Category Archives: Pennázó

Pennázó

Impresszum_

Józsi tördelő, grafikai szerkesztő, már huszonegy éve ugyanannál a hetilapnál. Nem keres valami jól, de megél valahogy. Azért ha akad, elvállal mindenféle munkát: bútort szállít, költöztet, leginkább barátokat, baráti áron. Ő nem költözik, húszéves kora óta ugyanabban az albérletben lakik.
Főbérlője már réges-rég meghalt, és lánya vette át a helyét. Csinos, fiatal teremtés, nem lehet több huszonötnél. Józsi mindig megfordul utána, ha úgy hozza a véletlen, hogy összefutnak a házban. Egyetlen egyszer járt csak Józsinál, amikor fel akarta mérni, milyen állapotban van az albérlet. Józsi nem örült a látogatásnak, egy olajos, elnyűtt, néhány helyen lukas pólóban és rövidnadrágban nyitott ajtót, kezében sörrel. Semmi más nem volt otthon, talán még némi kenyér, de azzal igazán nem kínálhatta meg a lányt. Rebeka – már az ajtóban bemutatkozott – nem talált semmi kivetnivalót a lakásban, mosolygott, és közölte Józsival, hogy mostantól neki kell átutalnia a pénzt. Az összeg változatlan. Józsi érezte, hogy mondani kéne valamit, talán egy részvétem az anyja miatt is megteszi, de rettentően zavarban volt, és némán kísérte az ajtóig a lányt, aki után órákig virágillat lengte be a lakást.
A kellemetlen percek még sokáig felvillantak Józsi szemei előtt, gyakran munka közben is. Megesett, hogy emiatt elrontott valamit, rendetlen lett a szöveg, pedig ilyen huszonegy év alatt még sosem történt vele. A sorok mindig engedelmeskedtek, bárhová akarta beszorítani őket. Ünnepekkor néha még arra is megkérték, hogy bonyolultabb alakzatokba rendezze a szerkesztőség köszöntőjét. A kereszt megformázása igazán semmiség volt, de a karácsonyfa és a húsvéti tojás nagyobb odafigyelést igényeltek. Dicséretet ugyan nem kapott értük, de ő azért büszke volt magára, és albumba gyűjtötte a sikerültebb alkotásokat.
Csak ez a Rebeka ne lett volna. Egyre többet gondolt a lányra. Persze tudta, hogy a dolognak semmi értelme, de ki látott már példát arra, hogy a gerjedelem sürgető szavát a józan ész suttogása el tudta hallgattatni? Február elején a hetilap egy Valentin-napi különszám kiadását tervezte. Józsinak annyi verset és émelyítő elmélkedést kellett szív alakú formába öntenie, hogy egészen elfáradt belé. Ennek ellenére életében először elolvasta az egész újságot, címlaptól az impresszumig. Pillantása átsiklott a szerkesztőkön, aztán a további munkatársakra ugrott, ahol tekintetével kereste a saját nevét… és nem találta! Összeráncolta szemöldökét, aztán kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a múlt havi példányokat. Mindegyiken elolvasta a további munkatársak névsorát, és ő egyik felsorolásban sem szerepelt.
Egy rövid ideig hitetlenkedve szorongatta a papírköteget, aztán megnyugodott. Szép lassan, komótosan visszatette az újságokat a fiókba, és hátradőlt a széken. Percekig ült így, mozdulatlanul, aztán felállt, és levette a fogasról a kabátot, sálat, sapkát. Hazaindult, és a hideg, józanító szél végleg kifújta fejéből a merész ötletet, hogy megpróbál verset írni Rebekának, szív alakba szedi, és Valentin-napon majd bedobja a postaládájába.

