Category Archives: 2013 Nyár

Pennázó

Modell az ürítésről

Milyen egyszerű is lenne felállni a vécéről,
szülőt kiabálni és megmutatni, hogy anya,
ez az első ajándékom neked. Tőled kaptam
mindent, amit lenyomtál a torkomon, és nézd
mit csináltam most én saját kis testemmel. Ezt itt
meg tudtam emészteni, ezt amott nem,
de ahogy tudtam, magamévá tettem.

Elengedni kész vagyok, de ahhoz kicsi, hogy
a zsinórt meghúzzam, a fejem felett ingáz,
köröket ír le, ahány éves vagyok. Bökdösöm
az ujjbegyemmel, teleeszi magát műanyag
tapintással. Töröld ki, anya! Töröld ki mind,
mert nélküled én mocskos vagyok és csúszik, ha lépek.

A klinikán is, ahol munkát kaptam, meg
mikor sétálok a kifutón, anya, akkor
néha érzem, hogy nem tudom tovább magamban
tartani anya. Zabálok folyton folyton anya
és a nyakam már nagyon vörös. Köszönöm
a folyékony púdert, amit adtál. A bőrünk
szépen elhamvasztja.

KorTárs

Egyenlő szárú háromszög

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig.

Hogy is kezdődött?

Tekintetem akaratlanul is a szekrényen álló képre vetül, egy képre, amely öt éve készült.

Mosolygós, boldog emberek. Egy boldog család. Ilyenek voltunk. Egy nyolcéves, sápadt szőke kislány, egy nyurga, csupa haj fiatalasszony, közöttük egy sötét hajú, szögletes arcú férfi. Arcok a múltból.

Aztán egy váratlan, gyors lefolyású, gyógyíthatatlan rákbetegség összetörte az idillt.

Igen, nagyon fájt, amikor Fanni meghalt, de már alig emlékszem az érzésre. Az idill vége valami másnak lett a kezdete, amit nem tudnék meghatározni, csak érezni. Ákossal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz,  szinte összeforrtunk és igazából boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Én hülye, azt hittem ez így is marad. Örökké, örökké, örökké.

Mikor is kezdődött?

Talán június végén volt az első jel. Későn keltem aznap, aztán emlékszem olvastam egy remek Jeffery Deaver krimit, az Üres széket. Deaver tanított meg arra, hogy észrevegyek apró dolgokat, és hogy ne higgyek a káprázatoknak. A Csontember című regényéből készült film is jó volt, bár én nagyon nem így képzelem el a nyomozó főhőst Lincoln Rhyme-ot. Fantasztikus pasi, még ha nyaktól lefelé béna is.

Aztán mi is volt?

Vártam Ákost, összeütöttem egy kis vacsorát, és amikor megjött, azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel.

A mosolya, ahogy átölelt és hangosan kiáltotta: „Kicsim!”…

Minden olyan volt, mint máskor és mégis… egyre kevesebbet mesélt arról, hogy mi újság a munkahelyén, akkor is csak általánosságokat mondott és szórakozottan elrévedt maga elé.

Aztán jöttek a rejtélyes telefonhívások, amiket gyorsan kinyomott vagy a hallótávolságomon kívül bonyolított le, holott addig simán beszélt előttem, bárki is hívta. Utána furcsa, elgondolkozó somolygással az ajkai közt tért vissza.

Szokásává vált, hogy későig fenn maradt, mondván dolgozik, de kilestem, hogy valójában csetelt. Figyelni kezdtem Facebookon a kommentelőit, de nem sokra jutottam.

Nem akartam, hogy tudja, érdekel ez a dolog és rágódok rajta. Egyébként is, ha rákérdeznék, csak nevetne, csippentene a szemével és azt mondaná: „Jaj, hercegnőm. Ne butáskodj.”

Július folyamán egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyre később jött haza, csak küldött egy sms-t: „Ne várj haza vacsorára, sokáig dolgozom” Amikor hazajött, idegen illat ölelte körül, amely elzárta őt tőlem.

Aztán már az is megesett, hogy bent éjszakázott az irodában, miközben én álomba sírtam magam a kispárnáját ölelve. Úgy éreztem megfagyok, pedig forró éjszaka volt.

Nem lehet, hogy nekem csak ennyi jut már. A várakozás.

Cselekvésre szántam el magam: egy reggel, amíg fürdött, belenéztem a telefonjába. A híváslistán feltűnően sokszor szerepelt egy női név: Janka.

A torkom összeszorult és elöntött a düh.

Jól sejtettem. Megcsal, elárul!

Utánanéztem Facebookon, és ismerősei között találtam is egy Jankát. Képei alapján alig 20 éves félénk tekintetű lány. Nem az a fajta, akiről azt feltételeztem volna, hogy elveszi tőlem.

Nem kellett sokat várnom a bizonyítékra.

Mikor estefelé Bolyhost a kis spitzünket sétáltattam, és Ákos irodája felé kerültem. És akkor láttam meg őket. Ákost meg azt a kis lotyót. Kézen fogva andalogtak a szemközti járdán, aztán megálltak és vadul csókolóztak. Undorító!

Megfordultam és Bolyhost magam után húzva rohanni kezdtem hazafelé.

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!

Aztán tegnap este vacsora után végre megkérdeztem: – Ki az az Oltványi Janka? Facen láttam sokat kommentel neked. Csak kíváncsi vagyok.

Arcán a zavartságot, kényszeredettséget öröm váltotta fel.

– Tudod, amióta Fanni meghalt, ő az első, akivel tudok hosszasan beszélgetni, beülni egy kávéra vagy sörre. Gyakornok nálunk és nagyon elveszett. Nemrég haltak meg a szülei…

– Szóval olyan, mintha a lányod lenne? Korát nézve lehetne…

– Ez bonyolultabb ennél. Hogy megértsd ezt az egészet… szóval, mit szólnál, ha elhívnám holnap hozzánk vacsorázni? Olyan magányos, és szerintem neked is jó lesz új emberrel beszélgetni. Muszáj nyitnunk a külvilág felé.

Összetapadt ajkakkal préseltem ki egy okét.

Nemsokára itt vannak.

Épp most fejeztem be egy Deaver regényt, amelyben a megcsalt, megalázott feleség, a másik nőt – aki persze jóval fiatalabb – igen agyafúrt módon pusztítja el. Ügyes volt, csak kissé túlbonyolította. Szerintem az egyszerűség a kulcs. Egy véletlenül összecserélt metil-alkoholos és pálinkás flakon, vagy egy baleset, mondjuk egy kiránduláson.

Eljutottam idáig. Igazából napok óta arról képzelgek, hogyan ölöm meg Jankát. Löktem le szakadékból, metró elé, adtam be neki mérget és fojtottam meg puszta kézzel.

És jó volt.

Senki nem állhat közénk. Soha, soha, soha!

A képre nézek.

Fanni is ezt akarná.

Zörren a kulcs. Az ajtóhoz megyek, és ott áll velem szemben, miközben Ákos esetlenül bemutat: – Ő a lányom, Szilvia. Az én hercegnőm.

Megpuszilom Jankát, mosolygok rá és azt gondolom:

„Kikészítelek, ribanc.”

