Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Embermese

Gyönyörű éjszaka volt. Valahol egy bagoly huhogott az erdőben. Már megetette, megmosdatta, de a kis rakoncátlan nem akart aludni.

 –  Anyu, mesééélj valamit! Nem vagyok álmos!

 –  Mindig csak a mese! Na, jó legyen, de maradj szépen csendben, és ne nyávogjál.

 –  De egy igazi embermese legyen, és a Tízemeletes Betondzsungel lakóiról mesélj megint.

 –  Jó, elmesélem, hogyan választottak új közös képviselőt.

Hol volt, hol nem volt, túl a belvároson, az üvegplázákon is túl, ott ahol a turhamarkú hajléktalan túr, volt egyszer egy Lakótelep és, annak is a közepén volt egy koszlott, ótvaros, galambpiszkos, tökfőzelék szagú lépcsőházas panelház, amelyet az ott lakó szerencsétlenek csak úgy hívtak, hogy Fényes udvar 25.

Egyszer csak az itt élő embereket összehívták lakógyűlésre, hogy eldöntsék milyen színűre fessék a közös biciklitároló ajtaját. A közös képviselő a bölcs, öreg Farkas azt javasolta, hogy vörös színűre, míg egy fiatalabb lakó, az oroszlánsörényű Alex a narancssárga szín mellett kardoskodott. A többi addig unatkozó lakó meglepetésére emiatt heves vita bontakozott ki közöttük.

–  Majom!

–  Birka!

–  Kommunista!

–  Náci!

–  Pufajkás!

–  Öltönyös!

–  Fasz!

–  Faszfej!

–  Vörös inges!

–  Pál utcai!

–  Rendszernyelvész!

–  Szociolingvicista!

–  Elitista!

–  Populáris!

–  Szandálzoknis!

–  Makkoscipős!

– Fogkrémet közepéről nyomós!

– Fogkrémet végéről nyomós!

– Szemantikai mezőn legelésző!

– Posztindusztriális társadalmi manifesztáció!

– Krumpli!

– Burgonya!

– Triskaidekafób!

– Capsicumisfób!

–  Latexfetisiszta!

– Masiniszta!

– Tom!

– Jerry!

– Anyád!

– Hol?

 – Ó, hogy csapjon beléd az inadekvát intertextualizáció posztmodernista diskurzusmetódusainak integrációképtelen reinterpretációs báziselméleti horizontja, az a narratopoetikai reprezentációk kontextusában az!

És a vita ezzel véget ért, mert alighogy ezt kimondta, az öreg Farkast megütötte a guta, de legalább az övé volt a döntő szó. A lakók csalódott voltak, hogy ilyen hamar véget ért a műsort, hiszen még a fogadásokat sem tették meg, és Rozálka, aki több üveg sört ivott, mint ahány foga van, épp beállt volna pom-pom lánynak.

Ne aggódj kicsim, hiszen mivel ez egy mese, Farkas bácsi úgy visszaütött a gutának, hogy az a kitört ablakon repült ki és nemsokára Föld körüli pályára állt. Így Farkas bácsi nem halt meg, de a közös képviselőségről le kellett mondania, mert így a saját képét is elég volt neki viselnie, nemhogy egy közöset.

Viszont így új közös képviselőt kellett választaniuk a következő gyűlésen. Ott volt mindenki: a mackós testalkatú és öltözetű, pedomackós modorú Ede; a félős Nyugi néne, aki egész nap ugrándozott a Tesco-Spar-Auschan-Aldi és Coop ötszög között, hogy minél olcsóbban megvegye a vacsorára valót a kilenc macskájának és magának. Ott volt a csalafinta Rudi, a Roma koma, aki mindig kiénekelte a színes fémet mindenből és mindenkiből, és volt öt vagy hat gyereke. A bájos arcú férje által csak Gidának nevezett Erzsi, és a férje Gábor a 25 évvel idősebb rovarirtó vállalkozó, aki ki tudja hány szarvat visel már a homlokán. Illetve ott volt a sajátos agysejtmozgású sün, vagyis rendőr, Molnár őrmester. Ott volt Alex is, meg a mindig izzadságtól nyálkás Rozálka. A többiek sosem jöttek el, illetve azt se tudták pontosan kik laknak ott, így nem tudták, hogy a 3/34-ben azért van mindig leeresztve a redőny, mert laskagomba tenyészetet alakítottak ki, ahogy azt sem, hogy a hetediken az 59-esben a lakó atombunkert alakított ki, és fényételekkel kísérletezik, és a kilencediken pedig az albérlőknél két elfelejtett szalámis szendvics egy teljesen új intelligens létformát hozott létre.

