Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Egy krokodil és a vadász

A hegyi út homályba burkolózott. Péntek esti fáradtság ült az egész vidéken. Az autó hőmérője legalább két órája 28 fokot mutatott. Képtelenség, biztosan elromlott az a kacat. Gábor dörzsölte a szemét, hátha úgy könnyebben nyitva marad. Az ujja a műszerfalon, a szíve pedig a mellkasában dobolt idegesen. Most már nagyon szeretett volna hazaérni.

A fák monoton zöldje között egy élénkebb zöld villanás.

Újra megdörzsölte a szemét. Túl régóta vezetett magányosan. Hányinger környékezte. Mélyeket lélegzett. Meg akart nyugodni, de attól is félt, hogy elalszik. A feszültség ébren tartotta, csak a szeme ne szúrna annyira…

Egy zöld alak az út szélén.

Hangosan káromkodott és lentebb engedte az ablakot. Az otthonára gondolt, a családjára, a menyasszonyára, akit egy hónap múlva elvesz… Nemsokára hazaér.

A krokodil öt másodpercig teljes életnagyságban szembenézett vele. Ahogy Gábor továbbhajtott, kivillantotta hatalmas fogait, majd eltűnt a sűrűben.

Ez nem lehet igaz… Biztos hallucinál, mert a szeme már órák óta alig lát valamilyen mozgást. Ránézett a kilométerórára.

̶  Lassítson, fiam!

Szólt egy barátságos hang, közvetlen közelről. Gábor felkapta a fejét. Az anyósülésen egy zöld ruhás férfi egy hatalmas vadászpuskát szorongatott.

– Hogy az a jó rohadt kurva életbe!!!   Gábor félrerántotta a kormányt, a kerék csikorgott.

– Nem kell úgy megijedni mindjárt…

– Ki az istenverte lófasz maga és miért hallucinálom?!

A vadász kuncogott.

– Ne káromkodjon! Nem áll jól egy ilyen fiatalembernek. Egy kamasz még káromkodhat, annak éppen elnézik, de maga? Már diplomája is van, ha nem tévedek.

̶  Agrármérnök vagyok…  morogta. Sikerült újra egyenesbe tennie a kormányt. Rálépett a gázra. Minél hamarabb ér haza, annál előbb ér véget ez a rémálom.

– Na látja. Lehet magával értelmesen is beszélni. Hmm, ha nem tévedek, én vagyok az idősebb – a vadász kuncogva kacsintott – tehát, óhajt velem tegeződni, vagy továbbra is magázzalak?

Gábor gondolatban beleverte a fejét a műszerfalba. Egy képzeletbeli vadász, és a tetejébe még humorizál. Aztán rájött, hogy akár verhetné is, valójában senki sem látja. Megrántotta a vállát. Neki aztán mindegy volt, és akkor enyhe a megfogalmazás. Csendben marad, és átvészeli ezt az utat valahogy.

A zöld ruhás férfi kedélyesen hátradőlt.

– Szóval, hazafelé tartunk. Tanulságos utazás volt, fiatal barátom? Tudom, már hiányzik a kislány. Mennyi is volt? Két hét, nem igaz? De hát tudom, otthont teremteni nem kis dolog. A munkát megkaptad, az albérlet is meglesz, egész biztosan. Egyelőre, aztán szépen megveszitek azt a házat a faluban, és visszajöttök. A gyerekeid ott rohangálnak majd a hegyoldalon, ahol te is rohangáltál. A szüleid sem maradnak magukra, és mindenki boldog lesz.

Gúnyos, gurgulázó röhögés visszhangzott a fák között. A krokodil teli pofával vigyorgott.

̶  Boldog, mint Ádám, mi?  sziszegett az egész erdő. Gábor olyan mereven ült a vezetőülésen, mint egy kőszobor. Az útra szegezte a szemét, szorította a kormányt, és némán verejtékezett. Higgadtnak kell maradnia.

A krokodil mindenütt ott volt. Összeszűkülő, vizenyős szemmel mustrálta a sofőrt. A következő pillanatban már a hátsó ülésről szólt a hangja.

Rendíthetetlen indián törzsfőnök. Mindig ő ért oda először a fához. Anyátok odáig volt érte, kivéve, hogy egyszer nem ette meg a borsólevest. Vasárnap volt, az ünnepi ebéd. Kiszökött a sufniba. De csodálatosan faragott. Boldogság – fröcsögött, éles fogait csattogtatva – hát abból a fából mit faragtak, mi?!

Gábor fehér volt, mint a fal. Jobbra nézett. Az anyósülésen a vadász elmosódott körvonalai látszottak.

– Takarodj innen – krákogta kiszáradt szájjal, de hiába.

– Rothad, mint a bátyád teste. – a krokodil tágra nyílt szemei a visszapillantó tükörből bámultak. Gábor kétségbeesetten elengedte a kormányt, hogy a fülét betapassza, de a halk duruzsolás az ujjai között is betalált:

– És vajon miért?! Mért választotta inkább azt a fát? Elég volt neki a boldogságból? Te sem kellettél neki többé. Nem kellett neki az élet. Miért? Mondd meg te, édes egyetlen öccse, miért?!!!
– NEM TUDOM! – üvöltött Gábor. – Nem tudom, takarodj!!!

A vadászpuska eldördült. A krokodil egy pillanat alatt szertefoszlott.

A visszapillantó tükör fémes csattanással szanaszét tört az oszlopon. Gábor fékezett. A szíve a torkában dobogott. Letörölte az arcáról a verejtéket. Meglepve tapasztalta, hogy könnyeket is talál. A falu határa már nem volt messze. Nagyobb baj is történhetett volna. Csak a tükörrel ment neki az oszlopnak, és a szembe sávban sem jön ilyenkor már senki. Újra elfordította a slusszkulcsot.

A vadász mosolygott.

– Rendben vagy, fiam?

– Eltűnt? Úgy értem… Végleg?

