Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Fernando Sorrentino: A fejemet esernyővel ütlegelő férfi

Fordította: Kókai Erzsébet

Létezik egy ember, akinek az a szokása, hogy engem ütöget egy esernyővel. Pontosan öt év telt el azóta, hogy első alkalommal a fejemre koppintott eső ellen védő alkalmatosságával. Kezdetben ki nem állhattam, de mára már hozzászoktam.

Fogalmam sincs, hogy hívják vagy, hogy ki ő. Annyit tudok róla, hogy átlagos megjelenésű férfi, aki szürke öltönyt visel és hétköznapi arcát őszülő halánték övezi. Egy öt évvel ezelőtti, tikkasztó nyári reggelen találkoztam vele először, miközben újságot olvasva ültem egy árnyékos padon a Palermo Parkban. Váratlanul hozzáért valami a fejemhez… Most is miközben írok, ugyanaz az ember áll mögöttem, és azóta is ütöget, gépiesen és közömbösen, egy esernyővel.

Akkor mély felháborodással fordultam hátra, de rendületlenül ütlegelt tovább. Érdeklődtem az elmeállapota felől, de úgy tűnt, meg se hallja. Aztán rendőrrel fenyegettem. Higgadt és hűvös maradt, ragaszkodva a „küldetéséhez”. Pár határozatlan pillanattal később – látva, hogy nem fog változni a helyzet – felálltam és orrba vágtam. A férfi elesett és alig hallhatóan felnyögött.

Azon nyomban felpattant, látszólag nagy erőfeszítés árán, és minden szó nélkül folytatatta a fejem bántalmazását az esernyővel. Az orra vérzett, én meg abban a pillanatban már sajnáltam. Gyötört a lelkiismeretem, hogy olyan erősen ütöttem meg. Végtére is, nem volt verésnek nevezhető, amit csinált; csupán finoman hozzám érintette az esernyőjét, egyáltalán nem okozva azzal fájdalmat. Persze ezek az érintések roppant kellemetlenül érintettek. Mint mikor egy légy száll a kézfejedre: fájdalmat nem érzel, csak eszméletlenül idegesítő. Voltaképpen az esernyő egy terjedelmes légy, ami folyton az én fejtetőmön landol, bizonyos időközönként ismétlődve.

Abban a meggyőződésemben, hogy egy őrülttel van dolgom, megpróbáltam elmenekülni. Az esernyős alak viszont követett, továbbra is ütögetve szótlanul. Így elkezdtem futni (ezen a ponton szeretnék rámutatni, hogy nem sok ember van, aki olyan gyorsan futna, mint én). A férfi utánam vetette magát, hiábavaló próbálkozásokat téve a megütésemre. Dúlt-fúlt és annyira zihált, hogy úgy véltem, ha továbbra is ilyen sebességű futásra kényszerítem, akkor ott és abban a pillanatban holtan esik össze.

Ezért lelassítottam és ránéztem. Se hálának, se szemrehányásnak nem volt nyoma az arcán. Kitartóan ütlegelte tovább a fejemet az esernyővel. Arra gondoltam, hogy felbukkanok a rendőrállomáson és a következőket mondom:

– Biztos úr, kérem. Ez az úr egy esernyővel püföli a fejemet.

Példátlan eset lett volna. A rendőr valószínűleg gyanakodva nézett volna rám, elkérte volna az irataimat és elkezdett volna zavarba ejtő kérdésekkel bombázni. Talán még a letartóztatásommal is végződhetett volna ez az egész.

Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha hazamegyek. Felszálltam a 67-es buszra, közben az esernyős zaklatóm szorosan mögöttem haladt. Helyet foglaltam az első ülésen, az „árnyékom” pedig megállt a jobb oldalamon, bal kezével a korlátba kapaszkodva. Jobbjában tartott esernyőjével könyörtelenül folytatta macerálásomat.. Eleinte az utasok félénken mosolyogtak, majd a sofőr elkezdett minket figyelni a visszapillantó tükörben. A busz utasai fokozatosan váltottak mosolygásból kacagásra, végül az egész busz hangos, végeláthatatlan hahotában tört ki. Égtem a szégyentől. Az üldözőm továbbra sem zavartatta magát, és folytatta az esernyőcsapások sorozatát.

