Category Archives: Móra Ferenc 2013

Móra Ferenc 2013

A gépsonka sikolya

Valentint a lába önkéntelenül is a konyhába vitte, miközben a fiú azon tanakodott, hová lenne célszerű elbújnia. A jó öreg konyha – kuncogott magában – tényleg, kinek jutna eszébe itt keresnie? Ott állandóan mindenféle szagok terjengnek, és bárhol belenyúlhat az ember valami dzsuvába. Alaposan körüljártatta a szemét a zsúfolt helyiségen. A sparhelt alá viszonylag könnyen be tudna kucorodni, csak akkor ki kell venni a kis vastűzhely alól azt a láda hasábfát. No de hová tegye? Hiszen ha a hunyó meglátja a fát, azonnal összerakja a dolgokat és hamar rábukkan.

Sparhelt. Milyen vicces szó. A legtöbb városi gyerek már azt sem tudja mit jelent – gondolta szomorúan. Óvatosan betette maga mögött a konyhaajtót és elgondolkozva nézegette az ajtó melletti falon lógó öreg téli ruhákat. Ha beállna közéjük, az se lenne feltűnő. Főleg, ha a konyhába térő nyitva hagyja az ajtót. Viszont, ha beteszi, észreveheti a nyanyókabátok és köpenyek alatt kilógó lábakat. Nem is kényelmes sokáig ott egy helyben álldogálni. Aztán ott van a sparhelttel szemközti konyhaszekrény. A felső üveges része, szóba sem jöhetett, így kinyitotta az alsó részt, de az is tele volt fazekakkal, régi újságokkal.

A piros kockás viaszkos vászonnal leterített asztal maradt már csak cinkos menedékként, de mégsem akarózott alá másznia. Úgy érezte, ez nem az ő búvóhelye. Pedig lehet sietnie kellene…

És akkor a konyha végében szerényen meghúzódó ajtóra pillantott. Ahá, a spájz. És már ment is, lenyomta a kilincset és belépett a kamrába, ahová csak egy aprócska bukóablakon át erőltethette be fénytestét a napocska. Nem gyújtott villanyt, mert az rögtön elárulná.

És különben is, látta már belülről fényárban a spájzot. A falak mellett végig öreg polcok állnak, rajtuk befőttek és lekvárok garmadája, a földön ötliteres üvegben érik a kovászos uborka, az egyik falon paprikakoszorúk és fokhagymafüzérek múlatják az időt, jó néhány szárazkolbász páros, és egy magányos paprikás szalámi társaságában. Nem sokat változhatott ennyi idő alatt az élet a spájzban. Behúzta az ajtót, és beállt a legsötétebb sarokba.

Állt és várt. Barna hajába néha beleborzolt a rúd szalámi. Guggolt és várt. A félhomályban rávillantotta üveges mosolyát a polcról egy barackbefőtt.

Leült és várt. Micsoda gyerekes dolog is ez a bújócska – gondolta Valentin – nem kellett volna hagynom, hogy a többiek rábeszéljenek, de hát én vagyok a legnagyobb, engednem kellett és a kisebbek nem akartak Activityzni.

Nem félt, pedig nagy volt a csend és sűrű a homály. De hát ő már tizenkét éves, nem fél. Mitől is félne? Az is inkább csak értetlenséggel töltötte el, amikor a vele szemközti polcsor mögött valami neszezni kezdett.

– Biztos egy egér – gondolta. Hirtelen az egyik meggylekváros üveg eltűnt és mintha egy vékony fehér kéz rántotta volna be.

– Valószínűleg egy fénytörési rendellenség – vonta meg a vállát unottan. Nemrég vették fizika órán.

Elővette a telefonját és játszani kezdett a bújócska nevű JAVA játékkal, újra és újra megkereste az elbújt, huncut szörnyikéket a kihalt gyártelepen, de egy idő után megunta. Mikor felnézett egy kislány állt előtte. Szöszke, tizenegy-tizenkét éves forma, korához képest kicsi és sovány, de nem beteges. Inkább nem eviláginak tűnt, a szája szélére ragadt meggylekvárral ellentétben. Biztosan elaludtam és álmodok – gondolta Valentin – Akkor irányítsuk kicsit ezt az álmot!

