Category Archives: KorTárs

KorTárs

Egyenlő szárú háromszög

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig.

Hogy is kezdődött?

Tekintetem akaratlanul is a szekrényen álló képre vetül, egy képre, amely öt éve készült.

Mosolygós, boldog emberek. Egy boldog család. Ilyenek voltunk. Egy nyolcéves, sápadt szőke kislány, egy nyurga, csupa haj fiatalasszony, közöttük egy sötét hajú, szögletes arcú férfi. Arcok a múltból.

Aztán egy váratlan, gyors lefolyású, gyógyíthatatlan rákbetegség összetörte az idillt.

Igen, nagyon fájt, amikor Fanni meghalt, de már alig emlékszem az érzésre. Az idill vége valami másnak lett a kezdete, amit nem tudnék meghatározni, csak érezni. Ákossal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz,  szinte összeforrtunk és igazából boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Én hülye, azt hittem ez így is marad. Örökké, örökké, örökké.

Mikor is kezdődött?

Talán június végén volt az első jel. Későn keltem aznap, aztán emlékszem olvastam egy remek Jeffery Deaver krimit, az Üres széket. Deaver tanított meg arra, hogy észrevegyek apró dolgokat, és hogy ne higgyek a káprázatoknak. A Csontember című regényéből készült film is jó volt, bár én nagyon nem így képzelem el a nyomozó főhőst Lincoln Rhyme-ot. Fantasztikus pasi, még ha nyaktól lefelé béna is.

Aztán mi is volt?

Vártam Ákost, összeütöttem egy kis vacsorát, és amikor megjött, azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel.

A mosolya, ahogy átölelt és hangosan kiáltotta: „Kicsim!”…

Minden olyan volt, mint máskor és mégis… egyre kevesebbet mesélt arról, hogy mi újság a munkahelyén, akkor is csak általánosságokat mondott és szórakozottan elrévedt maga elé.

Aztán jöttek a rejtélyes telefonhívások, amiket gyorsan kinyomott vagy a hallótávolságomon kívül bonyolított le, holott addig simán beszélt előttem, bárki is hívta. Utána furcsa, elgondolkozó somolygással az ajkai közt tért vissza.

Szokásává vált, hogy későig fenn maradt, mondván dolgozik, de kilestem, hogy valójában csetelt. Figyelni kezdtem Facebookon a kommentelőit, de nem sokra jutottam.

Nem akartam, hogy tudja, érdekel ez a dolog és rágódok rajta. Egyébként is, ha rákérdeznék, csak nevetne, csippentene a szemével és azt mondaná: „Jaj, hercegnőm. Ne butáskodj.”

Július folyamán egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyre később jött haza, csak küldött egy sms-t: „Ne várj haza vacsorára, sokáig dolgozom” Amikor hazajött, idegen illat ölelte körül, amely elzárta őt tőlem.

Aztán már az is megesett, hogy bent éjszakázott az irodában, miközben én álomba sírtam magam a kispárnáját ölelve. Úgy éreztem megfagyok, pedig forró éjszaka volt.

Nem lehet, hogy nekem csak ennyi jut már. A várakozás.

Cselekvésre szántam el magam: egy reggel, amíg fürdött, belenéztem a telefonjába. A híváslistán feltűnően sokszor szerepelt egy női név: Janka.

A torkom összeszorult és elöntött a düh.

Jól sejtettem. Megcsal, elárul!

Utánanéztem Facebookon, és ismerősei között találtam is egy Jankát. Képei alapján alig 20 éves félénk tekintetű lány. Nem az a fajta, akiről azt feltételeztem volna, hogy elveszi tőlem.

Nem kellett sokat várnom a bizonyítékra.

Mikor estefelé Bolyhost a kis spitzünket sétáltattam, és Ákos irodája felé kerültem. És akkor láttam meg őket. Ákost meg azt a kis lotyót. Kézen fogva andalogtak a szemközti járdán, aztán megálltak és vadul csókolóztak. Undorító!

Megfordultam és Bolyhost magam után húzva rohanni kezdtem hazafelé.

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!

Aztán tegnap este vacsora után végre megkérdeztem: – Ki az az Oltványi Janka? Facen láttam sokat kommentel neked. Csak kíváncsi vagyok.

Arcán a zavartságot, kényszeredettséget öröm váltotta fel.

