Category Archives: Én és…

Én és...

A házikedvenc

Az van, hogy tényleg nem szeretem a haszontalan házikedvenceket. Mert ugye, a nyúl az oké, puha, aranyos meg minden, és ha megunod, mehet a levesbe. Eddig rágta a répát, most vele fő. – Mátyás, ez a jó negyvenes, bajuszos férfi, gurgulázva nevetett. – A kutya is rendben, ha van funkciója, kotorékol vagy őrzővéd, vagy kielégiti a gazdáját. Komolyan! Vannak ilyen macák, akik inkább izélnek egy szép nagy doggal, mint pasival. Na, az az igazi hot dog, vagyis hot dug. Nem hiszitek? Olvastam a neten. Na, macskát viszont sosem tartanék. Semmi hasznuk, amióta nem fognak egeret, meg különben is szófogadatlanok, sunyik. Nektek milyen állatotok is van? Ilyen gyíkféle dög, ha jól emlékszem.

Mátyás vendégei, egy fiatal pár, csak fél füllel figyeltek rá.

Kaméleon – válaszolta Réka, de kék szeme csak az előttük tevékenykedő háziállatot követte.

És az mire jó? Kitakarít? Kimossa a szennyest? Kiganézza a tyúkólat? – Mátyás türelmetlenül csettintett a nyelvével – Ugye, hogy nem. Isztok még egyet?

Szilárd automatikusan nyújtotta a feles poharat.

Kezdetben voltak gondok. Be kellett törni, mert rakoncátlan volt – tért a tárgyra Mátyás, miközben töltötte a fiataloknak a pálinkát – Engedetlen. Bemászkált a szobába, meg felugrott az ágyra. Meg a székeken lustálkodott volna. Még mit nem. Állatnak odakint van a helye. A konyhába is csak délután engedem be, amíg megcsinálja, amit kell, mire az asszony hazajön. Maris aztán végképp nem tűri, hogy elkanászodjon. Egészségetekre!

Ittak.

A múltkor mikor elutaztam egy hétre, persze végig láncon tartotta, meg a szájzárat is rátette. Mikor bent volt a házban, meg odasózott neki a kutyakorbáccsal. Enni is alig adott neki. Én nem szoktam fegyelmezni, ha nem muszáj. Amit egyáltalán nem tűrök, ha felugrál, és próbálna két lábra állni. Azért is van rajta ez a heveder, hogy maradjon csak négykézláb. Szerencsére, már vagy fél éve nem próbálkozott. Meg persze, kussban kell lennie, atyaég, mire a hangoskodásról leszoktattam. Ahhoz tényleg türelem kellett.

A jókora jószág most leült hátsó lábaira. Tükörfényes volt a konyhakő, amelyet mellső mancsaival felsúrolt.

Nagyon szófogadó most már. Tudja, hol a helye! Egy nyikkanást sem hallottam tőle, vagy öt hónapja. Meg nem is eszik sokat.

Réka az élőlényre nézett. Keze megindult a feje felé, hogy megérintse, de Mátyás rászólt:

Én nem nyúlnék hozzá. Adok neki persze vitaminokat, mert fontos nekem, hogy egészséges legyen, meg hát nem egy fiatal példány, de attól még, ki tudja milyen fertőzést lehetne tőle elkapni, ami rá nem hat, de miránk igen. Nem olyan, mint mi vagyunk. A galambok is szépek, meg minden, de beleikben egy csomó baci meg vírus tenyész.

A lény hirtelen a fiatalokra nézett, majd lesütötte szemét.

Sipirc! – kiáltott rá gazdája, erre lomhán kiódalgott a nyitott konyhaajtón.

Köszönjük, hogy megmutattad – állt fel Szilárd – Most mennünk kell, nemsokára jön a buszunk.

Akkor szóljatok, ha kell nektek is egy. Tudok szerezni szelídet, szófogadót. A Mihályék hebehurgyán vettek egyet, aztán hangos volt nagyon. Ki kellett vágni a nyelvét, de még mindig morog néha.

Sötétedett. Átvágtak az udvaron, Mátyás benézett az ólba, majd bezárta az ólajtót.

Jó helye van itt. Raktam be a vackába egy régi tollpárnát, szőnyeget, meg láttátok, nadrágot is adtam rá. Gondoskodom róla. Szerintem nem vágyik oda, ahonnan hoztam.