– Szia – köszöntötte barátságosan – Te hogy kerültél ide? A kislány a háta mögé bökött. A szemben levő polcsor kifordulva, mögötte tátongó sötétség.

– Én Valentin vagyok. Itt vendégeskedem a nagymamámnál, az unokatestvéreimmel.

– Itt a spájzban? – nevetett a lány. Fura idegenes akcentussal beszélt – Nem mondom, jó hely ez a spájz. Én csak tudom. Ahogy apu mondogatja: a spájz, jobb, mint Svájc! Martina vagyok – büszkén kihúzta magát, úgy mondta – Martina Nyikiforova Gyemidova.

– Orosz vagy? – lepődött meg Valentin.

– Igen, de apukám megtanított magyarul és egy kicsit finnül is. Az egyik nagymamám finn.

– És te hogy kerülsz ide?

– Spájzrajárók vagyunk. De erről nem mondhatok többet – kacsintott enciánkék szemével.

– Ne félj, nem súglak be a nagyinak.

– Köszi. Nem is a miatt a kis dézsmálás miatt, mi nem vagyunk nagyétkűek, meg amit megeszünk, nem is hiányzik senkinek – dörzsölgette elgondolkozva a lekvárt a szája sarkáról szurtos kis ujjaival Martina.

– És hogyhogy nem láttalak eddig?

Martina lekucorodott Valentin mellé.

– Ott élek, bent. – mutatott a homályba – Van egy kis rejtekszobánk, amit eltakar a polc és a fal. Mágikus szoba ez, a kívülállóknak úgy tűnik, mintha nem is létezne.

– És miért nem mész ki az udvarra? Jársz iskolába?

– Az iskola veszélyes és felesleges is. Ott kicsúfolják, megverik egymást a gyerekek. A szüleim megtanítanak úgyis mindenre, ami fontos.

– És ők is itt élnek? A nagymamám spájzában?

– Többnyire, de most elmentek a spájzerrel.

– Spájzer? – Valentin kezdte úgy érezni, hogy elég abszurd ez az álom,

– Hmm, ezt lehet nem kéne elmondanom – tétovázott – de megépítettek az orosz fizikus dédszüleim még a legutóbbi nagy háború idején, egy másfél méteres teleportáló matrjoska babát – ez a spájzer – ezzel tudunk a fogadóképes spájzok között közlekedni. Alábújunk, és beindítjuk és aztán huss! Egy-két évnél tovább persze nem maradunk egy spájzban. A szüleim is egy spájzban ismerték meg egymást. De a spájzon kívüli világba nem szoktunk kimenni. Hisz ott folyton háború dúl, járvány és erőszak.

– De hogy lehet így élni? – értetlenkedett Valentin

– Én szeretem ezt az életet és a szüleim is. Boldogok vagyunk, és nem elégedetlenkedünk. Van mit ennünk, még ha az nem is sok, és óvatosan kell csórogatni, mert ha rájönnek a létezésünkre, akkor ki tudja, mi történik. Anyu és apu gyakran játszik velem, felolvasnak vagy tanítanak valamire, és ha már fáradt vagyok, vagy néha rosszkedvű, akkor megölelnek. Te szereted, ha megölelnek?

Valentin arca hirtelen grimaszba torzult.

– Nem szeretem ezeket a nyálas dolgokat. Én már nagy vagyok ehhez.

– Hány éves vagy?

– Tizenhárom leszek a jövő hónapban. Alig várom. Már tudom, milyen tortát rendelek a szülinapomra. Fahéjas joghurttortát. A kedvencem.

– Te rendeled magadnak a szülinapi tortád? – csodálkozott Martina – Nekem mindig anya süti és mindig meglepetés, hogy milyen torta lesz.

– Az én szüleim nem érnek rá tortát sütni, se megrendelni. Utalnak pénzt a számlámra, aztán abból gazdálkodhatok. Nagyon fontos emberek, most is üzleti ügyben utazgatnak. Igazából alig látom őket. Mikor hazaérek még nincsenek, mikor eljövök már nincsenek otthon. De már tízéves korom óta főzök, vasalok, vagy akár berakom a mosógépbe a ruhát.

– Takarítasz is?

– Azt megcsinálja a takarítónő is. De cssss! Bújócskázok!

