Category Archives: Örsi Ferenc 2014

Örsi Ferenc 2014

Arundo donax

A klub gyönyörű épület volt. Formatervezett és már messziről előkelőséget sugallt és ez áhítatra késztette. A míves ablakokon rideg, súlyos bársonyfüggönyök takarták el a kíváncsi vagy inkább irigy szemektől a bent zajló eseményeket.

Ott állt előtte.

Szép teljesítmény, hogy idáig eljutott, de ha nem lépi át a küszöböt, mintha itt se lenne, lehetne akár ezer kilométerre is. Látott elmenni átkozódva, letörve vagy közönyösen másokat, akik úgy érezték esélyük sincs a bejutásra. Lehet, hogy egyszer még visszajönnek. Sosem lehet tudni. Látott olyanokat a környéken, akik fásultan álltak vagy ültek, sőt akár feküdtek mereven, mint halottak a koporsóban, rezignáltan várva a nagy bejutásra.

Ő még lelkes volt. Be akart menni, beszívni a levegőt, amely bizonyára más, friss és extatikus hatással fog rá hatni. Új illatok, ízek, aurák. Egy hely ahol a kultúra nektárjától megittasult emberek élnek, beszélnek, mulatnak. Ők a krém. Az elit. A felső akárhány. (Sose volt jó matekos) Akiket mindenki ismer. Tisztel. Okosak, kifinomultak, szépek.

Tudta, milyen nehéz idetalálni, de most itt van, pedig akadályozták is elegen. Elé álltak, gáncsolták, eltérítették…

Várta, hogy kinyíljon az ajtó. Már vagy öt órája. Most kezdte sajnálni, hogy nem dohányzik. Felnézett az impozáns cégérre, amelyiken egy karcolásokkal ellátott egyenes rúd vagy oszlop volt látható. Tudta, hogy ez egy arundo donax, egy olyan nádfajta, amely (a bambuszhoz hasonlóan) egyenes rudak és oszlopok készítésére alkalmas.

Arra gondolt, hogy már ennek a tudásnak a birtoklása feljogosítja, hogy beengedjék.

És ekkor megtörtént.

Kinyílt és erős kezek, tartottak valakit. Kopott ruhás öltönyös idősebb férfi volt.

– NEEEE – ordította a szerencsétlen, miközben mozgott, tekergett, mint egy csapdába esett féreg.

Nem kegyelmeztek. Meglódították és repült.

Hatalmasat puffant, porfelhőt kavarva fel a macskaköveken.

– Meg ne lássunk még egyszer a környéken! Mérgezz másokat a többszörösen összetett mondataiddal.

Mellőzve a szolidaritást, inkább az ajtó felé indult, az öreget kihajító kopasz nagydarab alak azonban elállta az útját.

– Belépőjegy? Ez egy szigorúan zártkörű klub.

Elővette a kötetet. A féltve őrzött könyvét, benne a verseivel, amelyet annyian dicsértek.

A nagydarab gúnyosan elhúzta a száját. Ez kevés.

Számított erre. Elővette a jegyzeteket, amelyeken az a nyolcsoros volt, amelyet eddigi élete fő művének tartott. Áhítattal nyújtotta át.

A nagydarab átfutotta. – Hmm. Talán jöjjön vissza később. Ez a belépő talán elég lett volna, ha a múlt hónapban jön, de azóta már új szelek folynak. Szigorodtak a belépési feltételek. Sajnálom.

Valami arcon pöckölte. Az ajtónálló által galacsinná gyűrt verse.

Az ajtó már zárva volt. Csak most látta, hogy kívülről nincsen kilincs.

Elöntötte a pulykaméreg. Ő bent akar lenni! Intertextualizációs diskurzusokat folytatni, szavalni, részeg költőkkel abszintozni és verekedni, testversekkel lenyűgözni az olvasókat.

Miért nem mehet be? Ki dönti el, hogyan és miért? – tehetetlenül rogyott a járda szélén kókadó fűcsomóra.

Felnézett a Kánon klub csábító épületére. Szemét elöntötte a könny.

– Befogok jutni, egyszer úgyis befogok jutni – motyogta a mellette türelmesen a korlátnak dőlő szürke, rothadó arcú alaknak. – Csak ki kell várni… azt a kis időt.