Pénzért vetted? – kérdezte Szilárd

Nem, befogtam. Domesztikáltam. A Tescóban voltam nagybevásárláson, mikor odajött hozzám és azt mondta: „Szegény, hajléktalan vagyok, segítsen ki pár forinttal. Nem iszom, nem dohányzom, ételre kell.” Elmondtam a feltételeimet. Belement. Azóta itt van. Takarít, mos, rendbe tartja az udvart és mindehhez nem egyenesedik fel. Meg vagyok vele elégedve.

Kinyitotta a kaput:

Örülök, hogy itt voltatok. És ha kell ilyen hasznos házikedvenc, csak szóljatok.

Réka szólalt meg félénken:

Amikor rám nézett… úgy nézett, mint egy ember.

Mátyás a fejét csóválta:

Néztetek már disznó szemébe? A disznók tekintete is olyan, mintha emberi lenne, de mégis eljön az idő, amikor le kell vágni őket.

Miután elköszöntek Mátyástól, szó nélkül sétáltak a külvárosi buszmegálló felé, miközben egyre jobban szorították a másik kezét.

Én és...

Felhúzós játék

Csak akkor vettem észre, mikor már leültem. Ha láttam volna, továbbmegyek. Így viszont nem tudtunk úgy tenni, mintha nem lenne ott a másik, hát farkasszemet néztünk: én és a medve.

Valami bosszantó babaszínű kényszerpizsamában trónolt ott az ülésen – mintha nem tudná, mennyire nyilvánvaló, hogy elfelejtették. Meredt rám a gyártott szemeivel, hátsójából meg madzagbél lógott, vagy köldökzsinór, a végén fogantyúval. Nekem is lógott valami műanyagvackom a fehér falon anno. Az rózsaszín volt, valami ház. Nem is, egy malom.

A lapátok kosárban végződtek, összesen négyben, amit nem értem, miért tudok, évekkel később kezdték csak számkorlátok közé terelni a gondolataimat, de biztos. Állatok ültek a pasztellszín kosarakban, vidám, sörényüket műanyagszélben lobogtató, festett állatok. Ha felhúztam – bár igazából le kellett húzni, mindegy – zenét játszott. De mit is? Na, mindjárt eszembe jut. Úristen, fogalmam nincs.

Na jó, fehér volt a madzag – és a rácsos ágy – lehúzom, az állatok összerezzennek, forogni kezdenek és megszólal… az a bizonyos dallam, amit legalább ezerszer hallottam és most az

Istennek sem akar eszembe jutni.

Ne szórakozzunk már! Látom a fogantyút. Jó, nem igazi fehér, inkább olyan öreg fehér. Látom, ahogy meghúzom azzal a nyavalyás, határozatlan kezemmel. A sárga kutya a zöld kosárban megbillen. Gyönge kis tákolmány, hallom, ahogy lötyög, még az én erőtlen fogásomtól is. Aztán körbe-körbe indulnak, engedik vissza a zsinórt, hogy újra felhúzhassam, mert jobb dolgom nincs, és tapsolok vagy táncolok, nem tudom, de naiv örömködésbe kezdek, mert szól… az az istenverte szar, amiből most egy rohadt hangot sem tudok felidézni.

Csilingelt, de biztos, hogy nem az a tömegaltató volt, ami mindenből szól, valószínűleg ebből a tetves medvéből is, ami egyre idegesítőbben bámul, mint valami magát bölcsnek képzelő teknős, ami csak azért nem szólal meg, mert nem ereszkedik le a szintemre. És néz és néz és néz… és ezzel ki is merítettük, hogy mire vagy képes, kedves futószalagon varrott szép- emlék! Igen, hozzád beszélek és rólad beszélek és nem is hagyom abba, amíg meg nem kímélsz a megvető műanyagtekintetedtől.

De hát ennek hiába beszél az ember. Nem volt képes visszafogni magát. Megérdemelte. Aztán ahogy felkapta a menetszél, egész megsajnáltam. Olyan szerencsétlennek tűnt, a táj pedig ridegnek. Nem tudom, mikor látja meg legközelebb valaki.

De hát ezzel mégsem kéne megbántanom. Amilyen csapzottan kutat, ez a férfi tényleg szeretné megtalálni. Észre se veszi, hogy én már rég nem figyelek oda arra, amit mond. Nem is értem, hogy kerül ide, ha egyszer már leszálltak. Miért nem a végállomáson kérdez rá? Bár amúgy se nagy érték, nem őrzik azt meg, az ilyenek elvesznek. Meg is mondtam neki. Aztán ő is pont úgy nézett rám, mint az a medve.