A gyűlésen először elmondta mindenki a szokásos problémáját, hogy Nyugi néne hajnal hatkor túl hangosan banyatankozik, azaz zörgeti a kerekes kocsiját, hogy Gida miért hallgatja olyan hangosan a Zámbó Jimmy és Krisztián dalokat, hogy Rozálka megint lehányt egy járókelőt az erkélyről, hogy az őrmester által tartott Police társasjáték esték kicsit hangosak, mert folyton azt ordítja: Jöjjön elő feltartott kézzel! Állj vagy lövök! Tegye le a vonaljegyet! Az is szóba került, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt a környezettudatosság jegyében Rudi javaslatára kartonpapír dobozokra cserélni az összes fémpostaládát.

Mindenki elkezdett egyszerre beszélni. Az persze senkinek sem tűnt fel, hogy a félig nyitott ajtónál két szalámis szendvics hallgatózik résnyire emelt szalvétával. Miután kihőbörögték magukat a lakók, a tárgyra tértek és megválasztották az új közös képviselőt, Gábort.

 Nem volt vita, Gábor óriási többséggel nyert, mert előtte megígérte, hogy aki rászavaz, annál a következő rovarirtás ingyenes lesz, aki nem, annál pedig néhány tucat családalapítás előtt álló csótány váratlan látogatást fog tenni, mert vannak kapcsolatai.

Így választották meg az új közös képviselőt a Fényes udvar 25-ben. Ha nem választották volna meg, az én mesém is tovább tartott volna, holnap majd mesélek még róluk, de most már aludj!

Gyönyörű éjszaka volt. Valahol egy bagoly huhogott az erdőben. A vadmacskamama és kölyke lassan álomba merültek.

CéhKaptár

Kincsvadászat

A horog beakadt, a kötél megfeszült. Jaden minden erejét beleadva kapaszkodott. Kellett pár perc, amíg összeszedte magát, aztán a lábát megtámasztva mászni kezdett felfelé a kőfalon. Kürtszó harsant, az éjszaka csendje szertefoszlott. Fekete zsoldosok özönlöttek a várfalra, rigmusokat üvöltve ütemesen:

‒ Behatoló, behatoló! Tisztítani a szent falat! Tisztítani a szent falat!

A zaj hirtelen elnémult. Egy hatalmas fekete árny emelkedett a torony felől. A hangja halk morgás volt csak, de a falhoz lapuló Jaden így is tisztán hallotta.

‒ Graham krrahmit trehhh… Megölni!

Jadent a lábujjáig kilelte a hideg. Keze vérzett a kötélen, és egy pillanatra teljesen megbénította a rémület. Majd egyetlen esélyében bízva, hirtelen abbahagyta a kapaszkodást.

A hatalmas zuhanás erős ütésben ért véget. Fájdalom hasított a lábába, és elterült a földön. Nyílzápor takarta el a holdat az ifjú harcos elől, aki utolsó erejével a várárok életmentő vizébe vetette magát.

‒ Rohadt élet! – verte Matthew a billentyűzetet. Az eséssel három, a vállát ért nyílvesszővel pedig legalább négy életenergia-egységet veszített, de még nem volt benne biztos az utólagos vérveszteség miatt. És még el kellett úsznia egészen az erdőig.

A régi vekker fél négyet mutatott, bár nem lehetett tudni, hogy az idő valóban annyi-e, vagy csak megint megállt az a kacat. A szoba kezdett világosodni, egy-két napsugár sárgás rózsaszínre festette az ablaküveget.

‒ Rohadt élet… – dünnyögte újra, amikor eszébe jutott, hogy másnap dolgozik, és ruhástul végigterült az ágyán.

‒ Matt.. Hé, Matthew! Öregem, kelj már fel! – csapott a mélyen alvó recepciós vállára Frank, a hordárfiú.

‒ Kopj le… – motyogta Matthew, csak úgy félálomban, aztán vissza is zuhant feje a pultra.

‒ Öreg, ha így folytatod innen is kirúgnak!

‒ Mmmm…

‒ Fogd már fel, én ajánlottalak, engem is beégetsz! Az életbe nem tartom neked a hátam többet, arra mérget vehetsz!

‒ Ööö… Elnézést… Mr. Brown? – egy alacsony nő szólalt meg a dühösen toporgó hordár mellett. Matthew kicsit megemelte a fejét.

‒ Mi kéne?

‒ Matt, az Isten szerelmére! – csikorgatta a fogát Frank, és villámló szemmel odébb húzódott. Matthew minden erejét összeszedte, hogy legalább a tekintetét fentebb emelje a nő mellénél, ami eleve nem volt egy könnyű dolog, hiába volt olyan kis növésű, hogy alig érte fel a recepciós pultot.

