Category Archives: 2013 Ősz

Beköszön(t) a LÉK

Mondóka

Ha nagy leszek majd
feltehetően egy kis temetőben
barna föld ölben ébredek fel
Rájövök ott a
fénytelen völgyön hol elhal az ösztön
s kis csónakom Kháronhoz ér
hogy
senkinek lenni és semmibe menni
önmagam mindig legelőre tenni
ember húst enni, nőstényt elvenni
az egyetlen örökös emberi cél
ezt tettem én is, volt benne szép is
de halottnak lenni mégis csak szebb

Én és...

Ej-ej, Mucho Fiesta!

Capdapera alig félórányi sétára található a turistáktól hemzsegő Cala Ratjadától. Először Barbival sétáltam át az egyik szabad hétfő délutánomon, hogy felmehessünk az erődbe. Harmincfokos hőségben nem feltétlenül indul az ember gyalogtúrára, de a meleget már megszoktuk, és egyébként is ideje volt már, hogy kimozduljunk.

Útközben nagy boldogan kitárgyaltunk mindent és mindenkit, Barbie mesélt az angliai munkájáról, én az Erasmusról, és már ott is voltunk Capdaperán. Az augusztusi forróság vibrált a napfényben, ahogy a főutca lejtőin kaptattunk. Miután volt alkalmam megnézni más mallorcai településeket, egy idő után kezdtem észrevenni a hasonló elemeket. Mintha minden valaha létező, vagy létezett mallorcai falu, város egy ősi anyaváros képére lenne visszavezethető. Az alacsony zsalugáteres házak hol fehérre, sárgára, vagy valamilyen más pasztellszínre festve hunyorogtak a szieszta idején. Bevallom, imádom a színes zsalugátereket. A nagyon görögös kék színű zsalu errefelé nem a leggyakoribb, inkább az olivazöld és a barna. Annyira tetszenek.

Az utcák teljesen kihaltak, ez a fajta nyugalom nagyon idegen Cala Ratjadától, ahol vagy a bazár, vagy a diszkó köti le az állandóan hömpölygő embertömeget. Senkit nem kell kerülgetni. Nem üti meg a fülem egy német beszélgetés se. Barbi és én mennyeinek találjuk, a többiek – akik már korábban jártak itt – inkább kísértetvárosként jellemezték. Capdapera a legmagasabb pontjára épült palánkvárról a legnevezetesebb, ami az egyik legnagyobb épségben fennmaradt a várak, bástyák rendszere közül, amely a sziget védelmét volt hivatott ellátni, legfőképp a kalóztámadásokkal szemben. Ezt és néhány más érdekességet megtudjuk a vár múzeumában. Nagyon kis csinos vár, inkább váracska, ha szabad így fogalmaznom. Teraszosan emelkednek a szintjei, amelyeket sűrűn beültettek növényekkel, és kacskaringós, macskaköves út szegélyezi őket. Legmagasabb pontján a kilátás csodálatos. Belátni a félszigetet, vele Cala Ratjadát, az ellentétes irányba pedig egy országút vezet Mallorca belseje felé.

Kellemes volt a várnézés, és miközben a visszaúton lépcsőzünk, megbeszéljük, hogy itt az ideje valami hűsítőnek. Már korábban kiszúrtunk egy Segle XII nevű bárt, ami egy miniatúr sétálóutca sarkán várta a fogyasztókat. A két pincér hamar összebarátkozott velünk, és hirtelen jött az ingyen Hierbas citromos jégkásával, a kérdések özöne; mit csinálunk itt, mit dolgozunk, mennyi ideig és hol? Ó Hotel Illut, felszolgáló és animátorok vagytok? Ismernek onnan néhány embert, például az igazgatót és az egyik recepcióst, Lenkát. Csak kapkodom a fejem. Milyen kicsi ez Cala Ratjada!

Manoló és Miguel megígértetik velünk, hogy visszajövünk most pénteken a nyári fesztivál záróbulijára. Fesztivál? Igen-igen, minden évben július-augusztusban van a fiesta. Múlt héten volt a tűz ünnepe, nem láttuk? Nem? Sebaj, gyertek a következőre, és megint a vendégeik leszünk egy italra. Barbival hamar fellelkesülünk. Az ötlettől és a Hierbasoktól felpörögve megyünk haza, a vacsoránál pedig boldog-boldogtalannak meséljük a kis kiruccanásunkat, illetve a meghívást.

És csigalassúsággal de eljött a péntek. Két társaságba verődve baktattunk át Capdaperába. Mind munkatárs a hotelben, sőt egyesek lakótársaim is. Két magyar fiú, Gergő és Szepi, Kiko bolgár, Gonzalo és Anna pedig spanyolok. Nos az ő csapatuk előrement, mert hamarabb végeztek a munkával. Viszont én és a szlovák lakótársam, Vera megvártuk Barbit, aki animátorként csak éjfél körül érkezik haza. Így végül negyed egy körül indulunk végre a fiestára. Most sokkal hosszabbnak tűnik az út, és zavaróan nagy a csend. Hol van itt az az ünnepség? Már majdnem kezdünk csalódottak lenni, mikor végre elérjük a bár környékét, és ezzel egyetemben megtaláljuk a fesztivált is. Talán inkább utcabált. És rengetegen vannak a miniatűr kis utcákon, tereken, bárokban és éttermekben. Első utunk a Segle XII-be visz, ahol Manoló és Miguel mellett két másik srác ugrál a vendégek körül. Szepiék csapata pedig észrevesz minket, és csatlakoznak hozzánk. Jön a beígért ingyen kör, majd egy következő is. Hihetetlenül élvezetes, már csak azért is, mert elsősorban nem turisták, hanem a mallorcaiak jöttek a rendezvényre. Manoló nem ér rá velünk foglalkozni, de bemutat néhány ismerősének. Beszélgetésbe bonyolódok egy helyi zenésszel, aki egy jazzbandával járja Európát. Öt éve járt Budapesten is, és mindenképp vissza akar menni, mert gyönyörűnek találta. Aztán már buliképeket csinálunk, és egyszer csak indulunk, hogy megnézzük magunknak a zenét, mert állítólag van az is.

Hamar megtaláljuk a szabadtéri színpadot, előtte tánctér és valószínűleg ideiglenesen kirakott asztalok, székek meg egy bárpult. A helyi szenzáció a citromos jégkása Hierbas-szal vagy vodkával. Mi is iszunk egyet, majd előrenyomakodunk a tömegben, egészen közel a színpadhoz. A zenekar csupa klasszikus feldolgozással szórakoztatja a népet – Hit the road Jack!, Let it be, Boogie Wonderland és a Highway to Hell. Szepi mindeddig aggodalmasan nézte az óráját, elmúlt három, ő pedig hétre megy dolgozni. De a hangulat itt a tetőfokára hág, mindannyian élvezzük a koncertet, ami még egy óráig tart. Négy után érkezik még egy banda, ők hatig nyomják, és a fiesta túlélői forró csokit kapnak a szervezőktől. Mi ezt már sajnos nem vártuk meg; szombaton ugyanis mindenkinek talpon kell lennie, az a legfárasztóbb nap.

A társaság visszaúton ismét kettészakad. A nagy része leáll dönerezni, Szepi és én viszont nem várunk. A séta egész kijózanítólag hat, és nemsokára már komoly beszélgetésbe bonyolódom Szepivel – ahogy vele szinte mindig.

Fáradtan és azzal a tudattal fekszem le aludni, hogy ez volt mallorcai nyaram egyik legjobb élménye.

Én és...

Gollammal álmodom mostanában

Miközben pihenek, mások dolgoznak bennem. Álmodom, és ezt a figyelmetlenséget kihasználva ők szortíroznak, lomolnak, pakolásznak, leltároznak. Folyik az agytakarítás. Eldöntik mi az, amit megőrzésre érdemesnek találnak a napközbeni emlékeimből, és mi az, amit nyeljen el a feledés fekete szemétledobója vagy vigye messze az agyvíz. Hogy ne zavarjam őket a nagy munkában, szemhéjaim sötét vetítővásznára filmeket vetítenek, melyek rövidek vagy hosszúak, néha folytatásosak, többnyire 3D-sek, gyártójuk a Dreamworks és én vagyok a főhős.

Gyakran zuhanok, és miközben érdeklődve nézem, ahogy saját testem zuhan, majd eltűnik, máris egy újabb epizódba lépek. Utazom a vonaton, amely olyan, mint általában a vonatok, mégis valamiben más, különös – mit keres az a tehén behajtogatva a csomagtartóba?- körülöttem ismerősnek látszó ismeretlen arcok. Megérkezem, és tudom, hol vagyok – egy helyen, amit ismerek, habár egyáltalán nem így néz ki – találkozok emberekkel, akik jönnek, jönnek felém, hogy eltűnjenek vagy csendben elkísérjenek vagy főszereplővé lépjenek elő az oldalamon. A filmem néha meghatározott műfajú, máskor horrorba hajlik, ahogy sötét éjjel futok a kihalt utcán, nem merek hátranézni, mert akkor meglátom Őket, akiknek most nem hallatszik csoszogásuk, de tudom, hogy jönnek utánam, és ha megérintenek foszladozó hússal borított karjukkal, végem van, mert olyan borzalmasak, hogy megáll a szív és a képzelet. Máskor nagyon csöndes minden, és én még néhány ember valamiféle bunkerben tespedünk, mert odakint egy gyilkos vírus vagy atombomba elpusztította a Föld lakóinak nagy részét és nagyon óvatosnak kell lenni, odakint roncsok, sivatag és pár lustán köröző keselyű. Az is megesik, hogy érzelmesebb történet bonyolódik a vásznon, séta kéz a kézben, aztán valami abszurd fordulat vagy gyengéd érintéssel kísért bölcsészes vallomás:

– Tudod, én igazán kíváncsi lennék a narratívádra…

Aztán vagy három hete, mikor álmaim egyik főszerepét játszottam, éreztem valaki végig követ. Nem féltem, nem örültem, csak zavart. Mintha nem venném észre, úgy mentem tovább, aztán odakaptam a fejem és egy szürkés, vézna nagyfejű lényt pillantottam meg, akinek dülledt szeméből egyszerre áradt félelem és harag. Felriadtam. Persze, előző nap néztem újra a Hobbitot, akkor láttam ezt a tekintetet, mikor meg akarta enni Bilbót.

Gollam ezután szinte minden éjjel visszasompolygott az álomfilmembe. Volt, hogy csak ujjait láttam egy kerítésen kapaszkodni, máskor egy szupermarketben sziszegett utánam a szárazáru- osztályon, hogy „Gollam! Gollam!”. Vagy végig ott volt velem némán és fürkészőn. Egyszer igazán megsajnáltam, ahogy ott ült egy sarkon, azt hittem koldus, de amikor felnézett felismertem. Könnytől maszatos arca és tekintete nagyon megütött. Egy olyan lény tekintete volt, akit soha nem szeretett senki, pedig vágyott rá és egyedül a gyűrű jelentett az életében örömet. Akart tőlem valamit.

Egy idő után, tudni akartam miért álmodom Gollamról mostanában. Rájöttem igazából nem sokat tudok róla. Újraolvastam a trilógiát és a Hobbitot, újranéztem a filmeket.

Most már nem csak az álmaimban volt jelen, nappalaimat is átszőtte, hogy rágondolok, elmélkedek róla. Vettem a játékboltból egy Gollam figurát. Kiraktam az ágyam melletti kispolcra, és onnan figyeltem Tolkien textuális élőlényének kicsiny, fröccsöntött mását.

Nyomozni kezdtem, a neten, a sajtóban. Megnyugtatott, hogy nem csak engem izgatott Gollam egyszerre szánalmas és ijesztő lénye. Egy brit orvos csoport például hetekig elemezte személyiségét, és magányossága, rosszindulatú viselkedése, furcsa érdeklődési köre, hangulatváltozásai, idegessége, paranoiája, valamint amiatt, hogy nehezen tud barátságot kialakítani megállapították; skizoid személyiségzavarban szenved. Az, hogy a szereplőnek két személyisége van – Gollam és Szméagol – végképp meggyőzte a hallgatókat arról, hogy többszörös személyiség vagy skizofrénia esete áll fönn. Még az sem kerülte el a figyelmüket, hogy szerintük a kigúvadó szemek és a lesoványodás pajzsmirigyproblémákra utalhat.

Szóval ezt gondolják az orvosok. Egy pajzsmirigybeteg skizoid. Sok mindent láttam- hallottam az ezt követő hetekben, sokféle emberről beszéltem róla. Egy játékkereskedő mesélte; megpróbálkozott a Hobbit sikerén felbuzdulva, kézi varrású plüss Gollamokkal, de senki nem vette meg őket, otthon a kislánya félt tőlük, ezért végül szétszedte őket és géprongyként végezte a tucatnyi plüss Gollam. Egy verselő barátom pedig egy Gollamos szerelmes szerepverssel akart egy lánynak udvarolni, de a Drágaszágom című versezet nem aratott nagy sikert nála. Egy magát megnevezni nem kívánó ismerősöm mesélte, hogy látott Gollamos pornót, ami arról szól, hogy az impotens Szméagol talál egy gyűrűt, ami a megfelelő szervére helyezve megoldja a problémáját, és ezt Gollamként jó pár tünde és hobbit lánynak bebizonyítja.

Volt, aki szerint Gollam volt a legszimpatikusabb szereplő a tolkieni világban, mert nem fekete-fehér karakter, hanem emberi. Egyesek sajnálták, sokan undorodtak tőle, a legtöbben pedig egyszerűen viccesnek találták, ahogy beszél, és mozog.

Interjúkat olvastam Andy Serkissel, aki Gollamot játszotta. Angol nyelvű tanulmányokat olvastam, neves Tolkien-kutatókkal leveleztem, sőt megtaláltam a gollamológusok blogját, akikkel meglepően sok mindenről ellehetett diskurálni – már persze Gollammal kapcsolatban.

Hosszú hónapok teltek így el.

– De mi a célom? Mit is keresek igazából? – kérdeztem a csendben porosodó Gollam figurától. Abbahagytam a kutatást, és egyéb dolgokra koncentráltam.

Aztán a plázában megpillantottam egy húsz évesnek látszó- tehát valójában 13 éves lányt, aki okostelefonját babrálta, akkor is ha beszéltek hozzá, vagy ha sétált. Amikor elment mellettem rám nézett, erősen fogta a mobilját és ajkai mintha azt formálták volna: gol-lam, gol-lam! Szemem előtt hullott le róla a haj, és a báj és változott a hegyes fogú eltorzult sztúrrá, aki mobilját – az ő „drágaszágát” védi.

Egyre több Gollamot láttam magam előtt. Hatalmukat féltő politikusok, pénzéhes üzletemberek, kisgyermekes anyák, kuponozó nyugdíjasok, drogos fiatalok, alkoholista munkanélküliek. Mindenkinek más a „drágaszága” ami eltorzítja, néha nem is tárgy, hanem egy vélemény, elv, igazából bármi „drágaszággá” válhat.

Talán erre figyelmeztetett az álmomban? Ahol lehet most is ott van, de egyszerű statisztává vált. Nem veszek róla tudomást. Nappalaim sem tölti ma már be. Tudok róla eleget. Néha azért félve nézek a tükörbe, hátha egyszer onnan is az ő arca néz vissza rám.

Én és...

EKG meg nem tervezett haikukra

Egy egyenes, egy görbe,
egy sima, egy fordított,
pont, pont, pont.

Pont, pont, vesszőcske,
halad a sokezeréves köveken,
egy-villa-kő.

Villa-della rózsán,
szeretem keresztem,
vér s veríték szárad;

árad, s utat talál,
találtam, s előtted állok –
magamat követem.

Egy jobbra, egy balra,
kintről be, s bentről kifele,
utazok harmadmagammal

egy kovászos végtelenbe,
forgok, és szállok, és szállnak
mindazok, kik velem jönnek.

Én és...

FEJEK, KEZEK, LÁBAK

(2013. július 28. – augusztus 1.)

Filákovity Istvánnak,
Nagy István Péternek,
Kürthy Lászlónak

Tavaly harmadszor is nekivágtak, hogy gyalog, hátukon zsákkal meghódítják a terepet, utat vágnak ott, ha ideiglenesen is, ahol nincs, bitangolnak, s ha eltévednek, azt tartják útiránynak, ami adódik. A saját szabályaikat szigorúan, ámde szabadon értelmezik. Nem szóltak, vagy én voltam süket hívó szavukra. Amikor megneszeltem mire is készülnek idén, küldtem nekik egy afféle költeményt:

Hajnalban szóljatok!