– Hát persze, hiszen én vagyok a vadász, vagy nem? – somolygott a férfi, mi közben nyugtalanul pásztázta a lombokat – Te csak menj! Csinálj karriert, nevelj gyereket! Aztán rá ne lépj a kislány lábára a menyasszony-táncoltatáskor!

A fiatalember úgy érezte, megfojtják a gondolatai.

– Anyáék… A gyerekeim! Hiszen csak ennyi egy emberi élet? Akárki megteheti akármikor. A semmiért is felköti magát egy fára! Ott játsszanak majd a gyerekeim is?! Nézzem, ahogy ők is fára másznak? Mi lesz, ha egyszer valamelyikük…

– Sokat aggódsz, fiam! Nézd, hazaértél!

Az autó begördült a faluba. Gábor nézte az elsuhanó templomot. A házuk elé parkolt. Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót. A házból nevetés hallatszott. Barna fürtök repültek felé, és mi közben magához ölelte menyasszonyát, megnyugodva látta, hogy egy barna puskacső mered a bozót irányába.

CéhKaptár

Idővihar

Bátori Hedvig kisasszony?

A hátam mögül szólt egy határozott férfihang, mire kíváncsian fordultam hátra. Az orgánum tulajdonosa rendőrtiszt volt a Cyber Ügyosztályról. Jól emlékeztem rá, a jobb karja volt az első hivatalos megbízásom, mikor az egyik balul sikerült szkippelés (jövőugrás a szakzsargonban) alkalmával 2080-ban felejtette a kezét. Ez még az időutazás sötét középkorában volt, ahol sok hasonló tragédia megesett.

Azóta mindenki csak Terminátornak szólítja a háta mögött. Persze tud róla, és tesz is érte, hogy rászolgáljon a névre. Legalábbis így hallottam.

Igen, én – feleltem, és letettem a labor egyik pultjára a kezemben lévő elektródákat, hogy kezet nyújthassak. A férfi azonban mozdulatlan maradt.

Nagyszerű! Jöjjön velem, legyen szíves! – sarkig tárta a nehéz, ablaktalan vasajtót, hogy kövessem. Nem moccantam, ahogy az inoxpulton heverő, selejtes alaplapok sem.

Elnézést – a védőszemüveget az egyik fiók fülére akasztottam, hogy időt nyerjek Megkérdezhetném, hogy hová megyünk? És hogy szóljak-e a jogi képviselőmnek? – igyekeztem határozottnak tűnni és rettenthetetlennek, elvégre hol őrizzem meg a tekintélyemet, ha nem a saját laboromban, ám a cybertisztet ez roppantmód fárasztotta. A bal szeme folyamatosan rángott.

Nem fontos. A többit elmondom menet közben. Megfelel? – vakkantotta türelmetlenül, én pedig sietve felmarkoltam a kulcsokat az asztalról. Az ajtóban maga elé engedett, de hamar utolért mérföldes bakancsaival. Vártam, hogy megszólaljon, de csak csöndes szuszogást hallottam felőle. Gondoltam, megint megpróbálom.

Szóval, hová is megyünk? – kérdeztem, és az ő gyors lépteihez igazítottam az én görbe, pipaszár lábaimat, közben rutinszerűen konfiguráltam a fehér overál protektor-funkcióit. Ez volt a protokoll, ha elhagytuk a labort.

A tizedikre.

A biztonságiakhoz? – a meglepetéstől majdnem orra estem – Azt mondta, nem kell ügyvéd. Elkövettem valamit? – kérdeztem riadtan, mire a férfi a fejét rázta – Ha a központ új biztonsági szabályzatot vezetett be a hétvégi benntartózkodás korlátozásáról, akkor… de egy kézmozdulattal elhallgattatott. Rossz előérzetem támadt.

Két órája a maguk egyik embere riasztotta az ügyosztályomat, mikor betörést észlelt a légmobilparkoló felől. Az elkövetők egyelőre ismeretlenek.

Uramisten! – kiáltottam fel rémülten. – Hogy történt, és mégis hova? – kérdeztem, miközben beszálltunk a tejüveg liftbe a laborépület 32. emeletén. Aznap alig volt pár alkalmazott az egész építményben. Néhányan a takarító-karbantartó személyzetből, a portás és az őrszemek, és egy fanatikus, munkamániás elektrofizikus a Csodaszarvas Jövővállalattól.

Sajnos nem tudjuk – válaszolt tárgyilagosan a kísérőm – Az alak, akit elkaptunk, nem hajlandó beszélni. A maga nevének papagájszerű ismételgetését kivéve – egyenesen rám nézett kifejezéstelen szemeivel – És itt kerül Ön a képbe.

Hol kapták el? – nyilallt belém hirtelen a rettegés. A férfi kis gondolkodás után válaszolt csak.

A 23. emeleten. Fontos? – kérdezett vissza, amikor ijesztően elfehéredett az arcom.
A lift időközben csilingelt, hogy megérkeztünk. Kiléptünk az üres folyosóra, és elindultunk a vallatószoba felé. A lépteim meglehetősen elnehezültek, ahogy megpillantottam az ajtót.

Azon a szinten van minden dokumentum. Az összes találmány aktája, a cég minden hivatalos irata. Fontosnak hangzik? – feleltem gúnyosnak szánt hangon, miközben odaértünk a tömör acélajtó elé, amely mögött a behatolót rejtegették. – Mondja, hogy még idejében sikerült elkapni a bűnözőt! a férfi megállt előttem, és a nehéz bejárati ajtó felé bökött.

Ezt már magának kell kiderítenie. Tudja, velünk nem volt kifejezetten készséges – reszketve a kilincsre emeltem a kezem, de berezeltem.

De hát én csak egy tudós vagyok! – nyafogtam elkeseredetten Mit tehetnék? Nem jöhet be velem egy rendőr, egy testőr, bérgyilkos, valaki? – halvány mosolyt láttam bujkálni a szája szegletében.

– Megtehetném, de kétlem, hogy jobban megeredne a nyelve a jelenlétemben – mondta, mintha az előbb felsorolt fogalmak mind rá illettek volna valami új, szokatlan kombinációban. A gyomrom idegesen bukfencezett egyet. – Legyen bátor, Hedvig! Itt leszünk a közelben – ígérte, azzal kinyitotta helyettem az ajtót.