‒ Elnézést… Julia Treasure névre foglaltam szobát.

‒ Ez a maga neve? És minek kér folyton elnézést?!

‒ Igen… Elnézést… ‒ Julia olyan vörös lett, mintha temperába mártották volna. Lelkesen gyűrögette a szoknyája szélét, amíg Matthew próbált eligazodni a számítógép adatbázisában.

‒ 79-es szoba ‒ lökte végül a pultra a kulcsot ‒ Adja a személyigazolványát, és itt írja alá. Pfff… Ez maga?! ‒ a fiatalember a pultot csapkodta nevettében. Meglepetésére a nő is elmosolyodott.

‒ Lázadó korszakom volt… Nézze, itt kopaszra borotváltattam, még látszik ‒ a copfja alatti rövid hajtincsekre mutatott.

‒ Maga komplett idióta – vigyorgott Matthew.

‒ Ne vegye sértésnek, de Ön sem tűnik éppen normálisnak… Viszontlátásra! – a nő fogta a kulcsot, és egy intéssel eltűnt a lift irányába.

‒ Öregem, totál egymásra kattantatok!

‒ Hagyj már a marhaságaiddal, kérlek! – a munkaidő végeztével a két fiatalember kiszabadult az utcai tömegbe – Különben is, láttad milyen pici? Olyan, mint egy elfuserált hobbit.

‒ Hé, nem kell a hülye szerepjáték-szöveged, úgy néztél te arra a nőre, hogy húúú…

‒ Csá Frank, mentem haza.

‒ Micsoda?! Ugyan, Matthew, ne csináld már! Legalább egy sörre hívj meg! Meg kell dumálnunk. Nem is tudom, mikor voltál nővel utoljára! Öreg, már vagy egy éve nem is randizol!

‒ Dolgom van Frank, komolyan – a busz ajtaja bezáródott, Matthew pedig még az utolsó pillanatban ugrott, hogy belülről integessen ki hoppon maradt barátjának.

Amikor végre becsaphatta a lakása ajtaját, és a jóleső számítógép-villogás betöltött mindent, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Mire az erdőhöz ért, már alig volt magánál. Rengeteg vért veszített, a lába nehezen mozgott. Még néhány lépésnyire elvonszolta magát, majd egy bokorba zuhant.

‒ Jaden! Megsérültél?! – hallotta a nő kétségbeesett sikoltását, aztán minden elnémult és elsötétült.

A sátorban tért magához. Sebesülései bekötözve, homloka borogatva, az életereje pedig két egységgel magasabban volt. Résnyire nyitotta a szemét, és látta Carina gyönyörű alakját tenni-venni körülötte. Ahogy találkozott a tekintetük, a nő elmosolyodott.

‒ Ó, Jaden, annyira aggódtam! Mi történt? Hogy érzed magad?

‒ Jobban… Köszönöm, Carina.

‒ Mi történt veled, Jaden? Felfedeztek?

‒ Mintha már előre tudták volna, hogy jövök… a várőrség rám támadt – az emléktől megborzongott – és ezúttal az árnyat is láttam.

A nő elsápadt.

‒ A csillagokra, Jaden, nem mehetsz vissza oda, legalábbis míg fel nem épülsz!

‒ Nem lehet, tudod jól… Újra meg kell próbálnom. Most még csak egy árny őrzi a kincset. Ha még pár napot várunk, megjön a többi is… Akkor pedig semmi esélyem.

‒ Veled megyek.

‒ Carina, ne bolondozz. Ha valami bajod esne…

‒ Sebesült vagy, semmire sem mennél most egyedül! Vagy nem bízol bennem?

‒ Hogy kérdezhetsz ilyet?! Legyen hát… De fel kell készülnünk.

Matthew álmodott. Egy hotelt ostromolt a gyönyörű nővel együtt, aki aztán egy pillanatra Julia Treasure-ré változott.

‒ Maga mit keres itt?!

‒ Segítek neked, Matthew. Én is utálok egyedül lenni.

‒ Miről beszél?! Tűnjön el, ez a hely veszélyes!

‒ Elmondom, mért vágtam le a hajam.

A szálloda alatt hatalmas szakadék nyílt.

‒ Ne, Matthew, ne küldj el! Nem akarlak elhagyni!

Matt nézte, ahogy a nő leesik, és hirtelen úgy érezte, ő maga is zuhan.

Verejtékezve ébredt. Karikás szemmel ült egész nap a recepciópultnál, és ahányszor csak Julia megjelent a hallban, a gyomra összeszorult, és elfogta a hányinger. A nő kedves mosolyától azonban jobban érezte magát, és egyszer csak azt vette észre: várja, hogy beszélgethessen vele néhány mondatot.

