Category Archives: 2014 Nyár

Örsi Ferenc 2014

Arundo donax

A klub gyönyörű épület volt. Formatervezett és már messziről előkelőséget sugallt és ez áhítatra késztette. A míves ablakokon rideg, súlyos bársonyfüggönyök takarták el a kíváncsi vagy inkább irigy szemektől a bent zajló eseményeket.

Ott állt előtte.

Szép teljesítmény, hogy idáig eljutott, de ha nem lépi át a küszöböt, mintha itt se lenne, lehetne akár ezer kilométerre is. Látott elmenni átkozódva, letörve vagy közönyösen másokat, akik úgy érezték esélyük sincs a bejutásra. Lehet, hogy egyszer még visszajönnek. Sosem lehet tudni. Látott olyanokat a környéken, akik fásultan álltak vagy ültek, sőt akár feküdtek mereven, mint halottak a koporsóban, rezignáltan várva a nagy bejutásra.

Ő még lelkes volt. Be akart menni, beszívni a levegőt, amely bizonyára más, friss és extatikus hatással fog rá hatni. Új illatok, ízek, aurák. Egy hely ahol a kultúra nektárjától megittasult emberek élnek, beszélnek, mulatnak. Ők a krém. Az elit. A felső akárhány. (Sose volt jó matekos) Akiket mindenki ismer. Tisztel. Okosak, kifinomultak, szépek.

Tudta, milyen nehéz idetalálni, de most itt van, pedig akadályozták is elegen. Elé álltak, gáncsolták, eltérítették…

Várta, hogy kinyíljon az ajtó. Már vagy öt órája. Most kezdte sajnálni, hogy nem dohányzik. Felnézett az impozáns cégérre, amelyiken egy karcolásokkal ellátott egyenes rúd vagy oszlop volt látható. Tudta, hogy ez egy arundo donax, egy olyan nádfajta, amely (a bambuszhoz hasonlóan) egyenes rudak és oszlopok készítésére alkalmas.

Arra gondolt, hogy már ennek a tudásnak a birtoklása feljogosítja, hogy beengedjék.

És ekkor megtörtént.

Kinyílt és erős kezek, tartottak valakit. Kopott ruhás öltönyös idősebb férfi volt.

– NEEEE – ordította a szerencsétlen, miközben mozgott, tekergett, mint egy csapdába esett féreg.

Nem kegyelmeztek. Meglódították és repült.

Hatalmasat puffant, porfelhőt kavarva fel a macskaköveken.

– Meg ne lássunk még egyszer a környéken! Mérgezz másokat a többszörösen összetett mondataiddal.

Mellőzve a szolidaritást, inkább az ajtó felé indult, az öreget kihajító kopasz nagydarab alak azonban elállta az útját.

– Belépőjegy? Ez egy szigorúan zártkörű klub.

Elővette a kötetet. A féltve őrzött könyvét, benne a verseivel, amelyet annyian dicsértek.

A nagydarab gúnyosan elhúzta a száját. Ez kevés.

Számított erre. Elővette a jegyzeteket, amelyeken az a nyolcsoros volt, amelyet eddigi élete fő művének tartott. Áhítattal nyújtotta át.

A nagydarab átfutotta. – Hmm. Talán jöjjön vissza később. Ez a belépő talán elég lett volna, ha a múlt hónapban jön, de azóta már új szelek folynak. Szigorodtak a belépési feltételek. Sajnálom.

Valami arcon pöckölte. Az ajtónálló által galacsinná gyűrt verse.

Az ajtó már zárva volt. Csak most látta, hogy kívülről nincsen kilincs.

Elöntötte a pulykaméreg. Ő bent akar lenni! Intertextualizációs diskurzusokat folytatni, szavalni, részeg költőkkel abszintozni és verekedni, testversekkel lenyűgözni az olvasókat.

Miért nem mehet be? Ki dönti el, hogyan és miért? – tehetetlenül rogyott a járda szélén kókadó fűcsomóra.

Felnézett a Kánon klub csábító épületére. Szemét elöntötte a könny.

– Befogok jutni, egyszer úgyis befogok jutni – motyogta a mellette türelmesen a korlátnak dőlő szürke, rothadó arcú alaknak. – Csak ki kell várni… azt a kis időt.

Örsi Ferenc 2014

Szolnoki Tibi legendája

Szolnoki Tibi, a szervezett túra buszvezetője elém állt és azt mondta: – Csinos a sárga kabátod. Én csak azt éreztem, hogy meghasad a szívem. Legőszintébb vallomások egyike, amiket valaha hallottam.
Így hívott el kávézni vagy teázni vagy akármit is szerethetnek ezek a pesti léányok, ahogy ő mondta valahogy furcsán vidékiesen és bármit is talált ki, csak mosolyogni tudtam.
Tibi imádta vezetni a buszt. Előtte kamiont vezetett és úgymond beleszületett a szakmába: apja is kamionosként indult és buszosként végezte. Mielőtt találkozott volna velem, egy házas, győri asszonynak volt a szeretője, akinek négy gyermeke volt. A nő volt 35, Tibi volt 24. Azt mondta, hogy úgy megviselte a szívét, amikor vége lett és olyan hirtelen volt, hogy a munka lett az új mindene, amíg meg nem ismerkedett velem.
A szervezett túrán Erdélyben jártam és minden este gőzként párolgott belőlem a pálinka. Önmagamhoz hasonló magányos nők koszorújában tántorogtam a házinénihez, aki mindig jött a malac vagy tyúkok etetéséből.
– Hát az embereket hun hagyták? Csak maguk gyüttek egész idáig? – nevetett és közben szánni valónak éreztem magam. Elvált nők szinglikultúrája magyarul: erdélyi túrázás és reggeli hurka. Aztán Szolnoki Tibi egyik nap elkísért a házig és részegen beleegyeztem, hogy reggel hatkor, még a túra előtt elmegyek vele sétálni. A gémeskútnál fogta meg először a kezemet. Meleg volt. Nevetett és mesélt a kamionokról meg az embercsempészetről és mindenen csak röhögött és én is röhögtem és Szolnoki akartam lenni egy kicsit, hogy ez mindig így maradjon. Szerelmesen nézett rám onnantól kezdve, akárhányszor felszálltam a buszra, ő nyújtotta a kezét, hogy segítsen fel és le. A hegyen, a Kakastarély élén állva, a Gutin hágó legeslegtetejét puszta kézzel megmászva álltam fel a sziklára és én magam sem hittem volna, hogy meg tudom csinálni. Legbelül már egészen Szolnoki voltam és elképzeltem magam Szolnokinénak vagy csak simán, olyan modernen Szolnokinak. Tibi egy nagydarab fickó volt, aki az én kis termetem meg tudta védeni a hegyen fúvó jégesőtől és nem engedte, hogy magával kapjon odafönt a szél és kirepítsen a karjai közül. Férfi volt akkor, az a jószándékú, az a becsületes.
Bátornak tűnt, amiért egy olyan nőnél próbálkozott, mint én vagyok. Pedig bennem óriási volt a szakadék, de benne tetszett, hogy az érzései vezetik és mintha minden fájdalmon tudna nevetni. Így hagytam neki, hogy a sáros pusztában sétálva megcsókoljon. Éreztem a hideg nyelvét, meleg volt a nyála és széles ölelésében más választásom sem volt, mint fogadni a csókját. Bár minden pillanatomban magamnál voltam és testemet sem járta át semmiféle forróság, mégis volt bennem valami bizsergés. Az ellenállás bizsergése, az első csók bizsergése, valamiféle hamis képzetszerelem bizsergése a tagjaimban és reszketésemben én magam is elkezdtem csókolni őt. Már nem csak a hideg nyelvek fonódását éreztem.
Mint a kalács édes tésztája, úgy tekeregtem az ölelésben, a hűvös és nyirkos esőben, a csinos sárga kabátomban. Amikor hideg keze a húsomba markolt, akkor elnevettem magam és zavaros, fuldokló, szinglis röhögésemben eltoltam magamtól a buszvezetőt.
–Menni kéne, Tibi – mondtam és latyakos, rezgő kínvigyoromtól ott helyben rosszul lettem. Kis termetemmel kitaszítok egy ekkora férfit az életemből.
A buszon hazafele zötykölődve éreztem Tibi zavarát. Bár leghátul ültem, odáig hatolt az értetlenségből született feszültség szúrós szaga. Budapestre érkeztünk, hat óra után, végre. Még egy utolsó lesegítés, egy utolsó félmosoly, pirult pillantás és kihasználva az időt, amíg mások csomagjaival vesződik, én csak úgy leléptem. Elszöktem Tibitől, a busztól, amiben szeretkezni akartunk és a sáros bakancsokat cipelő viháncoló nőktől, akik épp életre szóló barátságokat kötöttek.
Bevágódtam az első taxiba és indultam. A kocsiban telefont kapcsoltam. Nyugodtságot tettetve vártam Tibi üzenetét. Nem jött. Kicsordult könnyem: egy ilyen nő soha nem lesz Szolnoki.

Örsi Ferenc 2014

A halál villamosa

Kosztolányi Dezső művét felhasználva (Esti Kornél, tizennyolcadik fejezet)

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Morgás ütötte meg a fülem. A feketén ásító sikátorból egy férfi támolygott elő, mintha pálinkamámorban volna. Fölismertem, goromba kritikus hírében állt. Először azt hittem, a versem bőszítette fel: Pataki azt mondta, túl merész, nem fogják megérteni. A kritikus szeme oly üresen csillogott, hogy csak arra gondolhattam, valóban nem értette meg a versemet.

Aztán megláttam a véres csonkot a karja helyén. Előjöttek a többiek is. Lomha, sápadt alakok, két lábon imbolygó, éhesen tátogó szájak. Ekkor jöttem rá, hogy Pestet is utolérte a kór. Menekülnöm kellett, de nem volt hová.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem. A villamosvezető pillantásából azt olvastam ki: hajlandó segíteni, de ha nem döntök gyorsan, továbbszáguld.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, megtorpantam. Torz emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőholtak mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Nem volt választásom, nagy út várt rám: okvetlenül ki kellett jutnom a városból, mielőtt megérkeznek a katonák.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam a holtak fürtjébe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem, nehogy fény derüljön rá, élő ember vagyok. Vicsorogtam, görnyedten álltam, ajkam nyüszítő hangokat formált, melyek nem álltak össze szavakká, akár a hóbortos, fiatal költők zagyva verseiben. A halál költészete volt ez, de az élet, a saját életem oltárán szavaltam el.

Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy-egy élőholt útitársam vonítva lesodródott a fölhágóról, ha a villamos túl közel robogott el egy tűzfal, egy deszkapalánk, egy fatörzs mellett. Magam is az életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az enyészet bűze, a télikabátomat bemocskoló vér. Kapaszkodó után nyúltam, de csak szabadon rángó belek akadtak a kezembe.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt újra bizonyítanom kellett, hogy a rémek közé tartozom. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban üres tekintetek és üres szemüregek tucatjai fordultam felém, jöttömre fekélyes orrok szaglásztak a levegőbe. Egy csapzott rémalak az ujjamba harapott.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.

Tovább játszottam hát a rám szabott szerepet: hörögtem és acsarkodtam, a télikabátom gallérját rágtam. Konokságomnak meg is lett a foganatja. A szörnyek figyelme már nem rám irányult, így elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára egy test zuhant a hátamra. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, a förtelmes szagtól elakadt a lélegzetem. Néha egy végtagcsonk vagy kiálló borda a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Egyre több test zuhant ki a vágtató villamosból, gyarapodott a hely. Már láttam a kalauz tetemét, amint rángatózva életre kelt a padlón. Micsoda öröm, legalább fizetnem nem kell.

Közben valaki fejbe ütött, az ujjamon vöröslő seb szinte izzott, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig túléltem. A szörnyek részint tulajdon lábukat marták, részint másokét, aztán ott volt az a mocskos pára is, mely bomló, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, kiszáradt sebek áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban gunnyadt, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel. Eleven, lélegző embernek látszott: egy félig felfalt holttest mögött húzta meg magát, így az odatévedő rémek abból lakmároztak, őt békén hagyták. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a helyzetet és sajgott a sebem és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is azon tűnődne, együtt nagyobb esélyünk lehet életben maradni. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

De nem tudtam odamenni hozzá. A seb az ujjamon egyre jobban meggyötört, gennyes váladékot eresztett. Elgyengültem, le kellett ülnöm. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárokból lett még rondább szörnyalakok voltak. Aszott kezek nyúltak felém, de tettettem, hogy nem veszem észre. Kimerültem, menthetetlenül kiestem a szerepemből: nem bírtam tovább vicsorogni, inkább úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy a holtak ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem izgalmas préda, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt. Bekötöztem a sebem, és reménykedtem, hogy nem fog elmérgesedni.

Csakhamar egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott. Azt hittem, idő előtt leugrott a villamosról, de aztán megláttam a fehér karon csámcsogó alakokat. Elvesztettem őt mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, vértől szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat, görnyedten kóborló rémeket.

Még egyet sóhajtottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Kihoztam a helyzetből, amit lehetett: ha kijutok a városból, talán van esélyem. Vajon mi marad holnapra a villamoson kívüli világból? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő iszonyú állapotra, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.

Levettem a kötést az ujjamról, s nézegettem a harcban szerzett sebemet. A fekély egyre terjedt, a szagától csaknem öklendezni kezdtem. Túl fogom élni – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, hiszen keményen megküzdöttem az életemért. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Álomtalan álomba merültem. Arra riadtam fel, hogy a villamos lassulni kezdett. Azon tűnődtem, mi történhetett a vezetővel, aki olyan nyaktörő tempót diktált. Aztán megláttam. Üvöltve küzdött, amint előrángatták a vezetőfülkéből, és alakját ellepték a szörnyek. A friss vér illatára megkordult a gyomrom. Elértük hát a végállomást.

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

Örsi Ferenc 2014

Raszta a Kárpát-medencében

 

Azt mondta
egy pazar kondás raszta hittárs,
az acsarkodás rossz tanítás
disznók elé vessetek szeretet
a díszes étel mindenkit megetet.

Azt is mondta a raszta,
hogy vége legyen a zord lapp télnek,
húzódj azokhoz,
akik veled egy fedél alatt élnek.

Ocho poén: öreg raszta tanította:
everything’s all right,
aki nem így éli mindennapjait,
az eddig hol járt?
Ha egymásnak estek,
miután megittatok nyolc sört,
akkor hiába temettük el
a Buffalo Soldiert.
Babilon szórhat uszító átkokat,
de te nyisd meg magadban a határokat!

Ma Horger Antal úr
a rasztáktól tanul
Herder
hergel,
de az indulat lazul,
elpihen egy felfújható gumimatracon,
melyen magam a szláv tengeren ringatom.
Nincs locs-pocskondiázás,
barátok közt hallgatnak a vízipisztolyok,
Lánycsere-berével
felszín alá merülő mélytorok,
mert jól csak a sliccével jár az ember,
ami igazán lényeges az a szexnek hághatatlan,
– de hogy a tréfát ½-re rakjam –
csak a túlzó elv akarja, hogy a nemzeti vátesz
vak karja a mérges pattanást elvakarja,
s bugy, bugy
kibuggyanjon belőle a negatív genny. Gennyre genny, gennyre regenny,
s mikor regennyerálódunk?
Nem lehet mindig a következő gennyerációra várni,
vagy hogy az ég fog mindent kikozmetikázni,
ehhez túl apadó az isteni Avon-lány kút,
ha kell, keblemre ölelem Avram Iancut,
békebongot szívunk egy együtt vezetett gokartban,
neked a talpad szőrös, testvér, nekem a farkam.
Összeszőrösödünk, de nem hasogatjuk a szálakat,
s közösen döntünk le egy kenyérnyi pár falat,
vagy együtt pucérulunk meg
a kikent-kifent szakállon,
ahogy babilonin belénk szánt
a rideg Gilette Mach 3.
S ha a penge úgy pengne, mint zengő érc vagy cimbalom,
akkor égig hatolna a raszta-dalom,
az ég megszán. Meg szánon a Mikulás,
abbahagyja a Lappföldön lappulást,
s szeretetmeteorként csapódik be Gandhi,
ha segítenek magukat a cigányok elfogadtatni.
A segély csak egy elszálló seregély,
s jön egy sereg éj, mikor nincs miből élj,
s jön egy sereg oi,
hogy vélt vagy nem vélt vétkedért meglakolj.
Oszd be és uralkodj
a szíveken
és sok szív beken
sok szívet a béke mogyorókrémével,
leszámolva így a magyarok rémével,
a széthúzással, akár a szamár,
mit a piros sarokba Kossuth,
a kékbe Széchenyi ráncigál.

Jól mondá
a pazar kondás raszta hittárs,
az acsarkodás rossz tanítás
disznók elé vessetek szeretet
a díszes étel mindenkit megetet.

 

Pennázó

Impresszum_

Józsi tördelő, grafikai szerkesztő, már huszonegy éve ugyanannál a hetilapnál. Nem keres valami jól, de megél valahogy. Azért ha akad, elvállal mindenféle munkát: bútort szállít, költöztet, leginkább barátokat, baráti áron. Ő nem költözik, húszéves kora óta ugyanabban az albérletben lakik.
Főbérlője már réges-rég meghalt, és lánya vette át a helyét. Csinos, fiatal teremtés, nem lehet több huszonötnél. Józsi mindig megfordul utána, ha úgy hozza a véletlen, hogy összefutnak a házban. Egyetlen egyszer járt csak Józsinál, amikor fel akarta mérni, milyen állapotban van az albérlet. Józsi nem örült a látogatásnak, egy olajos, elnyűtt, néhány helyen lukas pólóban és rövidnadrágban nyitott ajtót, kezében sörrel. Semmi más nem volt otthon, talán még némi kenyér, de azzal igazán nem kínálhatta meg a lányt. Rebeka – már az ajtóban bemutatkozott – nem talált semmi kivetnivalót a lakásban, mosolygott, és közölte Józsival, hogy mostantól neki kell átutalnia a pénzt. Az összeg változatlan. Józsi érezte, hogy mondani kéne valamit, talán egy részvétem az anyja miatt is megteszi, de rettentően zavarban volt, és némán kísérte az ajtóig a lányt, aki után órákig virágillat lengte be a lakást.
A kellemetlen percek még sokáig felvillantak Józsi szemei előtt, gyakran munka közben is. Megesett, hogy emiatt elrontott valamit, rendetlen lett a szöveg, pedig ilyen huszonegy év alatt még sosem történt vele. A sorok mindig engedelmeskedtek, bárhová akarta beszorítani őket. Ünnepekkor néha még arra is megkérték, hogy bonyolultabb alakzatokba rendezze a szerkesztőség köszöntőjét. A kereszt megformázása igazán semmiség volt, de a karácsonyfa és a húsvéti tojás nagyobb odafigyelést igényeltek. Dicséretet ugyan nem kapott értük, de ő azért büszke volt magára, és albumba gyűjtötte a sikerültebb alkotásokat.
Csak ez a Rebeka ne lett volna. Egyre többet gondolt a lányra. Persze tudta, hogy a dolognak semmi értelme, de ki látott már példát arra, hogy a gerjedelem sürgető szavát a józan ész suttogása el tudta hallgattatni? Február elején a hetilap egy Valentin-napi különszám kiadását tervezte. Józsinak annyi verset és émelyítő elmélkedést kellett szív alakú formába öntenie, hogy egészen elfáradt belé. Ennek ellenére életében először elolvasta az egész újságot, címlaptól az impresszumig. Pillantása átsiklott a szerkesztőkön, aztán a további munkatársakra ugrott, ahol tekintetével kereste a saját nevét… és nem találta! Összeráncolta szemöldökét, aztán kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a múlt havi példányokat. Mindegyiken elolvasta a további munkatársak névsorát, és ő egyik felsorolásban sem szerepelt.
Egy rövid ideig hitetlenkedve szorongatta a papírköteget, aztán megnyugodott. Szép lassan, komótosan visszatette az újságokat a fiókba, és hátradőlt a széken. Percekig ült így, mozdulatlanul, aztán felállt, és levette a fogasról a kabátot, sálat, sapkát. Hazaindult, és a hideg, józanító szél végleg kifújta fejéből a merész ötletet, hogy megpróbál verset írni Rebekának, szív alakba szedi, és Valentin-napon majd bedobja a postaládájába.