Végül leszálltam – azaz leszálltunk – a Pacifico hídnál, majd végigsétáltunk a Santa Fe sugárúton. Mindenki felénk fordult és ostobán bámult ránk. Késztetést éreztem arra, hogy ezt mondjamnekik:

– Mit bámultok, idióták?! Nem láttatok még embert, aki egy másik embert ütlegel egy esernyővel?

Bár feltehetően még egyikőjüknek sem volt része ilyen látványban. Később odáig fajult a helyzet, hogy öt vagy hat gyerek őrjöngve üldözőbe vett minket.

Mindezek ellenére volt egy tervem. Amint hazaérek, megpróbálom az orra előtt becsapni az ajtót. Sajnos nem jött össze… Olvashatott az elmémben, mert határozottan megragadta a kilincset és velem együtt belökte az ajtót.

Attól a pillanattól kezdve, egyfolytában püföli a fejemet az esernyőjével. Amennyire meg tudom mondani, még aludni sem alszik és enni sem eszik soha. Kizárólagos tevékenysége az én ütlegelésem. Bármit csinálok, ott van velem, még a legbensőségesebb helyzetekben is. Emlékszem, hogy kezdetben egész éjszaka ébren tartott az esernyő szüntelen landolása a testemen. Most már szerintem el sem tudnék aludni e nélkül.

A kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen. Számtalanszor és minden lehetséges módon kértem, hogy magyarázza meg ellenem irányuló viselkedését. Hiába: szótlanul ütötte tovább a fejemet az esernyőjével. Sokszor próbáltam megütni, megrúgni, még – Isten bocsássa meg nekem – ernyővel is odacsaptam neki. Készségesen fogadta az ütéseket. Mintha ezek figyelmen kívül hagyása a munkája része lett volna. Pontosan ez a legfurcsább tulajdonsága, hogy a megingathatatlan hite a munkában párosul az ellenségeskedés teljes hiányával. Röviden az a meggyőződése volt, hogy valamiféle felsőbb hatalom számára végez titkos küldetést.

Annak ellenére, hogy nincsenek fizikai igényei, tudom, hogy amikor megütöm, az fáj neki. Tudom, hogy gyenge és halandó. Azzal is tisztában vagyok, hogy megszabadulhatnék tőle egyetlen golyóval. Azt viszont nem tudom, hogy melyik lenne a jobb megoldás: hogyha a golyó őt vagy engem ölne meg. Azt sem tudom, hogy ha valamelyikünk meghal, akkor folytatná-e az ütlegelésemet az esernyőjével. Mindenesetre mindkét esetben értelmetlen a továbbgondolás, hiszen arra már rájöttem, hogy nem tudnám megölni sem őt, sem magamat.

Másrészt mostanában ébredtem rá arra, hogy nem tudnék az esernyőcsapások nélkül élni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kerít hatalmába egy bizonyos balsejtelem. Egy új aggodalom miatt rágom magam, és ez a szorongás szintén ettől az embertől ered. Talán amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor elhagy, és soha többé nem fogom érezni az esernyőjének érintését, ami segít nekem olyan mélyen aludni.

Nyelvi fordulat

Matthew Grigg: Panini Professzor

Fordította: Adorján Imola

Sok éves éttermi pályafutásom előtt egy neves természettudományi egyetemre jártam. 2023-at írtunk, és én éppen azon voltam, hogy befejezzem a tudományos projektemet, amivel elnyerhetem a professzori címet. Fogalmam sem volt, hogy végül pont ez a kutatás lesz, ami ahhoz vezet, hogy egy konyhai alkalmazott legyek.

Egy héttel ennek bekövetkezte előtt a negyvenkettedik születésnapom magányosan talált rám, amint éppen, mint ahogy az már megszokott volt, a lakásomban üldögéltem teljesen egyedül. Ahogy azelőtt már számtalan reggelen tettem, most is édes süteményt rendeltem a kenyérpirítótól.

– Igenis uram! – válaszol monoton robot modorában.

Nekiláttam a munkámnak. Egy pazar kis gépezetet terveztem, ami képes bármely két lény elméjét átszállítani egymás testébe.

Mialatt a kenyérpirítóm szervírozta a reggelimet, nyugtáztam, hogy a masinám készen áll a tesztelésre. Előhoztam a kacsát és a macskát, amiket direkt erre az alkalomra vásároltam, és beállítottam a nekik megfelelő parancsokat a gépen. A kezemben tartottam a süteményemet, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy egyek. Elindítottam az átszállítási folyamatot. Ahogy az várható volt a masina búgott és zümmögött, és úgy éreztem, mintha a szintetikus hangok csiklandoznák az idegeimet.

