Category Archives: Én és…

Én és...

Ej-ej, Mucho Fiesta!

Capdapera alig félórányi sétára található a turistáktól hemzsegő Cala Ratjadától. Először Barbival sétáltam át az egyik szabad hétfő délutánomon, hogy felmehessünk az erődbe. Harmincfokos hőségben nem feltétlenül indul az ember gyalogtúrára, de a meleget már megszoktuk, és egyébként is ideje volt már, hogy kimozduljunk.

Útközben nagy boldogan kitárgyaltunk mindent és mindenkit, Barbie mesélt az angliai munkájáról, én az Erasmusról, és már ott is voltunk Capdaperán. Az augusztusi forróság vibrált a napfényben, ahogy a főutca lejtőin kaptattunk. Miután volt alkalmam megnézni más mallorcai településeket, egy idő után kezdtem észrevenni a hasonló elemeket. Mintha minden valaha létező, vagy létezett mallorcai falu, város egy ősi anyaváros képére lenne visszavezethető. Az alacsony zsalugáteres házak hol fehérre, sárgára, vagy valamilyen más pasztellszínre festve hunyorogtak a szieszta idején. Bevallom, imádom a színes zsalugátereket. A nagyon görögös kék színű zsalu errefelé nem a leggyakoribb, inkább az olivazöld és a barna. Annyira tetszenek.

Az utcák teljesen kihaltak, ez a fajta nyugalom nagyon idegen Cala Ratjadától, ahol vagy a bazár, vagy a diszkó köti le az állandóan hömpölygő embertömeget. Senkit nem kell kerülgetni. Nem üti meg a fülem egy német beszélgetés se. Barbi és én mennyeinek találjuk, a többiek – akik már korábban jártak itt – inkább kísértetvárosként jellemezték. Capdapera a legmagasabb pontjára épült palánkvárról a legnevezetesebb, ami az egyik legnagyobb épségben fennmaradt a várak, bástyák rendszere közül, amely a sziget védelmét volt hivatott ellátni, legfőképp a kalóztámadásokkal szemben. Ezt és néhány más érdekességet megtudjuk a vár múzeumában. Nagyon kis csinos vár, inkább váracska, ha szabad így fogalmaznom. Teraszosan emelkednek a szintjei, amelyeket sűrűn beültettek növényekkel, és kacskaringós, macskaköves út szegélyezi őket. Legmagasabb pontján a kilátás csodálatos. Belátni a félszigetet, vele Cala Ratjadát, az ellentétes irányba pedig egy országút vezet Mallorca belseje felé.

Kellemes volt a várnézés, és miközben a visszaúton lépcsőzünk, megbeszéljük, hogy itt az ideje valami hűsítőnek. Már korábban kiszúrtunk egy Segle XII nevű bárt, ami egy miniatúr sétálóutca sarkán várta a fogyasztókat. A két pincér hamar összebarátkozott velünk, és hirtelen jött az ingyen Hierbas citromos jégkásával, a kérdések özöne; mit csinálunk itt, mit dolgozunk, mennyi ideig és hol? Ó Hotel Illut, felszolgáló és animátorok vagytok? Ismernek onnan néhány embert, például az igazgatót és az egyik recepcióst, Lenkát. Csak kapkodom a fejem. Milyen kicsi ez Cala Ratjada!

Manoló és Miguel megígértetik velünk, hogy visszajövünk most pénteken a nyári fesztivál záróbulijára. Fesztivál? Igen-igen, minden évben július-augusztusban van a fiesta. Múlt héten volt a tűz ünnepe, nem láttuk? Nem? Sebaj, gyertek a következőre, és megint a vendégeik leszünk egy italra. Barbival hamar fellelkesülünk. Az ötlettől és a Hierbasoktól felpörögve megyünk haza, a vacsoránál pedig boldog-boldogtalannak meséljük a kis kiruccanásunkat, illetve a meghívást.

És csigalassúsággal de eljött a péntek. Két társaságba verődve baktattunk át Capdaperába. Mind munkatárs a hotelben, sőt egyesek lakótársaim is. Két magyar fiú, Gergő és Szepi, Kiko bolgár, Gonzalo és Anna pedig spanyolok. Nos az ő csapatuk előrement, mert hamarabb végeztek a munkával. Viszont én és a szlovák lakótársam, Vera megvártuk Barbit, aki animátorként csak éjfél körül érkezik haza. Így végül negyed egy körül indulunk végre a fiestára. Most sokkal hosszabbnak tűnik az út, és zavaróan nagy a csend. Hol van itt az az ünnepség? Már majdnem kezdünk csalódottak lenni, mikor végre elérjük a bár környékét, és ezzel egyetemben megtaláljuk a fesztivált is. Talán inkább utcabált. És rengetegen vannak a miniatűr kis utcákon, tereken, bárokban és éttermekben. Első utunk a Segle XII-be visz, ahol Manoló és Miguel mellett két másik srác ugrál a vendégek körül. Szepiék csapata pedig észrevesz minket, és csatlakoznak hozzánk. Jön a beígért ingyen kör, majd egy következő is. Hihetetlenül élvezetes, már csak azért is, mert elsősorban nem turisták, hanem a mallorcaiak jöttek a rendezvényre. Manoló nem ér rá velünk foglalkozni, de bemutat néhány ismerősének. Beszélgetésbe bonyolódok egy helyi zenésszel, aki egy jazzbandával járja Európát. Öt éve járt Budapesten is, és mindenképp vissza akar menni, mert gyönyörűnek találta. Aztán már buliképeket csinálunk, és egyszer csak indulunk, hogy megnézzük magunknak a zenét, mert állítólag van az is.

Hamar megtaláljuk a szabadtéri színpadot, előtte tánctér és valószínűleg ideiglenesen kirakott asztalok, székek meg egy bárpult. A helyi szenzáció a citromos jégkása Hierbas-szal vagy vodkával. Mi is iszunk egyet, majd előrenyomakodunk a tömegben, egészen közel a színpadhoz. A zenekar csupa klasszikus feldolgozással szórakoztatja a népet – Hit the road Jack!, Let it be, Boogie Wonderland és a Highway to Hell. Szepi mindeddig aggodalmasan nézte az óráját, elmúlt három, ő pedig hétre megy dolgozni. De a hangulat itt a tetőfokára hág, mindannyian élvezzük a koncertet, ami még egy óráig tart. Négy után érkezik még egy banda, ők hatig nyomják, és a fiesta túlélői forró csokit kapnak a szervezőktől. Mi ezt már sajnos nem vártuk meg; szombaton ugyanis mindenkinek talpon kell lennie, az a legfárasztóbb nap.

