Category Archives: KorTárs

KorTárs

Öregember nem vénember

Hangzatos cím, harsány borító, és még az is rá van írva, hogy „az év legviccesebb könyve”. A cinikusan pesszimista olvasó ilyenkor olcsó gegeket, mesterkélten csavaros történetet és leselejtezett karaktereket képzel maga elé, majd szemöldökét ráncolva inkább átsétál a krimis polchoz. De mit csinál a naiv optimista? Túlteszi magát a tényen, hogy az olyan szellemi termékeket is el kell adni valahogy, mint a könyv, és elkezd reményt táplálni a színes fedél alatti több száz oldal iránt. Aztán az első néhány lap után már el is felejti, mi van a borítón.

A svéd Jonas Jonasson első regénye – amely valóban nehezen viselhetne hosszabb és abszurdabb címet – elsősorban tényleg szórakoztató. Főhőse, Allan Karlsson éppen századik születésnapján kimászik szociális otthonbeli szobájának ablakán, és eltűnik. Persze, az olvasó előtt nem sokáig marad titok, hogy hová, ugyanis ez az elsődleges cselekményszál az öregember immár három számjeggyel aposztrofált napjainak meglehetősen izgalmas és fordulatos történéseit meséli el.

Mindezzel párhuzamosan megismerhetjük Allan addigi száz évének történetét is. A követhetőség érdekében címek helyett évszámok navigálnak minket a fejezetek között. Főhősünk jóformán rezzenéstelen arccal, anyjától tanult „van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz” filozófiájával lovagolja meg a huszadik század zavaros történelmi és politikai hullámait. Mindez térben is tágas terepen történik, Európától Ázsián keresztül és Észak-Afrikán át egészen Dél-Amerikáig. Allant közönyösségéből nem tudja kizökkenteni sem Sztálin, sem Mao Ce-tung, ám rögtön motivált és cselekvő hőssé válik, amennyiben egy jó pohár italról van szó. Néha kamatoztatja az egyetlen dolgot, amihez a túlélésen kívül ért: felrobbant dolgokat.

Mentalitása száz éves korában sem különb: ha akad egy jó stampó pálinka, ami enyhíti térdfájását, egyből könnyebben lépked bűnténytől kalandig. Az időközben mellé szegődő társai is egyedi, háromdimenziós karakterek, akik szintén különös élettörténettel rendelkeznek (még ha nem is oly hosszúval, mint maga Allan). Az egyre bővülő csapat konfliktuskezelési módszerei a morbiditás határát súrolóan higgadtak, erős kontrasztot képezve talán az egyetlen normálisnak mondható karakterrel, a nyomozóval. A nyomozó épp csak egy lépéssel van lemaradva a százéves embertől, és már az első nyomok képtelenségétől az idegösszeomlás kerülgeti. Az eseményeket tévesen, majd még tévesebben rekonstruáló ember fejfájással megnehezített üldözése alkotja a harmadik cselekményszálat.

A könyv elsődleges hibáját talán épp a cselekményszálak közötti aránytalanság adja. Néha túl hosszan vagyunk kénytelenek elmerülni a múltban, amire képtelenség koncentrálni a jelenben félbehagyott izgalmas jelenet miatt – vagy épp fordítva. Valamint, amikor dialógussal találkozunk, az többségében frappáns, ám az ilyen találkozások a terjedelemhez képest meglehetősen ritkák. A könyv nagy erénye, hogy titkon hiszünk Allan Karlsson létezésében: az abszurd sosem emelkedik a képtelenség fölé egy teljes évszázadon át. Az író humora nem tolakodó, nem érezzük azt, hogy Jonasson az év legviccesebb könyvét akarta volna megírni. Ez a humor néhol fekete, néhol elrejtőzik a nyelvben, néhol pedig megbotlik a saját lábában, hogy aztán éppen egy adag tehéntrágyába huppanjon (vagy éppen elefánttrágyába, no de távol álljon tőlem a spoiler).