Aztán eljött az a perc, mikor Julia a bőröndjével együtt állt meg a recepció előtt.

‒ Jó napot kívánok. Ki szeretnék jelentkezni.

Matthew úgy érezte, mintha zuhanna. Valahogy erre nem gondolt. Pedig a nő nyilván nem töltheti egy hotelben a hátralévő teljes életét… Ahogy átvette a 79-es szoba kulcsát, a kezük egy pillanatra összeért.

‒ Mért vágatta le a haját? – kérdezte hirtelen. Julia csodálkozó arcot vágott, aztán elmosolyodott.

‒ Hát, ez egy hosszú történet, az egyetemről kirúgtak, és akivel jártam éppen fodrásznak tanult, és volt egy regény, aminek a főhőse… Magát ez most komolyan érdekli?

Frank hirtelen megjelenése vágta el a beszélgetést.

‒ Ms Treasure, a taxija megérkezett! – azzal fogta a nő bőröndjét, és az ajtó felé indult. Julia lesütötte a szemét.

‒ Hát… Akkor viszontlátásra.

‒ Isten önnel… ‒ motyogta legyőzötten Matthew. A nő lassan távolodott.

‒ Julia, várjon! Esetleg valamikor… ha úgy gondolja… nem lenne kedve valamikor valahova velem…

‒ Dehogynem! ‒ Julia sugárzó mosollyal fordult vissza ‒ Itt a telefonszámom – azzal a zsebébe nyúlt, és egy darab papírt vett elő belőle. Matthew-ban szétáradt az öröm és a büszkeség. Felírta! Már előre felírta a számát! Hát tényleg találkozni akar vele!

Még fütyörészett is, míg haza nem ért. A cetlit az asztalára tette, és bekapcsolta a számítógépet.

Jaden közelebb lépett, és remélte, hogy Carinának valóban sikerült hatástalanítania a riasztórendszert. Kattant a zár, és az ifjú harcos megérintette a súlyos faláda tetejét. A kastélyt búgó hang töltötte be, és minden fény elaludt. Rémisztő sötét öntötte el a termet. Jaden hallotta a zsoldosok csizmáinak dobogását, és a rigmust:

‒ Behatoló! Behatoló!

Hát nem sikerült! Ismét menekülnie kell. A zsebében varázspor szunnyadt, de tudta, hogy Carinát nem hagyhatja cserben. A lépcső felé rohant, majd hirtelen szörnyű robajjal a mennyezet majdnem egyenesen a fejére szakadt. Idejében félreugrott, de a por és törmelék egy pillanatra elborított mindent. Jaden erejét megfeszítve próbálta újra kinyitni a szemét.

Szemhéján keresztül valami fényt érzékelt. Hunyorgott, és a kép egyre jobban tisztult. A lépcső tetején fáklyák égtek. Az ifjú ereiben megfagyott a vér: ott állt maga az árny, teljes nagyságában. Mellette pedig… Jaden azt hitte, talán csak a szeme káprázik.

‒ Carina!!!

A nő gúnyosan felnevetett.

‒ Jaden, te szánalmas, ügyefogyott bolond! Ebben a harcban soha sem győzhetsz!

‒ Hogyan árulhattál el?! Carina, hogy voltál rá képes?

‒ Jaj, ne légy ilyen szentimentális! Harcosnak tartod magad, pedig csak ennyit tudsz! Azt hiszed, számíthatsz bárkire is?

Arcvonásai elmosódtak az ifjú szeme előtt. A düh és a csalódás szoborrá fagyasztotta őt egy pillanatra, de csak egy pillanat volt.

‒ Hát ég veled, kedvesem – Jaden felemelte a fejét. Előhúzta zsebéből a port, majd búcsút intve a lábai előtt megnyíló örvénybe ugrott.

Szemét kis kurva!

„A hős mindig magányos”, sóhajtott Matthew. Elgondolkodva meredt maga elé.

„A nő áruló. Csak magadban bízhatsz!” Lángoló szemmel felállt a székből. Megmarkolta a papírt, majd kínlódva visszaroskadt. „A hős mindig magányos. Szemét, áruló kis kurva!”

A hajnal az ágy sarkában talált rá a fiatal recepciósra. Elgyötörve, kikarmolt tenyérrel, de győzedelmesen.

Megtette, amit tennie kellett: Julia Treasure számát a szemétbe dobta.

CéhKaptár

A sorozat, melyben élünk

Az alant található szöveg A sorozat, melyben élünk nevezetű barátságos település szomorú és gondolatébresztő történetét taglalja, amelyből reményeink szerint okulni fog minden virtuális település, fiktív karakter és éppen formálódó álomvilág.