A társaság visszaúton ismét kettészakad. A nagy része leáll dönerezni, Szepi és én viszont nem várunk. A séta egész kijózanítólag hat, és nemsokára már komoly beszélgetésbe bonyolódom Szepivel – ahogy vele szinte mindig.

Fáradtan és azzal a tudattal fekszem le aludni, hogy ez volt mallorcai nyaram egyik legjobb élménye.

Én és...

Gollammal álmodom mostanában

Miközben pihenek, mások dolgoznak bennem. Álmodom, és ezt a figyelmetlenséget kihasználva ők szortíroznak, lomolnak, pakolásznak, leltároznak. Folyik az agytakarítás. Eldöntik mi az, amit megőrzésre érdemesnek találnak a napközbeni emlékeimből, és mi az, amit nyeljen el a feledés fekete szemétledobója vagy vigye messze az agyvíz. Hogy ne zavarjam őket a nagy munkában, szemhéjaim sötét vetítővásznára filmeket vetítenek, melyek rövidek vagy hosszúak, néha folytatásosak, többnyire 3D-sek, gyártójuk a Dreamworks és én vagyok a főhős.

Gyakran zuhanok, és miközben érdeklődve nézem, ahogy saját testem zuhan, majd eltűnik, máris egy újabb epizódba lépek. Utazom a vonaton, amely olyan, mint általában a vonatok, mégis valamiben más, különös – mit keres az a tehén behajtogatva a csomagtartóba?- körülöttem ismerősnek látszó ismeretlen arcok. Megérkezem, és tudom, hol vagyok – egy helyen, amit ismerek, habár egyáltalán nem így néz ki – találkozok emberekkel, akik jönnek, jönnek felém, hogy eltűnjenek vagy csendben elkísérjenek vagy főszereplővé lépjenek elő az oldalamon. A filmem néha meghatározott műfajú, máskor horrorba hajlik, ahogy sötét éjjel futok a kihalt utcán, nem merek hátranézni, mert akkor meglátom Őket, akiknek most nem hallatszik csoszogásuk, de tudom, hogy jönnek utánam, és ha megérintenek foszladozó hússal borított karjukkal, végem van, mert olyan borzalmasak, hogy megáll a szív és a képzelet. Máskor nagyon csöndes minden, és én még néhány ember valamiféle bunkerben tespedünk, mert odakint egy gyilkos vírus vagy atombomba elpusztította a Föld lakóinak nagy részét és nagyon óvatosnak kell lenni, odakint roncsok, sivatag és pár lustán köröző keselyű. Az is megesik, hogy érzelmesebb történet bonyolódik a vásznon, séta kéz a kézben, aztán valami abszurd fordulat vagy gyengéd érintéssel kísért bölcsészes vallomás:

– Tudod, én igazán kíváncsi lennék a narratívádra…

Aztán vagy három hete, mikor álmaim egyik főszerepét játszottam, éreztem valaki végig követ. Nem féltem, nem örültem, csak zavart. Mintha nem venném észre, úgy mentem tovább, aztán odakaptam a fejem és egy szürkés, vézna nagyfejű lényt pillantottam meg, akinek dülledt szeméből egyszerre áradt félelem és harag. Felriadtam. Persze, előző nap néztem újra a Hobbitot, akkor láttam ezt a tekintetet, mikor meg akarta enni Bilbót.

Gollam ezután szinte minden éjjel visszasompolygott az álomfilmembe. Volt, hogy csak ujjait láttam egy kerítésen kapaszkodni, máskor egy szupermarketben sziszegett utánam a szárazáru- osztályon, hogy „Gollam! Gollam!”. Vagy végig ott volt velem némán és fürkészőn. Egyszer igazán megsajnáltam, ahogy ott ült egy sarkon, azt hittem koldus, de amikor felnézett felismertem. Könnytől maszatos arca és tekintete nagyon megütött. Egy olyan lény tekintete volt, akit soha nem szeretett senki, pedig vágyott rá és egyedül a gyűrű jelentett az életében örömet. Akart tőlem valamit.

Egy idő után, tudni akartam miért álmodom Gollamról mostanában. Rájöttem igazából nem sokat tudok róla. Újraolvastam a trilógiát és a Hobbitot, újranéztem a filmeket.

Most már nem csak az álmaimban volt jelen, nappalaimat is átszőtte, hogy rágondolok, elmélkedek róla. Vettem a játékboltból egy Gollam figurát. Kiraktam az ágyam melletti kispolcra, és onnan figyeltem Tolkien textuális élőlényének kicsiny, fröccsöntött mását.

Nyomozni kezdtem, a neten, a sajtóban. Megnyugtatott, hogy nem csak engem izgatott Gollam egyszerre szánalmas és ijesztő lénye. Egy brit orvos csoport például hetekig elemezte személyiségét, és magányossága, rosszindulatú viselkedése, furcsa érdeklődési köre, hangulatváltozásai, idegessége, paranoiája, valamint amiatt, hogy nehezen tud barátságot kialakítani megállapították; skizoid személyiségzavarban szenved. Az, hogy a szereplőnek két személyisége van – Gollam és Szméagol – végképp meggyőzte a hallgatókat arról, hogy többszörös személyiség vagy skizofrénia esete áll fönn. Még az sem kerülte el a figyelmüket, hogy szerintük a kigúvadó szemek és a lesoványodás pajzsmirigyproblémákra utalhat.

Szóval ezt gondolják az orvosok. Egy pajzsmirigybeteg skizoid. Sok mindent láttam- hallottam az ezt követő hetekben, sokféle emberről beszéltem róla. Egy játékkereskedő mesélte; megpróbálkozott a Hobbit sikerén felbuzdulva, kézi varrású plüss Gollamokkal, de senki nem vette meg őket, otthon a kislánya félt tőlük, ezért végül szétszedte őket és géprongyként végezte a tucatnyi plüss Gollam. Egy verselő barátom pedig egy Gollamos szerelmes szerepverssel akart egy lánynak udvarolni, de a Drágaszágom című versezet nem aratott nagy sikert nála. Egy magát megnevezni nem kívánó ismerősöm mesélte, hogy látott Gollamos pornót, ami arról szól, hogy az impotens Szméagol talál egy gyűrűt, ami a megfelelő szervére helyezve megoldja a problémáját, és ezt Gollamként jó pár tünde és hobbit lánynak bebizonyítja.

Volt, aki szerint Gollam volt a legszimpatikusabb szereplő a tolkieni világban, mert nem fekete-fehér karakter, hanem emberi. Egyesek sajnálták, sokan undorodtak tőle, a legtöbben pedig egyszerűen viccesnek találták, ahogy beszél, és mozog.

Interjúkat olvastam Andy Serkissel, aki Gollamot játszotta. Angol nyelvű tanulmányokat olvastam, neves Tolkien-kutatókkal leveleztem, sőt megtaláltam a gollamológusok blogját, akikkel meglepően sok mindenről ellehetett diskurálni – már persze Gollammal kapcsolatban.

