Category Archives: Bálint Ágnes 2013

Bálint Ágnes 2013

Eltévedt érzelmek

Volt egyszer valahol egy ház, egy teljesen hétköznapi ház, semmi rendkívüli nem volt benne. Ablakok és ajtók, szobák megtömve mindenféle bútorral, különböző berendezési tárgyakkal, ahogy egy rendes házhoz illik. Szőnyegek a padlón, függönyök az ablakon, fiókos szekrények, ágyak, kádak, szóval minden, ami kell. (Történetünk szempontjából ezeknek egyáltalán nincs jelentősége, de azért jó, ha tudja az ember.) Az egyik szekrény legfelső fiókjában takaros rendben éltek az evőeszközök egy-egy rekeszben: kanalak, villák, kések. Történt egyszer, hogy mosogatás és száradás után valaki rossz helyre tette az egyik villát… egyenesen a kanalak birodalmába. A magára maradt villa azt sem tudta, mit kezdjen gyötrő magányában, a társaitól elválasztva, családjának társaságától megfosztva. A kanalak nem egyszerű népek, legömbölyített fejük ellenére elég szúrós természetűek, nem fogadták szívesen a betolakodót. Persze kivétel mindig akad. Az egyik kanál azonnal beleszeretett a kecses evőeszközbe. Talán már találkoztak is korábban, miközben egy kiadós vacsorát követő fürdő után szárítkoztak. A villa is gyengéd érzelmeket táplált a kanál iránt, annál is inkább, mivel jól esett neki egy barátságos arc a megannyi szemrehányó tekintet között. Különbözőségük ellenére rendkívüli módon megértették egymást, már a kisvillák és kiskanalak nevein elmélkedtek. A helyzetük viszont nem volt túl rózsás, miután a kanalak rájöttek bimbózó kapcsolatukra, csak még mostohábban bántak az elárvult villával. A fiatalok a szökést tervezték, lábak nélkül viszont tehetetlenek voltak. Ennek ellenére nem hagyták, hogy kapcsolatukat befelhőzze a körülöttük élők hozzáállása. Nem is sejtették, hogy még ennél is kegyetlenebb sors vár rájuk. Egy borús napon ugyanis valaki észrevette az eltévedt villát és kivette a kanalak rekeszéből, elválasztva egymástól a szerelmeseket. Bánatuk határtalan volt, nem érezték többé az ízeket, csilingelő kacagásuk nem hallatszott többet a fiókban, senki másra nem tudtak gondolni egymáson kívül, egyedül voltak családjuk körében… Egészen addig a napig, míg ki nem csorbultak.

Bálint Ágnes 2013

Katicabogár

Debrecenben az Ősz első jelei mutatkoztak. A pajkos szél könnyedén kapott fel egy itallapot az egyik kávézó asztaláról, és játszi könnyedséggel táncoltatta azt az ide-oda kapkodó pincér előtt, aki láthatóan nem élvezte az ingyen műsort…

Néha bele- belekapott a járókelők hajába is, összevissza kócolva azt fodros ujjaival, s így haladt tovább mindenki halk szitkozódások közepette, ahogy a békák szoktak brekegni, ha érzik az esőt. A kollektív intuíció természetesen nem csalt; néhány perc múlva a süvöltő szél elcsendesült, s helyébe parányi esőcseppek érkeztek, halk kopogással jelezve a napernyőkön, hogy fedél alá kell húzódjon az, aki nem akar megázni.

Esett. A belváros szívében hirtelen gombamód szaporodtak meg a mindenféle színű esernyők, míg a Csapó utca fakó, sárgás-vöröses macskakövét sötétre festették az apró vízgömbök. Nem volt nagy zápor, de éppen elég, hogy az ember bőrig ázzon. Az égi sereg szúrós katonái senkit sem kíméltek, egy embert főleg nem…

A jövő-menő színkavalkádban csak egyetlen fekete “folt” volt. Ez a folt egy szakadt, sötétszürke szövetkabátot, pecsétes melegítőnadrágot és felemás sportcipőnek kinéző lábbelit viselő ember volt. Arcát dús szakáll takarta, mégis látszódtak rajta az erőszak jelei, háta pedig görnyedté vált az idők során a súlytól, amit a sors a vállára rakott; az ilyen embert ma úgy nevezzük: hajléktalan. Lassú léptekkel, mondhatni csoszogással araszolt előre, állva a szánakozással, közönnyel, vagy éppen undorral rátekintő gyalogosok elvétett pillantásait… Valaki azonban nem a hajléktalant látta meg benne, hanem az embert.