Filákovity Istvánnak, Nagy Istvánnak

Mondtam: vigyetek magatokkal.
Szóljatok időben, menetkész leszek percek alatt.
Még bírom a lassú járást hosszú kaptatókon,
a végtelen teret a messzi síkon.

Ha karom rándítom, bokám ficamítom,
elzuhanok egy pocsolyában, megszaggatom ruhám,
kilyukad cipőm, hagyjatok magamra.

A képzelet majd megsegít, fejben utolérlek titeket,
ki más számolna be a semmi kis kalandokról,
a majdnem céltalan tájbejárásról, nekem ott kell
lennem, hogy el ne fújja a szél, be ne temesse a por.*

A szavakat felpuhítom a záró nagy fürdés közben,
ázott lapjaim felkínálom a napnak: szóljatok hajnalban,
mikor a kakas érkezik, és elköszön álmos tekintettel a telihold.

A dolog hatott. Idén én vagyok az áldozati bárány. Szívvel és lélekkel készülök. Meg szavakkal, gondolatokkal, a nyugalomra, az útra összpontosítok. És az örömre.

Leülök a ház előtt. Várok. Korán érkezem, mint mindig. Innen kell indulnunk, el ne veszítsük egymást hajnalban, mindjárt az elején. Az ágy idegen lesz, de a dolog célja: mindenhol otthon érezzem magam. Mint abban a versben: Szállás mindenütt

Menni egy földúton az ismeretlen
szállás felé, senki nem mondja: állj meg,
haladj tovább, nézd a csillagokat.
Csak elárvult, ott hagyott aprónépek
heverő teteme állít meg, vagy a
hullócsillagok vakító fénye
egyetlen pillanatra csupán.
A földút végén tán újabb ösvény indul,
bevezet az éj rejtekébe, csapás
lesz a vértelen vadászoknak, vagy csak
egyszerűen szép. Mész a földúton,
hirtelen a felfedezés, olyan ez,
mint a beszéd, nem tudod hová is
kanyarog, és hová vezet. Ha falba
ütközöl, úgy is jó. Eljöttél eddig,
innen az ösztön, a szív, az erő
vezet, remegő lábad alig bírja…

 

Várok. Közben telítődik, és egyszeriben ürül a fejem. Azt mondja: gyakoroljam a türelem erényét, boltba küld, bezárt üzletek ajtajáról pattanok vissza, kedvem nem szegi, s tudom már, bármennyit kullogtunk egymás nyomában az elmúlt 39 évben, egynémely dologban nem változtunk. Egyikünk sem tudja kezelni az időt, csak más irányból, s éppúgy egymásra utaltak vagyunk, amiképpen hátráltatni is kitűnően tudjuk egymást. Végül befut mindenen innen és túl, amikor már alig számítok rá, kezében szatyor, abban dinnye, sok még a tennivalónk, mondja, és felszalad gyalog a negyedikre. A csomagokkal és a térképekkel bíbelődünk kora hajnalig, nagyon komolyan veszi a vonalakat, nem akar újra eltévedni, én meg csak bólogatok, mint fegyelmezett, és önfeledt útitárs, aki rábízza magát a többiekre, és az elemekre, és tudom, bárhonnan visszafordulhatok, az is csak az én szégyenem és kudarcom lesz. Külön szobát kapok erre az éjszakára, alszunk még úgyis együtt a sátorban, vagy a szabad ég alatt, a lepedőnk közös lesz, a takarónk nem. Csak fel tudjunk ébredni, el ne késsük a buszt.

Hajnalban indulunk. Előbb busszal a tényleges kiindulópontig, majd már gyalogosan tovább, toronyiránt a tervezett célig. Előzetesen az alábbi mintamondatok jutnak eszembe: Az út az eszköz, az út a cél. Az út nem eszköz, az út nem cél. Az út arra fut, amerre mész. Az út helyben áll, csak te haladsz rajta. Az út létezik nélküled is. Az út kikerülhető. A cél elvethető. Az út megtehető mozdulatok nélkül is. Az út magányos, az utazó társas. Az útnak nincs értelme vándor nélkül. A létnek nincs értelme vándorlás nélkül. Aludj, ha jő az éj, hajnalban menj tovább. Ha nincs cél, nem kell odaérned. A cél az út, és így tovább körbe-körbe, előre hátra, északnak, délnek, keletnek, nyugatnak. Kapkodva, mégis komótos mozdulatokkal készülődünk, becsomagolunk ezt-azt, tojást főzök, és mellé dinnyét rágcsálunk, felhúzzuk bakancsunk, most még könnyűnek bizonyuló hátizsákunk, és nekivágunk. Gyaloglás, metró, Népliget, megkeresni a buszt, és irány Harta. Ez a terv, ez a sorrend. A buszon kissé elpilledek, nyakamban a hátizsák, pontosabban az ölemben, a tájat figyelem, a szabályos szalmabálákról szeretnék egy jó felvételt készíteni, de remeg a kezem a forróságban. Pontosan érkezünk, útitársaink még úton egy másik busszal. Várunk, várakozunk, kicsit tájékozódunk, honnan várjuk a buszt, és merre induljunk neki az útnak. Az első szakasznak. Az a legnehezebb. Számomra. Ilyesmiben még nem vettem részt. Befut a busz, megtörténnek az üdvözlések, bemutatkozások. Készül egy csoportkép, még frissen, fiatalosan mosolygunk a kamerába.

És megindulunk, magunk sem tudjuk pontosan, hová, és minek. Mallory azt mondta, azért mert ott van. Azért kell megmászni. Bár ki is kerülhette volna. Mi meg gyalogolunk, mert a cél arrébb van. Egyszeri ember módjára toronyiránt indulunk, nem amerre a járható utakat mutatja az eltévedésre abszolút alkalmas térkép, hanem az utat majd mi járjuk ki. Felmerül bennem a gyanú, látok majd tájsebeket, de gyönyörködni nem lesz időm. Tereptúrára indultunk, döbbenek magamra, ez leginkább a túlélésről, önmagunk próbájáról szól. Eszembe villan költőbarátom jóslata: ez afféle zarándoklat lesz számomra. Hozzátenném, nem vagyok hívő, de ha már, akkor a természet, az ismeretlen táj az Isten, és én vagyok benne, ki keresi az Urat.

Az idő túrára való. Cirka negyven fok, árnyék alig, a talaj, mint a napégette emberi bőr, csupa ránc és rögdarab, köztük keskeny erekként apró mélyedések, víznek nyoma sincs, pillepalackokat egyensúlyozunk a kezünkben, s rójuk a szántóföldet, a sűrű és karmolós kukoricatáblákba gázolunk bele önfeledten, majd a magasba szökő, sűrűn nőtt napraforgótáblákat igyekszünk meghódítani. Egy-egy bokornál megpihenünk, de ami tízpercnyi távolságra látható, mintha menet közben elmozdult volna. S hol van még az első állomás: Akasztó. Nem vagyunk egyedül, az egyik ugaron hatalmas mezei nyúl iramlik el a szemünk előtt, látunk egy foszló rókatetemet, kissé sivatagi a hangulat. Később két őz szökell át a síkon. Nagy a forróság, olykor úgy érzem, bárhol el tudnék nyúlni, nem úgy, mint árnyékom, de úgy, mint kimerült, gyakorlatlan vándor. Kissé lemaradok, telefonon és sípokkal tarjuk a kapcsolatot, átkelek egy újabb szántóföldön, jön egy erdősáv, a szélén mintha dögkutat látnék, s a peremén fejjel a mélység irányába egy halott borz hever. Megszédülök, magam sem tudom, a látványtól-e, vagy kisebbfajta napszúrást élek át éppen. Le kell ülnöm, mielőtt eldőlnék, elájulnék. Mert bár fejben dől el minden, olykor a test kényszere az erősebb, meg az ösztön. Úgy érzem, akár ott is tudnék aludni. Negyedórányi szendergés, vagy enyhe haldoklás után, felkászálódom, s utána eredek a többieknek. Lassan átvágok egy széltől, naptól letarolt mezőn, utolérem Szifont, és újra megpihenek. A társaságot négyen alkotjuk, Szifon film és színházrendező, nemrég óta uniós állampolgár, Horvátországban él, valamikor együtt koptattuk a gimnázium padjait. Jim a túra lelke és szervezője, hatalmas agyonrajzolt térképekkel készült, civilben ügyvéd. Báró úr a kis csapat rangidőse, testnevelő tanár a hétköznapokon. Gyakorlott túrázók. S én a hamvas lábaimmal, a lépcsőket mászó könyvtáros. Szeretek sétálni, céltalanul is akár, eltévedni sem gond számomra, de ez egész más. Legyek döngik körbe az arcomat, a vizem lassan elfogy. Szifon felajánlja, viszi egy darabon a hátizsákomat, egyúttal rám bízza méretes szúrófegyverét, melyet még a horvát-szerb háború idején reorganizált, van nála egy hasonló eredetű iránytű is, így biztosabb az eltévedés. Javaslom, ne legyen konkrét úti célunk, s akkor nincs mihez képest utat veszteni, s elég, ha mi magunk tudjuk, hol vagyunk, s azzal meg is vagyunk a magunk számára. Elindulunk a következő pihenőhelyig, pihentető 500 méter, kezemben halef, arra az esetre, ha elszánt, vérszagra szomjazó őzbak támadna ránk, ezen inkább sziesztára méltó időpontban. A legnagyobb fasor tövében újra megpihenünk, várva Jimet és a híreket. Autóval érkezik. És vízzel. Ceglédi kannában friss hideg víz. Nagy kincs. A kocsi vezetője felajánlja, hogy elvisz minket. Kiderül vészesen eltévedtünk, fáradtak is vagyunk, nyakunkon a délután, majd az alkony, és Soltvadkert meg a Büdős tó reménytelenül más irányba mozdult el. Marad a közelebbi Dunapataj, na meg a Szelídi tó. Hajrá! Ott sem jártam még, koszosak is vagyunk, némiképp szaglunk is a portól és a verítéktől, majd másnap pótoljuk a lemaradást. Szóval annyi tervezés, rajzolás után, csak sikerült eltévedni, s nem tudjuk, hol fordultunk rossz irányba, vagy mi történt a táj huncut elemeivel. Báró úr pólusfordulásra gyanakszik, magyarázatnak jó, amúgy sovány vigasz. Azért csak mosolyra nyílik a szánk, mikor befutunk a Szelídi tó strandjára, elnyúlunk a füvön, majd lassú komótos mozdulatokkal egymás takarásában gatyát váltunk, és csobbanunk egyet a tóban. Egész nap aprósüteményen, kekszen, egyre melegebb ásványvízen éltünk. Vacsorázni kellene. Még mindig nem vagyok éhes, csak szomjas. A strandot körbeveszik a kis büfék, beszabadulunk az egyikbe, Szifon pacalt kér, Báró úr csak folyadékot fogyaszt, Jim halat eszik, ha már víz közelében van, én meg fölfedezem az étlapon, miszerint: hideg gyümölcsleves. Éhes nem igazán vagyok, de nyalánkságnak és szomjoltónak megteszi. Lassan besötétül. A strandról felhívom másikunkat, aki remélhetőleg otthon nem aggódik értem. Várható nagy viharról számol be, és további jókat kíván. Megkeressük a kempinget, nem mintha tábort akarnánk verni, de biztonságosabb egy bekerített területen megágyazni a puszta földön: a kisebb fák tövéből más az ég, tudva, hogy valaki ügyel ránk, s ha leszakad az ég, ott a központi épület fedett terasza. Meleg az éjszaka, nem fáradozunk vakoskodva a sátor felállításával, leterítjük a földre hálózsákunkat, magunk fölé erősítjük a szúnyoghálót, aztán ég veled első nap. Lehunyt szemmel fekszem, elaludni nem tudok. Fel-felnézek, fölöttem a Göncölszekér, a kicsi, honnan jöhet vihar ily csillagos égből, gondolom. Végül biztos elalszom, mert csak arra emlékszem, felhős égre nyitom a szemem, kisvártatva dörög az ég, néhány távolabbi villám is látszik, végül elered az eső. Higgadtan ébresztem a többieket, viszonylag gyorsan felbatyuzunk, irány a terasz. Kemény a kő, de legalább egyenletes. Talán alszom, talán alszunk, és álmodunk is. Pirkadatkor, mikor már látni, életteli fotókat készítünk egymásról, csigatempóban csomagolunk, falatozunk kicsinykét, megbeszéljük az utat, mert célnak és útvonalnak lennie kell, hogy legyen mitől eltérnünk, az öntudatos túrázó szerepében tetszelgünk egymásnak, pedig mindegyikünk az élményt, a szokatlant keresi, mint a szabadjára eresztett kutya, aki végre elbitangolhat bármerre, a gyomra s egyéb ösztöneitől hajtva.

Óvatos tájékozódás után kellemes reggeli napfényben indulunk.

Hamarost meg is állunk, hogy az előőrs vizet hajtson fel, addig én pihegek az árnyékban, lassan elindul a nappal, boltba igyekvő nénikék csoszognak el mellettem, megbámulva a hátizsákom, kíváncsiságuk nem zavar. Jólesik az árnyékot átjáró gyenge szellő. Tehát, mihelyt lábra kapunk, indulás a Szelídi tótól, a jelek szerint északnak, vagy keletnek, át az elhagyott szántóföldeken, meg ami majd jön, jöhet. Mondják az Alföld sík terep, olykor egy fa, egy kisebb mesterséges erdősáv. Nagyjából igaz. Épp ezért toronyiránt a legkönnyebb közlekedni, s mégis valahogy mindig úgy érzem, eltévedtünk, utat vesztettünk, ezt a fát már sokadszor látom.

Pedig haladunk, kisebb oázisnyi erdőkön át, a föld héja tagolt és repedezett, élő vagy tevékenykedő ember nyomát alig látni. A gabona learatva, a kukorica még vár a sorára, a napraforgó vagy meghalt, vagy az élő növény látszatát kelti, ahogy ezernyi fejével a napba néz, és azt sugallja, ne tovább… Valahol elénk áll egy mozdulatlan patak, benőtte a nádas és a gaz, de azért még kockázatos lenne átlábalni rajta. Nem ismerjük mélységét, félő, hogy beszív, és erősen tartok a piócáktól is.

Szóval kerülünk, kétfelé, ketten balra, ketten jobbra, s valahol majd csak találkozunk. Aztán lankásabb táj következik, egyenes, homokos, poros kiserdei útvesztők, látok egy az út szélén álló leshelyet, viszonylag magas, fedett, s már fontolgatom, pihenjünk meg ott fenn, vizslassuk át a tájat, a terepviszonyokat, és mikor elmúlt a kánikula, csak akkor menjünk tovább, de messze az aznapi cél, hát hallgatok. Észrevétlenül átmászunk néhány villanypásztoron, s mikor megállapítjuk, a csuda tudja, hol lehetünk, megáll az út közepén néhány tehén, és nem mozdul. A többiek szűkölnek, hogy bika, és mindjárt támadni fog, lakonikusan megjegyzem, hogy szerintem tehén, tőgye van, és kicsi a szarva, és némi ácsorgás után, leülök, nézzük bizonytalanságunk pozitív oldalát, pihenhetek. A lábam bizonyosan feltörte a cipő, már előző nap is fájt, most még inkább, s azt számolgatom, meddig bírom, és ha civilizáltabb úton haladnánk, használna-e vagy még jobban fájna. Tanácstalanságunk rövid pár percét megtöri egy tehénpásztor. A fiatalember jóindulatúan mosolyog és tájékoztat, miszerint magánterületre tévedtünk, mi pedig rövid riport formájában útbaigazítást kérünk tőle. Elmondja még, hogy a félelem fölösleges, tehenek azok, és tartanak minden idegentől, ez az ő területük, ösztönösen védik hát, némi fenyegető testtartást felvéve.

