Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Tim Pratt: Tudományos románc

Fordította: Szegedi László

Ha csillaghajók a fénynél
nagyobb sebességgel repítenének
a Földről egy messzi csillagra és vissza,
és így az idődilatáció miatt
fiatalabb lennél, mint én,
megjelennék nálad,
és reménykednék, hátha
beindulsz az idősebb férfiaktól,
és megkérnélek, hogy mutasd meg,
amit az űr végtelen éjszakái
alatt tanultál.
Ha csak mi ketten élnénk túl egy apokalipszist
és téged megharapnának a zombik,
és előhalottá változnál,
még csak el sem sütném a puskám,
inkább hagynám, hogy harapj belém,
mert szívesebben lennék
élőhalott veled,
mint élő nélküled.
Ha lenne egy időgépem,
visszamennék csemetekorodba,
és végignézném, hogyan váltál azzá,
akit ma annyira szeretek,
aztán visszatérnék a jelenbe,
hogy lássam az arcom,
amikor először láttam az arcod,
és hát, na jó, lehet, hogy visszamennék akkorra,
amikor még éppen hogy csak összejöttünk,
és megpróbálnék így egy hármast összehozni.
Nem is értem, a többi időutazó miért nem csinál
effélét.

Ha űrlények jönnének és
azon töprengenének fölöttünk lebegve, hogy
meghívjanak-e a Konföderációs Galaxisok Galaktikus Föderációjába,
vagy zúzzanak-e porrá inkább,
a szerelmünk elég nyomós indok lehetne
az emberiség, vagy esetleg csak a mi
kettőnk megmentésére.
Ha foglyul ejtenének bennünket
egy űrlény-állatkertbe, megpróbálnám
kihozni belőle a legjobbat, egy kis
xeno-exhibicionizmust gyakorolnék,
kacérkodva mozgatnám a szemöldökömet,
és viccelődnék a fogságban való szaporodásról.
Ha eltévednék
a multiverzumban a végtelen
párhuzamos dimenziók között,
a letelepedésem egyetlen feltétele
az lenne, hogy valahol ott legyél velem,
s aztán akkor is ott maradnék,
ha azt a világot óriási
pókprédikátorok uralnák,
vagy ha ott gyilkos robotok nyerték volna meg
a polgárháborút,
vagy még akkor is, ha ott nem találták volna fel a szendvicset,
mert veled akkor is az lenne a legjobb világ,
ráadásul a szendvicsek
feltalálásával meg is gazdagodhatnánk.
Ha eljönne a Szingularitás
és tudatunkat egy kvázi végtelen
komplexitású és tökéletes látványvilágú
számítógép-szimulációba töltenénk fel,
amiben bármit átélhetünk,
amit vad képzeletünk csak álmodni mer,
én havonta minimum 1021
ciklust töltenék
egy virtuális díványon
veled,
egy virtuális tévé előtt,
virtuális fajitassal az ölünkben,
és fognám a virtuális kezed,
és azt kívánnám,
bárcsak mindez
valódi lenne.

Nyelvi fordulat

Alice Walker: Bús vagyok?

Fordította: Erdei Orsolya

Néhány éve az élettársammal egy vidéki házikót béreltünk, amely egy hatalmas mezőn terült el, azt a látszatot keltve, mintha a szálláshelyünktől egészen a hegyek lábáig érne. A hegyek azonban elég messze voltak, valójában egy város volt közöttünk. Ez volt az egyik előnye a háznak, amelyről néha hajlamos voltam nem tudomást venni.

Sokablakú ház volt, alacsony, széles ablakai voltak, majdnem földtől-plafonig értek a nappaliban, amely a mezőre nézett, és amelyen keresztül először megpillantottam legközelebbi szomszédunkat, egy nagy fehér lovat amint épp füvet legelészett, csapkodta a sörényét és végigügetett, ha nem is az egész mezőn, mely a láthatáron túlra is elnyúlt, de azon a hozzávetőlegesen 5 hektárnyi bekerített területen, amely a 20-ból visszamaradt, általunk bérelt terület mellett volt. Hamar kiderült, hogy a Bú nevezetű ló gazdája egy másik városban élt, de a telke határos volt a közvetlen szomszédaink telkével. Alkalmanként az egyik gyerek, általában egy zömök testalkatú tinédzser, de néha egy jóval  fiatalabb kislány vagy kisfiú lovagolt Bú hátán. Megjelentek a mezőn, felmásztak Bú hátára, lelkesen lovagoltak vagy 10-15 percet, majd leszálltak, megpaskolták a ló oldalát, és eltűntek egy hónapra, vagy még többre.