Pennázó

Rákel

Anyámat epével műtötték, bár ő inkább szikére voksolt volna. „Nem” mondta az orvos „Ne feledje, asszonyom, mi liberális országban élünk. A ráknak saját akaratából kell úgy döntenie, hogy elhagyja az Ön testét, ezért epét fogunk magába pumpálni. Az epe rossz ízű, rossz szagú, a rák inkább kiköltözik, minthogy eltűrje, tehát szabad akaratából távozik. Ráadásul, ha fegyverrel támadunk és nem az életkörülményeit rontjuk, esetleg elkezd védekezni, ami még több problémát vetne fel, nem beszélve arról, hogy idő- és pénzigényesebb is volna” fejezte be, majd levette fejéről cilinderét és a belőle előhúzott nyúlba fújta az orrát.

Anyám még egy kicsit vacillált, de az ő anyja meggyőzte, hogy jó lesz ez, hiszen: „Mit gondolnának a szomszédok? A végén még azt hinnék, hogy barbárok vagyunk!”. Azt hiszem, a kis sikoltást a végére már csak a hatás kedvéért tette hozzá, bár igaz, hogy nagyon idegesnek tűnt.

A műtét végül sikeres volt. Anyámat elepésítették. Az utánpótlást apám vállalta. Este telepumpálta, és ennek egy részét reggel kihányta, másik része viszont benn maradt, azonban ez nem volt elég.

A doktor szerint az epe nem érezte túl jól magát anyámban, így anyám reggeli cigikávéja már cigi és kávé nélkül telt. Egy idő után végül sikerült, az epe elkezdte magát jól érezni, és úgy döntött, benn marad. Ekkor anyám felpuffadt.

Hosszú idő után a rák megunta. Hatalmas káromkodás közben becsomagolta a cókmókját – ez esetben anyám szerveit – és kijött. Anyám szervezete tehát magán kívül költözött a rákkal együtt. Ennek egy darabig örültünk. A rákot nem üldöztük el messzire, hanem befogadtuk. Nem jóindulatból, inkább a pokoltól való félelmünkben.

