Category Archives: 2013 Tavasz

Nyelvi fordulat

Fernando Sorrentino: A fejemet esernyővel ütlegelő férfi

Fordította: Kókai Erzsébet

Létezik egy ember, akinek az a szokása, hogy engem ütöget egy esernyővel. Pontosan öt év telt el azóta, hogy első alkalommal a fejemre koppintott eső ellen védő alkalmatosságával. Kezdetben ki nem állhattam, de mára már hozzászoktam.

Fogalmam sincs, hogy hívják vagy, hogy ki ő. Annyit tudok róla, hogy átlagos megjelenésű férfi, aki szürke öltönyt visel és hétköznapi arcát őszülő halánték övezi. Egy öt évvel ezelőtti, tikkasztó nyári reggelen találkoztam vele először, miközben újságot olvasva ültem egy árnyékos padon a Palermo Parkban. Váratlanul hozzáért valami a fejemhez… Most is miközben írok, ugyanaz az ember áll mögöttem, és azóta is ütöget, gépiesen és közömbösen, egy esernyővel.

Akkor mély felháborodással fordultam hátra, de rendületlenül ütlegelt tovább. Érdeklődtem az elmeállapota felől, de úgy tűnt, meg se hallja. Aztán rendőrrel fenyegettem. Higgadt és hűvös maradt, ragaszkodva a „küldetéséhez”. Pár határozatlan pillanattal később – látva, hogy nem fog változni a helyzet – felálltam és orrba vágtam. A férfi elesett és alig hallhatóan felnyögött.

Azon nyomban felpattant, látszólag nagy erőfeszítés árán, és minden szó nélkül folytatatta a fejem bántalmazását az esernyővel. Az orra vérzett, én meg abban a pillanatban már sajnáltam. Gyötört a lelkiismeretem, hogy olyan erősen ütöttem meg. Végtére is, nem volt verésnek nevezhető, amit csinált; csupán finoman hozzám érintette az esernyőjét, egyáltalán nem okozva azzal fájdalmat. Persze ezek az érintések roppant kellemetlenül érintettek. Mint mikor egy légy száll a kézfejedre: fájdalmat nem érzel, csak eszméletlenül idegesítő. Voltaképpen az esernyő egy terjedelmes légy, ami folyton az én fejtetőmön landol, bizonyos időközönként ismétlődve.

Abban a meggyőződésemben, hogy egy őrülttel van dolgom, megpróbáltam elmenekülni. Az esernyős alak viszont követett, továbbra is ütögetve szótlanul. Így elkezdtem futni (ezen a ponton szeretnék rámutatni, hogy nem sok ember van, aki olyan gyorsan futna, mint én). A férfi utánam vetette magát, hiábavaló próbálkozásokat téve a megütésemre. Dúlt-fúlt és annyira zihált, hogy úgy véltem, ha továbbra is ilyen sebességű futásra kényszerítem, akkor ott és abban a pillanatban holtan esik össze.

Ezért lelassítottam és ránéztem. Se hálának, se szemrehányásnak nem volt nyoma az arcán. Kitartóan ütlegelte tovább a fejemet az esernyővel. Arra gondoltam, hogy felbukkanok a rendőrállomáson és a következőket mondom:

– Biztos úr, kérem. Ez az úr egy esernyővel püföli a fejemet.

Példátlan eset lett volna. A rendőr valószínűleg gyanakodva nézett volna rám, elkérte volna az irataimat és elkezdett volna zavarba ejtő kérdésekkel bombázni. Talán még a letartóztatásommal is végződhetett volna ez az egész.

Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha hazamegyek. Felszálltam a 67-es buszra, közben az esernyős zaklatóm szorosan mögöttem haladt. Helyet foglaltam az első ülésen, az „árnyékom” pedig megállt a jobb oldalamon, bal kezével a korlátba kapaszkodva. Jobbjában tartott esernyőjével könyörtelenül folytatta macerálásomat.. Eleinte az utasok félénken mosolyogtak, majd a sofőr elkezdett minket figyelni a visszapillantó tükörben. A busz utasai fokozatosan váltottak mosolygásból kacagásra, végül az egész busz hangos, végeláthatatlan hahotában tört ki. Égtem a szégyentől. Az üldözőm továbbra sem zavartatta magát, és folytatta az esernyőcsapások sorozatát.

Végül leszálltam – azaz leszálltunk – a Pacifico hídnál, majd végigsétáltunk a Santa Fe sugárúton. Mindenki felénk fordult és ostobán bámult ránk. Késztetést éreztem arra, hogy ezt mondjamnekik:

– Mit bámultok, idióták?! Nem láttatok még embert, aki egy másik embert ütlegel egy esernyővel?

Bár feltehetően még egyikőjüknek sem volt része ilyen látványban. Később odáig fajult a helyzet, hogy öt vagy hat gyerek őrjöngve üldözőbe vett minket.

Mindezek ellenére volt egy tervem. Amint hazaérek, megpróbálom az orra előtt becsapni az ajtót. Sajnos nem jött össze… Olvashatott az elmémben, mert határozottan megragadta a kilincset és velem együtt belökte az ajtót.

Attól a pillanattól kezdve, egyfolytában püföli a fejemet az esernyőjével. Amennyire meg tudom mondani, még aludni sem alszik és enni sem eszik soha. Kizárólagos tevékenysége az én ütlegelésem. Bármit csinálok, ott van velem, még a legbensőségesebb helyzetekben is. Emlékszem, hogy kezdetben egész éjszaka ébren tartott az esernyő szüntelen landolása a testemen. Most már szerintem el sem tudnék aludni e nélkül.

A kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen. Számtalanszor és minden lehetséges módon kértem, hogy magyarázza meg ellenem irányuló viselkedését. Hiába: szótlanul ütötte tovább a fejemet az esernyőjével. Sokszor próbáltam megütni, megrúgni, még – Isten bocsássa meg nekem – ernyővel is odacsaptam neki. Készségesen fogadta az ütéseket. Mintha ezek figyelmen kívül hagyása a munkája része lett volna. Pontosan ez a legfurcsább tulajdonsága, hogy a megingathatatlan hite a munkában párosul az ellenségeskedés teljes hiányával. Röviden az a meggyőződése volt, hogy valamiféle felsőbb hatalom számára végez titkos küldetést.

Annak ellenére, hogy nincsenek fizikai igényei, tudom, hogy amikor megütöm, az fáj neki. Tudom, hogy gyenge és halandó. Azzal is tisztában vagyok, hogy megszabadulhatnék tőle egyetlen golyóval. Azt viszont nem tudom, hogy melyik lenne a jobb megoldás: hogyha a golyó őt vagy engem ölne meg. Azt sem tudom, hogy ha valamelyikünk meghal, akkor folytatná-e az ütlegelésemet az esernyőjével. Mindenesetre mindkét esetben értelmetlen a továbbgondolás, hiszen arra már rájöttem, hogy nem tudnám megölni sem őt, sem magamat.

Másrészt mostanában ébredtem rá arra, hogy nem tudnék az esernyőcsapások nélkül élni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kerít hatalmába egy bizonyos balsejtelem. Egy új aggodalom miatt rágom magam, és ez a szorongás szintén ettől az embertől ered. Talán amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor elhagy, és soha többé nem fogom érezni az esernyőjének érintését, ami segít nekem olyan mélyen aludni.

Nyelvi fordulat

Matthew Grigg: Panini Professzor

Fordította: Adorján Imola

Sok éves éttermi pályafutásom előtt egy neves természettudományi egyetemre jártam. 2023-at írtunk, és én éppen azon voltam, hogy befejezzem a tudományos projektemet, amivel elnyerhetem a professzori címet. Fogalmam sem volt, hogy végül pont ez a kutatás lesz, ami ahhoz vezet, hogy egy konyhai alkalmazott legyek.

Egy héttel ennek bekövetkezte előtt a negyvenkettedik születésnapom magányosan talált rám, amint éppen, mint ahogy az már megszokott volt, a lakásomban üldögéltem teljesen egyedül. Ahogy azelőtt már számtalan reggelen tettem, most is édes süteményt rendeltem a kenyérpirítótól.

– Igenis uram! – válaszol monoton robot modorában.

Nekiláttam a munkámnak. Egy pazar kis gépezetet terveztem, ami képes bármely két lény elméjét átszállítani egymás testébe.

Mialatt a kenyérpirítóm szervírozta a reggelimet, nyugtáztam, hogy a masinám készen áll a tesztelésre. Előhoztam a kacsát és a macskát, amiket direkt erre az alkalomra vásároltam, és beállítottam a nekik megfelelő parancsokat a gépen. A kezemben tartottam a süteményemet, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy egyek. Elindítottam az átszállítási folyamatot. Ahogy az várható volt a masina búgott és zümmögött, és úgy éreztem, mintha a szintetikus hangok csiklandoznák az idegeimet.

A készülék elhallgatott. A macska megrémült a szörnyű lármától, és a levegőbe ugorva hirtelen rávetette magát a gépre. Én magam pedig halálra rémülten néztem, de talán csak hallucináltam, ahogyan egy színes örvény kavarog felém, és úgy éreztem, mintha az elmém kiszakadt volna az üregéből.

Csak percekkel később tértem magamhoz, és az első dolog, amit észrevettem, hogy jóval alacsonyabb vagyok. Majd felfedeztem a tényt, hogy hiányoznak a lábaim. És végül nyugtáznom kellett, hogy egy kenyérpirító lett belőlem. Rögtön láttam a probléma megoldását, hiszen a gépezet könnyen, egyetlen gombnyomással vissza tudja fordítani a folyamatot. Ám ezzel egy időben azt is be kellett látnom, hogy kenyérpirítóként teljes mértékig képtelen vagyok akárcsak ennek a gombnak a megnyomására is.

Némi megfontolás után a kenyérpirító belső számítógépét használva kezdtem el kidolgozni egy stratégiát arra, hogyan szabadulhatnék ki. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Elkezdtem ismerkedni az új testemmel: a grillsütővel, a kenyértartóval, a beszélővel és magával az egész mechanizmussal. A szerkezet primitív szemein keresztül, amiket egyébként arra használt, hogy tálalja a kreálmányait, megláttam a telefont a falon. A lehető legpontosabban célozva elkezdtem kenyérszeleteket dobálni felé. Szerencsére jókora adag kenyér volt a pirítóban, ahhoz, hogy próbálkozzak, de amikor már a sokadik szelet pattant le sután a telefonról, mégis elkezdtem kételkedni benne, hogy elegendő lesz.

Egy idő után bölcsebb ötletnek tűnt a kilövés előtt meg is pirítani a kenyeret. Egy kérges, teljes kiőrlésű szelet végül lepattintotta tartójáról a telefonkagylót, amibe beleszólt a recepciós közömbös hangja. Vissza kellett fognom a vágyam, hogy beleordítsam a kagylóba az egyébként, lássuk be, valószínűtlen állapotomat, ezért csak ennyit mondtam:

 –Akadt egy kis problémám a 91-es szobában. Tudna nekem segíteni?

– Azonnal, uram. Van egy vízvezeték repedés azon a folyosón egy kicsit hátrébb, azt hiszem, két legyet ütök egy csapásra, és egyúttal elintézem az ön problémáját is.

A recepciós szinte azonnal odaért, valószínűleg mégsem foglalkoztatta annyira az a bizonyos „problémás, nedves folyosó”. Bejött, és megvizsgálta a szobát a tőle megszokott száraz, rosszalló stílusában. Megszólaltam, mondván, hogy egyszerűen csak nyomja meg a nagy gombot a gépen, ami előtte van.

– Ezt itt, uram? – kérdezte, de mielőtt kijavíthattam volna, a szobát szörnyű, örvénylő fény töltötte meg, ő pedig a földre zuhant.

Egy perccel később bizonytalanul bár, de újra felállt, és különös módon kezdett el mozogni, ami leginkább egy kacsa totyogásához volt hasonlítható. Ez alatt a valódi kacsa a padlót vizsgálta tüzetesen, fáradt utálattal. Rémülten bámultam az előttem játszódó jelenetet. A recepciósnak mintha hirtelen támadt volna egy ötlete, és madárszerű ujjongással az ablak felé tántorgott. Próbáltam valamiféle elriasztó, figyelmeztető jelet kiadni magamból, ami megállítja, de semmire nem mentem vele. Diadalmasan elrugaszkodott az ablakpárkányról, kiterjesztette „szárnyait”, majd eltűnt. Sírnom kellett volna, de helyette, kenyérpirító lévén, csak néhány morzsát potyogtattam ki magamból.

