Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Charles Dickens: A gyermek története

Hol volt, hol nem volt, sok-sok évvel ezelőtt, volt egyszer egy utazó, aki elhatározta, hogy útnak indul. Mágikus kaland volt, amely az elején még hosszúnak tűnt, de amikor már a felénél tartott, annál rövidebbnek.
Hosszú ideig bolyongott anélkül, hogy egy lélekkel is találkozott volna, mígnem végül belebotlott egy gyönyörű gyermekbe.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak játszom. Gyere, és játssz együtt velem! – kérte gyermek.
Így hát játszani kezdett vele, volt, hogy egész napokon keresztül. Mindketten nagyon boldogok voltak. Az ég kék volt, a nap ragyogott, a víz tükre csillogott, a levelek zöldben pompáztak, a virágok kedvesen ékeskedtek. Naphosszat hallgatták a madarak énekét, és lesték, ahogyan a pillangók repkednek körülöttük. Csodálatos idő volt. Amikor esett, imádták nézni a lehulló cseppeket és beszippantani a friss levegőt. Amikor fújt, felemelő volt hallgatni a szél hangjait, és ámulni azon, hogy mit mond, miközben kitör otthonából – vajon hol lehet ez a hely? – néha elcsendesül, máskor üvölt, olykor csak maga előtt terelgeti a fellegeket, megkötözi a fákat, dörömböl a kéményekben, megrázza a házakat és tébolyult morajra buzdítja a tengert. De amikor havazott, az volt a legszebb minden közül. Semmit nem szerettek annyira, mint felnézni, és látni, ahogyan a fehér hópelyhek sűrűn és szaporán hullnak alá, mintha csak milliónyi fehér madár hullatná a tollát, és látni, milyen sima és mély a forgatag, hallgatni a fúvását keresztül a sétányokon és az utakon.
A világ legszórakoztatóbb játékainak ezrei voltak az övék, a legelképesztőbb képeskönyvek handzsárokról, báli cipőkről, turbánokról, törpékről és óriásokról, tündérekről és gonoszokról, kékszakállúakról meg égig érő paszulyokról, barlangokról meg erdőkről: mind új volt, és mind igaz.
Ám egy napon, hirtelen az utazó elvesztette a gyermeket. Újra és újra szólítgatta, de soha nem kapott választ. Így hát tovább indult útján, egy darabig ismét csak anélkül, hogy bárkivel találkozott volna, mígnem egyszer csak útját keresztezte egy jóképű fiúcska.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte tőle.
– Én mindig csak tanulok. Gyere, és tanulj együtt velem! – válaszolta a fiú.
Így hát együtt tanultak Jupiterről és Junoról, a görögökről, a rómaiakról, meg nem is tudom még miről. Többet tanultak, mint amit én el tudnék mondani. De nem mindig csak tanultak ám. Mindeközben a legjobb játékokat játszották. Keresztülcsónakáztak a folyón nyaranként, és csúszkáltak a jégen, amikor tél volt. Örömet leltek a sétában, de a lovaglásban is, sőt a krikettben és mindenféle labdajátékban egyaránt, meg aztán fogócskában, bújócskában és mindenféle sportban, amit csak el tudok képzelni. Senki nem tudta legyőzni őket. Természetesen nyaraltak is, és összejövetelekre jártak, ahol mindig hajnalig táncoltak. Valódi színházakat látogattak, ahol valódi aranyból és ezüstből épült palotákat csodáltak meg, amelyek a valódi földből emelkedtek ki. A világ minden csodáját megpillantották legalább egyszer. Rengeteg kedves barátjuk lett, annyi, hogy egyszerűen időm se lenne felsorolni őket. Mind olyan fiatalok voltak, mint a jóképű fiúcska, és egész életükön keresztül soha nem bántak rosszul a másikkal.