A telkünkön sok almafa volt, az egyik a kerítésnél, melyet Bú majdnem elért. Hamar rászoktunk Bú almával való etetésére, amelyet imádott, különösen mert a mező január óta oly zöldellő és zamatos füve a nyár közepére a csapadékhiány miatt kiszáradt, és Bú csak baktatott, egykedvűen rágcsálva a száraz fűszálakat. Néha-néha csak csendesen megállt az almafánál, és amikor egyikőnk kijött, elkezdett nyeríteni, hangosan prüszkölni, vagy dobbantani a földön, egyértelműen a tudtunkra adva, hogy : „Akarok egy almát.”

Csodálatos érzés volt levenni egy-két almát, vagy összegyűjteni az előző éjszaka lehullottakat a földről, és türelmesen, egyesével odatartani őket Bú hatalmas, fogas szájához. Olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek, látva a rugalmas, sötét ajkakat, és hatalmas kockaszerű fogakat, ahogy összeroppantják az almát maggal és mindennel együtt, olyan fenségesen; és magas, széles mellű alakját, amely mellett meg kell valljam, kicsinek éreztem magam.

Amikor kisgyerek voltam, jártam lovagolni, és különös barátságba kerültem egy Nan nevű lóval addig a pillanatig, amíg testvérem mesterkedésének köszönhetően az ijedt Nan le nem dobott a hátáról fejjel egyenesen egy fa törzsének. Mikor magamhoz tértem, ágyban találtam magam, édesanyám körülöttem sürgölődött aggodalmában, és csendben megegyeztünk, hogy talán a lovaglás nem a legbiztonságosabb sport számomra. Azóta inkább sétálok, és jobban is kedvelem a sétát mint a lovaglást- de már egészen elfelejtettem, hogy micsoda mélység lakozik egy ló szemeiben.

Így hát nem készültem fel a Bú szemében látható kifejezésre. Magányt láttam. Bú szörnyűségesen magányos és életunt volt. Nem azon döbbentem meg, hiszen egyedül végigszelni a határtalan mezőt, még akkor is, ha az a legcsodásabb mezők közül való, nem tartogat túl sok izgalmat, főleg ha bejön a szárazság. Nem, én azért voltam megdöbbenve, mert már teljesen elfelejtettem, hogy az emberi  és az igazi állatok milyen jól meg tudják érteni egymást; ha állatok közt nősz fel, hajlamos vagy ezt természetesnek venni. Mire felnövünk, nem emlékszünk semmire. Az állatok viszont nem változnak. Ők „befejezett” teremtmények( vagy legalábbis azoknak látszanak, hozzánk képest), akik nem valószínű, hogy változnak; az a természetük, hogy önmaguk legyenek. Mi mást fejeznek még ki önmagukon kívül? Nagyon is sokat. És mi általában elutasítjuk őket…

Miután odaadtam Búnak az almákat, visszasétáltam a házba, tudatában annak, hogy figyel engem: „Akkor most nem jön több alma?” Vajon ez lehetett nála a nap fénypontja? A párom kisfia elhatározta, hogy megtanul foltozni, csendben dolgoztunk az erre kialakított kis helyünkön, amikor elgondolkodtam…

Nos, a rabszolgaságról: fehér gyerekekről, akiket feketék neveltek fel, akik a feltétel nélküli szeretetet fekete nők által ismerték meg, és aztán, amikor betöltötték a tizenkettedik életévüket, azt mondták nekik, felejtsék el azt a mélységes kapcsolatot, amely őket a dadushoz fűzte. Később, ahogy képessé váltak összekapcsolni a dolgokat, csendben megjegyezték: „A régi dadusomat eladták egy másik családnak.” „A régi dadusom….”. Egészítsétek ki. Hosszú évek múlva egy fehér asszony már így nyilatkozik: „Nem értem ezeket a négereket, ezeket a feketéket. Mit akarnak? Annyira másak, mint mi.”