Pennázó

Rákel

Anyámat epével műtötték, bár ő inkább szikére voksolt volna. „Nem” mondta az orvos „Ne feledje, asszonyom, mi liberális országban élünk. A ráknak saját akaratából kell úgy döntenie, hogy elhagyja az Ön testét, ezért epét fogunk magába pumpálni. Az epe rossz ízű, rossz szagú, a rák inkább kiköltözik, minthogy eltűrje, tehát szabad akaratából távozik. Ráadásul, ha fegyverrel támadunk és nem az életkörülményeit rontjuk, esetleg elkezd védekezni, ami még több problémát vetne fel, nem beszélve arról, hogy idő- és pénzigényesebb is volna” fejezte be, majd levette fejéről cilinderét és a belőle előhúzott nyúlba fújta az orrát.

Anyám még egy kicsit vacillált, de az ő anyja meggyőzte, hogy jó lesz ez, hiszen: „Mit gondolnának a szomszédok? A végén még azt hinnék, hogy barbárok vagyunk!”. Azt hiszem, a kis sikoltást a végére már csak a hatás kedvéért tette hozzá, bár igaz, hogy nagyon idegesnek tűnt.

A műtét végül sikeres volt. Anyámat elepésítették. Az utánpótlást apám vállalta. Este telepumpálta, és ennek egy részét reggel kihányta, másik része viszont benn maradt, azonban ez nem volt elég.

A doktor szerint az epe nem érezte túl jól magát anyámban, így anyám reggeli cigikávéja már cigi és kávé nélkül telt. Egy idő után végül sikerült, az epe elkezdte magát jól érezni, és úgy döntött, benn marad. Ekkor anyám felpuffadt.

Hosszú idő után a rák megunta. Hatalmas káromkodás közben becsomagolta a cókmókját – ez esetben anyám szerveit – és kijött. Anyám szervezete tehát magán kívül költözött a rákkal együtt. Ennek egy darabig örültünk. A rákot nem üldöztük el messzire, hanem befogadtuk. Nem jóindulatból, inkább a pokoltól való félelmünkben.

Pennázó

18

Élete első tizenhét évében nem érdekelte az idő múlása, mostanában mégis izgatott várakozással telve, piros postairónnal húzta át minden este az ágya fölött lógó, lovas naptáron a napokat. Elalvás előtt mindig megkérdezte, hogy mennyit kell még aludni a szülinapjáig. Három nappal december ötödike előtt is nagy sóhajjal felelt: az még nagyon sok idő! Aztán motyogni kezdett, azon spekulált, vajon mit fog kapni, lesz-e szülinapi buli, és apa is hazajön-e a nagy eseményre. Én többnyire hallgattam, néha megemlítettem, hogy gondoljon arra is, mennyi dolga van anyának, és hogy nem vagyunk gazdagok. Az ő lelkesedése azonban nem lankadt, és én egyre jobban féltem attól, hogy nagyot csalódik majd. Miután biztosítottam róla, hogy minden poszter a helyén van, lekapcsoltam a lámpát. Anyához mentem a konyhába, aki éppen krumplit pucolt a másnapi ebédhez.
– Megint apáról kérdezett – suttogtam.
– Nem mondhatjuk meg neki. Amúgy sem értené.
– Szülinapi bulit is akar. És nagyon kíváncsi az ajándékaira.
A kés megszaladt anya kezében. Megvágta magát.
– Nincs rá pénzem. Minek idegesítesz még te is?!
– Én már vettem neki egy plüss lovat a bolhapiacon. Ha megnyomja a hasát, nyerít. De ez mégis csak a tizennyolcadik születésnapja.
– Nagyon fog örülni neki. Holnap majd sütök piskótát, azt megkenjük lekvárral, és a torta is megvan.
– Nem gondolod, hogy talán… ki kéne mozdítani kicsit?
– Így is kinéznek mindenhonnan. Sejtik. Rebesgetik. Találgatnak.
– Arra gondoltam – folytattam mit sem törődve anya szavaival –, hogy talán elvihetném valahova… vennék neki valami kis apróságot, sült gesztenyét, főtt kukoricát…
– Nincs elég jól ahhoz, hogy egyedül kimenj vele. Megtiltom.
– De anya, évek óta nem volt az utcán!
– És ha bántódása esik? Melyikünk fogja ápolgatni? Nekem dolgoznom kell. Neked tanulnod kell. Februárban folytatod az egyetemet.
– Ha nem tereljük el a figyelmét, folyton apáról fog kérdezgetni. Legalább a születésnapján legyen boldog!
– Hármunk közül ő a legboldogabb, hidd el nekem – morogta, és éreztem, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.
*
December ötödikén hajnalban ébredtem. Az éjjel rémálmok gyötörtek, fáztam is, éhes voltam, de legjobban Nettike születésnapja aggasztott. Természetesen nem nyugodtam bele abba, amit anya mondott. Volt egy kevés spórolt pénzem, és azt a húgomra akartam költeni. Alig bírtam ki nyolcig, akkor nyitott a közeli turkáló. Átszaladtam zsebemben a pénzzel, és ötszáz forintért vettem egy fekete, vastag bélésű kabátot. Mikor hazaértem, még mindig aludt. Ahogy közelebb mentem az ágyához, váratlanul megcsapott a csípős ammóniaszag. Fel kellett keltenem, hogy tisztába tegyem. A szokásosnál sokkal segítőkészebbnek bizonyult, de éreztem a teste remegéséből, hogy alig tudja visszatartani a sírást. Megreggeliztünk, és csak utána kérdezte, hogy haragszom-e rá a balesetért. Megnyugtattam, hogy ez bárkivel megesik, aztán, hogy eltereljem a figyelmét, beszélni kezdtem.
– A mai nap más lesz, mint a többi, Nettike. Tudod, ugye?
– Igen, mert ma van a ti-zen-nyol-ca-dik születésnapom! – mondta nevetve.
– Bizony, egy ilyen napon pedig mégsem ülhet az ember a szobájában, tétlenül…
– Elviszel valahova? – kérdezte elnyílt ajkakkal, kikerekedett szemekkel.
– El bizony. De majd csak este. Anyának ne mondj róla semmit, ha hazajön!
Nettike bőszen bólogatott. Anya hazajött délután, és csak este hatkor ment el dolgozni. Megebédeltünk, megettük a tortát, Nettike megkapta a nyerítő plüsslovat, örült neki, de végig édes cinkossággal kacsintgatott rám, mintegy emlékezetve a mi kis titkos tervünkre, amelynek részleteivel egyelőre ő maga még nem is volt tisztában. Anya nem vett észre semmit, nagyon fáradt volt, és végtelenül unott. Mikor elköszönt és munkába indult, Nettike már alig bírt magával.
– Angi, kifestesz? Angi, mit vegyek fel? Mikor megyünk? Hová megyünk?
A közelben, néhány utcányira volt egy csendes, nyugodt kis kávézó, oda akartam elvinni a húgomat. Ismertem a tulaj fiát, régen osztálytársam volt, és tudott majdnem mindent a helyzetünkről. Nem zavarta volna, ha Nettike ott van, és a vendégei sem voltak olyan sokan, hogy Nettike nagy feltűnést keltett volna, ha beülök vele egy sarokba meginni egy forrócsokit.
Sötétlila szemfestékkel és halványpiros rúzzsal festettem ki Nettikét, még anya pirosítójából is tettem egy keveset az arcára. A haját gondosan kifésültem és befontam parkettafonással. Rózsaszín hajgumit nem kért, feketét akart, hát azt is szereztem anyától. Ruhája alig volt, és sajnos nem egyezik a méretünk, így hát lila melegítőnadrágban kellett mennie, de ez nem aggasztotta, olyan izgatott volt már az este miatt. Egyetlen fekete csizmámat felhúztam a lábára, én pedig apa egyik régi bakancsába bújtam, amit elől-hátul vattával béleltem ki, hogy ne csúszkáljon benne annyira a lábam. Mikor végre készen álltunk az indulásra, Nettike a nyakamba borult, és nagyon erősen szorított magához. Végül feladtam rá a fekete kabátot, megilletődöttségében azt sem tudta, mit csináljon. Sapkát is nyomtam a fejébe, kicsit nagy volt rá, és lecsúszott a homlokán, rózsaszín volt, sárga bojtokkal.  Nem bánta, csak a karom rángatta, hogy menjünk már végre.
Kilenc óra elmúlt, mire elindultunk. Sötét volt, és rossz közvilágítás. A hó, a héten először, nem hullott, de nagy halmokban állt minden kapualj mellett. Hideg volt, és csúszós az út, Nettike belém karolt, hogy el ne essen. Nagyon hangosan és nagyon lelkesen beszélt, alig győztem csitítani. Hogy abbahagyja a kérdezősködést, elárultam, hogy kávézóba megyünk forrócsokizni. Örömében hosszan sikkantgatott, és arról érdeklődött, lesznek-e a kávézóban fiúk is. Zavarba jöttem a kérdéstől, végül elrebegtem egy igent, és aznap először elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem volt jó ötlet ilyen késő este kimenni Nettikével. De aztán tovább beszélgettünk, és minden olyan nyugodt és csendes volt rajtunk kívül, hogy megnyugodtam, és már nem is szorítottam olyan vasmarokkal a húgom kezét.
Még vagy három perc kellett volna, hogy megérkezzünk, amikor Nettike váratlanul megtorpant, és őszinte szeretettel ölelgetni, puszilgatni kezdett. Hideg orrával csiklandozta a sál miatt meleg nyakamat, nevetve próbáltam eltolni magamtól. Váratlanul egy csapat tizenéves fiú bukkant fel a sarkon, hangerejükből ítélve igencsak részegek voltak. Önkéntelenül magamhoz szorítottam Nettikét, akinek fel sem tűnt a fiúcsapat, és csak lelkendezett, köszöngetett tovább. A fiúk nyakában egyforma, csíkos sál volt, a hideg ellenére sapka viszont nem volt a fejükön. Néhányan cigiztek közülük, de voltak, akik alig álltak a lábukon, és csak dülöngélve tudták követni a csapatot. Éppen felénk tartottak, én pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam, és fogtam Nettike karját. Húgom észrevette a közeledő csapatot, és felkiáltott:
–Fiúk!
A józanabbak közül – vagy legalábbis azok közül, akik jobban bírták az italt – néhányan azonnal felénk fordultak. Mutogatni kezdtek, de artikulálatlan kiáltásaikat nem értettem, csak abban reménykedtem, hogy tovább mennek néhány gúnyos megjegyzés, apró kötekedés után. Még közelebb húztam Nettikét, amikor az egyikük, egy nagydarab, kopasz fiú váratlanul felbődült:
– Már az utcára is ki mernek merészkedni a mocskos buzik?
Nem értettem. De társai rákontráztak:
– Undorító selejtek! Legalább maradnátok otthon!
– A Dunába kéne lőni mindet!
Valószínűleg egy hátrébb álló fiú gyúrhatta a hógolyót, ami pár másodperccel később eltalált, mert teljesen váratlanul ért az ütés. Az orromat találta el, és mert nagyon jeges volt, nagyot ütött. Hamarosan éreztem, hogy megered az orrom vére. Nettikét tartó kezem elernyedt egy pillanatra, és ő kiszabadította magát. Lehajolt, hogy hógolyót gyúrjon ő is. Biztosan azt hitte, játék. A nagydarab, talán a csapat vezére elindult felénk, én pedig tanácstalanságomban rávetettem magam Nettikére, hogy a testemmel védjem. A rúgások ritmikusan, egyenletes erősséggel érték a derekamat. Nyilalló fájdalmat éreztem, de csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell jutnunk. Nettike hangosan felsírt, valószínűleg az fájhatott neki, ahogy ráhasaltam. Lecsúszott a fejéről a sapka, és az arca is teljesen szabaddá vált.
– Nem csodálom, hogy nem kelletek senkinek, csak egymásnak, ocsmány kis békák. Nem szégyelled magad, büdös kurva? – hallottam a kérdést valahonnan a hátam mögül.
Próbáltam megszólalni, de még a levegővétel is fájt. Csak fél tizenegyre vergődtünk haza, mert iszonyatosan szúrt az oldalam, és a zokogva tiltakozó Nettikét is magam után kellett vonszolnom. Egész úton üvöltött. Azt üvöltötte, hogy gyűlöl, és hogy tönkretettem a tizennyolcadik születésnapját.