Az órákon át tartó melankólia, kalkulációk és borzalmas bűntudat természetesen semmiféle előrelépést nem eredményezett. Egyedül maradtam a nap siralmas eseményeivel. Elhatároztam, hogy nem adom fel a reményt, és ügyetlenül üzeneteket kezdtem égetni a kenyérszeletekbe, amiket aztán kétségbeesetten kidobáltam magamból az ablakon keresztül. Nem csak a saját megmentésemre kerestem a megoldást, hanem szerencsétlen recepcióséra is, akinek a testét minden bizonnyal már megtalálták odalenn az utcán. Hamarosan üresnek találtam a kenyértartó tálcámat, ami ismét arra késztetett, hogy mély, mogorva meditációmba süllyedjek. Egy nagy mozdulat ébresztett fel a morbid elmélkedésemből. Előttem, éppen most kapaszkodva fel a földről, ott állt a saját testem. Ködös tekintettel vizsgált engem.

– Jobban érzem magam. – Jelentette monoton hangon. A szoba csendes volt, amint én éppen próbáltam megbirkózni ezzel az információval. – Szeretne egy kis pirítóst?

Az igazság kegyetlenül hasított belém, és egy percet sem vesztegettem, hogy hasznomra fordítsam ezt a felfedezést. Közöltem a kenyérpirítóval, ami most éppen az én testem irányítása alatt állt, hogy szükségem lesz a segítségére. Figyelmesen végighallgatta, amit mondok, majd megkérdezte, hogy vajazva szeretném-e. Tettetett türelemmel még körültekintőbben elmagyaráztam neki az instrukciókat, de mindhiába. Bizarr előérzetem támadt, ahogyan végignéztem, amint a negyvenkét éves testem szaggatott mozgással elindul kifelé a lakásból. Elkanyarodott a folyosón, és abban a pillanatban egy óriási csattanás hallatszott. Pontosan olyan hang volt, mint amikor valaki elcsúszik a nedves kövezeten. Megkönnyebbülésemre azonban, hamarosan hallottam, ahogy a kenyérpirító az én testemet használva tovább sétál a folyosón.

Percek teltek el, majd órák. Jobb dolgom nem lévén azzal szórakoztattam magam, hogy a kenyértartóban maradt magvakat lövedéknek használva próbáltam eltalálni a macskát. A harmadik nap hajnalán kezdtem el sejteni, hogy a kenyérpirító valószínűleg megbukott, mint a testem pilótája, és a segítség, amire napok óta várok, egyáltalán nincs úton. Bele kellett törődnöm a sorsomba, és végső kétségbeesésemben azon gondolkodtam, vajon követett-e már el egy kenyérpirító öngyilkosságot.

Hirtelen felindulástól vezérelve egyszerre elkezdtem égetni a teljes kenyérállományomat. Ahogy a burkolatom alól elkezdett gomolyogni a füst, és az első halálos lángok is fellobbantak, én ünnepélyesen elkezdtem szavalni magamban a saját dicsőítő beszédemet.

Hirtelen bekapcsolt a tűzjelző, és elkezdett vizet fecskendezni a padlóra, kétségbeesetten menteni próbálva a lakókat. Minden oldalról fültépő jajveszékelés szűrődött át a falakon. A bosszúság, megkönnyebbülés, valamint a kíváncsiság különös egyvelege képződött meg az elmémben.

Egy kis idő múlva a tűzoltó hatástalanította a riasztót, és természetesen engem jelölt meg mint a probléma forrását. Áramtalanítottak és szervizbe szállítottak. Az itteni személyzet alaposan megvizsgált, de semmi menthetetlent nem talált rajtam, kivéve a sérült beszélő szerkezetemet, amit azonnal kivettek belőlem, és rögtön áruba is bocsájtottak. Ezt csak onnan tudom, hogy amikor újra áram alá lettem helyezve, már egy csillogó, napos konyhában voltam. Mivel elvesztettem a hangom, az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, az volt, hogy a személyzet beszélgetéseit hallgattam, amint éppen megvitatják a páratlanul elkészített új fogásaik titkát. A sietős eszmecsere végén bejelentették az érkezését. Csendes lemondással az ajtóra bámultam, amint a régi testem büszkén besétál a helyszínre, mutogatva a vadonatúj dizájnnal ellátott étlapját. A lista tetején egyből szemet szúrt: „vajas édes sütemény”.

Nyelvi fordulat

Neil Gaiman: Fahéj

Fordította: Éliás Alexandra

Fahéj hercegnő volt, sok-sok évvel ezelőtt egy kicsi, egzotikus országban, ahol minden nagyon öreg volt. Gyöngyházszín szemei különleges szépséggel áldották meg, ám ez azt is jelentette, hogy vak volt. Az ő világa a gyöngyök színe: sápadt fehér és rózsaszín, és halovány ragyogás.

Fahéj nem beszélt.

Édesapja és édesanyja – a Rajah, az uralkodó és Rani, a királyné – egy helyiséget ajánlottak fel, egy mezőt satnya mangófákkal, egy festményt, amelyet Rani nagynénjéről készítettek keményfára, zománcfestékkel, és egy zöld papagájt, akárkinek, aki szóra tudja bírni a lányt.

Hegyek gyűrűztek a birodalom egyik oldalán, a másikról a dzsungel határolta. Jöttek jó néhányan, akik megpróbálták megtanítani Fahéjt beszélni. És csak jöttek, és jöttek: bezárkóztak a szobába, gondozták a mangófákat, etették a papagájt, és csodálták a Rani portréját (aki úgymond ünnepelt szépség volt a maga korában, noha ma már inkább öreg és mogorva, meggyötört az évek és a csalódások által), aztán végül is mind továbbálltak, csalódottan, szitkokat szórva a szótlan kicsi lányra.

Egy nap egy tigris jött a palotába. Hatalmas volt és vad, egy narancssárga-fekete lidércnyomás, aki istenként járja a világot; ahogyan minden tigris járja a világot. Az emberek megrémültek.

 – Nincs mitől félni – szólt a Rajah. – Nagyon kevés tigris emberevő valójában.

 – És én vagyok az egyik – felelte a tigris.

Akik hallották, elcsodálkoztak ezen, habár félelmüket nem tudták leküzdeni.

 – Biztosan hazudsz – jelentette ki az uralkodó.

 – Talán – válaszolta a tigris. – De nem. És most azért vagyok itt, hogy megtanítsam a kölyöklányt beszélni.

Az uralkodó megtanácskozta ezt a feleségével, és a Rani nagynénjének rosszallása ellenére, aki szerint a tigrist el kellett volna űzni a városból seprűkkel és dárdákkal, megmutatták neki a szobát a palotában, megkapta a zománcfestést és a mangómezőket, de még a papagájt is, már ha az nem vijjogott és menekült a gerendákra fejvesztve, ahol aztán lecövekelt és nem volt hajlandó lejönni.

Végül Fahéjt is a tigris elé vezették.

 – Élt egyszer egy ifjú hölgy Rigában – rikoltotta a papagáj a magasból. – aki meglovagolt egy tigrist. Az útról a hölgy a tigris gyomrában, a tigris mosollyal az arcán érkezett. (Habár a történelmi és irodalmi hitelesség érdekében kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a papagáj valójában egy versből idézett, amely azonban sokkal régibb, és egy kicsit hosszabb is, ugyanakkor hasonló az üzenete.)

 – Tessék – ellenkezett a királynő nénje. – Még a madár is tudja.

 – Hagyjatok magamra a lánnyal – jelentette ki a tigris.

És vonakodva bár, de a király, a királynő és a nagynénje, és az egész udvartartás egyedül hagyta a hercegnőt a szörnnyel. A lány belefúrta ujjait a puha bundába, az arcán érezte a tigris forró leheletét.

Tigris a mancsába vette Fahéj kezét.

 – Kín – szólt a tigris, azzal kieresztette tűhegyes karmát és belevájta a lány tenyerébe. Átszúrta vele a puha, barna bőrt, amiből aztán egyetlen ragyogó vércsepp serkent ki.

Fahéj nyöszörgött.

 – Rettegés – mondta a tigris, és üvölteni kezdett, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, mint egy dorombolást, aztán egy halk kiáltás, mint egy távoli vulkán morgása, végül egy hangos ordítás, melybe a palota falai is beleremegtek.

Fahéj reszketett.

 –Szeretet – mondta a tigris, aztán durva, piros nyelvével lenyalta a vért Fahéj tenyeréről, és megnyalta a bársonyos, barna arcot.

– Szeretet? – suttogta Fahéj sötéten és rekedten a hosszú, beszéd nélküli évek után.

A tigris kinyitotta a száját, és elvigyorodott, akár egy éhes isten; ahogyan a tigrisek vigyorognak.

Aznap éjjel telihold volt.

A nap már odafent ragyogott az égen, amikor a tigris és a lány kisétált a teremből. Cintányérok csendültek, ragyogó madarak daloltak, és Fahéj és a tigris elindultak a királyi pár felé, akik a trónterem végében ültek, éppen pálmalevéllel legyezte őket a palota egyik idős alkalmazottja. A Rani nagynénje rosszallóan itta a teáját a terem sarkában.

 – Tud már beszélni? – kérdezte az úrnő.

– Miért nem kérdezed meg tőle? – felelte a tigris.

 – Tudsz beszélni? – kérdezte hát a Rajah, a király Fahéjtól.

A lány bólintott.

 – Aha! – rikácsolta a néni. – Épp annyira tud beszélni, mint megnyalni a saját hátát!

 – Hallgass! – utasította csendre a Rajah.

 – Tudok beszélni – szólt Fahéj. – Azt hiszem, mindig is tudtam.

 – Akkor miért nem tetted? – kérdezte az anyja.

 – Nem is beszél – motyogta a nagynéni botszerű mutatóujját lóbálva. – A tigris adta hozzá a hangját.

 – Van valaki, aki be tudná fogni ennek a nőnek a száját? – mérgelődött csak úgy a levegőbe a Rajah.

 –Szóra bírni nehezebb, mint elhallgattatni – válaszolt a tigris, és a kezébe vette az ügyet. Aztán Fahéj így szólt:

– Miért is beszéltem volna? Ha egyszer nem volt mit mondanom.

– És most? – kérdezte az apja.

– És most, a tigris mesélt nekem az őserdőről, a zsibongó majmokról és a hajnal illatáról, a holdfény ízéről és a varázslatos hangról, amit a flamingók keltenek, amint felszállnak a tó vizéről – felelte a lány. – És amit most mondanom kell az ez: a tigrissel tartok.

 – Ezt nem teheted – jelentette ki a Rajah. – Megtiltom.

 – Nem könnyű – válaszolt Fahéj. – megtiltani valamit a tigrisnek, amit igazán akar.

Aztán a király és a királyné, miután szenteltek némi figyelmet a problémának, egyetértettek, ennek így kell lennie.

 – Különben – szólt a Rani. – Biztosan boldogabb lesz ott.

– De mi lesz a teremmel a kastélyban? És a mangó ligettel? És a papagájjal? És a festménnyel Rani néhai nagynénjéről? – akadékoskodott a Rajah, aki úgy érezte, még fontos a gyakorlatiasság.

– Add az embereknek – javasolta a tigris.

Így hát egy királyi hirdetményből értesült a város népe, hogy ezúton lett büszke tulajdonosa egy papagájnak, egy festménynek, és egy mangómezőnek, és hogy a hercegnő végre megszólalt, ám el kell hagynia őket egy időre, hogy tovább fejlődhessen.

A tömeg a főtéren gyülekezett, hamarosan pedig nyílt a palota kapuja, és a tigris és a gyermek lépett ki rajta. A tigris lassan mozgott a tömegben hátán a gyermekkel, aki erősen kapaszkodott a bundájába, és hamarosan mindkettejüket elnyelte a dzsungel; úgy, ahogyan a tigrisek távoznak.

Így hát, a végén, senkit sem faltak fel, mégis csak a Rani egykori nagynénje volt biztonságban, aki fokról fokra beköltözött az emberek emlékeibe a portrénak köszönhetően, amely a főtéren volt kifüggesztve, örökké gyönyörűen és fiatalon.

Nyelvi fordulat

Philip Larkin: Magas ablakok

Fordította: Erdei Orsolya

Elmélázva néhány kölykön,
hogy ki kúr kit, meg ki szed mit,
vagy pesszáriumot visel:
ez itt a mennyország

Amelyről mi vének álmodtunk,
és nézd meg, mit él e korosztály.
Kötelesség, illem, mint poros, régi traktor
az udvar túlsó felén, ők itt

Kéjtengerbe csúsznak óriáscsúszdán.
Akkor még nem tudtuk,
hogy ilyet fordul a világ;
nem mondja senki, hogy Istenedet imádd

Vagy a pokol fenekétől tartva,
igazadat eltakarva vélekedj a papról.
Mind lecsúsznak a csúszdán,
mint a kurva madarak, szabadon. Nem jön

Már több, csak egy kép még, egy magas ablak,
s a Napfogó üveglap mögött elnyúló
örök kékség, mely nem mutat sehova,
s értelmét feloldja véghetetlen nincssége.