Most pedig az indiánokról, akiket állatként kezeltek a hódítók( bár ez egy elég erőteljes eufemizmus annak körülírására, hogy valójában minek is tekintették őket), akik nem vették éppen bóknak a rájuk mért szerepet.

Na és ott van még az a több ezer amerikai férfi, akik japán, koreai, filippínó, és más nemzetiségű nőket vesznek el, akik nem beszélnek angolul, és milyen boldognak vallják magukat, „áldottnak”, egészen addig, amíg a feleségeik meg nem tanulnak angolul, amely ponton a házasság elkezd szétesni. Mit láthattak akkor ezek a férfiak a jegyesük szemeiben mielőtt azok megtanultak volna angolul?  Úgy tűnik, csupán a saját tükörképüket.

A társadalmunk türelmetlenségének gondolata is felötlött bennem a fiatal generációval szemben. „Miért kell azt a zenét üvölttetni?” Talán a gyerekek sokat hallgatták azokat a zenéket, amelyekre szüleik még születésük előtt táncoltak, elnyomott emberek zenéjét tele szenvedéllyel, de halk segélykiáltásokkal is az elfogadásért és a szeretetért, ők pedig csak eltűnődtek, vajon miért nem hallották meg ezeket a szüleik?

Nem tudom Bú mennyi ideje lakott az ő gyönyörű, unalmas öt hektárján mielőtt mi a kis házba költöztünk volna, az érkezésünktől számított egy év után még mindig ott volt, miközben mi bejártunk más vidékeket, városokat, más világokat.

Azonban, mikor második évünket töltöttük a házban, valami történt Bú életében. Egy reggel, mikor az ablakból néztem, ahogy a mezőt szalagként öleli át a köd, megpillantottam egy másik lovat, egy barnát, Bú telkének másik végén. Úgy tűnt, hogy Bú félt tőle, ezért néhány napig nem is közelített. Elutaztunk egy hétre. Mikor hazaértünk, láttuk, hogy a két ló összebarátkozott, és együtt vágtáztak,  Bú pedig már nem jött olyan sűrűn az almafához.

Amikor mégis megjelent, hozta újdonsült barátját, és észrevettem, hogy a tekintete egész más lett. Függetlenséget, önbizalmat, elvehetetlen „lóságot” tükrözött. Történetesen a barátnője terhes lett. Hónapokig úgy éreztem, tökéletesen ráhangolódtam békéjükre. Mindkettőt etettem almával. Bú nézése szemtelenül hirdette, hogy „ez aztán az élet”.

Sajnos nem tartott örökké ez. Egy nap, mikor hazajöttem a városból, kimentem az udvarra, hogy adjak Búnak néhány almát. Csak  állt egy helyben az almafától távol. Mikor megráztam a fát, majd félreugrottam az almaeső elől, egy lépést sem tett. Odavittem neki néhányat. Az egyiket erőtlenül megragadta, a többit hagyta a földre puffanni. Féltem a szemébe nézni, mivel természetesen felfedeztem, hogy a barátja, a barna ló, már nincs vele, mégis belenéztem. Ha rabszolgaságba születtem volna, és a páromat megölték, vagy eladták volna, akkor lett volna ilyen tekintetem. A szomszéd gyerekek elmagyarázták, hogy Bú barátja „be lett fedeztetve”, és amikor  „megesett” (hasonlított ez a kifejezés arra, amelyet régen használtak, ha egy rabszolgáról beszéltek, aki terhes lett a gazdájától), a gazdája, aki máshol élt, visszavette magához a lovat.

Visszajön még? Kérdeztem.

Nem tudtak felelni.