Pennázó

Bináris párok

Annyi az elnyomás, gondoltam, nyomás.
De ha nullásgéppel mennék a hajamnak,
akkor sem lennék más, mint más.
Sorra halnak a mások miközben ások,
boldogok a lelki szegények
meg a konformista dán zsiráfok
(mert ugye minden választáson múlik).
Ó, szuicíd fák kik önként biztosítják
az oxigént az akadémiának
nem váltom meg a világot csak mert
építhetek fából vécépapírgurigát.
Én nem hasonlítok rátok,
koronátok ellenére a címet én kapom:
pedig relatív kevés oxigént gyártok,
mert míg örökké csak dekonstruálok,
ti, mintha tudnátok, hogy a papír egyszer elfogy,
és akkor leállok.

Nyelvi fordulat

Charles Dickens: A gyermek története

Hol volt, hol nem volt, sok-sok évvel ezelőtt, volt egyszer egy utazó, aki elhatározta, hogy útnak indul. Mágikus kaland volt, amely az elején még hosszúnak tűnt, de amikor már a felénél tartott, annál rövidebbnek.
Hosszú ideig bolyongott anélkül, hogy egy lélekkel is találkozott volna, mígnem végül belebotlott egy gyönyörű gyermekbe.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak játszom. Gyere, és játssz együtt velem! – kérte gyermek.
Így hát játszani kezdett vele, volt, hogy egész napokon keresztül. Mindketten nagyon boldogok voltak. Az ég kék volt, a nap ragyogott, a víz tükre csillogott, a levelek zöldben pompáztak, a virágok kedvesen ékeskedtek. Naphosszat hallgatták a madarak énekét, és lesték, ahogyan a pillangók repkednek körülöttük. Csodálatos idő volt. Amikor esett, imádták nézni a lehulló cseppeket és beszippantani a friss levegőt. Amikor fújt, felemelő volt hallgatni a szél hangjait, és ámulni azon, hogy mit mond, miközben kitör otthonából – vajon hol lehet ez a hely? – néha elcsendesül, máskor üvölt, olykor csak maga előtt terelgeti a fellegeket, megkötözi a fákat, dörömböl a kéményekben, megrázza a házakat és tébolyult morajra buzdítja a tengert. De amikor havazott, az volt a legszebb minden közül. Semmit nem szerettek annyira, mint felnézni, és látni, ahogyan a fehér hópelyhek sűrűn és szaporán hullnak alá, mintha csak milliónyi fehér madár hullatná a tollát, és látni, milyen sima és mély a forgatag, hallgatni a fúvását keresztül a sétányokon és az utakon.
A világ legszórakoztatóbb játékainak ezrei voltak az övék, a legelképesztőbb képeskönyvek handzsárokról, báli cipőkről, turbánokról, törpékről és óriásokról, tündérekről és gonoszokról, kékszakállúakról meg égig érő paszulyokról, barlangokról meg erdőkről: mind új volt, és mind igaz.
Ám egy napon, hirtelen az utazó elvesztette a gyermeket. Újra és újra szólítgatta, de soha nem kapott választ. Így hát tovább indult útján, egy darabig ismét csak anélkül, hogy bárkivel találkozott volna, mígnem egyszer csak útját keresztezte egy jóképű fiúcska.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte tőle.
– Én mindig csak tanulok. Gyere, és tanulj együtt velem! – válaszolta a fiú.
Így hát együtt tanultak Jupiterről és Junoról, a görögökről, a rómaiakról, meg nem is tudom még miről. Többet tanultak, mint amit én el tudnék mondani. De nem mindig csak tanultak ám. Mindeközben a legjobb játékokat játszották. Keresztülcsónakáztak a folyón nyaranként, és csúszkáltak a jégen, amikor tél volt. Örömet leltek a sétában, de a lovaglásban is, sőt a krikettben és mindenféle labdajátékban egyaránt, meg aztán fogócskában, bújócskában és mindenféle sportban, amit csak el tudok képzelni. Senki nem tudta legyőzni őket. Természetesen nyaraltak is, és összejövetelekre jártak, ahol mindig hajnalig táncoltak. Valódi színházakat látogattak, ahol valódi aranyból és ezüstből épült palotákat csodáltak meg, amelyek a valódi földből emelkedtek ki. A világ minden csodáját megpillantották legalább egyszer. Rengeteg kedves barátjuk lett, annyi, hogy egyszerűen időm se lenne felsorolni őket. Mind olyan fiatalok voltak, mint a jóképű fiúcska, és egész életükön keresztül soha nem bántak rosszul a másikkal.
Egy napon mégis, ezeknek az örömteli pillanatoknak a közepén, az utazó elvesztette a fiút, ugyanúgy, ahogy azelőtt a gyermeket is. Miután szólongatása ismét hiábavaló volt, kénytelen volt folytatni útját. Egy darabig megint csak úgy bandukolt tovább, hogy senkit nem látott, amíg végül rá nem akadt egy fiatalemberre.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak szerelmes vagyok. Gyere, és szeress együtt velem! – válaszolta.
Elindult hát a fiatalemberrel, és hamarosan találkoztak a legszebb lánnyal, akit valaha hátán hordott a Föld. Pont olyan volt, mint Fanni az előző sarkon. A haja, a szemei, a gödröcskék az arcán, épp olyanok voltak, mint a Fannié. Úgy nevetett, úgy pompázott, akárcsak Fanni tette. Így hát a fiatalember szerelmes lett a lányba, épp úgy, mint az a valaki, aki először járt itt, és akit most nem is említenék meg. Fanni persze gyakran ugratta őt, csak úgy, mint bárki mást. És néha veszekedtek is, ahogy Fanni mással is tette. De mindig kibékültek. Gyakran üldögéltek a sötétben, és minden nap levelet írtak egymásnak. Soha nem voltak boldogok, ha egymás nélkül kellett lenniük, mindig egymást keresték, ugyanakkor úgy tettek, mintha ez nem így lenne. Karácsonykor eljegyezték egymást és egymáshoz bújva ültek a tűzhely mellett. Majd hamar össze is házasodtak. Pontosan úgy, mint azzal a valakivel, akit most nem említek.
De az utazó elvesztette őket, épp úgy, ahogy a többi barátját is. Hívogatta őket, hogy térjenek vissza hozzá, de ez soha nem történt meg, tovább folytatta hát útját. Mendegélt, szokás szerint úgy, hogy senkivel nem találkozott az úton, aztán egyszer csak egy középkorú úriember mellett találta magát.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az utazó.
– Én mindig csak szorgalmas vagy. Gyere, és tevékenykedj te is velem együtt! – válaszolta az úr.
Így hát akár csak az úriember, az utazó is nagyon serény lett, és együtt vágtak át az erdő sűrűjén. Az egész út fákon és bokrokon vezetett keresztül. Csak eleinte volt zöld és nyitott, mostanra sötét és sűrű lett. Még a legkisebb fák is barnába borultak már. Az elfoglalt úriember nem volt egyébként egyedül, volt vele egy hölgy is, épp annyi idős mint ő maga. A felesége volt. Voltak gyerekeik is, akik szintén velük tartottak. Mind együtt vágtak át az erdőn, kivágva maguk előtt a fákat, és utat törve a rönkök és lehullott levelek között. Miközben cipelték közös terhüket, keményen dolgoztak.
Néha hosszú, zöld sétányra érkeztek, ami később ismét a mély erdőbe vezette őket tovább. Aztán egyszer csak, mintha egy vékonyka, kétségbeesett hangocskát hallottak volna a távolból:
-Apám, apám! Én egy új gyermek vagyok, kérlek, állj meg!
A távolban egy nagyon apró alakot láttak, aki egyre csak nőtt, miközben feléjük rohant, hogy csatlakozzon hozzájuk az úton. Amikor odaért, mind köré sereglettek, és csókokkal üdvözölték őt, majd mindannyian közösen folytatták az utat.
Néhány alkalommal elágazódásokhoz értek, egy ilyennél így szólt az egyik gyerek:
– Apám, én kihajózom a tengerre!
– Apám, én elutazom Indiába – szólt a másik.
– Apám, én elmegyek, és megtalálom a szerencsémet, bárhol is legyen az! – mondta a harmadik.
Míg végül a negyedik is megszólalt:
– Apám, én most elmegyek a mennyországba!
Így hát a könnyek lettek útitársaik vándorlásuk következő szakaszán, minden gyermek a saját útjára indult, az egy pedig, amelyik a mennyországba ment, felemelkedett, és eltűnt a fellegek között.
Bármikor, amikor túl voltak egy ilyen elágazódáson, az utazó rápillantott az úrra, és látta, hogy az a fák lombjai között átpillantva kémleli az eget. Azt a helyet, ahol a nap felkel, és ahol az alkony kezdetét veszi. Észrevette azt is, hogy az úriember haja már őszbe fordul. De soha nem pihenhettek túl sokáig, az útjuknak folytatódnia kellett, és a legfontosabb az volt, hogy mindig dolgosak maradjanak.
Az utóbbi időben annyi elágazódáshoz értek, hogy már egyetlen gyermek sem maradt velük, és csak az úriember, a hölgy és az utazó kompániája folytatta az utat. Most már az erdő sárgába fordult, aztán barnába, míg nem az összes levele hullani kezdett.
Nem sokkal később egy újabb szűk ösvényhez értek, ami sötétebb volt mint az összes eddigi. Az utazó és az úr keresztülpréselték magukat az akadályokon, hogy előrébb haladjanak az úton. Igyekezetükben észre sem vették, hogy a hölgy megállt.
– Drága férjem! – kiáltotta- valaki szólított engem!
Hallgatózni kezdtek, és egy hangot hallottak messziről, valahonnan az ösvény végéről.
– Anyám, anyám! – az első gyermekük hangja volt, aki korábban azt mondta, hogy a mennyországba megy.
– Még nem imádkozom! – mondta az apa – Olyan közel van a naplemente. Még nem imádkozom.
– Anyám, anyám! – sírt továbbra is könyörtelenül a hang, nem is törődve az apával, akinek haja már fehér volt, arcán pedig könnyek csorogtak.
Ekkor a feleség, aki már meggyötörten állt a komor ösvény sötétjében, férje nyaka köré fonta a kezét, megcsókolta és így szólt:
– Drága férjem! Szólítottak, így hát mennem kell. – és elsétált, magára hagyva a férjet és az utazót.
Ketten folytatták az útjukat tovább, egészen addig, míg közel nem értek az erdő végéhez. Olyan közel, hogy már látták, amint a naplemente pirosas fénye megcsillan előttük a fák levelein keresztül.
Aztán újra megtörtént, hogy az utazó, miközben épp utat tört magának az ágak között, elvesztette a barátját. Újra meg újra szólította, de nem kapott választ sehonnan. Amikor elhagyta az erdőt, és látta a békésen leszálló napkorongot, egy öregúr mellé lépett, aki egy kivágott fa mellett üldögélt.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte az öreget.
– Én mindig csak emlékezem. Gyere, és emlékezz velem együtt! – válaszolta.
Így hát az utazó leült az öregúr mellé, szemtől szembe a békés naplementével. Lassanként minden barátja csendesen közelebb lépett hozzá, és körülállták őt. A gyönyörű gyermek, a jóképű fiúcska, a szerelmes fiatalember, az apa, az anya és a gyerekek. Mindegyikőjük ott volt, és rájött, hogy valójában semmit nem veszített el. Szerette őket, kedves és elnéző volt velük és mindig örömét lelte abban, ha őket figyelhette. Ők pedig mind szerették és tisztelték az utazót.
Kedves nagyapa, úgy gondolom, ez az utazó te magad vagy. Mert épp ez az, amit te teszel értünk, és amit mi teszünk teérted.