KorTárs

Öregember nem vénember

Hangzatos cím, harsány borító, és még az is rá van írva, hogy „az év legviccesebb könyve”. A cinikusan pesszimista olvasó ilyenkor olcsó gegeket, mesterkélten csavaros történetet és leselejtezett karaktereket képzel maga elé, majd szemöldökét ráncolva inkább átsétál a krimis polchoz. De mit csinál a naiv optimista? Túlteszi magát a tényen, hogy az olyan szellemi termékeket is el kell adni valahogy, mint a könyv, és elkezd reményt táplálni a színes fedél alatti több száz oldal iránt. Aztán az első néhány lap után már el is felejti, mi van a borítón.

A svéd Jonas Jonasson első regénye – amely valóban nehezen viselhetne hosszabb és abszurdabb címet – elsősorban tényleg szórakoztató. Főhőse, Allan Karlsson éppen századik születésnapján kimászik szociális otthonbeli szobájának ablakán, és eltűnik. Persze, az olvasó előtt nem sokáig marad titok, hogy hová, ugyanis ez az elsődleges cselekményszál az öregember immár három számjeggyel aposztrofált napjainak meglehetősen izgalmas és fordulatos történéseit meséli el.

Mindezzel párhuzamosan megismerhetjük Allan addigi száz évének történetét is. A követhetőség érdekében címek helyett évszámok navigálnak minket a fejezetek között. Főhősünk jóformán rezzenéstelen arccal, anyjától tanult „van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz” filozófiájával lovagolja meg a huszadik század zavaros történelmi és politikai hullámait. Mindez térben is tágas terepen történik, Európától Ázsián keresztül és Észak-Afrikán át egészen Dél-Amerikáig. Allant közönyösségéből nem tudja kizökkenteni sem Sztálin, sem Mao Ce-tung, ám rögtön motivált és cselekvő hőssé válik, amennyiben egy jó pohár italról van szó. Néha kamatoztatja az egyetlen dolgot, amihez a túlélésen kívül ért: felrobbant dolgokat.

Mentalitása száz éves korában sem különb: ha akad egy jó stampó pálinka, ami enyhíti térdfájását, egyből könnyebben lépked bűnténytől kalandig. Az időközben mellé szegődő társai is egyedi, háromdimenziós karakterek, akik szintén különös élettörténettel rendelkeznek (még ha nem is oly hosszúval, mint maga Allan). Az egyre bővülő csapat konfliktuskezelési módszerei a morbiditás határát súrolóan higgadtak, erős kontrasztot képezve talán az egyetlen normálisnak mondható karakterrel, a nyomozóval. A nyomozó épp csak egy lépéssel van lemaradva a százéves embertől, és már az első nyomok képtelenségétől az idegösszeomlás kerülgeti. Az eseményeket tévesen, majd még tévesebben rekonstruáló ember fejfájással megnehezített üldözése alkotja a harmadik cselekményszálat.

A könyv elsődleges hibáját talán épp a cselekményszálak közötti aránytalanság adja. Néha túl hosszan vagyunk kénytelenek elmerülni a múltban, amire képtelenség koncentrálni a jelenben félbehagyott izgalmas jelenet miatt – vagy épp fordítva. Valamint, amikor dialógussal találkozunk, az többségében frappáns, ám az ilyen találkozások a terjedelemhez képest meglehetősen ritkák. A könyv nagy erénye, hogy titkon hiszünk Allan Karlsson létezésében: az abszurd sosem emelkedik a képtelenség fölé egy teljes évszázadon át. Az író humora nem tolakodó, nem érezzük azt, hogy Jonasson az év legviccesebb könyvét akarta volna megírni. Ez a humor néhol fekete, néhol elrejtőzik a nyelvben, néhol pedig megbotlik a saját lábában, hogy aztán éppen egy adag tehéntrágyába huppanjon (vagy éppen elefánttrágyába, no de távol álljon tőlem a spoiler).

Mint már említettem, ez a könyv elsősorban tényleg szórakoztató, ám másodsorban meg kell említenem azt, ami a naiv optimisták helyes döntéshozását nyugtázza: Jonasson nem egy embert tesz nevetségessé, és nem is egy, esetleg több ember életének történéseit. Jonasson az egész huszadik századot nevetteti ki Allan Karlsson személyén keresztül, meglehetősen pimaszul. A könyv tehát bizonyít és előítéleteket dönt, ugyanúgy, ahogy a főhős is bebizonyítja: öregember nem vénember, akár volt ikertestvére Einsteinnek, akár nem.

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2011. Fordította: Kúnos László.

KorTárs

Nyálka

Thór Asleik Ugessen a lillehammeri főpályaudvaron szállt fel a vonatra, amelynek az első fülkében nem volt szabad hely, a másodikban pedig csak egy, a többi ülést hangos, torokhangokon diskuráló arab társaság foglalta be.

A következő fülkét választotta és azzal együtt egy makacsul kifelé bámuló szőke fiatalember és egy szemüveges, egyetemistának tűnő lány társaságát.

A szerelvény elindult. A lány a jegyzeteibe mélyedt, a fiatalember pedig mintha bóbiskolni kezdett volna. Thór elővette a könyvet, amelyet magával hozott és olvasni kezdte. Már nem sok volt hátra belőle és növekvő izgalommal falta a betűket.

Jó néhány állomást hagyott már maga mögött a vonat, amikor csillogó szemekkel összecsukta a könyvet. Ekkor vette észre, hogy az író annyira beszippantotta textuális világába, hogy fel sem tűnt neki, hogy a lány már leszállt valahol.

Furcsa volt most visszatérni a kissé nyomasztó hangulatú, de izgalmas fiktív Norvégiából, a valóságosba, ahol a békés, de unalmas hétköznapok nyálkája rátelepedett. Thór újságíró volt és szerette megosztani az érzéseit, gondolatait, és most a könyv hatása alatt állva, nehezen bírta ki, hogy ne szólítsa meg a vele szemben ülő utastársát, aki szintén épp egy könyvet olvasott.

– Mit olvas? – kérdezte magázva, bár a másik vagy tíz évvel lehetett fiatalabb nála – Érdekes?

– Inkább gondolatokat ébreszt bennem. – mondta a másik, halk, de határozott hangon – Jacques de Molay élete és elvei. Nem tudom, mond-e magának valamit ez a név.

– Jacques de Molay? Ő ugye valami modern gondolkodó, mint Foucault vagy Derrida?

– Nem teljesen. – tette félre a könyvet a szőke – De ön olyan ismerős. Nincs magának egy közéleti blogja véletlenül? Maga Thór Ugessen! Nahát. Most ismertem csak fel. Tetszenek a bejegyzései, csak nem elég mélyrehatóak. És maga mit olvasott? Láttam nagyon elmerült benne.

– Jo Nesbot. – mutatta fel az izzadtságtól kunkorodó lapú könyvet – Ismeri? A nyolcadik Harry Hole regény, nemrég jelent meg.  Az a címe: Leopárd.

– Ismerem Jo Nesbo nevét, de még soha nem olvastam tőle semmit.  Nem szeretem a szórakoztató irodalmat, mert nem elég hasznos.

Thór a fejét rázta:

– Adnia kell egy esélyt Nesbónak, és rájön, hogy mennyire téved, amikor úgy gondolja, nem elég hasznosak a regényei. És ha egyet elolvasott, akkor el fogja a többit is. Persze,  mégis egy krimi és mint ilyen van benne gyilkosság, nyomozás és fordulatok. Ugyanakkor olyan problémákat feszeget mindegyik kötet, amelyek problémák a világban. Elmagányosodás, pedofília, neonácizmus, rendőri korrupció, vallási fanatizmus, tönkrement családok, az ember gonoszsága. Igazi közéleti, társadalmi problémák. A főhős Harry Hole felügyelő sem hibátlan ember. Alkoholista, magánakvaló és önfejű, az ő jellemfejlődése is fontos része a történetnek.

– A magány ideális állapot, – mondta a másik halkan – akinek nincs vesztenivalója, az tud cselekedni.

Thór bólintott.

– Hole is cselekszik, de mindegyik kötetben elveszít valamit és valakit. Nesbo nem riad vissza semmilyen fordulattól, ezért is tudott meglepni a Leopárdban is, pedig olvastam összes Hole regényt. Zseniális krapek. – lelkesedett Thór-  Tudja az írás minden csínját bínját, hogyan vezesse tévútra az olvasót. Szerencse, hogy nem maradt a futballnál és inkább írni kezdett. Persze, több interjúban el is ismerte, hogy a főhős – több tekintetben is valamiféle alteregója az írónak – szerinte igazi jó könyv csak akkor születhet, ha az alkotó képes tökéletesen magáévá tenni az adott figura személyiségét, motivációit, beszédstílusát.

–  És mit ír, mi a véleménye arról, ami napjainkban, Norvégiában folyik?

– Nesbónak? – kérdezett vissza Ugessen

– Vagy akár a hősének Holenak.

–  Ritka a konkrét vélemény. Az olvasónak kell levonni a következtetést a történésekből. Bár most az előző részből, a Hóemberből eszembe jut egy ilyen megfogalmazás: „Norvégia olyan, mint egy ostoba, locsogó szőke nő, aki Bronx egyik sarkában flangál, majd pedig fel van háborodva azon, hogy a testőre milyen brutálisan lép fel a támadói ellen”.

– Érdekes vélemény.  És bizonyos szempontból jogos is.

Ugessen elgondolkozott:

– Gyakran azért örülök, hogy a valóságban nincsenek ilyen kegyetlen pszichopaták, mint Nesbo regényeiben, és hogy egy gazdag és békés országban élünk.

– Békés? Múlt szombaton félholtra erőszakoltak Oslo belvárosában egy norvég lányt. Muszlimok voltak. Nem hallotta?

Ugessen a fejét csóválta:

– Nem ilyesmire gondoltam, hanem sorozatgyilkosokra, mint Amerikában. Szinte minden héten elfognak egyet, vagy ott vannak a különféle bűnszövetkezetek, a beteg lelkű szadisták. Ezzel szemben nálunk egy nemi erőszak vagy egy üveg vodkán való verekedés, ami a legfelháborítóbb bűntény. Szerencsére sokkal ártatlanabb és tisztább a világ, mint ahogy Nesbo művei sugallják.

– Nem lát eléggé a dolgok mélyére Ugessen. Segíthetnék felnyitni a szemét. Igazából évek óta dolgozom egy könyvön, amely segíthetné a norvég nép tisztánlátását.

– Érdekesen hangzik. Majd megkeresem magát Facebookon.

– Nem vagyok fent Facebookon,mert az is a multikulturalizmus csapdáinak egyike. Én fontosabb dolgoknak szentelem az időmet. Adok egy névjegyet, azon az e-mail címem is megvan. Kíváncsi lennék a véleményére az írásomról. Írjon és elküldöm. Felkavaró és döbbenetes – de igaz! Lehet, hogy kicsit fantasztának fog tartani alapján, de hát vízöntő vagyok, nézze el nekem!

Ugessen bólintott:

– Kíváncsivá tett.

A gyors megérkezett Osló egyik elővárosába. A szőke utastárs leszálláshoz készülődött, Thór kezébe nyomta a névjegykártyáját és elköszönt.

Thór Ugessen a főpályaudvarig utazott. Azon gondolkozott, vajon elég meggyőző volt, és fog-e hatására az ismertetlen útitárs Jo Nesbo regényt olvasni. Arra jutott, hogy nem valószínű. A vonat bedöcögött közben az oslói főpályaudvarra, vette hát a kabátját, és ő is leszállt.

A pályaudvarról kifelé menet jutott eszébe, hogy elfelejtette említeni Nesbo ifjúsági regényeit. A kisfiának a Doktor Proktor pukipora a kedvence, ami tényleg elég jó gyerekkönyv. Aztán ahogy a kezébe akadt a zsebében a névjegykártya azon tűnődött ő el akarja-e olvasni a némileg fantaszta férfinak az irományát. Akit hogy is hívtak? Anders Behring Breivik –olvasta a nevet. Miközben összegyűrte a névjegykártyát, úgy döntött, hogy nem kíváncsi rá.

Sokkal inkább az érdekelte, mikor jelenik meg a következő Jo Nesbo regény. Menthetetlen rajongó volt már.

Odakint eső szitált. A várost beborította a szürke nyálkás nyugalom látszata.

Romhányi József 2013

Kell egy ilyen

Kell egy pet. Egy csipet. Aki a szobában csapként csöpögtet, majd ha felcseperedik, cseppet csökken a csöppötyös csöppök csapatja, mert inkább az alomba csapatja.