Bú olyan volt mint egy tébolyodott ember. Nekem Bú egy tébolyodott ember volt. Őrjöngve vágtázott körbe-körbe az ő öt hektárján, mintha lovagolnának rajta. Addig nyerített, amíg volt benne szusz. Patáival a földet kaparta. Fához verte magát. Egyre csak azt az utat bámulta, amelyen elvezették tőle a barátját…Aztán néha, ha almáért jött, vagy én vittem neki almát, rámnézett. A tekintete szúrós volt, tele szomorúsággal, és olyan emberi volt, hogy majdnem elnevettem magam( olyan szomorú voltam, hogy sírni nem tudtam) amiért vannak olyan emberek, akik nincsenek tudatában, hogy az állatok is szenvednek. Emberek, akik mint én, elfelejtik, amit az állatok próbálnak nekik sugalmazni, hogy: „Minden amit velünk teszel, veled is megtörténik majd; a tanítóid vagyunk, úgy, ahogy te is a tanítónk vagy. Mind egy lecke vagyunk.” Vannak, akik soha az életben nem gondoltak még az állatok jogaira: akiknek azt tanították, hogy történetesen az állatok szeretik, és igénylik, hogy az ember kihasználja őket, ugyanúgy, mint ahogy a gyerekek szeretik, ha megijesztik őket, vagy a nők szeretik, ha megerőszakolják, megalázzák őket. Ők a dédunokáik azoknak, akik szent meggyőződéssel hitték, hogy „A nők nem tudnak gondolkodni,” és hogy „a négereknek nem fáj semmi”. Ami a legszomorúbb és legaggasztóbb, Bú nagy barna szemeiben megjelent egy teljesen új nézés, egy sokkal fájdalmasabb mint a kétségbeesett tekintet: az undor az emberi lények iránt, az élet iránt, a gyűlölet. És nem mindennapi, amit a gyűlölet tekintete tett vele. Most először, a gyűlölet egy szörnnyé változtatta Bút. Ez azt jelentette, hogy távolságot teremtett, örök védekezésben élt a további erőszak ellen; és ezt a tényt a világ összes almája sem tudta volna már megváltoztatni.

Így hát Bú egy látványosság, csodás része maradt a tájnak, békés látvány volt, ahogy a fűből kifehérlett alakja. Egy nap egy barátunk meglátogatott minket, és ahogy a békés tájat nézte az ablakból, felsóhajtott: „És ott a fehér ló, a szabadság szimbóluma…” Aztán azt gondoltam, hát persze, mi mások is lennének az állatok számunkra, mint szimbólumok, szimbólumai annak, amit régebben oly egyedülállóan testesítettek meg…A tejesdobozokon pedig elégedett tehenek vannak, akiknek az igazi életükről nem sokat akarunk tudni, a csirkék „boldogan” biztatnak arra, hogy megegyük a tojásukat vagy a combjukat, a hamburgerreklámok bikái pedig mintha öngyilkos hajlammal rendelkeznének.

Ahogy belemélyedtünk a szabadságról való eszmefuttatásokba, leültünk a steakjeinkhez. Nyomorúságot eszem épp, gondoltam, ahogy beleharaptam az ételbe. Majd kiköptem.

Nyelvi fordulat

Ursula Wills-Jones: Az idősöprögetők

Fordította: Adorján Imola

Talán még nem ismered az idősöprögetőket. Ők azok, akik felsöprögetnek minden egyes percet, ami elfecséreltté vagy elvesztegetetté vált. Valójában láthatatlanok, ám, ha mégsem lennének azok, előfordulhatna, hogy éppen a pályaudvaron üldögélsz, és a szemed sarkából észreveszel valakit, aki éppen a padod körül takarít. Nos, ő valószínűleg egy idősöprögető. Hogyha látnád őket, akkor kicsi, kékes emberkéket észlelnél, elszánt arckifejezéssel, seprűt és törlőrongyot szorongatva. A férfiak overált viselnek, a nők gyapjúszövet szoknyát, a fejükön pedig kendőt.