Hosszú hónapok teltek így el.

– De mi a célom? Mit is keresek igazából? – kérdeztem a csendben porosodó Gollam figurától. Abbahagytam a kutatást, és egyéb dolgokra koncentráltam.

Aztán a plázában megpillantottam egy húsz évesnek látszó- tehát valójában 13 éves lányt, aki okostelefonját babrálta, akkor is ha beszéltek hozzá, vagy ha sétált. Amikor elment mellettem rám nézett, erősen fogta a mobilját és ajkai mintha azt formálták volna: gol-lam, gol-lam! Szemem előtt hullott le róla a haj, és a báj és változott a hegyes fogú eltorzult sztúrrá, aki mobilját – az ő „drágaszágát” védi.

Egyre több Gollamot láttam magam előtt. Hatalmukat féltő politikusok, pénzéhes üzletemberek, kisgyermekes anyák, kuponozó nyugdíjasok, drogos fiatalok, alkoholista munkanélküliek. Mindenkinek más a „drágaszága” ami eltorzítja, néha nem is tárgy, hanem egy vélemény, elv, igazából bármi „drágaszággá” válhat.

Talán erre figyelmeztetett az álmomban? Ahol lehet most is ott van, de egyszerű statisztává vált. Nem veszek róla tudomást. Nappalaim sem tölti ma már be. Tudok róla eleget. Néha azért félve nézek a tükörbe, hátha egyszer onnan is az ő arca néz vissza rám.

Én és...

EKG meg nem tervezett haikukra

Egy egyenes, egy görbe,
egy sima, egy fordított,
pont, pont, pont.

Pont, pont, vesszőcske,
halad a sokezeréves köveken,
egy-villa-kő.

Villa-della rózsán,
szeretem keresztem,
vér s veríték szárad;

árad, s utat talál,
találtam, s előtted állok –
magamat követem.

Egy jobbra, egy balra,
kintről be, s bentről kifele,
utazok harmadmagammal

egy kovászos végtelenbe,
forgok, és szállok, és szállnak
mindazok, kik velem jönnek.

Én és...

FEJEK, KEZEK, LÁBAK

(2013. július 28. – augusztus 1.)

Filákovity Istvánnak,
Nagy István Péternek,
Kürthy Lászlónak

Tavaly harmadszor is nekivágtak, hogy gyalog, hátukon zsákkal meghódítják a terepet, utat vágnak ott, ha ideiglenesen is, ahol nincs, bitangolnak, s ha eltévednek, azt tartják útiránynak, ami adódik. A saját szabályaikat szigorúan, ámde szabadon értelmezik. Nem szóltak, vagy én voltam süket hívó szavukra. Amikor megneszeltem mire is készülnek idén, küldtem nekik egy afféle költeményt:

Hajnalban szóljatok!

Filákovity Istvánnak, Nagy Istvánnak

Mondtam: vigyetek magatokkal.
Szóljatok időben, menetkész leszek percek alatt.
Még bírom a lassú járást hosszú kaptatókon,
a végtelen teret a messzi síkon.

Ha karom rándítom, bokám ficamítom,
elzuhanok egy pocsolyában, megszaggatom ruhám,
kilyukad cipőm, hagyjatok magamra.

A képzelet majd megsegít, fejben utolérlek titeket,
ki más számolna be a semmi kis kalandokról,
a majdnem céltalan tájbejárásról, nekem ott kell
lennem, hogy el ne fújja a szél, be ne temesse a por.*

A szavakat felpuhítom a záró nagy fürdés közben,
ázott lapjaim felkínálom a napnak: szóljatok hajnalban,
mikor a kakas érkezik, és elköszön álmos tekintettel a telihold.

A dolog hatott. Idén én vagyok az áldozati bárány. Szívvel és lélekkel készülök. Meg szavakkal, gondolatokkal, a nyugalomra, az útra összpontosítok. És az örömre.

Leülök a ház előtt. Várok. Korán érkezem, mint mindig. Innen kell indulnunk, el ne veszítsük egymást hajnalban, mindjárt az elején. Az ágy idegen lesz, de a dolog célja: mindenhol otthon érezzem magam. Mint abban a versben: Szállás mindenütt

Menni egy földúton az ismeretlen
szállás felé, senki nem mondja: állj meg,
haladj tovább, nézd a csillagokat.
Csak elárvult, ott hagyott aprónépek
heverő teteme állít meg, vagy a
hullócsillagok vakító fénye
egyetlen pillanatra csupán.
A földút végén tán újabb ösvény indul,
bevezet az éj rejtekébe, csapás
lesz a vértelen vadászoknak, vagy csak
egyszerűen szép. Mész a földúton,
hirtelen a felfedezés, olyan ez,
mint a beszéd, nem tudod hová is
kanyarog, és hová vezet. Ha falba
ütközöl, úgy is jó. Eljöttél eddig,
innen az ösztön, a szív, az erő
vezet, remegő lábad alig bírja…

 

Várok. Közben telítődik, és egyszeriben ürül a fejem. Azt mondja: gyakoroljam a türelem erényét, boltba küld, bezárt üzletek ajtajáról pattanok vissza, kedvem nem szegi, s tudom már, bármennyit kullogtunk egymás nyomában az elmúlt 39 évben, egynémely dologban nem változtunk. Egyikünk sem tudja kezelni az időt, csak más irányból, s éppúgy egymásra utaltak vagyunk, amiképpen hátráltatni is kitűnően tudjuk egymást. Végül befut mindenen innen és túl, amikor már alig számítok rá, kezében szatyor, abban dinnye, sok még a tennivalónk, mondja, és felszalad gyalog a negyedikre. A csomagokkal és a térképekkel bíbelődünk kora hajnalig, nagyon komolyan veszi a vonalakat, nem akar újra eltévedni, én meg csak bólogatok, mint fegyelmezett, és önfeledt útitárs, aki rábízza magát a többiekre, és az elemekre, és tudom, bárhonnan visszafordulhatok, az is csak az én szégyenem és kudarcom lesz. Külön szobát kapok erre az éjszakára, alszunk még úgyis együtt a sátorban, vagy a szabad ég alatt, a lepedőnk közös lesz, a takarónk nem. Csak fel tudjunk ébredni, el ne késsük a buszt.