Én és...

A házikedvenc

Az van, hogy tényleg nem szeretem a haszontalan házikedvenceket. Mert ugye, a nyúl az oké, puha, aranyos meg minden, és ha megunod, mehet a levesbe. Eddig rágta a répát, most vele fő. – Mátyás, ez a jó negyvenes, bajuszos férfi, gurgulázva nevetett. – A kutya is rendben, ha van funkciója, kotorékol vagy őrzővéd, vagy kielégiti a gazdáját. Komolyan! Vannak ilyen macák, akik inkább izélnek egy szép nagy doggal, mint pasival. Na, az az igazi hot dog, vagyis hot dug. Nem hiszitek? Olvastam a neten. Na, macskát viszont sosem tartanék. Semmi hasznuk, amióta nem fognak egeret, meg különben is szófogadatlanok, sunyik. Nektek milyen állatotok is van? Ilyen gyíkféle dög, ha jól emlékszem.

Mátyás vendégei, egy fiatal pár, csak fél füllel figyeltek rá.

Kaméleon – válaszolta Réka, de kék szeme csak az előttük tevékenykedő háziállatot követte.

És az mire jó? Kitakarít? Kimossa a szennyest? Kiganézza a tyúkólat? – Mátyás türelmetlenül csettintett a nyelvével – Ugye, hogy nem. Isztok még egyet?

Szilárd automatikusan nyújtotta a feles poharat.

Kezdetben voltak gondok. Be kellett törni, mert rakoncátlan volt – tért a tárgyra Mátyás, miközben töltötte a fiataloknak a pálinkát – Engedetlen. Bemászkált a szobába, meg felugrott az ágyra. Meg a székeken lustálkodott volna. Még mit nem. Állatnak odakint van a helye. A konyhába is csak délután engedem be, amíg megcsinálja, amit kell, mire az asszony hazajön. Maris aztán végképp nem tűri, hogy elkanászodjon. Egészségetekre!

Ittak.

A múltkor mikor elutaztam egy hétre, persze végig láncon tartotta, meg a szájzárat is rátette. Mikor bent volt a házban, meg odasózott neki a kutyakorbáccsal. Enni is alig adott neki. Én nem szoktam fegyelmezni, ha nem muszáj. Amit egyáltalán nem tűrök, ha felugrál, és próbálna két lábra állni. Azért is van rajta ez a heveder, hogy maradjon csak négykézláb. Szerencsére, már vagy fél éve nem próbálkozott. Meg persze, kussban kell lennie, atyaég, mire a hangoskodásról leszoktattam. Ahhoz tényleg türelem kellett.

A jókora jószág most leült hátsó lábaira. Tükörfényes volt a konyhakő, amelyet mellső mancsaival felsúrolt.

Nagyon szófogadó most már. Tudja, hol a helye! Egy nyikkanást sem hallottam tőle, vagy öt hónapja. Meg nem is eszik sokat.

Réka az élőlényre nézett. Keze megindult a feje felé, hogy megérintse, de Mátyás rászólt:

Én nem nyúlnék hozzá. Adok neki persze vitaminokat, mert fontos nekem, hogy egészséges legyen, meg hát nem egy fiatal példány, de attól még, ki tudja milyen fertőzést lehetne tőle elkapni, ami rá nem hat, de miránk igen. Nem olyan, mint mi vagyunk. A galambok is szépek, meg minden, de beleikben egy csomó baci meg vírus tenyész.

A lény hirtelen a fiatalokra nézett, majd lesütötte szemét.

Sipirc! – kiáltott rá gazdája, erre lomhán kiódalgott a nyitott konyhaajtón.

Köszönjük, hogy megmutattad – állt fel Szilárd – Most mennünk kell, nemsokára jön a buszunk.

Akkor szóljatok, ha kell nektek is egy. Tudok szerezni szelídet, szófogadót. A Mihályék hebehurgyán vettek egyet, aztán hangos volt nagyon. Ki kellett vágni a nyelvét, de még mindig morog néha.

Sötétedett. Átvágtak az udvaron, Mátyás benézett az ólba, majd bezárta az ólajtót.

Jó helye van itt. Raktam be a vackába egy régi tollpárnát, szőnyeget, meg láttátok, nadrágot is adtam rá. Gondoskodom róla. Szerintem nem vágyik oda, ahonnan hoztam.

Pénzért vetted? – kérdezte Szilárd

Nem, befogtam. Domesztikáltam. A Tescóban voltam nagybevásárláson, mikor odajött hozzám és azt mondta: „Szegény, hajléktalan vagyok, segítsen ki pár forinttal. Nem iszom, nem dohányzom, ételre kell.” Elmondtam a feltételeimet. Belement. Azóta itt van. Takarít, mos, rendbe tartja az udvart és mindehhez nem egyenesedik fel. Meg vagyok vele elégedve.

Kinyitotta a kaput:

Örülök, hogy itt voltatok. És ha kell ilyen hasznos házikedvenc, csak szóljatok.

Réka szólalt meg félénken:

Amikor rám nézett… úgy nézett, mint egy ember.

Mátyás a fejét csóválta:

Néztetek már disznó szemébe? A disznók tekintete is olyan, mintha emberi lenne, de mégis eljön az idő, amikor le kell vágni őket.

Miután elköszöntek Mátyástól, szó nélkül sétáltak a külvárosi buszmegálló felé, miközben egyre jobban szorították a másik kezét.

Én és...

Felhúzós játék

Csak akkor vettem észre, mikor már leültem. Ha láttam volna, továbbmegyek. Így viszont nem tudtunk úgy tenni, mintha nem lenne ott a másik, hát farkasszemet néztünk: én és a medve.

Valami bosszantó babaszínű kényszerpizsamában trónolt ott az ülésen – mintha nem tudná, mennyire nyilvánvaló, hogy elfelejtették. Meredt rám a gyártott szemeivel, hátsójából meg madzagbél lógott, vagy köldökzsinór, a végén fogantyúval. Nekem is lógott valami műanyagvackom a fehér falon anno. Az rózsaszín volt, valami ház. Nem is, egy malom.

A lapátok kosárban végződtek, összesen négyben, amit nem értem, miért tudok, évekkel később kezdték csak számkorlátok közé terelni a gondolataimat, de biztos. Állatok ültek a pasztellszín kosarakban, vidám, sörényüket műanyagszélben lobogtató, festett állatok. Ha felhúztam – bár igazából le kellett húzni, mindegy – zenét játszott. De mit is? Na, mindjárt eszembe jut. Úristen, fogalmam nincs.

Na jó, fehér volt a madzag – és a rácsos ágy – lehúzom, az állatok összerezzennek, forogni kezdenek és megszólal… az a bizonyos dallam, amit legalább ezerszer hallottam és most az

Istennek sem akar eszembe jutni.