Mint már említettem, ez a könyv elsősorban tényleg szórakoztató, ám másodsorban meg kell említenem azt, ami a naiv optimisták helyes döntéshozását nyugtázza: Jonasson nem egy embert tesz nevetségessé, és nem is egy, esetleg több ember életének történéseit. Jonasson az egész huszadik századot nevetteti ki Allan Karlsson személyén keresztül, meglehetősen pimaszul. A könyv tehát bizonyít és előítéleteket dönt, ugyanúgy, ahogy a főhős is bebizonyítja: öregember nem vénember, akár volt ikertestvére Einsteinnek, akár nem.

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2011. Fordította: Kúnos László.

KorTárs

Nyálka

Thór Asleik Ugessen a lillehammeri főpályaudvaron szállt fel a vonatra, amelynek az első fülkében nem volt szabad hely, a másodikban pedig csak egy, a többi ülést hangos, torokhangokon diskuráló arab társaság foglalta be.

A következő fülkét választotta és azzal együtt egy makacsul kifelé bámuló szőke fiatalember és egy szemüveges, egyetemistának tűnő lány társaságát.

A szerelvény elindult. A lány a jegyzeteibe mélyedt, a fiatalember pedig mintha bóbiskolni kezdett volna. Thór elővette a könyvet, amelyet magával hozott és olvasni kezdte. Már nem sok volt hátra belőle és növekvő izgalommal falta a betűket.

Jó néhány állomást hagyott már maga mögött a vonat, amikor csillogó szemekkel összecsukta a könyvet. Ekkor vette észre, hogy az író annyira beszippantotta textuális világába, hogy fel sem tűnt neki, hogy a lány már leszállt valahol.

Furcsa volt most visszatérni a kissé nyomasztó hangulatú, de izgalmas fiktív Norvégiából, a valóságosba, ahol a békés, de unalmas hétköznapok nyálkája rátelepedett. Thór újságíró volt és szerette megosztani az érzéseit, gondolatait, és most a könyv hatása alatt állva, nehezen bírta ki, hogy ne szólítsa meg a vele szemben ülő utastársát, aki szintén épp egy könyvet olvasott.

– Mit olvas? – kérdezte magázva, bár a másik vagy tíz évvel lehetett fiatalabb nála – Érdekes?

– Inkább gondolatokat ébreszt bennem. – mondta a másik, halk, de határozott hangon – Jacques de Molay élete és elvei. Nem tudom, mond-e magának valamit ez a név.

– Jacques de Molay? Ő ugye valami modern gondolkodó, mint Foucault vagy Derrida?

– Nem teljesen. – tette félre a könyvet a szőke – De ön olyan ismerős. Nincs magának egy közéleti blogja véletlenül? Maga Thór Ugessen! Nahát. Most ismertem csak fel. Tetszenek a bejegyzései, csak nem elég mélyrehatóak. És maga mit olvasott? Láttam nagyon elmerült benne.

– Jo Nesbot. – mutatta fel az izzadtságtól kunkorodó lapú könyvet – Ismeri? A nyolcadik Harry Hole regény, nemrég jelent meg.  Az a címe: Leopárd.

– Ismerem Jo Nesbo nevét, de még soha nem olvastam tőle semmit.  Nem szeretem a szórakoztató irodalmat, mert nem elég hasznos.

Thór a fejét rázta:

– Adnia kell egy esélyt Nesbónak, és rájön, hogy mennyire téved, amikor úgy gondolja, nem elég hasznosak a regényei. És ha egyet elolvasott, akkor el fogja a többit is. Persze,  mégis egy krimi és mint ilyen van benne gyilkosság, nyomozás és fordulatok. Ugyanakkor olyan problémákat feszeget mindegyik kötet, amelyek problémák a világban. Elmagányosodás, pedofília, neonácizmus, rendőri korrupció, vallási fanatizmus, tönkrement családok, az ember gonoszsága. Igazi közéleti, társadalmi problémák. A főhős Harry Hole felügyelő sem hibátlan ember. Alkoholista, magánakvaló és önfejű, az ő jellemfejlődése is fontos része a történetnek.

– A magány ideális állapot, – mondta a másik halkan – akinek nincs vesztenivalója, az tud cselekedni.

Thór bólintott.