Beléptem.

Nem volt túl biztató az a sárgás félhomály, ami odabent fogadott. Bizalmatlanul megtorpantam az ajtóban, amíg a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz.
Odabent minden betonból volt, hogy a rádióhullámokat ne engedje se ki, se be. Egy asztal a szoba közepén, székek, komódszerűen kihúzható pultok a terem végében. Minden olyan volt, mint egy régi bűnügyi filmben. Kivéve, hogy a falon sehol nem láttam a trükkös ablakot, amin át az egész csapat leskelődni szokott. Legalábbis a régi bűnügyi filmekben. Még sosem jártam ilyen helyen, fogalmam sincs, hogyan kéne kinéznie egy vallatószobának.

Kíváncsi lennék azért, hogy gondolták azt a segítségnyújtást, ha bajba kerülnék.

A krómozott tárgyak egyhangúságát egyedül egy kék műanyag italautomata törte meg. Mellette a sötétből egy idősebb, rongyos ruhájú nő rúgta el magát a faltól, és levette a kapucniját. Rövid, aranybarna haján megcsillant a sárgás lámpafény. Óriásit ugrottam ijedtemben.

Ne félj, nem bántalak – mondta a nő megnyugtatónak szánt hangon. A vékony, csilingelő orgánum azonban kínosan ismerős volt számomra, de még nem tudtam honnan.

Haja kócos és mintha konyhakéssel vágták volna, csokoládészín szemei elégedetten csillogtak, karja a melle előtt összefonva. Velem ellentétben totális nyugalom áradt minden porcikájából, tekintete céltudatosságot tükrözött. Tudta, mit akar. Velem ellentétben.

Ki maga? – rettenthetetlen hangomat némileg tompította, hogy az utolsó szótagnál megbicsaklott. Sokatmondó pillantást vetett rám.

Kezdhetnénk egy kevésbé bonyolult kérdéssel. Erre majd akkor válaszolok, ha már kicsit jobban bízol bennem – felelte titokzatosan. Nem mondom, most aztán megnyert magának.

Akkor mit akar? – próbálkoztam újra – Maga is valami antifuturista lázadó? Jött, hogy felrobbantsa az épületet, vagy, hogy temportáljon a távoli múltba az időgéppel együtt? Higgye el, erre is volt már precedens, nem tud megijeszteni – a hangom hisztérikusan csengett, a nő csak fáradtan elmosolyodott.

Tudom. Emlékszem. Egyébként nem ezért jöttem – volt valami a szemében. Ahogyan beszélt. A hangjában. Olyan bosszantó. – Tudod, Hedvig, minden okkal történik. Az is, hogy mi találkoztunk.

Kíváncsi lennék, honnan tudja a nevemet. Egyébként igen – vetettem oda dühösen – Mivel maga követelte ki az ügyészektől – mondani akart valamit, de végül meggondolta magát.

Pontosan. És jó okkal – jelentőségteljesen meredt rám – Te találtad fel az időgépet. Ismered az idő természetét. Azt is tudnod kell, hogy a jövő nem lesz nem megtörténté attól, hogy nem ismered – itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Apám mondta mindig, a jövő jelen pillanatok láncolata…

…melyet a múlt emészt el. Ezt – folytattam, mire határozottan, de alig láthatóan nemet intett – én is ismerem – fejeztem be óvatosan, mire az arca kissé felengedett. És abban a pillanatban ráismertem. Némán meredtünk egymásra, csak gondolatban kommunikálva, amikor már majdnem megenyhültem.

Az időgépnek el kell pusztulnia – jelentette ki egyszerűen, mire belőlem azonnal elszállt minden együttérzés. Dühösen fortyantam fel.

Hogy képzeli? Hah, még mit nem! Nem azért dolgoztam éveken át, és tűrtem némán, hogy rajtam köszörüli a nyelvét a világ, hogy a maga első szavára tönkre tegyem a világtörténelem legnagyobb felfedezését! – itt elfogyott a levegőm, amit a másik fél ki is használt.

Ahogy mondod, forradalmi, világraszóló, és a Csodaszarvas az emberiség jövőjének szolgálatában áll, és az időgép feltalálása is annyira elkerülhetetlen, mint az internet elterjedése volt. Hallottam már ezeket az érveket valahol, ne folytasd – hadarta idegesen most már ő is. – De észrevehetnéd végre, hogy ez nem így működik. Ne legyél naiv, Hedvig, nem kell megmentened őket, idővel rá fogsz jönni – nem kellett kifejtenie, kikről beszél. Mindketten jól emlékeztünk rá, sőt, az egész világ.

Az időutazás kísérletező korszakában sok jövőnauta szenvedett hajótörést, és rekedt kívül a saját idején. A futurológusok sem voltak istenek, saját magukon, a kutatótársukon kísérleteztek, hogy aztán mindent elölről kezdjenek, mert az egyetlen bizonyíték lett oda az utazóval. A mentoromat például máglyán égették meg az 1600-as években, Magyarországon.

Ezután határoztam el, hogy hazahozom őket, mindannyiukat. Egészen idáig ezen dolgoztam.

Nem érdemlik meg – motyogtam, hogy csak ő hallja – hogy hozzájuk méltatlan életet éljenek és haljanak. Az olyanok, mint Leonardo…

…miattuk tart ott a világ, ahol most – szakított félbe erélyesen – Szívem, ha visszahozod őket, a világunk összeomlik, elveszíti az alapjait – határozottan közelebb lépett, és én nem húzódtam el. Mozgása légies volt, az alakja halovány, szinte áttetsző. Ilyet az én ruhám is tud. Ezen a gondolaton elidőztem egy darabig. – Emlékezz arra, amit mondtam. Mindennek oka van. A programot nem indíthatod még be.

Odakintről tompa zaj szűrődött be. Zsibongó, mint amikor sok ember egyszerre beszél.