Ne szórakozzunk már! Látom a fogantyút. Jó, nem igazi fehér, inkább olyan öreg fehér. Látom, ahogy meghúzom azzal a nyavalyás, határozatlan kezemmel. A sárga kutya a zöld kosárban megbillen. Gyönge kis tákolmány, hallom, ahogy lötyög, még az én erőtlen fogásomtól is. Aztán körbe-körbe indulnak, engedik vissza a zsinórt, hogy újra felhúzhassam, mert jobb dolgom nincs, és tapsolok vagy táncolok, nem tudom, de naiv örömködésbe kezdek, mert szól… az az istenverte szar, amiből most egy rohadt hangot sem tudok felidézni.

Csilingelt, de biztos, hogy nem az a tömegaltató volt, ami mindenből szól, valószínűleg ebből a tetves medvéből is, ami egyre idegesítőbben bámul, mint valami magát bölcsnek képzelő teknős, ami csak azért nem szólal meg, mert nem ereszkedik le a szintemre. És néz és néz és néz… és ezzel ki is merítettük, hogy mire vagy képes, kedves futószalagon varrott szép- emlék! Igen, hozzád beszélek és rólad beszélek és nem is hagyom abba, amíg meg nem kímélsz a megvető műanyagtekintetedtől.

De hát ennek hiába beszél az ember. Nem volt képes visszafogni magát. Megérdemelte. Aztán ahogy felkapta a menetszél, egész megsajnáltam. Olyan szerencsétlennek tűnt, a táj pedig ridegnek. Nem tudom, mikor látja meg legközelebb valaki.

De hát ezzel mégsem kéne megbántanom. Amilyen csapzottan kutat, ez a férfi tényleg szeretné megtalálni. Észre se veszi, hogy én már rég nem figyelek oda arra, amit mond. Nem is értem, hogy kerül ide, ha egyszer már leszálltak. Miért nem a végállomáson kérdez rá? Bár amúgy se nagy érték, nem őrzik azt meg, az ilyenek elvesznek. Meg is mondtam neki. Aztán ő is pont úgy nézett rám, mint az a medve.

Nyelvi fordulat

Philippe Besson: Ott, ott a tenger (részlet)

Túl gyorsan vezet, az utat nem is nézi, folyton Louise felé fordul, mosolyog, behunyja a szemét, hátraveti a fejét, egy gyors mozdulattal kisimítja a szemébe hulló göndör tincseket, ismét felnevet, beleüvölt a szélbe, úgy markolja a kormányt, mintha repülőt vezetne, felemelkedik az üléséből, összevissza vezet, a kabriót az egyik barátja adta kölcsön a Tengerészeti Akadémiáról, élénk vörös olasz kocsi, ugyan kissé rosszállapotú, hisz durrog, de ő a szerencsére bízza magát miközben a Chianti-hegyek kanyargós útjain vezet, levágva a kanyarokat, kicsúszva a szakadék széléig, kifarolva a kavicsra, megállás nélkül hajt át a kereszteződéseken, flörtölve a vonalakkal, folyton gyorsítva és hirtelen fékezve, veszélybe sodorva az életüket, dacolva a gravitáció és az olasz csendőrök törvényeivel, mint egy kölyök, akinek a kezébe adtak egy versenyautót, szédítő tájak, zöldellő dombok, váratlan erdők, napégett mezők, terebélyes szőlődombok, olívaföldek, kanyargós lankák között száguld, a fojtogató párában, a felfalt kilométerek forró leheletében, az őszi hőségben egyre száguld, és olyan boldognak, gondtalannak tűnik, mint Louise fiatalon, Louise meg csak hagyja, hogy ilyen férfi legyen, aki büszke, hogy felnőttet játszhat és közben annyira gyerekes, ostobán férfias és elragadóan szerelmes, és csak nézi őt, anélkül, hogy megunná, megfeledkezve koráról és a veszélyről, és az abszurd kliséről is, mint ez az egész jelenet, semmi másra se vágyva, mint megragadni a múló pillanat könnyedségét, olyan napszemüveget visel, amit Monica Vitti se vetett volna meg, a fejére kötött kendő repked a szélben, és Louisenak hirtelen eszébe jut, hogy van egy szó, ami a legkifinomultabb módon írja le egy női kalap nyakszirtnél lebegő szalagjait, nem is lehetne tökéletesebb a kép, csak alig merjük elhinni, hogy a nyelvben ilyesmit meg lehet ragadni, a francia nyelv egyik csodája, igazi ínyencség, alig hihető, hogy ennyire megfelelőnek tűnjön és ez a szó, ez a „kövess-engem-szépfiú”, de Louise az, aki követi őt, ezt az esztelen férfit, ezt a taljánt, aki lehet, hogy őrült, de Louise elfogadja ezt az őrültséget, és aláveti magát, megrészegedik az elragadtatástól, mint egy koros kamasz, sötét lencsék mögé rejtett ráncokkal, lemondva a józan észről, logikáról, együttnevetve ezzel a fiatal pilótával, alig figyel a toszkán szőlődombokra, remélve, hogy a pillanat sose ér véget, semmi másra nem gondolva, minthogy még sose se volt ennyi életkedve és még sose feledkezett meg ennyire a halálról; s végül lehunyja a szemét.

Nyelvi fordulat

Cees Nooteboom: Elátkozott lovasok

Sötétben az apró lyuk:
a hold ragyogása,
kezükkel csúfították el,
túlságosan is akarták,

ez lett az új kézjegyük,
koronák és kabátok alá rejtett
rongysereg, fátyolos arcok:
emberi hús a lovakon.

Nem vették fel nevüket,
más volt mint a sajátjuk,
néhány év és eltűnnek,
szem, száj, fül, minden.

Nincs vége a folyamatnak.

Mert látom, látom,
ahogy égnek.

Nyelvi fordulat

Like Apollinaire… His Head In Bandages

Is there anyone outside this room?
Has it stopped raining?
What did we do in class yesterday?
Have you finished that book yet?
Do you remember me?
Do you normally dress like that?
Have you eaten?
How do you find the energy to do that?
Did I put enough work in?

Did they meet safely?
Did he ever find his way home?
Was it all a dream?
Do you have enough money?
How can I get this anger out?
Why don’t I cry as much as I used to?
Is one language enough?
Why won’t it click with me?
Can I lie and still be happy?
Am I any different from how I was?
Can I run any faster?

Does he ever shut up?
Is it okay if I talk to you about something?
What is there left to do?
Is there enough time?
Will I ever really come down?
How would you define abuse?
Is sympathy worth it?
Do they really mean what they say?
Can I afford another indulgence?
Have I already lost?

Does the fantasy ring offensive?
Can “plans, rather vindictive” become light?
With anger begetting anger, any questions?
Can other people be sadder?
If so, will they say?
If so, will I listen?
Who better than a creator?
What have ye done, my son?
Sad for a sooner departure?
Happy at your time alone?
Am I?

Pennázó

Scripto-vizuális költemények

A nagyításhoz kattints a képekre!

65

61

58

Pennázó

Péntekenként az Aradiba’

szívbeborult hajad
kínai tésztafonat
zöldségdarabokból rakott ki veséd
és azokban
mint a buzgó kutakban
forralt szerelem
szószban érlelt szíved
pálcikával eszem.
lezárt dobozba akarlak tenni
leöntött hozzád zöld víz
egyperces csend
szertartásos kézfordulat
és agyagkancsóba töltött
verítékláz.

Pennázó

Elhallgattam

Valamiért úgy döntöttem, hogy nem hallgatok zenét. Elvégre hányszor van alkalmam sétálni a szülővárosomban? Úgyhogy a vonatról lelépve húzni kezdtem a táskám és csak mentem.

Szép, csendes este volt, amit csak az én pesti bőröndöm kattogó zaja tört meg. Aztán mintha valami kitépte volna a kezemből és a földre esett. Ahogy megszűnt a kattogás, jöttem csak rá, hogy kong a főutca. A levegő sem mozdult, pedig az én szemeim előtt lejátszódott minden, ami valaha ezeken az utakon történt velem. Azok a tornaórák, amiken uszodába mentünk, itt, ezen a zebrán. Ahogy Kati kivágta a fogam, ugyancsak ezen a zebrán. Nem gondoltam, hogy ennyi minden történt ezen a zebrán. De most nem járt itt senki, csak a kocsmaajtók mögött támasztotta a pultot pár árnyék.

Még csak háromnegyed tíz, volt fél órám a buszig. Tettem egy kis kitérőt, hogy megnézzem az újranyílt mozit – a „zárva” tábla a régi. A Nepomuki Szent János-szobornak is adtam még egy szentimentális esélyt arra, hogy jelentsen nekem valamit, de azt hiszem, ez már csak úgy vonul be a személyes történelmembe, mint egy megfejtetlen díszletelem. Nem úgy a Béke tér. Még jó, hogy csak a felújított talapzatú Petőfi látta, milyen elérzékenyült léptekkel közelítettem az Ótemplomhoz.

1761? Szegényem, nagyon ki lehetsz égve.

Azt a maradék negyedórát viszont most már a pályaudvaron töltöm, nem kísértem a sorsot. Mindig a nyolcasról megy, de azért leellenőrzöm. Már csak ez van kiírva, így rejtély övezi az ötösben parkoló buszt, de mindegy. A hetesnél van egy pad, onnan még az Ótemplom tornyát is látni. Augusztus 20- án mindig innen néztük a tűzijátékot az osztálytársaimmal. Ilyenkor elfelejtették, hogy ők hétköznap engem nem szerettek, én meg nem szóltam. Úgy próbáltuk megnevezni a sikító égi rajzokat, mint a csillagképeket – én csak a pálmafát ismertem. Igazából 2 perc után meguntuk, mégis féltünk tőle, hogy vége lesz. Lankadatlan mosollyal néztük a tornyot.

22:10. Mi ez a zaj? Lentről jött. Kopp – landolt egy bogár a járdán. Milyen bogár ez? Nem szarvasbogár. A pályán volt ilyen általánosban, annak szezonja is volt. Most volna a szezon? Tavasz van. Ez volt a cserebogár? Mióta ilyen hangosok a cserebogarak? Ráadásul azok sokan szoktak lenni – gondoltam, majd rájöttem, hogy ez sincs egyedül, úgyhogy kicsit távolabb húzódtam a fénytől.