A sorozat, melyben élünk mindig nyugodt és békés hely volt, ahol a tipikus 19. századi életviszonyokat csak egy különösen rossz termésű év, egy szeszélyes szerelmi viszony vagy a forgatókönyvírók gyomorbajai kavarták fel. Mi, a sorozat lakói egyszerű emberek vagyunk, és ez idáig csak a szomszédos sorozatoktól hallottunk ezt-azt a 21. század csodáiról. A sorozat bajai pontosan ebből fakadnak, mert a polgármesterünk az ő hatásukra vette fejébe, hogy nekünk is új szerződést kell kötnünk, hogy csatlakozzunk az internethez, és beengedjük az új funkciókat. A vasárnapi gyülekezeteken addig duruzsolta fülünkbe az előnyöket, a jövedelmet, az újat, hogy megszavaztuk az új szerződés megkötését.

Az újdonságok azonban nem hozták el a várva várt boldogságot. Az internetre való csatlakozással elsőként a képkeret alakult át. Az idő múlását jelző piros sáv időről időre felemelkedett a föld alól, annyi esést és botlást okozva, hogy a sorozat legidősebb lakói lassan elindulni is féltek. Mi gyerekek azonban élveztük, és kitaláltunk egy új játékot, a csíkugrást. Persze a jobb kéz felől benyomakodó ajánlott videók is megnehezítették a dolgunk. Miután beláttuk, hogy jelentősen rontják a látási viszonyokat, nagy nehezen nyolcökrös szekérrel tudtuk csak kihúzni őket a képből.

A megváltozott keret mellett az új funkciókat sem tudtuk igazán megszokni. A történet léptetése funkció miatt akár több óra vagy nap is kimaradt az életünkből. Az újdonsült Normann házaspár például semmire nem emlékszik az esküvőjükből, mert a férj egy óvatlan pillanatban rátaposott az előrelépésre. Ebből az alkalmazásból egyelőre csak a részeges Paulnak volt haszna, aki folyton eltekerte a másnaposságát. Szegény öreg Pattie néni szünetgombjára pedig a macskája ugrott rá, így a néne három napig hajolt a tűzhely előtt, míg a szomszédasszonya nem segített rajta.

Nemrég egy komoly internetvihar érte el a települést, azonnal tönkretéve a szintén nemrég elindult funkciót, a feliratozást, pedig az új betűket az iskola tanulói festették igen fáradtságos munkával. A betűket szétszaggatta és elsöpörte a vihar, száraz levelekként kavarogtak a levegőben, és a nem egyszer orkánerejű szél miatt több ablakot is betörtek. Később néhányat az ágyam alatt is találtam, azokat elraktam emlékbe a kincseim közé.

A korábban elakadt építkezések sem haladtak, habár a polgármester azt ígérte nekünk, hogy rengeteg új épületünk lesz, amelyeket ügyes váltásokkal szinte a semmiből teremtünk elő. Ennek ellenére a Berrie család új háza helyén még mindig csak a tervrajzokból készített, háromperces trailer állt. Apai nagybátyám, Otto bácsi is hasonló cipőben járt, ő a renoválás végét várta, de egyelőre még csak a buffering felirat kanyargott a bejárati ajtó előtt.

Ezek a kisebb-nagyobb bosszúságot okozó kellemetlenségek azonban eltörpültek a hamarosan megjelent új betegség mellett. Edith néni, a tanítónő kétségbeesetten hívatta tizenéves fiához a papot és az egyetlen orvost – édesapámat is, mert elképzelni sem tudta, milyen természetű baja lehetett a gyermeknek, aki teljesen érzéketlen volt a külvilágra, és fennhangon beszélt, halandzsázott. Apa és a pap egyszerre hőköltek vissza, mikor rájöttek, hogy a fiú egy nálunk eddig nem jelentkező betegségtől, a multilanguage-től szenved – ami annyit tesz, hogy ugyanazt a szöveget gagyarássza ismeretlen nyelveken. Szerencsére a kór nem volt teljesen idegen számukra, mert a szomszédos sorozatokban már volt rá példa, főleg A sorozat, melyben szeretünk és A sorozat, melyben éneklünk lakóit sújtotta eddig járványszerűen. Sajnos ellenszer még nem készült, és hiába próbálkozott a pap szentelt vízzel, az sem segített, az apám pedig még e-tréningen vett részt, hogy felzárkózzon a modern orvostudományhoz. Az ismeretlen agyi rendellenességek kezelését illetően pedig még csak az áramütésnél járt, ami jelen esetben a sorozatszereplő újraindítását jelentette. Ezzel az eljárással sorozattörténelemben eddig kétszer próbálkoztak. Egyszer A sorozat, ahol félünk lakói, ahol az áramütés túl erős lett, és a sorozat egészét a kék halálba taszította. Egy másik esetben – A sorozat, melyben gyógyítunk orvosai sikeresen újraindították a szereplőjüket, de az újraindított emlékezetét egészen csecsemőkoráig törölte. Így a fiú szülei nem egyeztek bele az áramütésbe, hanem határozatlan időre leállították a gyermek idejét.