KorTárs

Hogyan neveljük magunkat és környezetünket Nógrádi Gábor könyveinek olvasására?

A tartalmas élethez számtalan dolog szükséges: pénz, szerető család, barátok, sok pénz, munka, kocsi, virágoskert, rengeteg pénz, egy kutya és három macska, hogy sose unatkozzon, ja és persze pénz, hogyha még nem említettem volna. Ám aki azt hiszi, hogy ennyivel már meg is elégedhet, az visszavonhatatlanul és orbitális mértékben gigantikusan hatalmasat téved. Úgy bizony.

A tartalmas élethez ezek mellett természetesen nélkülözhetetlen az a tudás, amellyel bármelyik gyanútlanul idegesítő embertársunkat az ujjunk köré csavarhatjuk, vagy az orránál fogva vezethetjük, hogy csak a testrészeknél maradjak. Ezt a művészetet sajátíthatjuk el Nógrádi Gábor könyveiből már általános iskolás korunkban is, ha valami csodálatos szerencse folytán rájuk akadunk a könyvtárban, könyvesboltban, testvérünk polcán, esetleg a csodálatosan jószívű (vagy legalábbis könnyen meggyőzhető) padtársunk kezében.

Édesapánktól státuszára hivatkozva szerezzünk Nike cipőt, a kellemetlenkedő rendőrnek fizessük ki a büntetést, unokatestvérünkkel csókolózzunk, szemtelen módon nyerésre álló játszótársunk fejére borítsuk rá a sakktáblát, szerelmünk édesanyjával pedig szerettessük meg magunkat azzal az egyszerű módszerrel, hogy ezen túl neki adjuk a lánya helyett a kertjükből összelopkodott virágokat.

Ha azonban az éppen aktuális politikai elit ellen lenne kifogásunk, a megoldás ennél is egyszerűbb. Egy újjáélesztő-gép segítségével hozzuk vissza Kinizsi Pált a múltból, hogy egy frappáns vers megírásában való közreműködéssel megállítsa a parkok fölszámolását, irodaházak építését és a háziállatok deportálását: egy szóval mindent, ami csak problémát jelenthet számunkra ebben a világban.

Tehát amikor a fiunk már hét éves, és megtanult olvasni az iskolában, feltétlenül próbáljuk meg ránevelni, hogy szakadatlanul bújja Nógrádi Gábor könyveit. Persze lehet, hogy inkább a videojátékok érdeklik, vagy focizni szeretne, bár még nem biztos benne, hogy a porcelánkészlet helyéül szolgáló polc melyik sarkai legyenek a kapufák.

Ebben az esetben várjuk meg, míg az ő fia is hét éves lesz. Biztosak lehetünk benne, hogy azonnal ráébred, milyen csodás dolog is az olvasás.

Weöres Sándor 2013

A macska tizedik élete

A hatalmas piperkőc fekete kandúr, aki Earl Grey-ként mutatkozott be, láthatóan jól érezte magát nálam. Amikor a fürdőszoba ablakán keresztül megérkezett, a „tejesen jó reggelt” üdvözlési formulát használta. Értettem a célzást és töltöttem is neki egy nagy bögre kettőnyolcas, félzsírosat, amit örömmel és a nyelvével lefetyelt el. Utána egy gyors mosdással rendbe hozta a bundáját, egy flakonból fújt magára egy kis szőrfényt, majd a fotelben elnyúlva ráérősen tekert magának egy kis macskamentás cigarettát, amelyet szívogatva lustán mesélni kezdett.

– Mi, macskák régóta kapcsolatban vagyunk az irodalommal, már Janus Pannoniustól kezdve. Azon a bizonyos dunántúli mandulafán sok felida élezte a karmait vagy trónolt a koronájában. Legalábbis így mesélte nagyapám, akinek meg a nagyapja mesélte, annak pedig a nagyapja és így tovább. Sajnos, akkoriban a macskák sorsa nagyon mostoha volt. Bizonyára tudod, hogy a macskaemancipáció előtt még elvárták fajunktól, hogy fogjunk patkányt, egereket és más hasonlóan undorító, beste lényeket, akik mindenféle fertőzést terjesztettek. Nyersen, szőröstől-bőröstől voltunk kénytelenek enni. Pfej. Egyik ősömnek Arany János örökítette meg sorsát egy versében.  Ő az ellenkező véglet volt, gazdája egy bölcs tudós, még szolgát is felfogadott mellé, aztán épp ez a szolga ette el szegény elől a kaját, úgyhogy éhen halt. Ilyen ez.

Szépapám egyik testvére pedig nagy utazó volt. Többek között eljutott Londonba is. Bátor dolog, mit ne mondjak. Nem is értem, hogy bírta ki az átkelést a csatornán. – megborzongott. Mindenesetre pont találkozott Kiplinggel, aki azon kevesek közé tartozott, mint te is, aki beszéli a nyelvünket és nem pislog értetlenül, ha meghallja azt, hogy „maumaumau” vagy „nyáu” A mi Kilencéltű köreinkben az ilyen embereket az iránta való tiszteletből hívjuk „kiplingvicistának”

Végre elszívta a macskamentás cigijét. Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön egy kicsit a lakás. A cigi után Earl Grey bekapott pár macskagyökeres Tic-Tacot. Megkínált. Nem is volt rossz.

– Hol is tartottam? No, igen, Kipling. Hosszú heteket beszélgetett az ősömmel és ennek lett az eredménye a Magányosan sétáló macska. Sok fajtársam vitatatja a filozófiáját, van, aki felháborodik rajta, de abban mind egyetérthetünk, hogy fontos mű, mégha sztereotípiák is uralják. Azt bizonyára sejted, hogy T. S. Eliot is kiplingvicista volt, nem hiába köszönhet neki a világ annyi gyönyörű költeményt és leírta azt, amit mind sejtettünk, ember és macska nem is különbözik annyira.

Kihúzta magát, megpödörte a bajszát és kicsit Latinovitsosan szavalni kezdett. Csak úgy dőlt belőle a tejszag.

“Tudnod kell, a macska olyan, akár magad vagy jómagam, vagy mint a többi emberek: ahány, annyiféle lehet, Egyik derék, másik galád, ez okosabb, az ostobább. Van, aki rossz, van, aki jó, de mind versbe foglalható.”

Féloldalasan mosolygott, mint akinek a lelke valahol máshol jár.

– Engem is megverseltek, de nem Eliot, mert én bevallom mindig is idegenkedtem a hosszú utazásoktól, idegen vidékektől. Így aztán sose találkoztam sem Eliottal, sem Hraballal, sem Hemingwayjel.

– És ki foglalt versbe?

– Weöres Sándor, kilenc mély bók a nevének! Még hathetes kiscicaként kerültem hozzá, és nemsokára megírta a Macska című versét. Hosszú éveken keresztül hullajtottam neki szőröm, melegítettem lábát, hasítottam fel bútorai oldalát és doromboltam éjeken át. Aztán 15 éves koromban beteg lettem. Ez sorsfordító volt számomra.

Vajon most mennyi idős lehet? – futott át az agyamon. Igazából kortalannak tetszett. Nem stimmelt az egész.

–  És miután meggyógyultál, hogy folytatódott kapcsolatotok?

