Category Archives: Beköszön(t) a LÉK

Beköszön(t) a LÉK

Mondóka

Ha nagy leszek majd
feltehetően egy kis temetőben
barna föld ölben ébredek fel
Rájövök ott a
fénytelen völgyön hol elhal az ösztön
s kis csónakom Kháronhoz ér
hogy
senkinek lenni és semmibe menni
önmagam mindig legelőre tenni
ember húst enni, nőstényt elvenni
az egyetlen örökös emberi cél
ezt tettem én is, volt benne szép is
de halottnak lenni mégis csak szebb

Beköszön(t) a LÉK

Párbeszéd Sz.-szel

éppen ugyanekkor
térhettél magadhoz
a németeknél,
pontosabban
valami németeknél
akik ugyan
kedvesek, de a
szívbajokra nem,
a másnaposságra
meg mégúgy sem.

gyárak és
olcsórestik ,
szétszabdalt körökben
gyűrűzöl sehová,
kiérdemelt reggeli
vezeklés, amiért
folyvást
véletlen ágyakba
botlasz.

céltalan utad
mégis mindig
valami esetleges
otthon-szerűség
felé konvergál,
amíg a korai
zarándokútban
lassan tisztul
a szemfehérje.

még csak 8.24
van (ezt pontosan
feljegyezted),
és te máris
levelet írsz,
pont valakinek,
amit – te is
tudod – sosem
fogsz elküldeni.

Beköszön(t) a LÉK

Életritmus

Nyeld le, hogyha káros, mintát ha nem virágos,
embert csak ha rákos, falvat hogyha város.
Nyeld le összes vágyad, kend szét velük ágyad,
állítmányhoz tárgyat, ördögöknek szárnyat.
Építkezz az ártérre, címkét egyél kenyérrel,
az este legyen reggel, s ha elaludtál kelj fel.
Mikor mindenki lázad, építsd tovább házad,
Ha kint az utcán fáznak, könnycseppjeid áznak.
A megnyert csatát bukd el, kincseidet dugd el,
S ha megérkeztél fuss el, hol meghalnál… oda juss el!

Beköszön(t) a LÉK

Lilla

ha cenzúrázva lennének a lányok
a melltartó egy fekete csíkot rejtene
egy undorító felirattal
amivel sohasem értenék egyet
vagy ha minden kerekség
kockás pixellé lenne elhaló színekben
érzelmeim helyetti szememet
csak képzetem elégítené ki
ahogy cenzorom kegye engedi
még maradhat egy kicsit a virágos ruha
a könnyű szoknyával együtt
szemem is becsippenti két farpofa
függőlegesen rámmosolyog a telt arc
ahogy követem még egyet kacsint
újra és újra egy eleven jelenvalóság

Beköszön(t) a LÉK

ha engeded

azt mondják, új csodák álmokban
nem születnek. reggelre kiálmodtalak.
idegenek az eddigi félelmeim,
ismerőssé az illatod vált, és az,
hogy hazavágyom megint, de
valami városi zsongás itt tart.
unlak, de még könyörögsz:
ha könnyes a szemed, már nem
hat meg. fásult idegekkel, hideg
kézzel és szívvel fordulok el. nem
sietek villamoshoz, direkt késem
le minden fontosabb színjátékomat.
nem hívlak, ha ígértem, hogy igen,
még vársz, még elhiszed, hogy
csak a vonat késett húsz percet és
még tudok hittel vágyódni hozzád.
szirénák egy esős tavaszi estén,
már nem havazik, már nem kérlek,
hogy maradj még velem. ha engeded,
holnapra ismét kiálmodlak magamból.