Pennázó

18

Élete első tizenhét évében nem érdekelte az idő múlása, mostanában mégis izgatott várakozással telve, piros postairónnal húzta át minden este az ágya fölött lógó, lovas naptáron a napokat. Elalvás előtt mindig megkérdezte, hogy mennyit kell még aludni a szülinapjáig. Három nappal december ötödike előtt is nagy sóhajjal felelt: az még nagyon sok idő! Aztán motyogni kezdett, azon spekulált, vajon mit fog kapni, lesz-e szülinapi buli, és apa is hazajön-e a nagy eseményre. Én többnyire hallgattam, néha megemlítettem, hogy gondoljon arra is, mennyi dolga van anyának, és hogy nem vagyunk gazdagok. Az ő lelkesedése azonban nem lankadt, és én egyre jobban féltem attól, hogy nagyot csalódik majd. Miután biztosítottam róla, hogy minden poszter a helyén van, lekapcsoltam a lámpát. Anyához mentem a konyhába, aki éppen krumplit pucolt a másnapi ebédhez.
– Megint apáról kérdezett – suttogtam.
– Nem mondhatjuk meg neki. Amúgy sem értené.
– Szülinapi bulit is akar. És nagyon kíváncsi az ajándékaira.
A kés megszaladt anya kezében. Megvágta magát.
– Nincs rá pénzem. Minek idegesítesz még te is?!
– Én már vettem neki egy plüss lovat a bolhapiacon. Ha megnyomja a hasát, nyerít. De ez mégis csak a tizennyolcadik születésnapja.
– Nagyon fog örülni neki. Holnap majd sütök piskótát, azt megkenjük lekvárral, és a torta is megvan.
– Nem gondolod, hogy talán… ki kéne mozdítani kicsit?
– Így is kinéznek mindenhonnan. Sejtik. Rebesgetik. Találgatnak.
– Arra gondoltam – folytattam mit sem törődve anya szavaival –, hogy talán elvihetném valahova… vennék neki valami kis apróságot, sült gesztenyét, főtt kukoricát…
– Nincs elég jól ahhoz, hogy egyedül kimenj vele. Megtiltom.
– De anya, évek óta nem volt az utcán!
– És ha bántódása esik? Melyikünk fogja ápolgatni? Nekem dolgoznom kell. Neked tanulnod kell. Februárban folytatod az egyetemet.
– Ha nem tereljük el a figyelmét, folyton apáról fog kérdezgetni. Legalább a születésnapján legyen boldog!
– Hármunk közül ő a legboldogabb, hidd el nekem – morogta, és éreztem, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.
*
December ötödikén hajnalban ébredtem. Az éjjel rémálmok gyötörtek, fáztam is, éhes voltam, de legjobban Nettike születésnapja aggasztott. Természetesen nem nyugodtam bele abba, amit anya mondott. Volt egy kevés spórolt pénzem, és azt a húgomra akartam költeni. Alig bírtam ki nyolcig, akkor nyitott a közeli turkáló. Átszaladtam zsebemben a pénzzel, és ötszáz forintért vettem egy fekete, vastag bélésű kabátot. Mikor hazaértem, még mindig aludt. Ahogy közelebb mentem az ágyához, váratlanul megcsapott a csípős ammóniaszag. Fel kellett keltenem, hogy tisztába tegyem. A szokásosnál sokkal segítőkészebbnek bizonyult, de éreztem a teste remegéséből, hogy alig tudja visszatartani a sírást. Megreggeliztünk, és csak utána kérdezte, hogy haragszom-e rá a balesetért. Megnyugtattam, hogy ez bárkivel megesik, aztán, hogy eltereljem a figyelmét, beszélni kezdtem.
– A mai nap más lesz, mint a többi, Nettike. Tudod, ugye?
– Igen, mert ma van a ti-zen-nyol-ca-dik születésnapom! – mondta nevetve.
– Bizony, egy ilyen napon pedig mégsem ülhet az ember a szobájában, tétlenül…
– Elviszel valahova? – kérdezte elnyílt ajkakkal, kikerekedett szemekkel.
– El bizony. De majd csak este. Anyának ne mondj róla semmit, ha hazajön!
Nettike bőszen bólogatott. Anya hazajött délután, és csak este hatkor ment el dolgozni. Megebédeltünk, megettük a tortát, Nettike megkapta a nyerítő plüsslovat, örült neki, de végig édes cinkossággal kacsintgatott rám, mintegy emlékezetve a mi kis titkos tervünkre, amelynek részleteivel egyelőre ő maga még nem is volt tisztában. Anya nem vett észre semmit, nagyon fáradt volt, és végtelenül unott. Mikor elköszönt és munkába indult, Nettike már alig bírt magával.
– Angi, kifestesz? Angi, mit vegyek fel? Mikor megyünk? Hová megyünk?
A közelben, néhány utcányira volt egy csendes, nyugodt kis kávézó, oda akartam elvinni a húgomat. Ismertem a tulaj fiát, régen osztálytársam volt, és tudott majdnem mindent a helyzetünkről. Nem zavarta volna, ha Nettike ott van, és a vendégei sem voltak olyan sokan, hogy Nettike nagy feltűnést keltett volna, ha beülök vele egy sarokba meginni egy forrócsokit.