Egy harmincas éveiben járó anyuka éppen akkor hozta el hét éves kislányát a tanévnyitó ünnepségről, amikor az eső rázendített. Az iskola ajtaján kiérve mindeketten kinyották esernyőiket; az anyának egy terebélyes, napsárga esernyő volt a kezében, míg lánya egy kisebb, azúrkék színű esernyővel ügyeskedett, melynek tetejét egy tenyérnyi nagyságú skarlátvörös katicabogár díszítette. Közvetlenül indulás előtt az anyának eszébe jutott, hogy megfeledkezett kislánya rajzszakkörös jelentkezési lapjáról, amelyet az osztályfőnöktől lehet átvenni. Összecsukta a rikító esernyőt és kislánya mellé gugolt:

‒ Kicsim, anyának vissza kell szaladnia a suliba, maradj itt az ajtónál, mindjárt jövök!

‒ Oksi! De mikor jössz?

‒ Sietek, szivem!

Ezzel az anya hangos kopogással sietett vissza az épületbe, majd befordult egy sarkon, és eltűnt fiatal, szőke kislánya szemei elől.

Az immáron első osztályos hölgyemény nem tudta mit is csinálhatna magában. Pár pillanat múlva már nem gondolkodott, csak az esőcseppek halk, kopogó hangjára figyelt, amelyben ritmust, zenei összefüggést keresett ‒ “Páppápá” ‒ dúdolta magában. Megcsodálta a sokféle esernyőt, a színek karneválját, s közben magát billegetve tovább énekelte az általa komponált dallamot. Akármennyire is elmerült saját kis világában, nem tudta nem észrevenni azt a férfit, akinél nem volt ernyő, s ezáltal “kilógott a sorból”. A kislány nézte egy darabig, majd a félénkség legkisebb jelét sem mutatva odatipegett hozzá, és bátran nekiszegezte kérdését:

‒ Neked miért nincsen esernyőd? ‒ a férfi azt hitte, halucinál az éhségtől, vagy a kialvatlanságtól, ennél fogva reakcó nélkül tovább haladt.

‒ Neked miért nincs esernyőd? ‒ kérdezte újra, ezúttal hangosabban.

Másodjára már feleszmélt elvont bódulatából a megviselt férfi, s odafordulva meglátta a mellette álldogáló teremtést, aki rédeklődéssel tekintett rá, és kíváncsian várta a kérdésére a választ.

‒ Nincsen nekem olyan… ‒ jött a felelet rekedt, elhaló hangon.

‒ Elhagytad? Anya is mindig elhagyja a dolgait és utána mindig mérges. Te nem vagy mérges?

‒ Nem, én nem hagytam el ‒ s egy huncut mosoly lopakodott gondtarhelt arcának barázdái közé ‒ Régen volt esernyőm, de egy másik, erősebb bácsi elvette tőlem… ‒ ködös agyát ekkor emlékek tengere árasztotta el, s a kicsapódó habok szemeit is benedvesítették, elhomályosították, ám a kislánynak nem mutatta, mi történt.

‒ Szereted a katicabogarat? ‒ kérdezte meg egy kis gondolkodás után.

‒ Igen, szeretem… ‒ felelte a férfi majdnem elcsukló hangon, mosolyt erőltetve az arcára.

‒ Mmmm, akkor tessék, neked adom, de vigyázz rá! ‒ és átnyújtotta a kis, kék, katicás esernyőt törékeny kezével a szerencsétlen embernek, akit vertek, elkergettek, de még soha, senki nem volt vele ilyen kedves, és aki csak állt az esőben, és nem hitte el azt, ami éppen történik vele.

‒ Ide ne add, te! Elázol és megfázol!

‒ De te is megázol, és nekünk úgyis kettő van, de ígérd meg, hogy erre vigyázni fogsz! ‒ válaszolta a kislány, ártatlan, angyali mosollyal, miközben egy vízcsepp végiggördült az arcán a homlokától, egészen az álla aljáig. A férfi nem tudott mit mondani, csak álltak egymással szemben, immáron mindketten kitéve az időjárás viszontagságainak, s mindössze a kis, kék, katicabogaras esernyő választotta el őket egymástól.