A remény, hogy a kór nem szed újabb áldozatokat hamar elillant, mikor először a tanítónő és a férje, majd hamarosan az egyik osztálytársam is idegen nyelveken kezdett el monologizálni. A betegségnél csak egy dolog terjedt gyorsabban – a pánik. Egyre többen gondoltak a mindeddig kivitelezhetetlen költözésre. A sorozatba egy út érkezik be, és a végén egy hagyja el. A szerződés előtt az utak összeértek, vagyis ha elindult valaki a városból az egyiken, akkor pár perc múlva a másikon érkezett vissza. A többi sorozattal csak galambposta útján tartottuk a kapcsolatot. Most azonban már mi is szabadon járhattunk-kelhettünk, így az elvándorlás gondolata hamar szöget ütött a fejekbe. Az élelmesebbje pedig még az utazás fáradalmait is átugrotta úgy, hogy egyszerű felülnézetből átgurultak a térképen.

Két hét alatt a sorozatunk tagjainak felét elkapta a kór, a másik fele pedig átköltözött szomszédos, új sorozatokba. Utolsóként a mi családunk maradt. Apa nem akarta cserbenhagyni barátainkat, ismerőseinket, de kutatói állást ajánlott neki A sorozat, melyben gyógyítunk kórháza, szóval remélvén, hogy ott megtalálja az ellenszert, átköltöztetett minket, és lázasan munkához látott.

A régi sorozatunk félelmetes hellyé vált. De ebben az újban sem érezzük jól magunkat. Az itt élők egy része úgy gondolja, hogy régebben sokkal egyszerűbb és szebb volt az élet, ezért vissza akarnak térni a 19. századi viszonyokhoz.

CéhKaptár

Mézeskalácsház

A kondérnyi víz épphogy rotyogni kezdett az edényben, amikor megint meghallottam a hangot. Reggel figyeltem fel a motozásra a veteményes felől. Először azt hittem, Farkas az, hogy megdézsmálja a termést. Ismét. Ha már a tyúkjaimhoz nem fér hozzá. Hiába mondtam szerencsétlen flótásnak, hogy ne egye meg annak a piros pulóveres lánynak a nagyanyját. Három hónapja nem látta senki.

Mindannyiunkra nehéz idők járnak, az idei tél is igen keménynek ígérkezik. A nyári aszály, aztán az a rengeteg jégeső szinte mindent tönkretett. Vén vagyok már, az igaz, de abba a faluba még egyszer nem megyek vissza, ha az életem függ is az élelmüktől. Megaláztak. Elkergettek. Nem kellettem nekik. Most is meg fogom oldani a segítségük nélkül, mint mindig.

Mi. Lehet. Ez. A. Kaparászás?

Ha a háznak is annyi, nem tudom, mihez kezdhetnék. Megragadtam a legnagyobb kést, amit a fiókban találtam, a kötényem zsebébe rejtettem, rámarkoltam a cukorbot-kilincsre, és egy rántással feltéptem az ajtót. A sötétzöld levelű fák között alacsonyan sütő őszi nap fénye elvakított egy kicsit, de mivel a saját kezemmel raktam össze az épület elemeit az utolsó mézeskalácsmorzsáig, azonnal észrevettem a legkisebb harapásnyomot is a fondant-kerítésen. Idegesen tekintettem körbe a kártevők után, s miközben egy rakoncátlan ősz tincset tuszkoltam virágos fejkendőm alá, felmértem a többi veszteséget.

A zöld gumicukorfű alaposan lenyírva, akárha kecskék rágták volna egyenletesre. A ház északi frontján a mézeskalács kibontva a sarkoknál, a leomló citromos cukormáz behavazta a gyepet, a színes, cukorkákból összeolvasztott mozaikablakokon pedig egyértelműen embernyál csillogott. A háztetőn két gyerek lakmározott éppen a grillázscserepemből. Majd szétvetett kétségbeesésemben a düh.