Szinte elepedsz:

– Kell eme helyemre egy eleven egyed. Lehetne eszes, kedves egerem, kerekcsecses testeske tehenem, szedett-vedett cserfes verebem, rettegett, keveredett fekete ebem, szemes-szemtelen peckes legyem. Legyen! Berregjen, nyekeregjen, egyen tejet, fejet, gennyet, fenyvet, mellettem heveredve testemre tekeredjen! Reggel elevenedjek fel hegyes tevenyelvre, Cserregjen, csevegjen felettem pelyhes fecskegyerek, kerevetemen kecsegtessenek kellemesen kerek kecskeszemek. Szenderegjen fedeles ketrecemben evet, esetleg teperjen kertemben egy ent, vagy legyen este eszement elf event!

Kell egy ilyen.

De milyen az ilyen? És mennyi jen? Cukimuki, nem cikipofi, egy jajdeédes, hátmegzabálom, ha meghízik, levágom és megabálom. Jaj, de mi van, ha egyszer télleg megnő, mint egy puffadt delnő, nem fér rá egy fateknő, kicsi neki az ernyő és a picicuki édeske átmegy gagyinagyi rémesbe. Akkor jön a „te rohadt dög, te rusnya állat, köpöd ki azt a sárga sálat”? És a pet mit se sejt, mert akinek a pet e sejt, meglepet és nem felejt, nem repes, hogy a kicsiségét elfelejted, és úgy tekinted, mint selejtet és itt a kapcsolat megrekedt s repedt, írhatsz róla rekedt repet esetleg, de benne vagy a lejtmenetbe, és le vagy ejtve.

Jól gondold meg ember. Nem baj, ha fáj a fejed, hull a hajad, amiatt, hogy a peted faja mi legyen. Zöld szemes ostoros vagy kék füles parittyás, ők még Indiana Jonest is sarokba szorítják. Vegyél, csaklizz csigát, ha érdekel a csigazsága, és nem frankhiteles a csiga háza, ő bírja az igát, hiszen házas, háza mázasvázas, de légy óvatos, ha meztelen, lehet Snailboy modell, és egyszer lelép nesztelen, a kacér facér pucér. A csalánozók csalók, és nem olvasnak Oshót, a tüskésbőrűeknél kés van, méghozzá tűskés, azért ez a szúrós szag, a virágállat meg rág, rág rendületlen. (a rágás tartja meg a virág állat) A tengerben kagyló is nyerít, és vedd, vidd, ha felderít. Puhatestűek (egy puhat estén puhat estélyi a viselet), szivacsok, zsákállatok (a tokban a zsákok álla), ruhatestűek, hát, ne szivaccs, spongyát rája (a rája bája a szája), de vigyázz, mert a tinta hall. Az orkaorca horka, morca elriaszthat, bálnaivság azt hinned, hogy elfér a kádban, spájzban, nem ajánlják a cápát, mert még saját kezeddel int neked pápát.

Kell egy ilyen.

Legyen kétéltű, hisz az kétszer hal, meg mint a 007-es, és ha kettőt veszel, akkor már négyéltű, akik négyütemre élik, kétéltű létük édes éltességét. A tűztől védd, mert kétszersült lesz és ha kihüllőben kétszer s ülve akkor kétszer gekkó néha köp.

Legyen a peted egy vagány gettógekkó, dettó. Ha gyíkos leszel, nem visz el a random rendőr, de a gyíkod farkára köss biztosítást vagy szalagot, vagy kérj kölcsön a pagonyból Mackótól szeget és kalapácsot és lesd a gyíkod (ezt írják a gyik.hun). Ha extrém, prémtelen rémállat krémje kell, akkor csússzanak a kígyogyók, siklók, komodói varánuszok (attól szorulnak össze az ánuszok).

Ízetlenkedjenek az ízeltlábúk, akik egyes országokban ízleltlábúk, és van lábuk épp elég, és gyakran vannak láb alatt, de nem adják alább és kilábalnak, ha valamelyik baljós baljukkal vagy aljukkal bajlódnak. A pókok lábukkal megkapók, pókolj nekik, pókedlizzél a kiskopóknak, és most az apropók: óvakodj a madárpóktól, mert jól bokszoló és a fekete özvegyésztől, meg Tarant Inó nővérétől: Tarant Ellától, aki ószeres és pózeres pókeres és ezzel jól keres, bár a csáprágója visszeres. Aztán jöhet a csótány-showtime, beszélgethetsz velük a kilopondró, de a kokrócs néha, mint a pokróc. A házikedvenced ha rák, védd a cúgtól, mert meghűl és kezdődik a harák, harák. A bogarak nem kicsinyesek, csak kissé kitinesek, a kitinilány bogarak sokat buliznak, bugiznak, míg nem lesz belőlük aranyos bog ara, akinek persze sok a boga, bogara.

Kell egy ilyen.

Azt se feledd, hogy a madár az ász, legyen az a zárszó, áll neki a zászló, korán kel és énekel, ha kell és dalol, és a hangja lol. Ha meg nem egy Johnny Cash és nem énekes, nem hoz kest, ne keseregj. Ha tojik rád, lesz sok finom madártojás, amit ha szépen kifestesz, lehet arttojás. A bagoly motorosok kissé kirekesztő húzástúlzásai se riasszanak el, hisz szépen játszanak uhulelén.

No és az emlősök.  Koalázhatsz, ha koalíciót kötsz egy eukaliptuszkolóval, aki eukalipszóhoz imádkozik, lehetsz mestere egy pandavannak és ha ki tudod fizetni a jagu árt, akkor jöhet egy nagymacska Nagymacsra. Tapírt a tapírboltból, hogy bírd a boldog pírt, ahogy sétáltatod a pici tipi-tapi tapírt, és sok papírt teleírsz  tapírákkal arról hogy ette le a tapétát a tapírkád.

És a háziállatok. Tökös török ökrök örökre gyönyörködhetnek dölyfösen, bárány jár már a márvány járdán, micsoda látvány! Nem érheti őket hátrány. Engedd őket beee…A ló annak is kiváló, aki bejáró a tanyáró’,

És a kisebbek. A tömény görény sörény nem jó, az tény. Aki kényes, ne legyen görényes. A hörcsög, ha taknyos, csömörig szörcsög, és rájönnek a görcsök. A nyúl a róka szájában kinyúl. Ne tedd hát a karakteres vörös szájába, a nyúl nem fuksz és hol fox még egy ilyen nyúlékonyat találni. A nyúlgazdaságot is sokat kell tanyúlni, és ha nem felel meg a rabbit, keress fel egy rabbit és egy másik hobbit.

Az ebek a legszebbek egyes ebesi ebesek rebesgetései szerint. Az is sokféle: Pitbull, Patbull, Redbull, Dzsonbull, incifinci Fincsipincsi a palotából és a kínai grill osztályról. De legjobb a kutyimix, akit alkottak keverék, lehet köztük korcsmáros vagy korcsolyázó, mindegyik hű, de hű. Sokan választják, mert olyan hűs. Jelszavuk: Az ugatunk, mert félünk.

És ott vannak a cicák, te pupák! Ha megérint a macska kacska mancsa, máris meg vagy hatva.

Ők is sokfélék. Hosszú szőr alatt egy macska per/zsák, rövid szőr alatt lapul a sziá mi, hová lett a szalámi? Fogj be egy házimacskát, és csináld meg a házifeladatot: Etess. Na tess. Vizet. Még. Vakarj. Figyelj rám. Etess. Almozz. Tejet. Itass. Simogass.

Kell egy pet. Hogy pet úr legyek. Tegyünk bele chipet! Sajtos mikrochipet. Tépett fülébe csini klipszet. Ha fázik adunk rá petinget. Mancsába Petőfi kötetet. Csinálok róla képet, egy szépet.

Ő lesz az én petem. Felveszem, leteszem. Etetem.

Háziállatom. Igazi atom. Nem álltatom. Ha berúg, hánytatom.

Az én kis éhenkórászom majd csak maradékon él. (hogy maradjon nálam)

Talán nem fogadja be a Whiskasztrendszer.

De ott fog aludni velem, lábnál.

Romhányi József 2013

Lamantin

A minap mikor az üzemi menzára lementem,
előttem lamentált a sorban egy lamantin.
Lefotóztam, gondoltam, telóra lementem,
de ő hátrafordulva úgy tolt le menten,
hogy a fal mentén megremegett a kantin.
Ekkor jöttem rá,
nem is oly szelíd állat a lamantin.

CéhKaptár

Egy krokodil és a vadász

A hegyi út homályba burkolózott. Péntek esti fáradtság ült az egész vidéken. Az autó hőmérője legalább két órája 28 fokot mutatott. Képtelenség, biztosan elromlott az a kacat. Gábor dörzsölte a szemét, hátha úgy könnyebben nyitva marad. Az ujja a műszerfalon, a szíve pedig a mellkasában dobolt idegesen. Most már nagyon szeretett volna hazaérni.

A fák monoton zöldje között egy élénkebb zöld villanás.

Újra megdörzsölte a szemét. Túl régóta vezetett magányosan. Hányinger környékezte. Mélyeket lélegzett. Meg akart nyugodni, de attól is félt, hogy elalszik. A feszültség ébren tartotta, csak a szeme ne szúrna annyira…

Egy zöld alak az út szélén.

Hangosan káromkodott és lentebb engedte az ablakot. Az otthonára gondolt, a családjára, a menyasszonyára, akit egy hónap múlva elvesz… Nemsokára hazaér.

A krokodil öt másodpercig teljes életnagyságban szembenézett vele. Ahogy Gábor továbbhajtott, kivillantotta hatalmas fogait, majd eltűnt a sűrűben.

Ez nem lehet igaz… Biztos hallucinál, mert a szeme már órák óta alig lát valamilyen mozgást. Ránézett a kilométerórára.

̶  Lassítson, fiam!

Szólt egy barátságos hang, közvetlen közelről. Gábor felkapta a fejét. Az anyósülésen egy zöld ruhás férfi egy hatalmas vadászpuskát szorongatott.

– Hogy az a jó rohadt kurva életbe!!!   Gábor félrerántotta a kormányt, a kerék csikorgott.

– Nem kell úgy megijedni mindjárt…

– Ki az istenverte lófasz maga és miért hallucinálom?!

A vadász kuncogott.

– Ne káromkodjon! Nem áll jól egy ilyen fiatalembernek. Egy kamasz még káromkodhat, annak éppen elnézik, de maga? Már diplomája is van, ha nem tévedek.

̶  Agrármérnök vagyok…  morogta. Sikerült újra egyenesbe tennie a kormányt. Rálépett a gázra. Minél hamarabb ér haza, annál előbb ér véget ez a rémálom.

– Na látja. Lehet magával értelmesen is beszélni. Hmm, ha nem tévedek, én vagyok az idősebb – a vadász kuncogva kacsintott – tehát, óhajt velem tegeződni, vagy továbbra is magázzalak?

Gábor gondolatban beleverte a fejét a műszerfalba. Egy képzeletbeli vadász, és a tetejébe még humorizál. Aztán rájött, hogy akár verhetné is, valójában senki sem látja. Megrántotta a vállát. Neki aztán mindegy volt, és akkor enyhe a megfogalmazás. Csendben marad, és átvészeli ezt az utat valahogy.

A zöld ruhás férfi kedélyesen hátradőlt.

– Szóval, hazafelé tartunk. Tanulságos utazás volt, fiatal barátom? Tudom, már hiányzik a kislány. Mennyi is volt? Két hét, nem igaz? De hát tudom, otthont teremteni nem kis dolog. A munkát megkaptad, az albérlet is meglesz, egész biztosan. Egyelőre, aztán szépen megveszitek azt a házat a faluban, és visszajöttök. A gyerekeid ott rohangálnak majd a hegyoldalon, ahol te is rohangáltál. A szüleid sem maradnak magukra, és mindenki boldog lesz.

Gúnyos, gurgulázó röhögés visszhangzott a fák között. A krokodil teli pofával vigyorgott.

̶  Boldog, mint Ádám, mi?  sziszegett az egész erdő. Gábor olyan mereven ült a vezetőülésen, mint egy kőszobor. Az útra szegezte a szemét, szorította a kormányt, és némán verejtékezett. Higgadtnak kell maradnia.

A krokodil mindenütt ott volt. Összeszűkülő, vizenyős szemmel mustrálta a sofőrt. A következő pillanatban már a hátsó ülésről szólt a hangja.

Rendíthetetlen indián törzsfőnök. Mindig ő ért oda először a fához. Anyátok odáig volt érte, kivéve, hogy egyszer nem ette meg a borsólevest. Vasárnap volt, az ünnepi ebéd. Kiszökött a sufniba. De csodálatosan faragott. Boldogság – fröcsögött, éles fogait csattogtatva – hát abból a fából mit faragtak, mi?!

Gábor fehér volt, mint a fal. Jobbra nézett. Az anyósülésen a vadász elmosódott körvonalai látszottak.

– Takarodj innen – krákogta kiszáradt szájjal, de hiába.