Elindulunk át a nagy legelőn, a fiatalember pedig közli, hogy nem nagyon nyilatkozhatna, mi meg mondjuk, hogy nem vagyunk újságírók, s legfeljebb puha és fáradt lépteink nyomát hagyjuk itt. Hát megered a nyelve: fő a pénz, s míg az van, ő nem panaszkodik. Elégedett a munkájával, csönd van, nyugalom van. Hét közben itt tölti az éjszakákat, jól megalszik a lakókocsiban, hétvégére hazamegy, meg váltása is van neki. Reggel kihajtja a marhát, felügyeli őket, figyeli őket, este behajtja, ennyi, ezt tanulta, ehhez ért, ehhez képest elégedett is az életével. Jó ezt hallani, bár nem politizálni jöttünk, csak gyalogolni, eltévedni, utat lelni, és szállást is majd talán. Elhagyván a legelőt következik egy keskeny erdő, majd biztos, ami biztos, ráfordulunk az országútra, s ott araszolva érünk be holtfáradtan, vérző kisujjal, és lüktető lábikrával Kiskőrösre. Itt sem jártam még, sem autóval, sem gyalog, sem másképp. A városba bevezető úton nincs sok látnivaló, Jim és Szifon előbbre tartanak, s mintha a tempót igyekeznének diktálni, nem várnak be, csak mennek, mennek a saját ritmusukban. Sebaj, nem vesztünk el, telefon is van, majd csak egymásba futunk. Báró úr betéved egy dohányboltba, én meg leülök, fontolgatom, hogy kicsomagolom a lábam, de sok arra a járókelő, és nem tudhatom, mennyi időt tölt úti társam a cigaretták között. Végül megunom a várakozást, és tovább indulok, mert meglátom félhomályos alakját a túloldalon, később kiderül, romlik a látásom, nem ő volt. Végül befut, rátalálunk a gyors kettősre is, kis téren ücsörögnek, ivókút nem messze, s a környezet alkalmas lábunk pihentetésére, akár zokni nélkül is. Megállapítom, hogy nem fantomfájdalom üldözte eddig se minden léptemet, kisujjam vérzik, a bőrt teljesen lenyúzta a cipő, és talán innen, ha szabálytalan is, kicsit könnyíthetnénk az úton, s ha már előző nap beleszaladtunk egy kínálkozó fuvarba, miért ne üljünk buszra, vagy stoppoljunk legalább Soltvadkertig. Maródi listára teszem magam, Báró urat mellém rendelik, irány a buszmegálló. Ott még négyen vagyunk. Várunk, várakozunk, falatozunk, kortyolgatunk épp ügyeletes tonikos palackunkból, kicsit jobban érzem magam. A téren átcseréltem a cipőm, padok magasán, és fák gyűrűjében, de most sem jobb. A lapos tornacipőben nehezebb a járás, keményebb a talaj, és megdagadt lábam is nehezen fér el benne, nem egy komfortérzés, tudom a gyalogtúra nem arról szól. Tehát, irány Soltvadkert, onnan meg a Büdős-tó, még nem tudjuk hogyan, de majd lesz valami. Beáll a busz, haladhatunk. A mintegy félórás út hosszú is meg rövid is. Hosszú, mert már megpihennék a tóparton, lábamat szellőztetve az égnek emelném, szenderegnék is keveset, mint a Szelídi-tónál. Időm volna, hisz a gyalogcsapat érkezési időpontja bizonytalan. De az út rövid is, mert a következő etáp megtételéhez nem ad elég pihenőidőt. Így állunk, s begördülünk Soltvadkertre, némi kérdezősködés révén megtaláljuk a taxiállomást, jön is nemsokára a helyes kis jármű, indulunk a Büdös-tóhoz, s látom már az eddig ismeretlen vizet lelki szemeim előtt. A taxi a kemping előtt tesz le, fizetünk, és várunk, várakozunk. Telefonálunk. Lemegyünk a strandra. Nézem az eget, a vizet, s mintha velem együtt görbülne a tér, és a látóhatár. Fürdéshez nem érzek erőt, és felsebzett, megnyúzott lábamat féltem a víztől, vagy a tó aljától. Talán bársonyos iszap burkolná fáradt végtagjaim, vagy élesebb homokszemek zárnák a sebet, kisebb, de újabb fájdalmat okozva. Nem tudom, mit is akarhatnék, elég most az alkonyba hajló ég látványa, a parton egy korosodó úr, ahogy szertartásosan összecsomagolja a szörfjét, s a viháncoló gyerekhang is balzsam testnek és idegeknek egyaránt. Hogy is nevezik az ilyet? Elégedett, boldogító fáradtság. Befut a két gyalogos jómadár, nem várt irányból, mintha találtak volna egy másik bejáratot is a strandhoz. Gatyát cserélnek egymás takarásában az ég alatt, megmártóznak, s az egész napos vízkúrától dübörgő gyomrunk elvezet az első helyig, ahol bármit elfogyasztanánk, felfalnánk már. Egy nap egyszer nagyot enni, s aztán mélyen aludni, ennyi a terv estére. Jim halat eszik, Báró úr és én debrecenit mustárral, meg valami lével, megvan, gyömbért kortyolunk hozzá, jó hideg. Szifon vajon mit fogyaszt, tán halat szálkáz ő is, és gyömbért kortyol követő magatartással, mintha egymástól kívánnánk meg étket, italt. Jim közben újságot olvas, evvel bőszít napok óta, ahol csak teheti, falatozik, közben újságot olvas, mintha bizony ama tételt cáfolná, hogy férfiember egyszerre csak egy dologgal képes foglalkozni. Az újság egyre gyűröttebb, helyenként vízfoltos, és ázott, de még mindig talál benne újdonságot, mintha bizony a gyalogtúra nem arról szólna, hogy szakadjunk ki megszokott világunkból, tegyünk magasról a hírekre, és kilépve mindennapi énünkből, másképp figyeljünk önmagunkra és egymásra, meg a hívogatóan távolságtartó ismeretlenre, hogy megleljük mintegy varázsütésre a hely szellemét. Kicsit csüggedten, de tréfálkozva helyet keresünk a kempingben, az éjszaka lágy melegében megágyazunk a földön, kissé hanyagoljuk a szúnyoghálót, és alszunk. Hajnaltájt elbicegek a vécére, visszafelé Szifont látom görnyedten, ahogy feltápászkodik, félúton találkozunk, mosolygunk szenvelgőn, és talán a fáradt gőzt kieresztve megállapítjuk, sötét van, alhatunk, míg felkel a nap. Lehunyt szemmel tervezem a másnapot. Elhatározom, könnyítek a csomagomon, elszántan nekilátok elpusztítani a még magammal hozott elemózsiámat. A kolbászból nagyot harapok, és kekszet eszem hozzá, a keksz el is fogy, a kolbász is a végét járja már. Sokkal könnyebb nem lesz a hátizsák – drága kis csigaházam – de kisebb csomag kevesebb helyet foglal. Továbbá elhatározom, hogy leválok a többiekről, és mindenféle módon előremegyek, felmérem a terepet, szállást keresek.

Taxit hívnak nekem, el is jutok Soltvadkertig. Kitesz egy gyógyszertár előtt, mindjárt be is vágódom, tapaszt kérek vízhólyagra, átsétálok a megállóba, megvizsgálom a táblákat, sok időm van. Csak a földre tudok ülni, nadrágomnak mindegy, amúgy sem vagyok szalonképes. Előveszem a tapaszt, s bizakodva a gyors gyógyulásban, kicsomagolom mindkét lábam, s a spontán közönségtől mit sem zavartatva lekezelem összes hólyagom, és egyetlen vérző vízhólyagból álló kisujjam. A fájdalom enyhül, a lábam kicsit nagyobb lesz, nehezebb újra cipőbe bújtatni. Eltereli a figyelmem egy hangos beszédű asszony, nem is akarok hinni a fülemnek. A fiáról beszél, meg hadbírósággal fenyegetőzik, egyetlen emberhez beszél, de mindenki hallja, azok is, akik a saját gondolataikkal lennének elfoglalva, meg akik más képre, helyzetre számítottak Soltvadkertről, pedig hirtelenjében rendezett tiszta városnak tűnt, lehet, hogy a matróna is átutazóban van, mindenesetre megüti a fülem valami fajtalankodásról szóló mondata. (Tűnődöm, leírjam majd, vagy ne, hogy aszongya, az ő fia biztos nem volt benne, hogy megbasszák a lovat, különben nem jelentette volna, de elhangzik néhány szó valami zavaros autószerelésről, vagy lopásról, vagy autóbontásról, nem érdekelne az egész, de hallom.) Állnék már tovább, szerencsére érkezik a buszuk, és magamra hagynak. Leülök a padra, jegyzetelek kicsit, tudom, ha előveszem a tollam, beáll az én járgányom is, afféle babona, de többnyire működik. Az út nem sima, nem egyszerű, egyetlen járművel nem teljesíthető. Jakabszállásig jutok, ott majd át kell szállnom, egy Kecskemétre tartó járatra, az elvisz Bugacra. Jakabszálláson megszomjazom, találok egy út menti büfét, délelőtti nyugalom, amikor megáll a falvakban az idő, az árnyékom szinte kisebb nálam. Rákérdezek a megállóra, útbaigazítanak, elfogyasztom a gyümölcslét, s lassú léptekkel célba veszem a megállót. Ennyit látok Jakabszállásból. Az utat, a megszokott út széli családi házakat, egy egytornyú templomot, és a fedett buszmegállót. Félórát aszalódom az árnyékos megállóban, befut a busz, Bugacig kérem a jegyem, hamar odaérünk, ott aztán elveszítem a fonalat. Egy takarékszövetkezet előtt szállok le, s nem tudom merre, a megállóban senki, átmegyek a túloldalra, két ráérős nénike beszélget mindenféléről. Tőlük érdeklődöm. Kiderül az igazság, azzal a busszal kellett volna mennem, s előbb leszállnom, nem kellett volna Bugacig eljönnöm. Ők is arra a buszra várnak, majd tartsak velük, és egy szobornál kérjem meg a sofőrt, álljon meg egy pillanatra. Van ott egy elágazás, ott kell elindulnom egyenest gyalog. Ezt így elmondja egyikük egyszuszra, végül megnéz jobban, és megkérdezi, hová tartok ennyi holmival ebben a melegben. Elmondom, a tekintete egyetlen hatalmas kérdőjel, s ami a szívén, a száján, mondja is rögtön, „már ne is haragudjon, de maga szerint normális dolog ez ebben a melegben?” Mosolygok, nem cáfolom. Igaza van, de most került erre időnk. És ez benne a lényeg, a bitangolás, a tervezés, és a kiszámíthatatlanság, próbálok filozófiát gyártani a gyermeki szeszélyhez. Befut a busz, a sofőr ugyanaz, mint akivel idejöttem, elmondom neki kívánságom, kiállítja a jegyet, fizetek, és a közelében maradok, figyelem az utat, a megadott ponton meg is áll, elköszön. Lekászálódom, elmegyek a sarokig, megállok, körülnézek, terepszemlét tartok, tájékozódom, de semmi támpont. Abból indulhatok el, amit mondtak, ezen az úton menjek befelé, míg el nem érem a Pásztormúzeumot. Persze… Nem tudom, miről ismerszik fel. Talán egy tábla, egy felirat a bejáraton, vagy kiszáradni látszó szájamból a halkan és bizonytalanul feltett kérdések majd megsegítenek? Látok egy tanyát. Az időt nem tudom, az óra állását a busz útjából próbálom kikövetkeztetni, de amilyen az én formám, persze, hogy ebéd közben állítok be, mint szerencsétlen eltévedt vándor, mint kulturális utazó. Útbaigazítanak, kérek egy pohár vizet, megkapom. Azt tehát tudom most már, hogy egyenesen végig ezen az úton, amíg oda nem érek. De mégis bizonytalan vagyok. Megyek egy darabon, lestoppolok egy kocsit, pár méterre, ahol elfordul, kitesz, de még így is van mit köszönni, a lábam egyre sajog. Megyek még, a legjobb, hogy magam diktálom magamnak a tempót, s odaérek, amikor ott leszek, koradélután lehet. Gyanús a házikó, amely előtt elaraszolok éppen, becsöngetek, cseppnyi tájékozódás végett. Meg is kapom az információt, az udvaron terepjáró áll, vetek rá egy pillantást, az úr nem érti a néma célzást, megyek hát tovább, míg szemre össze nem érnek a fák, s akkor ott már célban vagyok, gondolom én. És lőn, az út enyhén kanyarodik, azon túl elővillan egy csárda, mögötte múzeumforma épület. Elhagyott, lakatlan, de gondozott ház, körötte harsog a fű, most is locsolnak éppen az automaták. Azt gondolom, ez a keresett múzeum. De olyan néptelen az egész környék, s annyira rendezett mégis. Leheverek egy fa árnyékában, és várok. Jegyzetelek valamit. Lassan múlik az idő. Az úton elhagy egy szekér, rajta turisták. Rá kell döbbennem, bármily jó itt várakozni, ez a hely mégsem a Pásztormúzeum, tovább kell rónom tiszteletköreimet, az egyszerű, mégis rejtélyes tájban. Majdhogynem leszaladok a szekérig, közben rájövök, ezzel eljuthatok a múzeumig, s annyi csak a dolgom, hogy ott türelmesen bevárjam a többieket. Veszek egy jegyet a szekérre, bevárom a sorom, végül a két kocsison, s egy rokongyereken kívül, aki láthatólag ott tölti a szünidőt, magam ülök a szeren egyetlen magányos utasként. Az út nem sietős. Lassan odaérek. Megpihenek egy tölgyfa árnyékában, majd nagy elszánással belépek a múzeum épületébe, köszönök, mutatom a jegyem, megnézek apróra mindent, figyelmesen, némely feliratokat el is olvasok, húzom az időt. Kis híján átbukom egy ott heverésző kutyán. Elsőre díszletnek vélem, majd látom, mozog a horpasza, szuszog, tehát él. Ismét lerogyok a tölgyfánál, a kutya kijön, szólok hozzá, odabaktat, az arcomba liheg, majd odadugja a fejét, hogy simogassam. Jólesik. Aludnék, de aggódom, a többiek vajon hol járhatnak? A múzeum ötig tart nyitva, beszélgetek az ott dolgozókkal, s mikor itt az ideje, s megtudom, szekér már nem visz vissza, de csak másfél kilométer, a lábamra nézek, s ekkor felajánlja a hölgy, hogy bevisz autón a csárdáig. Előre ülök, nyakamban a zsákom, kiszállva, le is dobom a fűbe. Aztán megcsörren a telefon. Érdeklődjem szállás és étek után, és cserkésszek be némi italokat is, buborékos vizet főleg. Betotyogok a csárdába, érdeklődöm a kemping iránt, mondják, hátul a csárda mellett. Lassan vacsorára jár az idő. Megkérdezem, meddig van konyha, reménykedve, hogy csak ideérnek idejében csavargó, vagy éppen eltévedő társaim. Beülök a csárdába, étlapot kérek, s bitangoló férfiember módjára egy korsó sört. Melegem van, a sör nyugtat és táplál. Étvágygerjesztőnek is kiváló. Bögregulyást kérek, s mert édeset sem ettem napok óta, helyi jellegzetességet: karikás palacsintát. Közben benépesül a csárda, nagy lélekszámú rokonság tart itt születésnapot, lopva, de nem tolakodóan figyelem őket. Szeretném magam legalább annyira otthon érezi, mint ők, de nem tudok ellazulni. A gyalogosok járnak az eszemben, végül távozás előtt fizetek, kiülök a gyepre a csárdával szemközt, és várok. Még világos van, de lassan besötétedik. Szifon, Jim, Báró úr sehol. Olykor rám telefonálnak, szerezzek tonikot, meg ásványvizet holnapra, meg ma estére. Betotyogok a már lassan záró konyhára, elrebegem a kívánságom, kiszolgálnak, nyájasak, nem nyugtalankodnak. Aludni nem tudok, besötétedik, már halkan világítanak a lámpák, és még sápadtabban a csillagok, s mikor a nem várt irányból zseblámpák fénye táncol az út porában, majd megáll az egyik fény, majd a többi is, és hallom a félhangos monológot, hogy itt van valami tábla, felirat, kiabálni kezdek: „gyere még harminc métert, és itt várok a tonikokkal a padon.” Kissé erősebb hangon megismétlem, mire leesik a tantusz, célba értek hát. Már csak be kell surranni a kempingbe, jó hálóhelyet keresni két fa között, esetleg lezuhanyozni, kitenni fáradt lábainkat a langykönnyű éjszakai szélnek, és aludni, aludni, aludni. Várhat az a zuhany reggelig, mert mire letenném magam, el is alszom.