Hajnalban indulunk. Előbb busszal a tényleges kiindulópontig, majd már gyalogosan tovább, toronyiránt a tervezett célig. Előzetesen az alábbi mintamondatok jutnak eszembe: Az út az eszköz, az út a cél. Az út nem eszköz, az út nem cél. Az út arra fut, amerre mész. Az út helyben áll, csak te haladsz rajta. Az út létezik nélküled is. Az út kikerülhető. A cél elvethető. Az út megtehető mozdulatok nélkül is. Az út magányos, az utazó társas. Az útnak nincs értelme vándor nélkül. A létnek nincs értelme vándorlás nélkül. Aludj, ha jő az éj, hajnalban menj tovább. Ha nincs cél, nem kell odaérned. A cél az út, és így tovább körbe-körbe, előre hátra, északnak, délnek, keletnek, nyugatnak. Kapkodva, mégis komótos mozdulatokkal készülődünk, becsomagolunk ezt-azt, tojást főzök, és mellé dinnyét rágcsálunk, felhúzzuk bakancsunk, most még könnyűnek bizonyuló hátizsákunk, és nekivágunk. Gyaloglás, metró, Népliget, megkeresni a buszt, és irány Harta. Ez a terv, ez a sorrend. A buszon kissé elpilledek, nyakamban a hátizsák, pontosabban az ölemben, a tájat figyelem, a szabályos szalmabálákról szeretnék egy jó felvételt készíteni, de remeg a kezem a forróságban. Pontosan érkezünk, útitársaink még úton egy másik busszal. Várunk, várakozunk, kicsit tájékozódunk, honnan várjuk a buszt, és merre induljunk neki az útnak. Az első szakasznak. Az a legnehezebb. Számomra. Ilyesmiben még nem vettem részt. Befut a busz, megtörténnek az üdvözlések, bemutatkozások. Készül egy csoportkép, még frissen, fiatalosan mosolygunk a kamerába.

És megindulunk, magunk sem tudjuk pontosan, hová, és minek. Mallory azt mondta, azért mert ott van. Azért kell megmászni. Bár ki is kerülhette volna. Mi meg gyalogolunk, mert a cél arrébb van. Egyszeri ember módjára toronyiránt indulunk, nem amerre a járható utakat mutatja az eltévedésre abszolút alkalmas térkép, hanem az utat majd mi járjuk ki. Felmerül bennem a gyanú, látok majd tájsebeket, de gyönyörködni nem lesz időm. Tereptúrára indultunk, döbbenek magamra, ez leginkább a túlélésről, önmagunk próbájáról szól. Eszembe villan költőbarátom jóslata: ez afféle zarándoklat lesz számomra. Hozzátenném, nem vagyok hívő, de ha már, akkor a természet, az ismeretlen táj az Isten, és én vagyok benne, ki keresi az Urat.

Az idő túrára való. Cirka negyven fok, árnyék alig, a talaj, mint a napégette emberi bőr, csupa ránc és rögdarab, köztük keskeny erekként apró mélyedések, víznek nyoma sincs, pillepalackokat egyensúlyozunk a kezünkben, s rójuk a szántóföldet, a sűrű és karmolós kukoricatáblákba gázolunk bele önfeledten, majd a magasba szökő, sűrűn nőtt napraforgótáblákat igyekszünk meghódítani. Egy-egy bokornál megpihenünk, de ami tízpercnyi távolságra látható, mintha menet közben elmozdult volna. S hol van még az első állomás: Akasztó. Nem vagyunk egyedül, az egyik ugaron hatalmas mezei nyúl iramlik el a szemünk előtt, látunk egy foszló rókatetemet, kissé sivatagi a hangulat. Később két őz szökell át a síkon. Nagy a forróság, olykor úgy érzem, bárhol el tudnék nyúlni, nem úgy, mint árnyékom, de úgy, mint kimerült, gyakorlatlan vándor. Kissé lemaradok, telefonon és sípokkal tarjuk a kapcsolatot, átkelek egy újabb szántóföldön, jön egy erdősáv, a szélén mintha dögkutat látnék, s a peremén fejjel a mélység irányába egy halott borz hever. Megszédülök, magam sem tudom, a látványtól-e, vagy kisebbfajta napszúrást élek át éppen. Le kell ülnöm, mielőtt eldőlnék, elájulnék. Mert bár fejben dől el minden, olykor a test kényszere az erősebb, meg az ösztön. Úgy érzem, akár ott is tudnék aludni. Negyedórányi szendergés, vagy enyhe haldoklás után, felkászálódom, s utána eredek a többieknek. Lassan átvágok egy széltől, naptól letarolt mezőn, utolérem Szifont, és újra megpihenek. A társaságot négyen alkotjuk, Szifon film és színházrendező, nemrég óta uniós állampolgár, Horvátországban él, valamikor együtt koptattuk a gimnázium padjait. Jim a túra lelke és szervezője, hatalmas agyonrajzolt térképekkel készült, civilben ügyvéd. Báró úr a kis csapat rangidőse, testnevelő tanár a hétköznapokon. Gyakorlott túrázók. S én a hamvas lábaimmal, a lépcsőket mászó könyvtáros. Szeretek sétálni, céltalanul is akár, eltévedni sem gond számomra, de ez egész más. Legyek döngik körbe az arcomat, a vizem lassan elfogy. Szifon felajánlja, viszi egy darabon a hátizsákomat, egyúttal rám bízza méretes szúrófegyverét, melyet még a horvát-szerb háború idején reorganizált, van nála egy hasonló eredetű iránytű is, így biztosabb az eltévedés. Javaslom, ne legyen konkrét úti célunk, s akkor nincs mihez képest utat veszteni, s elég, ha mi magunk tudjuk, hol vagyunk, s azzal meg is vagyunk a magunk számára. Elindulunk a következő pihenőhelyig, pihentető 500 méter, kezemben halef, arra az esetre, ha elszánt, vérszagra szomjazó őzbak támadna ránk, ezen inkább sziesztára méltó időpontban. A legnagyobb fasor tövében újra megpihenünk, várva Jimet és a híreket. Autóval érkezik. És vízzel. Ceglédi kannában friss hideg víz. Nagy kincs. A kocsi vezetője felajánlja, hogy elvisz minket. Kiderül vészesen eltévedtünk, fáradtak is vagyunk, nyakunkon a délután, majd az alkony, és Soltvadkert meg a Büdős tó reménytelenül más irányba mozdult el. Marad a közelebbi Dunapataj, na meg a Szelídi tó. Hajrá! Ott sem jártam még, koszosak is vagyunk, némiképp szaglunk is a portól és a verítéktől, majd másnap pótoljuk a lemaradást. Szóval annyi tervezés, rajzolás után, csak sikerült eltévedni, s nem tudjuk, hol fordultunk rossz irányba, vagy mi történt a táj huncut elemeivel. Báró úr pólusfordulásra gyanakszik, magyarázatnak jó, amúgy sovány vigasz. Azért csak mosolyra nyílik a szánk, mikor befutunk a Szelídi tó strandjára, elnyúlunk a füvön, majd lassú komótos mozdulatokkal egymás takarásában gatyát váltunk, és csobbanunk egyet a tóban. Egész nap aprósüteményen, kekszen, egyre melegebb ásványvízen éltünk. Vacsorázni kellene. Még mindig nem vagyok éhes, csak szomjas. A strandot körbeveszik a kis büfék, beszabadulunk az egyikbe, Szifon pacalt kér, Báró úr csak folyadékot fogyaszt, Jim halat eszik, ha már víz közelében van, én meg fölfedezem az étlapon, miszerint: hideg gyümölcsleves. Éhes nem igazán vagyok, de nyalánkságnak és szomjoltónak megteszi. Lassan besötétül. A strandról felhívom másikunkat, aki remélhetőleg otthon nem aggódik értem. Várható nagy viharról számol be, és további jókat kíván. Megkeressük a kempinget, nem mintha tábort akarnánk verni, de biztonságosabb egy bekerített területen megágyazni a puszta földön: a kisebb fák tövéből más az ég, tudva, hogy valaki ügyel ránk, s ha leszakad az ég, ott a központi épület fedett terasza. Meleg az éjszaka, nem fáradozunk vakoskodva a sátor felállításával, leterítjük a földre hálózsákunkat, magunk fölé erősítjük a szúnyoghálót, aztán ég veled első nap. Lehunyt szemmel fekszem, elaludni nem tudok. Fel-felnézek, fölöttem a Göncölszekér, a kicsi, honnan jöhet vihar ily csillagos égből, gondolom. Végül biztos elalszom, mert csak arra emlékszem, felhős égre nyitom a szemem, kisvártatva dörög az ég, néhány távolabbi villám is látszik, végül elered az eső. Higgadtan ébresztem a többieket, viszonylag gyorsan felbatyuzunk, irány a terasz. Kemény a kő, de legalább egyenletes. Talán alszom, talán alszunk, és álmodunk is. Pirkadatkor, mikor már látni, életteli fotókat készítünk egymásról, csigatempóban csomagolunk, falatozunk kicsinykét, megbeszéljük az utat, mert célnak és útvonalnak lennie kell, hogy legyen mitől eltérnünk, az öntudatos túrázó szerepében tetszelgünk egymásnak, pedig mindegyikünk az élményt, a szokatlant keresi, mint a szabadjára eresztett kutya, aki végre elbitangolhat bármerre, a gyomra s egyéb ösztöneitől hajtva.