–  Nem gyógyultam meg. Egy hét múlva elpusztultam. Ez volt az első halálom és elhiheted, eléggé megrázott.

Teljesen nyugodt maradtam. Hiszen ha el tudtam fogadni, hogy értem, amit ez a macska mond, akkor azon se akadok fent, ha kiderül róla, hogy egy kísértet vagy zombi.

– Biztos, te is tudod, hogy a macskáknak kilenc élete van. Áldás vagy átok, mindez nézőpont kérdése.  Ez azonban nem mindegyikünkre igaz. Ahogy változnak az idők, úgy vagyunk mi Kilencéltűk egyre kevesebben. Mindenesetre a Kilencéltűek kicsit másképp élnek. Én a következő nyolc életemben igyekeztem minél több mindenben elmélyedni. Foglalkoztam festészettel – bár nem voltam olyan sikeres, mint Van Gogh macskája –, voltam pikulás egy macskazenekarban és segítettem egy történésznek kutatni a boszorkányperek idején történő macskaüldözéseket, segítettem a Macskafogó című rajzfilm forgatókönyvének megírásában, bebizonyítva, hogy nekünk, macskáknak is van humorunk. Voltak persze, kudarcok is.

Fekete Istvánt például sehogy sem tudtam rávenni, hogy a vidra, gólya, bagoly, róka és kutya után írjon végre egy macskáról is állatregényt. Akármibe csöppentem is Weöres Sándort sose felejtettem el, mindig visszatértem hozzá, pár hónapra-évre. A macska indulót például az ihlette, hogy a zenész élményeimről meséltem. A holdbéli csónakos alapötlete is az enyém… Volt sok Egyéletű macskája is, de engem kedvelt a legjobban. „Vérrel fűtött kis termofor” – nevetett mindig, magas, furcsa hangján, amikor az ölébe, hasára feküdtem. Aztán megállt ereiben a szilvalé és ő csónakba szállt… Vagy inkább ladikba? Én itt maradtam. Azóta tudom milyen magányosan sétáló macskának lenni. Ez az utolsó életem, nemsokára már az elíziumi mezők füvét rágom.

Megint elhallgatott, szomorúan lógatta busa fejét.

– Tudod, mi vigasztal? Pár éve felkért egy szobrász, hogy üljek modellt egy szoborhoz – mondta – Sándort ábrázolja, amint engem simogat egy padon. A szombathelyi Ady téren állították fel, ott van most is, és remélem még sokáig, nagyon sokáig lesz is. Ott majd bármikor újra találkozhatok veled is meg az olvasókkal is.

Sokáig nem tudtam mit mondani.

– Még egy kis tejet? – kérdeztem, hogy megtörjem a nehéz csendet. Earl Grey bólintott és tekerni kezdett egy újabb macskamentás cigarettát, talán hogy füstje elűzze a szomorúság áporodott szagát, amely ránk tapadt, mint lehullott macskaszőr a fotelhuzatra.

Weöres Sándor 2013

Gesztenyefa

Rímre libben
gesztenye falevele
gesztenyefa levele
cikázva.
Hull a földre,
tétova belekap a
fél foga belemar a
világba.
Holtan az éjből
vágyat ereszt,
testet játszik
s félni kezd.
Rímre libben
gesztenyefa levele
gesztenye falevele
vigyázva.

Weöres Sándor 2013

Tátongó és Morcongó

Felszín alatt megbúvó,
Él pihe-puha Tátongó.
Áll fel a sokadik székre
Festi a falakat kékre.

Kék fal alatt megbúvó,
Él mihe-moha Morcongó.
Aggasztja fala szépsége,
Kék lesz a mese végére.

Felszín alatt megbúvó,
Morcos a puha Tátongó.
Kék fala zöld. Estére
Majd visszafesti kékre.

Nyelvi fordulat

Tim Pratt: Tudományos románc

Fordította: Szegedi László

Ha csillaghajók a fénynél
nagyobb sebességgel repítenének
a Földről egy messzi csillagra és vissza,
és így az idődilatáció miatt
fiatalabb lennél, mint én,
megjelennék nálad,
és reménykednék, hátha
beindulsz az idősebb férfiaktól,
és megkérnélek, hogy mutasd meg,
amit az űr végtelen éjszakái
alatt tanultál.
Ha csak mi ketten élnénk túl egy apokalipszist
és téged megharapnának a zombik,
és előhalottá változnál,
még csak el sem sütném a puskám,
inkább hagynám, hogy harapj belém,
mert szívesebben lennék
élőhalott veled,
mint élő nélküled.
Ha lenne egy időgépem,
visszamennék csemetekorodba,
és végignézném, hogyan váltál azzá,
akit ma annyira szeretek,
aztán visszatérnék a jelenbe,
hogy lássam az arcom,
amikor először láttam az arcod,
és hát, na jó, lehet, hogy visszamennék akkorra,
amikor még éppen hogy csak összejöttünk,
és megpróbálnék így egy hármast összehozni.
Nem is értem, a többi időutazó miért nem csinál
effélét.

Ha űrlények jönnének és
azon töprengenének fölöttünk lebegve, hogy
meghívjanak-e a Konföderációs Galaxisok Galaktikus Föderációjába,
vagy zúzzanak-e porrá inkább,
a szerelmünk elég nyomós indok lehetne
az emberiség, vagy esetleg csak a mi
kettőnk megmentésére.
Ha foglyul ejtenének bennünket
egy űrlény-állatkertbe, megpróbálnám
kihozni belőle a legjobbat, egy kis
xeno-exhibicionizmust gyakorolnék,
kacérkodva mozgatnám a szemöldökömet,
és viccelődnék a fogságban való szaporodásról.
Ha eltévednék
a multiverzumban a végtelen
párhuzamos dimenziók között,
a letelepedésem egyetlen feltétele
az lenne, hogy valahol ott legyél velem,
s aztán akkor is ott maradnék,
ha azt a világot óriási
pókprédikátorok uralnák,
vagy ha ott gyilkos robotok nyerték volna meg
a polgárháborút,
vagy még akkor is, ha ott nem találták volna fel a szendvicset,
mert veled akkor is az lenne a legjobb világ,
ráadásul a szendvicsek
feltalálásával meg is gazdagodhatnánk.
Ha eljönne a Szingularitás
és tudatunkat egy kvázi végtelen
komplexitású és tökéletes látványvilágú
számítógép-szimulációba töltenénk fel,
amiben bármit átélhetünk,
amit vad képzeletünk csak álmodni mer,
én havonta minimum 1021
ciklust töltenék
egy virtuális díványon
veled,
egy virtuális tévé előtt,
virtuális fajitassal az ölünkben,
és fognám a virtuális kezed,
és azt kívánnám,
bárcsak mindez
valódi lenne.

Nyelvi fordulat

Alice Walker: Bús vagyok?

Fordította: Erdei Orsolya

Néhány éve az élettársammal egy vidéki házikót béreltünk, amely egy hatalmas mezőn terült el, azt a látszatot keltve, mintha a szálláshelyünktől egészen a hegyek lábáig érne. A hegyek azonban elég messze voltak, valójában egy város volt közöttünk. Ez volt az egyik előnye a háznak, amelyről néha hajlamos voltam nem tudomást venni.