A készülék elhallgatott. A macska megrémült a szörnyű lármától, és a levegőbe ugorva hirtelen rávetette magát a gépre. Én magam pedig halálra rémülten néztem, de talán csak hallucináltam, ahogyan egy színes örvény kavarog felém, és úgy éreztem, mintha az elmém kiszakadt volna az üregéből.

Csak percekkel később tértem magamhoz, és az első dolog, amit észrevettem, hogy jóval alacsonyabb vagyok. Majd felfedeztem a tényt, hogy hiányoznak a lábaim. És végül nyugtáznom kellett, hogy egy kenyérpirító lett belőlem. Rögtön láttam a probléma megoldását, hiszen a gépezet könnyen, egyetlen gombnyomással vissza tudja fordítani a folyamatot. Ám ezzel egy időben azt is be kellett látnom, hogy kenyérpirítóként teljes mértékig képtelen vagyok akárcsak ennek a gombnak a megnyomására is.

Némi megfontolás után a kenyérpirító belső számítógépét használva kezdtem el kidolgozni egy stratégiát arra, hogyan szabadulhatnék ki. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Elkezdtem ismerkedni az új testemmel: a grillsütővel, a kenyértartóval, a beszélővel és magával az egész mechanizmussal. A szerkezet primitív szemein keresztül, amiket egyébként arra használt, hogy tálalja a kreálmányait, megláttam a telefont a falon. A lehető legpontosabban célozva elkezdtem kenyérszeleteket dobálni felé. Szerencsére jókora adag kenyér volt a pirítóban, ahhoz, hogy próbálkozzak, de amikor már a sokadik szelet pattant le sután a telefonról, mégis elkezdtem kételkedni benne, hogy elegendő lesz.

Egy idő után bölcsebb ötletnek tűnt a kilövés előtt meg is pirítani a kenyeret. Egy kérges, teljes kiőrlésű szelet végül lepattintotta tartójáról a telefonkagylót, amibe beleszólt a recepciós közömbös hangja. Vissza kellett fognom a vágyam, hogy beleordítsam a kagylóba az egyébként, lássuk be, valószínűtlen állapotomat, ezért csak ennyit mondtam:

 –Akadt egy kis problémám a 91-es szobában. Tudna nekem segíteni?

– Azonnal, uram. Van egy vízvezeték repedés azon a folyosón egy kicsit hátrébb, azt hiszem, két legyet ütök egy csapásra, és egyúttal elintézem az ön problémáját is.

A recepciós szinte azonnal odaért, valószínűleg mégsem foglalkoztatta annyira az a bizonyos „problémás, nedves folyosó”. Bejött, és megvizsgálta a szobát a tőle megszokott száraz, rosszalló stílusában. Megszólaltam, mondván, hogy egyszerűen csak nyomja meg a nagy gombot a gépen, ami előtte van.

– Ezt itt, uram? – kérdezte, de mielőtt kijavíthattam volna, a szobát szörnyű, örvénylő fény töltötte meg, ő pedig a földre zuhant.

Egy perccel később bizonytalanul bár, de újra felállt, és különös módon kezdett el mozogni, ami leginkább egy kacsa totyogásához volt hasonlítható. Ez alatt a valódi kacsa a padlót vizsgálta tüzetesen, fáradt utálattal. Rémülten bámultam az előttem játszódó jelenetet. A recepciósnak mintha hirtelen támadt volna egy ötlete, és madárszerű ujjongással az ablak felé tántorgott. Próbáltam valamiféle elriasztó, figyelmeztető jelet kiadni magamból, ami megállítja, de semmire nem mentem vele. Diadalmasan elrugaszkodott az ablakpárkányról, kiterjesztette „szárnyait”, majd eltűnt. Sírnom kellett volna, de helyette, kenyérpirító lévén, csak néhány morzsát potyogtattam ki magamból.