Figyelj rám, az időgép csak a kezdet volt – a vállamra emelte a kezét, de meg se éreztem. – Hamarosan érkezik egy felkérés a vállalatnak egy űrhajó megépítésére. Ez a gép sosem látott technikával bír majd, ami képes meghajlítani a teret és közelebb hozni milliárd fényévnyi távolságokat – a zaj egyre erősödött, és az arcán és a hangjában félelmet éreztem.

Egy dolgot kell megjegyezned: az univerzum nem minden… része jó.

Azzal köddé vált. Az épület pedig felbolydult.

A rendőrtisztem berontott az ajtón valami artikulálatlan és nem túl szofisztikált üvöltéssel, és robotkezével jókora horpadást hagyott az inox asztalon. Odakint újságírók hada tolongott az egyébként szabadnapos biztonságiak között, akik próbálták kiterelni az emeletről a jónépet. Megpróbáltam mellettük kislisszolni, de a tiszt követett.

Szeretném, ha lejönne a kapitányságra és elmondaná mi történt – mosolyogva néztem fel rá, és gondolkodás nélkül vetettem oda a szavakat.

Nem látom értelmét, tekintve, hogy maguk is végignézték a jelenetet – a holofont szorongató firkászok közt szlalomozva igyekeztünk a lift felé – Javaslom, hogy előbb a felvételeket tanulmányozzák, és ha még mindig van kérdésük, készséggel állok rendelkezésükre – a Terminátor igen sötét képet vágott.

Attól tartok, kisasszony, ez nem így működik.

A lift ajtaja sziszegve kinyílt, én pedig továbbra is mosolyogva széttártam a karom.

Én ellenben attól tartok nem vagyok köteles önnek elszámolni semmivel – egy ugrással beszálltam a felvonóba – Hacsak nem vagyok gyanúsított – vetettem még oda, azzal a liftajtó bezárult közöttünk.

Fáradtan, hervadó mosollyal dőltem neki a kabin falának, és lehunytam a szemem, kezemben a mágneskulcsot morzsolgattam. A gondolatok össze-vissza cikáztak az agyamban, s miközben megpróbáltam őket lecsitítani, hirtelen bezárult a lift ajtaja és elindult felfelé a 25. emeletre. Amelyhez előbb engedély és egy 7 számjegyű kód kell, hogy beléphess.

A Szabadalmazandó tárgyak osztálya. Új találmányok.

Nincsenek véletlenek.

Az idő a 4. dimenzió. Ugyanolyan terjedelemmel rendelkezik, mint a tér.

Sokan úgy képzelték el az időgépet, mint egy teleport-fülkével ellátott, hatalmas építményt, és így is igyekeztek megalkotni.

A legújabb, 2052-es modell azonban egy tachionokkal működő, hungarotop vezérlésű antigravitációs autó. És a prototípus kulcsa a kezemben van.

Leonardo da Vinci. Született 2012.ápr. 15-én, Olaszországban. Meghalt 1519.május 2-án, 67 évesen, Franciaországban. Soha nem tért haza.

Ha átkeresztezem az alaplapon a 23-as csomópont tachionpályáit, és kisütöm a készenléti memóriát, szimpla gyári hibának fog tűnni. A gépeket pedig kiselejtezik. Újabb 10 év, mire modernebb típust fejlesztenek ki. Legalább.

A lift csilingelt és megállt.

Erősen rámarkoltam a kulcsra, és rezzenéstelen arccal elindultam az üresen kongó folyosón.

A-a! Csak miután visszaküldtél a saját időmbe – lépett elő a látóterembe egy mosolygós, toprongyos nő, alatta szürke overál, amely valaha fehér lehetett. Gondolkodás nélkül odadobtam neki a mágneskulcsot.

Tudod, mit kell tenned. Ne hibázz.

Tudom, és köszönöm – mondta, és elérzékenyülten simított végig az érintéstől vibráló téglalapon a tenyerében. Régi emlékek, azt hiszem. Talán egyszer megértem.

Ne izgulj – szólalt meg ismét – A magyarok így is sokkal tartoznak neked. Majd kiheverik – hálásan visszamosolyogtam.

Talán. De majd csak behajtom rajtuk az adóságot – legyintettem, mivel tudtam, hogy úgysem tenném meg. A kezében tartott mütyűrről most újra rám nézett, játékos vigyor bujkált a szája sarkában, aztán közelebb lépett hozzám.

Amióta csak feltaláltam, mindig ki akartam ezt próbálni – azzal gyorsan megölelt. Egy pillanatra furcsa érzésem támadt, amit nem tudtam megmagyarázni, de azért viszonoztam a gesztust. Végül nevetve hajolt el tőlem, s miután elköszönt, elsietett a hangár felé.

Jó utat – kiáltottam még utána – És vigyázz magadra, Hedvig.

Azzal elindultam az öltözők felé. Hamarosan úgyis kirúgnak. A biztonsági kamerának ezt a felvételét úgysem tudnám már kimagyarázni.

CéhKaptár

Szennyegző

Táncolunk párban. Én és a techno tündére.
Nem dívik sietni. Félénk tempójú szűzlépte.

Görgő koktélparadicsom
alkotta paradicsomi koktél,
a felső rejtette izom
alatt a néha hasadt szív is ott él.
A forradásra gyógyír
a jól tartott tükör,
melyet 56 kézzel támaszt
egy gyógynövénylikőr.

Táncolunk párban. Én és a diszkó dívája.
Ütemre perdül, testmagát ringón kínálja.

Elvadult táncok, bár-boyok,
nős, buja köldökékszeres fickó.
Tán kevés, ki nem tántorog?
Ez a magyar diszkó.
Lehajított, álszent váteszek,
Egy szűz a földön hempereg,
Hej, égig nyúló csápkezek,
Hát maradtak itt emberek?

Táncolunk párban. Én és a parketta perditája.
Kurta vonaglás, mivé szétpereg ferdült bája.