Sokablakú ház volt, alacsony, széles ablakai voltak, majdnem földtől-plafonig értek a nappaliban, amely a mezőre nézett, és amelyen keresztül először megpillantottam legközelebbi szomszédunkat, egy nagy fehér lovat amint épp füvet legelészett, csapkodta a sörényét és végigügetett, ha nem is az egész mezőn, mely a láthatáron túlra is elnyúlt, de azon a hozzávetőlegesen 5 hektárnyi bekerített területen, amely a 20-ból visszamaradt, általunk bérelt terület mellett volt. Hamar kiderült, hogy a Bú nevezetű ló gazdája egy másik városban élt, de a telke határos volt a közvetlen szomszédaink telkével. Alkalmanként az egyik gyerek, általában egy zömök testalkatú tinédzser, de néha egy jóval  fiatalabb kislány vagy kisfiú lovagolt Bú hátán. Megjelentek a mezőn, felmásztak Bú hátára, lelkesen lovagoltak vagy 10-15 percet, majd leszálltak, megpaskolták a ló oldalát, és eltűntek egy hónapra, vagy még többre.

A telkünkön sok almafa volt, az egyik a kerítésnél, melyet Bú majdnem elért. Hamar rászoktunk Bú almával való etetésére, amelyet imádott, különösen mert a mező január óta oly zöldellő és zamatos füve a nyár közepére a csapadékhiány miatt kiszáradt, és Bú csak baktatott, egykedvűen rágcsálva a száraz fűszálakat. Néha-néha csak csendesen megállt az almafánál, és amikor egyikőnk kijött, elkezdett nyeríteni, hangosan prüszkölni, vagy dobbantani a földön, egyértelműen a tudtunkra adva, hogy : „Akarok egy almát.”

Csodálatos érzés volt levenni egy-két almát, vagy összegyűjteni az előző éjszaka lehullottakat a földről, és türelmesen, egyesével odatartani őket Bú hatalmas, fogas szájához. Olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek, látva a rugalmas, sötét ajkakat, és hatalmas kockaszerű fogakat, ahogy összeroppantják az almát maggal és mindennel együtt, olyan fenségesen; és magas, széles mellű alakját, amely mellett meg kell valljam, kicsinek éreztem magam.

Amikor kisgyerek voltam, jártam lovagolni, és különös barátságba kerültem egy Nan nevű lóval addig a pillanatig, amíg testvérem mesterkedésének köszönhetően az ijedt Nan le nem dobott a hátáról fejjel egyenesen egy fa törzsének. Mikor magamhoz tértem, ágyban találtam magam, édesanyám körülöttem sürgölődött aggodalmában, és csendben megegyeztünk, hogy talán a lovaglás nem a legbiztonságosabb sport számomra. Azóta inkább sétálok, és jobban is kedvelem a sétát mint a lovaglást- de már egészen elfelejtettem, hogy micsoda mélység lakozik egy ló szemeiben.

Így hát nem készültem fel a Bú szemében látható kifejezésre. Magányt láttam. Bú szörnyűségesen magányos és életunt volt. Nem azon döbbentem meg, hiszen egyedül végigszelni a határtalan mezőt, még akkor is, ha az a legcsodásabb mezők közül való, nem tartogat túl sok izgalmat, főleg ha bejön a szárazság. Nem, én azért voltam megdöbbenve, mert már teljesen elfelejtettem, hogy az emberi  és az igazi állatok milyen jól meg tudják érteni egymást; ha állatok közt nősz fel, hajlamos vagy ezt természetesnek venni. Mire felnövünk, nem emlékszünk semmire. Az állatok viszont nem változnak. Ők „befejezett” teremtmények( vagy legalábbis azoknak látszanak, hozzánk képest), akik nem valószínű, hogy változnak; az a természetük, hogy önmaguk legyenek. Mi mást fejeznek még ki önmagukon kívül? Nagyon is sokat. És mi általában elutasítjuk őket…

Miután odaadtam Búnak az almákat, visszasétáltam a házba, tudatában annak, hogy figyel engem: „Akkor most nem jön több alma?” Vajon ez lehetett nála a nap fénypontja? A párom kisfia elhatározta, hogy megtanul foltozni, csendben dolgoztunk az erre kialakított kis helyünkön, amikor elgondolkodtam…

Nos, a rabszolgaságról: fehér gyerekekről, akiket feketék neveltek fel, akik a feltétel nélküli szeretetet fekete nők által ismerték meg, és aztán, amikor betöltötték a tizenkettedik életévüket, azt mondták nekik, felejtsék el azt a mélységes kapcsolatot, amely őket a dadushoz fűzte. Később, ahogy képessé váltak összekapcsolni a dolgokat, csendben megjegyezték: „A régi dadusomat eladták egy másik családnak.” „A régi dadusom….”. Egészítsétek ki. Hosszú évek múlva egy fehér asszony már így nyilatkozik: „Nem értem ezeket a négereket, ezeket a feketéket. Mit akarnak? Annyira másak, mint mi.”

Most pedig az indiánokról, akiket állatként kezeltek a hódítók( bár ez egy elég erőteljes eufemizmus annak körülírására, hogy valójában minek is tekintették őket), akik nem vették éppen bóknak a rájuk mért szerepet.

Na és ott van még az a több ezer amerikai férfi, akik japán, koreai, filippínó, és más nemzetiségű nőket vesznek el, akik nem beszélnek angolul, és milyen boldognak vallják magukat, „áldottnak”, egészen addig, amíg a feleségeik meg nem tanulnak angolul, amely ponton a házasság elkezd szétesni. Mit láthattak akkor ezek a férfiak a jegyesük szemeiben mielőtt azok megtanultak volna angolul?  Úgy tűnik, csupán a saját tükörképüket.

A társadalmunk türelmetlenségének gondolata is felötlött bennem a fiatal generációval szemben. „Miért kell azt a zenét üvölttetni?” Talán a gyerekek sokat hallgatták azokat a zenéket, amelyekre szüleik még születésük előtt táncoltak, elnyomott emberek zenéjét tele szenvedéllyel, de halk segélykiáltásokkal is az elfogadásért és a szeretetért, ők pedig csak eltűnődtek, vajon miért nem hallották meg ezeket a szüleik?

Nem tudom Bú mennyi ideje lakott az ő gyönyörű, unalmas öt hektárján mielőtt mi a kis házba költöztünk volna, az érkezésünktől számított egy év után még mindig ott volt, miközben mi bejártunk más vidékeket, városokat, más világokat.

Azonban, mikor második évünket töltöttük a házban, valami történt Bú életében. Egy reggel, mikor az ablakból néztem, ahogy a mezőt szalagként öleli át a köd, megpillantottam egy másik lovat, egy barnát, Bú telkének másik végén. Úgy tűnt, hogy Bú félt tőle, ezért néhány napig nem is közelített. Elutaztunk egy hétre. Mikor hazaértünk, láttuk, hogy a két ló összebarátkozott, és együtt vágtáztak,  Bú pedig már nem jött olyan sűrűn az almafához.