Az órákon át tartó melankólia, kalkulációk és borzalmas bűntudat természetesen semmiféle előrelépést nem eredményezett. Egyedül maradtam a nap siralmas eseményeivel. Elhatároztam, hogy nem adom fel a reményt, és ügyetlenül üzeneteket kezdtem égetni a kenyérszeletekbe, amiket aztán kétségbeesetten kidobáltam magamból az ablakon keresztül. Nem csak a saját megmentésemre kerestem a megoldást, hanem szerencsétlen recepcióséra is, akinek a testét minden bizonnyal már megtalálták odalenn az utcán. Hamarosan üresnek találtam a kenyértartó tálcámat, ami ismét arra késztetett, hogy mély, mogorva meditációmba süllyedjek. Egy nagy mozdulat ébresztett fel a morbid elmélkedésemből. Előttem, éppen most kapaszkodva fel a földről, ott állt a saját testem. Ködös tekintettel vizsgált engem.

– Jobban érzem magam. – Jelentette monoton hangon. A szoba csendes volt, amint én éppen próbáltam megbirkózni ezzel az információval. – Szeretne egy kis pirítóst?

Az igazság kegyetlenül hasított belém, és egy percet sem vesztegettem, hogy hasznomra fordítsam ezt a felfedezést. Közöltem a kenyérpirítóval, ami most éppen az én testem irányítása alatt állt, hogy szükségem lesz a segítségére. Figyelmesen végighallgatta, amit mondok, majd megkérdezte, hogy vajazva szeretném-e. Tettetett türelemmel még körültekintőbben elmagyaráztam neki az instrukciókat, de mindhiába. Bizarr előérzetem támadt, ahogyan végignéztem, amint a negyvenkét éves testem szaggatott mozgással elindul kifelé a lakásból. Elkanyarodott a folyosón, és abban a pillanatban egy óriási csattanás hallatszott. Pontosan olyan hang volt, mint amikor valaki elcsúszik a nedves kövezeten. Megkönnyebbülésemre azonban, hamarosan hallottam, ahogy a kenyérpirító az én testemet használva tovább sétál a folyosón.

Percek teltek el, majd órák. Jobb dolgom nem lévén azzal szórakoztattam magam, hogy a kenyértartóban maradt magvakat lövedéknek használva próbáltam eltalálni a macskát. A harmadik nap hajnalán kezdtem el sejteni, hogy a kenyérpirító valószínűleg megbukott, mint a testem pilótája, és a segítség, amire napok óta várok, egyáltalán nincs úton. Bele kellett törődnöm a sorsomba, és végső kétségbeesésemben azon gondolkodtam, vajon követett-e már el egy kenyérpirító öngyilkosságot.

Hirtelen felindulástól vezérelve egyszerre elkezdtem égetni a teljes kenyérállományomat. Ahogy a burkolatom alól elkezdett gomolyogni a füst, és az első halálos lángok is fellobbantak, én ünnepélyesen elkezdtem szavalni magamban a saját dicsőítő beszédemet.

Hirtelen bekapcsolt a tűzjelző, és elkezdett vizet fecskendezni a padlóra, kétségbeesetten menteni próbálva a lakókat. Minden oldalról fültépő jajveszékelés szűrődött át a falakon. A bosszúság, megkönnyebbülés, valamint a kíváncsiság különös egyvelege képződött meg az elmémben.

Egy kis idő múlva a tűzoltó hatástalanította a riasztót, és természetesen engem jelölt meg mint a probléma forrását. Áramtalanítottak és szervizbe szállítottak. Az itteni személyzet alaposan megvizsgált, de semmi menthetetlent nem talált rajtam, kivéve a sérült beszélő szerkezetemet, amit azonnal kivettek belőlem, és rögtön áruba is bocsájtottak. Ezt csak onnan tudom, hogy amikor újra áram alá lettem helyezve, már egy csillogó, napos konyhában voltam. Mivel elvesztettem a hangom, az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, az volt, hogy a személyzet beszélgetéseit hallgattam, amint éppen megvitatják a páratlanul elkészített új fogásaik titkát. A sietős eszmecsere végén bejelentették az érkezését. Csendes lemondással az ajtóra bámultam, amint a régi testem büszkén besétál a helyszínre, mutogatva a vadonatúj dizájnnal ellátott étlapját. A lista tetején egyből szemet szúrt: „vajas édes sütemény”.

Nyelvi fordulat

Neil Gaiman: Fahéj

Fordította: Éliás Alexandra

Fahéj hercegnő volt, sok-sok évvel ezelőtt egy kicsi, egzotikus országban, ahol minden nagyon öreg volt. Gyöngyházszín szemei különleges szépséggel áldották meg, ám ez azt is jelentette, hogy vak volt. Az ő világa a gyöngyök színe: sápadt fehér és rózsaszín, és halovány ragyogás.