Óvatos tájékozódás után kellemes reggeli napfényben indulunk.

Hamarost meg is állunk, hogy az előőrs vizet hajtson fel, addig én pihegek az árnyékban, lassan elindul a nappal, boltba igyekvő nénikék csoszognak el mellettem, megbámulva a hátizsákom, kíváncsiságuk nem zavar. Jólesik az árnyékot átjáró gyenge szellő. Tehát, mihelyt lábra kapunk, indulás a Szelídi tótól, a jelek szerint északnak, vagy keletnek, át az elhagyott szántóföldeken, meg ami majd jön, jöhet. Mondják az Alföld sík terep, olykor egy fa, egy kisebb mesterséges erdősáv. Nagyjából igaz. Épp ezért toronyiránt a legkönnyebb közlekedni, s mégis valahogy mindig úgy érzem, eltévedtünk, utat vesztettünk, ezt a fát már sokadszor látom.

Pedig haladunk, kisebb oázisnyi erdőkön át, a föld héja tagolt és repedezett, élő vagy tevékenykedő ember nyomát alig látni. A gabona learatva, a kukorica még vár a sorára, a napraforgó vagy meghalt, vagy az élő növény látszatát kelti, ahogy ezernyi fejével a napba néz, és azt sugallja, ne tovább… Valahol elénk áll egy mozdulatlan patak, benőtte a nádas és a gaz, de azért még kockázatos lenne átlábalni rajta. Nem ismerjük mélységét, félő, hogy beszív, és erősen tartok a piócáktól is.

Szóval kerülünk, kétfelé, ketten balra, ketten jobbra, s valahol majd csak találkozunk. Aztán lankásabb táj következik, egyenes, homokos, poros kiserdei útvesztők, látok egy az út szélén álló leshelyet, viszonylag magas, fedett, s már fontolgatom, pihenjünk meg ott fenn, vizslassuk át a tájat, a terepviszonyokat, és mikor elmúlt a kánikula, csak akkor menjünk tovább, de messze az aznapi cél, hát hallgatok. Észrevétlenül átmászunk néhány villanypásztoron, s mikor megállapítjuk, a csuda tudja, hol lehetünk, megáll az út közepén néhány tehén, és nem mozdul. A többiek szűkölnek, hogy bika, és mindjárt támadni fog, lakonikusan megjegyzem, hogy szerintem tehén, tőgye van, és kicsi a szarva, és némi ácsorgás után, leülök, nézzük bizonytalanságunk pozitív oldalát, pihenhetek. A lábam bizonyosan feltörte a cipő, már előző nap is fájt, most még inkább, s azt számolgatom, meddig bírom, és ha civilizáltabb úton haladnánk, használna-e vagy még jobban fájna. Tanácstalanságunk rövid pár percét megtöri egy tehénpásztor. A fiatalember jóindulatúan mosolyog és tájékoztat, miszerint magánterületre tévedtünk, mi pedig rövid riport formájában útbaigazítást kérünk tőle. Elmondja még, hogy a félelem fölösleges, tehenek azok, és tartanak minden idegentől, ez az ő területük, ösztönösen védik hát, némi fenyegető testtartást felvéve.

