Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

O. Henry: Az elfoglalt üzletember szerelme

Fordította: Adorján Imola

Pitcher Harvey Maxwell irodájában volt üzletvezető. Megszokott volt tőle a kifejezéstelen és unott magatartás, ám amikor főnöke egyik reggel a szokott időben, pontosan fél tízkor, élénken és mosolyogva lépett az irodába, oldalán a fiatal titkárnőjével, azt még ő is szelíd érdeklődéssel és meglepettséggel szemlélte az asztala mögül. Lelkesen, vidáman köszöntötte beosztottját egy „Jó reggelt Pitcher!” felkiáltással, majd lehuppant az asztalához, olyan lendülettel, hogy csoda, hogy előbb át nem ugrotta azt, majd mintha csak vízbe merült volna, eltűnt a levelei és papírjai között, amik már türelmetlenül vártak rá.

A fiatal hölgy, akivel együtt érkezett, már egy éve Maxwell titkárnője volt. Szép volt a maga módján, de egyáltalán nem titkárnősen szép. Vörös haja csodálatosan pompázhatott volna, de ő erről teljesen lemondott. Nem viselt semmiféle ékszert, nyakláncot, medált, karkötőt vagy fülbevalót. Egyenesen azt sugározta, hogy semmiféle vacsorameghívásnak nem lenne hajlandó eleget tenni. A ruhája szürke volt, és meglehetősen egyhangú, viszont remekül passzolt a személyiségéhez. Pontos és diszkrét. Ízléses turbánkalapjában egy arapapagáj arany és zöld színű tolla díszelgett. Ezen a reggelen rendhagyó módon, bár a maga szégyenlős és szelíd módján, de szemlátomást ragyogott. A szemei álmodozóan csillogtak, az orcáin mintha csak valódi barackvirágok nyíltak volna, és az arckifejezése tagadhatatlanul boldog volt, miközben láthatólag egy közelmúltbéli esemény felé kalandoztak el gondolatai.

Pitcher, aki még mindig borzalmasan kíváncsi volt, mi történhetett itt, egyből észrevette a hölgy különleges viselkedését. Valóban feltűnő volt, hiszen ahelyett, hogy egyből bement volna a szomszédos szobába, ahol az asztala volt, még habozott és némileg tétován és határozatlanul ácsorgott egy darabig az iroda előterében. Egyszer meg is mozdult Maxwell asztala felé, elég közel menve ahhoz, hogy érzékelhető legyen a jelenléte. De hiába. Az asztalnál az a gépezet többé nem egy emberi lény volt, hanem egy kellőképp elfoglalt new yorki üzletember, zakatoló kerekekkel és csavarokkal a fejében.

Nos, mi a helyzet? Valami probléma van? – kérdezte Maxwell a nőtől indulatosan. Az asztalát úgy terítették be a nyitott levelek és szétdobált papírok, mintha csak hó borította volna. Zöld szemeivel élesen nézett rá, embertelenül és ridegen, türelmetlen tekintetét villantva felé.

Semmi – válaszolta a titkárnő, és egy apró, alig észrevehető mosollyal arrébb libbent – Mr. Pitcher! – szólt oda az üzletvezetőnek – Mondott valamit Mr. Maxwell arról, hogy új titkárnőt szeretne maga mellé?

Igen, említette – válaszolt Pitcher – Mondta, hogy szerezzek egy másikat. Már tegnap délután értesítettem az ügynökséget, kértem őket, hogy küldjenek át egy pár jelentkezői önéletrajzot ma reggel. Lassan tíz óra van, de még mindig nem kaptam egyetlen dokumentumot sem, sőt még túrót sem!

Mindenesetre, én szokásos módon folytatnám a munkát – mondta a fiatal hölgy – Tudja, amíg fel nem bukkan valaki, aki betöltheti a helyemet.

Visszasétált az asztalához, levette, majd a szokásos helyére akasztotta arany és sárga papagájtollal díszített turbánkalapját.