22:11. Az az olvasólámpás busz az ötösben egyre gyanúsabb. Ráadásul ülnek is rajta. Úgy érzem, valamiről nem tudok. Rajtam kívül nem vár senki a nyolcasban.

22:12. „Autóbuszjárat indul Pálmonostora állomásokon át Tömörkényre a nyolcas kocsi állásról huszonkét óra tizenöt perckor.” A nyolcasban villog a kijelző, amit egyedül nézek.

22:13. Az ötösben indítják a motort.

22:14. Most végignézem, ahogy itt hagynak?

22:15. Felszállok az ötösre.

Felismertem a sofőrt, egyike volt azoknak, akik az általánosba hoztak. Ahogy hallom, a zenei ízlése nem változott, viszont most elkéri a diákigazolványomat. Meg is lepődik, hogy van. Arcára ül a kérdés, hogy talán mégsem telt el annyi idő, aztán megvakarja a kopasz feje búbját és megkapja a választ: de. Felnőttségemtől lesújtva nyomja kezembe az azóta háromszorosára inflálódott jegyet és már zárja is az ajtót.

Összesen heten lehettünk. Igyekeztem olyan helyet keresni, ahol senkit nem zavarok az alvásban. Láttam, mindenkinek szüksége van erre a félórára. Milyen jó is leülni munkában elfáradt emberek közé! Nem igazgatják magukat, nem foglalkoztatja őket a saját magukhoz való viszonyulásuk: élnek.

Ügyet sem vetettek a holmi barna kislányokról szóló pajzán mulatósra, noha nekik szól. Sok embernek kéne most itt ülnie velem, hogy lássa az embereket, akiket lenéz. Jó velük utazni, és nem is zavar, hogy nem látni, hová megyünk.

Valahol le van húzva az ablak és úgy cirógatja a nyakam a szél, mint régen. Döcögünk a sötétben, néhány tanya világlik csak, ahogy távolodunk az üres Tesco parkolótól – melynek létére csak egy fáradt mosollyal tudtam reagálni. A szembejövők fényszórója úgy vonul át rajtunk, mint a plafonon mama redőnyén át az esti imádság alatt. Most úgy megálltam valahogy, érzem, hogy itt vagyok – gondoltam és szomorú szeretettel néztem szét a kimerült vadidegenek között. Aztán pirosat kaptunk a sorompónál, ami megint csak rejtélyes, de mindegy. A motorzaj nélkül viszont már a sofőr számára is kínosan harsányan szólt a „Gyere, táncolj, cigánylány”, hát lekapcsolta. Konkurencia nélkül maradtak a tücskök.

Pihentettem az én pestfertőzte szemem a semmin, amit olyan jól esett most nézni, és amit annyira szeretek, de amiben élni nem tudok. Aztán felbosszantottam magam ezen az egocentrikus gondolaton, és próbáltam ellesni az útitársaktól, hogyan tudnak ilyen szépen fáradtak lenni. Nem is tudják, mennyire teljesen élnek – pont ezért tudnak teljesen élni. Aztán végleg lemondtam magamról, többek közt azért is, mert képes vagyok abba a hübriszbe esni, hogy én mint agy, lemondjak rólam mint emberről, aztán meg azért, mert olyan szavakat használok, mint hübrisz, és inkább elhallgattam. Félek, hogy jön a vonat. Lankadatlan mosollyal néztem a pirost.

CéhKaptár

Szédítette volna

Ha szín lennél,
hányás-narancssárga lennél.
Tudod, olyan menza-leves színű.
Nem csak azért, mert a hajad, bőröd ilyen,
amikor egy perverz-kedves kéj átcirkan arcodon,
ha engem nézel.
hányás-narancssárga
Mert folyton másnapos vagy.
Olyan édes-szeretett-undor,
mint ahogy okádék narancssárgállik
az ismerős Baross úti hajnalon.
*
Utánanéztem. Olyan vagy,
mint a szárított-narancs Hermès
álomkabátom, visszahajtott mandzsettával.
Szarvasbőrre öklendezett fűszeres Paisley-minta,
egy elcsapott Bambin
kurkuma és paprika.

CéhKaptár

A zöld sárkány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagymama. Nem volt ő túl az Óperencián, nem volt ő az Üveghegytől távol. Itten volt a szomszéd faluban, Makkosboróka és Üleptentekő között. Volt ennek a nagymamának három unokája. Egy piros színű legnagyobb unoka, egy sárga színű középső unoka, és egy fehér színű legkisebb unoka. Egy napon a nagymama leesett a hokedliről. A nagymama ekkor lila lett. Azt mondja a legnagyobb unokájának:
– Menj, keresd meg a zöld sárkányt. Próbáld meg idecsalogatni. Adok neked segítségül szavakat. –  Megijedt a legnagyobb unoka, de elfogadta a szavakat, és elindult megkeresni a zöld sárkányt. Ment, mendegélt, három utcasarkon és két kereszteződésen is áthaladva. Amikor meglátta a sárkány odúját, érezte, a szavak egy része kifolyik a zsebében. Hagyott maga után egy kis pocsolyát. Az odúban füst volt és cefreszag.
– Zöld sárkány, azért jöttem, hogy hazavigyelek. A lila nagymama küldött. Hoztam neked szavakat is – mondta, majd kivette a zsebéből a „kérleket”, a „légyszívest”, és a „szükségem van rádot”. De a sárkány elfordult a piros fiútól. Mérges füstöt fújt rá, és morogva beljebb mászott az odúban.
A nagymama, mikor látta, hogy a legnagyobb unoka a sárkány nélkül tér vissza, magához szólította a középső unokáját.
– Menj, keresd meg a zöld sárkányt. Próbáld meg idecsalogatni. Adok neked segítségül ajándékot. – Megijedt a középső unoka, de elfogadta az ajándékot, és elindult megkeresni a zöld sárkányt. Ment, mendegélt, három utcasarkon és két kereszteződésen is áthaladva. Amikor meglátta a sárkány odúját, érezte, az ajándék egy része kipereg a zsebéből. Hagyott maga után három pogácsát. Az odúban füst volt és cefreszag.
– Zöld sárkány, azért jöttem, hogy hazavigyelek. A lila nagymama küldött. Hoztam neked ajándékot. – mondta, majd kivette a zsebéből a pogácsát. De a sárkány elfordult a sárga fiútól. Mérges füstöt fújt rá, és morogva még beljebb mászott az odúban.
A nagymama, amikor látta, hogy a középső unokája is a sárkány nélkül tér vissza, magához szólította legkisebb unokáját.
– Menj, keresd meg a zöld sárkányt. Próbáld meg idecsalogatni. Neked már nem tudok adni semmit segítségül. Vagy sikerül, vagy itt maradok a hokedli alatt örökre. – A legkisebb fiú nem ijedt meg. Ment, mendegélt, de nem a sárkány odúja felé. Hét utcasarkon és három kereszteződésen áthaladva ment, míg végül elérkezett egy telefonfülkéhez. Ott hívta a 104-et. Hívására hatalmas sasok érkeztek, hogy segítsenek a nagymamának. A lila nagymama kikerült a hokedli alól.
A legkisebb fiú ekkor a zöld sárkány felé vette az irányt. Nem félt, mikor odújába hatolt, és nem félt, amikor a sárkány mérges füstöt fújt rá.
– Papó, mamát kórházba vitték. Papó, miért nem jöttél segíteni? – De a zöld sárkányt nem lehetett a kocsmából kicsalogatni.

CéhKaptár

akkor

amikor már biztos vagy benne, hogy vége,
pedig el sem kezdődött,
mentsvárad csak az emlékeid és a giccses
romantikus filmek, csoki meg popkorn,
amikor eltervezted, hogy egyedül, és
egy már-már élhető jövő reménye villan
rád egy autó fényszórójából,
amikor kijelented, hogy nélküle nem,
ráguglizol mindenféle pirulákra,
hogy miből mennyit kell, vagy hogy hányadik
emeletről biztosan halálos,
amikor megszűnik számodra a tér is,
idő is, a valószerű és a lehetetlen,
csak forogsz saját tengelyed körül,
ázol saját önzésed ragadós nedveiben,
akkor

CéhKaptár

Tökéletlen szonett a tökéletes Alice Blond-nak

A szerelem ma rámguglizott
a meseíró egy kinézetre profi lány.
A net csodaország! Most ő az Alíz ott,
és hogy tudd, ez áll a profilján:

igen kedves és szemrevaló női egyén,
ki epillál, pirosít, lakkoz, ondolál,
és kívánságlistája első helyén
egy-két jóadag ondó áll.

Ácsi! Nem tudom, ki hogy van vele, nekem az élet élve kell,
rábasztam volna, ha engem más, mondjuk a belbecs is érdekel?
Egyetemi lecke: minden kurva csaj, de nem minden csaj kurva.

Ha neked bajod, hogy valaki tökéletlen, kurta, hidd el, csak a baj kurta,
és a félkarú világunktól is bármikor érkezhet egy tök éles, kegyetlen nem.
Gyere hát velem! Már van egy finomított valóm, mindörökre egyetlenem.

CéhKaptár

Ez nem gyakorlat!