Egy napon mégis, ezeknek az örömteli pillanatoknak a közepén, az utazó elvesztette a fiút, ugyanúgy, ahogy azelőtt a gyermeket is. Miután szólongatása ismét hiábavaló volt, kénytelen volt folytatni útját. Egy darabig megint csak úgy bandukolt tovább, hogy senkit nem látott, amíg végül rá nem akadt egy fiatalemberre.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak szerelmes vagyok. Gyere, és szeress együtt velem! – válaszolta.
Elindult hát a fiatalemberrel, és hamarosan találkoztak a legszebb lánnyal, akit valaha hátán hordott a Föld. Pont olyan volt, mint Fanni az előző sarkon. A haja, a szemei, a gödröcskék az arcán, épp olyanok voltak, mint a Fannié. Úgy nevetett, úgy pompázott, akárcsak Fanni tette. Így hát a fiatalember szerelmes lett a lányba, épp úgy, mint az a valaki, aki először járt itt, és akit most nem is említenék meg. Fanni persze gyakran ugratta őt, csak úgy, mint bárki mást. És néha veszekedtek is, ahogy Fanni mással is tette. De mindig kibékültek. Gyakran üldögéltek a sötétben, és minden nap levelet írtak egymásnak. Soha nem voltak boldogok, ha egymás nélkül kellett lenniük, mindig egymást keresték, ugyanakkor úgy tettek, mintha ez nem így lenne. Karácsonykor eljegyezték egymást és egymáshoz bújva ültek a tűzhely mellett. Majd hamar össze is házasodtak. Pontosan úgy, mint azzal a valakivel, akit most nem említek.
De az utazó elvesztette őket, épp úgy, ahogy a többi barátját is. Hívogatta őket, hogy térjenek vissza hozzá, de ez soha nem történt meg, tovább folytatta hát útját. Mendegélt, szokás szerint úgy, hogy senkivel nem találkozott az úton, aztán egyszer csak egy középkorú úriember mellett találta magát.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak szorgalmas vagy. Gyere, és tevékenykedj te is velem együtt! – válaszolta az úr.
Így hát akár csak az úriember, az utazó is nagyon serény lett, és együtt vágtak át az erdő sűrűjén. Az egész út fákon és bokrokon vezetett keresztül. Csak eleinte volt zöld és nyitott, mostanra sötét és sűrű lett. Még a legkisebb fák is barnába borultak már. Az elfoglalt úriember nem volt egyébként egyedül, volt vele egy hölgy is, épp annyi idős mint ő maga. A felesége volt. Voltak gyerekeik is, akik szintén velük tartottak. Mind együtt vágtak át az erdőn, kivágva maguk előtt a fákat, és utat törve a rönkök és lehullott levelek között. Miközben cipelték közös terhüket, keményen dolgoztak.
Néha hosszú, zöld sétányra érkeztek, ami később ismét a mély erdőbe vezette őket tovább. Aztán egyszer csak, mintha egy vékonyka, kétségbeesett hangocskát hallottak volna a távolból:
-Apám, apám! Én egy új gyermek vagyok, kérlek, állj meg!
A távolban egy nagyon apró alakot láttak, aki egyre csak nőtt, miközben feléjük rohant, hogy csatlakozzon hozzájuk az úton. Amikor odaért, mind köré sereglettek, és csókokkal üdvözölték őt, majd mindannyian közösen folytatták az utat.
Néhány alkalommal elágazódásokhoz értek, egy ilyennél így szólt az egyik gyerek:
– Apám, én kihajózom a tengerre!
– Apám, én elutazom Indiába – szólt a másik.
