Category Archives: CéhKaptár

Én és...

Karácsonyi riasztás

Különös telefonok érkeztek az edinburgh-i rendőrkapitánysághoz december 24-én. Ebenezer S. háromszor riasztotta a rendőröket betörések miatt. A kiérkező rendőrök mind a három alkalommal alaposan átvizsgálták az egyedül élő idős ember házát, de sem a betörőket, sem a betörések nyomait nem találták. Ebenezer S. lépéseket, döngéseket, lánccsörgést és más furcsa hangokat hallott, illetve egy alkalommal a rendőrök jelenlétében „vitatkozott” egy szellemmel, aki – az idős ember állítása szerint – el akarja lopni az eljövendő karácsonyait.
Az orvos szakértő megállapította, hogy a férfi alig evett, és mivel fűteni sem hajlandó, ezért teljesen legyengült szervezete. Mikor a rendőröket riasztotta, már magas láza is volt, valószínűleg ez okozta a különös képzelgéseket.
A kórházban egyelőre megfigyelés alatt tartják az idős férfit, a rendőrség pedig arra kéri a lakosságot, hogy fokozattan figyeljenek az esetleg a közelükben vagy családjukban élő idősebbekre.

Én és...

Kedvencek, mesehősök

 – Miért lennék mesehős? – nézett rám álmatagon a narancssárga színű kandúr. – Egy teljesen hétköznapi macska vagyok, teljesen hétköznap gazdával és életstílussal.

Harmincöt éves vagy – mutattam rá – ennek ellenére fiatalabbnak nézel ki, mint kismacska korodban. Ez nem jellemző igazi macskákra.

Nos, meglehetősen jó az immunrendszerem, amelyet a sok pihenésnek és a vitaminokban és ásványi nyomelemekben gazdag pizza feltéteknek köszönhetek. Meg a jó stressz levezető eszközömnek.

Igazán? És mi az?

Citromsárga, foltos, nyáladzik és Ubulnak hívják.

Mindez szép és jó, de most szeretném, ha végighallgatnál…

Sokat kerestem, válogattam, kutattam, variáltam gyerekkorom kedvenc mesehősei között. Rengeteg utánajárást igényelt, amíg megtaláltam őket a fantáziám régjárt ködös útjain, amelyet már benőtt a fű, és elharapóztak rajta a gyomok. A három nyulak, akik rettegetést hoztak a vadállatokra, rég elhagyták békés otthonukat, és csoki nyuszi modellként dolgoztak. Kockapaci, aki összeegyeztethetőnek találta a vidámságot és a matematikát, teljesen a virtuális élet rabjává vált, és egy 72 órás Need for Horse játék után eszméletlenül találták a netkarámban, azóta kómában fekszik. Egér Egbert, a szürke egér tovább szürkült, naplóírás helyett blogol, de mindösszesen három lájkolója van, azok is olyan személyek, akiket ő generált fantázia neveken. Futólag belenéztem és vannak a blogjában érdekfeszítő dolgok, ilyennek nevezném például a rendszeres szalonnabőrke- kritikai rovatát.

Gücülke, a dolgos, árva macskalány megöregedett, ellustult és megzsémbesedett, sün férje emiatt egyre hosszabb ideig téli álmodott és a modora, ha ébren volt egyre tüskésebb lett. A kis vakond nadrágja először csak elvékonyodott, majd az egész lefoszlott róla, a szégyenlős és fázós állat, ezért kénytelen volt elvállalni egy életrajzi művészfilmben Szőke András szerepét.

Sok mindent láttam, sok helyet bejártam, miközben emlékeimben kutattam a régi kedvenceket. Láttam, ahogy a meghirdetett Tv-mackó castingra pattognak a színes gumimacik, és beállnak a sorba Balu, Ursula, Little John és a többiek után. Szanimaci a várható médiakarrier reményében hajlandó volt bárkivel smacizni, de hiába minden. Ő sem jutott be a műsorba, mert már az elejétől le volt mézezve, hogy az egyik Susogós mackó unokatestvére lesz a kiválasztott.

Láttam mesehősöket, akik nem éltek boldogan, miután nem haltak meg, láttam például a magára hagyott, köszvényes Manócskát, aki gyakran a pohár fenekére nézett, míg egy éjjel a zellerpálinkától bódultan bezuhant a babhámozó gépbe és azonnal meghalt. Az volt a szerencséje, hogy annyira berúgott, hogy másnap semmire sem emlékezett az egészből. Mazsola, aki magára szedett vagy két mázsát, egy hentesbolthálózat arca és reklámsonkája lett, amiből elég jól elélt, ha valaki rákérdezett, hogy ő nem Mazsola-e, tagadta és közölte, hogy ő Malacka a pagonyból, csak elhízott, bezöldült és a rajongók miatt van inkognitóban.

Bucó, Szetti és Tacsi a három kutyabarát, azaz barátkutya, szóval kutyák, akik baráti kapcsolatban állnak egymással, annyi év eltelte után is barátok, még ha ismert alvilági ebekként is emlegetik őket, mivel csontbehajtással és kutyafutatással, illegális macskakergető versenyekkel foglalkoznak. Azt rebesgetik, a keresett pénzt bolhacirkuszokba fektetik, és hamis zárjegyes rossz minőségű Pedigray Palt terítenek a kutyaeledel-piacon…

Még folytattam volna, de ekkor vettem észre, hogy Garfield alszik, ki tudja, mióta. Amint utánoztam az ereszkedő pók hangját, máris felriadt.

Köszörültem a torkom. Nos, rájöttem a kedvenc mesehőseim, azóta kiléptek a mesékből, és már nem tudom elképzelni őket, elevenként, élőként, kivéve téged, mert te soha sem voltál egy ideálisan pozitív figura. Lusta vagy, önző, falánk és mégis te maradtál olyan, mintha velem élnél, mert annyira ismerlek. Mennyit nevettem mindig minimál kalandjaidon! És mennyi elgondolkoztató igazságot is mondtál. És sosem szájbarágósan. Ezért vagy a kedvenc mesehősöm.

Boldogan mosolygott örömében, talán a miatt, amit mondtam neki, talán azért, mert ekkor adtam oda neki a sonkás pizzát.

Móra Ferenc 2013

A gépsonka sikolya

Valentint a lába önkéntelenül is a konyhába vitte, miközben a fiú azon tanakodott, hová lenne célszerű elbújnia. A jó öreg konyha – kuncogott magában – tényleg, kinek jutna eszébe itt keresnie? Ott állandóan mindenféle szagok terjengnek, és bárhol belenyúlhat az ember valami dzsuvába. Alaposan körüljártatta a szemét a zsúfolt helyiségen. A sparhelt alá viszonylag könnyen be tudna kucorodni, csak akkor ki kell venni a kis vastűzhely alól azt a láda hasábfát. No de hová tegye? Hiszen ha a hunyó meglátja a fát, azonnal összerakja a dolgokat és hamar rábukkan.

Sparhelt. Milyen vicces szó. A legtöbb városi gyerek már azt sem tudja mit jelent – gondolta szomorúan. Óvatosan betette maga mögött a konyhaajtót és elgondolkozva nézegette az ajtó melletti falon lógó öreg téli ruhákat. Ha beállna közéjük, az se lenne feltűnő. Főleg, ha a konyhába térő nyitva hagyja az ajtót. Viszont, ha beteszi, észreveheti a nyanyókabátok és köpenyek alatt kilógó lábakat. Nem is kényelmes sokáig ott egy helyben álldogálni. Aztán ott van a sparhelttel szemközti konyhaszekrény. A felső üveges része, szóba sem jöhetett, így kinyitotta az alsó részt, de az is tele volt fazekakkal, régi újságokkal.

A piros kockás viaszkos vászonnal leterített asztal maradt már csak cinkos menedékként, de mégsem akarózott alá másznia. Úgy érezte, ez nem az ő búvóhelye. Pedig lehet sietnie kellene…

És akkor a konyha végében szerényen meghúzódó ajtóra pillantott. Ahá, a spájz. És már ment is, lenyomta a kilincset és belépett a kamrába, ahová csak egy aprócska bukóablakon át erőltethette be fénytestét a napocska. Nem gyújtott villanyt, mert az rögtön elárulná.