Sötétlila szemfestékkel és halványpiros rúzzsal festettem ki Nettikét, még anya pirosítójából is tettem egy keveset az arcára. A haját gondosan kifésültem és befontam parkettafonással. Rózsaszín hajgumit nem kért, feketét akart, hát azt is szereztem anyától. Ruhája alig volt, és sajnos nem egyezik a méretünk, így hát lila melegítőnadrágban kellett mennie, de ez nem aggasztotta, olyan izgatott volt már az este miatt. Egyetlen fekete csizmámat felhúztam a lábára, én pedig apa egyik régi bakancsába bújtam, amit elől-hátul vattával béleltem ki, hogy ne csúszkáljon benne annyira a lábam. Mikor végre készen álltunk az indulásra, Nettike a nyakamba borult, és nagyon erősen szorított magához. Végül feladtam rá a fekete kabátot, megilletődöttségében azt sem tudta, mit csináljon. Sapkát is nyomtam a fejébe, kicsit nagy volt rá, és lecsúszott a homlokán, rózsaszín volt, sárga bojtokkal.  Nem bánta, csak a karom rángatta, hogy menjünk már végre.
Kilenc óra elmúlt, mire elindultunk. Sötét volt, és rossz közvilágítás. A hó, a héten először, nem hullott, de nagy halmokban állt minden kapualj mellett. Hideg volt, és csúszós az út, Nettike belém karolt, hogy el ne essen. Nagyon hangosan és nagyon lelkesen beszélt, alig győztem csitítani. Hogy abbahagyja a kérdezősködést, elárultam, hogy kávézóba megyünk forrócsokizni. Örömében hosszan sikkantgatott, és arról érdeklődött, lesznek-e a kávézóban fiúk is. Zavarba jöttem a kérdéstől, végül elrebegtem egy igent, és aznap először elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem volt jó ötlet ilyen késő este kimenni Nettikével. De aztán tovább beszélgettünk, és minden olyan nyugodt és csendes volt rajtunk kívül, hogy megnyugodtam, és már nem is szorítottam olyan vasmarokkal a húgom kezét.
Még vagy három perc kellett volna, hogy megérkezzünk, amikor Nettike váratlanul megtorpant, és őszinte szeretettel ölelgetni, puszilgatni kezdett. Hideg orrával csiklandozta a sál miatt meleg nyakamat, nevetve próbáltam eltolni magamtól. Váratlanul egy csapat tizenéves fiú bukkant fel a sarkon, hangerejükből ítélve igencsak részegek voltak. Önkéntelenül magamhoz szorítottam Nettikét, akinek fel sem tűnt a fiúcsapat, és csak lelkendezett, köszöngetett tovább. A fiúk nyakában egyforma, csíkos sál volt, a hideg ellenére sapka viszont nem volt a fejükön. Néhányan cigiztek közülük, de voltak, akik alig álltak a lábukon, és csak dülöngélve tudták követni a csapatot. Éppen felénk tartottak, én pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam, és fogtam Nettike karját. Húgom észrevette a közeledő csapatot, és felkiáltott:
–Fiúk!
A józanabbak közül – vagy legalábbis azok közül, akik jobban bírták az italt – néhányan azonnal felénk fordultak. Mutogatni kezdtek, de artikulálatlan kiáltásaikat nem értettem, csak abban reménykedtem, hogy tovább mennek néhány gúnyos megjegyzés, apró kötekedés után. Még közelebb húztam Nettikét, amikor az egyikük, egy nagydarab, kopasz fiú váratlanul felbődült:
– Már az utcára is ki mernek merészkedni a mocskos buzik?
Nem értettem. De társai rákontráztak:
– Undorító selejtek! Legalább maradnátok otthon!
– A Dunába kéne lőni mindet!
Valószínűleg egy hátrébb álló fiú gyúrhatta a hógolyót, ami pár másodperccel később eltalált, mert teljesen váratlanul ért az ütés. Az orromat találta el, és mert nagyon jeges volt, nagyot ütött. Hamarosan éreztem, hogy megered az orrom vére. Nettikét tartó kezem elernyedt egy pillanatra, és ő kiszabadította magát. Lehajolt, hogy hógolyót gyúrjon ő is. Biztosan azt hitte, játék. A nagydarab, talán a csapat vezére elindult felénk, én pedig tanácstalanságomban rávetettem magam Nettikére, hogy a testemmel védjem. A rúgások ritmikusan, egyenletes erősséggel érték a derekamat. Nyilalló fájdalmat éreztem, de csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell jutnunk. Nettike hangosan felsírt, valószínűleg az fájhatott neki, ahogy ráhasaltam. Lecsúszott a fejéről a sapka, és az arca is teljesen szabaddá vált.
– Nem csodálom, hogy nem kelletek senkinek, csak egymásnak, ocsmány kis békák. Nem szégyelled magad, büdös kurva? – hallottam a kérdést valahonnan a hátam mögül.
Próbáltam megszólalni, de még a levegővétel is fájt. Csak fél tizenegyre vergődtünk haza, mert iszonyatosan szúrt az oldalam, és a zokogva tiltakozó Nettikét is magam után kellett vonszolnom. Egész úton üvöltött. Azt üvöltötte, hogy gyűlöl, és hogy tönkretettem a tizennyolcadik születésnapját.