Kétségtelenül ez a nap reprezentálta legjobban, mennyire zsúfolt is Maxwell élete. Az óramutató agresszíven ketyegett és egyre gyorsabban és gyorsabban rótta a köröket, az asztali telefon pedig már-már krónikus fejfájást okozott újabb és újabb hangos csörgés támadásaival. Az emberek hullámokban csődültek be az irodájába, derűsen, élesen, rosszindulatúan, visszafogottan vagy izgatottan. A kifutófiúk ki-be járkáltak újabb üzenetek és levelek tucatjait hagyva az asztalán. A beosztottjai is mind úgy érezték magukat, mint a matrózok a viharban egy labilis hajón. Tulajdonképpen hurrikánok, földcsuszamlások, hóviharok és vulkánkitörések miniatűr reprezentációi zajlottak folyamatosan. Maxwell a falnak nyomta a székét, majd kezébe vette a telefonját és úgy bonyolította üzleti hívásait, mint egy balett táncos. Olyan fürgén pattogott az asztal és az ajtó között, akárcsak egy képzett paprikajancsi.

Az egyre csak fokozódó stressz kellős közepén Maxwell kimerülten felpillantott, és az előtte tornyosuló papírfal fölött az iroda előterét mustrálta. Hirtelen egy hatalmas aranyló hajkupacra lett figyelmes, ami egy félig előrehajtott, bársonyból és strucctollból készült napernyő alól bukkant fel. Társult továbbá mindehhez egy fókaprém utánzatból készült kabátka, valamint egy feltűnő gyöngysor, amin a szemek akkorák voltak, mint egy-egy dió, és majdnem a földig értek le, a végén egy ezüst, szív alakú medállal. A nem mindennapi kiegészítők tulajdonosa pedig egy önimádó fiatal hölgy volt, akit éppen Pitcher szórakoztatott szemmel láthatólag igencsak lelkesen.

Uram, ez a hölgy a titkárnő ügynökségtől jött, a betöltendő pozíció kapcsán szeretne találkozni önnel – lépett be egyszer csak Pitcher az irodába.

Pozíció? Miféle pozíció? – kérdezte Maxwell szemöldökét ráncolva, miközben csak félig fordult meg székével az ajtó felé. Kezei ismét tele voltak papírokkal.

A titkárnői pozíció – mondta Pitcher – Hiszen ön mondta nekem tegnap, hogy hívjam fel az ügynökséget, és küldjem be önhöz ma reggel a legalkalmasabbat.

Magának teljesen elment az esze Pitcher! – mondta Maxwell felindultan – Miért bíztam volna magára bármi ilyesmi feladatot? Miss Leslie, a jelenlegi titkárnőm kiválóan végzi a munkáját már egy éve. Attól a naptól kezdve, hogy itt van, tökéletesen meg vagyok elégedve vele. Ez a munkakör az övé lesz, egészen addig, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy itt hagy minket! Sajnálom hölgyem, de nálunk semmi szükség nincs magára. Vond vissza azonnal a rendelést az ügynökségnél, Pitcher, és kérlek, ne hozz ide többet ilyen nőcskéket!

Az ezüst szívecske felháborodottan sarkon fordult, és szinte szó szerint kivágtatott az irodából, miközben pusztán véletlenül belerúgott egy pár útjába kerülő bútordarabba. Pitchernek persze több se kellett, rögtön megragadta a pillanatot, hogy a hölgyike vigasztalására siessen, és bőszen bizonygatta, hogy „az öreg” már nem éppen beszámítható, nem tudja, mit beszél, és könnyedén elveszíti a fejét egy szempillantás alatt.