Elindulunk át a nagy legelőn, a fiatalember pedig közli, hogy nem nagyon nyilatkozhatna, mi meg mondjuk, hogy nem vagyunk újságírók, s legfeljebb puha és fáradt lépteink nyomát hagyjuk itt. Hát megered a nyelve: fő a pénz, s míg az van, ő nem panaszkodik. Elégedett a munkájával, csönd van, nyugalom van. Hét közben itt tölti az éjszakákat, jól megalszik a lakókocsiban, hétvégére hazamegy, meg váltása is van neki. Reggel kihajtja a marhát, felügyeli őket, figyeli őket, este behajtja, ennyi, ezt tanulta, ehhez ért, ehhez képest elégedett is az életével. Jó ezt hallani, bár nem politizálni jöttünk, csak gyalogolni, eltévedni, utat lelni, és szállást is majd talán. Elhagyván a legelőt következik egy keskeny erdő, majd biztos, ami biztos, ráfordulunk az országútra, s ott araszolva érünk be holtfáradtan, vérző kisujjal, és lüktető lábikrával Kiskőrösre. Itt sem jártam még, sem autóval, sem gyalog, sem másképp. A városba bevezető úton nincs sok látnivaló, Jim és Szifon előbbre tartanak, s mintha a tempót igyekeznének diktálni, nem várnak be, csak mennek, mennek a saját ritmusukban. Sebaj, nem vesztünk el, telefon is van, majd csak egymásba futunk. Báró úr betéved egy dohányboltba, én meg leülök, fontolgatom, hogy kicsomagolom a lábam, de sok arra a járókelő, és nem tudhatom, mennyi időt tölt úti társam a cigaretták között. Végül megunom a várakozást, és tovább indulok, mert meglátom félhomályos alakját a túloldalon, később kiderül, romlik a látásom, nem ő volt. Végül befut, rátalálunk a gyors kettősre is, kis téren ücsörögnek, ivókút nem messze, s a környezet alkalmas lábunk pihentetésére, akár zokni nélkül is. Megállapítom, hogy nem fantomfájdalom üldözte eddig se minden léptemet, kisujjam vérzik, a bőrt teljesen lenyúzta a cipő, és talán innen, ha szabálytalan is, kicsit könnyíthetnénk az úton, s ha már előző nap beleszaladtunk egy kínálkozó fuvarba, miért ne üljünk buszra, vagy stoppoljunk legalább Soltvadkertig. Maródi listára teszem magam, Báró urat mellém rendelik, irány a buszmegálló. Ott még négyen vagyunk. Várunk, várakozunk, falatozunk, kortyolgatunk épp ügyeletes tonikos palackunkból, kicsit jobban érzem magam. A téren átcseréltem a cipőm, padok magasán, és fák gyűrűjében, de most sem jobb. A lapos tornacipőben nehezebb a járás, keményebb a talaj, és megdagadt lábam is nehezen fér el benne, nem egy komfortérzés, tudom a gyalogtúra nem arról szól. Tehát, irány Soltvadkert, onnan meg a Büdős-tó, még nem tudjuk hogyan, de majd lesz valami. Beáll a busz, haladhatunk. A mintegy félórás út hosszú is meg rövid is. Hosszú, mert már megpihennék a tóparton, lábamat szellőztetve az égnek emelném, szenderegnék is keveset, mint a Szelídi-tónál. Időm volna, hisz a gyalogcsapat érkezési időpontja bizonytalan. De az út rövid is, mert a következő etáp megtételéhez nem ad elég pihenőidőt. Így állunk, s begördülünk Soltvadkertre, némi kérdezősködés révén megtaláljuk a taxiállomást, jön is nemsokára a helyes kis jármű, indulunk a Büdös-tóhoz, s látom már az eddig ismeretlen vizet lelki szemeim előtt. A taxi a kemping előtt tesz le, fizetünk, és várunk, várakozunk. Telefonálunk. Lemegyünk a strandra. Nézem az eget, a vizet, s mintha velem együtt görbülne a tér, és a látóhatár. Fürdéshez nem érzek erőt, és felsebzett, megnyúzott lábamat féltem a víztől, vagy a tó aljától. Talán bársonyos iszap burkolná fáradt végtagjaim, vagy élesebb homokszemek zárnák a sebet, kisebb, de újabb fájdalmat okozva. Nem tudom, mit is akarhatnék, elég most az alkonyba hajló ég látványa, a parton egy korosodó úr, ahogy szertartásosan összecsomagolja a szörfjét, s a viháncoló gyerekhang is balzsam testnek és idegeknek egyaránt. Hogy is nevezik az ilyet? Elégedett, boldogító fáradtság. Befut a két gyalogos jómadár, nem várt irányból, mintha találtak volna egy másik bejáratot is a strandhoz. Gatyát cserélnek egymás takarásában az ég alatt, megmártóznak, s az egész napos vízkúrától dübörgő gyomrunk elvezet az első helyig, ahol bármit elfogyasztanánk, felfalnánk már. Egy nap egyszer nagyot enni, s aztán mélyen aludni, ennyi a terv estére. Jim halat eszik, Báró úr és én debrecenit mustárral, meg valami lével, megvan, gyömbért kortyolunk hozzá, jó hideg. Szifon vajon mit fogyaszt, tán halat szálkáz ő is, és gyömbért kortyol követő magatartással, mintha egymástól kívánnánk meg étket, italt. Jim közben újságot olvas, evvel bőszít napok óta, ahol csak teheti, falatozik, közben újságot olvas, mintha bizony ama tételt cáfolná, hogy férfiember egyszerre csak egy dologgal képes foglalkozni. Az újság egyre gyűröttebb, helyenként vízfoltos, és ázott, de még mindig talál benne újdonságot, mintha bizony a gyalogtúra nem arról szólna, hogy szakadjunk ki megszokott világunkból, tegyünk magasról a hírekre, és kilépve mindennapi énünkből, másképp figyeljünk önmagunkra és egymásra, meg a hívogatóan távolságtartó ismeretlenre, hogy megleljük mintegy varázsütésre a hely szellemét. Kicsit csüggedten, de tréfálkozva helyet keresünk a kempingben, az éjszaka lágy melegében megágyazunk a földön, kissé hanyagoljuk a szúnyoghálót, és alszunk. Hajnaltájt elbicegek a vécére, visszafelé Szifont látom görnyedten, ahogy feltápászkodik, félúton találkozunk, mosolygunk szenvelgőn, és talán a fáradt gőzt kieresztve megállapítjuk, sötét van, alhatunk, míg felkel a nap. Lehunyt szemmel tervezem a másnapot. Elhatározom, könnyítek a csomagomon, elszántan nekilátok elpusztítani a még magammal hozott elemózsiámat. A kolbászból nagyot harapok, és kekszet eszem hozzá, a keksz el is fogy, a kolbász is a végét járja már. Sokkal könnyebb nem lesz a hátizsák – drága kis csigaházam – de kisebb csomag kevesebb helyet foglal. Továbbá elhatározom, hogy leválok a többiekről, és mindenféle módon előremegyek, felmérem a terepet, szállást keresek.