Mindenki lejti,
de mondd, ki fejti
meg a silány talányt,
hogy a falra ki hányt?
Bor! Só nem kell,
nem kell a citrom!
Érezd magad itthon!
Tequila csupaszon.
Te ki vagy? Csupa rom
az asztal, kiürült
szeszmúzeum. Ki örül,
hogy fél kettő körül
a körül ült kommersz
kör mellé egy kéjőrült
körtearcú kislány kerül?
Inkább innák.
Whisky van?
Mi van?
Mit mi van?
Mi az, hogy mit van?
Fasz ki van. Kard kivon.

Táncolunk párban. Én és a kupleráj kurvája.
Tündöklőn mocskos sosem koplaló vulvája.

RÉZVERETES SZÍJAD KELL, SAJÁT VÉRED SZÍJAD FEL, SZÚRD!
ODACOSMÁLT A LEVES, AZ IS MEGHAL, KI NEVES, SZÚRD!
BOGRÁCS ALJA FEKETE, LELKEMET IS BEKENTE, SZÚRD!
NEM LÁTSZOK A SÖTÉTBE’, NEM KÉSZÜLSZ A DÖFÉSRE, SZÚRD!
KÉZILABDA PATTOGHAT, CSAK A VÉRZŐ HALOGAT, SZÚRD!
TYUHAHÉ, EZ VESZPRÉM, MÁS IS KÉSEL, NEMCSAK ÉN, SZÚRD!

SZIGETHALMON ÁLL A BÁL, AKI BOLOND, NEM SZÚRKÁL, SZÚRD!
NEM VAGYOK CSAK TIZENHÉT, ELŐTTEM NE VIZELJÉL, SZÚRD!
OLIMPIA, FAIR SZELLEM, NEM LAKIK EGY KORHELYBEN, SZÚRD!
SZÍVTÁJÉKON NÉGY DÖFÉS, A KÓRHÁZBAN SZEMFÖDÉS, SZÚRD!
HA FELJELENT CSALÁDOD, SZEMÜK VÁJOM, MEGLÁTOD, SZÚRD!

AMI KÉSLIK, NEM MÚLIK, AZ EMBER MEG ELHULLIK, SZÚRD!

És a végén,
mindennek a végén van valami:
lehullnak a barlang sótól langy falai,
s elpusztítanak mindent
a Pokol Angyalai.

CéhKaptár

Nyomorultak öttusája

(Tanulj Taran, tinó lesz belőled!)

1. (És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok.)

– Megdöglesz, buzi Mikulás! Kinyírlak! – ordította Juhász Viktor az In-vito Veritas nevű talponállóban. A Mikulás kifejezéstelen arccal nézett rá. Álszakállát oly szelíd pernye borította, mint amilyen Szodomát és Gomorát fedhette a kénköves-istennyilás meteorológiai penitencia után.

– Mi van, felbérelt a Pepsi, bazd meg?! – reagált rezignáltan a Télapó.

Juhász Viktor meghökkent. Nem erre a válaszra számított. Rövid, gondolatbéli csörte után azonban visszatalált decemberhatos hangjára:

– A retkes faszoddal kólázzál! Nincs az égen olyan szánsáv, ahol a szénsav megvéd téged, te buborékhörbölő geciputtony!

Juhász Viktor szavaira az egész csehó felfigyelt. A pultosnő egy utolsót nyomorgatott a szörcsögő mosogatószivacson, az egyetlen asztalnál ülő szerelmi polip visszahúzta összegabalyodott, tapadókorongos lábait, Józsi bá’ meg, az örök József a Háromkirályokból, bambán emelte fel a fejét egy kisfröccs és egy kommersz körte közül.

A Mikulás csak annyit mondott:

– Hohó!

Mintha a rénszarvasokat vezérelte volna. Tagolatlan mondata mellé még az okkersárga csizmájával is dobbantott egyet. Az erőtlen dobbanás úgy hangzott a kis helyiségben, akár egy meghurcolt harci dob. Vagy mint egy utolsó szívverés.

A Mikulás is előkotorászott a zsákjából egy kést. Merthogy Juhász Viktor már régen előrántotta a sajátját, s ha már rántotta, legyen elég a vérfolyásból. Mármint elég sok.

Pár lagymatag testcsel után Juhász Viktor beledöfte a Mikulás hátsó combjába a pengét, az okkersárga csizma fölött. A vér ráspriccelt Józsi bára. A Télapó nem volt ellenfél. Juhász Viktor szerteszét szurkálta a vénülő szeszzsákot, először úgy, hogy az a pultnak esett, majd szépen csúszott le, egy elegáns vérsávot hagyva maga után, s végül még akkor is döfte, amikor a Mikulás már nem ordított, amikor már csak egy burok nélküli szaloncukor volt, amiből patakokban folyik ki a zselé.

2. (Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága.)

– Emeld fel a kezed, Jolánka, hadd mossam meg a hónod alján ezt a serkenő pamacsot! Olyan, mint egy kisnyúl. Így van. Ügyes vagy! Érted, Jolánka?

Jolánka nem értette. Nem azért, mert hülye volt, pontosabban valószínűleg azért. De őt az anyja sem érti, mióta egyik pillanatról a másikra, tizenegyedik szülinapja után pár nappal megnémult. Elolvadtak a szavai, mint a csokoládé. Elvitte a cica a nyelvét. A mocskos macska azóta émelyítően édes macskanyelvet csinált belőle, Jolánka pedig ezzel párhuzamosan halad a folyamatos degeneráció riasztó elemekkel szegélyezett útján.

– Nyisd ki a szád, Jolánka! Ne rázd a fejed! Fogat kell mosni! Amúgy nem jön el a Fogtündér, s nem érinti meg a varázspálcájával a fogadat! Mert a Fogtündér nem szereti ám a lyukas, bűzös, pállott-állott, ganéjlószar szagú fogrohadványokat. Érted? Nem, persze, hogy nem érted. Akkor minek beszélek hozzád?