– Rothad, mint a bátyád teste. – a krokodil tágra nyílt szemei a visszapillantó tükörből bámultak. Gábor kétségbeesetten elengedte a kormányt, hogy a fülét betapassza, de a halk duruzsolás az ujjai között is betalált:

– És vajon miért?! Mért választotta inkább azt a fát? Elég volt neki a boldogságból? Te sem kellettél neki többé. Nem kellett neki az élet. Miért? Mondd meg te, édes egyetlen öccse, miért?!!!
– NEM TUDOM! – üvöltött Gábor. – Nem tudom, takarodj!!!

A vadászpuska eldördült. A krokodil egy pillanat alatt szertefoszlott.

A visszapillantó tükör fémes csattanással szanaszét tört az oszlopon. Gábor fékezett. A szíve a torkában dobogott. Letörölte az arcáról a verejtéket. Meglepve tapasztalta, hogy könnyeket is talál. A falu határa már nem volt messze. Nagyobb baj is történhetett volna. Csak a tükörrel ment neki az oszlopnak, és a szembe sávban sem jön ilyenkor már senki. Újra elfordította a slusszkulcsot.

A vadász mosolygott.

– Rendben vagy, fiam?

– Eltűnt? Úgy értem… Végleg?

– Hát persze, hiszen én vagyok a vadász, vagy nem? – somolygott a férfi, mi közben nyugtalanul pásztázta a lombokat – Te csak menj! Csinálj karriert, nevelj gyereket! Aztán rá ne lépj a kislány lábára a menyasszony-táncoltatáskor!

A fiatalember úgy érezte, megfojtják a gondolatai.

– Anyáék… A gyerekeim! Hiszen csak ennyi egy emberi élet? Akárki megteheti akármikor. A semmiért is felköti magát egy fára! Ott játsszanak majd a gyerekeim is?! Nézzem, ahogy ők is fára másznak? Mi lesz, ha egyszer valamelyikük…

– Sokat aggódsz, fiam! Nézd, hazaértél!

Az autó begördült a faluba. Gábor nézte az elsuhanó templomot. A házuk elé parkolt. Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót. A házból nevetés hallatszott. Barna fürtök repültek felé, és mi közben magához ölelte menyasszonyát, megnyugodva látta, hogy egy barna puskacső mered a bozót irányába.

CéhKaptár

Idővihar

Bátori Hedvig kisasszony?

A hátam mögül szólt egy határozott férfihang, mire kíváncsian fordultam hátra. Az orgánum tulajdonosa rendőrtiszt volt a Cyber Ügyosztályról. Jól emlékeztem rá, a jobb karja volt az első hivatalos megbízásom, mikor az egyik balul sikerült szkippelés (jövőugrás a szakzsargonban) alkalmával 2080-ban felejtette a kezét. Ez még az időutazás sötét középkorában volt, ahol sok hasonló tragédia megesett.

Azóta mindenki csak Terminátornak szólítja a háta mögött. Persze tud róla, és tesz is érte, hogy rászolgáljon a névre. Legalábbis így hallottam.

Igen, én – feleltem, és letettem a labor egyik pultjára a kezemben lévő elektródákat, hogy kezet nyújthassak. A férfi azonban mozdulatlan maradt.

Nagyszerű! Jöjjön velem, legyen szíves! – sarkig tárta a nehéz, ablaktalan vasajtót, hogy kövessem. Nem moccantam, ahogy az inoxpulton heverő, selejtes alaplapok sem.

Elnézést – a védőszemüveget az egyik fiók fülére akasztottam, hogy időt nyerjek Megkérdezhetném, hogy hová megyünk? És hogy szóljak-e a jogi képviselőmnek? – igyekeztem határozottnak tűnni és rettenthetetlennek, elvégre hol őrizzem meg a tekintélyemet, ha nem a saját laboromban, ám a cybertisztet ez roppantmód fárasztotta. A bal szeme folyamatosan rángott.

Nem fontos. A többit elmondom menet közben. Megfelel? – vakkantotta türelmetlenül, én pedig sietve felmarkoltam a kulcsokat az asztalról. Az ajtóban maga elé engedett, de hamar utolért mérföldes bakancsaival. Vártam, hogy megszólaljon, de csak csöndes szuszogást hallottam felőle. Gondoltam, megint megpróbálom.

Szóval, hová is megyünk? – kérdeztem, és az ő gyors lépteihez igazítottam az én görbe, pipaszár lábaimat, közben rutinszerűen konfiguráltam a fehér overál protektor-funkcióit. Ez volt a protokoll, ha elhagytuk a labort.

A tizedikre.

A biztonságiakhoz? – a meglepetéstől majdnem orra estem – Azt mondta, nem kell ügyvéd. Elkövettem valamit? – kérdeztem riadtan, mire a férfi a fejét rázta – Ha a központ új biztonsági szabályzatot vezetett be a hétvégi benntartózkodás korlátozásáról, akkor… de egy kézmozdulattal elhallgattatott. Rossz előérzetem támadt.

Két órája a maguk egyik embere riasztotta az ügyosztályomat, mikor betörést észlelt a légmobilparkoló felől. Az elkövetők egyelőre ismeretlenek.

Uramisten! – kiáltottam fel rémülten. – Hogy történt, és mégis hova? – kérdeztem, miközben beszálltunk a tejüveg liftbe a laborépület 32. emeletén. Aznap alig volt pár alkalmazott az egész építményben. Néhányan a takarító-karbantartó személyzetből, a portás és az őrszemek, és egy fanatikus, munkamániás elektrofizikus a Csodaszarvas Jövővállalattól.

Sajnos nem tudjuk – válaszolt tárgyilagosan a kísérőm – Az alak, akit elkaptunk, nem hajlandó beszélni. A maga nevének papagájszerű ismételgetését kivéve – egyenesen rám nézett kifejezéstelen szemeivel – És itt kerül Ön a képbe.

Hol kapták el? – nyilallt belém hirtelen a rettegés. A férfi kis gondolkodás után válaszolt csak.

A 23. emeleten. Fontos? – kérdezett vissza, amikor ijesztően elfehéredett az arcom.
A lift időközben csilingelt, hogy megérkeztünk. Kiléptünk az üres folyosóra, és elindultunk a vallatószoba felé. A lépteim meglehetősen elnehezültek, ahogy megpillantottam az ajtót.

Azon a szinten van minden dokumentum. Az összes találmány aktája, a cég minden hivatalos irata. Fontosnak hangzik? – feleltem gúnyosnak szánt hangon, miközben odaértünk a tömör acélajtó elé, amely mögött a behatolót rejtegették. – Mondja, hogy még idejében sikerült elkapni a bűnözőt! a férfi megállt előttem, és a nehéz bejárati ajtó felé bökött.

Ezt már magának kell kiderítenie. Tudja, velünk nem volt kifejezetten készséges – reszketve a kilincsre emeltem a kezem, de berezeltem.

De hát én csak egy tudós vagyok! – nyafogtam elkeseredetten Mit tehetnék? Nem jöhet be velem egy rendőr, egy testőr, bérgyilkos, valaki? – halvány mosolyt láttam bujkálni a szája szegletében.

– Megtehetném, de kétlem, hogy jobban megeredne a nyelve a jelenlétemben – mondta, mintha az előbb felsorolt fogalmak mind rá illettek volna valami új, szokatlan kombinációban. A gyomrom idegesen bukfencezett egyet. – Legyen bátor, Hedvig! Itt leszünk a közelben – ígérte, azzal kinyitotta helyettem az ajtót.

Beléptem.

Nem volt túl biztató az a sárgás félhomály, ami odabent fogadott. Bizalmatlanul megtorpantam az ajtóban, amíg a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz.
Odabent minden betonból volt, hogy a rádióhullámokat ne engedje se ki, se be. Egy asztal a szoba közepén, székek, komódszerűen kihúzható pultok a terem végében. Minden olyan volt, mint egy régi bűnügyi filmben. Kivéve, hogy a falon sehol nem láttam a trükkös ablakot, amin át az egész csapat leskelődni szokott. Legalábbis a régi bűnügyi filmekben. Még sosem jártam ilyen helyen, fogalmam sincs, hogyan kéne kinéznie egy vallatószobának.

Kíváncsi lennék azért, hogy gondolták azt a segítségnyújtást, ha bajba kerülnék.

A krómozott tárgyak egyhangúságát egyedül egy kék műanyag italautomata törte meg. Mellette a sötétből egy idősebb, rongyos ruhájú nő rúgta el magát a faltól, és levette a kapucniját. Rövid, aranybarna haján megcsillant a sárgás lámpafény. Óriásit ugrottam ijedtemben.

Ne félj, nem bántalak – mondta a nő megnyugtatónak szánt hangon. A vékony, csilingelő orgánum azonban kínosan ismerős volt számomra, de még nem tudtam honnan.

Haja kócos és mintha konyhakéssel vágták volna, csokoládészín szemei elégedetten csillogtak, karja a melle előtt összefonva. Velem ellentétben totális nyugalom áradt minden porcikájából, tekintete céltudatosságot tükrözött. Tudta, mit akar. Velem ellentétben.

Ki maga? – rettenthetetlen hangomat némileg tompította, hogy az utolsó szótagnál megbicsaklott. Sokatmondó pillantást vetett rám.

Kezdhetnénk egy kevésbé bonyolult kérdéssel. Erre majd akkor válaszolok, ha már kicsit jobban bízol bennem – felelte titokzatosan. Nem mondom, most aztán megnyert magának.

Akkor mit akar? – próbálkoztam újra – Maga is valami antifuturista lázadó? Jött, hogy felrobbantsa az épületet, vagy, hogy temportáljon a távoli múltba az időgéppel együtt? Higgye el, erre is volt már precedens, nem tud megijeszteni – a hangom hisztérikusan csengett, a nő csak fáradtan elmosolyodott.

Tudom. Emlékszem. Egyébként nem ezért jöttem – volt valami a szemében. Ahogyan beszélt. A hangjában. Olyan bosszantó. – Tudod, Hedvig, minden okkal történik. Az is, hogy mi találkoztunk.

Kíváncsi lennék, honnan tudja a nevemet. Egyébként igen – vetettem oda dühösen – Mivel maga követelte ki az ügyészektől – mondani akart valamit, de végül meggondolta magát.

Pontosan. És jó okkal – jelentőségteljesen meredt rám – Te találtad fel az időgépet. Ismered az idő természetét. Azt is tudnod kell, hogy a jövő nem lesz nem megtörténté attól, hogy nem ismered – itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Apám mondta mindig, a jövő jelen pillanatok láncolata…

…melyet a múlt emészt el. Ezt – folytattam, mire határozottan, de alig láthatóan nemet intett – én is ismerem – fejeztem be óvatosan, mire az arca kissé felengedett. És abban a pillanatban ráismertem. Némán meredtünk egymásra, csak gondolatban kommunikálva, amikor már majdnem megenyhültem.

Az időgépnek el kell pusztulnia – jelentette ki egyszerűen, mire belőlem azonnal elszállt minden együttérzés. Dühösen fortyantam fel.

Hogy képzeli? Hah, még mit nem! Nem azért dolgoztam éveken át, és tűrtem némán, hogy rajtam köszörüli a nyelvét a világ, hogy a maga első szavára tönkre tegyem a világtörténelem legnagyobb felfedezését! – itt elfogyott a levegőm, amit a másik fél ki is használt.

Ahogy mondod, forradalmi, világraszóló, és a Csodaszarvas az emberiség jövőjének szolgálatában áll, és az időgép feltalálása is annyira elkerülhetetlen, mint az internet elterjedése volt. Hallottam már ezeket az érveket valahol, ne folytasd – hadarta idegesen most már ő is. – De észrevehetnéd végre, hogy ez nem így működik. Ne legyél naiv, Hedvig, nem kell megmentened őket, idővel rá fogsz jönni – nem kellett kifejtenie, kikről beszél. Mindketten jól emlékeztünk rá, sőt, az egész világ.

Az időutazás kísérletező korszakában sok jövőnauta szenvedett hajótörést, és rekedt kívül a saját idején. A futurológusok sem voltak istenek, saját magukon, a kutatótársukon kísérleteztek, hogy aztán mindent elölről kezdjenek, mert az egyetlen bizonyíték lett oda az utazóval. A mentoromat például máglyán égették meg az 1600-as években, Magyarországon.

Ezután határoztam el, hogy hazahozom őket, mindannyiukat. Egészen idáig ezen dolgoztam.

Nem érdemlik meg – motyogtam, hogy csak ő hallja – hogy hozzájuk méltatlan életet éljenek és haljanak. Az olyanok, mint Leonardo…

…miattuk tart ott a világ, ahol most – szakított félbe erélyesen – Szívem, ha visszahozod őket, a világunk összeomlik, elveszíti az alapjait – határozottan közelebb lépett, és én nem húzódtam el. Mozgása légies volt, az alakja halovány, szinte áttetsző. Ilyet az én ruhám is tud. Ezen a gondolaton elidőztem egy darabig. – Emlékezz arra, amit mondtam. Mindennek oka van. A programot nem indíthatod még be.