Reggelre megfogalmazódott, nekem most ki kell ebből szállnom. Mert készületlen vagyok, mert megspóroltam a magam lábára szabott túrabakancsát, túrazokniját, mert edzetlen vagyok, ebből következően nyafizom, és hátráltatom a többieket, s a továbbiakban az is csak alibi lenne, ha az egyszemélyes előőrsöt játszanám. Ébredés után, el is mondom mindezeket, s a hosszas készülődés közben fogalmazódik meg az ellenérv, hogy dehogy, meg ez egyfajta dezertálás, és hogy gondolom. Előállok a másik érvvel, nagyon kihegyeztük az időt, vasárnapra érünk Szegedre szándékaink szerint, mindjárt vonatra is ülhetünk, másnap dolgozunk, s nem ártana egy kitartó hosszú alvás előtte. De menni akarnak tovább. Mert ott a cél valahol. A szívem érti, a lábam azonban jelez. Jobb ezt befejezni, előttem áll még némi gyaloglás, innen másképp úgysem jutok el az első buszállomásig. A fiúk tervezik, hogy meglátogatják a Pásztormúzeumot, ha már tegnap lemaradtak róla, némi tévelygés okán. Elfogyasztjuk villás reggelinket, de szunyunk még egyet. Nehezen kászálódunk össze, készül egy hosszabb jegyzet, s eldöntöm, ez majd bekerül a megfelelő helyre, változtatás nélkül, mint egy lenyomat, mint egy dokumentum:

Ahol a nyárfák összehajolnak keskeny csíkot, tengernyi darabkát hagyva a vízkék égnek, ott elfekszem a nappali csillagokat figyelve, ott talán otthon is vagyok percekre, bármely szegletében a világnak, s hol a föld az éggel meggörbülve egyetlen magányos fa hegyén összeér, még csak félúton járok, a célnak van neve, ismeretlen mégis. Így megy ez, és talán így megy jól.

Aztán amikor a többiek a szekérrel indulnának a múzeumba, készül gyorsan egy csoportkép.

Elbúcsúzunk egymástól, még visszanézek, mert mennék én velük, mint a jobb-rosszabb filmekben, de már döntöttem, fontosabb az egészség, s ha folytatom gyalog, vagy bármiképp, csak rontok a helyzeten. Elindulok hát vissza azon az egyenes néptelen úton, melyen tegnap errefelé tartottam. Az ösztön, vagy a lustaság kényszere, csak megállít, és lengetni kezdem a hüvelyujjam. Eredménytelenül, közelebb érve persze látom, külföldi kocsik, meg hát a stop divatja is lejárt már, én sem próbálkoznék, ha jobban bírnám a gyaloglást, de még mindig minden lépés egy-egy halk szisszenés. Számolom, a hatodik kocsi megáll, mondom az úti célt, de elvisz egészen Bugacig, s kitesz ott, ahol előző nap felszálltam a buszra. Irány Kecskemét. Kényelmesen elhelyezkedem, a célig majdnem mély álomba szunnyadok. Kecskeméten megkeresem a megállót, bár már korábban felvilágosítottak, hogy a 13-as állásból indul. Várok, árnyék sehol, tűz a nap. A karom alaposan leégett néhány nap alatt, csak most veszem észre. Megszólít egy kisgyerek, és lájmolni próbál, adok neki valamennyit, remélve, a buszútra még elég lesz az apróm. Megszólít egy lepukkant külsejű nő is, célja ugyanaz, kiderül, összetartoznak az iménti kissráccal. Elutasító, értetlen vagyok. Elsomfordálok, végre beáll a busz. Megveszem a jegyem. S most már tényleg szendereghetek, halkan suhanunk az autópályán, egy óra alatt otthon vagyok. Már csak a metróig kell eljutnom, aztán a HÉV-ig elgyalogolnom, onnan meg a házunkig. Kulcsaim egy csomóban valahol a hátizsák mélyén, egy mellény zsebében összegyűrve. A kapuban felhívom másikunkat telefonon, és kihívom. Meglepődik, örül és szánakozik, amikor meglát. Itthon vagyok, nem tervezek, de reménykedem. Egyelőre csak fürdenék, aludnék, Kerouacon jár az eszem, az ő szerencsétlen útjain, mesélni kezdek, aztán álmomban már a jövő évi útvonalat fontolgatom.

*vendégsor: Richard Brautigan

 

CéhKaptár

Mint egy falevél, amit már nem kíván a szél…

tél után és tavasz előtt, valahol a két világ között. a langyos nap keze végigsimítja meztelen vállamat, majd a tél északi szele lebegteti meg vörös ruhámat. a fák, mint a hullák karjai nyúlnak ki a földből és megváltást remélve kulcsolják össze gyenge ujjaikat.

egy ismerős dal ütközik belém, nem köszöntöm, csak körülölel, olyan melegen és forrón, ahogy csak egy anya karol át, többé nem ereszt, együtt forgunk egy kihalt udvar közepén. a kertekben kiszáradt és lefagyott növények, a közelben fák. az idő, mint egy óra a falon, most szétfolyik felettünk. a mutatók a föld szívével egy időben dobbannak. a tánc folytatódik, belén szivárog a csend, oly lehetetlenül néma, mint egy polaroid kép negatívja. a virrasztásra hívó halál harangja kondul meg kitépve egy másvilágból. szédülten hullok alá, mint egy falevél, melyet már nem kíván a szél. a dalelmenekült, de még mintha mélyen és halkan hallanám.

az utcán fekete tömeg hömpölyög a minden testek kertje felé. újra búcsúznak valakitől. lassan közelít egy fa, a távoli templomtoronya képzeletbe ájul. újra erősödik egy dal, egyre magasabbra szédít ez az ismerős hang. a fagyott életek között elsétál egy fehér alak. nem láthattam soká, mert a faun közelebb húzott magához, nőtt a dal és lefolyt az óra az idő ablakán. egyre gyorsabban, egyre magasabbra forgott a testünk. láttunk házat, udvart, nem messze tőle temetőt, majd az erdőt. a múló idő egyszerre üti a percek muzsikáját a faun szívének dobbanásával. a világ is csak az ő ritmusára változó labirintus. kizökkent egy újabb harangszó, elfojt a szél, a dal sem lebeg körülöttem, a fa sem karol és a levegő sem meleg már. meztelen vállam nem öleli a Faun gyógyító keze, vörös ruhám csak lebeg a tél északi szelében. befelé menet is dúdolom a Faun altatódalát, egy útvesztő, melyben én sem vagyok más, csak egy Ofélia…

Bálint Ágnes 2013

Eltévedt érzelmek

Volt egyszer valahol egy ház, egy teljesen hétköznapi ház, semmi rendkívüli nem volt benne. Ablakok és ajtók, szobák megtömve mindenféle bútorral, különböző berendezési tárgyakkal, ahogy egy rendes házhoz illik. Szőnyegek a padlón, függönyök az ablakon, fiókos szekrények, ágyak, kádak, szóval minden, ami kell. (Történetünk szempontjából ezeknek egyáltalán nincs jelentősége, de azért jó, ha tudja az ember.) Az egyik szekrény legfelső fiókjában takaros rendben éltek az evőeszközök egy-egy rekeszben: kanalak, villák, kések. Történt egyszer, hogy mosogatás és száradás után valaki rossz helyre tette az egyik villát… egyenesen a kanalak birodalmába. A magára maradt villa azt sem tudta, mit kezdjen gyötrő magányában, a társaitól elválasztva, családjának társaságától megfosztva. A kanalak nem egyszerű népek, legömbölyített fejük ellenére elég szúrós természetűek, nem fogadták szívesen a betolakodót. Persze kivétel mindig akad. Az egyik kanál azonnal beleszeretett a kecses evőeszközbe. Talán már találkoztak is korábban, miközben egy kiadós vacsorát követő fürdő után szárítkoztak. A villa is gyengéd érzelmeket táplált a kanál iránt, annál is inkább, mivel jól esett neki egy barátságos arc a megannyi szemrehányó tekintet között. Különbözőségük ellenére rendkívüli módon megértették egymást, már a kisvillák és kiskanalak nevein elmélkedtek. A helyzetük viszont nem volt túl rózsás, miután a kanalak rájöttek bimbózó kapcsolatukra, csak még mostohábban bántak az elárvult villával. A fiatalok a szökést tervezték, lábak nélkül viszont tehetetlenek voltak. Ennek ellenére nem hagyták, hogy kapcsolatukat befelhőzze a körülöttük élők hozzáállása. Nem is sejtették, hogy még ennél is kegyetlenebb sors vár rájuk. Egy borús napon ugyanis valaki észrevette az eltévedt villát és kivette a kanalak rekeszéből, elválasztva egymástól a szerelmeseket. Bánatuk határtalan volt, nem érezték többé az ízeket, csilingelő kacagásuk nem hallatszott többet a fiókban, senki másra nem tudtak gondolni egymáson kívül, egyedül voltak családjuk körében… Egészen addig a napig, míg ki nem csorbultak.

Bálint Ágnes 2013

Katicabogár

Debrecenben az Ősz első jelei mutatkoztak. A pajkos szél könnyedén kapott fel egy itallapot az egyik kávézó asztaláról, és játszi könnyedséggel táncoltatta azt az ide-oda kapkodó pincér előtt, aki láthatóan nem élvezte az ingyen műsort…

Néha bele- belekapott a járókelők hajába is, összevissza kócolva azt fodros ujjaival, s így haladt tovább mindenki halk szitkozódások közepette, ahogy a békák szoktak brekegni, ha érzik az esőt. A kollektív intuíció természetesen nem csalt; néhány perc múlva a süvöltő szél elcsendesült, s helyébe parányi esőcseppek érkeztek, halk kopogással jelezve a napernyőkön, hogy fedél alá kell húzódjon az, aki nem akar megázni.

Esett. A belváros szívében hirtelen gombamód szaporodtak meg a mindenféle színű esernyők, míg a Csapó utca fakó, sárgás-vöröses macskakövét sötétre festették az apró vízgömbök. Nem volt nagy zápor, de éppen elég, hogy az ember bőrig ázzon. Az égi sereg szúrós katonái senkit sem kíméltek, egy embert főleg nem…

A jövő-menő színkavalkádban csak egyetlen fekete “folt” volt. Ez a folt egy szakadt, sötétszürke szövetkabátot, pecsétes melegítőnadrágot és felemás sportcipőnek kinéző lábbelit viselő ember volt. Arcát dús szakáll takarta, mégis látszódtak rajta az erőszak jelei, háta pedig görnyedté vált az idők során a súlytól, amit a sors a vállára rakott; az ilyen embert ma úgy nevezzük: hajléktalan. Lassú léptekkel, mondhatni csoszogással araszolt előre, állva a szánakozással, közönnyel, vagy éppen undorral rátekintő gyalogosok elvétett pillantásait… Valaki azonban nem a hajléktalant látta meg benne, hanem az embert.

Egy harmincas éveiben járó anyuka éppen akkor hozta el hét éves kislányát a tanévnyitó ünnepségről, amikor az eső rázendített. Az iskola ajtaján kiérve mindeketten kinyották esernyőiket; az anyának egy terebélyes, napsárga esernyő volt a kezében, míg lánya egy kisebb, azúrkék színű esernyővel ügyeskedett, melynek tetejét egy tenyérnyi nagyságú skarlátvörös katicabogár díszítette. Közvetlenül indulás előtt az anyának eszébe jutott, hogy megfeledkezett kislánya rajzszakkörös jelentkezési lapjáról, amelyet az osztályfőnöktől lehet átvenni. Összecsukta a rikító esernyőt és kislánya mellé gugolt:

‒ Kicsim, anyának vissza kell szaladnia a suliba, maradj itt az ajtónál, mindjárt jövök!

‒ Oksi! De mikor jössz?

‒ Sietek, szivem!

Ezzel az anya hangos kopogással sietett vissza az épületbe, majd befordult egy sarkon, és eltűnt fiatal, szőke kislánya szemei elől.

Az immáron első osztályos hölgyemény nem tudta mit is csinálhatna magában. Pár pillanat múlva már nem gondolkodott, csak az esőcseppek halk, kopogó hangjára figyelt, amelyben ritmust, zenei összefüggést keresett ‒ “Páppápá” ‒ dúdolta magában. Megcsodálta a sokféle esernyőt, a színek karneválját, s közben magát billegetve tovább énekelte az általa komponált dallamot. Akármennyire is elmerült saját kis világában, nem tudta nem észrevenni azt a férfit, akinél nem volt ernyő, s ezáltal “kilógott a sorból”. A kislány nézte egy darabig, majd a félénkség legkisebb jelét sem mutatva odatipegett hozzá, és bátran nekiszegezte kérdését:

‒ Neked miért nincsen esernyőd? ‒ a férfi azt hitte, halucinál az éhségtől, vagy a kialvatlanságtól, ennél fogva reakcó nélkül tovább haladt.

‒ Neked miért nincs esernyőd? ‒ kérdezte újra, ezúttal hangosabban.

Másodjára már feleszmélt elvont bódulatából a megviselt férfi, s odafordulva meglátta a mellette álldogáló teremtést, aki rédeklődéssel tekintett rá, és kíváncsian várta a kérdésére a választ.

‒ Nincsen nekem olyan… ‒ jött a felelet rekedt, elhaló hangon.

‒ Elhagytad? Anya is mindig elhagyja a dolgait és utána mindig mérges. Te nem vagy mérges?

‒ Nem, én nem hagytam el ‒ s egy huncut mosoly lopakodott gondtarhelt arcának barázdái közé ‒ Régen volt esernyőm, de egy másik, erősebb bácsi elvette tőlem… ‒ ködös agyát ekkor emlékek tengere árasztotta el, s a kicsapódó habok szemeit is benedvesítették, elhomályosították, ám a kislánynak nem mutatta, mi történt.

‒ Szereted a katicabogarat? ‒ kérdezte meg egy kis gondolkodás után.

‒ Igen, szeretem… ‒ felelte a férfi majdnem elcsukló hangon, mosolyt erőltetve az arcára.

‒ Mmmm, akkor tessék, neked adom, de vigyázz rá! ‒ és átnyújtotta a kis, kék, katicás esernyőt törékeny kezével a szerencsétlen embernek, akit vertek, elkergettek, de még soha, senki nem volt vele ilyen kedves, és aki csak állt az esőben, és nem hitte el azt, ami éppen történik vele.

‒ Ide ne add, te! Elázol és megfázol!

‒ De te is megázol, és nekünk úgyis kettő van, de ígérd meg, hogy erre vigyázni fogsz! ‒ válaszolta a kislány, ártatlan, angyali mosollyal, miközben egy vízcsepp végiggördült az arcán a homlokától, egészen az álla aljáig. A férfi nem tudott mit mondani, csak álltak egymással szemben, immáron mindketten kitéve az időjárás viszontagságainak, s mindössze a kis, kék, katicabogaras esernyő választotta el őket egymástól.

‒ Megígérem. Köszönöm… ‒ fogadta meg az ekkor már meghatódottságtól nyeldeső ember, akiben ez az ártatlan csöppség felélesztett valamit, amiről akkorra azt hitte teljesen kihalt belőle: a reményt. Néhány másodpercre a sötét felhőkön keresztülhatolt egy fénysugár, és ahogy az ernyőre esett, a derengő, halványkék fényben láthatóvá váltak a férfi hálával és könnyekkel átitatott szemei. Amikor találkoztak a kislány meleg tekintetével, valami csodálatos és leírhatatlan dolog született meg közöttük. Ugyanebben a pillanatban lépett ki az iskolából a szőke leányzó édesanyja, aki ösztönösen, azonnal keresni kezdte gyermekét, s ahogy hirtelen megpillantotta, hogy egy hajléktalan elvette a kislányától kedvenc esernyőjét, az esővel mit sem törődve, rögtön odarohant.

‒ Azonnal adja vissza! Mit képzel Maga! Egy ártatlan egyerektől lopja el az esernyőjét?! Adja ide, nem érti?! ‒ Az asszony vehemensen cibálta ki a férfi kezéből az esernyőt.

‒ Én nem…

‒ Nem érdekel, hogy hány napja nem evett! A társait molesztálja, ne az én gyerekemet! Takarodjon innen! Táguljon!