‒ Megígérem. Köszönöm… ‒ fogadta meg az ekkor már meghatódottságtól nyeldeső ember, akiben ez az ártatlan csöppség felélesztett valamit, amiről akkorra azt hitte teljesen kihalt belőle: a reményt. Néhány másodpercre a sötét felhőkön keresztülhatolt egy fénysugár, és ahogy az ernyőre esett, a derengő, halványkék fényben láthatóvá váltak a férfi hálával és könnyekkel átitatott szemei. Amikor találkoztak a kislány meleg tekintetével, valami csodálatos és leírhatatlan dolog született meg közöttük. Ugyanebben a pillanatban lépett ki az iskolából a szőke leányzó édesanyja, aki ösztönösen, azonnal keresni kezdte gyermekét, s ahogy hirtelen megpillantotta, hogy egy hajléktalan elvette a kislányától kedvenc esernyőjét, az esővel mit sem törődve, rögtön odarohant.

‒ Azonnal adja vissza! Mit képzel Maga! Egy ártatlan egyerektől lopja el az esernyőjét?! Adja ide, nem érti?! ‒ Az asszony vehemensen cibálta ki a férfi kezéből az esernyőt.

‒ Én nem…

‒ Nem érdekel, hogy hány napja nem evett! A társait molesztálja, ne az én gyerekemet! Takarodjon innen! Táguljon!

A kislány szótlanul, meghökkenve nézte végig az eseményeket és nem tudta, mi történhetett. “A bácsi rosszat csinált, hogy anya kiabál vele?” gondolta magában, de nem talált választ. A férfi, ezek után tempósabb léptekkel, mint ahogy idáig jött, szó nélkül arrébb ment, mert ismerte már jól ezt a helyzetet, az anya pedig dühtől lobogva visszaindult a saját esernyőjéért.

‒ Gyere, Angelika! ‒ szólt nyomatékosan a kislányra, minekutána különböző, érthetetlen szitkokat dörmögött az orra alatt.

Az eső, ahogyan a perpatvar is, mostanra elcsöndesült, már csak néhol látszódtak a tócsák tükrére becsapódó esőcseppek rezgéshullámai.

‒ Miért kiabáltál vele? ‒ érdeklődött a lány.

‒ Sose állj szóba az ilyen bácsikkal, érted, kislányom?

‒ De miért? ‒ értetlenkedett.

‒ Azért, mert csúnya dolgokat csinálnak, és bánthatnak! Koszosak, és bármit elkaphatsz tőlük! Értetted amit mondtam?

‒ Igen anya…

Miközben édesanyjával kézenfogva sétáltak, Angelika visszapillantott, és meglátta, hogy a férfi is visszanézett rá, amelyet pajkos mosollyal konstatált.

‒ Vigyázok rá, megígérem ‒ suttogta a férfi elhaló hangon, s tovább folytatta útját, de immáron emelt fővel.

Bálint Ágnes 2013

Papírra vetül

Kezébe fogta a tollát, majd a könyökét az asztallapra támasztotta. Pontosabban szólva csak támasztotta volna, helye ugyanis nem igen akadt, a könyöklésre legalábbis biztosan nem. Éppen még csuklóval tudott volna odaférni a kívánt területhez, de csak motoszkálva, nem egészen úgy, ahogyan azt elképzelte. De talán nem is volt szüksége sem az asztalra (ami így nem is tűnt már olyan rendezettnek), sem a kezében lévő íróeszközre, sőt még a lámpára sem. A világításnak – ha valóban használták – az egész szobát be kellett töltenie. Ugyanis a közepén egy tábla állt, amelynek fényre volt szüksége, hiszen ez is csak egy hétköznapi tárgy volt: vaksötétben nem lehetett látni, pedig fontos volt a jövőbeni feladatokhoz ez a tábla, meg az, ami rajta volt: aktuálisan mindig más és más. Most össze-vissza szavak, mondatok akadtak egymásba, némelyiket talán még mi, laikusok is érthetnénk, de igazán csak az asztalnál görnyedő nő tudta értelmezni őket. Nekünk az a tábla semmit sem jelentett, neki azonban egy útvonal volt, ami elvezeti őt a célhoz. A kincset jelölő kereszt azonban még hiányzott róla, a bejelölt állomásokat is több évbe került összeszednie és még most sem volt biztos a felrajzolt útvonal helyességében. Pedig több embertől is megkérdezte: merre, hogyan haladjon tovább? A jobb esetekben a megkérdezettek némileg egy véleményen voltak – azonban ez a szerencsés fejlemény volt a ritkább. A legtöbbször ugyanis kiütötték egymást. Nem volt ritka, hogy némelyik válaszadó csak azért változtatott, hogy újat vagy egyedit mondjon, mást mint a másik, hogy ő legyen az a másik, aki valamilyen, esetünkben tehát másmilyen…