– Mit csinálsz? – meredt rá a kislány – Mi az a bújócska?

Valentin elmondta.

– Amúgy én mindig halkan beszélek – mondta sértődötten a kislány – hiszen én egész életemben, bújócskázok. Csak nem akarom, hogy megtaláljanak. De olyan jól hallok, hogy már ha a konyhába belép valaki, már azt meghallom. És akkor illaberek! És jegyezd meg: sosem láttál! – Ingatta mosolyogva a mutatóujját a fiú felé.

– Szerintem már nem is keresnek – mormogta Valentin – de nem baj.

– Úristen! – túrt sűrű hajába a lány – Már megint kezdik!

– Kicsodák? Micsodát? – értetlenkedett Valentin. Szemei akkorára kerekedtek, mint egy pingponglabda.

– Hát nem hallod? – sziszegte a szöszke – a gépsonka sikolyát? És a penészes tejföl elégedett röhögését?

– Miii? Na, ez az álom kezd egyre hülyébb lenni.

Martina megrázta Valentin vállát.

– Ez nem egy álom. Csak te is, ahogy a többi ember elfelejtett látni és hallani… Én néha kiszököm a spájzból… a konyhába. És ott látom, mi zajlik az ételek között.

– Zajlik valami?

– Persze, mert vegyük például ezt a szalámit itt a fejed fölött. Lebecsülöd. Pedig él ő is. Ahogy szárad, érik az íze, olyan, mint amikor az idősödő emberek minden egyes újabb ránccal bölcsebbé is válnak. Nem szól, hallgat. Élvezi a zamatosodást, ahogy szétáradnak, beépülnek szervezetébe a fűszerek.

– Soha többé nem fogok szalámit enni – rötyögött a fiú.

– Nem veszed komolyan a dolgokat! Az ételeknek ez az életcéljuk, vagyis inkább ételcéljük, hogy megegyék őket, tudják mi vár rájuk és ők ezt örömmel veszik. Tudod, mennyit hallgattam például annak a harmadik polcon lévő két üveg lekvárnak a sustorgását? Egyik fánkba szeretne inkább kerülni, a másik pedig palacsintába, de amikor eljön az idő, boldogok lesznek, akármibe kerülnek.

Viszont a legszörnyűbb…

Martina hirtelen elhallgatott, mint egy figyelő mongúz nyújtogatta vékony nyakát, ahogy kifelé hallgatózott, majd felállt és azt mondta.

– Sehol senki. Gyere, ki kell jönnöd velem a konyhába és mindent megértesz.

Valentin tétovázva felállt. Martina óvatosan kinyitotta az ajtót, majd megragadta a fiú kezét és szinte húzta maga után.

– Ha fogod a kezem, az segít, hogy azt lásd, amit én – súgta – remélem, nem zavar, hogy ragad kicsit.

Valentin először viszolygást érzett, hisz látta milyen szutykos a kis pracli, és tényleg ragadt, de aztán valami furcsa érzés járta át. Másképp kezdte látni és hallani a világot. Apró zörejek, mint amikor keresztbe teszi a lábát egy tücsök, aztán egy váratlan messzi sikítás. Majd követte egy olyan röhögés, ami leginkább egy hörghurutos ördögére hasonlított.

Arcon ütötte őket a fény, hiszen a konyha ablakán akadálytalanul zúdult be a nap, amelynek nagyon örültek az ablakpárkányon a cserépben terpeszkedő fűszernövények is. Valentin hallotta, ahogy csendben, de érthetően beszélgetnek.

– Nagyon jó ez a fényterápia – dünnyögte a bazsalikom – érzem a szétáradó zöld erőt a fénykeringésemben. Ne búsulj te se. Fotoszintetizálj.

– Nem búsulok, csak azért ne várd, hogy kiugorjak a cserepemből. – fanyarkodott a fodormenta –

Aggódom a tegnap letépett négy levelemért. Vajon mi lett a sorsa? És ízlettem nekik?

A szöszi elengedte Valentin kezét, és ettől csend lett – Ne hallgass meg minden unalmas fecsegést. Most a világ legtöbb bajt okozó démonát akarom megmutatni, aki az ételek világában a legészrevehetőbb. A Romlást. Mindenkiben benne van egy pici, de ha hagyják felszínre törni, akkor eluralkodik és elemészt. Nagymami sokat mesélt róla, és hidd el, mindenben igaza volt. Légyszi, gyere ide a hűtőhöz. Kinyitod az ajtaját? – remegett meg a lány hangja – én nem merem.