Pennázó

Bináris párok

Annyi az elnyomás, gondoltam, nyomás.
De ha nullásgéppel mennék a hajamnak,
akkor sem lennék más, mint más.
Sorra halnak a mások miközben ások,
boldogok a lelki szegények
meg a konformista dán zsiráfok
(mert ugye minden választáson múlik).
Ó, szuicíd fák kik önként biztosítják
az oxigént az akadémiának
nem váltom meg a világot csak mert
építhetek fából vécépapírgurigát.
Én nem hasonlítok rátok,
koronátok ellenére a címet én kapom:
pedig relatív kevés oxigént gyártok,
mert míg örökké csak dekonstruálok,
ti, mintha tudnátok, hogy a papír egyszer elfogy,
és akkor leállok.

Pennázó

Scripto-vizuális költemények

A nagyításhoz kattints a képekre!

65

61

58

Pennázó

Péntekenként az Aradiba’

szívbeborult hajad
kínai tésztafonat
zöldségdarabokból rakott ki veséd
és azokban
mint a buzgó kutakban
forralt szerelem
szószban érlelt szíved
pálcikával eszem.
lezárt dobozba akarlak tenni
leöntött hozzád zöld víz
egyperces csend
szertartásos kézfordulat
és agyagkancsóba töltött
verítékláz.

Pennázó

Elhallgattam

Valamiért úgy döntöttem, hogy nem hallgatok zenét. Elvégre hányszor van alkalmam sétálni a szülővárosomban? Úgyhogy a vonatról lelépve húzni kezdtem a táskám és csak mentem.

Szép, csendes este volt, amit csak az én pesti bőröndöm kattogó zaja tört meg. Aztán mintha valami kitépte volna a kezemből és a földre esett. Ahogy megszűnt a kattogás, jöttem csak rá, hogy kong a főutca. A levegő sem mozdult, pedig az én szemeim előtt lejátszódott minden, ami valaha ezeken az utakon történt velem. Azok a tornaórák, amiken uszodába mentünk, itt, ezen a zebrán. Ahogy Kati kivágta a fogam, ugyancsak ezen a zebrán. Nem gondoltam, hogy ennyi minden történt ezen a zebrán. De most nem járt itt senki, csak a kocsmaajtók mögött támasztotta a pultot pár árnyék.

Még csak háromnegyed tíz, volt fél órám a buszig. Tettem egy kis kitérőt, hogy megnézzem az újranyílt mozit – a „zárva” tábla a régi. A Nepomuki Szent János-szobornak is adtam még egy szentimentális esélyt arra, hogy jelentsen nekem valamit, de azt hiszem, ez már csak úgy vonul be a személyes történelmembe, mint egy megfejtetlen díszletelem. Nem úgy a Béke tér. Még jó, hogy csak a felújított talapzatú Petőfi látta, milyen elérzékenyült léptekkel közelítettem az Ótemplomhoz.

1761? Szegényem, nagyon ki lehetsz égve.

Azt a maradék negyedórát viszont most már a pályaudvaron töltöm, nem kísértem a sorsot. Mindig a nyolcasról megy, de azért leellenőrzöm. Már csak ez van kiírva, így rejtély övezi az ötösben parkoló buszt, de mindegy. A hetesnél van egy pad, onnan még az Ótemplom tornyát is látni. Augusztus 20- án mindig innen néztük a tűzijátékot az osztálytársaimmal. Ilyenkor elfelejtették, hogy ők hétköznap engem nem szerettek, én meg nem szóltam. Úgy próbáltuk megnevezni a sikító égi rajzokat, mint a csillagképeket – én csak a pálmafát ismertem. Igazából 2 perc után meguntuk, mégis féltünk tőle, hogy vége lesz. Lankadatlan mosollyal néztük a tornyot.