Amikor mégis megjelent, hozta újdonsült barátját, és észrevettem, hogy a tekintete egész más lett. Függetlenséget, önbizalmat, elvehetetlen „lóságot” tükrözött. Történetesen a barátnője terhes lett. Hónapokig úgy éreztem, tökéletesen ráhangolódtam békéjükre. Mindkettőt etettem almával. Bú nézése szemtelenül hirdette, hogy „ez aztán az élet”.

Sajnos nem tartott örökké ez. Egy nap, mikor hazajöttem a városból, kimentem az udvarra, hogy adjak Búnak néhány almát. Csak  állt egy helyben az almafától távol. Mikor megráztam a fát, majd félreugrottam az almaeső elől, egy lépést sem tett. Odavittem neki néhányat. Az egyiket erőtlenül megragadta, a többit hagyta a földre puffanni. Féltem a szemébe nézni, mivel természetesen felfedeztem, hogy a barátja, a barna ló, már nincs vele, mégis belenéztem. Ha rabszolgaságba születtem volna, és a páromat megölték, vagy eladták volna, akkor lett volna ilyen tekintetem. A szomszéd gyerekek elmagyarázták, hogy Bú barátja „be lett fedeztetve”, és amikor  „megesett” (hasonlított ez a kifejezés arra, amelyet régen használtak, ha egy rabszolgáról beszéltek, aki terhes lett a gazdájától), a gazdája, aki máshol élt, visszavette magához a lovat.

Visszajön még? Kérdeztem.

Nem tudtak felelni.

Bú olyan volt mint egy tébolyodott ember. Nekem Bú egy tébolyodott ember volt. Őrjöngve vágtázott körbe-körbe az ő öt hektárján, mintha lovagolnának rajta. Addig nyerített, amíg volt benne szusz. Patáival a földet kaparta. Fához verte magát. Egyre csak azt az utat bámulta, amelyen elvezették tőle a barátját…Aztán néha, ha almáért jött, vagy én vittem neki almát, rámnézett. A tekintete szúrós volt, tele szomorúsággal, és olyan emberi volt, hogy majdnem elnevettem magam( olyan szomorú voltam, hogy sírni nem tudtam) amiért vannak olyan emberek, akik nincsenek tudatában, hogy az állatok is szenvednek. Emberek, akik mint én, elfelejtik, amit az állatok próbálnak nekik sugalmazni, hogy: „Minden amit velünk teszel, veled is megtörténik majd; a tanítóid vagyunk, úgy, ahogy te is a tanítónk vagy. Mind egy lecke vagyunk.” Vannak, akik soha az életben nem gondoltak még az állatok jogaira: akiknek azt tanították, hogy történetesen az állatok szeretik, és igénylik, hogy az ember kihasználja őket, ugyanúgy, mint ahogy a gyerekek szeretik, ha megijesztik őket, vagy a nők szeretik, ha megerőszakolják, megalázzák őket. Ők a dédunokáik azoknak, akik szent meggyőződéssel hitték, hogy „A nők nem tudnak gondolkodni,” és hogy „a négereknek nem fáj semmi”. Ami a legszomorúbb és legaggasztóbb, Bú nagy barna szemeiben megjelent egy teljesen új nézés, egy sokkal fájdalmasabb mint a kétségbeesett tekintet: az undor az emberi lények iránt, az élet iránt, a gyűlölet. És nem mindennapi, amit a gyűlölet tekintete tett vele. Most először, a gyűlölet egy szörnnyé változtatta Bút. Ez azt jelentette, hogy távolságot teremtett, örök védekezésben élt a további erőszak ellen; és ezt a tényt a világ összes almája sem tudta volna már megváltoztatni.

Így hát Bú egy látványosság, csodás része maradt a tájnak, békés látvány volt, ahogy a fűből kifehérlett alakja. Egy nap egy barátunk meglátogatott minket, és ahogy a békés tájat nézte az ablakból, felsóhajtott: „És ott a fehér ló, a szabadság szimbóluma…” Aztán azt gondoltam, hát persze, mi mások is lennének az állatok számunkra, mint szimbólumok, szimbólumai annak, amit régebben oly egyedülállóan testesítettek meg…A tejesdobozokon pedig elégedett tehenek vannak, akiknek az igazi életükről nem sokat akarunk tudni, a csirkék „boldogan” biztatnak arra, hogy megegyük a tojásukat vagy a combjukat, a hamburgerreklámok bikái pedig mintha öngyilkos hajlammal rendelkeznének.

Ahogy belemélyedtünk a szabadságról való eszmefuttatásokba, leültünk a steakjeinkhez. Nyomorúságot eszem épp, gondoltam, ahogy beleharaptam az ételbe. Majd kiköptem.

Nyelvi fordulat

Ursula Wills-Jones: Az idősöprögetők

Fordította: Adorján Imola

Talán még nem ismered az idősöprögetőket. Ők azok, akik felsöprögetnek minden egyes percet, ami elfecséreltté vagy elvesztegetetté vált. Valójában láthatatlanok, ám, ha mégsem lennének azok, előfordulhatna, hogy éppen a pályaudvaron üldögélsz, és a szemed sarkából észreveszel valakit, aki éppen a padod körül takarít. Nos, ő valószínűleg egy idősöprögető. Hogyha látnád őket, akkor kicsi, kékes emberkéket észlelnél, elszánt arckifejezéssel, seprűt és törlőrongyot szorongatva. A férfiak overált viselnek, a nők gyapjúszövet szoknyát, a fejükön pedig kendőt.

Az idősöprögetők mindenhol jelen vannak, ahol egy perc is veszendőbe megy. A vasútállomásokon jobbára mindig akad közülük néhány, és legalább egy felbukkan minden orvosi rendelőben is. Aztán ott van a férfi, aki túl sokat várt arra, hogy megkérje a barátnője kezét, egészen addig halogatva a nagy kérdést, míg meg nem őszült. Nos, neki biztosan megvan a saját, személyi idősöprögetője. Nem is beszélve a nőről, aki harmincöt örökkévalóságnak tűnő évet töltött el ingatlanügynökként arról álmodozva, hogy egy napon virágüzletet nyit. Mindezt látván a környék idősöprögetője nem tehetett mást, mélyen felsóhajtott, és konstatálta, hogy némiképp nagyobb kört kell megtennie aznap.

Ami azt illeti, egyáltalán nem kell sajnálni őket az alantas munkájuk miatt: nekik soha nincs elegük az állandó takarításból, és nem aggódnak amiatt, hogy a rossz karriert választották volna, mivel kiváló teherbírásuk van, noha mi mit sem tudunk arról, hogy akad azért némi pihenésre szánt idejük is. Kiélvezik például a munkaszüneti napokat, amikor az emberek úgy érzik, jóval több idejük van, mint általában. Karácsonykor és újévkor is van egy-egy hét szünetük. Amikor azonban januárban visszatérnek a munkába, hatalmas lemaradással kell szembesülniük, ami a szünidő alatt felgyülemlett, elkótyavetyélt időt illeti. Három hétbe telik, mire visszaállnak az eredeti kerékvágásba, épp ezért a január sokkal hosszabbnak tűnik, mint az összes többi hónap.