Furcsamód főszereplőnk is egy ilyen státusz megszerzéséért küzdött, no nem egészen másmilyen akart ő lenni, hanem csak úgy módjával, az egészséges keretek között, fogalmazzunk úgy: felismerhetően másmilyen. Az életünkben akart ő ez lenni, ilyen, de annak a részeként, amitől ugye különbözni is kívánt – talán épp a kincse által, bár biztosan a toll is segített neki az ásásban. Nem emlékezett már ő sem egészen, mi maga az eszköz, ami lukat fúrt az agyába – azt se jól. De milyen az a nem jó vagy helyes luk? Egy luk akkor is luk, ha épp nem kerek alakú, az gyakorlatilag egy hézag, amin átlát az ember, be lehet tömni meg miegymás. Hát miért más ez az agyfurat, mint más agyfurata? Talán a hely dönti el, meg a méret, de a luk attól még luk marad. Ott a feje tetején és szúr is, vagy sajog a seb – inkább sajog. Szúrni akkor szúrt, mikor keletkezett, akkor se a seb, hanem az a tárgy, amit perpillanat tollnak titulálok.

Ilyenkor nézett a táblára, ha kihagyott az agya valamit – most egy darabot. De a darab nem volt a táblán. Mit keresett volna ott? Itt általában csak olyan dolgok szerepeltek, amelyeket rá lehetett írni. Olyan volt, mint egy rendszer, bináris kódokból is állhatott volna, de a számok meg senkit sem érdekelnek, szóval jobb ez így – tehát szavak, útmutatók, amelyek számunkra még mindig jelentés nélküliek.

Körbe-, fel- és átjárt a pupillája: érzékelhetően figyelt, olvasott, követett valamit. Egy gondolatfonalat, amelyet már régóta maga előtt görgetett, azonban egyszer valamiért felszedte, és csak nézegette, forgatta; olyan-e amilyennek lennie kell? Az anyag a fontos, ennek is megvannak a fajtajegyei – akárcsak a kutyáknál: mekkora legyen a térbeli kiterjedése, melyek az összetevői, s mindez alapján nevezhető a fonál annak, ami.

A titkos recept „titkos” része is a hozzávalókban rejlik, hasonló problémával állunk szemben mi is, vagy inkább a történet főszereplője, aki sem az íróasztalon, sem a táblán nem tud túl jutni. Magára nem figyel – ránk sem, ezért nem halad se ő, se mi –, csak a mondatokra. Elkezd felidézni: általában rosszat, mert az olyan érdekes, meg megrázó, ha történik valami tragédia. Legyen neki jó nagy érzelmi töltete, érintsen meg minket. Szóval ez a cél, hogy merítsünk a rosszból, a jó, a derűs, következésképp unalmas.

Tehát serceg a toll, ahogy a tinta a papírra vetül…

De inkább a klaviatúra kattogását halljuk, mert 2013 van, s ez a normális, hogy pikk-pakk – méghozzá némileg puhán, de azért gyorsan. A szembe világít a LED-képernyő, roncsolja az is valamelyest a látást. Akkor most írjuk le a testet! – ez az utasítás a már említett agyfuratból származik, onnan visszhangzik. Legyen így: „…ahogy a gömbölyű…” – ilyeneket pötyög, mi ezt látjuk: foszlányokat. (Lehet, a saját életéből merít, de nem feltétlenül, csak valószínűsíthetünk, mert mi pedig magunkból indulunk ki, így tanították) De ne térjünk el a tárgytól, a billentyűk még mindig zörögnek, aludni úgy sem bírunk tőle. Egy-két kötőjelet is elcsípünk az írásból, s tovább olvassuk az előző részleteket: test sokszorosan, s annak az érzékelése, hogy a bőr meg az ujjbegyek mi mindent bejárnak. Nocsak! Érdekes nem a kép, hanem a felépítés módja – gondoljuk mi, vagy nem. Mert mégis a történetnek kell elkapnia minket, ahogy mi is a fonalat. Vonna be az írónő, ott az asztalánál, ha tudná, mit akar, vagy mit kell kifejtenie. A táblát újratörli, szivaccsal jól át, körkörös mozdulatokkal, ne legyen mázgás.

Aztán belefárad, a csuklói, az ujjai – mindene. Orvoshoz el sem megy, mert minek? tele a patika vény nélkül kapható gyógyszerekkel, meg mellékhatásokkal. Azt szedi be újra meg újra, mert aludni sem tud már. Mindig csak a táblára gondol, meg a fekete vonalakra. A klaviatúra már nem pötyög, a toll már nem serceg. Csak a megszokott táblás mozdulatok maradtak meg a csuklójában. Mi kintről nézhetjük csak őt, mindenféle dekódolás nélkül.