A kislány szótlanul, meghökkenve nézte végig az eseményeket és nem tudta, mi történhetett. “A bácsi rosszat csinált, hogy anya kiabál vele?” gondolta magában, de nem talált választ. A férfi, ezek után tempósabb léptekkel, mint ahogy idáig jött, szó nélkül arrébb ment, mert ismerte már jól ezt a helyzetet, az anya pedig dühtől lobogva visszaindult a saját esernyőjéért.

‒ Gyere, Angelika! ‒ szólt nyomatékosan a kislányra, minekutána különböző, érthetetlen szitkokat dörmögött az orra alatt.

Az eső, ahogyan a perpatvar is, mostanra elcsöndesült, már csak néhol látszódtak a tócsák tükrére becsapódó esőcseppek rezgéshullámai.

‒ Miért kiabáltál vele? ‒ érdeklődött a lány.

‒ Sose állj szóba az ilyen bácsikkal, érted, kislányom?

‒ De miért? ‒ értetlenkedett.

‒ Azért, mert csúnya dolgokat csinálnak, és bánthatnak! Koszosak, és bármit elkaphatsz tőlük! Értetted amit mondtam?

‒ Igen anya…

Miközben édesanyjával kézenfogva sétáltak, Angelika visszapillantott, és meglátta, hogy a férfi is visszanézett rá, amelyet pajkos mosollyal konstatált.

‒ Vigyázok rá, megígérem ‒ suttogta a férfi elhaló hangon, s tovább folytatta útját, de immáron emelt fővel.

Bálint Ágnes 2013

Papírra vetül

Kezébe fogta a tollát, majd a könyökét az asztallapra támasztotta. Pontosabban szólva csak támasztotta volna, helye ugyanis nem igen akadt, a könyöklésre legalábbis biztosan nem. Éppen még csuklóval tudott volna odaférni a kívánt területhez, de csak motoszkálva, nem egészen úgy, ahogyan azt elképzelte. De talán nem is volt szüksége sem az asztalra (ami így nem is tűnt már olyan rendezettnek), sem a kezében lévő íróeszközre, sőt még a lámpára sem. A világításnak – ha valóban használták – az egész szobát be kellett töltenie. Ugyanis a közepén egy tábla állt, amelynek fényre volt szüksége, hiszen ez is csak egy hétköznapi tárgy volt: vaksötétben nem lehetett látni, pedig fontos volt a jövőbeni feladatokhoz ez a tábla, meg az, ami rajta volt: aktuálisan mindig más és más. Most össze-vissza szavak, mondatok akadtak egymásba, némelyiket talán még mi, laikusok is érthetnénk, de igazán csak az asztalnál görnyedő nő tudta értelmezni őket. Nekünk az a tábla semmit sem jelentett, neki azonban egy útvonal volt, ami elvezeti őt a célhoz. A kincset jelölő kereszt azonban még hiányzott róla, a bejelölt állomásokat is több évbe került összeszednie és még most sem volt biztos a felrajzolt útvonal helyességében. Pedig több embertől is megkérdezte: merre, hogyan haladjon tovább? A jobb esetekben a megkérdezettek némileg egy véleményen voltak – azonban ez a szerencsés fejlemény volt a ritkább. A legtöbbször ugyanis kiütötték egymást. Nem volt ritka, hogy némelyik válaszadó csak azért változtatott, hogy újat vagy egyedit mondjon, mást mint a másik, hogy ő legyen az a másik, aki valamilyen, esetünkben tehát másmilyen…

Furcsamód főszereplőnk is egy ilyen státusz megszerzéséért küzdött, no nem egészen másmilyen akart ő lenni, hanem csak úgy módjával, az egészséges keretek között, fogalmazzunk úgy: felismerhetően másmilyen. Az életünkben akart ő ez lenni, ilyen, de annak a részeként, amitől ugye különbözni is kívánt – talán épp a kincse által, bár biztosan a toll is segített neki az ásásban. Nem emlékezett már ő sem egészen, mi maga az eszköz, ami lukat fúrt az agyába – azt se jól. De milyen az a nem jó vagy helyes luk? Egy luk akkor is luk, ha épp nem kerek alakú, az gyakorlatilag egy hézag, amin átlát az ember, be lehet tömni meg miegymás. Hát miért más ez az agyfurat, mint más agyfurata? Talán a hely dönti el, meg a méret, de a luk attól még luk marad. Ott a feje tetején és szúr is, vagy sajog a seb – inkább sajog. Szúrni akkor szúrt, mikor keletkezett, akkor se a seb, hanem az a tárgy, amit perpillanat tollnak titulálok.

Ilyenkor nézett a táblára, ha kihagyott az agya valamit – most egy darabot. De a darab nem volt a táblán. Mit keresett volna ott? Itt általában csak olyan dolgok szerepeltek, amelyeket rá lehetett írni. Olyan volt, mint egy rendszer, bináris kódokból is állhatott volna, de a számok meg senkit sem érdekelnek, szóval jobb ez így – tehát szavak, útmutatók, amelyek számunkra még mindig jelentés nélküliek.

Körbe-, fel- és átjárt a pupillája: érzékelhetően figyelt, olvasott, követett valamit. Egy gondolatfonalat, amelyet már régóta maga előtt görgetett, azonban egyszer valamiért felszedte, és csak nézegette, forgatta; olyan-e amilyennek lennie kell? Az anyag a fontos, ennek is megvannak a fajtajegyei – akárcsak a kutyáknál: mekkora legyen a térbeli kiterjedése, melyek az összetevői, s mindez alapján nevezhető a fonál annak, ami.

A titkos recept „titkos” része is a hozzávalókban rejlik, hasonló problémával állunk szemben mi is, vagy inkább a történet főszereplője, aki sem az íróasztalon, sem a táblán nem tud túl jutni. Magára nem figyel – ránk sem, ezért nem halad se ő, se mi –, csak a mondatokra. Elkezd felidézni: általában rosszat, mert az olyan érdekes, meg megrázó, ha történik valami tragédia. Legyen neki jó nagy érzelmi töltete, érintsen meg minket. Szóval ez a cél, hogy merítsünk a rosszból, a jó, a derűs, következésképp unalmas.

Tehát serceg a toll, ahogy a tinta a papírra vetül…

De inkább a klaviatúra kattogását halljuk, mert 2013 van, s ez a normális, hogy pikk-pakk – méghozzá némileg puhán, de azért gyorsan. A szembe világít a LED-képernyő, roncsolja az is valamelyest a látást. Akkor most írjuk le a testet! – ez az utasítás a már említett agyfuratból származik, onnan visszhangzik. Legyen így: „…ahogy a gömbölyű…” – ilyeneket pötyög, mi ezt látjuk: foszlányokat. (Lehet, a saját életéből merít, de nem feltétlenül, csak valószínűsíthetünk, mert mi pedig magunkból indulunk ki, így tanították) De ne térjünk el a tárgytól, a billentyűk még mindig zörögnek, aludni úgy sem bírunk tőle. Egy-két kötőjelet is elcsípünk az írásból, s tovább olvassuk az előző részleteket: test sokszorosan, s annak az érzékelése, hogy a bőr meg az ujjbegyek mi mindent bejárnak. Nocsak! Érdekes nem a kép, hanem a felépítés módja – gondoljuk mi, vagy nem. Mert mégis a történetnek kell elkapnia minket, ahogy mi is a fonalat. Vonna be az írónő, ott az asztalánál, ha tudná, mit akar, vagy mit kell kifejtenie. A táblát újratörli, szivaccsal jól át, körkörös mozdulatokkal, ne legyen mázgás.

Aztán belefárad, a csuklói, az ujjai – mindene. Orvoshoz el sem megy, mert minek? tele a patika vény nélkül kapható gyógyszerekkel, meg mellékhatásokkal. Azt szedi be újra meg újra, mert aludni sem tud már. Mindig csak a táblára gondol, meg a fekete vonalakra. A klaviatúra már nem pötyög, a toll már nem serceg. Csak a megszokott táblás mozdulatok maradtak meg a csuklójában. Mi kintről nézhetjük csak őt, mindenféle dekódolás nélkül.

Beköszön(t) a LÉK

Párbeszéd Sz.-szel

éppen ugyanekkor
térhettél magadhoz
a németeknél,
pontosabban
valami németeknél
akik ugyan
kedvesek, de a
szívbajokra nem,
a másnaposságra
meg mégúgy sem.

gyárak és
olcsórestik ,
szétszabdalt körökben
gyűrűzöl sehová,
kiérdemelt reggeli
vezeklés, amiért
folyvást
véletlen ágyakba
botlasz.

céltalan utad
mégis mindig
valami esetleges
otthon-szerűség
felé konvergál,
amíg a korai
zarándokútban
lassan tisztul
a szemfehérje.

még csak 8.24
van (ezt pontosan
feljegyezted),
és te máris
levelet írsz,
pont valakinek,
amit – te is
tudod – sosem
fogsz elküldeni.

Beköszön(t) a LÉK

Életritmus

Nyeld le, hogyha káros, mintát ha nem virágos,
embert csak ha rákos, falvat hogyha város.
Nyeld le összes vágyad, kend szét velük ágyad,
állítmányhoz tárgyat, ördögöknek szárnyat.
Építkezz az ártérre, címkét egyél kenyérrel,
az este legyen reggel, s ha elaludtál kelj fel.
Mikor mindenki lázad, építsd tovább házad,
Ha kint az utcán fáznak, könnycseppjeid áznak.
A megnyert csatát bukd el, kincseidet dugd el,
S ha megérkeztél fuss el, hol meghalnál… oda juss el!

Beköszön(t) a LÉK

Lilla

ha cenzúrázva lennének a lányok
a melltartó egy fekete csíkot rejtene
egy undorító felirattal
amivel sohasem értenék egyet
vagy ha minden kerekség
kockás pixellé lenne elhaló színekben
érzelmeim helyetti szememet
csak képzetem elégítené ki
ahogy cenzorom kegye engedi
még maradhat egy kicsit a virágos ruha
a könnyű szoknyával együtt
szemem is becsippenti két farpofa
függőlegesen rámmosolyog a telt arc
ahogy követem még egyet kacsint
újra és újra egy eleven jelenvalóság

Beköszön(t) a LÉK

ha engeded

azt mondják, új csodák álmokban
nem születnek. reggelre kiálmodtalak.
idegenek az eddigi félelmeim,
ismerőssé az illatod vált, és az,
hogy hazavágyom megint, de
valami városi zsongás itt tart.
unlak, de még könyörögsz:
ha könnyes a szemed, már nem
hat meg. fásult idegekkel, hideg
kézzel és szívvel fordulok el. nem
sietek villamoshoz, direkt késem
le minden fontosabb színjátékomat.
nem hívlak, ha ígértem, hogy igen,
még vársz, még elhiszed, hogy
csak a vonat késett húsz percet és
még tudok hittel vágyódni hozzád.
szirénák egy esős tavaszi estén,
már nem havazik, már nem kérlek,
hogy maradj még velem. ha engeded,
holnapra ismét kiálmodlak magamból.
Nyelvi fordulat

O. Henry: Az elfoglalt üzletember szerelme

Fordította: Adorján Imola

Pitcher Harvey Maxwell irodájában volt üzletvezető. Megszokott volt tőle a kifejezéstelen és unott magatartás, ám amikor főnöke egyik reggel a szokott időben, pontosan fél tízkor, élénken és mosolyogva lépett az irodába, oldalán a fiatal titkárnőjével, azt még ő is szelíd érdeklődéssel és meglepettséggel szemlélte az asztala mögül. Lelkesen, vidáman köszöntötte beosztottját egy „Jó reggelt Pitcher!” felkiáltással, majd lehuppant az asztalához, olyan lendülettel, hogy csoda, hogy előbb át nem ugrotta azt, majd mintha csak vízbe merült volna, eltűnt a levelei és papírjai között, amik már türelmetlenül vártak rá.

A fiatal hölgy, akivel együtt érkezett, már egy éve Maxwell titkárnője volt. Szép volt a maga módján, de egyáltalán nem titkárnősen szép. Vörös haja csodálatosan pompázhatott volna, de ő erről teljesen lemondott. Nem viselt semmiféle ékszert, nyakláncot, medált, karkötőt vagy fülbevalót. Egyenesen azt sugározta, hogy semmiféle vacsorameghívásnak nem lenne hajlandó eleget tenni. A ruhája szürke volt, és meglehetősen egyhangú, viszont remekül passzolt a személyiségéhez. Pontos és diszkrét. Ízléses turbánkalapjában egy arapapagáj arany és zöld színű tolla díszelgett. Ezen a reggelen rendhagyó módon, bár a maga szégyenlős és szelíd módján, de szemlátomást ragyogott. A szemei álmodozóan csillogtak, az orcáin mintha csak valódi barackvirágok nyíltak volna, és az arckifejezése tagadhatatlanul boldog volt, miközben láthatólag egy közelmúltbéli esemény felé kalandoztak el gondolatai.

Pitcher, aki még mindig borzalmasan kíváncsi volt, mi történhetett itt, egyből észrevette a hölgy különleges viselkedését. Valóban feltűnő volt, hiszen ahelyett, hogy egyből bement volna a szomszédos szobába, ahol az asztala volt, még habozott és némileg tétován és határozatlanul ácsorgott egy darabig az iroda előterében. Egyszer meg is mozdult Maxwell asztala felé, elég közel menve ahhoz, hogy érzékelhető legyen a jelenléte. De hiába. Az asztalnál az a gépezet többé nem egy emberi lény volt, hanem egy kellőképp elfoglalt new yorki üzletember, zakatoló kerekekkel és csavarokkal a fejében.

Nos, mi a helyzet? Valami probléma van? – kérdezte Maxwell a nőtől indulatosan. Az asztalát úgy terítették be a nyitott levelek és szétdobált papírok, mintha csak hó borította volna. Zöld szemeivel élesen nézett rá, embertelenül és ridegen, türelmetlen tekintetét villantva felé.

Semmi – válaszolta a titkárnő, és egy apró, alig észrevehető mosollyal arrébb libbent – Mr. Pitcher! – szólt oda az üzletvezetőnek – Mondott valamit Mr. Maxwell arról, hogy új titkárnőt szeretne maga mellé?

Igen, említette – válaszolt Pitcher – Mondta, hogy szerezzek egy másikat. Már tegnap délután értesítettem az ügynökséget, kértem őket, hogy küldjenek át egy pár jelentkezői önéletrajzot ma reggel. Lassan tíz óra van, de még mindig nem kaptam egyetlen dokumentumot sem, sőt még túrót sem!

Mindenesetre, én szokásos módon folytatnám a munkát – mondta a fiatal hölgy – Tudja, amíg fel nem bukkan valaki, aki betöltheti a helyemet.

Visszasétált az asztalához, levette, majd a szokásos helyére akasztotta arany és sárga papagájtollal díszített turbánkalapját.

Kétségtelenül ez a nap reprezentálta legjobban, mennyire zsúfolt is Maxwell élete. Az óramutató agresszíven ketyegett és egyre gyorsabban és gyorsabban rótta a köröket, az asztali telefon pedig már-már krónikus fejfájást okozott újabb és újabb hangos csörgés támadásaival. Az emberek hullámokban csődültek be az irodájába, derűsen, élesen, rosszindulatúan, visszafogottan vagy izgatottan. A kifutófiúk ki-be járkáltak újabb üzenetek és levelek tucatjait hagyva az asztalán. A beosztottjai is mind úgy érezték magukat, mint a matrózok a viharban egy labilis hajón. Tulajdonképpen hurrikánok, földcsuszamlások, hóviharok és vulkánkitörések miniatűr reprezentációi zajlottak folyamatosan. Maxwell a falnak nyomta a székét, majd kezébe vette a telefonját és úgy bonyolította üzleti hívásait, mint egy balett táncos. Olyan fürgén pattogott az asztal és az ajtó között, akárcsak egy képzett paprikajancsi.

Az egyre csak fokozódó stressz kellős közepén Maxwell kimerülten felpillantott, és az előtte tornyosuló papírfal fölött az iroda előterét mustrálta. Hirtelen egy hatalmas aranyló hajkupacra lett figyelmes, ami egy félig előrehajtott, bársonyból és strucctollból készült napernyő alól bukkant fel. Társult továbbá mindehhez egy fókaprém utánzatból készült kabátka, valamint egy feltűnő gyöngysor, amin a szemek akkorák voltak, mint egy-egy dió, és majdnem a földig értek le, a végén egy ezüst, szív alakú medállal. A nem mindennapi kiegészítők tulajdonosa pedig egy önimádó fiatal hölgy volt, akit éppen Pitcher szórakoztatott szemmel láthatólag igencsak lelkesen.

