játékok gurultak szét az ágy alatti sötétség fekete országában.

Az ágyon fekvő férfi összerezzent, forgolódott; majd hirtelen felült, döbbent szemei nagyra nyíltak. Körülötte a sorok egymásnak feleselgettek, egyik vakító kép érte a másikat, mind ott rezegtek körülötte, remegtek és táncoltak a főcenzor szeme előtt. A férfi felüvöltött, de a hangja nem volt hangosabb, mint a szobában egyre erősbödő zsongás. A földről lassan felemelkedett az éjjeliszekrény, a lámpa lesodródott róla, és lebegett; az ágy melletti, apró szőnyeg is a levegőben volt már, és különös, hármas keringőre kelt a másik két bútordarabbal. A függönyök széthúzódtak, s így láthatóvá vált az ég tajtékjai között felkelő újhold. A falakból tulipánok és violák nőttek elő, a földről felszállt a sötétség is, hullámzott és keringett, mindent beleolvasztott a saját sötét álmába.

A szobalány hallotta, ahogy a zsongás erősbödik, és az ordítást is, de nem kellett nyugtalankodnia: egyik sem volt elég hangos ahhoz, hogy a szomszédok meghallják. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta Esti. Szilvakék ingét izzadtság áztatta át, kevés ránca elmélyült, és – bár ezt a szobalány a halvány fényben nem tudta biztosan kivenni – mintha még néhány szál ezüstös szál is vegyült volna a hajába, amelyek az imént még nem voltak ott. A többiek sem néztek ki jobban. Klára haja szétzilálódott, a szemébe lógott. Gyula a költőnő kezét szorongatta, az inge pedig egy helyen kiszakadt. A férfi rekedt köhögéssel küzdött, amit mindenáron igyekezett visszafojtani. Kaján sötét haja a homlokába lógott, majdnem egészen eltakarta nagy kunszemeit.

Mivel a New Pilvaxban nem tartottak televíziót, a vendégek egymásnak adták a híreket Horger előző napi szerepléséről a Cenzori és Függőségügyi Hivatal összegyűlt tagjai előtt.

– …aztán belekezdett abba, hogy békét akar, és fehér galambról, vérözönökről és vad ágyúszóról magyarázott…

– …és most elítélték gazdag képhasználatért…

– …különös szinekdochékkal súlyosbítva!

– …évekig csak kenyéren meg vízen él majd a börtönben…

–…és most szétszakítják az ajkait büntetésből…

– ..de azt mondják, még most is énekel! Szerintem meggárgyult…

Déry Tibor 2014

Pattog

labdázunk
pattog közöttünk
játékszer
szertelenül komoly
pöttyös vagy foltos
egyre több pattanás
pitt-patt-patt
kéz a kézben
patt-pitt-patt
kézről kézre
patt-patt-pitt
kézből kézbe
csatt-patt-patt
hármas sípszó