És különben is, látta már belülről fényárban a spájzot. A falak mellett végig öreg polcok állnak, rajtuk befőttek és lekvárok garmadája, a földön ötliteres üvegben érik a kovászos uborka, az egyik falon paprikakoszorúk és fokhagymafüzérek múlatják az időt, jó néhány szárazkolbász páros, és egy magányos paprikás szalámi társaságában. Nem sokat változhatott ennyi idő alatt az élet a spájzban. Behúzta az ajtót, és beállt a legsötétebb sarokba.

Állt és várt. Barna hajába néha beleborzolt a rúd szalámi. Guggolt és várt. A félhomályban rávillantotta üveges mosolyát a polcról egy barackbefőtt.

Leült és várt. Micsoda gyerekes dolog is ez a bújócska – gondolta Valentin – nem kellett volna hagynom, hogy a többiek rábeszéljenek, de hát én vagyok a legnagyobb, engednem kellett és a kisebbek nem akartak Activityzni.

Nem félt, pedig nagy volt a csend és sűrű a homály. De hát ő már tizenkét éves, nem fél. Mitől is félne? Az is inkább csak értetlenséggel töltötte el, amikor a vele szemközti polcsor mögött valami neszezni kezdett.

– Biztos egy egér – gondolta. Hirtelen az egyik meggylekváros üveg eltűnt és mintha egy vékony fehér kéz rántotta volna be.

– Valószínűleg egy fénytörési rendellenség – vonta meg a vállát unottan. Nemrég vették fizika órán.

Elővette a telefonját és játszani kezdett a bújócska nevű JAVA játékkal, újra és újra megkereste az elbújt, huncut szörnyikéket a kihalt gyártelepen, de egy idő után megunta. Mikor felnézett egy kislány állt előtte. Szöszke, tizenegy-tizenkét éves forma, korához képest kicsi és sovány, de nem beteges. Inkább nem eviláginak tűnt, a szája szélére ragadt meggylekvárral ellentétben. Biztosan elaludtam és álmodok – gondolta Valentin – Akkor irányítsuk kicsit ezt az álmot!

– Szia – köszöntötte barátságosan – Te hogy kerültél ide? A kislány a háta mögé bökött. A szemben levő polcsor kifordulva, mögötte tátongó sötétség.

– Én Valentin vagyok. Itt vendégeskedem a nagymamámnál, az unokatestvéreimmel.

– Itt a spájzban? – nevetett a lány. Fura idegenes akcentussal beszélt – Nem mondom, jó hely ez a spájz. Én csak tudom. Ahogy apu mondogatja: a spájz, jobb, mint Svájc! Martina vagyok – büszkén kihúzta magát, úgy mondta – Martina Nyikiforova Gyemidova.

– Orosz vagy? – lepődött meg Valentin.

– Igen, de apukám megtanított magyarul és egy kicsit finnül is. Az egyik nagymamám finn.

– És te hogy kerülsz ide?

– Spájzrajárók vagyunk. De erről nem mondhatok többet – kacsintott enciánkék szemével.

– Ne félj, nem súglak be a nagyinak.

– Köszi. Nem is a miatt a kis dézsmálás miatt, mi nem vagyunk nagyétkűek, meg amit megeszünk, nem is hiányzik senkinek – dörzsölgette elgondolkozva a lekvárt a szája sarkáról szurtos kis ujjaival Martina.

– És hogyhogy nem láttalak eddig?

Martina lekucorodott Valentin mellé.

– Ott élek, bent. – mutatott a homályba – Van egy kis rejtekszobánk, amit eltakar a polc és a fal. Mágikus szoba ez, a kívülállóknak úgy tűnik, mintha nem is létezne.

– És miért nem mész ki az udvarra? Jársz iskolába?

– Az iskola veszélyes és felesleges is. Ott kicsúfolják, megverik egymást a gyerekek. A szüleim megtanítanak úgyis mindenre, ami fontos.

– És ők is itt élnek? A nagymamám spájzában?

– Többnyire, de most elmentek a spájzerrel.

– Spájzer? – Valentin kezdte úgy érezni, hogy elég abszurd ez az álom,

– Hmm, ezt lehet nem kéne elmondanom – tétovázott – de megépítettek az orosz fizikus dédszüleim még a legutóbbi nagy háború idején, egy másfél méteres teleportáló matrjoska babát – ez a spájzer – ezzel tudunk a fogadóképes spájzok között közlekedni. Alábújunk, és beindítjuk és aztán huss! Egy-két évnél tovább persze nem maradunk egy spájzban. A szüleim is egy spájzban ismerték meg egymást. De a spájzon kívüli világba nem szoktunk kimenni. Hisz ott folyton háború dúl, járvány és erőszak.

– De hogy lehet így élni? – értetlenkedett Valentin

– Én szeretem ezt az életet és a szüleim is. Boldogok vagyunk, és nem elégedetlenkedünk. Van mit ennünk, még ha az nem is sok, és óvatosan kell csórogatni, mert ha rájönnek a létezésünkre, akkor ki tudja, mi történik. Anyu és apu gyakran játszik velem, felolvasnak vagy tanítanak valamire, és ha már fáradt vagyok, vagy néha rosszkedvű, akkor megölelnek. Te szereted, ha megölelnek?

Valentin arca hirtelen grimaszba torzult.

– Nem szeretem ezeket a nyálas dolgokat. Én már nagy vagyok ehhez.

– Hány éves vagy?

– Tizenhárom leszek a jövő hónapban. Alig várom. Már tudom, milyen tortát rendelek a szülinapomra. Fahéjas joghurttortát. A kedvencem.

– Te rendeled magadnak a szülinapi tortád? – csodálkozott Martina – Nekem mindig anya süti és mindig meglepetés, hogy milyen torta lesz.

– Az én szüleim nem érnek rá tortát sütni, se megrendelni. Utalnak pénzt a számlámra, aztán abból gazdálkodhatok. Nagyon fontos emberek, most is üzleti ügyben utazgatnak. Igazából alig látom őket. Mikor hazaérek még nincsenek, mikor eljövök már nincsenek otthon. De már tízéves korom óta főzök, vasalok, vagy akár berakom a mosógépbe a ruhát.

– Takarítasz is?

– Azt megcsinálja a takarítónő is. De cssss! Bújócskázok!

– Mit csinálsz? – meredt rá a kislány – Mi az a bújócska?

Valentin elmondta.

– Amúgy én mindig halkan beszélek – mondta sértődötten a kislány – hiszen én egész életemben, bújócskázok. Csak nem akarom, hogy megtaláljanak. De olyan jól hallok, hogy már ha a konyhába belép valaki, már azt meghallom. És akkor illaberek! És jegyezd meg: sosem láttál! – Ingatta mosolyogva a mutatóujját a fiú felé.

– Szerintem már nem is keresnek – mormogta Valentin – de nem baj.

– Úristen! – túrt sűrű hajába a lány – Már megint kezdik!

– Kicsodák? Micsodát? – értetlenkedett Valentin. Szemei akkorára kerekedtek, mint egy pingponglabda.

– Hát nem hallod? – sziszegte a szöszke – a gépsonka sikolyát? És a penészes tejföl elégedett röhögését?

– Miii? Na, ez az álom kezd egyre hülyébb lenni.

Martina megrázta Valentin vállát.

– Ez nem egy álom. Csak te is, ahogy a többi ember elfelejtett látni és hallani… Én néha kiszököm a spájzból… a konyhába. És ott látom, mi zajlik az ételek között.

– Zajlik valami?

– Persze, mert vegyük például ezt a szalámit itt a fejed fölött. Lebecsülöd. Pedig él ő is. Ahogy szárad, érik az íze, olyan, mint amikor az idősödő emberek minden egyes újabb ránccal bölcsebbé is válnak. Nem szól, hallgat. Élvezi a zamatosodást, ahogy szétáradnak, beépülnek szervezetébe a fűszerek.

– Soha többé nem fogok szalámit enni – rötyögött a fiú.