Uram, ez a hölgy a titkárnő ügynökségtől jött, a betöltendő pozíció kapcsán szeretne találkozni önnel – lépett be egyszer csak Pitcher az irodába.

Pozíció? Miféle pozíció? – kérdezte Maxwell szemöldökét ráncolva, miközben csak félig fordult meg székével az ajtó felé. Kezei ismét tele voltak papírokkal.

A titkárnői pozíció – mondta Pitcher – Hiszen ön mondta nekem tegnap, hogy hívjam fel az ügynökséget, és küldjem be önhöz ma reggel a legalkalmasabbat.

Magának teljesen elment az esze Pitcher! – mondta Maxwell felindultan – Miért bíztam volna magára bármi ilyesmi feladatot? Miss Leslie, a jelenlegi titkárnőm kiválóan végzi a munkáját már egy éve. Attól a naptól kezdve, hogy itt van, tökéletesen meg vagyok elégedve vele. Ez a munkakör az övé lesz, egészen addig, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy itt hagy minket! Sajnálom hölgyem, de nálunk semmi szükség nincs magára. Vond vissza azonnal a rendelést az ügynökségnél, Pitcher, és kérlek, ne hozz ide többet ilyen nőcskéket!

Az ezüst szívecske felháborodottan sarkon fordult, és szinte szó szerint kivágtatott az irodából, miközben pusztán véletlenül belerúgott egy pár útjába kerülő bútordarabba. Pitchernek persze több se kellett, rögtön megragadta a pillanatot, hogy a hölgyike vigasztalására siessen, és bőszen bizonygatta, hogy „az öreg” már nem éppen beszámítható, nem tudja, mit beszél, és könnyedén elveszíti a fejét egy szempillantás alatt.

A kis incidens hatására természetesen nem állt meg a világ, az őrült hajsza és a nyomás még ádázabb lett, és egyre gyorsabban növekedett. A földön féltucatnyi részvény és értékpapír hevert, amik egyébként Maxwell legfontosabb befektetőinek elengedhetetlen okmányai voltak. Az újabb vásárlási és eladási megrendelések úgy repkedtek befelé az irodába, mint a megkergült fecskék. Maxwell úgy dolgozott, mint valamiféle magas felszereltségű, kifinomult és erős gépezet. Teljes odaadással, a tőle telhető legnagyobb sebességgel, egy percig sem hezitálva az éppen odaillő kifejezésen vagy szón, magabiztosan, és mindezt óramű pontossággal. Értékpapírok és részvények, kölcsönök és jelzálogok, határidők és biztonsági eljárások. Ez maga volt az üzlet világa, amiben nem volt helye semmiféle természetes emberi viselkedésnek, vagy bármiféle átlagos, mindennapi tevékenységnek. Az ebédszünet azonban átmeneti áramszünetet is jelentett, ami a Maxwellben működő gépezetet illeti. Egy órányi nyugalom időszaka volt ez.

A főnök mozdulatlanul meredt maga elé az asztala mellett. Kezében továbbra is papírkötegek. A jobb füle mögött töltőtoll. A hajszálai őrült módon az égnek meredtek. Az ablaka nyitva volt, és üde, tavaszi levegő áradt keresztül rajta, a természet ébredezése pedig most Maxwellt is felébresztette egy kissé. Ez az illat, ami a hatalmába kerítette, valószínűleg a liliom összetéveszthetetlen aromája, egy pillanatra tényleg mozdulatlanná dermesztette a folyton tébolyult módjára rohangáló üzletembert. Hosszú percekig merengett, mígnem ráeszmélt, hogy az illat nem is az ablakon keresztül érkezik, hanem a szomszéd irodából, ahol titkárnője, Miss Leslie végezte teendőit. A csodás aroma élénken, színesen, sőt, majdhogynem kézzelfoghatóan táncolt előtte. Az üzlet világa hirtelen úgy szállt tova, akárcsak egy esőfelhő. És Ő ott volt a szomszéd szobában. Mindösszesen húsz lépésnyire tőle.

Viszlát George, innentől már magam is megbirkózom az ügyekkel – mondta Maxwell félhangosan – Most meg fogom kérni őt… Egyszerűen nem értem, miért nem tettem meg ez idáig.

Maxwell átsietett a szomszéd szobába. Megállt a titkárnője asztala előtt, aki kedves mosollyal nézett fel rá. Gyönyörű volt, a szemei gyémántként csillogtak, arcán pedig ismét kinyíltak a barackvirágok. Maxwell ábrándozva nézte az asztal másik oldaláról, miközben kezében még mindig ott voltak a papírcsomók és füle mögött a töltőtoll.

Miss Leslie – kezdte sietve – Egyetlen percig sem várhatok tovább. Most, ebben a pillanatban kell elmondanom magának valamit. Lenne a feleségem? Nem volt időm, hogy kifejezzem a szerelmemet ön iránt, de higgye el, én igazán, őszintén szeretem magát! Kérem, ne csigázzon tovább!

Mondd, mégis miről beszélsz? – A fiatal nő teljesen kikelt magából. A lábára pattant, és hatalmas, elkerekedett szemekkel nézett Maxwellra.

Hát nem érti? – türelmetlenkedett Maxwell – Azt akarom, hogy a feleségem legyen! Szeretem magát, Miss Leslie! Csak akkor akartam elmondani, amikor a dolgok lelassulnak egy kicsit körülöttem. Most is épp hívásom van… Mondja meg nekik, hogy várjanak, Pitcher! Szóval, mit szól, Miss Leslie?

A titkárnő kétségbeesetten kapkodott levegő után. Úgy tűnt, mint aki éppen egy hatalmas sokk hatása alá került. Majd hirtelen, a következő pillanatban már könnyek záporoztak a szeméből. Finoman mosolygott a cseppek függönyén keresztül, és az egyik kezével gyengéden átkulcsolta az előtte álló férfi nyakát.

Most már értem. Ez a fránya üzlet az oka mindennek. Teret nyert az egész elmédben, és minden mást kisöpört a fejedből. Egy pillanatra rettenetesen megijedtem. Hát nem emlékszel, Harvey? Tegnap este, pontban 8 órakor volt az esküvőnk, a sarki kis templomban.

Nyelvi fordulat

Dave Eggers: Matyi, a légy, akit halálra untatott halhatatlansága

Fordította: Kókai Erzsébet

Él valahol egy Matyi nevű légy, akit sosem fog elérni a vég. A legtöbb házilégy csupán néhány napot él, de Matyinak megadatott a halhatatlanság, amiről sok-sok éven keresztül pozitívan vélekedett. Mostanában viszont kevésbé lelkesíti fel a tény, hogy halhatatlan. Túl sok barátja halálát kellett végignéznie, és elnehezült a szíve. Már régóta tisztában volt vele, hogy hatalmas szíve van, és nehéz szívvel kellett ráébrednie arra, hogy a hatalmas szív bizony hatalmas teherrel jár. Annyira nehéznek érezte a szívét miközben repült, mintha egy zongorát vagy egy üllőt cipelt volna magával. Már tizenhat éve halhatatlan volt, és feltevése szerint ez idő alatt nagyjából ezerkétszázötven légypajtása volt, akik közül már egyik sem legyeskedik többé senki körül. Franciska, Dani, Günter, Marci: elhulltak mindannyian.

Matyi az évek során igyekezett csökkenteni a napi légyhullás arányát. Hatszát körül volt az elvesztett légybarátainak a száma az első három vagy akörüli években, ezért egyre több időt töltött egyedül, így kissé szétszéledtek az ismerősei – egyszerűen nem tudta elviselni a mindennapi haláleseteket. Szandi, Gáspár, Anna, Kata: mind lehulltak. Vajon elmondta valamelyik „jövőmenő” társának, hogy ő halhatatlan? Nem, soha. A legtöbb légy még azt sem tudta, hogy ő maga meg fog halni; egyikőjük sem foglalkozott a jövővel. Azzal töltötték a napjukat, esetleg napjaikat, hogy repültek, leszálltak különböző tárgyakra, felfedeztek mindenféle üvegfelületet, amit találtak – ó, az üveg érzése a talpad alatt egyszerűen valami leírhatatlan érzés – és végül amint ráleltek egy ablakpárkányra vagy egy pohár narancslére, hanyatt fordultak és feladták. Tizenhat éven keresztül Matyi vagy ezerszer keresztülment sokkon, undoron és együttérzésen, de mostanra belefáradt. Megunta az életet, a halált, a látást és tudást és a lélegzést. Ezért elhatározta, hogy amint lehetősége lesz rá, berepül a szádon vagy az orrlyukadon, lévén ez az egyetlen módja egy halhatatlan légynek, hogy véget vessen életének. Kérlek, lásd őt szívesen, bocsáss meg neki és segíts átjuttatni a másvilágra! Ne köhögj vagy rágj!

Nyelvi fordulat

Charles Bukowski: A kurvának, aki elvitte a verseimet

Fordította: Szegedi László

egyesek szerint ki kell hagynunk a személyes siránkozást
a versekből,
absztraktnak kell maradni, és hát van is ebben valami,
de hát jézusom;
tizenkét versem tűnt el, másolatokat nem gyártok,
és a festményeim is, pont a legjobbak;
ez gyilkos;
ki akarsz facsarni, mint a többi pasit?
miért nem a pénzt vitted el? úgy szokták
a sarokban alvó részeg trógerekkel.
legközelebb vidd el a bal karom vagy egy ötvenest
de ne a verseimet;
nem vagyok Shakespeare
de néha egyszerűen
nem jön több, se absztrakt, se más;
pénz mindig lesz, meg kurvák és részegek
amíg csak élünk,
de ahogy Isten mondta
keresztbe tett lábakkal,
látám, hogy sok költőt teremtettem
de költészetet
azt elég keveset.

CéhKaptár

A kávé filozófiája

„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből.

Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és szülőszobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen megtörténik. Csupán éreznie szükséges.

Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás együtt jelen van, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.

Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.

Külön bája van annak, mikor valaki az esőben úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.

Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta intimitást, és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.

A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó kifejeződése. Itt a nők hölgyekké a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó.

Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet. 

CéhKaptár

Marad

Nem vagyok hozzászokva,
hogy nem hagysz el
a piros bőröndödnél fogva, ha
nem tetszik az egyik
életviteli módszerem,
a bőrszínem,
amikor magas alkoholszinten
szürke, és nem tudok beszélni
másnap.
Itt van például a költészet,
hogy a pénz sosem annyi
vagy csak éppen, és
a félretétel nem megy
– szükségképpen
és adódóan a fentiekből
mindig akad
valamilyen inni-,
vennivaló.
Nem teszek zsebre,
félre eleve,
a földtől fölfelé járok,
esténként el-el,
majd valami
drága gépalkatrészért
kell azonnal
a boltba jutni
még aznap este hétig,
futni ki a pénztálca
utolsó ép tízezreséig.
Két héttel előbbre
a fizetésemért
már mindent megvettem,
jövő októberig
precíz tervben van
a lakás video- és hifi-toronnyá
alakítása, nagy mennyiségű
sör megivása és néhány
élménytúra külföldön,
meg irodalmi estek,
visszatérve élve
újra a költészeteknek.
Ezt elvben sem
könnyű állni,
belátom. És ígértem,
tényleg, hogy csínján
bánok a hajlamokkal,
a forintokkal
nem előre, hanem
utólag bánok el,
illetve akkor sem
úgy, és ez, ajjaj,
de ingoványos talaj,
még ha fogytam és kevesebb
volt a sör is tavaly
ősz óta, a spórolás
egy része meg is volna,
a kütyükkel kapcsolatban
kicsit vacakul állok,
de az is meglesz,
ha koncentrálok,
attól kezdve…
Jó, jó, ilyet már mondtam,
tudom, persze.

Nézel, bőrönd
nincs, feloldásul
mosoly,
a szemed fénylik rá
az arcomra, kipirosodik,
én suta mozdulattal
simítlak vissza.
Ez a rész, úgy, ahogy van,
megolvad:
fehér jég színes poharakban.
Tényleg úgy változunk
lassú adagokban,
hogy nem változtatunk.

CéhKaptár

A bűnmókus nyolcadik napja

Az egész ott kezdődött, hogy jó ember akartam lenni, aki betartja az írott és íratlan szabályokat. Nem könnyű, de gondolom, ezt maguk is tudják. A lelkifurdalás rozsdája azonban acélos lelkemet napról napra rágta, rágicsálta, porította. Hiába nem blicceltem, loptam, csaltam, vagy nem kívántam meg a felebarátom okostelefonját, mindig voltak olyan szituációk, amikor belém mart a lelkiismeretem foga, mert nem lehetett becsületesen megoldani a dolgokat, csak rossz és rossz közül választhattam.

Közeli barátaim ismerték problémámat, egyikük vetette fel a megoldást:

‒ Szerintem, ami neked kell az egy bűnmókus.

Első döbbenetem után már indultunk is a külvárosi szuterénben működő állatkereskedéshez.

‒ Hasonlóan működik, mint a bűnbak, csak az már teljességgel elavult. Egy mókus sokkal kellemesebb, formatervezettebb és a modernebb igényeknek is megfelelőbb állat – magyarázta barátom.

‒ Neked is van bűnmókusod? – kérdeztem.

‒ Nem, nekem egy csak egovombatom van, mert régen kisebbrendűségi érzésekkel küszködtem. Ebben az üzletben vettem én is. Persze, ezek mind génmanipuláltak, de az a lényeg, hogy működik a dolog. Természetesen még nem annyira ismert ez a szolgáltatás, de még nincs is annyi állat, amennyi kielégítené a felmerülő igényeket.

Egy magas, középkorú, csontos arcú férfi fogadott minket az üzletben. Aláíratatott velem egy szerződést, apróra kifaggatott a problémámról, amelyeket orvosolni akarok, és közölte, hogy részletre is vásárolhatok. Az árak egyébként roppant kedvezőek voltak.

‒ Milyen színben óhajtja a bűnmókust?

‒ Nem a színe a lényeg, de ha választani lehetne, akkor legyen, mondjuk középbarna.

‒ Okkerszín farokkal, halvány vörös csíkokkal megfelel? – petyerészett az ősöreg asztali gépén.

Közben elkezdtem nézegetni a falakon levő állatokat ajánló plakátokat. Volt ott minden: szexhiúz, érzelemkifejező vakond, stresszsün, szégyenkolibri, egovombat, addikciós tapír, optimizáló denevér, szocializáló szarvasbogár, füllentő csirke, gendergekkó és még sok minden más.

A boltos kiment és nem sokára visszatért egy kifejező tekintetű bűnmókussal, aki középbarna – vagy ahogy a népnyelv mondaná fosszínű ‒ halvány vörös csíkos bundát viselt. Egy jókora mogyorón nyammogott.

‒ Tersánszky Radványnak hívják ‒ közölte a boltos. – Át fogja venni az ön minden lelkifurdalását, de emiatt ne legyen lelkifurdalása, mert egyrészt azt is ő élné át teljes intenzitással, másrészt ő ezt élvezi. A bűnmókus igazából elég mazo kis dög. Szerintem ez a példány sem kivétel.

Vettem még két kiló földi bűnmogyorót, amely az eladó szerint kitart egy hétig, majd fizettem. Berakta a sztoikusan mogyorózó Tersánszky Radványt egy bűnmókustároló dobozba, és odatette mellé a használati utasítást.

‒ Az első hét a beüzemelés időszaka. Ez alatt a hét alatt a bűnmókus felerősíti az ön bűnös hajlandóságait, gondolatait, hogy ő szinte hullámokban érezhesse a lelkifurdalást és bűnbánatot. Ekkor akár füstölhetnek, szikrázhatnak is a fülpamacsai, de ez teljesen természetes. Át kell élnie a superbia, avaritia, luxuria,invidia, aceria, ira és gula napjait, hogy aztán a nyolcadik napon minden helyreálljon a régi kerékvágásba, csak annyi változik, hogy ön nem nyögi többé a lelkifurdalás és bűntudat szörnyű terhét, mert a bűnmókus megszabadítja ettől. Ezalatt az idő alatt egy-két óránál hosszabb időre ne váljon meg a bűnmókustól, mert megszakadhat az aurális kapcsolatuk.