Taxit hívnak nekem, el is jutok Soltvadkertig. Kitesz egy gyógyszertár előtt, mindjárt be is vágódom, tapaszt kérek vízhólyagra, átsétálok a megállóba, megvizsgálom a táblákat, sok időm van. Csak a földre tudok ülni, nadrágomnak mindegy, amúgy sem vagyok szalonképes. Előveszem a tapaszt, s bizakodva a gyors gyógyulásban, kicsomagolom mindkét lábam, s a spontán közönségtől mit sem zavartatva lekezelem összes hólyagom, és egyetlen vérző vízhólyagból álló kisujjam. A fájdalom enyhül, a lábam kicsit nagyobb lesz, nehezebb újra cipőbe bújtatni. Eltereli a figyelmem egy hangos beszédű asszony, nem is akarok hinni a fülemnek. A fiáról beszél, meg hadbírósággal fenyegetőzik, egyetlen emberhez beszél, de mindenki hallja, azok is, akik a saját gondolataikkal lennének elfoglalva, meg akik más képre, helyzetre számítottak Soltvadkertről, pedig hirtelenjében rendezett tiszta városnak tűnt, lehet, hogy a matróna is átutazóban van, mindenesetre megüti a fülem valami fajtalankodásról szóló mondata. (Tűnődöm, leírjam majd, vagy ne, hogy aszongya, az ő fia biztos nem volt benne, hogy megbasszák a lovat, különben nem jelentette volna, de elhangzik néhány szó valami zavaros autószerelésről, vagy lopásról, vagy autóbontásról, nem érdekelne az egész, de hallom.) Állnék már tovább, szerencsére érkezik a buszuk, és magamra hagynak. Leülök a padra, jegyzetelek kicsit, tudom, ha előveszem a tollam, beáll az én járgányom is, afféle babona, de többnyire működik. Az út nem sima, nem egyszerű, egyetlen járművel nem teljesíthető. Jakabszállásig jutok, ott majd át kell szállnom, egy Kecskemétre tartó járatra, az elvisz Bugacra. Jakabszálláson megszomjazom, találok egy út menti büfét, délelőtti nyugalom, amikor megáll a falvakban az idő, az árnyékom szinte kisebb nálam. Rákérdezek a megállóra, útbaigazítanak, elfogyasztom a gyümölcslét, s lassú léptekkel célba veszem a megállót. Ennyit látok Jakabszállásból. Az utat, a megszokott út széli családi házakat, egy egytornyú templomot, és a fedett buszmegállót. Félórát aszalódom az árnyékos megállóban, befut a busz, Bugacig kérem a jegyem, hamar odaérünk, ott aztán elveszítem a fonalat. Egy takarékszövetkezet előtt szállok le, s nem tudom merre, a megállóban senki, átmegyek a túloldalra, két ráérős nénike beszélget mindenféléről. Tőlük érdeklődöm. Kiderül az igazság, azzal a busszal kellett volna mennem, s előbb leszállnom, nem kellett volna Bugacig eljönnöm. Ők is arra a buszra várnak, majd tartsak velük, és egy szobornál kérjem meg a sofőrt, álljon meg egy pillanatra. Van ott egy elágazás, ott kell elindulnom egyenest gyalog. Ezt így elmondja egyikük egyszuszra, végül megnéz jobban, és megkérdezi, hová tartok ennyi holmival ebben a melegben. Elmondom, a tekintete egyetlen hatalmas kérdőjel, s ami a szívén, a száján, mondja is rögtön, „már ne is haragudjon, de maga szerint normális dolog ez ebben a melegben?” Mosolygok, nem cáfolom. Igaza van, de most került erre időnk. És ez benne a lényeg, a bitangolás, a tervezés, és a kiszámíthatatlanság, próbálok filozófiát gyártani a gyermeki szeszélyhez. Befut a busz, a sofőr ugyanaz, mint akivel idejöttem, elmondom neki kívánságom, kiállítja a jegyet, fizetek, és a közelében maradok, figyelem az utat, a megadott ponton meg is áll, elköszön. Lekászálódom, elmegyek a sarokig, megállok, körülnézek, terepszemlét tartok, tájékozódom, de semmi támpont. Abból indulhatok el, amit mondtak, ezen az úton menjek befelé, míg el nem érem a Pásztormúzeumot. Persze… Nem tudom, miről ismerszik fel. Talán egy tábla, egy felirat a bejáraton, vagy kiszáradni látszó szájamból a halkan és bizonytalanul feltett kérdések majd megsegítenek? Látok egy tanyát. Az időt nem tudom, az óra állását a busz útjából próbálom kikövetkeztetni, de amilyen az én formám, persze, hogy ebéd közben állítok be, mint szerencsétlen eltévedt vándor, mint kulturális utazó. Útbaigazítanak, kérek egy pohár vizet, megkapom. Azt tehát tudom most már, hogy egyenesen végig ezen az úton, amíg oda nem érek. De mégis bizonytalan vagyok. Megyek egy darabon, lestoppolok egy kocsit, pár méterre, ahol elfordul, kitesz, de még így is van mit köszönni, a lábam egyre sajog. Megyek még, a legjobb, hogy magam diktálom magamnak a tempót, s odaérek, amikor ott leszek, koradélután lehet. Gyanús a házikó, amely előtt elaraszolok éppen, becsöngetek, cseppnyi tájékozódás végett. Meg is kapom az információt, az udvaron terepjáró áll, vetek rá egy pillantást, az úr nem érti a néma célzást, megyek hát tovább, míg szemre össze nem érnek a fák, s akkor ott már célban vagyok, gondolom én. És lőn, az út enyhén kanyarodik, azon túl elővillan egy csárda, mögötte múzeumforma épület. Elhagyott, lakatlan, de gondozott ház, körötte harsog a fű, most is locsolnak éppen az automaták. Azt gondolom, ez a keresett múzeum. De olyan néptelen az egész környék, s annyira rendezett mégis. Leheverek egy fa árnyékában, és várok. Jegyzetelek valamit. Lassan múlik az idő. Az úton elhagy egy szekér, rajta turisták. Rá kell döbbennem, bármily jó itt várakozni, ez a hely mégsem a Pásztormúzeum, tovább kell rónom tiszteletköreimet, az egyszerű, mégis rejtélyes tájban. Majdhogynem leszaladok a szekérig, közben rájövök, ezzel eljuthatok a múzeumig, s annyi csak a dolgom, hogy ott türelmesen bevárjam a többieket. Veszek egy jegyet a szekérre, bevárom a sorom, végül a két kocsison, s egy rokongyereken kívül, aki láthatólag ott tölti a szünidőt, magam ülök a szeren egyetlen magányos utasként. Az út nem sietős. Lassan odaérek. Megpihenek egy tölgyfa árnyékában, majd nagy elszánással belépek a múzeum épületébe, köszönök, mutatom a jegyem, megnézek apróra mindent, figyelmesen, némely feliratokat el is olvasok, húzom az időt. Kis híján átbukom egy ott heverésző kutyán. Elsőre díszletnek vélem, majd látom, mozog a horpasza, szuszog, tehát él. Ismét lerogyok a tölgyfánál, a kutya kijön, szólok hozzá, odabaktat, az arcomba liheg, majd odadugja a fejét, hogy simogassam. Jólesik. Aludnék, de aggódom, a többiek vajon hol járhatnak? A múzeum ötig tart nyitva, beszélgetek az ott dolgozókkal, s mikor itt az ideje, s megtudom, szekér már nem visz vissza, de csak másfél kilométer, a lábamra nézek, s ekkor felajánlja a hölgy, hogy bevisz autón a csárdáig. Előre ülök, nyakamban a zsákom, kiszállva, le is dobom a fűbe. Aztán megcsörren a telefon. Érdeklődjem szállás és étek után, és cserkésszek be némi italokat is, buborékos vizet főleg. Betotyogok a csárdába, érdeklődöm a kemping iránt, mondják, hátul a csárda mellett. Lassan vacsorára jár az idő. Megkérdezem, meddig van konyha, reménykedve, hogy csak ideérnek idejében csavargó, vagy éppen eltévedő társaim. Beülök a csárdába, étlapot kérek, s bitangoló férfiember módjára egy korsó sört. Melegem van, a sör nyugtat és táplál. Étvágygerjesztőnek is kiváló. Bögregulyást kérek, s mert édeset sem ettem napok óta, helyi jellegzetességet: karikás palacsintát. Közben benépesül a csárda, nagy lélekszámú rokonság tart itt születésnapot, lopva, de nem tolakodóan figyelem őket. Szeretném magam legalább annyira otthon érezi, mint ők, de nem tudok ellazulni. A gyalogosok járnak az eszemben, végül távozás előtt fizetek, kiülök a gyepre a csárdával szemközt, és várok. Még világos van, de lassan besötétedik. Szifon, Jim, Báró úr sehol. Olykor rám telefonálnak, szerezzek tonikot, meg ásványvizet holnapra, meg ma estére. Betotyogok a már lassan záró konyhára, elrebegem a kívánságom, kiszolgálnak, nyájasak, nem nyugtalankodnak. Aludni nem tudok, besötétedik, már halkan világítanak a lámpák, és még sápadtabban a csillagok, s mikor a nem várt irányból zseblámpák fénye táncol az út porában, majd megáll az egyik fény, majd a többi is, és hallom a félhangos monológot, hogy itt van valami tábla, felirat, kiabálni kezdek: „gyere még harminc métert, és itt várok a tonikokkal a padon.” Kissé erősebb hangon megismétlem, mire leesik a tantusz, célba értek hát. Már csak be kell surranni a kempingbe, jó hálóhelyet keresni két fa között, esetleg lezuhanyozni, kitenni fáradt lábainkat a langykönnyű éjszakai szélnek, és aludni, aludni, aludni. Várhat az a zuhany reggelig, mert mire letenném magam, el is alszom.