– Apám, én elmegyek, és megtalálom a szerencsémet, bárhol is legyen az! – mondta a harmadik.
Míg végül a negyedik is megszólalt:
– Apám, én most elmegyek a mennyországba!
Így hát a könnyek lettek útitársaik vándorlásuk következő szakaszán, minden gyermek a saját útjára indult, az egy pedig, amelyik a mennyországba ment, felemelkedett, és eltűnt a fellegek között.
Bármikor, amikor túl voltak egy ilyen elágazódáson, az utazó rápillantott az úrra, és látta, hogy az a fák lombjai között átpillantva kémleli az eget. Azt a helyet, ahol a nap felkel, és ahol az alkony kezdetét veszi. Észrevette azt is, hogy az úriember haja már őszbe fordul. De soha nem pihenhettek túl sokáig, az útjuknak folytatódnia kellett, és a legfontosabb az volt, hogy mindig dolgosak maradjanak.
Az utóbbi időben annyi elágazódáshoz értek, hogy már egyetlen gyermek sem maradt velük, és csak az úriember, a hölgy és az utazó kompániája folytatta az utat. Most már az erdő sárgába fordult, aztán barnába, míg nem az összes levele hullani kezdett.
Nem sokkal később egy újabb szűk ösvényhez értek, ami sötétebb volt mint az összes eddigi. Az utazó és az úr keresztülpréselték magukat az akadályokon, hogy előrébb haladjanak az úton. Igyekezetükben észre sem vették, hogy a hölgy megállt.
– Drága férjem! – kiáltotta- valaki szólított engem!
Hallgatózni kezdtek, és egy hangot hallottak messziről, valahonnan az ösvény végéről.
– Anyám, anyám! – az első gyermekük hangja volt, aki korábban azt mondta, hogy a mennyországba megy.
– Még nem imádkozom! – mondta az apa – Olyan közel van a naplemente. Még nem imádkozom.
– Anyám, anyám! – sírt továbbra is könyörtelenül a hang, nem is törődve az apával, akinek haja már fehér volt, arcán pedig könnyek csorogtak.
Ekkor a feleség, aki már meggyötörten állt a komor ösvény sötétjében, férje nyaka köré fonta a kezét, megcsókolta és így szólt:
– Drága férjem! Szólítottak, így hát mennem kell. – és elsétált, magára hagyva a férjet és az utazót.
Ketten folytatták az útjukat tovább, egészen addig, míg közel nem értek az erdő végéhez. Olyan közel, hogy már látták, amint a naplemente pirosas fénye megcsillan előttük a fák levelein keresztül.
Aztán újra megtörtént, hogy az utazó, miközben épp utat tört magának az ágak között, elvesztette a barátját. Újra meg újra szólította, de nem kapott választ sehonnan. Amikor elhagyta az erdőt, és látta a békésen leszálló napkorongot, egy öregúr mellé lépett, aki egy kivágott fa mellett üldögélt.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az öreget.
– Én mindig csak emlékezem. Gyere, és emlékezz velem együtt! – válaszolta.
Így hát az utazó leült az öregúr mellé, szemtől szembe a békés naplementével. Lassanként minden barátja csendesen közelebb lépett hozzá, és körülállták őt. A gyönyörű gyermek, a jóképű fiúcska, a szerelmes fiatalember, az apa, az anya és a gyerekek. Mindegyikőjük ott volt, és rájött, hogy valójában semmit nem veszített el. Szerette őket, kedves és elnéző volt velük és mindig örömét lelte abban, ha őket figyelhette. Ők pedig mind szerették és tisztelték az utazót.
Kedves nagyapa, úgy gondolom, ez az utazó te magad vagy. Mert épp ez az, amit te teszel értünk, és amit mi teszünk teérted.