Örsi Ferenc 2014

Szolnoki Tibi legendája

Szolnoki Tibi, a szervezett túra buszvezetője elém állt és azt mondta: – Csinos a sárga kabátod. Én csak azt éreztem, hogy meghasad a szívem. Legőszintébb vallomások egyike, amiket valaha hallottam.
Így hívott el kávézni vagy teázni vagy akármit is szerethetnek ezek a pesti léányok, ahogy ő mondta valahogy furcsán vidékiesen és bármit is talált ki, csak mosolyogni tudtam.
Tibi imádta vezetni a buszt. Előtte kamiont vezetett és úgymond beleszületett a szakmába: apja is kamionosként indult és buszosként végezte. Mielőtt találkozott volna velem, egy házas, győri asszonynak volt a szeretője, akinek négy gyermeke volt. A nő volt 35, Tibi volt 24. Azt mondta, hogy úgy megviselte a szívét, amikor vége lett és olyan hirtelen volt, hogy a munka lett az új mindene, amíg meg nem ismerkedett velem.
A szervezett túrán Erdélyben jártam és minden este gőzként párolgott belőlem a pálinka. Önmagamhoz hasonló magányos nők koszorújában tántorogtam a házinénihez, aki mindig jött a malac vagy tyúkok etetéséből.
– Hát az embereket hun hagyták? Csak maguk gyüttek egész idáig? – nevetett és közben szánni valónak éreztem magam. Elvált nők szinglikultúrája magyarul: erdélyi túrázás és reggeli hurka. Aztán Szolnoki Tibi egyik nap elkísért a házig és részegen beleegyeztem, hogy reggel hatkor, még a túra előtt elmegyek vele sétálni. A gémeskútnál fogta meg először a kezemet. Meleg volt. Nevetett és mesélt a kamionokról meg az embercsempészetről és mindenen csak röhögött és én is röhögtem és Szolnoki akartam lenni egy kicsit, hogy ez mindig így maradjon. Szerelmesen nézett rám onnantól kezdve, akárhányszor felszálltam a buszra, ő nyújtotta a kezét, hogy segítsen fel és le. A hegyen, a Kakastarély élén állva, a Gutin hágó legeslegtetejét puszta kézzel megmászva álltam fel a sziklára és én magam sem hittem volna, hogy meg tudom csinálni. Legbelül már egészen Szolnoki voltam és elképzeltem magam Szolnokinénak vagy csak simán, olyan modernen Szolnokinak. Tibi egy nagydarab fickó volt, aki az én kis termetem meg tudta védeni a hegyen fúvó jégesőtől és nem engedte, hogy magával kapjon odafönt a szél és kirepítsen a karjai közül. Férfi volt akkor, az a jószándékú, az a becsületes.
Bátornak tűnt, amiért egy olyan nőnél próbálkozott, mint én vagyok. Pedig bennem óriási volt a szakadék, de benne tetszett, hogy az érzései vezetik és mintha minden fájdalmon tudna nevetni. Így hagytam neki, hogy a sáros pusztában sétálva megcsókoljon. Éreztem a hideg nyelvét, meleg volt a nyála és széles ölelésében más választásom sem volt, mint fogadni a csókját. Bár minden pillanatomban magamnál voltam és testemet sem járta át semmiféle forróság, mégis volt bennem valami bizsergés. Az ellenállás bizsergése, az első csók bizsergése, valamiféle hamis képzetszerelem bizsergése a tagjaimban és reszketésemben én magam is elkezdtem csókolni őt. Már nem csak a hideg nyelvek fonódását éreztem.
Mint a kalács édes tésztája, úgy tekeregtem az ölelésben, a hűvös és nyirkos esőben, a csinos sárga kabátomban. Amikor hideg keze a húsomba markolt, akkor elnevettem magam és zavaros, fuldokló, szinglis röhögésemben eltoltam magamtól a buszvezetőt.
–Menni kéne, Tibi – mondtam és latyakos, rezgő kínvigyoromtól ott helyben rosszul lettem. Kis termetemmel kitaszítok egy ekkora férfit az életemből.
A buszon hazafele zötykölődve éreztem Tibi zavarát. Bár leghátul ültem, odáig hatolt az értetlenségből született feszültség szúrós szaga. Budapestre érkeztünk, hat óra után, végre. Még egy utolsó lesegítés, egy utolsó félmosoly, pirult pillantás és kihasználva az időt, amíg mások csomagjaival vesződik, én csak úgy leléptem. Elszöktem Tibitől, a busztól, amiben szeretkezni akartunk és a sáros bakancsokat cipelő viháncoló nőktől, akik épp életre szóló barátságokat kötöttek.
Bevágódtam az első taxiba és indultam. A kocsiban telefont kapcsoltam. Nyugodtságot tettetve vártam Tibi üzenetét. Nem jött. Kicsordult könnyem: egy ilyen nő soha nem lesz Szolnoki.