– Nem veszed komolyan a dolgokat! Az ételeknek ez az életcéljuk, vagyis inkább ételcéljük, hogy megegyék őket, tudják mi vár rájuk és ők ezt örömmel veszik. Tudod, mennyit hallgattam például annak a harmadik polcon lévő két üveg lekvárnak a sustorgását? Egyik fánkba szeretne inkább kerülni, a másik pedig palacsintába, de amikor eljön az idő, boldogok lesznek, akármibe kerülnek.

Viszont a legszörnyűbb…

Martina hirtelen elhallgatott, mint egy figyelő mongúz nyújtogatta vékony nyakát, ahogy kifelé hallgatózott, majd felállt és azt mondta.

– Sehol senki. Gyere, ki kell jönnöd velem a konyhába és mindent megértesz.

Valentin tétovázva felállt. Martina óvatosan kinyitotta az ajtót, majd megragadta a fiú kezét és szinte húzta maga után.

– Ha fogod a kezem, az segít, hogy azt lásd, amit én – súgta – remélem, nem zavar, hogy ragad kicsit.

Valentin először viszolygást érzett, hisz látta milyen szutykos a kis pracli, és tényleg ragadt, de aztán valami furcsa érzés járta át. Másképp kezdte látni és hallani a világot. Apró zörejek, mint amikor keresztbe teszi a lábát egy tücsök, aztán egy váratlan messzi sikítás. Majd követte egy olyan röhögés, ami leginkább egy hörghurutos ördögére hasonlított.

Arcon ütötte őket a fény, hiszen a konyha ablakán akadálytalanul zúdult be a nap, amelynek nagyon örültek az ablakpárkányon a cserépben terpeszkedő fűszernövények is. Valentin hallotta, ahogy csendben, de érthetően beszélgetnek.

– Nagyon jó ez a fényterápia – dünnyögte a bazsalikom – érzem a szétáradó zöld erőt a fénykeringésemben. Ne búsulj te se. Fotoszintetizálj.

– Nem búsulok, csak azért ne várd, hogy kiugorjak a cserepemből. – fanyarkodott a fodormenta –

Aggódom a tegnap letépett négy levelemért. Vajon mi lett a sorsa? És ízlettem nekik?

A szöszi elengedte Valentin kezét, és ettől csend lett – Ne hallgass meg minden unalmas fecsegést. Most a világ legtöbb bajt okozó démonát akarom megmutatni, aki az ételek világában a legészrevehetőbb. A Romlást. Mindenkiben benne van egy pici, de ha hagyják felszínre törni, akkor eluralkodik és elemészt. Nagymami sokat mesélt róla, és hidd el, mindenben igaza volt. Légyszi, gyere ide a hűtőhöz. Kinyitod az ajtaját? – remegett meg a lány hangja – én nem merem.

Valentin kettőt lépett és lazán feltépte az öregecske hűtőszekrény ajtaját. Benézett. Csak a szokásos dolgok. Tojás, tej, bontott dobozos tejföl, pár Túró Rudi, papírba csomagolt akármik, üdítő és jó néhány apró miegymás. A sápadt lányra nézett:

– Én nem látok itt semmi különöset.

Martina megragadta a kezét, és ekkor fülébe éles, szenvedő sikítás hatolt, mely nyöszörgésbe torkollott, majd rögtön ezután mély, gonosz nevetés követte.

– Most már nem ment meg semmi. Az életed kudarcba fulladt. Nem fognak megenni.

A hang a kibontott tejfölös dobozból jött. Elengedte a lány kezét és újra csak a kertben csiripelő madarak hangját hallotta.

– Látod? A háború nem ér véget – mondta szomorúan a lány – és ti nem is sejtitek, mi zajlik körülöttetek.

Valentin határozott mozdulattal kiemelte a tejfölös dobozt, csak egy pillantást vetett zöld penészes, bűzős tartalmára, hogy lássa itt már elkésett a segítség. A Romlás őt már bekebelezte régen.

Kidobta hát, a konyhaszekrény mellett unatkozó kukába. Most már csak a bajban lévő gépsonkát kell megtalálnia. A papírba csomagolt akármiket kezdte bontogatni. Az elsőben pár szelet téliszalámit talált jó egészségben, a következőben pedig megtalálta a boldogtalan gépsonkát. Már kezdett levet ereszteni és savanykás, kétes illat lengte be háromszeletnyi testrészeit.

A fiú sóhajtott, majd a kenyértartóból kivette a körülbelül fél kilónyi kenyeret és vágott egy szeletet belőle. Megvajazta és rátette a sonkát. Enni kezdte. A negyedik harapásnál, Martina odalépett, megfogta kezét – felezd meg. Ekkor alig hallható hangot hallottak a kenyérről. – Köszönöm – lehelte a gépsonka. – Mit köszöngeted neki – mormogta a morcos kenyér és a karcos vaj – hisz ez a sorsunk.

Ők valószínűleg még nem találkoztak a Romlással és nem élték át azt, amit a riadt húskészítmény.

Nem volt a legfinomabb, de pár percen belül a sonkás-vajas kenyér jó úton haladt, élete beteljesüléséhez. Csend lett. A Romlás sunyin lapult a kukában kidobva, műanyag koporsójában.

– Én úgyis visszatérek… grrr… mindig – motyogta csak úgy a semmibe elhalóan.

– Menjünk vissza a spájzba – vetette fel Valentin – bármikor bejöhet valaki. Visszamentek hát kézen fogva.

Valentin ráébredt, hogy nemcsak azért jó érzés fogni a lány kezét, mert hallja mit adomázik egy kaktusz az ablakpárkányon a bazsalikomnak és a fodormentának. Valami másért is jó volt. De a lány elengedte a kezét.

– Mennem kell – mondta alig hallhatóan Martina – Vár az otthonom.

– Szeretném tudni, mit beszélgetnek azok a kovászolódó uborkák az ötliteres üvegben… És a Romlásnak is teljesen gátat kell szabni… Meg jó veled beszélgetni… Még a nevemmel se viccelődtél – motyogta a fiú – Szóval, fogunk még találkozni?

– Talán, egyszer… Egyébként nagyon szép neved van.

A polc nyikordulva tolódott a helyére és Valentin egyedül maradt.

Móra Ferenc 2013

Mourning wood

a zöld és barna íz
maga a föld
a lámpa jelzése fiktív
benned találkozunk
minden reggel előtt itt
őrjöng 180 gyerek
egyiknek sincs munkája
180 perc és 180 játék
égett a televízió előtt
a tömeg akadály a térben
látszat-cél
egy fényrög az áramban
megteremti a vakulást
a csúszdán
előreengedtem a lányokat
még videó is készült róla
és mindenki kinevetett
azt hiszem
itt siklott ki az életem
a fényt nem módosítja
180 fokost vettem
kifordultam magamból
mourning wood
(értsd: gyerekkora kemény gyásza – a szerk.)
beleállítottan a fába
a totembe
a tetemembe
autonóm jelleg
törvénytelen nevek
(értsd: költői szavak – a szerk.)
fattyú gyerekek
(értsd: u. a. – a szerk.)