Fahéj nem beszélt.

Édesapja és édesanyja – a Rajah, az uralkodó és Rani, a királyné – egy helyiséget ajánlottak fel, egy mezőt satnya mangófákkal, egy festményt, amelyet Rani nagynénjéről készítettek keményfára, zománcfestékkel, és egy zöld papagájt, akárkinek, aki szóra tudja bírni a lányt.

Hegyek gyűrűztek a birodalom egyik oldalán, a másikról a dzsungel határolta. Jöttek jó néhányan, akik megpróbálták megtanítani Fahéjt beszélni. És csak jöttek, és jöttek: bezárkóztak a szobába, gondozták a mangófákat, etették a papagájt, és csodálták a Rani portréját (aki úgymond ünnepelt szépség volt a maga korában, noha ma már inkább öreg és mogorva, meggyötört az évek és a csalódások által), aztán végül is mind továbbálltak, csalódottan, szitkokat szórva a szótlan kicsi lányra.

Egy nap egy tigris jött a palotába. Hatalmas volt és vad, egy narancssárga-fekete lidércnyomás, aki istenként járja a világot; ahogyan minden tigris járja a világot. Az emberek megrémültek.

 – Nincs mitől félni – szólt a Rajah. – Nagyon kevés tigris emberevő valójában.

 – És én vagyok az egyik – felelte a tigris.

Akik hallották, elcsodálkoztak ezen, habár félelmüket nem tudták leküzdeni.

 – Biztosan hazudsz – jelentette ki az uralkodó.

 – Talán – válaszolta a tigris. – De nem. És most azért vagyok itt, hogy megtanítsam a kölyöklányt beszélni.

Az uralkodó megtanácskozta ezt a feleségével, és a Rani nagynénjének rosszallása ellenére, aki szerint a tigrist el kellett volna űzni a városból seprűkkel és dárdákkal, megmutatták neki a szobát a palotában, megkapta a zománcfestést és a mangómezőket, de még a papagájt is, már ha az nem vijjogott és menekült a gerendákra fejvesztve, ahol aztán lecövekelt és nem volt hajlandó lejönni.

Végül Fahéjt is a tigris elé vezették.

 – Élt egyszer egy ifjú hölgy Rigában – rikoltotta a papagáj a magasból. – aki meglovagolt egy tigrist. Az útról a hölgy a tigris gyomrában, a tigris mosollyal az arcán érkezett. (Habár a történelmi és irodalmi hitelesség érdekében kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a papagáj valójában egy versből idézett, amely azonban sokkal régibb, és egy kicsit hosszabb is, ugyanakkor hasonló az üzenete.)

 – Tessék – ellenkezett a királynő nénje. – Még a madár is tudja.

 – Hagyjatok magamra a lánnyal – jelentette ki a tigris.

És vonakodva bár, de a király, a királynő és a nagynénje, és az egész udvartartás egyedül hagyta a hercegnőt a szörnnyel. A lány belefúrta ujjait a puha bundába, az arcán érezte a tigris forró leheletét.

Tigris a mancsába vette Fahéj kezét.

 – Kín – szólt a tigris, azzal kieresztette tűhegyes karmát és belevájta a lány tenyerébe. Átszúrta vele a puha, barna bőrt, amiből aztán egyetlen ragyogó vércsepp serkent ki.

Fahéj nyöszörgött.

 – Rettegés – mondta a tigris, és üvölteni kezdett, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, mint egy dorombolást, aztán egy halk kiáltás, mint egy távoli vulkán morgása, végül egy hangos ordítás, melybe a palota falai is beleremegtek.

Fahéj reszketett.

 –Szeretet – mondta a tigris, aztán durva, piros nyelvével lenyalta a vért Fahéj tenyeréről, és megnyalta a bársonyos, barna arcot.

– Szeretet? – suttogta Fahéj sötéten és rekedten a hosszú, beszéd nélküli évek után.

A tigris kinyitotta a száját, és elvigyorodott, akár egy éhes isten; ahogyan a tigrisek vigyorognak.

Aznap éjjel telihold volt.