Odakintről tompa zaj szűrődött be. Zsibongó, mint amikor sok ember egyszerre beszél.

Figyelj rám, az időgép csak a kezdet volt – a vállamra emelte a kezét, de meg se éreztem. – Hamarosan érkezik egy felkérés a vállalatnak egy űrhajó megépítésére. Ez a gép sosem látott technikával bír majd, ami képes meghajlítani a teret és közelebb hozni milliárd fényévnyi távolságokat – a zaj egyre erősödött, és az arcán és a hangjában félelmet éreztem.

Egy dolgot kell megjegyezned: az univerzum nem minden… része jó.

Azzal köddé vált. Az épület pedig felbolydult.

A rendőrtisztem berontott az ajtón valami artikulálatlan és nem túl szofisztikált üvöltéssel, és robotkezével jókora horpadást hagyott az inox asztalon. Odakint újságírók hada tolongott az egyébként szabadnapos biztonságiak között, akik próbálták kiterelni az emeletről a jónépet. Megpróbáltam mellettük kislisszolni, de a tiszt követett.

Szeretném, ha lejönne a kapitányságra és elmondaná mi történt – mosolyogva néztem fel rá, és gondolkodás nélkül vetettem oda a szavakat.

Nem látom értelmét, tekintve, hogy maguk is végignézték a jelenetet – a holofont szorongató firkászok közt szlalomozva igyekeztünk a lift felé – Javaslom, hogy előbb a felvételeket tanulmányozzák, és ha még mindig van kérdésük, készséggel állok rendelkezésükre – a Terminátor igen sötét képet vágott.

Attól tartok, kisasszony, ez nem így működik.

A lift ajtaja sziszegve kinyílt, én pedig továbbra is mosolyogva széttártam a karom.

Én ellenben attól tartok nem vagyok köteles önnek elszámolni semmivel – egy ugrással beszálltam a felvonóba – Hacsak nem vagyok gyanúsított – vetettem még oda, azzal a liftajtó bezárult közöttünk.

Fáradtan, hervadó mosollyal dőltem neki a kabin falának, és lehunytam a szemem, kezemben a mágneskulcsot morzsolgattam. A gondolatok össze-vissza cikáztak az agyamban, s miközben megpróbáltam őket lecsitítani, hirtelen bezárult a lift ajtaja és elindult felfelé a 25. emeletre. Amelyhez előbb engedély és egy 7 számjegyű kód kell, hogy beléphess.

A Szabadalmazandó tárgyak osztálya. Új találmányok.

Nincsenek véletlenek.

Az idő a 4. dimenzió. Ugyanolyan terjedelemmel rendelkezik, mint a tér.

Sokan úgy képzelték el az időgépet, mint egy teleport-fülkével ellátott, hatalmas építményt, és így is igyekeztek megalkotni.

A legújabb, 2052-es modell azonban egy tachionokkal működő, hungarotop vezérlésű antigravitációs autó. És a prototípus kulcsa a kezemben van.

Leonardo da Vinci. Született 2012.ápr. 15-én, Olaszországban. Meghalt 1519.május 2-án, 67 évesen, Franciaországban. Soha nem tért haza.

Ha átkeresztezem az alaplapon a 23-as csomópont tachionpályáit, és kisütöm a készenléti memóriát, szimpla gyári hibának fog tűnni. A gépeket pedig kiselejtezik. Újabb 10 év, mire modernebb típust fejlesztenek ki. Legalább.

A lift csilingelt és megállt.

Erősen rámarkoltam a kulcsra, és rezzenéstelen arccal elindultam az üresen kongó folyosón.

A-a! Csak miután visszaküldtél a saját időmbe – lépett elő a látóterembe egy mosolygós, toprongyos nő, alatta szürke overál, amely valaha fehér lehetett. Gondolkodás nélkül odadobtam neki a mágneskulcsot.

Tudod, mit kell tenned. Ne hibázz.

Tudom, és köszönöm – mondta, és elérzékenyülten simított végig az érintéstől vibráló téglalapon a tenyerében. Régi emlékek, azt hiszem. Talán egyszer megértem.

Ne izgulj – szólalt meg ismét – A magyarok így is sokkal tartoznak neked. Majd kiheverik – hálásan visszamosolyogtam.

Talán. De majd csak behajtom rajtuk az adóságot – legyintettem, mivel tudtam, hogy úgysem tenném meg. A kezében tartott mütyűrről most újra rám nézett, játékos vigyor bujkált a szája sarkában, aztán közelebb lépett hozzám.

Amióta csak feltaláltam, mindig ki akartam ezt próbálni – azzal gyorsan megölelt. Egy pillanatra furcsa érzésem támadt, amit nem tudtam megmagyarázni, de azért viszonoztam a gesztust. Végül nevetve hajolt el tőlem, s miután elköszönt, elsietett a hangár felé.

Jó utat – kiáltottam még utána – És vigyázz magadra, Hedvig.

Azzal elindultam az öltözők felé. Hamarosan úgyis kirúgnak. A biztonsági kamerának ezt a felvételét úgysem tudnám már kimagyarázni.

CéhKaptár

Szennyegző

Táncolunk párban. Én és a techno tündére.
Nem dívik sietni. Félénk tempójú szűzlépte.

Görgő koktélparadicsom
alkotta paradicsomi koktél,
a felső rejtette izom
alatt a néha hasadt szív is ott él.
A forradásra gyógyír
a jól tartott tükör,
melyet 56 kézzel támaszt
egy gyógynövénylikőr.

Táncolunk párban. Én és a diszkó dívája.
Ütemre perdül, testmagát ringón kínálja.

Elvadult táncok, bár-boyok,
nős, buja köldökékszeres fickó.
Tán kevés, ki nem tántorog?
Ez a magyar diszkó.
Lehajított, álszent váteszek,
Egy szűz a földön hempereg,
Hej, égig nyúló csápkezek,
Hát maradtak itt emberek?

Táncolunk párban. Én és a parketta perditája.
Kurta vonaglás, mivé szétpereg ferdült bája.

Mindenki lejti,
de mondd, ki fejti
meg a silány talányt,
hogy a falra ki hányt?
Bor! Só nem kell,
nem kell a citrom!
Érezd magad itthon!
Tequila csupaszon.
Te ki vagy? Csupa rom
az asztal, kiürült
szeszmúzeum. Ki örül,
hogy fél kettő körül
a körül ült kommersz
kör mellé egy kéjőrült
körtearcú kislány kerül?
Inkább innák.
Whisky van?
Mi van?
Mit mi van?
Mi az, hogy mit van?
Fasz ki van. Kard kivon.

Táncolunk párban. Én és a kupleráj kurvája.
Tündöklőn mocskos sosem koplaló vulvája.

RÉZVERETES SZÍJAD KELL, SAJÁT VÉRED SZÍJAD FEL, SZÚRD!
ODACOSMÁLT A LEVES, AZ IS MEGHAL, KI NEVES, SZÚRD!
BOGRÁCS ALJA FEKETE, LELKEMET IS BEKENTE, SZÚRD!
NEM LÁTSZOK A SÖTÉTBE’, NEM KÉSZÜLSZ A DÖFÉSRE, SZÚRD!
KÉZILABDA PATTOGHAT, CSAK A VÉRZŐ HALOGAT, SZÚRD!
TYUHAHÉ, EZ VESZPRÉM, MÁS IS KÉSEL, NEMCSAK ÉN, SZÚRD!

SZIGETHALMON ÁLL A BÁL, AKI BOLOND, NEM SZÚRKÁL, SZÚRD!
NEM VAGYOK CSAK TIZENHÉT, ELŐTTEM NE VIZELJÉL, SZÚRD!
OLIMPIA, FAIR SZELLEM, NEM LAKIK EGY KORHELYBEN, SZÚRD!
SZÍVTÁJÉKON NÉGY DÖFÉS, A KÓRHÁZBAN SZEMFÖDÉS, SZÚRD!
HA FELJELENT CSALÁDOD, SZEMÜK VÁJOM, MEGLÁTOD, SZÚRD!

AMI KÉSLIK, NEM MÚLIK, AZ EMBER MEG ELHULLIK, SZÚRD!

És a végén,
mindennek a végén van valami:
lehullnak a barlang sótól langy falai,
s elpusztítanak mindent
a Pokol Angyalai.

CéhKaptár

Nyomorultak öttusája

(Tanulj Taran, tinó lesz belőled!)

1. (És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok.)

– Megdöglesz, buzi Mikulás! Kinyírlak! – ordította Juhász Viktor az In-vito Veritas nevű talponállóban. A Mikulás kifejezéstelen arccal nézett rá. Álszakállát oly szelíd pernye borította, mint amilyen Szodomát és Gomorát fedhette a kénköves-istennyilás meteorológiai penitencia után.

– Mi van, felbérelt a Pepsi, bazd meg?! – reagált rezignáltan a Télapó.

Juhász Viktor meghökkent. Nem erre a válaszra számított. Rövid, gondolatbéli csörte után azonban visszatalált decemberhatos hangjára:

– A retkes faszoddal kólázzál! Nincs az égen olyan szánsáv, ahol a szénsav megvéd téged, te buborékhörbölő geciputtony!

Juhász Viktor szavaira az egész csehó felfigyelt. A pultosnő egy utolsót nyomorgatott a szörcsögő mosogatószivacson, az egyetlen asztalnál ülő szerelmi polip visszahúzta összegabalyodott, tapadókorongos lábait, Józsi bá’ meg, az örök József a Háromkirályokból, bambán emelte fel a fejét egy kisfröccs és egy kommersz körte közül.

A Mikulás csak annyit mondott:

– Hohó!

Mintha a rénszarvasokat vezérelte volna. Tagolatlan mondata mellé még az okkersárga csizmájával is dobbantott egyet. Az erőtlen dobbanás úgy hangzott a kis helyiségben, akár egy meghurcolt harci dob. Vagy mint egy utolsó szívverés.

A Mikulás is előkotorászott a zsákjából egy kést. Merthogy Juhász Viktor már régen előrántotta a sajátját, s ha már rántotta, legyen elég a vérfolyásból. Mármint elég sok.

Pár lagymatag testcsel után Juhász Viktor beledöfte a Mikulás hátsó combjába a pengét, az okkersárga csizma fölött. A vér ráspriccelt Józsi bára. A Télapó nem volt ellenfél. Juhász Viktor szerteszét szurkálta a vénülő szeszzsákot, először úgy, hogy az a pultnak esett, majd szépen csúszott le, egy elegáns vérsávot hagyva maga után, s végül még akkor is döfte, amikor a Mikulás már nem ordított, amikor már csak egy burok nélküli szaloncukor volt, amiből patakokban folyik ki a zselé.

2. (Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága.)

– Emeld fel a kezed, Jolánka, hadd mossam meg a hónod alján ezt a serkenő pamacsot! Olyan, mint egy kisnyúl. Így van. Ügyes vagy! Érted, Jolánka?

Jolánka nem értette. Nem azért, mert hülye volt, pontosabban valószínűleg azért. De őt az anyja sem érti, mióta egyik pillanatról a másikra, tizenegyedik szülinapja után pár nappal megnémult. Elolvadtak a szavai, mint a csokoládé. Elvitte a cica a nyelvét. A mocskos macska azóta émelyítően édes macskanyelvet csinált belőle, Jolánka pedig ezzel párhuzamosan halad a folyamatos degeneráció riasztó elemekkel szegélyezett útján.

– Nyisd ki a szád, Jolánka! Ne rázd a fejed! Fogat kell mosni! Amúgy nem jön el a Fogtündér, s nem érinti meg a varázspálcájával a fogadat! Mert a Fogtündér nem szereti ám a lyukas, bűzös, pállott-állott, ganéjlószar szagú fogrohadványokat. Érted? Nem, persze, hogy nem érted. Akkor minek beszélek hozzád?

Jolánka nem mutatott előrehaladást az intézetbe kerülése óta. Artikulálatlan hangokat is alig hallatott, s a játékszobából is eltiltották. Nem azért, mintha a társaira veszélyes lett volna, sőt, mintha még ódzkodott is volna attól, hogy másokhoz érjen, mintha tapasztalt alpesi tehénként tartana a megannyi vibráló-sercegő villanypásztortól. Azért lett számára tabuterület az „Aréna” (ahogy a nevelők hívták), mert rituálisan megcsonkította a játékokat.

Az ebédlőből elcsent, viszonylag életlen késsel addig nyiszálta egy sárga bőrszerkós-motoros barbi, egy egyenruhás katonafigura, egy pocakos Mikulás-plüss és egy rezervált műanyag kutya fejét, míg meg nem szabadította őket skalpjuktól. A nyitott játékfejeket pedig a menstruáló puncijához dörgölte, imitálva a vért s a még több vért.