– Jöttök le onnan, de tüstént, büdös kölkök?! – ordítottam el magam gondolkodás nélkül. Egyszerre pillantottak rám a magasból, arcukon rémület és csokoládéfoltok. Feltehetőleg a madáretetőmet is megcsúfolták. Valaha azért kezdtem el építeni ezt a mézeskalácsházat, hogy örömet szerezzek az unokámnak. Csakhogy azok az idők régen elmúltak. Ez a házikó az egyetlen, ami maradt belőle, és két istenátka pusztítja éppen. Hát alaposan meg fognak lepődni, ezt garantálhatom.

– De nem megy! Félünk! – kiáltották kórusban.

– És akkor hogy kerültetek oda? – tettem csípőre kérdőn a kezemet. – Ha fel tudtatok mászni, le is tudtok araszolni. Na gyerünk, egy-kettő.

Végül csak hoztam nekik egy karamell-létrát, legyen nekik karácsony. Ahogy közelebb jöttek, felismertem őket. Az idősebb az a nagyszájú taknyos volt, mi is a neve, na. Jancsi. A kisebb meg a húga, az a mihaszna mimóza, Julcsi. A rosseb, Juliska. Ismertem az apjukat, még a faluból. Az is csak papíron volt favágó, különben inkább az alkohol nyakát metszette igen serényen. A fiú alig lehetett hat, a lány négy éves. Könnyen lehet, hogy az ő születésüknél is ott bábáskodtam, de ki tudná azt már megmondani, olyan egyforma akkor még minden gyerek. Bár ez a Juliska… kiköpött az… az én Erzsóm… szavamra.

– Adna nekünk valamit enni, néni? – az ördögfióka kiszagolta a főtt krumpli illatát. – Eltévedtünk az erdőben. Elfáradtunk – mondta ártatlan szemeket meresztgetve. Most falta fel a fél házamat, és még ételt kér a szemtelenje. Bűntudat nuku.

– Kérem, néni – kontrázott Juliska elgyötört, halovány hangon, s az a vajszívem hamarabb cselekedett, mint a józan ész.

– Jól van, édeseim. Gyertek – kinyitottam az ajtót, és betereltem őket. Még le se ültek, a kosár kenyér már az asztalon volt, épp a vaj után nyúltam, mikor Finnyás Jancsi kiköpte:

– Nincs valami édes, nénike? – mit képzel a fiatalúr, étteremben van? Korholtam magamban felháborodva. Éhes ember nem válogat. Eszik, amit kap. Mivel azonban csak döbbenten néztem rájuk, Jancsi a kövér kis karocskáit összefonva, nyelvével elégedetlenül csettintve meredt rám, s ahogy az asztalba ügyesen belerúgott, lelökte róla a kosárnyi kenyeret. Jól meghempergette őket a porban és hamuban. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Megragadtam a puha kis testét, és belöktem egy régi, törött tyúkketrecbe a földön. Majd ott megtanulja a helyes viselkedést.

Mit összenyivákolt és nyafogott odabent a csöpp vakarcs, miközben a húga csak bambán meredt maga elé, és egy mukkot se mert szólni. Jancsinak bezzeg járt a szája. Mindenféle sértéseket vágott a fejemhez, amiket már amúgy is hallottam. Évekig. Olyan emberektől, akik még jelentettek is valamit számomra. Csúfolt, ahogy a falubeliek tették. A boszorkányt akarja? Hát mindjárt meg is kaphatja.

– Te – szóltam rá kicsit élesebben a lányra. – Hozz a kamrából tűzifát! – szegény teremtés úgy megijedt, először meg sem mert mozdulni.

– Mit fog tenni velünk? – vakkantotta dacosan a fiú, de szavainak élét elvette a hangjában bujkáló rettegés, s a szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.

– Bizony, nagy terveim vannak veletek – kezdtem sejtelmes hangon, ördögi ábrázattal az arcomon. Rá akartam hozni a frászt, úgy istenigazából. – Begyújtom a kemencét, aztán mikor elég forró már, fogom a lapátot, feldoblak rá, és ropogósra sütlek. Végül fogom az éles késemet – a hatás kedvéért előhúztam a kötényemből a korábban odarejtett vágóeszközt – és szép lassan, okosan lefejtem a csontodról a porhanyós húsodat.

A hatás nem maradt el, Jancsi elfehéredett a félelemtől. Tudtam, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, hiszen ha később hazatérnek, ugyanezt fogják elmesélni az első szembejövőnek, s rövidúton a csendőrség és a felbőszült városiak is ezzel a történettel fognak mindent rám bizonyítani. Ám e pillanatban ki akartam élvezni a játékom minden pillanatát. Juliska visszatért a tűzifával, megtanítottam begyújtani a tűzhelyet, aztán felsepertettem vele a padlót, amíg felizzottak a farönkök. Közben megkelt a kenyér, gondoltam ha már befűtöttünk neki, megsütöm az újat.