Jolánka nem mutatott előrehaladást az intézetbe kerülése óta. Artikulálatlan hangokat is alig hallatott, s a játékszobából is eltiltották. Nem azért, mintha a társaira veszélyes lett volna, sőt, mintha még ódzkodott is volna attól, hogy másokhoz érjen, mintha tapasztalt alpesi tehénként tartana a megannyi vibráló-sercegő villanypásztortól. Azért lett számára tabuterület az „Aréna” (ahogy a nevelők hívták), mert rituálisan megcsonkította a játékokat.

Az ebédlőből elcsent, viszonylag életlen késsel addig nyiszálta egy sárga bőrszerkós-motoros barbi, egy egyenruhás katonafigura, egy pocakos Mikulás-plüss és egy rezervált műanyag kutya fejét, míg meg nem szabadította őket skalpjuktól. A nyitott játékfejeket pedig a menstruáló puncijához dörgölte, imitálva a vért s a még több vért.

3. (Áldott legyen az, ki az irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert Ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.)

Ide-oda billent a kisfiú lelke, nyöszörögve, de határozottan nyöszörögve, s nyikorogva, de tudatosan nyikorogva, akár az alatta illegő hintaló. Paripája lassan haladt, de itt nem is a sebesség volt a lényeg, hanem a ringatózás maga. A kisfiú úgy ingott, mint tó tükrén a falevél, alig fodrozta a vizet, amiből nem zavart sokat, ahogy így magányosan hintalovagolt az előszobában.

Anyukája szobája előtt ott állt az okkersárga csizma, az új apukája lábbelije. A kulcslyukon túl pedig anyuka éppen hűséget fogadott, meg egy farkat magába felülről ráérkezve, mint egy éppen leszálló Azonosítatlan Nedvedző Álombéli Leány.

A kisfiú leszállt a lóról, és a csizmába pisilt. Miután belefacsarta az utolsó húgycseppeket, ismét hintalóra hágott, s tovább galoppolt.

Faparipája régi jószág volt, egy kiálló szálkával tüskénkedte meg a kisfiú kezét. A mutatóujjból csorgott a vér, a fiú azonban már nagyobb volt annál, hogy az anyukájához szaladjon, meg amúgy is, így inkább leszállt a lóról, s – a nővére szobájánál tartva – rajzolt az ajtófélfára egy vérkeresztet.

4. (Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal és amazokra is, akik Testvéreim ármányos elpusztítására törnek!)

A fiú elindult a mellékhelyiségre. A sok kóla, amit megivott a művelődési ház Mikulás-ünnepélyén, kezdte nyomni a húgyhólyagját, kifele kopogtatott, futni kívánt, rohanni a piszoár piciny lyukain át az emberi kiválasztás kavargó tégelyébe.

Ahogy lépdelt, a szomszéd folyosóról, ahol a női mosdó volt, trappolást hallott, rohanás hangjait. Több láb dobogott, mint kettő, szóval vagy több ember jár arra, vagy egy elszabadult ló garázdálkodik a művelődési házban – okoskodott a fiú.

Sikoltást hallott, ami határozottan emberi volt, szóval a lovat, de korához képesti szokatlan magabiztossággal a kentaurt is kizárta mint a hang lehetséges forrását. Óvatosan lépkedett a női mosdó irányába, a vizelési ingere is elmúlt az izgalom hatására. A sikkantgatás fel-feltört, s néha mintha brutális, meg-megbicsakló könnyárba lábadt volna.

– Sikolts, hogy felálljon, te kimázolt cukorribanc! – hallotta a fiú, ahogy fülét a női wc ajtajára tapasztotta. Mire összeszedte a bátorságát, hogy legalább résnyire nyissa az ajtót, s belessen, már elhangzott – mint kiderült később – az utolsó sikoly.

Mikor benézett, nem látott mást, csak hogy a nővére könnymosta arccal, partra vetett halként tátogva fekszik a lehajtott wc-tetőn, s elölről hatolnak az ánuszába. Az okkersárga csizmán pedig egyre jobban lazulnak a fűzők, ki- és megbomlanak, hogy aztán pisztolytárként világgá gördüljenek gordiuszi gubancot hagyva maguk után.

A fiú akaratát és erejét acélozva stukkert formált mindkét kezéből, hogy egyszer majd rászegezve elsüsse.

CéhKaptár

Sárkány a sarokban

István a sikeres ifjúsági regényíró egy péntek hajnalban kaparászásra ébredt. Nem őt kaparászták, hanem az ajtót, de ez a hangos körömtevékenység végképp elgörbítette az alvási görbéjét. Kómásan pislogott a sötétben és várta, hogy a kaparászás abba maradjon. Biztos, egy ghoul vagy egy farkasember – gondolta unottan. Aztán egyszer csak a hersegő hangok elhallgattak, és ez kíváncsivá tette, vajon miért maradt abba? Kikászálódott az ágyból, és kinyitotta az ajtót.

Sehol senki.

Már épp morcosan becsapta volna az ajtót, amikor egy jókora zöld tojás pottyant a lába elé. A tojás azonban nem úgy viselkedett, ahogy egy átlagos égből pottyant tojás, azaz egy reccs, és egy ploccs kíséretében szétfröccsent volna, hanem ruganyosan, lazán pattogni kezdett.

– Égből pottyant mesék – húzta mosolyra alvástól bepállott, borostás száját – Na, azt nem is én írtam.

Felnézett, és a hajnali fényben egy rózsaszín sárkányt látott, aki barátságosan integetett. Mosolygott és fújt egy nagy kék lufit. Villámgyorsan az egyik pikkelye alá nyúlt, elkötötte a léggömböt és István irányába fújta.

István elkapta és látta, hogy a sárkány szinte fénysebességgel tűnik el a derengésben.

Vanda visszatért. És ezt neki hozta, nézett le a lassan lenyugodó tojásra.

Vanda vagy másfél jelent meg az életében. A vattarózsaszín sárkánylány egy lányoknak szóló kevéssé sikerült történetében szerepelt, aztán egyszer csak egy éjjel beállított.

Tüzet nem tudott fújni, csak lufit, huszonnégy színben, mindenféle reklám vagy politikai hirdetés szerepét betöltő felirat nélkül, és bár a lufikat egy ideig átható sárkányszájszag lengte körül, ettől függetlenül nagyon szépek és tartósak voltak.

