Category Archives: Pennázó

Pennázó

Modell az ürítésről

Milyen egyszerű is lenne felállni a vécéről,
szülőt kiabálni és megmutatni, hogy anya,
ez az első ajándékom neked. Tőled kaptam
mindent, amit lenyomtál a torkomon, és nézd
mit csináltam most én saját kis testemmel. Ezt itt
meg tudtam emészteni, ezt amott nem,
de ahogy tudtam, magamévá tettem.

Elengedni kész vagyok, de ahhoz kicsi, hogy
a zsinórt meghúzzam, a fejem felett ingáz,
köröket ír le, ahány éves vagyok. Bökdösöm
az ujjbegyemmel, teleeszi magát műanyag
tapintással. Töröld ki, anya! Töröld ki mind,
mert nélküled én mocskos vagyok és csúszik, ha lépek.

A klinikán is, ahol munkát kaptam, meg
mikor sétálok a kifutón, anya, akkor
néha érzem, hogy nem tudom tovább magamban
tartani anya. Zabálok folyton folyton anya
és a nyakam már nagyon vörös. Köszönöm
a folyékony púdert, amit adtál. A bőrünk
szépen elhamvasztja.

Pennázó

Egyszeri

„Egyszerű ez,
él az, aki eleven.”

József Attila

Asztalomon Buddha-szobor.
Amikor eloltom a lámpát, világít a sötétben.

Szemét lehunyja, maga elé réved,
arcán kicsinyke ráncot vetve mosolyog.

Tekintete elenged, szárnyalni hagy,
messziről követi minden mozdulatod.

***

Olvasni jó, érteni nem mindig,
de érezni is elég, miképp a tárgyak élét a sötétben.

Fák árnyékából, bokrok tövéből szól
hozzám a világos elme, ahogy elhajlik egy-egy ág.

***

(Szölössi Mátyásnak)

Egész tonnát nyom rájuk az ég
Lent kövek. Apró tájak tobzódnak rajtuk.

Ahol egy fűszál illik be fának,
ott semmi sem maradhat érintetlenül.

***

Dongó mászkál szatyrok között,
kuckót keres, eltévedt tán?

Mint tajték a ló nyakán, fazék
falán a kicsapódó tojásfehérje.

Kertem széle komlóval teli,
csiga sem rágja gyökerét.

Égbe szökik, föld mélyére
alvó parazsam eső oltja.

Sajgó vállam megrándul.
A ház remeg, a lámpa kialszik.

Az éj csendjében egyedül
vagyok, hallom a szuszogásod,

akárha pillangó szárnya rezdül,
máshol falak omlanak a tengerbe.

***

Már itt vagyok egy ideje.
Korán indultam, legyen időm eltévedni.

Ha nincs cél, el sem tévedek, hol elakadok,
leülök; oda igyekeztem könnyeden cammogó léptekkel.

Árnyékom is velem tart, utat mutat
az ismeretlen bokrai felé.

Egyszer majd színt kell vallani.
Akkor kifordítom ingem, minden betű mást jelent.

Elfolynak a redők között a fakuló napfényben,
bár árnyékom egyre hosszabb, dolgaim súlya rövidül.

Hallgatásom annyit tesz, mintha szólnék.
Egy ideje itt vagyok már…

***

Teli mosoly rejti a titokzatos gyermek fogát,
arcára árva szúnyog telepszik, hatalmas és ártalmatlan.

Lépteit kábelháló szabályozza,
képek népesítik be a hálótermet s az éjszakát.

Ha siet, nem ér oda, hová nem is igyekszik,
a felgörbedt föld irányadó a képzelet meredélyén.