Az idősöprögetők mindig ott lesznek körülöttünk, amíg világ a világ. A mai modern életünkben ugyanis sokszor olyan óriási mennyiségű elpocsékolt időt produkálunk, hogy a söprögetőknek sok helyen iparosítaniuk kell a tevékenységüket, és elengedhetetlen, hogy vásároljanak néhány speciális szemétszállító teherautót, hasonlót, mint amit az átlagos kukásemberek használnak. Ezeket a nagyobb idő- szemét mennyiség begyűjtésére használják, például a börtönökben vagy a bevásárló központokban. Két olyan helyen, ahol az elpocsékolt idő mennyisége azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még a leglelkesebb munkásokat is elárasztaná.

Ha elbeszélgetnél egy idősöprögetővel, legalább egy érdekes dolgot biztosan hallanál tőle: Az idő, ami örömöt okoz számunkra, soha nem elvesztegetett. Egy hatalmas iroda takarítása közben, ami tele van habozással és unalommal, a söprögető biztosan nem fogja feltakarítani azt az időt, ami aközben vész el, hogy egy alkalmazott az asztal alatt nyaralási katalógust olvasgat, és álmodozva merül a trópusi tengerpartokat ábrázoló képekbe. Azt az asztalt is kihagyja, ahol a férfi perverz gondolataiba mélyedve arról fantáziál, hogyan is nézhet ki az anyósa meztelenül. Viszont biztosan meg fog állni a fiatalembernél, aki mást sem csinál, csak a munkaidőből hátralevő perceket számolja, és merő semmittevéssel küzdi át magát a további órákon.

Kétség kívül meglepődnél, ha megtudnád, mi történik a pocsékba ment idővel, miután azt feltakarították. Aggodalomra semmi ok, hiszen az idősöprögetők a leglelkesebb újrahasznosítók is egyben. Összegyűjtik, hatalmas konténerekbe pakolják, majd elszállítják Liverpoolba, ahol aztán felrakodják egy hajóra, ami meg sem áll egészen Indiáig. Valahol Bombay közelében van egy hatalmas ipari földbirtok, ahol ezt a fajta szemetet is átnézik, szortírozzák és osztályozzák. A legmérgezőbb hulladékok az elbukott béketárgyalások, az igazságtalan bebörtönzések és az utálattal átitatott házasságok. Ezeket mind egy tankba helyezik, majd elégetik. Ez után azonban el kell telnie még két-három évszázadnak ahhoz, hogy bomlásnak induljanak és ártalmatlanná váljanak.

A legtöbb időt, amilyenek például a lanyha találkozások, kihagyott megbeszélések, lekésett buszok és rossz esték a színházban, nos, ezeket egyszerűen csak hajóra pakolják és tovább szállítják. Később összesűrítik, majd újra áruba bocsájtják őket, arra várva, hogy majd később más is rendelkezik velük. A szemét körülbelül húsz százaléka kerül ilyen módon az újrahasznosító zónába, egy negyedét pedig kemény dollárokért felvásárolja egy kínai cég. További tíz százalékot egy kaliforniai laboratóriumba küldenek, ahol hibernálják azt. Ami a maradék húsz százalékot illeti, nos, azt kissé illegálisan, bár annál diszkrétebben privát klienseknek adják el, többnyire olyan öreg és dúsgazdag embereknek, akik fiatal és csodaszép feleségük mellett élik gondtalan mindennapjaikat.

Mindenesetre az idősöprögetők nem profit fejében végzik a munkájukat. A bejövő összeg fedezi a cég működtetését, beleértve a törlőrongyokat, szemeteszsákokat, a munkaruhát, és a hajón való szállítást is. A nagy részét azonban jótékonysági célokra osztják szét. Az emberek, akik rászorulnak erre, kapnak egy kis extra időt, ám ehhez semmiféle dokumentumot vagy engedélyt nem kell kitölteniük. Valójában egyikük sem tud arról, hogy jótékonykodtak velük, és, hogy segítséget kaptak. Hogy csak néhány példát mondjak, az egyik ilyen kedvezményezett egy agyonhajszolt, fösvény tudós, aki egy omladozó, lepukkant laboratóriumban dolgozik Novosibirsk külvárosában. Nos, ami azt illeti, ő nem más, mint az ember, aki a későbbiekben fel fogja találni a malária ellenszerét. A másik szerencsés egy prostituált Nairobi nyomornegyedében, aki tizenhét gyereket fogadott örökbe, és aki, annak ellenére, hogy már húsz éve űzi a szakmáját, soha nem kapott el semmiféle betegséget. A harmadik egy taxisofőr, aki egy szűkös kis lakásban él Torontóban. Miközben folyamatosan csak azért dolgozik, hogy pénzt küldhessen haza a beteg feleségének és a gyerekeinek, néha írogat is. Még senki sem tudja, de később ezekből a firkálgatásaiból készül el a regény, amit aztán az évszázad műveként fognak emlegetni.

Az idősöprögetők, ha arra van szükség, nem csupán embereken segítenek. Az ő jóvoltukból körülbelül negyven mérföldre Timbuktutól egy középkori építményt temetettek be a homok, ezzel megőrizve ennek értékét további évtizedekig. Valahol, az Égei- tenger mélyén pedig egy trójai gálya csodával határos módon a mocsár fogságában ragadt, és azóta is teljes valójában létezik, mintha csak tartósították volna. Ehhez hasonlóan az idősöprögetők ajándékoznak egy kis időt egy mexikói templomnak, vagy akár elrejtenek némi kincset a sötét középkorból egy Galway-i mocsárban.

Ezeket a jótékonykodásra szánt extra időket azonban kizárólag sürgősségi esetekre tartogatják, ám azok közül kicsikre és nagyokra egyaránt. Egészen idáig egyfajta tartalék ejtőernyőként működtek a végső kétségbeesés idején, békekötések előremozdításában, sorsdöntő ütközetekben, illetve számtalan apát hozzásegítve ahhoz, hogy időben odaérjen a szülőszobába, mielőtt még világra jönne a gyermeke.

Az idősöprögetők természetüknél fogva nagyon takaros és különösképpen rendszerető lények. Egytől-egyig azt kívánják, hogy az emberek ezerszer is gondolják meg, mielőtt csak úgy eldobnak maguktól akár egyetlen értékes percet is, csupán azért, mert az úgy kényelmesebb. Ám valójában egyikük sem számít arra, hogy valaha is lesz olyan idő, amikor minden egyes pillanat maximálisan ki lesz majd használva.

Nem mondhatnám, hogy bármiféle komolyabb tanulsága lenne ennek a történetnek. Mindössze talán annyi, hogy kérlek, mielőtt elpocsékolnád az idődet, emlékezz rá: van valaki, akinek fel kell takarítania utánad.

Pennázó

Egyszeri

„Egyszerű ez,
él az, aki eleven.”

József Attila

Asztalomon Buddha-szobor.
Amikor eloltom a lámpát, világít a sötétben.

Szemét lehunyja, maga elé réved,
arcán kicsinyke ráncot vetve mosolyog.

Tekintete elenged, szárnyalni hagy,
messziről követi minden mozdulatod.

***

Olvasni jó, érteni nem mindig,
de érezni is elég, miképp a tárgyak élét a sötétben.

Fák árnyékából, bokrok tövéből szól
hozzám a világos elme, ahogy elhajlik egy-egy ág.