Csak egy vékony résen át látta a plafont. Aztán sehogy sem. Majd néhány percnyi erőfeszítés árán mégis sikerült huzamosabb ideig nyitva tartania a szemét – azonban kár volt fáradozásaiért: forgott vele a világ, nem is csak forgott, szinte rázkódott alatta a talaj. Újra becsukta szemét. „Jó, jó, semmi vész, ez csak egy kis másnaposság.” – nyugtatta magát. Eltervezte, hogy nemsokára felkel a padlóról, pontosabban a sárral, gallyakkal, cserepekkel, valamint tégladarabokkal borított csempékről. „Hö-hö, durva este lehetett…” – gondolta, habár semmire sem emlékezett.
Újabb percekbe telt, míg feltápászkodott. Ösztönösen a hűtőajtó fogantyúja után nyúlt, hogy abba kapaszkodhasson, ám csakhamar tudomásul kellett vennie, hogy a hűtőajtó a hűtővel együtt eltűnt. És mivel ezzel éppen a két lábra állás művelete közben szembesült, rögtön vissza is zuttyant a földre. Taktikát váltott, és most a szemmel láthatóan jelenlévő konyhapultra támaszkodva sikerült felállnia. Alig látott valamit: a szemei még mindig nem bírták a fényt, de a lakást egyébként is félhomály borította. Botladozva indult el, bár még nem tudta biztosan, hogy jó ötlet volt-e megváltoztatni előbbi kényelmes vízszintes helyzetét. Meztelen lábfeje számára ismeretlen anyagú és formájú tárgyakba ütközött. Megtalálta a falon a villanykapcsolót, de nem volt áram. Elbotorkált a fürdőszobába, és megmosta az arcát. A tompa lüktetés azonban nem múlt el. Ha nem lenne másnapos, azt hinné földrengés van.
Tovább folytatta kalandos útját a meglepetésekkel teli sötét lakásban. Egyszer csak az előszobában találta magát. Rögtön az ajtó mellett egy gyanús, fehér papírlap világított a sötétben. Azon tűnődött, hogyan fogja elolvasni fény nélkül a papírra írtakat, azonban megnyugodott, amikor kezébe vette az üzenetet: az nagy, vastag, és láthatóan elsietett betűkkel íródott.  A levél tartalma a következő volt: „Rohadtul nem érünk el sehol, nem tudjuk, hol vagy, a telefonod kikapcsolva, ezért itt hagytunk üzenetet, ha esetleg hazamásznál az éjjel… Ha ezt elolvastad, azonnal húzz le a pincébe, és maradj ott, amíg ez a sz*r el nem múlik. Mi Janiékhoz megyünk, ott még biztonságosabb, te már nem érnél oda időben, NE IS PRÓBÁLKOZZ!! Maradj a pincében és várj! Remélem, nemsokára látjuk egymást…”
„Ha-ha, nagyon viccesek vagytok srácok, de ehhez most nincs kedvem, máskor szívassatok. Nincs az a pénz, amiért én most elhagynám ezt a lakást” – röhögött magában.   Most, hogy a feje kissé kitisztult, hozzászokott a szeme a sötéthez, és a kintről beszűrődő fényeknek köszönhetően szembesült vele, hogy valami nincs rendjén. Eszébe jutottak a törmelékek a konyhában, és azon törte a fejét, hogy vajon honnan kerülhettek oda. Miközben gondolkodott,  a lehetőségekhez képest  járkálni kezdett a lakásban, ám hirtelen földbe gyökerezett a lába: most vette csak észre, hogy a nappali fele szó szerint leszakadt, és így tökéletes panoráma nyílt a városra. Arcára azonban nem a gyönyörűség, hanem az elszörnyedés ült ki. Fülébe is csak most jutottak el a rémület első, távoli hangjai: odakint üvöltve rohangáltak az emberek, az épületek romokban hevertek, tombolt a káosz és a zűrzavar.
Ő is pánikolni kezdett: nem tudta, hogy mindez még az alkohol hatása-e, vagy a haverjai most tényleg kitettek magukért átverés terén. A legbiztosabb megoldásnak most mégiscsak a pince tűnt, főleg az után, hogy a még valamennyire álló épületek mögül egy hatalmas, feléje közeledő lényre lett figyelmes, ami minden útjába kerülő házat, fát, embert eltiport. Ő azonnal hátrálni akart, azonban hiába hitte még mindig azt, hogy ez az egész csak egy vicc, a hirtelen rátörő ijedtség teljesen eluralkodott testén és elméjén. Az eddig folyamatos rengések mellé most valamiféle forgás társult: perdült egyet a tengelye körül, érezte, hogy feje koppan a padlón, egy pillanatig még látta a folyamatosan rázkódó plafont maga fölött, majd tudatát újra beborította a sötétség.

CéhKaptár

Hőseink

Felhangzik Ludovico Einaudi szerzeménye, a csodálatos hangulatú Fly. A hős a távolt szemléli, elképzeli maga előtt a hosszú utat, ami még vár rá. A képek a zongoraszólamokkal együtt peregnek tova; mind az út egy-egy fontos állomása. A dallam betölti minden idegsejtünket, és a hős vesz egy mély levegőt. Beszívja a zenét, vele az elkövetkezendő akadályokat, a még ismeretlen barátok kedvességét, a győzelmét és a kudarcát egyaránt. Majd..
– Mikor lesz már vége? – érdeklődik unott hangon a főszereplő. Ha nem került volna egy vagyonomba, azon nyomban agyoncsapnám egy villámmal, de sajnos nagyon is sokat költöttem rá.
– Közel sincs még vége. Hosszú, küzdelmes utadon megannyi veszéllyel dacolsz…
– De én a muternek azt mondtam, este hazamegyek. Addig ugye végzünk a dacolással meg a többi bambasággal? Amúgy is csak most kezdtem játszani egy király játékkal, lehet, holnapra ki is akasztom.
– Sajnálom, de nem mész haza. Talán már soha. – erre a fiú szeme hatalmasra kerekedik – Mostantól ez az életed.
– MI?! Kizárt. Én ugyan nem megyek sehová.
– Aláírtad a Hősi Szerződést! Nem táncolhatsz vissza fiatalember!
– Neem? Na, csak figyelj! – jelenti ki a vörösesszőke, szemüveges kamasz, majd lendületesen megfordul, és hazasétál. Illetve a szereplőfarmra, de neki az az otthona.
– Mit képzelsz, hova mész? Hiszen te erre születtél! – a fiú vállvonogatva visszapillant, grimaszol, majd zavartalanul folytatja útját – Hozzád beszélek! Talán a füleden ülsz? – legszívesebben toporzékolnék a tehetetlenségtől! Hogy viselkedhet így velem? Rendben, nyugalom. Talán csak egy kis időre van szüksége. Hátha megjön az esze.
– Hét napot adok, hogy meggondold magad! Mikor jövő héten visszatérek, elvárom, hogy itt állj, és majd kicsattanj az örömtől, hogy elindulhass!
– Unalmas vagy! – kiabálja vissza a neonzöld pólós, vékony alak.
A hősöm helyett én sóhajtok. Korábban nem volt ilyen nehéz dolga az íróknak.

– És aztán sarkon fordult, és otthagyott! Érted ezt? Engem? Az írót? Hát miféle világban élünk? – fakadok ki valamivel később, mikor egy régi cimborával beszélgetek.
– Tegnap egy ismerősöm is ugyanezt mesélte. Milyen alapú rendelést adtál le?
– Projekció alapút. Egy infós gimnáziumi osztálytársam és a szomszéd gyerek szolgáltak a projekciók alapjául. Jól sikerült. Túl jól. – mormogom rosszkedvűen.
– A projekció alapúak a leggyengébbek termékek. Sokkal jobban járnál, ha egy Second Handből vásárolnál. Képzeld, az egyik ilyen turkálóban rábukkantam a teljes Addams Family-re! – néz rám elismerésre várva Stephen.
– A régi-új szereplőkre könnyen ráismernek. Én szeretem belekeverni a hétköznapiságot a hősiesség világába. De ez az új rendszer… – lemondóan legyintek.
– Való igaz, régebben könnyebb dolgunk volt a szereplőinkkel. Semmi szerződéses hercehurca, semmi egyezkedés a termelőkkel…
– Így van, csak küldtél a szereplőnek egy álmot, egy tettlegességre sarkalló jelet, vagy közvetítőnek beöltöztettél egy statisztát, és már ugrottak is, hadd mehessenek szembe mindennel, amit írsz nekik. A magukénak érezték a történetet.
– Ebben Jah V. –t senki nem tudja lepipálni. Küldött álmot, csillagot, amit akarsz. Aztán a szereplői pikk-pakk össze is dobtak neki egy vagonra valót.
Lehet, vissza kéne térni az ő módszeréhez.
– Hát nem tudom. Az ihletés nehéz ügy. Ha túlzásba viszed, beleőrül. Ha nem az ő szájízének való, végig elégedetlen lesz. … Én inkább maradok a már kipróbált és jól bevált szereplőknél. Holnap hajnalban is megyek a Karakturiba, érkezik az új szállítmány. Nagyon örülnék pár Andersen-figurának, adathatnék hozzájuk egy csepp hipszterséget. Nincs kedved velem jönni?
– Nem, köszönöm. – utasítom el az ajánlatot, nemsokára pedig elbúcsúzok barátomtól. Sokat gondolkozok a hazafele úton.
A szereplőtermelés, mint gazdasági ágazat felfutóban van. Két másik karakterem fejlődik még a keltetőben, akiket csak a megfelelő időben csatlakoztatok a történethez. Persze mi értelme az egésznek, ha a főhős elindulni sem akar? Egyáltalán minek gyártatjuk a hősöket, ha nem is akarnak azok lenni? Egy pillanatra eltöprengek, mi lenne, ha hagynám szabadon élni őket, és úgy követni az életüket. Teljesen elrugaszkodhatnánk a konvencióktól. Ezt azonban gyorsan elhessegetem. Ők az én „dolgaim”. Nem engedhetem őket csak úgy kószálni. Csak én tudom, mi a legjobb nekik. Hiába, szereplőt tartani nagy felelősség.
A fiú nem fogja meggondolni magát. Már csak egy nap maradt hátra a beígért hétből. Minden este figyeltem őt. Jól érzi magát otthon. Az anyja főz. (Az anyja… Ugyan, újabb projekció.) Néha szól, hogy rakjon rendet a szobájában, amit ő általában ignorál. Nincs következmény. Hajnalig nyomkodja a számítógépét.
Úgy döntöttem, nem fogok hadakozni vele arról, hogy sokkal jobb lesz, ha elindul. Feladok egy „hősi álom” rendelést. Biztos, ami biztos – a template szövegét egy autobot adja elő. Holnapra az lesz, akit akarok, hogy legyen.

CéhKaptár

Sültkrumpli-sors

Rebbenő buborék száll számolatlan,
száz fok fölött izoláló krumpligőz
van, ki hámozott, van ki hámozatlan
nemtörődöm gázlángol az új fritőz.

Egyikkel elnéző, atyaian lazább,
másikkal maliciózusan kicsesz,
talán mert emez minden lében hasáb,
amaz tejfeles szélű szalmapityesz.

Változtathatatlan, mint konok vérkép,
a talajból hol bújsz ki kolompérként,
pór az anya avagy a föld úr hona,

s ha egy is a növény, két más burgonya.
Ám végül elropogtatnak mindenkit:
a nagy Halász előtt leszünk fish and chips.