22:10. Mi ez a zaj? Lentről jött. Kopp – landolt egy bogár a járdán. Milyen bogár ez? Nem szarvasbogár. A pályán volt ilyen általánosban, annak szezonja is volt. Most volna a szezon? Tavasz van. Ez volt a cserebogár? Mióta ilyen hangosok a cserebogarak? Ráadásul azok sokan szoktak lenni – gondoltam, majd rájöttem, hogy ez sincs egyedül, úgyhogy kicsit távolabb húzódtam a fénytől.

22:11. Az az olvasólámpás busz az ötösben egyre gyanúsabb. Ráadásul ülnek is rajta. Úgy érzem, valamiről nem tudok. Rajtam kívül nem vár senki a nyolcasban.

22:12. „Autóbuszjárat indul Pálmonostora állomásokon át Tömörkényre a nyolcas kocsi állásról huszonkét óra tizenöt perckor.” A nyolcasban villog a kijelző, amit egyedül nézek.

22:13. Az ötösben indítják a motort.

22:14. Most végignézem, ahogy itt hagynak?

22:15. Felszállok az ötösre.

Felismertem a sofőrt, egyike volt azoknak, akik az általánosba hoztak. Ahogy hallom, a zenei ízlése nem változott, viszont most elkéri a diákigazolványomat. Meg is lepődik, hogy van. Arcára ül a kérdés, hogy talán mégsem telt el annyi idő, aztán megvakarja a kopasz feje búbját és megkapja a választ: de. Felnőttségemtől lesújtva nyomja kezembe az azóta háromszorosára inflálódott jegyet és már zárja is az ajtót.

Összesen heten lehettünk. Igyekeztem olyan helyet keresni, ahol senkit nem zavarok az alvásban. Láttam, mindenkinek szüksége van erre a félórára. Milyen jó is leülni munkában elfáradt emberek közé! Nem igazgatják magukat, nem foglalkoztatja őket a saját magukhoz való viszonyulásuk: élnek.

Ügyet sem vetettek a holmi barna kislányokról szóló pajzán mulatósra, noha nekik szól. Sok embernek kéne most itt ülnie velem, hogy lássa az embereket, akiket lenéz. Jó velük utazni, és nem is zavar, hogy nem látni, hová megyünk.

Valahol le van húzva az ablak és úgy cirógatja a nyakam a szél, mint régen. Döcögünk a sötétben, néhány tanya világlik csak, ahogy távolodunk az üres Tesco parkolótól – melynek létére csak egy fáradt mosollyal tudtam reagálni. A szembejövők fényszórója úgy vonul át rajtunk, mint a plafonon mama redőnyén át az esti imádság alatt. Most úgy megálltam valahogy, érzem, hogy itt vagyok – gondoltam és szomorú szeretettel néztem szét a kimerült vadidegenek között. Aztán pirosat kaptunk a sorompónál, ami megint csak rejtélyes, de mindegy. A motorzaj nélkül viszont már a sofőr számára is kínosan harsányan szólt a „Gyere, táncolj, cigánylány”, hát lekapcsolta. Konkurencia nélkül maradtak a tücskök.

Pihentettem az én pestfertőzte szemem a semmin, amit olyan jól esett most nézni, és amit annyira szeretek, de amiben élni nem tudok. Aztán felbosszantottam magam ezen az egocentrikus gondolaton, és próbáltam ellesni az útitársaktól, hogyan tudnak ilyen szépen fáradtak lenni. Nem is tudják, mennyire teljesen élnek – pont ezért tudnak teljesen élni. Aztán végleg lemondtam magamról, többek közt azért is, mert képes vagyok abba a hübriszbe esni, hogy én mint agy, lemondjak rólam mint emberről, aztán meg azért, mert olyan szavakat használok, mint hübrisz, és inkább elhallgattam. Félek, hogy jön a vonat. Lankadatlan mosollyal néztem a pirost.