Az idősöprögetők mindenhol jelen vannak, ahol egy perc is veszendőbe megy. A vasútállomásokon jobbára mindig akad közülük néhány, és legalább egy felbukkan minden orvosi rendelőben is. Aztán ott van a férfi, aki túl sokat várt arra, hogy megkérje a barátnője kezét, egészen addig halogatva a nagy kérdést, míg meg nem őszült. Nos, neki biztosan megvan a saját, személyi idősöprögetője. Nem is beszélve a nőről, aki harmincöt örökkévalóságnak tűnő évet töltött el ingatlanügynökként arról álmodozva, hogy egy napon virágüzletet nyit. Mindezt látván a környék idősöprögetője nem tehetett mást, mélyen felsóhajtott, és konstatálta, hogy némiképp nagyobb kört kell megtennie aznap.

Ami azt illeti, egyáltalán nem kell sajnálni őket az alantas munkájuk miatt: nekik soha nincs elegük az állandó takarításból, és nem aggódnak amiatt, hogy a rossz karriert választották volna, mivel kiváló teherbírásuk van, noha mi mit sem tudunk arról, hogy akad azért némi pihenésre szánt idejük is. Kiélvezik például a munkaszüneti napokat, amikor az emberek úgy érzik, jóval több idejük van, mint általában. Karácsonykor és újévkor is van egy-egy hét szünetük. Amikor azonban januárban visszatérnek a munkába, hatalmas lemaradással kell szembesülniük, ami a szünidő alatt felgyülemlett, elkótyavetyélt időt illeti. Három hétbe telik, mire visszaállnak az eredeti kerékvágásba, épp ezért a január sokkal hosszabbnak tűnik, mint az összes többi hónap.

Az idősöprögetők mindig ott lesznek körülöttünk, amíg világ a világ. A mai modern életünkben ugyanis sokszor olyan óriási mennyiségű elpocsékolt időt produkálunk, hogy a söprögetőknek sok helyen iparosítaniuk kell a tevékenységüket, és elengedhetetlen, hogy vásároljanak néhány speciális szemétszállító teherautót, hasonlót, mint amit az átlagos kukásemberek használnak. Ezeket a nagyobb idő- szemét mennyiség begyűjtésére használják, például a börtönökben vagy a bevásárló központokban. Két olyan helyen, ahol az elpocsékolt idő mennyisége azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még a leglelkesebb munkásokat is elárasztaná.

Ha elbeszélgetnél egy idősöprögetővel, legalább egy érdekes dolgot biztosan hallanál tőle: Az idő, ami örömöt okoz számunkra, soha nem elvesztegetett. Egy hatalmas iroda takarítása közben, ami tele van habozással és unalommal, a söprögető biztosan nem fogja feltakarítani azt az időt, ami aközben vész el, hogy egy alkalmazott az asztal alatt nyaralási katalógust olvasgat, és álmodozva merül a trópusi tengerpartokat ábrázoló képekbe. Azt az asztalt is kihagyja, ahol a férfi perverz gondolataiba mélyedve arról fantáziál, hogyan is nézhet ki az anyósa meztelenül. Viszont biztosan meg fog állni a fiatalembernél, aki mást sem csinál, csak a munkaidőből hátralevő perceket számolja, és merő semmittevéssel küzdi át magát a további órákon.

Kétség kívül meglepődnél, ha megtudnád, mi történik a pocsékba ment idővel, miután azt feltakarították. Aggodalomra semmi ok, hiszen az idősöprögetők a leglelkesebb újrahasznosítók is egyben. Összegyűjtik, hatalmas konténerekbe pakolják, majd elszállítják Liverpoolba, ahol aztán felrakodják egy hajóra, ami meg sem áll egészen Indiáig. Valahol Bombay közelében van egy hatalmas ipari földbirtok, ahol ezt a fajta szemetet is átnézik, szortírozzák és osztályozzák. A legmérgezőbb hulladékok az elbukott béketárgyalások, az igazságtalan bebörtönzések és az utálattal átitatott házasságok. Ezeket mind egy tankba helyezik, majd elégetik. Ez után azonban el kell telnie még két-három évszázadnak ahhoz, hogy bomlásnak induljanak és ártalmatlanná váljanak.