Valentin kettőt lépett és lazán feltépte az öregecske hűtőszekrény ajtaját. Benézett. Csak a szokásos dolgok. Tojás, tej, bontott dobozos tejföl, pár Túró Rudi, papírba csomagolt akármik, üdítő és jó néhány apró miegymás. A sápadt lányra nézett:

– Én nem látok itt semmi különöset.

Martina megragadta a kezét, és ekkor fülébe éles, szenvedő sikítás hatolt, mely nyöszörgésbe torkollott, majd rögtön ezután mély, gonosz nevetés követte.

– Most már nem ment meg semmi. Az életed kudarcba fulladt. Nem fognak megenni.

A hang a kibontott tejfölös dobozból jött. Elengedte a lány kezét és újra csak a kertben csiripelő madarak hangját hallotta.

– Látod? A háború nem ér véget – mondta szomorúan a lány – és ti nem is sejtitek, mi zajlik körülöttetek.

Valentin határozott mozdulattal kiemelte a tejfölös dobozt, csak egy pillantást vetett zöld penészes, bűzős tartalmára, hogy lássa itt már elkésett a segítség. A Romlás őt már bekebelezte régen.

Kidobta hát, a konyhaszekrény mellett unatkozó kukába. Most már csak a bajban lévő gépsonkát kell megtalálnia. A papírba csomagolt akármiket kezdte bontogatni. Az elsőben pár szelet téliszalámit talált jó egészségben, a következőben pedig megtalálta a boldogtalan gépsonkát. Már kezdett levet ereszteni és savanykás, kétes illat lengte be háromszeletnyi testrészeit.

A fiú sóhajtott, majd a kenyértartóból kivette a körülbelül fél kilónyi kenyeret és vágott egy szeletet belőle. Megvajazta és rátette a sonkát. Enni kezdte. A negyedik harapásnál, Martina odalépett, megfogta kezét – felezd meg. Ekkor alig hallható hangot hallottak a kenyérről. – Köszönöm – lehelte a gépsonka. – Mit köszöngeted neki – mormogta a morcos kenyér és a karcos vaj – hisz ez a sorsunk.

Ők valószínűleg még nem találkoztak a Romlással és nem élték át azt, amit a riadt húskészítmény.

Nem volt a legfinomabb, de pár percen belül a sonkás-vajas kenyér jó úton haladt, élete beteljesüléséhez. Csend lett. A Romlás sunyin lapult a kukában kidobva, műanyag koporsójában.

– Én úgyis visszatérek… grrr… mindig – motyogta csak úgy a semmibe elhalóan.

– Menjünk vissza a spájzba – vetette fel Valentin – bármikor bejöhet valaki. Visszamentek hát kézen fogva.

Valentin ráébredt, hogy nemcsak azért jó érzés fogni a lány kezét, mert hallja mit adomázik egy kaktusz az ablakpárkányon a bazsalikomnak és a fodormentának. Valami másért is jó volt. De a lány elengedte a kezét.

– Mennem kell – mondta alig hallhatóan Martina – Vár az otthonom.

– Szeretném tudni, mit beszélgetnek azok a kovászolódó uborkák az ötliteres üvegben… És a Romlásnak is teljesen gátat kell szabni… Meg jó veled beszélgetni… Még a nevemmel se viccelődtél – motyogta a fiú – Szóval, fogunk még találkozni?

– Talán, egyszer… Egyébként nagyon szép neved van.

A polc nyikordulva tolódott a helyére és Valentin egyedül maradt.

Móra Ferenc 2013

Mourning wood

a zöld és barna íz
maga a föld
a lámpa jelzése fiktív
benned találkozunk
minden reggel előtt itt
őrjöng 180 gyerek
egyiknek sincs munkája
180 perc és 180 játék
égett a televízió előtt
a tömeg akadály a térben
látszat-cél
egy fényrög az áramban
megteremti a vakulást
a csúszdán
előreengedtem a lányokat
még videó is készült róla
és mindenki kinevetett
azt hiszem
itt siklott ki az életem
a fényt nem módosítja
180 fokost vettem
kifordultam magamból
mourning wood
(értsd: gyerekkora kemény gyásza – a szerk.)
beleállítottan a fába
a totembe
a tetemembe
autonóm jelleg
törvénytelen nevek
(értsd: költői szavak – a szerk.)
fattyú gyerekek
(értsd: u. a. – a szerk.)