Örsi Ferenc 2014

A halál villamosa

Kosztolányi Dezső művét felhasználva (Esti Kornél, tizennyolcadik fejezet)

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Morgás ütötte meg a fülem. A feketén ásító sikátorból egy férfi támolygott elő, mintha pálinkamámorban volna. Fölismertem, goromba kritikus hírében állt. Először azt hittem, a versem bőszítette fel: Pataki azt mondta, túl merész, nem fogják megérteni. A kritikus szeme oly üresen csillogott, hogy csak arra gondolhattam, valóban nem értette meg a versemet.

Aztán megláttam a véres csonkot a karja helyén. Előjöttek a többiek is. Lomha, sápadt alakok, két lábon imbolygó, éhesen tátogó szájak. Ekkor jöttem rá, hogy Pestet is utolérte a kór. Menekülnöm kellett, de nem volt hová.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem. A villamosvezető pillantásából azt olvastam ki: hajlandó segíteni, de ha nem döntök gyorsan, továbbszáguld.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, megtorpantam. Torz emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőholtak mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Nem volt választásom, nagy út várt rám: okvetlenül ki kellett jutnom a városból, mielőtt megérkeznek a katonák.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam a holtak fürtjébe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem, nehogy fény derüljön rá, élő ember vagyok. Vicsorogtam, görnyedten álltam, ajkam nyüszítő hangokat formált, melyek nem álltak össze szavakká, akár a hóbortos, fiatal költők zagyva verseiben. A halál költészete volt ez, de az élet, a saját életem oltárán szavaltam el.

Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy-egy élőholt útitársam vonítva lesodródott a fölhágóról, ha a villamos túl közel robogott el egy tűzfal, egy deszkapalánk, egy fatörzs mellett. Magam is az életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az enyészet bűze, a télikabátomat bemocskoló vér. Kapaszkodó után nyúltam, de csak szabadon rángó belek akadtak a kezembe.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt újra bizonyítanom kellett, hogy a rémek közé tartozom. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban üres tekintetek és üres szemüregek tucatjai fordultam felém, jöttömre fekélyes orrok szaglásztak a levegőbe. Egy csapzott rémalak az ujjamba harapott.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.

Tovább játszottam hát a rám szabott szerepet: hörögtem és acsarkodtam, a télikabátom gallérját rágtam. Konokságomnak meg is lett a foganatja. A szörnyek figyelme már nem rám irányult, így elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára egy test zuhant a hátamra. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, a förtelmes szagtól elakadt a lélegzetem. Néha egy végtagcsonk vagy kiálló borda a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Egyre több test zuhant ki a vágtató villamosból, gyarapodott a hely. Már láttam a kalauz tetemét, amint rángatózva életre kelt a padlón. Micsoda öröm, legalább fizetnem nem kell.

Közben valaki fejbe ütött, az ujjamon vöröslő seb szinte izzott, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig túléltem. A szörnyek részint tulajdon lábukat marták, részint másokét, aztán ott volt az a mocskos pára is, mely bomló, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, kiszáradt sebek áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban gunnyadt, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel. Eleven, lélegző embernek látszott: egy félig felfalt holttest mögött húzta meg magát, így az odatévedő rémek abból lakmároztak, őt békén hagyták. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a helyzetet és sajgott a sebem és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is azon tűnődne, együtt nagyobb esélyünk lehet életben maradni. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

De nem tudtam odamenni hozzá. A seb az ujjamon egyre jobban meggyötört, gennyes váladékot eresztett. Elgyengültem, le kellett ülnöm. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárokból lett még rondább szörnyalakok voltak. Aszott kezek nyúltak felém, de tettettem, hogy nem veszem észre. Kimerültem, menthetetlenül kiestem a szerepemből: nem bírtam tovább vicsorogni, inkább úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy a holtak ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem izgalmas préda, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt. Bekötöztem a sebem, és reménykedtem, hogy nem fog elmérgesedni.