Nyelvi fordulat

Philippe Besson: Ott, ott a tenger (részlet)

Túl gyorsan vezet, az utat nem is nézi, folyton Louise felé fordul, mosolyog, behunyja a szemét, hátraveti a fejét, egy gyors mozdulattal kisimítja a szemébe hulló göndör tincseket, ismét felnevet, beleüvölt a szélbe, úgy markolja a kormányt, mintha repülőt vezetne, felemelkedik az üléséből, összevissza vezet, a kabriót az egyik barátja adta kölcsön a Tengerészeti Akadémiáról, élénk vörös olasz kocsi, ugyan kissé rosszállapotú, hisz durrog, de ő a szerencsére bízza magát miközben a Chianti-hegyek kanyargós útjain vezet, levágva a kanyarokat, kicsúszva a szakadék széléig, kifarolva a kavicsra, megállás nélkül hajt át a kereszteződéseken, flörtölve a vonalakkal, folyton gyorsítva és hirtelen fékezve, veszélybe sodorva az életüket, dacolva a gravitáció és az olasz csendőrök törvényeivel, mint egy kölyök, akinek a kezébe adtak egy versenyautót, szédítő tájak, zöldellő dombok, váratlan erdők, napégett mezők, terebélyes szőlődombok, olívaföldek, kanyargós lankák között száguld, a fojtogató párában, a felfalt kilométerek forró leheletében, az őszi hőségben egyre száguld, és olyan boldognak, gondtalannak tűnik, mint Louise fiatalon, Louise meg csak hagyja, hogy ilyen férfi legyen, aki büszke, hogy felnőttet játszhat és közben annyira gyerekes, ostobán férfias és elragadóan szerelmes, és csak nézi őt, anélkül, hogy megunná, megfeledkezve koráról és a veszélyről, és az abszurd kliséről is, mint ez az egész jelenet, semmi másra se vágyva, mint megragadni a múló pillanat könnyedségét, olyan napszemüveget visel, amit Monica Vitti se vetett volna meg, a fejére kötött kendő repked a szélben, és Louisenak hirtelen eszébe jut, hogy van egy szó, ami a legkifinomultabb módon írja le egy női kalap nyakszirtnél lebegő szalagjait, nem is lehetne tökéletesebb a kép, csak alig merjük elhinni, hogy a nyelvben ilyesmit meg lehet ragadni, a francia nyelv egyik csodája, igazi ínyencség, alig hihető, hogy ennyire megfelelőnek tűnjön és ez a szó, ez a „kövess-engem-szépfiú”, de Louise az, aki követi őt, ezt az esztelen férfit, ezt a taljánt, aki lehet, hogy őrült, de Louise elfogadja ezt az őrültséget, és aláveti magát, megrészegedik az elragadtatástól, mint egy koros kamasz, sötét lencsék mögé rejtett ráncokkal, lemondva a józan észről, logikáról, együttnevetve ezzel a fiatal pilótával, alig figyel a toszkán szőlődombokra, remélve, hogy a pillanat sose ér véget, semmi másra nem gondolva, minthogy még sose se volt ennyi életkedve és még sose feledkezett meg ennyire a halálról; s végül lehunyja a szemét.

Nyelvi fordulat

Cees Nooteboom: Elátkozott lovasok

Sötétben az apró lyuk:
a hold ragyogása,
kezükkel csúfították el,
túlságosan is akarták,

ez lett az új kézjegyük,
koronák és kabátok alá rejtett
rongysereg, fátyolos arcok:
emberi hús a lovakon.

Nem vették fel nevüket,
más volt mint a sajátjuk,
néhány év és eltűnnek,
szem, száj, fül, minden.

Nincs vége a folyamatnak.

Mert látom, látom,
ahogy égnek.

Nyelvi fordulat

Like Apollinaire… His Head In Bandages

Is there anyone outside this room?
Has it stopped raining?
What did we do in class yesterday?
Have you finished that book yet?
Do you remember me?
Do you normally dress like that?
Have you eaten?
How do you find the energy to do that?
Did I put enough work in?

Did they meet safely?
Did he ever find his way home?
Was it all a dream?
Do you have enough money?
How can I get this anger out?
Why don’t I cry as much as I used to?
Is one language enough?
Why won’t it click with me?
Can I lie and still be happy?
Am I any different from how I was?
Can I run any faster?

Does he ever shut up?
Is it okay if I talk to you about something?
What is there left to do?
Is there enough time?
Will I ever really come down?
How would you define abuse?
Is sympathy worth it?
Do they really mean what they say?
Can I afford another indulgence?
Have I already lost?

Does the fantasy ring offensive?
Can “plans, rather vindictive” become light?
With anger begetting anger, any questions?
Can other people be sadder?
If so, will they say?
If so, will I listen?
Who better than a creator?
What have ye done, my son?
Sad for a sooner departure?
Happy at your time alone?
Am I?