A legtöbb időt, amilyenek például a lanyha találkozások, kihagyott megbeszélések, lekésett buszok és rossz esték a színházban, nos, ezeket egyszerűen csak hajóra pakolják és tovább szállítják. Később összesűrítik, majd újra áruba bocsájtják őket, arra várva, hogy majd később más is rendelkezik velük. A szemét körülbelül húsz százaléka kerül ilyen módon az újrahasznosító zónába, egy negyedét pedig kemény dollárokért felvásárolja egy kínai cég. További tíz százalékot egy kaliforniai laboratóriumba küldenek, ahol hibernálják azt. Ami a maradék húsz százalékot illeti, nos, azt kissé illegálisan, bár annál diszkrétebben privát klienseknek adják el, többnyire olyan öreg és dúsgazdag embereknek, akik fiatal és csodaszép feleségük mellett élik gondtalan mindennapjaikat.

Mindenesetre az idősöprögetők nem profit fejében végzik a munkájukat. A bejövő összeg fedezi a cég működtetését, beleértve a törlőrongyokat, szemeteszsákokat, a munkaruhát, és a hajón való szállítást is. A nagy részét azonban jótékonysági célokra osztják szét. Az emberek, akik rászorulnak erre, kapnak egy kis extra időt, ám ehhez semmiféle dokumentumot vagy engedélyt nem kell kitölteniük. Valójában egyikük sem tud arról, hogy jótékonykodtak velük, és, hogy segítséget kaptak. Hogy csak néhány példát mondjak, az egyik ilyen kedvezményezett egy agyonhajszolt, fösvény tudós, aki egy omladozó, lepukkant laboratóriumban dolgozik Novosibirsk külvárosában. Nos, ami azt illeti, ő nem más, mint az ember, aki a későbbiekben fel fogja találni a malária ellenszerét. A másik szerencsés egy prostituált Nairobi nyomornegyedében, aki tizenhét gyereket fogadott örökbe, és aki, annak ellenére, hogy már húsz éve űzi a szakmáját, soha nem kapott el semmiféle betegséget. A harmadik egy taxisofőr, aki egy szűkös kis lakásban él Torontóban. Miközben folyamatosan csak azért dolgozik, hogy pénzt küldhessen haza a beteg feleségének és a gyerekeinek, néha írogat is. Még senki sem tudja, de később ezekből a firkálgatásaiból készül el a regény, amit aztán az évszázad műveként fognak emlegetni.

Az idősöprögetők, ha arra van szükség, nem csupán embereken segítenek. Az ő jóvoltukból körülbelül negyven mérföldre Timbuktutól egy középkori építményt temetettek be a homok, ezzel megőrizve ennek értékét további évtizedekig. Valahol, az Égei- tenger mélyén pedig egy trójai gálya csodával határos módon a mocsár fogságában ragadt, és azóta is teljes valójában létezik, mintha csak tartósították volna. Ehhez hasonlóan az idősöprögetők ajándékoznak egy kis időt egy mexikói templomnak, vagy akár elrejtenek némi kincset a sötét középkorból egy Galway-i mocsárban.

Ezeket a jótékonykodásra szánt extra időket azonban kizárólag sürgősségi esetekre tartogatják, ám azok közül kicsikre és nagyokra egyaránt. Egészen idáig egyfajta tartalék ejtőernyőként működtek a végső kétségbeesés idején, békekötések előremozdításában, sorsdöntő ütközetekben, illetve számtalan apát hozzásegítve ahhoz, hogy időben odaérjen a szülőszobába, mielőtt még világra jönne a gyermeke.

Az idősöprögetők természetüknél fogva nagyon takaros és különösképpen rendszerető lények. Egytől-egyig azt kívánják, hogy az emberek ezerszer is gondolják meg, mielőtt csak úgy eldobnak maguktól akár egyetlen értékes percet is, csupán azért, mert az úgy kényelmesebb. Ám valójában egyikük sem számít arra, hogy valaha is lesz olyan idő, amikor minden egyes pillanat maximálisan ki lesz majd használva.

Nem mondhatnám, hogy bármiféle komolyabb tanulsága lenne ennek a történetnek. Mindössze talán annyi, hogy kérlek, mielőtt elpocsékolnád az idődet, emlékezz rá: van valaki, akinek fel kell takarítania utánad.