Móra Ferenc 2013

Ferike

Vörös pecsétnyomot hagyott az égen a lemenő nap, amíg Ferike a ruhákat teregette, a Mama pedig a hintaágyon ült, egyik lábát átvetve a másikon. A Mama már majdnem annyira megbarátkozott hetvenkettedik életévével, mint a zárjegy nélküli cigarettával, aminek gondosan párna alá rejtett dobozából egy szál akkor is a kezében füstölgött. Az idős asszony lehunyta a szemét, majd jó mélyet szívott a keserű dohányáruból, amit a falu mindenben jártas cigányasszonya, a Tündi néni szerzett be neki, egyenesen az ukrajnai importból. A származás mellékes – ezt minden valamirevaló, láncdohányos falusi matróna tudta –, a csempészáru minőségére aztán csak az terjesztő cigány távozása után tettek megjegyzést. De minőség ide vagy oda…
„ – … a boltinál még mindig olcsóbb!” – gondolta a Mama, majd azon kapta magát, hogy amíg újra összehasonlította a sarki közértből és a cigányasszony kezéből kikerülő cigaretta árfolyamát, addig majdnem szem elől tévesztette Ferikét!
Pacemakerrel biztosított szívritmusában rendetlenkedő dobogást észlelt a Mama, amíg megmarkolta a hintaágy vaskarfáját, és tekintetével felkereste emberét.
Ferike természetesen ott állt, ahol hagyta: a szárítókötél alatt, kis pocakosan, atlétában, rövidszárú sportnadrágjában, lábán legjobb bőrcipőjével, és felemás zoknijával. Csillogó kék szemmel, bárgyún tátott szájjal nézte a naplementét, mintha egész életében sem látott volna még olyan szépet. A Mama kivette szájából a cigarettát, és a horizonton elfolyó vörös szín felé fújta a füstöt.
Ferike a tizenhatodik életévében járt, mikor a Mama drága ura, a Papa felfedezte az éhezéstől csenevészre fogyott legényt az ózdi gyár árnyékában húzódó MÉH telepek egyikén. A Papát kőműves kisiparos körökben jól ismerték. Annyira, hogy piros Aróját már a zakatolás hangjából maguk elé tudták képzelni az építőiparosok, Borsod megyén innen és Ózdon túl, tehát senki nem kötött bele a Papába, mikor érdeklődni kezdett a segédmunkásként foglalkoztatott fiú után.
Ferike… Másként viselte a körülményeket, mint a gyári munkás elvtársak, és a pirulós elvtársnők. No nem minthogyha  mélyen kommunista elveket valló családban nevelkedett volna fel, hanem azért, mert ő igazándiból különbözött a többiektől. Ferike szája mindig enyhén kinyílva mosolygott a körülötte lévőkre, élénk kék szeme pedig még a verést is olyan mulya örömmel fogadta, ami a szellemileg sérült emberek sajátja. Pszichés betegségéből pedig rendszerint hasznot húztak az emberek. Tekintve veleszületett állapotát, Ferikét feketén dolgoztatták, amolyan éhbérét: napi fél liter tejért, és három kifliért, amely étrend – az amúgy éhpoklos gyereket – szigorú diétán tartotta.
Ferike apja korán meghalt, anyja hasonló gondokkal született, mint tulajdon gyermeke, ám nővérében nem jutottak kifejeződésre a recesszív allélok; Ferike lánytestvére korán Pestre került, ahol családot alapított, és boldogságban, egészségben élte napjait.
Így akadt tehát a Papa Ferikére, ezelőtt harminc évvel, a nyolcvanas évek elején, Magyarország egy eldugott, határ menti szegletében. Sokszor magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a horgolt, piszkos zöld munkás pólóját viselő, pocakos Papa nagy komótosan kikászálódott az Aró bőrüléséről, csípőre tett kézzel megállt a MÉH telepi munkások előtt, majd akkurátus mozdulattal azon egyetlen Ferikéjére mutatott, aki az elkövetkező harminc évben családunk tiszteletbeli tagjává avanzsált, és mindeközben így szólt:
– Gyere csak, Ferikém! Velem jössz!
Na persze ez egész biztosan nem így zajlott le, de Papa szándéka mindenképpen lavinát indított el. Sok-sok gyámhivatali hercehurca előzte meg a végleges rendelkezést, de summa summarum, Ferike tizenhetedik születésnapját már a Papa gondviselése alatt ünnepelhette, mégpedig Hangonyon, egy olyan kis faluban, amely mind a mai napig párját ritkítja.
Ferike falusi pályafutásának kezdeti éveiről nem sokat tudok, viszont azt bizton állíthatom, hogy úgy hozzászokott a Mama kosztjához a telepi étkeztetés után, mint népmesei szegénylegény a kacsalábon forgó palota konyhájához. Virulhatott is bajuszos mosolya, kiváltképp, hogy a portán tündérszép hercegnő is tette-vette magát, aki pedig nem volt más, mint az én tulajdon Édesanyám.
Sok év telt el, mire Édesanyám révén én is arra a portára érkeztem, ahol sok neves történés megesett már. Nem tudom mennyi szem pereghetett le cseperedésem homokóráján, de egyszer csak olyan nagyon kíváncsi lettem a Ferike sajátságos szerepvállalására a mi családunkban, amilyen csudamód kíváncsiságot csak a kisgyerekek képesek magukból kipréselni. Bizony, szeget ütött a fejembe a gondolat, hogy ott élt velünk az a rézvörösre barnult férfi, aki se nem az apám, se nem a nagybátyám, a Papáé, de nem a Mamáé, a miénk, de mégse hozzánk született.
Nagyokat pislogva kérdeztem Édesanyámat, aki készségesen magyarázta el nekem hogyan, és miként került családunkba Ferike, akit a Papa oly’ nagy becsben tartott, hogy vasárnapi ebédkor addig nem mártotta a húslevesbe a kanalát, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Ferike már kapott enni. Hallgattam a Papa gyámgyermekének történetét, és olyan kalandokat képzeltem Ferike életébe, hogy alig bírtam ki, hogy azonnal el ne meséltessek vele mindent. Rohantam is lélekszakadva Ferikéhez, és úgy faggattam: honnan jöttél, hol a nővéred, és legfőképpen: szeretsz-e itt nálunk lenni? Ferike éppen nyakig merült egy jó nagy tál töltött káposztában, és két falat között csak ímmel-ámmal felelt buzgó kérdéseimre. A kiskonyhája felé mutogatott – ami nem a mi házunkban foglalt helyet, hanem egy másik épületben –, és említette az igazolványtartóját, meg azt, hogy elsorolnia nekem azt nem lehet, olyan hosszú történet az, hogy ő hogyan került mihozzánk!
Na, onnantól kezdve nyugodalmam nem maradt. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megszerzem Ferike irattartóját, ugyanis szentül hittem, hogy a titkot az igazolványok közé ásták el. A tökéletes alkalom nemsokára el is érkezett. Ott tébláboltam a dupla portán, a salakkal felszórt udvaron. Hátam mögött állt a mi házunk, a maga falusi fenségében, arccal nekem pedig az a másik épület húzódott, amiben benne foglaltatott Ferike konyhája is. Annak a sorháznak az a különleges tulajdonsága adatott, hogy sok-sok ember és állat élt benne, és ahány új nép, annyi toldalék csapódott az eredeti vályogház után. Így történhetett, hogy amíg dédnagymamám porta elejére épült vályogházát már ujjnyi repedés csipkézte, addig az udvar végén, a betonból húzott disznóól még eredeti fényében tündökölt. A kettő között foglalt helyet Ferike konyhája.
Ferike konyhája – a szívem is nagyot dobbant, mikor arrafelé néztem, hiszen a Mama vonakodott engem oda beengedni, de lehetett is egy gyerekkel bírni, aki már kieszelte a tökéletes bűntényt?
Csak azt vártam meg, amíg a Papa Ferikéstől beszállt az Aróba, és dologra ment, a Mama pedig a kelt tészta dagasztásához fogott, aztán már surrantam is be a kiskonyhába. Aztán addig-addig kutattam az asztal és a kredenc fiókjaiban, amíg meg nem találtam álmaim tárgyát.
Két kis gyerekkezembe fogtam a nagy, barna bőrből készült irattartót, és megremegett a szívem az izgalomtól. Kinyitottam… És nem találtam csak papírokat. Katonai-és személyigazolványt, lakcímkártyát, társadalombiztosítási kártyát, mindenféle olyan butaságot, ami egy gyereknek semmit se mondott. Olyan csalódottság zúdult rám, hogy kedvem szottyant keservesen felsírni. Felpaprikásodva önön tehetetlenségemen, addig forgattam a sokzsebes irattartót, amíg az egyik, jobb oldali zsebből ki nem fordult két, tablókép nagyságú fotó.
Két gyerek mosolygott a fényképeken, egyiken az egyik, másikon a másik. Egyik szőke hajú kislányként fogott egy bűnronda, rózsaszín játéknyulat, másik pedig vajszőke kisfiúként tartott a kezében egy plüssmackót. Mind a két kép műteremben készült, a gyerekek arcán meglepettség tükröződött. A fotók hátulján, Ferike szálkás, éppen hogy csak megtanult kézírásával állt a szignó: Nagy Ferenc.
Elnéztem egy ideig a képeket, majd óvatosan, mindet visszatettem a helyére – szigorúan a bal oldalra. Aztán futottam a Mamához. Tovatűnt a gyermeki lelkesedés, és már nem a családkutatás érdekelt, hanem az, hogy belekontárkodhassak a falusi konyhaművészetbe.
Telt-múlt az idő – megnyúlt a két gyerekkezem, olyannyira, hogy az egyik ujjamra még egy gyűrű is került. Mégpedig egy olyan gyűrű, aminek a jelentését igazán csak két ember értette: az aki adta, és az aki kapta. Ezzel egy időben ment el tőlünk a Papa. Elment, és nem az Aróval, hanem örökre.
Azokban a napokban a gyűrűm se csillogott azzal a vakító fénnyel, mint bármikor máskor. Ahányan maradtunk, mindannyiunk nyakába beleült a csend, és csak néztünk magunk elé, miközben pontosan egyikünk sem tudta, hogy mihez kezdjünk. Mindenesetre, az élet nem állt meg: sok mindent intézni kellett, és ebben benne foglaltatott Ferike ügye is.
A hivatalban előkerült a barna irattartó. Ahogy Édesanyám forgatta a sokzsebes tokot, egyszer csak, az egyik bal oldali zsebből kifordult egy fénykép a Papáról.  Egymásra néztünk Édesanyámmal, és mindkettőnknek értőn, könnytől fényesen csillant meg a szeme. Óvatosan csúsztattam vissza a Papa képét. Szigorúan a bal oldalra, hiszen a jobb oldalon Ferike másik családja foglalt helyet, és ezt Édesanyámmal mind a ketten jól tudtunk.
Mikor Édesanyám és én megérkeztünk Hangonyba, Mama még mindig úgy fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Helyet foglaltunk a hintaágyon, a Mama két oldalán, és egy ideig csendben figyeltünk.
Elnéztük Ferikét. Megöregedett. Hollófekete hajából úgy rikítottak ki az ősz szálak, mint a koromra szóródott lisztszemcsék.
– Te már megint híztál, te gyerek! – Hármunk közül a Mama szólt először Ferikéhez, a tőle megszokott kedvességgel. Erre Ferike felénk fordult, azzal a málé vigyorral, amit már elvártunk tőle. A Mama örökkön fűszerillatú tenyerébe rejtette arcát, és maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen.
– Gyere, hozd a tálkád! – Intett végül a Mama Ferike felé, majd fájós derekára tapasztott kézzel a konyha felé vette az irányt. Aznap paprikás krumplit főzött… Azt nagyon szerettem. Mosolyogva néztem, amíg Ferike lélekszakadva rohant tányérjáért. Mindent tudó mosollyal néztünk össze Édesanyámmal.
Tudtam, ha meghalnék, a fényképem a Papáé mellé kerülne. Az igazolványtartóba, szigorúan a bal oldali zsebbe helyezve. Ez pedig boldogsággal töltött el. Nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan, hálás boldogsággal.