Pennázó

Csodaszemüveg

Ismeritek a csodaszemüveg történetét? Nem? Akkor most megismerhetitek, ha figyelmesen hallgatjátok a mesémet. Élt egyszer egy kisfiú, akinek különleges szemüvege volt. Akire csak ránézett, azon nyomban boldog lett, mivel nagyon szép dolgokat látott. Volt, aki gazdagságot, volt, aki egészséget, önmagát boldog emberként, vagy épp reá mosolygó elvesztett szeretteit látta a kisfiú szemében. Hamar elterjedt a csodaszemüveg híre a faluban, és a kisfiút minden pillanatban tolongó tömeg övezte: mindenki bele akart nézni a varázslatos szempárba.

Egy nap, az örök kétkedő, kapzsi Eustach fülébe jutottak a szemüveg csodatévő hatásáról szóló történetek, és elhatározta, hogy felkeresi tulajdonosát, és kipróbálja ő is a csodálatos tárgyat, mégpedig oly módon, hogy eltulajdonítja azt gazdájától. Így is tett. Ugyanebben a pillanatban, a tehetős Sámson, akiről köztudott volt, hogy bármit megszerezhet, amit akar, és meg is szerez, ellátogatott az optikushoz, akitől származott a kisfiú szemüvege, hogy vásároljon magának is egyet. Felpróbálgatott vagy ötöt-hatot, majd felvásárolta a boltot, az eladókat pedig felbérelte, hogy egyenként teszteljék le a szemüvegek hatását a boltba betévedőkön. Eustach, immár a szemüveg tulajdonosaként a főtéren árulta pillantásait a járókelőknek, akik naivan várták a megváltást a pénzsóvár kontár tekintetétől. Nem kellett sok idő, míg Sámson fülébe jutott ez az arcátlanság, mert hiszen neki úgyis előbb jutott eszébe, hogy ily módon kívánja vagyonát kiterjeszteni, ezért egy szép napos délelőtt, amikor lustasága nem gátolta meg abban, hogy felemelje a hátsóját legújabb hádéminőségű, csúcstechnológiájú, tizenhatkilences képarányú háromdés tévéképernyője elől ­– míg szolgái a szemüvegekkel kísérleteztek – felkerekedett, és ellátogatott a főtérre, ahol a szegény, szerencsétlen Eustach árulta az ördögöt a lelkéért. Hamar heves szóváltás alakult ki a két istenverte lélekkufár között, és végül Eustach beadta a derekát, a szemüveget pedig el. Sámsonnak. Sámson boldogan szaladt vele otthonába, majd mikor felfedezte, hogy bekapcsolva hagyta házimozi-berendezését – annak huszonegy hangszóróból álló sorround rendszerével együtt, mely tökéletes térhangzású hanghatásokkal teljesíti ki a néző élményét, és amelynek átlója meghaladja a három métert – és az éppen a híradót nyomatta, benne a breaking news rovattal, mely a csodaszemüveg újdonsült tulajdonosáról számolt be, félrelökte a tárgyat és kényelembe helyezte magát bíborvörös bársonyfotelében. Elégedetten szunnyadt el önfényében fürödve. Eustach a Sámsontól szerzett rengeteg pénzből otthon halas szendvicset készített, de még mielőtt elfogyaszthatta volna, szörnyű hascsikarás tört rá, és szapora léptekkel vágtatott a toalett felé, tekintet nélkül a halas szendvicsét a kezdetektől merev tekintettel szuggeráló szomszéd macskára, aki valahogy, ördög tudja, hogy, bejutott a házba, és jót lakmározott az ételből.

Eközben a kisfiú anyukája új szemüveget vett gyermekének, aki tovább folytatta csodálatos tevékenységét azon a néhány emberen, akik nem hitték el a csodaszemüveg meséjét. Vége.