– Hole is cselekszik, de mindegyik kötetben elveszít valamit és valakit. Nesbo nem riad vissza semmilyen fordulattól, ezért is tudott meglepni a Leopárdban is, pedig olvastam összes Hole regényt. Zseniális krapek. – lelkesedett Thór-  Tudja az írás minden csínját bínját, hogyan vezesse tévútra az olvasót. Szerencse, hogy nem maradt a futballnál és inkább írni kezdett. Persze, több interjúban el is ismerte, hogy a főhős – több tekintetben is valamiféle alteregója az írónak – szerinte igazi jó könyv csak akkor születhet, ha az alkotó képes tökéletesen magáévá tenni az adott figura személyiségét, motivációit, beszédstílusát.

–  És mit ír, mi a véleménye arról, ami napjainkban, Norvégiában folyik?

– Nesbónak? – kérdezett vissza Ugessen

– Vagy akár a hősének Holenak.

–  Ritka a konkrét vélemény. Az olvasónak kell levonni a következtetést a történésekből. Bár most az előző részből, a Hóemberből eszembe jut egy ilyen megfogalmazás: „Norvégia olyan, mint egy ostoba, locsogó szőke nő, aki Bronx egyik sarkában flangál, majd pedig fel van háborodva azon, hogy a testőre milyen brutálisan lép fel a támadói ellen”.

– Érdekes vélemény.  És bizonyos szempontból jogos is.

Ugessen elgondolkozott:

– Gyakran azért örülök, hogy a valóságban nincsenek ilyen kegyetlen pszichopaták, mint Nesbo regényeiben, és hogy egy gazdag és békés országban élünk.

– Békés? Múlt szombaton félholtra erőszakoltak Oslo belvárosában egy norvég lányt. Muszlimok voltak. Nem hallotta?

Ugessen a fejét csóválta:

– Nem ilyesmire gondoltam, hanem sorozatgyilkosokra, mint Amerikában. Szinte minden héten elfognak egyet, vagy ott vannak a különféle bűnszövetkezetek, a beteg lelkű szadisták. Ezzel szemben nálunk egy nemi erőszak vagy egy üveg vodkán való verekedés, ami a legfelháborítóbb bűntény. Szerencsére sokkal ártatlanabb és tisztább a világ, mint ahogy Nesbo művei sugallják.

– Nem lát eléggé a dolgok mélyére Ugessen. Segíthetnék felnyitni a szemét. Igazából évek óta dolgozom egy könyvön, amely segíthetné a norvég nép tisztánlátását.

– Érdekesen hangzik. Majd megkeresem magát Facebookon.

– Nem vagyok fent Facebookon,mert az is a multikulturalizmus csapdáinak egyike. Én fontosabb dolgoknak szentelem az időmet. Adok egy névjegyet, azon az e-mail címem is megvan. Kíváncsi lennék a véleményére az írásomról. Írjon és elküldöm. Felkavaró és döbbenetes – de igaz! Lehet, hogy kicsit fantasztának fog tartani alapján, de hát vízöntő vagyok, nézze el nekem!

Ugessen bólintott:

– Kíváncsivá tett.

A gyors megérkezett Osló egyik elővárosába. A szőke utastárs leszálláshoz készülődött, Thór kezébe nyomta a névjegykártyáját és elköszönt.

Thór Ugessen a főpályaudvarig utazott. Azon gondolkozott, vajon elég meggyőző volt, és fog-e hatására az ismertetlen útitárs Jo Nesbo regényt olvasni. Arra jutott, hogy nem valószínű. A vonat bedöcögött közben az oslói főpályaudvarra, vette hát a kabátját, és ő is leszállt.

A pályaudvarról kifelé menet jutott eszébe, hogy elfelejtette említeni Nesbo ifjúsági regényeit. A kisfiának a Doktor Proktor pukipora a kedvence, ami tényleg elég jó gyerekkönyv. Aztán ahogy a kezébe akadt a zsebében a névjegykártya azon tűnődött ő el akarja-e olvasni a némileg fantaszta férfinak az irományát. Akit hogy is hívtak? Anders Behring Breivik –olvasta a nevet. Miközben összegyűrte a névjegykártyát, úgy döntött, hogy nem kíváncsi rá.

Sokkal inkább az érdekelte, mikor jelenik meg a következő Jo Nesbo regény. Menthetetlen rajongó volt már.

Odakint eső szitált. A várost beborította a szürke nyálkás nyugalom látszata.