A boltos adott egy noteszt, hogy jegyezzem fel első hét közös napomat Radvánnyal.

Barátom, aki nemrég vesztette el nagymamáját, egy gyásznutriát szeretett volna venni, de az épp kifogyott, a boltos előjegyzett neki egyet. Vett az egovombatnak tápot, meg valami labdát. Aztán én és Radvány hazamentünk. Csak ült a dobozában, nézett és mogyorózott. Elkezdtem a feljegyzéseket vezetni a noteszbe az elkövetkező hét napról.

Első nap: Superbia

Nem mentem be dolgozni, annyi fárasztó nap után csak megengedhetem magamnak, hogy pihenjek. Tizenegykor telefoncsörgésre ébredtem, az egyik főnököm hívott. Mit képzel, hogy megzavarja okvetetlenkedésével a nyugalmamat? Mikor gorombáskodni próbált, a lehető legnemesebb hangszínemen emlékeztettem arra, hogy milyen jelentéktelen figura is ő, és hogy igazán megköszönhette volna, hogy emeltem ótvar cégének fényét szerény személyemmel. Mielőtt szóhoz jutott volna, közöltem: kilépek. Visszafeküdtem és jóízűen aludtam kettőig. Délután rendeltem egy pizzát, de mire a futár kihozta, teljesen kihűlt. Elvettem tőle és közöltem vele, hogy ezért nem vagyok hajlandó fizetni, majd rácsaptam az ajtót. Este miután megetettem Radványt, a blogomban megosztottam legújabb bölcs gondolataimat a világról, bár attól tartok nem igazán tudnak ezek mit kezdeni vele, de már ha csak néhány morzsa is eljut sekélyes tudatukig, már az is jó a haladás szempontjából.

Második nap: Avaritia

Egész nap tévéztem, ebbéli tevékenységemben Radvány neszezésén kívül néhány okvetetlenkedő zavart csak, úgy, mint a rákos gyerekeknek gyűjtő alapítvány, meg valami számlás. Természetesen nem láttak tőlem pénzt. Délután lementem a boltba, és teljesen résen voltam. Közöltem a húspultossal, hogy nem, nem maradhat a tizennégy deka, amikor csak tízet kértem. Este hívtak haverok bulizni, de mondtam, hogy a mókusomat nem szeretném még egy hétig magára hagyni. Valójában nem ez volt a fő ok: pénzt nem akartam most költeni. Aztán a lány hívott, akit fűzök mostanában, de nem tetszett neki az az ötletem, hogy ugorjon fel hozzám pár chipsszel, sós mogyoróval, meg egy üveg pezsgővel, inkább moziba ment volna. Még mit nem. Ha filmet akarok nézni, letöltöm. Radvány szinte egész nap a szekrény tetején kuksolt és többnyire unottan nézelődött.

Harmadik nap: Luxuria

Ezen a napon bizonyos késztetéseim voltak. Rákerestem hát olyan oldalakra, mint a pipipopi.hu, meg a csoccsentyu.hu, és próbáltam elterelni a gondolataimat, de még Radvány is elégedett, kéjes sóhajokat hallatva hempergőzött dobozában, mint aki tavaszt érez. Ismét a bájtos hölgyekhez fordultam, de éreztem mindez kevés lesz. Ráírtam „barátnőmre”, de úgy látszik, megharagudott. No de kit érdekel? Van lány épp elég. Itt az ideje, hogy lemenjek valami menő helyre. Este tízre belőttem a sérót, befújtam magam Axe-al, felállítottam a pólóm gallérját és elégedett voltam magammal. Lehetnék ennél kúlabb? Lehetnék. Így esett, hogy az Angel Beach nevű klubba magammal vittem a bűnmókusomat, dobozostól. Lehet, azt mondanák sokan: talán sok volt már a hetedik koktél. Talán nem kellett volna kivenni a mókusomat a dobozából, a vállamra ültetni és úgy lejteni buja táncot. Talán nem volt jó ötlet az egyik lánynak, amikor Radványt simogatva megjegyezte, hogy de szép nagy farka van, azt válaszolni, hogy az semmi, megnézed az enyémet? Észrevehettem volna előbb is a barátját, de így volt tökéletes ez a nap.

Negyedik nap: Invidia

Egész nap szenvedtem. Borzasztó ‒ gondoltam ‒ hogy vannak, akik jól érzik magukat, nevetnek, esznek, szeretnek. Utálom a boldog embereket! Én pedig elpusztulok a másnaposságtól, valamint az állam is fáj ott, ahol megütött az a vadbarom. Miért nincsenek nekem ilyen izmaim? Miért kell így élnem? Miért csak egy bűnmókusom van, nem pedig egy méregdrága bűnpitbullom? Álltam az ablakban és néztem a lent sürgő forgatagot. Ők sikeresek, boldogok, van pénzük, autójuk… nekem nincs szinte semmim. Ha nekem sincs, ne legyen nekik se!

Tersánszky Radvány odajött, és csillogó szemekkel a lábamhoz dörgölődzött enyhén füstszagú testével. Fülpamacsai még egyet-kettőt kéken villantak.

Este lesurrantam a parkolóba és a legdrágábbnak látszó kocsikat lefújtam festékszóróval. Hogy még jobban érezzem magam utána a tévé előtt elképzeltem boldog párok szakítását, milliomosok utcára kerülését miközben szétverik a felhalmozott értékeiket. Éreztem, aludni fogok, mint a tej.

Ötödik nap: Gula

Végre volt étvágyam. A számlákra félretett pénzemen nagybevásárlást tartottam. Azt mondják éhesen nem szabad bevásárolni menni – nos, én elkövettem ezt a hibát. Úgy éreztem, megérdemlem, hogy mindenből a legfinomabbat vegyem. Azokat, amelyeket a legjobban kedvelek, meg olyan régen kiakartam próbálni a kaviárt, vagy a különleges szarvasgombás bonbonokat! Szatyrokkal felpakolva, de beugrottam még a cukrászdába, hogy vegyek egy fenséges csoki tortát.

Mit mondjak még? Pukkadásig laktam. Radvány is követte a példámat, evett egész nap, pedig már fogyóban a bűnmogyi és eléggé elhízott. Ma már nem tudott felugrani a szekrényre.

Hatodik nap: Acedia

Ma lusta vagyok feljegyzéseket írni.

Hetedik nap: Ira

Ma számot vetettem azzal, hogy elfogyott a pénzem, nincs állásom, nem áll szóba velem a szerelmem, a fél arcom véraláfutásos, és ezért valaki felelős. Tehetetlen dühömben széttörtem a konyhaszekrényem tartalmát, majd magának a konyhaszekrénynek estem neki, de ez sem segített, mint ahogy a nyitott konyhaablakból való ordítás sem. Nem akartam, hogy a szomszédok rám hívják a rendőrséget, ahogy ígérték. Tersánszky Radvány ez a dagadt bűnmókus elégedetten nézett rám, miközben mancsocskáit dörzsölgette.

‒ Te! – kiáltottam ‒ Te vagy a felelős mindenért!

Olyan könnyű, egy kedves, védtelen kisállat nyakát egyetlen dühödt mozdulattal kitörni, hogy nem is hinné az ember.

Az elmúlt hét napban soha nem éreztem szemernyi bizonytalanságot, megbánást, lelkifurdalást. Erre vágytam.

…Elbuktam.

Nyolcadik nap: Csütörtök

Egy nehéz éjszaka után visszavittem a döglött mókust a boltba. Az eladó a fejét csóválta:

‒ Biztos, hogy rendeltetésszerűen használta? ‒ Zavartan bólogattam. Az eladó végül vállat vont, mondván, biztos selejtes példány volt. A garancia érvényes volt, megjavítani nem tudták, és kicserélni se, mert nem volt bűnmókus a raktáron, de kérésemre kitömték. Ott marad majd Tersánszky Radvány a szekrényem tetején mementóként számomra. Mereven néz üveggomb szemeivel, figyelmeztet, figyel. Ha lesz munkám, első dolgom lesz, és veszek egy Nyugicicát. Az eladó szerint ez az alapkategóriás lény jobban passzolna a személyiségemhez.

CéhKaptár

Barátság

Anyám először hosszában vágta ketté a kenyeret, utána aprította takaros félkaréjokra. Rádarabolta a pirított hagymára az összeállt vért, de a világ legfinomabb reggelijét is kapkodva faltuk, mert ilyenkor már érezni lehetett a piruló disznószőr szagát. A lócitromhoz, vagy a gyulladó olajkályhához hasonlít. Békés és meleg, amiből egyre mélyebbet és mélyebbet szívsz le a tüdődbe, mert ezek a szagok otthont teremtenek. Szegényes, pokrócfinomságú, enyhén szarszagú otthont. Ahol peronoszpórás a szőlő levele, a gyümölcsfáknak mindig csak a fele van kiszáradva, a másik felén sűrűn terem az apró gyümölcs. Ahol úgy állapítjuk meg, merről fúj a szél, hogy gyengéden lelógatjuk a nyálunkat, már ha megfelelően gumis állagúra van összeállva, és ahol vasvillával kergetnek minket, amiért századszorra is a szalmakazalon csúszdázunk, a halom pedig néhány figyelmetlen óra alatt lesz egyre kisebb, ámde terebélyesebb. A perzselőnk akkor már gázpalackról ment. A disznót a kerti csap melletti betonra vitték, a slaggal könnyebb volt a lekapart szőrt és az elernyedt segglyukából kiömlő szart leöblögetni. Négy téglát tettek a gerince alá, majd ebből a kiinduló helyzetből forgatták később. Mi azért álltunk ott, hogy kívánság szerint kávét vagy pálinkát vigyünk. Egy idő után, ahogy egyre tisztább lett az állat, kaptunk egy-egy bőrdarabot, ami már szépen megtisztult, és felvált a kaparástól-perzseléstől. Megsóztuk, és boldogan rágcsáltuk. Nem volt finom, igaz, rossz se. Nem volt annak semmilyen íze. Egy ideig ropogott a fogunk alatt a nagy szemű só, aztán ha elázott a szánkban, akkor már csak egyszerűen nyál íze lett az összeharapdált bőrnek.

A disznóról először a négy hatalmas combot vágták le. Körmöt, csülköt darabolni már a házban is lehetett. A megmaradt óriási henger kettéhasítása volt az egyik fénypont. Olyankor már alig lehetett hozzáférni a testhez, mindenki körülállta. Apám körbenézett, jelentőségteljesen fent a nagykésen néhányat, és elkezdte. Erős, lassú, ismétlő mozdulatokkal vágott a testbe. Kétoldalt a keresztapám és a nagyapám belekapaszkodott a húsba, úgy húzták szét a pontos sebészi munka érdekében. A zsír felbukkanása már elindította a pálinkásan szurkáló gépezetet.

Te, ennek sárgás a zsírja! Biztos kukoricán tartottad, hogy jól felfújd!

Még egy szó, és belenyomom a fejed, hogy megkóstold, te tetű!

Én pedig nem értettem, hogy az a vékonydongájú keresztapám hogy mer ilyeneket mondani az én hatalmas apámnak. Mindeközben azért szorgalmasan a keze alá dolgoztak, bár nagyapám ennél a pontnál kezdett kicsit lassulni. Idős is volt már, az alkoholt se bírta úgy, de senki nem mert rászólni, hogy üljön le. Ha nagyon rosszul állt már a kezében a bárd, megpróbálkoztak velem. Hátha az egyetlen bongyor hajú, kis húsos lányunokája meghatja. Meghatotta. Nekem nem kevert le egy nyaklevest se, viszont a bárdot senkinek nem adta. Onnantól egy kicsit gyorsítottak a munkával, minél gyorsabban kerülhessen a tepertő az üstbe, hogy a sülésnek a felügyeletét rábízhassák az öregre. Az asszonyok odarebbentek a kiterített disznóhoz kilapátolni a gőzölgő beleket és gyomrot, és vitték is el. Ahogy elmentek, apám sokszor megjegyezte:

Mintha nőtt vóna a Mari fara.

Erre keresztapám feltűnően a munkájára figyelve mellékesen megjegyezte:

Terhes.

Ez pedig mintha csak apámnak lett volna vicces.

Megint? Minek! Van már nálatok kölyök egy abálótállal! Verted volna a faszod inkább csalánba!

Télen?

CéhKaptár

Tökfaragvány

Mindenki a maga tökének faragója.”
(amerikai mondás)

Tökön-paszulyon

A tökhintó dimben és dombon, gázlón és gázlómadáron, barna erdőtalajon és párálló hajnalon hajtott keresztül. Úgy suhant, mintha ártatlan galambraj reptette volna a légben, kerekei turbinaként turbékoltak egyre távolabb a hercegi vártól.

Cunder Ella a kocsi ablakán kihajolva sürgette a pár órája varázspálcával teremtett lakájt, hogy „hej, nátrium-kloridozz oda a lovak közé”, mert nemsokára éjfél, s akkor eltűnik minden, elnyel mindent a tündér-keresztanya ígért mágiaörvénye, én meg itt maradok magam, az elillanó éj és egy fél pár, lúdtalpbetétes, műbőr csizma társaságában.

A derék hajtófiú felhajtott pantallóval pattogtatott a penta-ló hátán, a vezérparipa prüszkölve ösztökélte társait a sebesebb haladásra. A tökhintó csak gurult és gurult keresztültörve málló deszkakerítéseken, még szemtelen szúró kukoricaföldeken, megállíthatatlan robogott előre az épített és a természetes minden akadályán át.

Cunder Ella elégedetten nyugtázta lakóhelye megpillantását. Szép kis csavart vitt ebbe a történetbe, amolyan nem várt fordulatot. A herceg a bál elején mit sem sejtve ajánlotta neki legjobb lovait, még dicsekedve is azzal, hogy ezek akár a pokol kakaós csigaszerű köreiből is toronyiránt vágnának ki. A hódítás reményében adta kölcsön paripáit, hogy aztán Cunder Ella váratlan távozásakor ő maga kiáltsa utána kariatidák tartotta balkonjáról, hogy „csapjon le az útra a tüzes istennyila, lovaim horkolva térjenek vissza”.

Csakhogy hiába csapott volna le a tüzes istennyila, a tökhintó nem az úton rohant, hanem árkon-sövényen keresztül.

Eltökélt szándék

János, miután belépett Ninive kapuján, ától cettig telehintette a várost rosszal.

Harsogó plakátokat szegezett ki az oszlopokra, melyek paráznaságra, tolvajlásra, erőszakra, árulásra, hűtlenségre és hitszegésre bujtottak. „Az igazi férfi He-Don Juan!” – hirdette az egyik falragasz, amely egy fél szemével a kupára, fél szemével az elhaladó nőkre kacsintó hímalakot ábrázolt. A nőket a plakátok arra buzdították, hogy „Úgy éljetek, mintha most léptetek volna ki egy Kur Tiziano-festményről!”.

János ebéd gyanánt az agorán rágalmazta a jóságot és béketűrést. Prófétaruháját, mely túl elegánsan állt rajta, beszéd közben tépkedte, s száját tépve igyekezett a tépelődőket is maga mellé állítani, csak hintve és hintve a gonoszság gomolygó magját.

Délután az ártatlanság ellen tört. Akár egy hamelni Ratkány f’Ogó, édes fuvolaszóval elcsábította Ninive gyermekeit. Az ifjúság hosszú sorban kígyózva követte, ő pedig nyelvelő fortéllyal rávette őket, hogy lopjanak almát a pénzben szűkölködő, piaci kofaasszonyoktól.

János este egy kocsmába tért, s ott részeg barátságokon keresztül csakhamar a szószólás piedesztálcájára emelték. A szívek szavaihoz facsarodtak, a lelkek elméje szüleményeihez keseredtek. Embertelen mennyiség elfogyasztása után már együtt dalolta a taverna: „Szodomizáld, szodomizáld, a gyermeknek az ánuszát, szodomizáld!”.

János hajnalban, bár meleg volt, a kezét dörzsölve hagyta el Ninivét.

Tökkelütött az órája

A herceg már a bál elején teljesen becsavarodott. Egy darabig mindenki azt hitte, hogy csak a forgatag az, ami az ifiúr viselkedését hóbortos irányba tereli. Ennek tulajdonították, hogy a trónörökös a csokornyakkendőjét a homlokára húzva hordja, s fűnek-fának bizonygatja, hogy ő már nemcsak megérett a leszedésre, de már be is van fűzve, sőt, díszítve is. A forgatagnak rótták fel azt is, hogy János herceg kevélyen gargalizál a forró punccsal, s öblögetés közben erősködik, hogy a forróság az ő királyi nyelvének meg se kottyan.