A kis incidens hatására természetesen nem állt meg a világ, az őrült hajsza és a nyomás még ádázabb lett, és egyre gyorsabban növekedett. A földön féltucatnyi részvény és értékpapír hevert, amik egyébként Maxwell legfontosabb befektetőinek elengedhetetlen okmányai voltak. Az újabb vásárlási és eladási megrendelések úgy repkedtek befelé az irodába, mint a megkergült fecskék. Maxwell úgy dolgozott, mint valamiféle magas felszereltségű, kifinomult és erős gépezet. Teljes odaadással, a tőle telhető legnagyobb sebességgel, egy percig sem hezitálva az éppen odaillő kifejezésen vagy szón, magabiztosan, és mindezt óramű pontossággal. Értékpapírok és részvények, kölcsönök és jelzálogok, határidők és biztonsági eljárások. Ez maga volt az üzlet világa, amiben nem volt helye semmiféle természetes emberi viselkedésnek, vagy bármiféle átlagos, mindennapi tevékenységnek. Az ebédszünet azonban átmeneti áramszünetet is jelentett, ami a Maxwellben működő gépezetet illeti. Egy órányi nyugalom időszaka volt ez.

A főnök mozdulatlanul meredt maga elé az asztala mellett. Kezében továbbra is papírkötegek. A jobb füle mögött töltőtoll. A hajszálai őrült módon az égnek meredtek. Az ablaka nyitva volt, és üde, tavaszi levegő áradt keresztül rajta, a természet ébredezése pedig most Maxwellt is felébresztette egy kissé. Ez az illat, ami a hatalmába kerítette, valószínűleg a liliom összetéveszthetetlen aromája, egy pillanatra tényleg mozdulatlanná dermesztette a folyton tébolyult módjára rohangáló üzletembert. Hosszú percekig merengett, mígnem ráeszmélt, hogy az illat nem is az ablakon keresztül érkezik, hanem a szomszéd irodából, ahol titkárnője, Miss Leslie végezte teendőit. A csodás aroma élénken, színesen, sőt, majdhogynem kézzelfoghatóan táncolt előtte. Az üzlet világa hirtelen úgy szállt tova, akárcsak egy esőfelhő. És Ő ott volt a szomszéd szobában. Mindösszesen húsz lépésnyire tőle.

Viszlát George, innentől már magam is megbirkózom az ügyekkel – mondta Maxwell félhangosan – Most meg fogom kérni őt… Egyszerűen nem értem, miért nem tettem meg ez idáig.

Maxwell átsietett a szomszéd szobába. Megállt a titkárnője asztala előtt, aki kedves mosollyal nézett fel rá. Gyönyörű volt, a szemei gyémántként csillogtak, arcán pedig ismét kinyíltak a barackvirágok. Maxwell ábrándozva nézte az asztal másik oldaláról, miközben kezében még mindig ott voltak a papírcsomók és füle mögött a töltőtoll.

Miss Leslie – kezdte sietve – Egyetlen percig sem várhatok tovább. Most, ebben a pillanatban kell elmondanom magának valamit. Lenne a feleségem? Nem volt időm, hogy kifejezzem a szerelmemet ön iránt, de higgye el, én igazán, őszintén szeretem magát! Kérem, ne csigázzon tovább!

Mondd, mégis miről beszélsz? – A fiatal nő teljesen kikelt magából. A lábára pattant, és hatalmas, elkerekedett szemekkel nézett Maxwellra.

Hát nem érti? – türelmetlenkedett Maxwell – Azt akarom, hogy a feleségem legyen! Szeretem magát, Miss Leslie! Csak akkor akartam elmondani, amikor a dolgok lelassulnak egy kicsit körülöttem. Most is épp hívásom van… Mondja meg nekik, hogy várjanak, Pitcher! Szóval, mit szól, Miss Leslie?

A titkárnő kétségbeesetten kapkodott levegő után. Úgy tűnt, mint aki éppen egy hatalmas sokk hatása alá került. Majd hirtelen, a következő pillanatban már könnyek záporoztak a szeméből. Finoman mosolygott a cseppek függönyén keresztül, és az egyik kezével gyengéden átkulcsolta az előtte álló férfi nyakát.