A nap már odafent ragyogott az égen, amikor a tigris és a lány kisétált a teremből. Cintányérok csendültek, ragyogó madarak daloltak, és Fahéj és a tigris elindultak a királyi pár felé, akik a trónterem végében ültek, éppen pálmalevéllel legyezte őket a palota egyik idős alkalmazottja. A Rani nagynénje rosszallóan itta a teáját a terem sarkában.

 – Tud már beszélni? – kérdezte az úrnő.

– Miért nem kérdezed meg tőle? – felelte a tigris.

 – Tudsz beszélni? – kérdezte hát a Rajah, a király Fahéjtól.

A lány bólintott.

 – Aha! – rikácsolta a néni. – Épp annyira tud beszélni, mint megnyalni a saját hátát!

 – Hallgass! – utasította csendre a Rajah.

 – Tudok beszélni – szólt Fahéj. – Azt hiszem, mindig is tudtam.

 – Akkor miért nem tetted? – kérdezte az anyja.

 – Nem is beszél – motyogta a nagynéni botszerű mutatóujját lóbálva. – A tigris adta hozzá a hangját.

 – Van valaki, aki be tudná fogni ennek a nőnek a száját? – mérgelődött csak úgy a levegőbe a Rajah.

 –Szóra bírni nehezebb, mint elhallgattatni – válaszolt a tigris, és a kezébe vette az ügyet. Aztán Fahéj így szólt:

– Miért is beszéltem volna? Ha egyszer nem volt mit mondanom.

– És most? – kérdezte az apja.

– És most, a tigris mesélt nekem az őserdőről, a zsibongó majmokról és a hajnal illatáról, a holdfény ízéről és a varázslatos hangról, amit a flamingók keltenek, amint felszállnak a tó vizéről – felelte a lány. – És amit most mondanom kell az ez: a tigrissel tartok.

 – Ezt nem teheted – jelentette ki a Rajah. – Megtiltom.

 – Nem könnyű – válaszolt Fahéj. – megtiltani valamit a tigrisnek, amit igazán akar.

Aztán a király és a királyné, miután szenteltek némi figyelmet a problémának, egyetértettek, ennek így kell lennie.

 – Különben – szólt a Rani. – Biztosan boldogabb lesz ott.

– De mi lesz a teremmel a kastélyban? És a mangó ligettel? És a papagájjal? És a festménnyel Rani néhai nagynénjéről? – akadékoskodott a Rajah, aki úgy érezte, még fontos a gyakorlatiasság.

– Add az embereknek – javasolta a tigris.

Így hát egy királyi hirdetményből értesült a város népe, hogy ezúton lett büszke tulajdonosa egy papagájnak, egy festménynek, és egy mangómezőnek, és hogy a hercegnő végre megszólalt, ám el kell hagynia őket egy időre, hogy tovább fejlődhessen.

A tömeg a főtéren gyülekezett, hamarosan pedig nyílt a palota kapuja, és a tigris és a gyermek lépett ki rajta. A tigris lassan mozgott a tömegben hátán a gyermekkel, aki erősen kapaszkodott a bundájába, és hamarosan mindkettejüket elnyelte a dzsungel; úgy, ahogyan a tigrisek távoznak.

Így hát, a végén, senkit sem faltak fel, mégis csak a Rani egykori nagynénje volt biztonságban, aki fokról fokra beköltözött az emberek emlékeibe a portrénak köszönhetően, amely a főtéren volt kifüggesztve, örökké gyönyörűen és fiatalon.

Nyelvi fordulat

Philip Larkin: Magas ablakok

Fordította: Erdei Orsolya

Elmélázva néhány kölykön,
hogy ki kúr kit, meg ki szed mit,
vagy pesszáriumot visel:
ez itt a mennyország

Amelyről mi vének álmodtunk,
és nézd meg, mit él e korosztály.
Kötelesség, illem, mint poros, régi traktor
az udvar túlsó felén, ők itt

Kéjtengerbe csúsznak óriáscsúszdán.
Akkor még nem tudtuk,
hogy ilyet fordul a világ;
nem mondja senki, hogy Istenedet imádd

Vagy a pokol fenekétől tartva,
igazadat eltakarva vélekedj a papról.
Mind lecsúsznak a csúszdán,
mint a kurva madarak, szabadon. Nem jön

Már több, csak egy kép még, egy magas ablak,
s a Napfogó üveglap mögött elnyúló
örök kékség, mely nem mutat sehova,
s értelmét feloldja véghetetlen nincssége.