Pennázó

Apróságok kicsiny tárháza 26.

egy ideje már nem szeretem a
kisherceges példázatokat de
mondtam neki hogy bár nem
vagyok kis róka felelős a
helyzetemért mert aktív résztvevője
volt hogy ide jutottam rám
nézett és így szólt majd te lerendezed
ezt magadban közöltem vele hogy egy
ideje pszichoterapeutához járok miatta
nem kell neked pszicho… és itt aranyosan
belezavarodott a szóba úgyhogy még
jobban megszerettem szedd össze magad
hangzott a javaslat nem először
irigyeltem ahogy megvalósítja a
józsefattilai légy fegyelmezett
parancsát mert belül ugyan rágta
magát egyedül sírt és fogyásnak indult
ami köztünk szólva ráfért de kifelé
nem mutatott soha fájdalmat pedig
kijutott neki a sebekből amelyeket
szép sorban szaggattam fel most
talán minden rendben van vele mert látom
szépen gömbölyödik

Pennázó

Pulykanövény

„Gizikém, mi ez a ronda állat?
Mi, ugye, ilyet nem eszünk?”

 

Rossz emlék: fuldokló gyerek,
allergiateszt, diéta, diéta.

Semmi kenyér és semmi csokoládé.
A kiszolgáltatottak hitének szigorúsága.

Tizennégy év után a baromfi húsos pultból
újra rám néz a pulyka.
Friss, kívánatos.
Olcsó, na pláne.
És egészséges.
Ezt olvashatni róla a hálón mindenütt.

Mondták pedig okos tanácsadók:
éhesen boltba menni nem szabad.
De hát
ki vásárolna jóllakottan?
Akkor nem is kell ennivaló.
Ez csak világos.

Rám néz a pulyka combja, az alsó.
Tiszta szűzies, szinte éteri.
A sárga hájat halmozó csirkénél
mindenesetre sokkal kívánatosabb.
Döntök:
hazaviszem.

A hűtő alsó polcára kerül.
Fölé meg joghurt, almás rétes ízű.
Kíváncsiak vagyunk.

Reggel, mint akit
megrágtak és kiköptek.

Nem volt pedig semmi különleges,
csupán vacsorafőzés,
tévé elé ájulás, szemüveg párna mellé.
Még rémálom sem,
mint gyakran mostanában.
A frontok jönnek-mennek
és felvételire készül a gyerek.

Rajzol, epézik, idegeskedik.
Vízbefőtt krumplit vacsorázik.
Hajnalban indul gyalogosan
a városba,
laza és értelmetlen iskolába.

Fogmosás, kávé tejjel és messenger.
Igaz, hogy írni nem tud, viszont jól menedzsel.
Hiába, nahát.

És mindeközben
Kemény István verseit olvasom.
És Varga Melindát, aki alakul.
Hiába, indulónak jót tesz a kötet.
Sőt. Pláne kettő.

A piros
lábasba éppen belefér a pulyka.
Mellé hagyma, murok, fehérgyökér.
De hol a habszedő?

Forintot számolok, benzint, távolságot,
számlázáson töröm a fejem
és arra gondolok, vajon a polgármester
kifizetné-e a repülőjegyemet, ha egyszer
meghívnának engem is majd Nicaraguába.

Kéne beléje egy kis zellergyökér is.

Még nem mosogatok.
A csörömpölés felverné az alvót.

A szöveget elküldöm újra.

Egy cikk fokhagyma, az kell még ide.
Na és szemes bors.

A jahús
postaládából kikeresem hozzá a képeket.

Hogy ezek ketten együtt,
fokhagyma és a zeller
mit tettek velem,
bőrömmel és kezemmel?
Illatorgia.

Nagyanyám simogatását idézi bizonyára.

Öltözni kellene.
Zuhanyozni.

Hajat festeni, mert a tükörből mostanában
valami szörnyűség néz vissza rám.
Vagy megőszülni végre,
tisztességben.

Ildi a December-dalt dicséri,
Tetszik neki az Anyaeltűnés is.
Mondom neki: épp pulykaverset írok.
Szmájlit pötyögtet.
Nevet, kávézni megy.
Telefonál.

A grízgaluskához nincs tojás.
Azt is venni kell.

Vegagyereket meggyőzni arról,
hogy a pulyka: növény.

És befejezni ezt a verset,
mire a csontról leválik a hús.

Mosogatni.

Leoltani lábas alatt a gázt.
Nem írni, nem olvasni verset.