Csak a Süsü című bábfilm-sorozatot nem kellett volna megnézni, de hát István megvette a közeli szupermarketből, ahol 299 Ft-ért lehetett hozzájutni, akárcsak a Véres titkok, a Halálos bűnök vagy a Titkos halálos vér című hongkongi- amerikai akciófilmhez.

István azonban szerette a Süsüt, mert a fiatalságára emlékeztette és egy zseniális mese. Vanda azonban első látásra belészeretett az egyfejűbe és a Matáv tudakozó és a Ki kicsoda lexikon segítségével kinyomozta hol lakik Csukás István író, Süsü kitalálója, és elköltözött hozzá.

István sajnálta a dolgot, mert Vanda nagyon jól főzött és a pikkelyeit sem hullajtotta, mint egy régebbi zombi lakótársa a hámszöveteit, féltette is, mert habár Süsü szimpatikus volt, attól tartott, hogy florofil vagy ami még rosszabb klorofil. Hiszen egy látszólag teljesen egészséges, kifejlett hím sárkány mi másért szeretne rózsabimbó lenni?

Gyanúit azonban megtartotta magának, és úgy látszik jól tette. Vanda boldognak látszott. Vajon ez a tojás az övé?

Nem mélázott tovább. Felvette a tojást és bevitte a lakásba. A felülete egyszerre volt lágy és érdes, mintha egy macska nyelvét érintené. Körülnézett a régi irodalmi lapoktól és kiselejtezésre váró szovjet ifjúsági regényektől zsúfolt szobában és berakta a zöld tojást sarokba a nagyszekrény mellé. Aztán szinte el is felejtkezett róla.

István ritkán beszélgetett a szomszédjaival, igazából alig ismerte őket. Akivel néha eszmét cserélt az Ödön volt, a kényszerskinhead. Ödön teljesen hétköznapi apolitikus műszaki bolti eladó volt, míg nem kezdett erősen kopaszodni. Ez nagyon zavarta. Egy nap megtalálta a tökéletes megoldást, kopaszra nyírta fejét, beszerzett egy bakancsot és egy bomberdzsekit, meg pár szvasztikus szuvenírt és a Pali bácsi kimérője helyett a Vörös fűző nevű helyet kezdte látogatni. Sörözött és a zenegépet nyúzta és igyekezett kivonni magát a társalgásokból, mert félt, hogy kiderül nincs baja a sárgákkal, a barnákkal, a lilákkal, sőt igazából senkivel, ha nem akarja kiborítani a sörét.

Vanda látogatása után úgy két héttel Ödön a ház előtt cigarettázva (mert az asszony nem tűrte a lakásban a füstöt) beszélgetett tehát Istvánnal, arról hogy borzasztó, ez a meleg és már a tavasz se a régi, és legalább egy kis szél fújna, amikor Ödön egyszer csak elgondolkozón megjegyezte – Egyszer úgy szeretnék megülni egy sárkányt. Múltkor részegen vizionáltam egy rózsaszínt. Ha a lovaglás után elégetne a tüze, azt hiszem, boldogan halnék meg.

Ez a mondat eszébe juttatta a sárkánytojást. A házba visszaérve az volt az első dolga, hogy megnézze mi a helyzet a tojással. Annyi történt, hogy a tojás színe sötétebb zöldre változott, és mintha keményebb lett volna a héja.

Felötlött benne, hogy ez a tojás más, mint a többi különleges lakótársa, más, mert nem ő találta ki, írta meg, ő lényegében csak egy „nagyszülő”. Kíváncsian és kissé szorongva gondolt arra, mi kelhet ki a tojásból.

Hat nap múlva, amikor éjfélt ütött az óra, fura zaj kíséretében pukkant szét a tojást. István azonnal felkelt a laptoptól és a sarokhoz sietett. A tojáshéjszilánkok és darabok közt, kábán és kíváncsian üldögélt egy halványszürke gyíkszerű lény. Értetlenül és elanyátlanodva pislogott és fura kurnyogó hangot hallatott. – Mi az kicsi sárkány? Tudsz beszélni?

Csak újabb értetlen kurnyogás volt a válasz.  Összeszedte a tojáscserepeket és a sarokba babzsákokat rakott, meg egy almos tálat, amelyeket még Vanda használt.

A következő napokban István sok mindent kipróbált. Adott neki macskatápot, csoki tortát, sült csirkét, salátát, lóhúst, sőt még plasztik királylánybabákat is. Nyalogatta, piszkálgatta, esetleg szájába is vette, de meg nem ette. Csak ült, mígnem nehéz szemhéja le nem csukódott. Ülve aludt, mint a lovak. Már adott neki fogkrémet, téglaport és gumiabroncsot is, de egyikből sem kért. Remélte, hogy nem az emberhús az egyetlen tápláléka. Mit ehet egy sárkány? Különösen, egy olyan, akinek a szülei textuális élőlényekként látták meg a fantáziavilágot.

A kis sárkányt István először Sárinak nevezte, aztán Fafnernek, végül Fafner Sárinak, de csak Fafinak becézte. Fafi továbbra sem beszélt, nem evett, bőre sápadt, pikkelyecskéi hámlani kezdtek és egyre levertebb lett. István aggódni kezdett, nehogy elkezdjen itt dragonizálni.

Az egyik este mikor István egy novelláskötetet olvasott, jött az ötlet, felolvas a kis bágyadtnak. Ahogy olvasott Fafi szemmel láthatóan kezdte magát jobban érezni, pikkelyeinek a mattsága csökkent, és kezdett felélénkülni, lassan csámcsogni, nyammogni kezdett a hallott szövegen, és amikor befejezte a férfi a felolvasást, Fafi büfizett is egy nagyot.