– Tudod, amióta Fanni meghalt, ő az első, akivel tudok hosszasan beszélgetni, beülni egy kávéra vagy sörre. Gyakornok nálunk és nagyon elveszett. Nemrég haltak meg a szülei…

– Szóval olyan, mintha a lányod lenne? Korát nézve lehetne…

– Ez bonyolultabb ennél. Hogy megértsd ezt az egészet… szóval, mit szólnál, ha elhívnám holnap hozzánk vacsorázni? Olyan magányos, és szerintem neked is jó lesz új emberrel beszélgetni. Muszáj nyitnunk a külvilág felé.

Összetapadt ajkakkal préseltem ki egy okét.

Nemsokára itt vannak.

Épp most fejeztem be egy Deaver regényt, amelyben a megcsalt, megalázott feleség, a másik nőt – aki persze jóval fiatalabb – igen agyafúrt módon pusztítja el. Ügyes volt, csak kissé túlbonyolította. Szerintem az egyszerűség a kulcs. Egy véletlenül összecserélt metil-alkoholos és pálinkás flakon, vagy egy baleset, mondjuk egy kiránduláson.

Eljutottam idáig. Igazából napok óta arról képzelgek, hogyan ölöm meg Jankát. Löktem le szakadékból, metró elé, adtam be neki mérget és fojtottam meg puszta kézzel.

És jó volt.

Senki nem állhat közénk. Soha, soha, soha!

A képre nézek.

Fanni is ezt akarná.

Zörren a kulcs. Az ajtóhoz megyek, és ott áll velem szemben, miközben Ákos esetlenül bemutat: – Ő a lányom, Szilvia. Az én hercegnőm.

Megpuszilom Jankát, mosolygok rá és azt gondolom:

„Kikészítelek, ribanc.”

KorTárs

Hogyan neveljük magunkat és környezetünket Nógrádi Gábor könyveinek olvasására?

A tartalmas élethez számtalan dolog szükséges: pénz, szerető család, barátok, sok pénz, munka, kocsi, virágoskert, rengeteg pénz, egy kutya és három macska, hogy sose unatkozzon, ja és persze pénz, hogyha még nem említettem volna. Ám aki azt hiszi, hogy ennyivel már meg is elégedhet, az visszavonhatatlanul és orbitális mértékben gigantikusan hatalmasat téved. Úgy bizony.

A tartalmas élethez ezek mellett természetesen nélkülözhetetlen az a tudás, amellyel bármelyik gyanútlanul idegesítő embertársunkat az ujjunk köré csavarhatjuk, vagy az orránál fogva vezethetjük, hogy csak a testrészeknél maradjak. Ezt a művészetet sajátíthatjuk el Nógrádi Gábor könyveiből már általános iskolás korunkban is, ha valami csodálatos szerencse folytán rájuk akadunk a könyvtárban, könyvesboltban, testvérünk polcán, esetleg a csodálatosan jószívű (vagy legalábbis könnyen meggyőzhető) padtársunk kezében.

Édesapánktól státuszára hivatkozva szerezzünk Nike cipőt, a kellemetlenkedő rendőrnek fizessük ki a büntetést, unokatestvérünkkel csókolózzunk, szemtelen módon nyerésre álló játszótársunk fejére borítsuk rá a sakktáblát, szerelmünk édesanyjával pedig szerettessük meg magunkat azzal az egyszerű módszerrel, hogy ezen túl neki adjuk a lánya helyett a kertjükből összelopkodott virágokat.

Ha azonban az éppen aktuális politikai elit ellen lenne kifogásunk, a megoldás ennél is egyszerűbb. Egy újjáélesztő-gép segítségével hozzuk vissza Kinizsi Pált a múltból, hogy egy frappáns vers megírásában való közreműködéssel megállítsa a parkok fölszámolását, irodaházak építését és a háziállatok deportálását: egy szóval mindent, ami csak problémát jelenthet számunkra ebben a világban.

Tehát amikor a fiunk már hét éves, és megtanult olvasni az iskolában, feltétlenül próbáljuk meg ránevelni, hogy szakadatlanul bújja Nógrádi Gábor könyveit. Persze lehet, hogy inkább a videojátékok érdeklik, vagy focizni szeretne, bár még nem biztos benne, hogy a porcelánkészlet helyéül szolgáló polc melyik sarkai legyenek a kapufák.

Ebben az esetben várjuk meg, míg az ő fia is hét éves lesz. Biztosak lehetünk benne, hogy azonnal ráébred, milyen csodás dolog is az olvasás.