Reggelre megfogalmazódott, nekem most ki kell ebből szállnom. Mert készületlen vagyok, mert megspóroltam a magam lábára szabott túrabakancsát, túrazokniját, mert edzetlen vagyok, ebből következően nyafizom, és hátráltatom a többieket, s a továbbiakban az is csak alibi lenne, ha az egyszemélyes előőrsöt játszanám. Ébredés után, el is mondom mindezeket, s a hosszas készülődés közben fogalmazódik meg az ellenérv, hogy dehogy, meg ez egyfajta dezertálás, és hogy gondolom. Előállok a másik érvvel, nagyon kihegyeztük az időt, vasárnapra érünk Szegedre szándékaink szerint, mindjárt vonatra is ülhetünk, másnap dolgozunk, s nem ártana egy kitartó hosszú alvás előtte. De menni akarnak tovább. Mert ott a cél valahol. A szívem érti, a lábam azonban jelez. Jobb ezt befejezni, előttem áll még némi gyaloglás, innen másképp úgysem jutok el az első buszállomásig. A fiúk tervezik, hogy meglátogatják a Pásztormúzeumot, ha már tegnap lemaradtak róla, némi tévelygés okán. Elfogyasztjuk villás reggelinket, de szunyunk még egyet. Nehezen kászálódunk össze, készül egy hosszabb jegyzet, s eldöntöm, ez majd bekerül a megfelelő helyre, változtatás nélkül, mint egy lenyomat, mint egy dokumentum:

Ahol a nyárfák összehajolnak keskeny csíkot, tengernyi darabkát hagyva a vízkék égnek, ott elfekszem a nappali csillagokat figyelve, ott talán otthon is vagyok percekre, bármely szegletében a világnak, s hol a föld az éggel meggörbülve egyetlen magányos fa hegyén összeér, még csak félúton járok, a célnak van neve, ismeretlen mégis. Így megy ez, és talán így megy jól.

Aztán amikor a többiek a szekérrel indulnának a múzeumba, készül gyorsan egy csoportkép.

Elbúcsúzunk egymástól, még visszanézek, mert mennék én velük, mint a jobb-rosszabb filmekben, de már döntöttem, fontosabb az egészség, s ha folytatom gyalog, vagy bármiképp, csak rontok a helyzeten. Elindulok hát vissza azon az egyenes néptelen úton, melyen tegnap errefelé tartottam. Az ösztön, vagy a lustaság kényszere, csak megállít, és lengetni kezdem a hüvelyujjam. Eredménytelenül, közelebb érve persze látom, külföldi kocsik, meg hát a stop divatja is lejárt már, én sem próbálkoznék, ha jobban bírnám a gyaloglást, de még mindig minden lépés egy-egy halk szisszenés. Számolom, a hatodik kocsi megáll, mondom az úti célt, de elvisz egészen Bugacig, s kitesz ott, ahol előző nap felszálltam a buszra. Irány Kecskemét. Kényelmesen elhelyezkedem, a célig majdnem mély álomba szunnyadok. Kecskeméten megkeresem a megállót, bár már korábban felvilágosítottak, hogy a 13-as állásból indul. Várok, árnyék sehol, tűz a nap. A karom alaposan leégett néhány nap alatt, csak most veszem észre. Megszólít egy kisgyerek, és lájmolni próbál, adok neki valamennyit, remélve, a buszútra még elég lesz az apróm. Megszólít egy lepukkant külsejű nő is, célja ugyanaz, kiderül, összetartoznak az iménti kissráccal. Elutasító, értetlen vagyok. Elsomfordálok, végre beáll a busz. Megveszem a jegyem. S most már tényleg szendereghetek, halkan suhanunk az autópályán, egy óra alatt otthon vagyok. Már csak a metróig kell eljutnom, aztán a HÉV-ig elgyalogolnom, onnan meg a házunkig. Kulcsaim egy csomóban valahol a hátizsák mélyén, egy mellény zsebében összegyűrve. A kapuban felhívom másikunkat telefonon, és kihívom. Meglepődik, örül és szánakozik, amikor meglát. Itthon vagyok, nem tervezek, de reménykedem. Egyelőre csak fürdenék, aludnék, Kerouacon jár az eszem, az ő szerencsétlen útjain, mesélni kezdek, aztán álmomban már a jövő évi útvonalat fontolgatom.

*vendégsor: Richard Brautigan