Most már értem. Ez a fránya üzlet az oka mindennek. Teret nyert az egész elmédben, és minden mást kisöpört a fejedből. Egy pillanatra rettenetesen megijedtem. Hát nem emlékszel, Harvey? Tegnap este, pontban 8 órakor volt az esküvőnk, a sarki kis templomban.

Nyelvi fordulat

Dave Eggers: Matyi, a légy, akit halálra untatott halhatatlansága

Fordította: Kókai Erzsébet

Él valahol egy Matyi nevű légy, akit sosem fog elérni a vég. A legtöbb házilégy csupán néhány napot él, de Matyinak megadatott a halhatatlanság, amiről sok-sok éven keresztül pozitívan vélekedett. Mostanában viszont kevésbé lelkesíti fel a tény, hogy halhatatlan. Túl sok barátja halálát kellett végignéznie, és elnehezült a szíve. Már régóta tisztában volt vele, hogy hatalmas szíve van, és nehéz szívvel kellett ráébrednie arra, hogy a hatalmas szív bizony hatalmas teherrel jár. Annyira nehéznek érezte a szívét miközben repült, mintha egy zongorát vagy egy üllőt cipelt volna magával. Már tizenhat éve halhatatlan volt, és feltevése szerint ez idő alatt nagyjából ezerkétszázötven légypajtása volt, akik közül már egyik sem legyeskedik többé senki körül. Franciska, Dani, Günter, Marci: elhulltak mindannyian.

Matyi az évek során igyekezett csökkenteni a napi légyhullás arányát. Hatszát körül volt az elvesztett légybarátainak a száma az első három vagy akörüli években, ezért egyre több időt töltött egyedül, így kissé szétszéledtek az ismerősei – egyszerűen nem tudta elviselni a mindennapi haláleseteket. Szandi, Gáspár, Anna, Kata: mind lehulltak. Vajon elmondta valamelyik „jövőmenő” társának, hogy ő halhatatlan? Nem, soha. A legtöbb légy még azt sem tudta, hogy ő maga meg fog halni; egyikőjük sem foglalkozott a jövővel. Azzal töltötték a napjukat, esetleg napjaikat, hogy repültek, leszálltak különböző tárgyakra, felfedeztek mindenféle üvegfelületet, amit találtak – ó, az üveg érzése a talpad alatt egyszerűen valami leírhatatlan érzés – és végül amint ráleltek egy ablakpárkányra vagy egy pohár narancslére, hanyatt fordultak és feladták. Tizenhat éven keresztül Matyi vagy ezerszer keresztülment sokkon, undoron és együttérzésen, de mostanra belefáradt. Megunta az életet, a halált, a látást és tudást és a lélegzést. Ezért elhatározta, hogy amint lehetősége lesz rá, berepül a szádon vagy az orrlyukadon, lévén ez az egyetlen módja egy halhatatlan légynek, hogy véget vessen életének. Kérlek, lásd őt szívesen, bocsáss meg neki és segíts átjuttatni a másvilágra! Ne köhögj vagy rágj!

Nyelvi fordulat

Charles Bukowski: A kurvának, aki elvitte a verseimet

Fordította: Szegedi László

egyesek szerint ki kell hagynunk a személyes siránkozást
a versekből,
absztraktnak kell maradni, és hát van is ebben valami,
de hát jézusom;
tizenkét versem tűnt el, másolatokat nem gyártok,
és a festményeim is, pont a legjobbak;
ez gyilkos;
ki akarsz facsarni, mint a többi pasit?
miért nem a pénzt vitted el? úgy szokták
a sarokban alvó részeg trógerekkel.
legközelebb vidd el a bal karom vagy egy ötvenest
de ne a verseimet;
nem vagyok Shakespeare
de néha egyszerűen
nem jön több, se absztrakt, se más;
pénz mindig lesz, meg kurvák és részegek
amíg csak élünk,
de ahogy Isten mondta
keresztbe tett lábakkal,
látám, hogy sok költőt teremtettem
de költészetet
azt elég keveset.