CéhKaptár

Jócselekedetek

Tegnap átkísértem egy vak lányt a zebrán. Pénzt adtam egy félmeztelen kéregetőnek a Blahán, nem is keveset: hatszáz forintot. Aztán a Határ úton is dobtam egy kétszázast a szájharmonikán játszó tizenéves fiú kalapjába. Meglátogattam a beteg nagynénémet, fél órát töltöttem nála az átható ammóniaszagban. A járdáról felemeltem egy csigát és a nedves gyepre költöztettem. Felvettem a telefont, mikor az apósom hívott. Nevettem a viccein. Az annyi, mint kettő, négy, hat jócselekedet. Hét, ha úgy vesszük. A nevetés talán már túlzás is volt, rettenetes az a vicc.

Hajnali fél öt van, de aggaszt, hogy ma még nem tettem semmi jót. Bámulom a plafont, és igyekszem nem túl hangosan szuszogni. Az ablak nyitva, kellemesen jár a hűvös levegő. Oldalra fordítom a fejem, Eszti mélyen alszik. A takaró lecsúszott a válláról, hófehér bőre szinte világít a sötét szobában. Óvatosan betakargatom, nehogy megfázzon. Egy pillanatig azt hiszem felébred, és elrontja a jócselekedetemet. De nem. Viszont a hátára fordul, és kezdhetem elölről az aprólékos műveletet. Hamar feladom, és inkább a saját takarómat terítem rá. Ha magamtól veszek el, még többet ér a jócselekedet. Az lenne a legjobb, ha reggelre megfáznék. Ha Eszti megkérdezné, miért nem vigyáztam magamra, csak vonogatnám a vállamat. Aztán biztosan eszébe jutna, hogy két takaró is volt rajta, mikor felébredt. Talán el is sírná magát meghatottságában. Eszti mindig sír, ha meghatódik. És mindenen meghatódik.

Reggelig már képtelen vagyok elaludni. Eszti hétkor ébred, mosolyog. Próbálok köhögést színlelni, de elég ügyetlenül csinálom. Mindenesetre azt hamar észreveszi, hogy az én takaróm is őrajta van. A várt hatást nem érem el, csak egy puszit kapok a homlokomra. Talán ha ügyesebben köhögtem volna. Majd legközelebb.

A tükörben megnézem magam. Iszonyúan festek, és nem csak azért, mert a törés után sután megragasztott tükörlap torzít. Eszti reggelit készít, kiabál a konyhából, hogy mit kérek, visszakiabálom, hogy nem vagyok éhes, de mit szólna egy új tükörhöz, ma úgyis megyek az Ikeába. Azt mondja nem fontos, de ahogy gondolom. Ha nem fontos, az nem jó. Ha nem örül, nem is jócselekedet. Megkérdezem, mire vágyik, mit vegyek neki. Már nem kell kiabálnom, mögöttem áll és a hajamat fésülgeti. Ami azt illeti, a samponos flakon napok óta üres, de ő most nem léphet ki a lakásból, ihlete van, számítógép-közelben kell lennie, amíg ki nem írt magából mindent. Ezt mondta két napja is, de azóta sem írt semmit. Azért mosolygok, és megígérem, hogy este hozom a sampont, legkésőbb holnap reggel. Megint megkérdezi, nem ennék-e valamit. Nem vagyok éhes, mondom. Pedig őt boldoggá tenné, ha vele reggeliznék. Mindjárt más. Akkor természetesen kérek egy kis rántottát.

A tojás odaég, mint mindig, Eszti sír, mint mindig. Most nem azért, mert meg van hatva, hanem mert elrontott valamit. Simogatom csapzott rövid haját, bizonygatom, hogy azért nem lett olyan rossz. Megeszem az ő adagját is. Megint sír, most már örömében potyognak a könnyei. Ezt a rántottaevést szívesen elkönyvelném négy jócselekedetnek is, de a lelkiismeretem csak egyet enged. Már nyolc óra, és még csak két jócselekedet. Bele kell húznom.

Eszti még joghurttal kínál – négy napja lejárt –, de ezt már nem fogadom el. Dolgozni indulok. Eszti elköszön, aztán leül a gép elé, hogy én is lássam milyen nagy munkában van. A lépcsőházban látok egy eldobott csokis papírt, felkapom és kidobom a kukába. Ez is valami. Az utcán eszembe jut, hogy az iratok otthon maradtak. Kilencre be kéne érnem, de így biztos, hogy el fogok késni. Taxit fogok, és hazamegyek.

A feleségem otthon van, mint mindig. Már megint egész éjjel bennmaradtál, vágja hozzám köszönés nélkül. Sok a munka, adok kitérő választ, most is csak papírokért ugrottam haza. Ma ugye itthon alszol, kérdezi, de a hangja nem utal sem arra, hogy örülne ennek, sem arra, hogy bánná, ha távol maradnék. Igyekszem estig befejezni mindent, motyogom. Megkérdezem, kell-e valami. Ami azt illeti, elfogyott a tej, a tojás, meg a WC papír. Tampon is kéne. Tampont nem veszek, vágom rá azonnal, intézze el magának. Ennyi erővel ő is mondhatná, hogy nem hoz nekem borotvát a dm-ből, replikázik. Nem, ez nem ugyanaz. De. A vita félbeszakad, a főnököm hív. Mindjárt ott vagyok, gondok adódtak, mea maxima culpa. Milyen kulpa, kérdez vissza, de magyarázat helyett inkább leteszem és szedem a lábam. A taxi szerencsére megvárt, négyezer forintot ajánlok, ha olyan gyorsan hajt, ahogy csak lehet.