Móra Ferenc 2013

Ferike

Vörös pecsétnyomot hagyott az égen a lemenő nap, amíg Ferike a ruhákat teregette, a Mama pedig a hintaágyon ült, egyik lábát átvetve a másikon. A Mama már majdnem annyira megbarátkozott hetvenkettedik életévével, mint a zárjegy nélküli cigarettával, aminek gondosan párna alá rejtett dobozából egy szál akkor is a kezében füstölgött. Az idős asszony lehunyta a szemét, majd jó mélyet szívott a keserű dohányáruból, amit a falu mindenben jártas cigányasszonya, a Tündi néni szerzett be neki, egyenesen az ukrajnai importból. A származás mellékes – ezt minden valamirevaló, láncdohányos falusi matróna tudta –, a csempészáru minőségére aztán csak az terjesztő cigány távozása után tettek megjegyzést. De minőség ide vagy oda…
„ – … a boltinál még mindig olcsóbb!” – gondolta a Mama, majd azon kapta magát, hogy amíg újra összehasonlította a sarki közértből és a cigányasszony kezéből kikerülő cigaretta árfolyamát, addig majdnem szem elől tévesztette Ferikét!
Pacemakerrel biztosított szívritmusában rendetlenkedő dobogást észlelt a Mama, amíg megmarkolta a hintaágy vaskarfáját, és tekintetével felkereste emberét.
Ferike természetesen ott állt, ahol hagyta: a szárítókötél alatt, kis pocakosan, atlétában, rövidszárú sportnadrágjában, lábán legjobb bőrcipőjével, és felemás zoknijával. Csillogó kék szemmel, bárgyún tátott szájjal nézte a naplementét, mintha egész életében sem látott volna még olyan szépet. A Mama kivette szájából a cigarettát, és a horizonton elfolyó vörös szín felé fújta a füstöt.
Ferike a tizenhatodik életévében járt, mikor a Mama drága ura, a Papa felfedezte az éhezéstől csenevészre fogyott legényt az ózdi gyár árnyékában húzódó MÉH telepek egyikén. A Papát kőműves kisiparos körökben jól ismerték. Annyira, hogy piros Aróját már a zakatolás hangjából maguk elé tudták képzelni az építőiparosok, Borsod megyén innen és Ózdon túl, tehát senki nem kötött bele a Papába, mikor érdeklődni kezdett a segédmunkásként foglalkoztatott fiú után.
Ferike… Másként viselte a körülményeket, mint a gyári munkás elvtársak, és a pirulós elvtársnők. No nem minthogyha  mélyen kommunista elveket valló családban nevelkedett volna fel, hanem azért, mert ő igazándiból különbözött a többiektől. Ferike szája mindig enyhén kinyílva mosolygott a körülötte lévőkre, élénk kék szeme pedig még a verést is olyan mulya örömmel fogadta, ami a szellemileg sérült emberek sajátja. Pszichés betegségéből pedig rendszerint hasznot húztak az emberek. Tekintve veleszületett állapotát, Ferikét feketén dolgoztatták, amolyan éhbérét: napi fél liter tejért, és három kifliért, amely étrend – az amúgy éhpoklos gyereket – szigorú diétán tartotta.
Ferike apja korán meghalt, anyja hasonló gondokkal született, mint tulajdon gyermeke, ám nővérében nem jutottak kifejeződésre a recesszív allélok; Ferike lánytestvére korán Pestre került, ahol családot alapított, és boldogságban, egészségben élte napjait.
Így akadt tehát a Papa Ferikére, ezelőtt harminc évvel, a nyolcvanas évek elején, Magyarország egy eldugott, határ menti szegletében. Sokszor magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a horgolt, piszkos zöld munkás pólóját viselő, pocakos Papa nagy komótosan kikászálódott az Aró bőrüléséről, csípőre tett kézzel megállt a MÉH telepi munkások előtt, majd akkurátus mozdulattal azon egyetlen Ferikéjére mutatott, aki az elkövetkező harminc évben családunk tiszteletbeli tagjává avanzsált, és mindeközben így szólt:
– Gyere csak, Ferikém! Velem jössz!