István szeretett felolvasni, és most hogy nem hajtotta a határidő az írásban ideje is volt. Reggel, délben, este felolvasott neki és ez egy így ment napokig. Arra is rájött, hogy a szövegek nem csak jóllakatják a sárkányt, de küllemében is hatnak rá. Fafi nőni kezdett, pikkelyese komolyodott, szárnyai izmosodtak. Az alomban minden reggel fura remegő anyagot talált, amelyekben mintha nyomtatott betűk rejteznének, de elolvasni nem tudta, nem ismervén a bélírását.

Egy kedden kijött a sarokból, elkezdett mászkálni, fokozatosan ismerkedett a lakással, egyre nagyobb területeket plattyogott be magának, és néha kurnyogott halkan. István hamar rájött, hogy a felolvasott szövegek negatívan is hatnak a lényre. A sok kortárs irodalomtól teljesen belilult és az orrából gőzpamacsok kezdtek előtörni, István volt feleségének romantikus könyveitől pedig rózsaszín lett még a szeme fehérje is, és mindent összenyálazott, a pikkelyei pedig szív alakúvá kezdtek deformálódni, a Harmadik birodalomról szóló történelmi művektől pedig kefebajusza nőtt. Amikor a Vandáról szóló regényét olvasta fel, pedig kicsit szomorkásan lógatta a fejét, a hosszú nyakán.

Ezután ügyelt arra, hogy változatos legyen Fafi étrendje, a Fafipapi. Nőtt, nöddögélt. Lassan már akkora volt, mint egy kifejlett bernáthegyi, de sárkánynak még így is pici volt, azért István ágya leszakadt alatta, amikor egyszer felmászott rá.  Úgy érezte Vandával ellentétben inkább állatszerű maradt, nem járt felegynesedve, nem beszélt és többnyire nem szűrődött ki a szeméből a gondolkodás villanykörtéjének fénye, szerencsére tüzet fújni sem tudott, legfeljebb forró levegőt fújt ki néha. István gyakran érezte azt, hogy egy idegennel él együtt. Talán azért mert nem ő találta ki, mint Zsombit a zombit, Bélát a vámpírt, Edgárt a szuperintelligens óriáscsigát, vagy Rault az óriásdenevért, aki embernek öltözve próbált erkölcsből és etikából korrepetálni esténként néhány gazfickót, akik egy idő után rettegték is az Emberdenevért. Idegen, akit napról napra ismer meg, és nő a szívéhez.

Fafi kedvenc helye, a sarok maradt, itt üldögélt naphosszat és legyezgette magát a szárnyaival. Nem unatkozott, mert István előbb egy hifi-tornyot adott neki, amelyből gyakran szólt valamelyik hangos könyv gyakori színeváltozásra késztetve a sárkányt. Később az író berakott egy televíziót is. Fafi hamar megtanulta, hogyan kezelje a távirányítót és rákapott a filmekre. Sajnos, nagyon sok minden elszomorította. A filmek, a politikai viták, sőt még az időjárás jelentés is. Ilyenkor sárkánykönnyekben úszott a lakás, amelyek után csillogó apró, sárga gyantaszerű topázra emlékeztető kövecskék maradt hátra.

István először mérgesen dobta ki ezeket, aztán néhányat eltett emlékbe. Zsombi a zombi egy bőrfecnijének is, hogy örülne most, pedig akkor hogy zavarta. Sose lehet tudni, mikor veszíti el Fafit is, ahogy a többieket elveszítette. Bár egy ekkora sárkányt, azért nem könnyű elveszíteni. Béla a vámpír az, aki néha felhívja és megkérdezi, mi a helyzet, amire ő ilyenkor fásultan közli, hogy a helyzet az egy adott szituáció. A békés vérszipoly az, aki a legtovább maradt vele, most a Véradóállomáson dolgozik és élettársi kapcsolatban él egy huszonéves lánnyal, akivel a legújabb Twilight film premierjén ismerkedett meg.

Mikor István nem tud elaludni, gyakran gondol arra, hogy megkeresi őket, de sosem jut odáig. És mert fél. Nem szereti ezt az érzést, azt vallja, aki fél, az sosem teljes egész. Arra is gondolt, hogy az élet érthető, de szörnyű tragédiája, hogy sok ember szeretni is fél.

Hősünk az ifjúsági regényíró, aki megint nem kapott semmilyen kitüntetést, valamelyik hétfő hajnalban csikorgó zajra ébredt, és mintha a karmok nemcsak az ajtót, de őt magát is kaparászták volna. Tudta, hogy Vanda az, bár az kívánta bár egy karomvad lenne inkább.

Kinyitotta az ajtót, és a várt rózsaszín sárkányfej meredt rá, körülötte szakadt luficsikkek. Bizonyára jó ideje zajongott már.

– Eljöttem érte. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. – mondta Vanda

– Fafner Sárinak neveztem el, tudod a Fafner abból a mitológiai Wagner operából, meg Sári mert sárkány, pedig lehet fiú… magyarázkodott István zavartan.

Fafi óvatosan kijött a nyitott ajtón és Vandára bámult.

– Krrrrr – közölte

„ Akáco súúúúút” – énekelte egy közeledő férfihang, és egyszer csak Ödön ott állt mellettük.

– A sárkány szerintem igazzán árja állat – közölte Istvánnal a kényszerskinhead – Ugye, mehetek egy kört a kisebbikkel, azzal a zölddel?

Vanda végül betért még hozzá egy kávéra és pár lufifújásnyi időre, beszélgettek, mint a régi ismerősök, akik már kifogytak a beszédtémából.

Odakint Fafi élvezte a repülést, miközben a hátán Ödön kiabált – Repülööök, mint a Lajka kutya!

Milyen kár, hogy holnap azt hiszi, hogy csak álmodta vagy vizionálta az egészet.

Mikor Vanda elrepült nyomában a lelkesen csapkodó Fafival, és a kalandot túlélő Ödön is lefeküdt, István még sokáig ott állt az ablakban és addig nézte az utcai lámpák néma fényglóriáját, amíg belefájdult a szeme. Nyilván könnyezni is attól kezdett. Sós, csípős, vízszerű és hétköznapi cseppek voltak, amelyeket senki sem tenne el emlékbe.