***

(Szölössi Mátyásnak)

Egész tonnát nyom rájuk az ég
Lent kövek. Apró tájak tobzódnak rajtuk.

Ahol egy fűszál illik be fának,
ott semmi sem maradhat érintetlenül.

***

Dongó mászkál szatyrok között,
kuckót keres, eltévedt tán?

Mint tajték a ló nyakán, fazék
falán a kicsapódó tojásfehérje.

Kertem széle komlóval teli,
csiga sem rágja gyökerét.

Égbe szökik, föld mélyére
alvó parazsam eső oltja.

Sajgó vállam megrándul.
A ház remeg, a lámpa kialszik.

Az éj csendjében egyedül
vagyok, hallom a szuszogásod,

akárha pillangó szárnya rezdül,
máshol falak omlanak a tengerbe.

***

Már itt vagyok egy ideje.
Korán indultam, legyen időm eltévedni.

Ha nincs cél, el sem tévedek, hol elakadok,
leülök; oda igyekeztem könnyeden cammogó léptekkel.

Árnyékom is velem tart, utat mutat
az ismeretlen bokrai felé.

Egyszer majd színt kell vallani.
Akkor kifordítom ingem, minden betű mást jelent.

Elfolynak a redők között a fakuló napfényben,
bár árnyékom egyre hosszabb, dolgaim súlya rövidül.

Hallgatásom annyit tesz, mintha szólnék.
Egy ideje itt vagyok már…

***

Teli mosoly rejti a titokzatos gyermek fogát,
arcára árva szúnyog telepszik, hatalmas és ártalmatlan.

Lépteit kábelháló szabályozza,
képek népesítik be a hálótermet s az éjszakát.

Ha siet, nem ér oda, hová nem is igyekszik,
a felgörbedt föld irányadó a képzelet meredélyén.

Pennázó

Csodaszemüveg

Ismeritek a csodaszemüveg történetét? Nem? Akkor most megismerhetitek, ha figyelmesen hallgatjátok a mesémet. Élt egyszer egy kisfiú, akinek különleges szemüvege volt. Akire csak ránézett, azon nyomban boldog lett, mivel nagyon szép dolgokat látott. Volt, aki gazdagságot, volt, aki egészséget, önmagát boldog emberként, vagy épp reá mosolygó elvesztett szeretteit látta a kisfiú szemében. Hamar elterjedt a csodaszemüveg híre a faluban, és a kisfiút minden pillanatban tolongó tömeg övezte: mindenki bele akart nézni a varázslatos szempárba.

Egy nap, az örök kétkedő, kapzsi Eustach fülébe jutottak a szemüveg csodatévő hatásáról szóló történetek, és elhatározta, hogy felkeresi tulajdonosát, és kipróbálja ő is a csodálatos tárgyat, mégpedig oly módon, hogy eltulajdonítja azt gazdájától. Így is tett. Ugyanebben a pillanatban, a tehetős Sámson, akiről köztudott volt, hogy bármit megszerezhet, amit akar, és meg is szerez, ellátogatott az optikushoz, akitől származott a kisfiú szemüvege, hogy vásároljon magának is egyet. Felpróbálgatott vagy ötöt-hatot, majd felvásárolta a boltot, az eladókat pedig felbérelte, hogy egyenként teszteljék le a szemüvegek hatását a boltba betévedőkön. Eustach, immár a szemüveg tulajdonosaként a főtéren árulta pillantásait a járókelőknek, akik naivan várták a megváltást a pénzsóvár kontár tekintetétől. Nem kellett sok idő, míg Sámson fülébe jutott ez az arcátlanság, mert hiszen neki úgyis előbb jutott eszébe, hogy ily módon kívánja vagyonát kiterjeszteni, ezért egy szép napos délelőtt, amikor lustasága nem gátolta meg abban, hogy felemelje a hátsóját legújabb hádéminőségű, csúcstechnológiájú, tizenhatkilences képarányú háromdés tévéképernyője elől ­– míg szolgái a szemüvegekkel kísérleteztek – felkerekedett, és ellátogatott a főtérre, ahol a szegény, szerencsétlen Eustach árulta az ördögöt a lelkéért. Hamar heves szóváltás alakult ki a két istenverte lélekkufár között, és végül Eustach beadta a derekát, a szemüveget pedig el. Sámsonnak. Sámson boldogan szaladt vele otthonába, majd mikor felfedezte, hogy bekapcsolva hagyta házimozi-berendezését – annak huszonegy hangszóróból álló sorround rendszerével együtt, mely tökéletes térhangzású hanghatásokkal teljesíti ki a néző élményét, és amelynek átlója meghaladja a három métert – és az éppen a híradót nyomatta, benne a breaking news rovattal, mely a csodaszemüveg újdonsült tulajdonosáról számolt be, félrelökte a tárgyat és kényelembe helyezte magát bíborvörös bársonyfotelében. Elégedetten szunnyadt el önfényében fürödve. Eustach a Sámsontól szerzett rengeteg pénzből otthon halas szendvicset készített, de még mielőtt elfogyaszthatta volna, szörnyű hascsikarás tört rá, és szapora léptekkel vágtatott a toalett felé, tekintet nélkül a halas szendvicsét a kezdetektől merev tekintettel szuggeráló szomszéd macskára, aki valahogy, ördög tudja, hogy, bejutott a házba, és jót lakmározott az ételből.

Eközben a kisfiú anyukája új szemüveget vett gyermekének, aki tovább folytatta csodálatos tevékenységét azon a néhány emberen, akik nem hitték el a csodaszemüveg meséjét. Vége.

Pennázó

Apróságok kicsiny tárháza 26.

egy ideje már nem szeretem a
kisherceges példázatokat de
mondtam neki hogy bár nem
vagyok kis róka felelős a
helyzetemért mert aktív résztvevője
volt hogy ide jutottam rám
nézett és így szólt majd te lerendezed
ezt magadban közöltem vele hogy egy
ideje pszichoterapeutához járok miatta
nem kell neked pszicho… és itt aranyosan
belezavarodott a szóba úgyhogy még
jobban megszerettem szedd össze magad
hangzott a javaslat nem először
irigyeltem ahogy megvalósítja a
józsefattilai légy fegyelmezett
parancsát mert belül ugyan rágta
magát egyedül sírt és fogyásnak indult
ami köztünk szólva ráfért de kifelé
nem mutatott soha fájdalmat pedig
kijutott neki a sebekből amelyeket
szép sorban szaggattam fel most
talán minden rendben van vele mert látom
szépen gömbölyödik

Pennázó

Pulykanövény

„Gizikém, mi ez a ronda állat?
Mi, ugye, ilyet nem eszünk?”

 

Rossz emlék: fuldokló gyerek,
allergiateszt, diéta, diéta.

Semmi kenyér és semmi csokoládé.
A kiszolgáltatottak hitének szigorúsága.

Tizennégy év után a baromfi húsos pultból
újra rám néz a pulyka.
Friss, kívánatos.
Olcsó, na pláne.
És egészséges.
Ezt olvashatni róla a hálón mindenütt.

Mondták pedig okos tanácsadók:
éhesen boltba menni nem szabad.
De hát
ki vásárolna jóllakottan?
Akkor nem is kell ennivaló.
Ez csak világos.