Na persze ez egész biztosan nem így zajlott le, de Papa szándéka mindenképpen lavinát indított el. Sok-sok gyámhivatali hercehurca előzte meg a végleges rendelkezést, de summa summarum, Ferike tizenhetedik születésnapját már a Papa gondviselése alatt ünnepelhette, mégpedig Hangonyon, egy olyan kis faluban, amely mind a mai napig párját ritkítja.
Ferike falusi pályafutásának kezdeti éveiről nem sokat tudok, viszont azt bizton állíthatom, hogy úgy hozzászokott a Mama kosztjához a telepi étkeztetés után, mint népmesei szegénylegény a kacsalábon forgó palota konyhájához. Virulhatott is bajuszos mosolya, kiváltképp, hogy a portán tündérszép hercegnő is tette-vette magát, aki pedig nem volt más, mint az én tulajdon Édesanyám.
Sok év telt el, mire Édesanyám révén én is arra a portára érkeztem, ahol sok neves történés megesett már. Nem tudom mennyi szem pereghetett le cseperedésem homokóráján, de egyszer csak olyan nagyon kíváncsi lettem a Ferike sajátságos szerepvállalására a mi családunkban, amilyen csudamód kíváncsiságot csak a kisgyerekek képesek magukból kipréselni. Bizony, szeget ütött a fejembe a gondolat, hogy ott élt velünk az a rézvörösre barnult férfi, aki se nem az apám, se nem a nagybátyám, a Papáé, de nem a Mamáé, a miénk, de mégse hozzánk született.
Nagyokat pislogva kérdeztem Édesanyámat, aki készségesen magyarázta el nekem hogyan, és miként került családunkba Ferike, akit a Papa oly’ nagy becsben tartott, hogy vasárnapi ebédkor addig nem mártotta a húslevesbe a kanalát, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Ferike már kapott enni. Hallgattam a Papa gyámgyermekének történetét, és olyan kalandokat képzeltem Ferike életébe, hogy alig bírtam ki, hogy azonnal el ne meséltessek vele mindent. Rohantam is lélekszakadva Ferikéhez, és úgy faggattam: honnan jöttél, hol a nővéred, és legfőképpen: szeretsz-e itt nálunk lenni? Ferike éppen nyakig merült egy jó nagy tál töltött káposztában, és két falat között csak ímmel-ámmal felelt buzgó kérdéseimre. A kiskonyhája felé mutogatott – ami nem a mi házunkban foglalt helyet, hanem egy másik épületben –, és említette az igazolványtartóját, meg azt, hogy elsorolnia nekem azt nem lehet, olyan hosszú történet az, hogy ő hogyan került mihozzánk!
Na, onnantól kezdve nyugodalmam nem maradt. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megszerzem Ferike irattartóját, ugyanis szentül hittem, hogy a titkot az igazolványok közé ásták el. A tökéletes alkalom nemsokára el is érkezett. Ott tébláboltam a dupla portán, a salakkal felszórt udvaron. Hátam mögött állt a mi házunk, a maga falusi fenségében, arccal nekem pedig az a másik épület húzódott, amiben benne foglaltatott Ferike konyhája is. Annak a sorháznak az a különleges tulajdonsága adatott, hogy sok-sok ember és állat élt benne, és ahány új nép, annyi toldalék csapódott az eredeti vályogház után. Így történhetett, hogy amíg dédnagymamám porta elejére épült vályogházát már ujjnyi repedés csipkézte, addig az udvar végén, a betonból húzott disznóól még eredeti fényében tündökölt. A kettő között foglalt helyet Ferike konyhája.
Ferike konyhája – a szívem is nagyot dobbant, mikor arrafelé néztem, hiszen a Mama vonakodott engem oda beengedni, de lehetett is egy gyerekkel bírni, aki már kieszelte a tökéletes bűntényt?
Csak azt vártam meg, amíg a Papa Ferikéstől beszállt az Aróba, és dologra ment, a Mama pedig a kelt tészta dagasztásához fogott, aztán már surrantam is be a kiskonyhába. Aztán addig-addig kutattam az asztal és a kredenc fiókjaiban, amíg meg nem találtam álmaim tárgyát.