3. (Áldott legyen az, ki az irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert Ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.)

Ide-oda billent a kisfiú lelke, nyöszörögve, de határozottan nyöszörögve, s nyikorogva, de tudatosan nyikorogva, akár az alatta illegő hintaló. Paripája lassan haladt, de itt nem is a sebesség volt a lényeg, hanem a ringatózás maga. A kisfiú úgy ingott, mint tó tükrén a falevél, alig fodrozta a vizet, amiből nem zavart sokat, ahogy így magányosan hintalovagolt az előszobában.

Anyukája szobája előtt ott állt az okkersárga csizma, az új apukája lábbelije. A kulcslyukon túl pedig anyuka éppen hűséget fogadott, meg egy farkat magába felülről ráérkezve, mint egy éppen leszálló Azonosítatlan Nedvedző Álombéli Leány.

A kisfiú leszállt a lóról, és a csizmába pisilt. Miután belefacsarta az utolsó húgycseppeket, ismét hintalóra hágott, s tovább galoppolt.

Faparipája régi jószág volt, egy kiálló szálkával tüskénkedte meg a kisfiú kezét. A mutatóujjból csorgott a vér, a fiú azonban már nagyobb volt annál, hogy az anyukájához szaladjon, meg amúgy is, így inkább leszállt a lóról, s – a nővére szobájánál tartva – rajzolt az ajtófélfára egy vérkeresztet.

4. (Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal és amazokra is, akik Testvéreim ármányos elpusztítására törnek!)

A fiú elindult a mellékhelyiségre. A sok kóla, amit megivott a művelődési ház Mikulás-ünnepélyén, kezdte nyomni a húgyhólyagját, kifele kopogtatott, futni kívánt, rohanni a piszoár piciny lyukain át az emberi kiválasztás kavargó tégelyébe.

Ahogy lépdelt, a szomszéd folyosóról, ahol a női mosdó volt, trappolást hallott, rohanás hangjait. Több láb dobogott, mint kettő, szóval vagy több ember jár arra, vagy egy elszabadult ló garázdálkodik a művelődési házban – okoskodott a fiú.

Sikoltást hallott, ami határozottan emberi volt, szóval a lovat, de korához képesti szokatlan magabiztossággal a kentaurt is kizárta mint a hang lehetséges forrását. Óvatosan lépkedett a női mosdó irányába, a vizelési ingere is elmúlt az izgalom hatására. A sikkantgatás fel-feltört, s néha mintha brutális, meg-megbicsakló könnyárba lábadt volna.

– Sikolts, hogy felálljon, te kimázolt cukorribanc! – hallotta a fiú, ahogy fülét a női wc ajtajára tapasztotta. Mire összeszedte a bátorságát, hogy legalább résnyire nyissa az ajtót, s belessen, már elhangzott – mint kiderült később – az utolsó sikoly.

Mikor benézett, nem látott mást, csak hogy a nővére könnymosta arccal, partra vetett halként tátogva fekszik a lehajtott wc-tetőn, s elölről hatolnak az ánuszába. Az okkersárga csizmán pedig egyre jobban lazulnak a fűzők, ki- és megbomlanak, hogy aztán pisztolytárként világgá gördüljenek gordiuszi gubancot hagyva maguk után.

A fiú akaratát és erejét acélozva stukkert formált mindkét kezéből, hogy egyszer majd rászegezve elsüsse.

CéhKaptár

Sárkány a sarokban

István a sikeres ifjúsági regényíró egy péntek hajnalban kaparászásra ébredt. Nem őt kaparászták, hanem az ajtót, de ez a hangos körömtevékenység végképp elgörbítette az alvási görbéjét. Kómásan pislogott a sötétben és várta, hogy a kaparászás abba maradjon. Biztos, egy ghoul vagy egy farkasember – gondolta unottan. Aztán egyszer csak a hersegő hangok elhallgattak, és ez kíváncsivá tette, vajon miért maradt abba? Kikászálódott az ágyból, és kinyitotta az ajtót.

Sehol senki.

Már épp morcosan becsapta volna az ajtót, amikor egy jókora zöld tojás pottyant a lába elé. A tojás azonban nem úgy viselkedett, ahogy egy átlagos égből pottyant tojás, azaz egy reccs, és egy ploccs kíséretében szétfröccsent volna, hanem ruganyosan, lazán pattogni kezdett.

– Égből pottyant mesék – húzta mosolyra alvástól bepállott, borostás száját – Na, azt nem is én írtam.

Felnézett, és a hajnali fényben egy rózsaszín sárkányt látott, aki barátságosan integetett. Mosolygott és fújt egy nagy kék lufit. Villámgyorsan az egyik pikkelye alá nyúlt, elkötötte a léggömböt és István irányába fújta.

István elkapta és látta, hogy a sárkány szinte fénysebességgel tűnik el a derengésben.

Vanda visszatért. És ezt neki hozta, nézett le a lassan lenyugodó tojásra.

Vanda vagy másfél jelent meg az életében. A vattarózsaszín sárkánylány egy lányoknak szóló kevéssé sikerült történetében szerepelt, aztán egyszer csak egy éjjel beállított.

Tüzet nem tudott fújni, csak lufit, huszonnégy színben, mindenféle reklám vagy politikai hirdetés szerepét betöltő felirat nélkül, és bár a lufikat egy ideig átható sárkányszájszag lengte körül, ettől függetlenül nagyon szépek és tartósak voltak.

Csak a Süsü című bábfilm-sorozatot nem kellett volna megnézni, de hát István megvette a közeli szupermarketből, ahol 299 Ft-ért lehetett hozzájutni, akárcsak a Véres titkok, a Halálos bűnök vagy a Titkos halálos vér című hongkongi- amerikai akciófilmhez.

István azonban szerette a Süsüt, mert a fiatalságára emlékeztette és egy zseniális mese. Vanda azonban első látásra belészeretett az egyfejűbe és a Matáv tudakozó és a Ki kicsoda lexikon segítségével kinyomozta hol lakik Csukás István író, Süsü kitalálója, és elköltözött hozzá.

István sajnálta a dolgot, mert Vanda nagyon jól főzött és a pikkelyeit sem hullajtotta, mint egy régebbi zombi lakótársa a hámszöveteit, féltette is, mert habár Süsü szimpatikus volt, attól tartott, hogy florofil vagy ami még rosszabb klorofil. Hiszen egy látszólag teljesen egészséges, kifejlett hím sárkány mi másért szeretne rózsabimbó lenni?

Gyanúit azonban megtartotta magának, és úgy látszik jól tette. Vanda boldognak látszott. Vajon ez a tojás az övé?

Nem mélázott tovább. Felvette a tojást és bevitte a lakásba. A felülete egyszerre volt lágy és érdes, mintha egy macska nyelvét érintené. Körülnézett a régi irodalmi lapoktól és kiselejtezésre váró szovjet ifjúsági regényektől zsúfolt szobában és berakta a zöld tojást sarokba a nagyszekrény mellé. Aztán szinte el is felejtkezett róla.

István ritkán beszélgetett a szomszédjaival, igazából alig ismerte őket. Akivel néha eszmét cserélt az Ödön volt, a kényszerskinhead. Ödön teljesen hétköznapi apolitikus műszaki bolti eladó volt, míg nem kezdett erősen kopaszodni. Ez nagyon zavarta. Egy nap megtalálta a tökéletes megoldást, kopaszra nyírta fejét, beszerzett egy bakancsot és egy bomberdzsekit, meg pár szvasztikus szuvenírt és a Pali bácsi kimérője helyett a Vörös fűző nevű helyet kezdte látogatni. Sörözött és a zenegépet nyúzta és igyekezett kivonni magát a társalgásokból, mert félt, hogy kiderül nincs baja a sárgákkal, a barnákkal, a lilákkal, sőt igazából senkivel, ha nem akarja kiborítani a sörét.

Vanda látogatása után úgy két héttel Ödön a ház előtt cigarettázva (mert az asszony nem tűrte a lakásban a füstöt) beszélgetett tehát Istvánnal, arról hogy borzasztó, ez a meleg és már a tavasz se a régi, és legalább egy kis szél fújna, amikor Ödön egyszer csak elgondolkozón megjegyezte – Egyszer úgy szeretnék megülni egy sárkányt. Múltkor részegen vizionáltam egy rózsaszínt. Ha a lovaglás után elégetne a tüze, azt hiszem, boldogan halnék meg.

Ez a mondat eszébe juttatta a sárkánytojást. A házba visszaérve az volt az első dolga, hogy megnézze mi a helyzet a tojással. Annyi történt, hogy a tojás színe sötétebb zöldre változott, és mintha keményebb lett volna a héja.

Felötlött benne, hogy ez a tojás más, mint a többi különleges lakótársa, más, mert nem ő találta ki, írta meg, ő lényegében csak egy „nagyszülő”. Kíváncsian és kissé szorongva gondolt arra, mi kelhet ki a tojásból.

Hat nap múlva, amikor éjfélt ütött az óra, fura zaj kíséretében pukkant szét a tojást. István azonnal felkelt a laptoptól és a sarokhoz sietett. A tojáshéjszilánkok és darabok közt, kábán és kíváncsian üldögélt egy halványszürke gyíkszerű lény. Értetlenül és elanyátlanodva pislogott és fura kurnyogó hangot hallatott. – Mi az kicsi sárkány? Tudsz beszélni?

Csak újabb értetlen kurnyogás volt a válasz.  Összeszedte a tojáscserepeket és a sarokba babzsákokat rakott, meg egy almos tálat, amelyeket még Vanda használt.

A következő napokban István sok mindent kipróbált. Adott neki macskatápot, csoki tortát, sült csirkét, salátát, lóhúst, sőt még plasztik királylánybabákat is. Nyalogatta, piszkálgatta, esetleg szájába is vette, de meg nem ette. Csak ült, mígnem nehéz szemhéja le nem csukódott. Ülve aludt, mint a lovak. Már adott neki fogkrémet, téglaport és gumiabroncsot is, de egyikből sem kért. Remélte, hogy nem az emberhús az egyetlen tápláléka. Mit ehet egy sárkány? Különösen, egy olyan, akinek a szülei textuális élőlényekként látták meg a fantáziavilágot.

A kis sárkányt István először Sárinak nevezte, aztán Fafnernek, végül Fafner Sárinak, de csak Fafinak becézte. Fafi továbbra sem beszélt, nem evett, bőre sápadt, pikkelyecskéi hámlani kezdtek és egyre levertebb lett. István aggódni kezdett, nehogy elkezdjen itt dragonizálni.

Az egyik este mikor István egy novelláskötetet olvasott, jött az ötlet, felolvas a kis bágyadtnak. Ahogy olvasott Fafi szemmel láthatóan kezdte magát jobban érezni, pikkelyeinek a mattsága csökkent, és kezdett felélénkülni, lassan csámcsogni, nyammogni kezdett a hallott szövegen, és amikor befejezte a férfi a felolvasást, Fafi büfizett is egy nagyot.

István szeretett felolvasni, és most hogy nem hajtotta a határidő az írásban ideje is volt. Reggel, délben, este felolvasott neki és ez egy így ment napokig. Arra is rájött, hogy a szövegek nem csak jóllakatják a sárkányt, de küllemében is hatnak rá. Fafi nőni kezdett, pikkelyese komolyodott, szárnyai izmosodtak. Az alomban minden reggel fura remegő anyagot talált, amelyekben mintha nyomtatott betűk rejteznének, de elolvasni nem tudta, nem ismervén a bélírását.

Egy kedden kijött a sarokból, elkezdett mászkálni, fokozatosan ismerkedett a lakással, egyre nagyobb területeket plattyogott be magának, és néha kurnyogott halkan. István hamar rájött, hogy a felolvasott szövegek negatívan is hatnak a lényre. A sok kortárs irodalomtól teljesen belilult és az orrából gőzpamacsok kezdtek előtörni, István volt feleségének romantikus könyveitől pedig rózsaszín lett még a szeme fehérje is, és mindent összenyálazott, a pikkelyei pedig szív alakúvá kezdtek deformálódni, a Harmadik birodalomról szóló történelmi művektől pedig kefebajusza nőtt. Amikor a Vandáról szóló regényét olvasta fel, pedig kicsit szomorkásan lógatta a fejét, a hosszú nyakán.