Őrült rohanás az egész nap. Az egyik kolléganőmnek kimegy a bokája, beviszem a balesetire. A főnök titkárnője sír, megvigasztalom. Sándornak nincs aprója az automatához, adok neki. Délután kettőig elérem a hatot. Fél négykor már mindenki menne, a főnök végül enged, bár dühöng és káromkodik. Elsétálok a bevásárlóközpontig, kiszellőztetem a fejem. Megveszem a tejet, a tojást, a vécépapírt meg a sampont. Az újságosnál veszek egy Élet és Irodalmat is, Eszti mindig drágállja, de nagyon szereti.

Ötre hazaérek, a feleségem meleg vacsorával vár. A húsok illata gyanúsan ínycsiklandozó, ahogy megkóstolom őket nyilvánvalóvá válik, hogy étteremből hozatta. Nem mondom meg neki, hogy észrevettem. Ez már nyolc. Túlszárnyaltam magam. Evés közben váratlanul felpattan, és az előszobába siet. Hallom, hogy kiabál, megromlik a tojás, nem lehet csak úgy otthagyni a szatyorban. Pár másodperccel később visszajön az ebédlőbe, és kérdőre von. Minek vettem sampont, van még két teli flakon. Ráadásul festett hajra. Mintha nem élnénk együtt tizenöt éve, talán nem nyilvánvaló, hogy sosem festette a haját? Félrenyelem a húst, köhögök. Ezúttal igazán. A gyenge, vékony szálú hajra is jó, válaszolom. Nagyszerű, tehát neki gyenge és vékony szálú a haja. Miért nem mondom egyből, hogy rusnya? És tampont meg nem vettem? Neki szüksége van rá, már reggel is szólt. Akkor menjél el a boltba, szívem, és vegyél. Én nem fogok. Ez meg mi? Élet és Irodalom? Mióta költünk feleslegesen ilyen flancos lapokra? Mintha nem futná rá, szívem. Vehettem volna neked harminc Élet és Irodalmat vécépapír helyett. Neked úgyis papír – papír. És amúgy meg minek turkálsz a szatyorban? Hogy ne romoljon meg a tojás. Mert rántottát akar csinálni, ha már végre együtt reggelizhetünk, a héten először. Ne csinálj rántottát, rosszul vagyok tőle. Mindig szeretted a rántottát. Igen, ha nem úszik az olajban. Azt mondod, nem tudok rántottát sütni? Tudsz, csak rosszat. Ne bőgjél. És egyébként is, nem alszom itthon, csak hazajöttem vacsorázni, hogy örülj. Sosem vagy itthon. Igen, hogy te folyton itthon lehess. Megyek zuhanyozni, elment az étvágyam.

Hétkor elmegyek otthonról, a sampont meg az Élet és Irodalmat a zakóm belső zsebébe gyömöszölöm. A feleségem körmöt lakkoz a nappaliban nekem háttal, nem is reagál a köszönésemre. Megint taxit hívok, mikor hozhatom már el azt a nyamvadt autót a szervizből? Sokat kell várni a kocsira, és vánszorgunk. Minden piros lámpát elkapunk. Csak nyolcra érek Esztihez. Nagyon örül nekem. A samponról már meg is feledkezett, annál nagyobb öröm, amikor odaadom neki. Nem kellett volna, ez iszonyú drága, jaj te olyan édes vagy! Gyermeki örömmel siet a fürdőszobába, hogy hajat mosson.

Míg szépítkezik én nézem a tévét. Nagyon kicsi készülék, és csak hét vagy nyolc sávot lehet fogni rajta. Vennék neki egy nagyobbat, fizetnék neki egy másik csatornacsomagot, de nem hagyja. Frissen és vidáman lép ki a fürdőből, a haja már száraz. Mutatja, hogy milyen selymes. Megsimogatom. Mellém kuporodik a kanapén, és együtt nézzük az esőerdő állatvilágáról szóló unalmas műsort. Ő élvezi. Mikor véget ér, odaadom Esztinek az Élet és Irodalmat. Az örömét aligha lehetne fokozni. Megsimogatja a címlapot, majd leteszi a dohányzóasztalra az újságot. Most fáj a szeme, de holnap elolvassa. Viszont szeretne mutatni valamit. Karon fog, és a gép elé rángat. Írt egy verset, és a véleményemet akarja hallani. Tíz sor az egész, olvassam csak. Édes, bugyuta vers, tökéletlen és szeretnivaló. Hozzám törleszkedik. Arra kíváncsi, hogy szerintem megjelenhetne-e egyszer az ő verse is az Élet és Irodalomban. Azt mondom, mindenképp. Eszti sugárzik a boldogságtól, sír és nevet. Azt mondja, én vagyok a legcsodásabb ember a világon. Csak mikor már elaludt az ölemben jut eszembe, hogy elfelejtettem összeszámolni, hány jócselekedetet könyvelhetek el mára. 

CéhKaptár

Felnőtt élet

Ihatatlan vagyonban,
karmolászó alomban
sántít a macskám.
Nem kölyök már,
kijönnek a kutyámmal.
Életeit benőtte,
babonáit lelőtte,
nincs más hátra,
mint egyenesen előre.
Adhatnék neki tejet,
hogy megigyák az egerek,
ezt se foglalkoztatják
a bajszos dolgok már.
Kalandra sem szomjazik.
Nem vádlom, hogy kapzsi,
de megélni sem tudna
nagyröptű ideákban,
anyagias állat ez.
Nem mondták még igaz,
de állítom:
egy macska sem csinál
szőrén-szálán
eltűnt lusta nyarat.

CéhKaptár

Vagy úgy!

A középkorú alkalmazott tágra nyílt, riadt szemekkel, egész testében remegve lépett be az igazgató szobájába, aki percekig észre sem vette az ott álldogáló nőt. Mikor aztán feltekintett újságjából, türelmetlen pillantást vetett az ajtóban tétovázó takarítónő felé.

– Szüksége van valamire? – kérdezte a férfi, és nyomban visszabújt a reggeli lap mögé.

– Öhm… – habozott a nő – Igazgató úr, kérem, ömlik… a szobában folyik, a padlón…

– Hát törölje fel! Vagy nincs felmosórongya? Annyi pénzből, amennyit a múltkor felszerelésre adtam magának, akár egy egész szállodát kitakaríthatna.

– Nem, nem erről van szó, kérem, van felmosóm. Hanem…

  – Akkor meg mit akar? Nem látja, hogy nem érek rá? – s a kezében lévő kávéscsészével olyan hevesen bökött a lap felé, hogy az ital majdnem az újságra löttyent.

– De látom, elnézést kérek. Csak… az igazgatóasszony… a szobában…

– Nahát, nem mondja! Mégis hol lenne? Fél órája jöttem ki onnan én is, tudja, ő a feleségem, vele alszom egy ágyban. Azért jött ide, hogy ezt elmondja?

– Nem, nem azért – hebegte a nő – Hanem azért, mert az igazgatóasszony fekszik…

– Maga most szórakozik velem? Azt hiszi, ez vicces? Mi van ma? Április elseje? – azzal az igazgató színpadiasan fellapozta az íróasztalán álló naptárat. – Nem, nem április elseje van. Tehát? Csak ki akarja magát rúgatni, ugye? Maga nyilván csak ki akarja magát rúgatni – válaszolta meg saját kérdését a férfi.

– De igazgató úr, kérem…

– Mit kér? Mire kér? Az előbb azt mondta, nincs szüksége semmire, van felmosórongya, vagy mi a fene kellett magának. Nem hiszem el, hogy nem hagyják az embert nyugodtan dolgozni, mikor annyi munka van, hogy az ember majd’ belefullad.