Két kis gyerekkezembe fogtam a nagy, barna bőrből készült irattartót, és megremegett a szívem az izgalomtól. Kinyitottam… És nem találtam csak papírokat. Katonai-és személyigazolványt, lakcímkártyát, társadalombiztosítási kártyát, mindenféle olyan butaságot, ami egy gyereknek semmit se mondott. Olyan csalódottság zúdult rám, hogy kedvem szottyant keservesen felsírni. Felpaprikásodva önön tehetetlenségemen, addig forgattam a sokzsebes irattartót, amíg az egyik, jobb oldali zsebből ki nem fordult két, tablókép nagyságú fotó.
Két gyerek mosolygott a fényképeken, egyiken az egyik, másikon a másik. Egyik szőke hajú kislányként fogott egy bűnronda, rózsaszín játéknyulat, másik pedig vajszőke kisfiúként tartott a kezében egy plüssmackót. Mind a két kép műteremben készült, a gyerekek arcán meglepettség tükröződött. A fotók hátulján, Ferike szálkás, éppen hogy csak megtanult kézírásával állt a szignó: Nagy Ferenc.
Elnéztem egy ideig a képeket, majd óvatosan, mindet visszatettem a helyére – szigorúan a bal oldalra. Aztán futottam a Mamához. Tovatűnt a gyermeki lelkesedés, és már nem a családkutatás érdekelt, hanem az, hogy belekontárkodhassak a falusi konyhaművészetbe.
Telt-múlt az idő – megnyúlt a két gyerekkezem, olyannyira, hogy az egyik ujjamra még egy gyűrű is került. Mégpedig egy olyan gyűrű, aminek a jelentését igazán csak két ember értette: az aki adta, és az aki kapta. Ezzel egy időben ment el tőlünk a Papa. Elment, és nem az Aróval, hanem örökre.
Azokban a napokban a gyűrűm se csillogott azzal a vakító fénnyel, mint bármikor máskor. Ahányan maradtunk, mindannyiunk nyakába beleült a csend, és csak néztünk magunk elé, miközben pontosan egyikünk sem tudta, hogy mihez kezdjünk. Mindenesetre, az élet nem állt meg: sok mindent intézni kellett, és ebben benne foglaltatott Ferike ügye is.
A hivatalban előkerült a barna irattartó. Ahogy Édesanyám forgatta a sokzsebes tokot, egyszer csak, az egyik bal oldali zsebből kifordult egy fénykép a Papáról.  Egymásra néztünk Édesanyámmal, és mindkettőnknek értőn, könnytől fényesen csillant meg a szeme. Óvatosan csúsztattam vissza a Papa képét. Szigorúan a bal oldalra, hiszen a jobb oldalon Ferike másik családja foglalt helyet, és ezt Édesanyámmal mind a ketten jól tudtunk.
Mikor Édesanyám és én megérkeztünk Hangonyba, Mama még mindig úgy fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Helyet foglaltunk a hintaágyon, a Mama két oldalán, és egy ideig csendben figyeltünk.
Elnéztük Ferikét. Megöregedett. Hollófekete hajából úgy rikítottak ki az ősz szálak, mint a koromra szóródott lisztszemcsék.
– Te már megint híztál, te gyerek! – Hármunk közül a Mama szólt először Ferikéhez, a tőle megszokott kedvességgel. Erre Ferike felénk fordult, azzal a málé vigyorral, amit már elvártunk tőle. A Mama örökkön fűszerillatú tenyerébe rejtette arcát, és maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen.
– Gyere, hozd a tálkád! – Intett végül a Mama Ferike felé, majd fájós derekára tapasztott kézzel a konyha felé vette az irányt. Aznap paprikás krumplit főzött… Azt nagyon szerettem. Mosolyogva néztem, amíg Ferike lélekszakadva rohant tányérjáért. Mindent tudó mosollyal néztünk össze Édesanyámmal.
Tudtam, ha meghalnék, a fényképem a Papáé mellé kerülne. Az igazolványtartóba, szigorúan a bal oldali zsebbe helyezve. Ez pedig boldogsággal töltött el. Nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan, hálás boldogsággal.