Ezután ügyelt arra, hogy változatos legyen Fafi étrendje, a Fafipapi. Nőtt, nöddögélt. Lassan már akkora volt, mint egy kifejlett bernáthegyi, de sárkánynak még így is pici volt, azért István ágya leszakadt alatta, amikor egyszer felmászott rá.  Úgy érezte Vandával ellentétben inkább állatszerű maradt, nem járt felegynesedve, nem beszélt és többnyire nem szűrődött ki a szeméből a gondolkodás villanykörtéjének fénye, szerencsére tüzet fújni sem tudott, legfeljebb forró levegőt fújt ki néha. István gyakran érezte azt, hogy egy idegennel él együtt. Talán azért mert nem ő találta ki, mint Zsombit a zombit, Bélát a vámpírt, Edgárt a szuperintelligens óriáscsigát, vagy Rault az óriásdenevért, aki embernek öltözve próbált erkölcsből és etikából korrepetálni esténként néhány gazfickót, akik egy idő után rettegték is az Emberdenevért. Idegen, akit napról napra ismer meg, és nő a szívéhez.

Fafi kedvenc helye, a sarok maradt, itt üldögélt naphosszat és legyezgette magát a szárnyaival. Nem unatkozott, mert István előbb egy hifi-tornyot adott neki, amelyből gyakran szólt valamelyik hangos könyv gyakori színeváltozásra késztetve a sárkányt. Később az író berakott egy televíziót is. Fafi hamar megtanulta, hogyan kezelje a távirányítót és rákapott a filmekre. Sajnos, nagyon sok minden elszomorította. A filmek, a politikai viták, sőt még az időjárás jelentés is. Ilyenkor sárkánykönnyekben úszott a lakás, amelyek után csillogó apró, sárga gyantaszerű topázra emlékeztető kövecskék maradt hátra.

István először mérgesen dobta ki ezeket, aztán néhányat eltett emlékbe. Zsombi a zombi egy bőrfecnijének is, hogy örülne most, pedig akkor hogy zavarta. Sose lehet tudni, mikor veszíti el Fafit is, ahogy a többieket elveszítette. Bár egy ekkora sárkányt, azért nem könnyű elveszíteni. Béla a vámpír az, aki néha felhívja és megkérdezi, mi a helyzet, amire ő ilyenkor fásultan közli, hogy a helyzet az egy adott szituáció. A békés vérszipoly az, aki a legtovább maradt vele, most a Véradóállomáson dolgozik és élettársi kapcsolatban él egy huszonéves lánnyal, akivel a legújabb Twilight film premierjén ismerkedett meg.

Mikor István nem tud elaludni, gyakran gondol arra, hogy megkeresi őket, de sosem jut odáig. És mert fél. Nem szereti ezt az érzést, azt vallja, aki fél, az sosem teljes egész. Arra is gondolt, hogy az élet érthető, de szörnyű tragédiája, hogy sok ember szeretni is fél.

Hősünk az ifjúsági regényíró, aki megint nem kapott semmilyen kitüntetést, valamelyik hétfő hajnalban csikorgó zajra ébredt, és mintha a karmok nemcsak az ajtót, de őt magát is kaparászták volna. Tudta, hogy Vanda az, bár az kívánta bár egy karomvad lenne inkább.

Kinyitotta az ajtót, és a várt rózsaszín sárkányfej meredt rá, körülötte szakadt luficsikkek. Bizonyára jó ideje zajongott már.

– Eljöttem érte. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. – mondta Vanda

– Fafner Sárinak neveztem el, tudod a Fafner abból a mitológiai Wagner operából, meg Sári mert sárkány, pedig lehet fiú… magyarázkodott István zavartan.

Fafi óvatosan kijött a nyitott ajtón és Vandára bámult.

– Krrrrr – közölte

„ Akáco súúúúút” – énekelte egy közeledő férfihang, és egyszer csak Ödön ott állt mellettük.

– A sárkány szerintem igazzán árja állat – közölte Istvánnal a kényszerskinhead – Ugye, mehetek egy kört a kisebbikkel, azzal a zölddel?

Vanda végül betért még hozzá egy kávéra és pár lufifújásnyi időre, beszélgettek, mint a régi ismerősök, akik már kifogytak a beszédtémából.

Odakint Fafi élvezte a repülést, miközben a hátán Ödön kiabált – Repülööök, mint a Lajka kutya!

Milyen kár, hogy holnap azt hiszi, hogy csak álmodta vagy vizionálta az egészet.

Mikor Vanda elrepült nyomában a lelkesen csapkodó Fafival, és a kalandot túlélő Ödön is lefeküdt, István még sokáig ott állt az ablakban és addig nézte az utcai lámpák néma fényglóriáját, amíg belefájdult a szeme. Nyilván könnyezni is attól kezdett. Sós, csípős, vízszerű és hétköznapi cseppek voltak, amelyeket senki sem tenne el emlékbe.

Pennázó

Tériszony

egy kép hajnalból, nagyon csendélet,
egy kisfiú a buszon, kit minden reggel
látok. egyik szemével balra néz,
másik szemével jobbra néz, úgy
képzelem, hogy egyik szemével
szemléli az apátlan világot, másik
szemével szemléli az anyátlan
világot, hiszen csak papája van

talán csak az akarat-gyengeség,
vagy a tériszony az élettől mi hajtja,
mely visszatartja a központosított
zuhanástól, a fásli kötözte
fájdalomtól, mely mintha hasonlatos
volna a madarak puha szárnyaihoz

Pennázó

Improvizációk

te vagy a terasz én a dísztök
az udvaron szétszórva tíz dög
bent az éter kint eszik a ciánt
kérlek légy a kvintesszenciám

ez egy multifilter hajnal
börgrémben elnyomom
kátrányos cukorszirup
csorog az arcomon

szagok vannak összevissza
keresem a magamét
ha párhuzamot vonok
hullámzik a vattalé

körbeképzem kényszerűleg
megfogok egy ablaktáblát
onnan eső oldalán
engedelmes rugdosás

keramitkockás a lépcsőház
emlékszel hogy nem érted
ott nem volt gravitáció
huzatok a légtérben

egyszer szövettani vizsgálat
lecsökkent a látótér
feketében fehér fény
és kiöntött egy kanna lét

ököl ez és tarthatatlan
következményei megelőztek
kapkodni fejem jobbra balra
felkészülni minden eshetőségre

Pennázó

Castrato ének

Égbe nyúló nulla kitöltésre vár,
pólóján a varrat megemelt ég,
alatta lüktet a puhított szövet,
eszi a frissebb, rózsaszín vért.

Friss hagyma szagát ontja az ablak,
a kést metszik el a kromoszómák,
kacér vektorok emelik az állat,
zúgó hormonok rózsabokrát.

Lángoló kórus énekli a sanzont,
a zsíros lábosban paprika ég,
csillagok, fraktálok tarkóhaj alatt,
égig érő rózsa kitöltést kér.

Pennázó

Anamnézis

I.

A hiperrealizmus fixálósó bőrömön,
funkcionalizált identitásom közelít a kavicshoz,
húsból előbújó, testet hátrahagyó csontjaim
alakot kölcsönöznek a gömbnek. Mégis,
a játék itt a lényeg, meg körös-körül a semmi.
A csont meg a kavics csak a gömb általánosított
fogalmát sűríti magába: a formálódás
heroizmusa puszta póz, puszta individuális
mitológia. Végül a fragmentumokból úgyis
növényi létet komponálok, a szavak szklerózisa
pedig szétzilálja testemet, világom egyetlen
értelmét.

 

II.

A mozgás és a mozdulatlanság ellentéte:
törmelék jellegű kiterjedésem előképe.
Mindaz, ami a vízről és a csigákról
elmondatik, érvényre jut a magvakban is.
A sarjadás nedvszállításom belső labirintusa.
Talán gerinchúrból, csontrecékből,
ínyvitorlából kicsírázó gömb vagyok,
a kölcsönös függőség kvintesszenciája.
A csontlerakódások kvintesszenciája.
Egy ponton túl kivitelezhetetlenné válok,
a közhelyességbe fulladó hamis tudatot
veszem célba, de az értelemrezdülés
átfordul sejtburjánzásom végső ellentétébe.

 

III.

A csontkopárság, a testbelső metamorfózisa
húsomat evokálja. Az esszenciális próféciák,
a testbevonat, a dobra kifeszített bőr,
a cellafalak bennem képletessé válnak. Kovakő
tüdőmben, résnyi koponyámban a fogsággal
analóg a fal. Szeretnék magamba rúgni,
de nincsen lábam, amit nem érzek teljesen
jogosnak. Viszont nélkülem is működik a világ.

Pennázó

A fiú, aki meghalt, mert megette az összes zöldséget

2012. január 13.-án, pénteken, a Kalifornia államban lakó fél-koreai John Migger – id. J. Migger egyetlen és legkedvesebb gyermeke – szívszorító, s egyben szerencsétlen halált szenvedett. A tény megrázó, az okok mind idáig ismeretlenek voltak.

A 6 éves Johnny játékos, szeretetreméltó kisfiú volt, igazán jó fizikummal és egészségi állapottal megáldva”- hangzott el a megtört szülők tegnap délben tartott, első, s talán utolsó konferenciabeszédén, ugyanis az incidens felelőssége teljes mértékben őket terheli. Ezt követően a konferencián a halál okát feltáró Nemzetközi Érdek- és Gyermekvédelmi Bizottság egészségügyi delegációjának immár biztos ténymegállapítására került sor, miszerint az elhalálozás egyetlen s kizárólagos oka a havi túlzott mennyiségű zöldségfogyasztásra vezethető vissza. A vád: gondatlanságból elkövetett emberölés. Dr. Gamn Tiber, a főügyi detektívtanszék háromgyerekes és tiszteletreméltó lektora eképpen nyilatkozott a történtekről: ”Nem hiszek az emberek figyelmetlenségében, főleg, ha a gyermekeikről van szó. Mr. és Mrs. Migger-nek a zöldségek nagymértékű elfogyasztásában elegendő idejük volt fiukat megállítani, többszöri hasztalan kísérlet után pedig kötelességük lett volna szaksegítséggel élniük. A gyermek közelebbi hozzátartozóit kihallgatva továbbá fény derült ama ominózus tényre is, miszerint a gyermek a kelkáposztán és a sárgarépán kívül semmilyen zöldséget nem szívelt igazán, s mivel a halált 3 heti paprikabevitelkorlát-túllépés okozta, bizonyos körökben megerősödött a gyanú a tragédia szándékosságát illetően. Nem akarok alaptalan kijelentéseket tenni, de ez a hidegvérű, alaposan megtervezett „baleset” sokak szerint a nyomozások végére joggal vési be magát a XXI. század legbrutálisabb bűncselekményei közé.”  A szülők lesújtottan állnak a vádak alatt, a bírói ítélet kihirdetéséig szabadságukat a Bírói Tanács javaslatára a kaliforniai végrehajtó hatalom részlegesen korlátozza.

A zöldségek, valamint némely unalmasnak titulált gabonafélék bevitelének szervezetre való kártékony hatásának kutatása 1956-ra vezethető vissza, mikor is a finn Keechä Grez professor először fedezte fel édesgyermekén a furcsa rosszullét jeleit. Súlyos, hirtelen levertség, idegesség, rohamosan növekvő koncentrációhiány és alvásigény, továbbá ciklusokban jelentkező hányinger jellemezte az új kórt. A professzor megállapította, hogy a zöldségek jelentős szerepet játszanak fia kóros állapotának kialakulásában, főleg ha azok nyers formában kerülnek a befogadó szervezetébe, de a kutatatásait sajnos megfelelő anyagi támogatás hiányában többször is kénytelen volt felfüggeszteni. Halála után segédje, Mr. Duogh Anderson még egy fél évtizedig foglalkozott mestere szívügyével, de az állítása szerint gondosan megalapozott tételeit, miszerint a zöldségek kártékonyágának mértéke kizárólagosan a gyermek korától, a zöldségfajta veszélyességi faktorától és az elfogyasztott mennyiségtől függ (tehát a napszaktól és a gyermek nemétől semmilyen formában sem), nem sikerült a Nemzetközi Egészségügyi Tanáccsal elfogadtatnia. Keechä és Duogh sejtésének igazolására 2006-ig kellett az emberiségnek várni, melynek májusában korunk fejlett kutatási műszereiknek köszönhetően már alá tudták támasztani a kidolgozott tételeket az Amerikai-Japán Együttműködési Kutató-Fejlesztő Csoport (AJ-EKFCS) neves tagjai.

John Migger embert próbálóan szívszorító esete méltán rázta meg az egész világot. Tegnap este Budapesten Nagy Ágnes Katalin méltóságos asszony gyönyörű félórás gyászbeszédet tartott a Migger fiúcskának, felhívván ezzel a szülők önfejűségéből adódó veszélyekre is országszerte a figyelmet. Amerikában 5 tagállamban két percre leállították a vonatokat, ezzel fejezve ki mély együttérzésüket az annyit szenvedő fiú esete iránt. Dél-Koreában pedig rézszobrot állítottak a gyermeknek, édesanyja szülővárosának piacterén, ahol most akciós a finom, ropogós kaliforniai paprika. Nyugodjék békében.