– Igazán sajnálom, igazgató úr, kérem, nem akartam…

– Hát sajnálhatja is! Én is sajnálom, hogy felvettem magát. Most akkor mire vár még? Hogy együtt sajnálkozzunk?

– De igazgató úr, kérem, nem kel fel…

– Magának aztán van bőr a képén! Ide áll elém azzal, hogy a feleségem még alszik! Mintha én nem tudnám! És különben is, mit zavarja ez magát? Csak nem akarja kirángatni a feleségemet az ágyból csak azért, hogy maga hamarabb hazamehessen?! Megáll az ember eszem… Menjen, és takarítson addig a konyhában vagy a fürdőszobákban. Hát milyen takarítónő maga? És ezért még pénzt is mer kérni…

A mindeddig tehetetlen nő nem bírta tovább, szeméből könnyek törtek elő és hisztérikus hangon ennyit mondott:

– Akkor menjen, és nézze meg a saját szemével!

A férfi e hangnemnek köszönhetően végképp elvesztette türelmét és idegesen felpattant.

– Úgy látszik, maga tényleg azt akarja, hogy kirúgjam! Mégis mit képzel magáról? Most bemegyek abba szobába, hogy nyugton hagyjon végre, de vegye úgy, hogy egyszersmind ki is van rúgva!

A nő csak állt mozdulatlanul és szemével követte a szobából kiviharzó férfit. Néhány pillanat múlva elhaló kiáltás futott végig a tágas villa folyosóin. A férfi elszörnyedve rohant a takarítónő felé és annak karjait megragadva üvöltött rá:

– Hát miért nem mondta hamarabb?

CéhKaptár

Az útra fagyott bunda

Útszélen széttépett bunda rothad, cafatokban, mint szálló pitypangvirág,
Jelentéktelen, akár a lehulló levél, az autók már észre sem veszik.
Két napja döglött, a busz elé ugrott, és az letépte a fejét.

Fura árny lép ki a ködből, és leül a tetem mellé,
Így mereng el, hogy a tetem vajon milyen állat lehetett.
Vörös színe rókát sejtet, fiatal állatot, mely éjjel fiainak keresett élelmet.
Bent járt talán a faluban, hogy tyúkot lophasson?
Esetleg az árokban űzte a fácáncsaládot?
Ki tudja már ezt, az oka, mint hamu a szélben, elszállt halálakor.
Ha nem róka volt, talán kutya, méretben a kettő, egykutya.

Ha eb vére fagyott az útra, mi volt, ami a lelket hajtotta?
Vadászösztön, vagy kangörcs? Akármi is, az életébe került rá hallgatnia.
Mi volt a tetem, a fene se tudja, talán ezek, talán másé a hulla, kiderülni nem fog soha.
Ma már csupán csont, meg némi bőr,
s a lényeg, az aszfaltra csattant lélek, az elszállt, mintha soha nem lett volna.

CéhKaptár

Nem szeretem ezt a szót

Az egész szeretetnek indult. Láttam, tetszett neked a hajam. Olyan kedvesen játszottál vele. Rég fogták meg a hajam. Néztem, milyen, amikor hozzám érnek. Néztelek. Szép voltál. Pedig nem szeretem ezt a szót. Én milyen lehetek neked? Nem, nem kérek több bort, köszönöm. Tudom, hogy borfesztivál, de elég lesz. Neked ízlett, láttam.

Megvárhattam volna az első buszt. Túléltem volna. Az ipodom is fel volt töltve. De te azt mondtad, ne hülyéskedjek már, meg hogy meg kell tanulnom bízni az emberekben. Tényleg nem tűntél ijesztőnek.

Én komolyan hittem, hogy a Shrek DVD jó ötlet. Imádom, ahogyan a végén a királylány ogre marad. „Gyönyörűnek kéne lennem.” Biztos te is szereted, ha egyszer megvan. Nézhettük volna azt.

Kicsit azért fáztam nálad. Nyaldosta a lábam a hideg. Nem is a lábam volt. De fáztam. Te pedig nem hallottál. Talán a lábamtól. Pedig próbáltam szólni, azt hittem, szóltam. Talán elnémultam. Fura, gyerekkoromban álmodtam mindig azt, hogy segítségért kiáltok és senki nem hallja. Gyerekkoromban, amikor még annyira mély akartam lenni, tele titkokkal. Vicces.

De tényleg nem fájt. Annyira nem is zavart a gondolkodásban. Mondjuk zavarba jöttem a vérfolttól. Az nehezen fog ám kijönni, ha most nem áztatod be. De olyan kínos. Azt reméltem, nem veszed észre. De nyilván észre fogod, a te lepedőd.

Ugye nem így kell ilyenkor viselkedni? Ha jól csináltam volna, akkor korábban abbahagytad volna, ugye? Én próbáltam. Csak az a hideg.

Néztem, milyen, amikor hozzám érnek. Nem volt szép. De nem is szeretem ezt a szót. Sőt, ha belegondolok, a szeretni szót sem szeretem.

Az egész szeretetnek indult.

CéhKaptár

Haikukör

A hiéna haikuja

Egy baudelaire-i dög
húskoporsóba görög –
urnába lépdel.

A féreg haikuja

Hiénát enni:
mintha élettel teli
halált falnék fel.

A halál haikuja

Minden rágni vágy,
kerekező túlvilág,
a test elporlad.

Az élet haikuja

Porból és porrá –
a lét iránti honvágy
életbe forgat.

CéhKaptár

Öregek otthona

Rozzant, idő által ráncba szedett alakok,
a körmükre égett élettől félnek a lakók.
Az összecsoszogott, bottal kopogtatott,
fürdetett, tisztára mosott linóleum látja,
ahogy az arcokon tükröződik
lét és nemlét liminalitása.

A folyosón nyelvet ölt az inga,
mi több emberöltő óta
üt, mint az utolsó óra,
s az idő befellegzik,
keleten és nyugaton
számíthatunk esőre, netán hóra,
mi hullva megmos, mint kéz a kezet,
majd görcsössé simulva betemet.

A végakarat kicsurog,
mert minden ágytál más,
az öregek otthonának kertésze,
miközben ágyást ás,
azt látja – ásója mellől felnézve döbbenten –
hogy a lakók
mint megtört szívben dobbant csend,
a fehér szakállú Józsi bát körül állva morogják,
hogy: „Akarjuk!”
Mindegyikük kezében konyháról csent kés,
azzal döfik halálra a törött szárnyú varjút.
Penge híján csak Marika marad ki,
de javítva a hibát
tolószékével trancsíroz szét két éti csigát.
Oda-vissza gurul rajtuk,
a két ház roppanva felemelkedik és alászáll:
az egész egy kerékbe tört, hímnős haláltánc.
Egy kerékre jut két csigatest,
s ha mindkettőnek a felét vesszük, akkor két nőcsiga,
s az egyiknek nem szabad a másikra berágnia,
mert ez egy posztumusz csiga-bigámia.

A kertész a fejét csóválja,
az arányokat méricskéli leverten,
a virágágyást és az öregeket nézve úgy érzi magát,
mint Arany János a kertben.
Hallja-hallgatja e szabadkőműves gerúsziát,
ahogy a hang a légen úszik át:
„Trombocita a véremben.
Öregember, nem vénember”
Látja-láttatják vele, hogy mint halad
– mindig előre mász s harap –
az egyfejű varjú detollizációja,
a szálakat húzgálják, s a hűvösség
minden elcsent toll
után úgy terjed szét, mint roppantós
cigiben a menthol.
„Trombocita a véremben.
Öregember, nem vénember”
A varjú nem hiába holt,
minden öregnek hajába’ toll,
a tetem körül tánc s kezek,
a füvön csiganyál lebeg,
a sok suta láb megremeg,
öregek otthonába szorított satuháremek
kéjeit élvezik matuzsálemek.
„Halott legyünk – vagy szabad a csók,
ez a kérdés, virrasszatok!”
Vérmaszatok és foltok a ruhákon,
mint egy sade-i, obszcén mise,
varjú és csigák teteme felett
csattog a vágy protézise.
„Trombocita a véremben.
Öregember, nem vénember,
arcbarázdáiban akad még kellem,
aki kaszát ragad, azt a halál el nem!”