A lány pityeregve hozzáfogott felsöpörni, és nem tehetek róla, de a mozgása is az én egyetlenemre emlékeztetett. Mikor elvitte a torokgyík, mindenki azt hitte, én tettem. Akkoriban már járta a falut egy szóbeszéd a csúf, gonosz boszorkányról, aki ördögtől való tudással veszi sorban az ártatlan polgárok fejét. A szüleit, a lányomat és a férjét még évekkel előtte temettem el, utána nem maradt senkim. A falusiak haragjától tartva menekültem az erdőbe. Szívtelen banyának könyveltek el, aki a saját lányát is képes az ördög kezére játszani.

Így hát a házat Erzsókom emlékére építettem, aki rajongott a süteményeimért, ahogy a szomszédaink mindegyike, még a pletykák előtt. Soha nem akartam rosszat senkinek, de ez a poronty azokra a hálátlan, birkaszellemű ostobákra emlékeztetett, akik miatt tönkrement az életem. Láttam a szemében, a szemükben az állatias, ösztönös dühöt, amit ugyan nem tudnak megmagyarázni, csak azt tudják, ha elpusztítják bosszúságuk tárgyát, megnyugszanak, és minden visszatérhet a „normális kerékvágásba”. És ez a legnagyobb hazugság a világon. De fölösleges is ezzel foglalkoznom. Elég, ha elveszem ennek a két szemtelen mihasznának a kedvét a további birtokháborítástól, aztán útjukra engedem őket. Elég az erőszakból.

Aztán ahogy néztem ezeket a gyerekeket, megsajnáltam őket. Órák óta nem ettek már, ezért a kamrából előhoztam egy nagy tányér diós palacsintát és a ketrec elé csúsztattam. A fiú indulatosan nézett fel rám.

– Fel akar hizlalni, igaz? Nem elégszik meg ennyi hússal – lesajnálóan néztem rá.

– Csak edd meg – azzal ott is hagytam, és helyette inkább elmentem befejezni a kenyérsütést.

Ezt azonban nem láthattam előre. Óvatosan előhoztam a tésztát a fatállal együtt és félreraktam az asztalra, hogy óvatosan kinyissam a forró kemenceajtót a piszkavassal. Juliska már egy ideje abbahagyta a takarítást, és engem figyelt. Mikor újból elindultam a kemence felé immár a kenyérrel a kezemben, az az álnok kis kígyó a hátam mögé lopózott, és onnan megtaszítva belelökött a lobogó katlanba.

Még hallottam a hátam mögül a fiú diadalmas kiáltását, ahogy elnyelik testemet a lángok, én meg csak arra tudtam gondolni: soha senki nem ismerheti már meg az én történetemet.

CéhKaptár

Óda a gyroshoz

Óh, gyros, te gasztronóm türannisz,
étvágy vágyta, korgó keleti akarnok,
fogallémon harapott utad visz,
maradsz mindig gyomrom feletti zsarnok.

Ujjait nyaldossa egy héraklészi ős is,
vagy egy főmufti, kaftános janicsáraga,
persze, rakjad csak, mehet bele a csípős is,
még ha az nem is más, mint a megjegyzés maga.

Tzatziki-eső hullik alá kábán,
új húsok árán emlékezvén Khioszra,
vajon először Mohammed vagy Ádám
harapott egy szertepotyogó gyrosba?

Repetának sok, lakomának kevés két pita,
válogatott vagdalás – a tartam kirostál.
Portyázik a szpáhi, menetel a hoplita:
katonai akciós Ciprus-parti gyrostál.

CéhKaptár

Fekete vers

Fekete-tengeren fekete vízibusz,
fekete testemben fekete spiritusz.
Szobám, akár a lelkem, fekete,
kaporral, sóval felszórt koporsós fekhelye
fekélyes bensőmnek,
mi annyira dark ma,
rászáll a Halálholló madárka.

Festett fekete hajam fogva copfba,
feketén bólingat az eperfa lombja,
sötét könnyeket sírnak a falak,
fekete a körmöm és a körmöm alatt,
fekete Djarumot szívok,
‒ egy dobozra elmegy a zsebpénzem fele ‒
de sebaj, legalább fekete, fekete, fekete.

Fekete retek, Fekete-erdő tortakivonat,
fekete kenyeret ennék, de a félbarna finomabb.
Hétsoros versszakok – gonosz és fekete,
olvasván őket, ah, halálvágy fakad-e
véralvadt szívedben?
Magába göndörödő lelkembe szúrni tőrt,
hullajtom létem, mint lenyírt, fekete punciszőrt.