Csakhamar egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott. Azt hittem, idő előtt leugrott a villamosról, de aztán megláttam a fehér karon csámcsogó alakokat. Elvesztettem őt mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, vértől szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat, görnyedten kóborló rémeket.

Még egyet sóhajtottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Kihoztam a helyzetből, amit lehetett: ha kijutok a városból, talán van esélyem. Vajon mi marad holnapra a villamoson kívüli világból? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő iszonyú állapotra, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.

Levettem a kötést az ujjamról, s nézegettem a harcban szerzett sebemet. A fekély egyre terjedt, a szagától csaknem öklendezni kezdtem. Túl fogom élni – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, hiszen keményen megküzdöttem az életemért. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Álomtalan álomba merültem. Arra riadtam fel, hogy a villamos lassulni kezdett. Azon tűnődtem, mi történhetett a vezetővel, aki olyan nyaktörő tempót diktált. Aztán megláttam. Üvöltve küzdött, amint előrángatták a vezetőfülkéből, és alakját ellepték a szörnyek. A friss vér illatára megkordult a gyomrom. Elértük hát a végállomást.

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

Örsi Ferenc 2014

Raszta a Kárpát-medencében

 

Azt mondta
egy pazar kondás raszta hittárs,
az acsarkodás rossz tanítás
disznók elé vessetek szeretet
a díszes étel mindenkit megetet.

Azt is mondta a raszta,
hogy vége legyen a zord lapp télnek,
húzódj azokhoz,
akik veled egy fedél alatt élnek.

Ocho poén: öreg raszta tanította:
everything’s all right,
aki nem így éli mindennapjait,
az eddig hol járt?
Ha egymásnak estek,
miután megittatok nyolc sört,
akkor hiába temettük el
a Buffalo Soldiert.
Babilon szórhat uszító átkokat,
de te nyisd meg magadban a határokat!

Ma Horger Antal úr
a rasztáktól tanul
Herder
hergel,
de az indulat lazul,
elpihen egy felfújható gumimatracon,
melyen magam a szláv tengeren ringatom.
Nincs locs-pocskondiázás,
barátok közt hallgatnak a vízipisztolyok,
Lánycsere-berével
felszín alá merülő mélytorok,
mert jól csak a sliccével jár az ember,
ami igazán lényeges az a szexnek hághatatlan,
– de hogy a tréfát ½-re rakjam –
csak a túlzó elv akarja, hogy a nemzeti vátesz
vak karja a mérges pattanást elvakarja,
s bugy, bugy
kibuggyanjon belőle a negatív genny. Gennyre genny, gennyre regenny,
s mikor regennyerálódunk?
Nem lehet mindig a következő gennyerációra várni,
vagy hogy az ég fog mindent kikozmetikázni,
ehhez túl apadó az isteni Avon-lány kút,
ha kell, keblemre ölelem Avram Iancut,
békebongot szívunk egy együtt vezetett gokartban,
neked a talpad szőrös, testvér, nekem a farkam.
Összeszőrösödünk, de nem hasogatjuk a szálakat,
s közösen döntünk le egy kenyérnyi pár falat,
vagy együtt pucérulunk meg
a kikent-kifent szakállon,
ahogy babilonin belénk szánt
a rideg Gilette Mach 3.
S ha a penge úgy pengne, mint zengő érc vagy cimbalom,
akkor égig hatolna a raszta-dalom,
az ég megszán. Meg szánon a Mikulás,
abbahagyja a Lappföldön lappulást,
s szeretetmeteorként csapódik be Gandhi,
ha segítenek magukat a cigányok elfogadtatni.
A segély csak egy elszálló seregély,
s jön egy sereg éj, mikor nincs miből élj,
s jön egy sereg oi,
hogy vélt vagy nem vélt vétkedért meglakolj.
Oszd be és uralkodj
a szíveken
és sok szív beken
sok szívet a béke mogyorókrémével,
leszámolva így a magyarok rémével,
a széthúzással, akár a szamár,
mit a piros sarokba Kossuth,
a kékbe Széchenyi ráncigál.

Jól mondá
a pazar kondás raszta hittárs,
az acsarkodás rossz tanítás
disznók elé vessetek szeretet
a díszes étel mindenkit megetet.