Az állatokra azt mondjuk, megdöglenek,
de ez szabályos dögöltetés,
ha nincs is ilyen ige, de a kertész ilyet talált,
amivel az öregek műveltetik a halált.

CéhKaptár

Céges rénszarvasok

Amikor megírtam azt a levelet, nem gondoltam volna, hogy ilyen következményei lesznek. Az egész úgy indult, hogy hámoztam egy narancsot, aminek nagyon nehezen jött le a héja. Csak hámoztam és hámoztam, már nagyon fájt a nagyujjam a köröm alatt, csípte is a lé, aztán amikor nagy nehezen lejött a burka, még azt a sok fehéret is le kellett róla kapargatni. Közben morfondíroztam és szidtam azt a narancsot, utána szidtam az összes narancsot, ami kiterjedt az összes gyümölcsre, és onnantól már igazán nem kellett sok az emberiség gyűlöletéig. Amikor végre beleharaphattam ragacsos kézzel és fájó körmökkel a narancs húsába, az annyira savanyú volt, hogy legalább egy kontinensnyi ember fintora ült ki az arcomra, és amikor felspriccelt a leve a szemembe, na akkor döntöttem úgy, hogy elegem van az egészből, és megírom azt a levelet, hátha.

Tisztelt Karácsony Miklós!

Ezúton szeretnék jelentkezni az Ön által meghirdetett exportmenedzseri asszisztensi pozícióra. Mellékelten küldöm önéletrajzomat.
Pozitív válaszában bízva maradok tisztelettel,

Tóth Laura

Ezután elaludtam, és tudtam, úgyse fog összejönni, mert nekem az a sorsom, hogy a híd alatt vénüljek meg egy kóbor kutyával osztozva a kikukázott maradékon. Amikor arra keltem, hogy fázom, ezt hittem, ez már a vég, és még félálomban kinyújtottam a tenyeremet marokkal fölfelé, hátha pottyant bele valaki egy kis aprót. Amikor valami meleget és mézeskalácsszerűt éreztek az ujjbegyeim, hirtelen bekapcsolt a többi receptorom is, és rájöttem, valami nem úgy van, ahogy reggel hét órakor lenni szokott. Egy irodában találtam magamat, előttem íróasztal, velem szemben mintha csak a Mikulás ülne, mögötte hatalmas ablak, odakint minden csupa hó.
– Üdvözöllek az Északi-sarkon! – mondta a fehér szakállas dagadt ember, én meg hunyorogva vártam, hogy „hohohó”, no meg, hogy szóljon az ébresztőórám – Karácsony Miklós vagyok – mondta még ezt is. És akkor hirtelen, az a kapcsoló, a ráismerés, mint egy krimi végén, amikor Poirot felfedi a gyilkost, leesett, hogy Karácsony Miklós, santaclaus24@hotmail.com e-mailcímmel, tényleg a Mikulás. Ültem ott szótlanul, bámultam a mézeskalácsot, amit az a kis csökött törpe nyomhatott a kezembe, aki a Mikulás mellett ácsorgott, kezében egy tálcányi süteménnyel.
– Megkaptam az önéletrajzodat – letegezett, hiszen a Mikulás mindenkit tegez – Elnézést kérek, amiért varázslattal kellett ideutaztatnom téged, de másképp nem igazán tudtál volna eljönni az interjúra. Tudod, nincs sok buszmegálló errefelé – majd kacsintott, én meg még röhögtem is egy kicsit, de csak azért, mert szinte láttam a feje körül a Coca-Cola feliratot.
– Szóval, ahogyan a hirdetésben is olvashattad, exportmenedzseri asszisztenst keresünk. Jotli, az egyik fiatal manónk javasolta, hogy így hirdessem meg az állást, én nem nagyon vagyok otthon az ilyen modern dolgokban, a kukacpostámat is ő csinálta.
– Igen, jelentkeztem – mondtam, mintha még nem tudná, és magamban azért elismertem Jotlit, mert bizony „a Mikulás kisegítőt keres” jeligére nem sok levelet kaptak volna, legfeljebb pszichológusoktól.
– Azért is hívtalak be téged, mert te vagy az első jelentkező, aki szinte minden évben jó gyerek volt – ahogy ezt mondta, eszembe jutott az a legóvár, amit ennek ellenére sosem kapta meg.
– Köszönöm – feleltem, magamban persze roppant ironikusan.
– Itt nálunk ez az egyik legfontosabb szempont. A feltételeknek tehát megfelelsz. Mint bizonyára tudod, itt az Északi-sarkon egy hatalmas játékgyárat üzemeltetünk. A teendőid közé tartozna a legyártott játékok leltározása, a készletek ellenőrzése, karbantartása, valamint az elosztás megtervezése a beküldött levelek alapján. A fizetséged napi tíz mézeskalács, öt cukorkarúd, és egy bögre forró csokoládé lenne. A beosztáshoz jár még egy céges rénszarvas, valamint természetesen a szállás. Nos, röviden ennyi – egészen idáig azt hittem, olyan lesz ez az interjú, mint az összes többi. Általában már az elején kiderült, hogy nem is akarok ott dolgozni, ennek ellenére meghallgattam a mondókát, és bőszen bólogattam. Ebben az esetben azonban a céges rénszarvas elgondolkodtatott.
– A rénszarvast meg lehet a szőrén ülni? – kérdeztem gyanakvóan.
– Hát hogyne! – válaszolta a pocakos – lenéztem a mézeskalácsra a kezemben, és beleharaptam. Napi tíz mézeskalács. Néztem a tálcás manót. Ilyenekkel kellene laknom. Néztem a fehér szakállszőrök felett mosolygó szemeket. Ő itt a Mikulás. Néztem a gyertyákat, a fenyőágakat, az irodát betöltő piros és zöld drapériákat, és néztem a villogó égősort az irattartó körül, és a karácsonyfadíszekkel körberakott csillárt, és valahol messze megszólalt a Jingle Bells is.
– Huh – nyögtem. Normális állásinterjúkon egy ilyen nyögés után kitoloncolnak a helységből rád zárják kulcsra az ajtót, de a Mikulás nyugodt maradt és mosolygott.
– Gyere, nézzünk körül! – rikkantotta hirtelen, és mire feleszméltem, már egy karámban álltunk, ahol a fénylő orrú rénszarvasok bőgtek, amik, mint kiderült, karácsonyszínűt szarnak. Ahogy odahajoltam az egyikhez, hogy megsimogassam, éreztem, elveszítem egyensúlyomat, és zuhanok, bele a karácsonyszínű szarba, és ahogy zuhantam, láttam magamat a macskacsengős zöld kisruhában, meg a kunkorodó orrú piros papucsban, arcomon pozsgás folttal, ahogy regisztrálom a napi hintalótermést, és elkezdtem nevetni. Nevetve placcsantam a karácsonyszínű potyadékba, annyira nevettem, hogy nem bírtam felállni, csak fetrengtem benne, és éreztem, ahogy átázik tőle a ruhám, szerencsére az illata édeskés volt, mint a gumicukor. A Mikulás is velem nevetett, miközben kezével lengetett, hogy hazavarázsoljon.
Még akkor is fájt egy picit a rekeszizmom, amikor újra koszlott kis panellakásomban találtam magamat. Ültem egy ideig, vártam, hogy elmúljon minden. Az Északi-sark, a Mikulás, a manók, a rénszarvasok, meg a mézeskalács íze a számban.
Majd kimentem a konyhába, és nekiálltam rántottát csinálni. Bosszankodtam, amikor három tojáshéjdarab is belepottyant a serpenyőbe, meg amikor kiszóródott a só. Ráadásul rá a főzőlapra, hogy ráégjen és büdös legyen. Bosszankodtam, amikor letapadt a sárgaság, pedig teflon, és bosszankodtam, amikor rájöttem, nincs itthon kenyér. Végül bosszankodva szedtem le a karácsonyi díszkivilágítást, raktam el a gyertyákat, csomagoltam el a plüsshóembert, és a rénszarvasmintás díszpárnákat.