De nem a bál volt az oka az ifjú rejtélyes viselkedésének, csupán közvetve, hanem egy, a bálon megjelent hölgy. A herceget rabul ejtette a lány természetes szépsége. Úgy függött rajta tekintetével, ahogy a lányon az egyszerű fülbevalók.

János herceg úgy érezte, a lányhoz annak figyelmén és csodálatán keresztül vezet az út, s számításaiban csupán részben csalódott. Sikerült az ismeretlen hölgy közelébe férkőznie, s társalgást kezdeményeznie vele. Gálánsnak és lovagiasnak gondolta magát, emellett szórakoztatónak is, s amikor a lány azt mondta, hogy szívesen szívna egy kis friss levegőt, akkor a herceg úgy érezte, felteheti hódítására a koronát.

Az erkély felé vezető sötét folyosón magához rántotta a hölgyet, s nem sokat teketóriázva, lenyomta a lány fejét az ágyéka magasságába. János herceg férfiasságát kezei közé fogva kínált fejedelmi falatot a rejtélyes hölgynek. A térdre kényszerített első riadalmában rápillantott a szeme elé kerülő hercegi karórára: „Úristen, jócskán múlt 11!”.

Felpattant, ott hagyta a sötétben álló trónörököst, csapot-papot, a fél csizmáját, s a tökhintóba befogatva elhajtott Ninive felé.

Tök-éj

János a sűrű éjszakába burkolózva figyelte Ninive fényeit. Várakozott a nagy fényességre, a tűzesőre, a szulfurral ötvözött kőzáporra, s a hasonló csapásokra, mint minden éjjel. Igazán sajnálta, hogy ezt majd egyedül kell végignéznie, pedig ilyen látványosság csak egyszer akad az ember életében.

Szeme a városon csüggött, keze a mellette burjánzó tök indáját babrálta, önkéntelen hurokba fonta az éppen felcsippentett szálat, majd eleresztette. Csak várt és várt, de nem történt semmi. Ninive fényei minden éjjel oly töretlenül világítottak, mintha nem is bűnöztek volna falai közt az emberek.

János fizikuma lerongyolódott, ruhái lefogytak róla, keveset evett, ivott, csupán annyit, amennyit hoznak egy ilyen hóbortba süllyedtnek, mint ő. Szeme néha kopogott, de bosszúja nem nyert bebocsátást az ítélőszék elé. Pedig még imádkozott is érte, de úgy tűnik, hiába.

Azon az éjen is ott ült. S akkor eljött a fényesség. Eljött, de nem Ninive felől érkezett, s nem is volt oly monumentális, mint azt János képzelte. Nem hozott bosszút – de különös módon – bosszúságot sem. Jánosnak elég volt egy kissé felnéznie, fel, az ég felé, s így láthatta, hogy a sokszor morzsolgatott indákkal felé s fölé hajol a tök, és világít, akár egy lámpás.

CéhKaptár

A fáraó és szolgái elharckocsiznak

1.

Wadder őrmester egy sziklához támaszkodva hallgatta, amint a Jalalabad felé repülő Apache helikopterek propellerzaja porózussá kopik a hűs afgán estében. Tizedmagára maradt. Önmagán kívül arra a kilenc emberre volt utalva – de főleg ők rá – akiket alárendeltek, hogy közösen kutassák fel a Talibán egyik hírhedt tagjának barlangrejtekét a Hindukus szuronyéles csúcsai között.

Wadder őrmester őrültségnek tartotta ezt a missziót. Ezt jelezte is feletteseinek, hogy tíz embert ledobni a hegyek között, mely alatt megannyi mudzsahed szakállát elégedetten simogatva várja, hogy pengéjét végre egy betolakodó amerikaiba mártsa, csaknem az öngyilkossággal ér fel. A hadnagy azonban nem ügyelt Wadder érveire, csupán közölte, hogy egy barlangrendszeren keresztül kell megközelíteniük a célterületet, egy olyan útvonalon, mely néha-néha ugyan a felszínre bukkan, hogy egy gerincen fusson tova, de minduntalan alászáll a hegyek gyomrába.

Wadder őrmester indulást parancsolt osztagának. A katonák menetelni kezdtek a felhők gyűrűjébe húzódó Ter Ajmír irányába. Az őrmester reménytelen küldetése vigaszául kapott a parancsnokságon egy XM-25-öst, egy olyan friss fejlesztésű gránátvetőt, melynek pusztító ereje egy Hellfire rakétáéval ér fel, s akár 6-700 méterre is elvisz.

Egyik bizodalma – régi katona lévén – e fegyverben volt, a másik valami megfoghatatlan csodában, ami haza segíti, vissza New Orleansba. Megtapogatta mellényzsebét, ahol az otthonról kapott levelek rétegei simultak össze. A felesége küldeményei számukban eltörpültek a szeretőjétől kapottak mellett, persze ez arányban állt azzal, hogy ő milyen aktívan levelezett a két nővel. Kellett neki mindkettő, ahogy egy orosz közmondás mondja – melyet egy Szovjetunióból disszidált család gyermekétől tanult – „A nagy nő dolgozni, a kis nő szeretni jó.”

A fia, az egyetlen fia, aki most ott lépdelt kettő méterrel mögötte, ezt nem is tudta. Mármint nem az oroszok nagybecsű és jellegzetesen kelet-európai bölcsessége volt számára ismeretlen, bár valószínű az is, hanem hogy apja szeretőt tart.

Egy patak fölött haladtak át, mely pár méterrel később a hegy belsejében keresett oltalmat. Wadder hátra sandított fiára, s elvétve a következő lépést megcsúszott, majd a patakba esett. Csodával határos módon nem lett baja, csupán a tenyerét és a térdét horzsolta le, amelyekből a szivárgó vér pár pillanatra rózsaszínűre festette a patakot.

2.

Egyesével tudtak belépni a hegy belsejébe, mely úgy fogadta magába őket, mint egy rejtélyes kemence. Prince közlegény lehajolt, hogy beférjen a szűk nyíláson, de így is beverte a sisakját egy alattomosan lelógó gyermekszirtbe. A feje az ütéstől megkondult, mint egy harang, ami jelzi, hogy valaminek itt az ideje. Prince mióta Afganisztánban volt úgy érezte, hogy ideje felkeresnie egy elfüggönyözött hölgy társaságát. Ágyéka egy cseppkő volt, melyre újabb és újabb vágyak rakódtak, feszítőbb és veszélyesebb, mint kezében az M4-es karabély.

Egyetlen csókot sikerült rekvirálni, egy apró csókot tudott kicsempészni egy csador alól, de azt is meglátta az egyik felettese, s elmarasztalta érte.

Prince közlegény tovább lépkedett a búvópatak mentén, nem akart leszakadni az osztagtól, de valahogy lelassult, mintha kábulttá vált volna. A szikla és a fej erőszakos románca ennek nem lehet az oka, azért van a sisak, hogy megvédjen.

Prince az egyik kanyart nem vette be. Tovább menetelt az egyenes úton, hogy aztán függőlegesen folytassa azt, szétzúzva magát a patak medrében. Nem maradt belőle más, csak egy pár másodpercig visszhangzó ordítás. A patak vizéből kíváncsian felbuggyanva teteme mellé ugráltak az üregi békák.

3.

Nagyon, nagyon viszket. Vagy viszketnek.

Laus közlegény szerint a tetvek, amit még a kandahari táborban szedett össze, kibírhatatlanok. Hol a sisakja alatt vakarózott, hol a terepszínű ruha alatt szántotta a bőrét az e célból hosszúra hagyott körmeivel. A tetvek rosszabbak, mint a lelkiismeret.

Fegyverét markolva lapult Ulcer mellett. Már a kandahari fogolytáborban is együtt szolgáltak, igaz ott csak börtönőrök voltak. Piszkos, homokszemcsés szakállú, faringálisan kaffogó tálibokra vigyázni – ez bizony kihozza az embert a sodrából. Egyszer Ulcer felbukott az egyik afgán fickó lábában, ő, Laus pedig jót nevetett ezen. Társa bosszús lett – a katonaság nem a humánumot növeli az emberben – s belerúgott párat a fekvő rabba. Ebben már Laus is segített, de csak a negyedik rúgás után. Este egy dzsip csomagtartójába rakták a szemtelen arabot és visszaadták a homoknak.

Laus nem bírta tovább. Egy pár centinyit muszáj volt emelkednie, hogy kényelmesen megvakarhassa a tarkóját. Homloka felbukkant a sziklafedezék mögül. Egy golyó süvített bele, mely nemcsak a hajtulajt, de a homlokba lógó fürtön himbálózó tetűcsaládot is a másvilágra küldte.

4.

D. Lizard, a hajnali indulás előtt utoljára őrt álló közlegény feje pirkadatkor nem volt meg.

A Wadder őrmester által kikérdezett, vagyis inkább kivallatott kecskepásztor látni vélte, amint a fejet két szokatlanul nagyra nőtt gyík, talán agáma elhurcolja megközelíthetetlen sziklaodújába.

5.

Wildnak, a hajnali indulás előtt utoljára őrt álló közlegénynek, pirkadatkor csak a feje volt meg.

Wadder őrmester és öt embere két halott szürkefarkast és félig elropogtatott csontokat talált a fej mellett.

6.

Ulcer közlegény Laus halála után egy nappal vette észre a kezén az elszíneződést. Megnyomogatta, de nem fájt, sőt, tulajdonképpen nem is érzett ott semmit, úgyhogy ügyet sem vetett rá.

Amikor egy tűzharc után sikerült kijutniuk egy hegygerincre, s találni egy sziklák által körülzárt menedéket, akkor napfénynél is szemügyre vette. A folt csúnyább volt és sokszorta nagyobb, mint pár nappal korábban. A hegy mélyében kúszó járatok közt valahogy nem tűnt zavarónak az elváltozás a bőrön, mintha hozzátartozott volna a lenti világhoz, ahol csak fénypászmák mentén lát az ember, s ahol Laus elnyelte a golyót, s ahol a patak elnyelte Lausot, s ahol a hegy elnyelte a patakot.

D. Lizard halálának napján Ulcer számára nemcsak az bizonyosodott be, hogy a gerinc, ahonnan látni lehet a Ter Ajmír csúcsot nem kevésbé veszélyes, hanem az is, hogy a bőrén a folt nem múlik el. Éppen ellenkezőleg: a bal kezén az elszíneződött terület megnőtt, s furcsa mód alig érezte e végtagját, a fegyvert is kiejtette belőle, mintha az ujjai nem engedelmeskedtek volna központi idegrendszere – eleddig nem megkérdőjelezett – tejhatalmának. Wild halálának napján egy hatalmas, hasonló kinézetű foltot fedezett fel a jobb lábán, ami két nappal később azt eredményezte, hogy a reggeli induláskor alig tudott lábra állni.

Vissza is roskadt, s többé nem mozdult onnan. Szemével követte társait, míg el nem tűntek egy sziklakanyarulatban, majd kikapcsolta ezen érzékszervét, csak a fülébe jutó karabélyropogást és farkasüvöltést hallgatta.

7.

B. Lizard a barlang bejáratánál felütött táborukban üldögélve nézegette a fotót. Bátyja, D. Lizard nosztalgikus feltámasztásának meglehetősen bizarr potentátja ez a piktúra. Mindketten vigyorognak rajta, azzal a hamisíthatatlan Lizard-mosollyal, mellettük áll egy afgán, de Amerika-párti rendőr és hárman tartanak egy embert, pontosabban egy felet, egy öngyilkos merénylő alfelét. A fénykép bejárta a világsajtót, s a hírnév, amit adott, kárpótolta a két testvért azért, hogy a hadbíróság elítélte őket profán és egyben az életet morbid mód kinevető tettükért. A haveroknak tetszett, s az maradandóbb ítélőszék.

Az eső kövér cseppekben kezdett hullani. A felettük lévő sziklapárkányról a víz hatására legördülő apró kavicsok idegesen kopogtak B. Lizard mellett, aki akkor is ugyanúgy mosolygott, mint a képen, amikor a tálib pergőtűz testébe bekopogva bebocsátást nyert.

8.

Mantissue közlegény fújt egy füstkarikát Wild emlékére, legyen az a glória egyetlen megmaradt testrésze fölött. Mindig azon versenyeztek, hogy ki tud nagyobb sugarú füstkarikát eregetni. Egyszer az olimpiai ötkarikás szimbólumot is sikerült összefújniuk, s arra a pillanatra, amíg összeállt és egyben színessé vált az indianapolisi diszkó stroboszkópjának köszönhetően, szóval arra az egyetlen pillanatra béke lett mindenhol a földön.

Mantissue hívő ember volt, néha keresetlen térítő, máskor saját istenének lehunyt szemű prókátora. Minden elhunyt társáért elrebegett egy fohászt. Utolsó imáját, akár egy sötét barlangban jóssá vakuló sáska, önmagáért mondhatta, amikor is a kezére egy kötél kulcsolódott, a fejére pedig – akár egy szűkre szabott halotti fátyol – egy zsák szorult.

9.

Nword közlegény szeme képtelen volt hozzászokni a sűrű, masszaszerű sötéthez. Wadder őrmesterrel és fiával már három napja botladoztak a sötétben, tapogatózva haladtak faltól falig, miután Mantissuenál volt az utolsó használható fényforrás. Valahogy minden kihunyt, a be-beszűrődő derengések törték néha át a harapnivaló sötétet.

Nword hatalmas tüzekre gondolt, máglyákra, amik fényt adnak. Nagyanyja mindig mesélt az ősök tüzéről, amit elődeik valahol a Kongó-medencében táncoltak körül, erősítve együvé tartozásukat a földiekkel és az égiekkel.

Nwordnek eszébe jutott a bagrami reptér tüze. Egy egész könyvtárnyi arab művet szórtak a lángokra Wilddal, Mantissueval és más szakasztársakkal. A Koránok betűi néha vörösen felizzottak, olyan volt, mintha Mohammed csikorgatná fel-fellángoló fogait. Obama tettük miatt bocsánatot kért Hamid Karzai afganisztáni vezetőtől, persze a kitörő lázadásoknak nem tudta elejét venni. De ott legalább volt fény.

A harmadik nap már a végéhez közeledett, bár ezt inkább csak sejtették, mint tudták, amikor az elöl haladó Nword közlegény meglátta – a szószerinti – fényt az alagút végén. Vágyta a világosságot, úgyhogy rohanni kezdett, kissé eszelősen és boldogan, nem tartotta vissza parancs. Nem is kilépett, szinte kiugrott a barlangrendszerből, épp egy taposóaknára érkezve, mely testét az ég felé lőtte fel.

10.

Wadder közlegényt Nword halála után egy nappal sziklaágyra fektette egy mudzsahed mesterlövész. Nem nyomta a testét a sok kiálló sziklagörcs, mert zsebei fondorlatosan szerzett dollároktól dudorodtak. Az ember az evilágon legyen furmányos, a másvilágon nem kell hadtápos.

Wadder őrmester keserűen, homokszáraz szemmel nézte fia, elsőszülött és egyetlen fia holttestét. Némán és lehorgasztott fejjel felállt, nem takarta már semmilyen szikla. Várta a golyót egy darabig, majd hogy az nem érkezett meg, körülhordozta tekintetét. Mindezt egyfajta sürgetésként, hogy kedves hóhér urak, végezzék be, ami elrendeltetett. Félkörívnyi körbepillantása legalább nyolc tálib harcost lelt a közvetlen közelében, mögöttük magasodott kihívóan és elérhetetlenül a Ter Ajmír.

Wadder őrmester a földre dobta XM-25-ösét, s várta, hogy mi lesz. Meglepetésére a mudzsahedek nem közelítettek felé, hanem szép lassan eltűntek a sziklák között, a Hindukus hegység elnyelte őket, részeivé váltak, visszadermedtek amerikai szem számára láthatatlan kőszoborrá.

Wadder őrmester megértette, hogy elmehet. Látta, ahogy osztagát elnyeli a hegy, megélte a csapást, hogy fia mellette hullik alá, így őt elengedték, mi több, küldték.

Néha az ígéretek és vágyak talaja úgy képződik meg, hogy a fáraó és szolgái elharckocsiznak.