Rám néz a pulyka combja, az alsó.
Tiszta szűzies, szinte éteri.
A sárga hájat halmozó csirkénél
mindenesetre sokkal kívánatosabb.
Döntök:
hazaviszem.

A hűtő alsó polcára kerül.
Fölé meg joghurt, almás rétes ízű.
Kíváncsiak vagyunk.

Reggel, mint akit
megrágtak és kiköptek.

Nem volt pedig semmi különleges,
csupán vacsorafőzés,
tévé elé ájulás, szemüveg párna mellé.
Még rémálom sem,
mint gyakran mostanában.
A frontok jönnek-mennek
és felvételire készül a gyerek.

Rajzol, epézik, idegeskedik.
Vízbefőtt krumplit vacsorázik.
Hajnalban indul gyalogosan
a városba,
laza és értelmetlen iskolába.

Fogmosás, kávé tejjel és messenger.
Igaz, hogy írni nem tud, viszont jól menedzsel.
Hiába, nahát.

És mindeközben
Kemény István verseit olvasom.
És Varga Melindát, aki alakul.
Hiába, indulónak jót tesz a kötet.
Sőt. Pláne kettő.

A piros
lábasba éppen belefér a pulyka.
Mellé hagyma, murok, fehérgyökér.
De hol a habszedő?

Forintot számolok, benzint, távolságot,
számlázáson töröm a fejem
és arra gondolok, vajon a polgármester
kifizetné-e a repülőjegyemet, ha egyszer
meghívnának engem is majd Nicaraguába.

Kéne beléje egy kis zellergyökér is.

Még nem mosogatok.
A csörömpölés felverné az alvót.

A szöveget elküldöm újra.

Egy cikk fokhagyma, az kell még ide.
Na és szemes bors.

A jahús
postaládából kikeresem hozzá a képeket.

Hogy ezek ketten együtt,
fokhagyma és a zeller
mit tettek velem,
bőrömmel és kezemmel?
Illatorgia.

Nagyanyám simogatását idézi bizonyára.

Öltözni kellene.
Zuhanyozni.

Hajat festeni, mert a tükörből mostanában
valami szörnyűség néz vissza rám.
Vagy megőszülni végre,
tisztességben.

Ildi a December-dalt dicséri,
Tetszik neki az Anyaeltűnés is.
Mondom neki: épp pulykaverset írok.
Szmájlit pötyögtet.
Nevet, kávézni megy.
Telefonál.

A grízgaluskához nincs tojás.
Azt is venni kell.

Vegagyereket meggyőzni arról,
hogy a pulyka: növény.

És befejezni ezt a verset,
mire a csontról leválik a hús.

Mosogatni.

Leoltani lábas alatt a gázt.
Nem írni, nem olvasni verset.

CéhKaptár

Embermese

Gyönyörű éjszaka volt. Valahol egy bagoly huhogott az erdőben. Már megetette, megmosdatta, de a kis rakoncátlan nem akart aludni.

 –  Anyu, mesééélj valamit! Nem vagyok álmos!

 –  Mindig csak a mese! Na, jó legyen, de maradj szépen csendben, és ne nyávogjál.

 –  De egy igazi embermese legyen, és a Tízemeletes Betondzsungel lakóiról mesélj megint.

 –  Jó, elmesélem, hogyan választottak új közös képviselőt.

Hol volt, hol nem volt, túl a belvároson, az üvegplázákon is túl, ott ahol a turhamarkú hajléktalan túr, volt egyszer egy Lakótelep és, annak is a közepén volt egy koszlott, ótvaros, galambpiszkos, tökfőzelék szagú lépcsőházas panelház, amelyet az ott lakó szerencsétlenek csak úgy hívtak, hogy Fényes udvar 25.

Egyszer csak az itt élő embereket összehívták lakógyűlésre, hogy eldöntsék milyen színűre fessék a közös biciklitároló ajtaját. A közös képviselő a bölcs, öreg Farkas azt javasolta, hogy vörös színűre, míg egy fiatalabb lakó, az oroszlánsörényű Alex a narancssárga szín mellett kardoskodott. A többi addig unatkozó lakó meglepetésére emiatt heves vita bontakozott ki közöttük.

–  Majom!

–  Birka!

–  Kommunista!

–  Náci!

–  Pufajkás!

–  Öltönyös!

–  Fasz!

–  Faszfej!

–  Vörös inges!

–  Pál utcai!

–  Rendszernyelvész!

–  Szociolingvicista!

–  Elitista!

–  Populáris!

–  Szandálzoknis!

–  Makkoscipős!

– Fogkrémet közepéről nyomós!

– Fogkrémet végéről nyomós!

– Szemantikai mezőn legelésző!

– Posztindusztriális társadalmi manifesztáció!

– Krumpli!

– Burgonya!

– Triskaidekafób!

– Capsicumisfób!

–  Latexfetisiszta!

– Masiniszta!

– Tom!

– Jerry!

– Anyád!

– Hol?

 – Ó, hogy csapjon beléd az inadekvát intertextualizáció posztmodernista diskurzusmetódusainak integrációképtelen reinterpretációs báziselméleti horizontja, az a narratopoetikai reprezentációk kontextusában az!

És a vita ezzel véget ért, mert alighogy ezt kimondta, az öreg Farkast megütötte a guta, de legalább az övé volt a döntő szó. A lakók csalódott voltak, hogy ilyen hamar véget ért a műsort, hiszen még a fogadásokat sem tették meg, és Rozálka, aki több üveg sört ivott, mint ahány foga van, épp beállt volna pom-pom lánynak.

Ne aggódj kicsim, hiszen mivel ez egy mese, Farkas bácsi úgy visszaütött a gutának, hogy az a kitört ablakon repült ki és nemsokára Föld körüli pályára állt. Így Farkas bácsi nem halt meg, de a közös képviselőségről le kellett mondania, mert így a saját képét is elég volt neki viselnie, nemhogy egy közöset.

Viszont így új közös képviselőt kellett választaniuk a következő gyűlésen. Ott volt mindenki: a mackós testalkatú és öltözetű, pedomackós modorú Ede; a félős Nyugi néne, aki egész nap ugrándozott a Tesco-Spar-Auschan-Aldi és Coop ötszög között, hogy minél olcsóbban megvegye a vacsorára valót a kilenc macskájának és magának. Ott volt a csalafinta Rudi, a Roma koma, aki mindig kiénekelte a színes fémet mindenből és mindenkiből, és volt öt vagy hat gyereke. A bájos arcú férje által csak Gidának nevezett Erzsi, és a férje Gábor a 25 évvel idősebb rovarirtó vállalkozó, aki ki tudja hány szarvat visel már a homlokán. Illetve ott volt a sajátos agysejtmozgású sün, vagyis rendőr, Molnár őrmester. Ott volt Alex is, meg a mindig izzadságtól nyálkás Rozálka. A többiek sosem jöttek el, illetve azt se tudták pontosan kik laknak ott, így nem tudták, hogy a 3/34-ben azért van mindig leeresztve a redőny, mert laskagomba tenyészetet alakítottak ki, ahogy azt sem, hogy a hetediken az 59-esben a lakó atombunkert alakított ki, és fényételekkel kísérletezik, és a kilencediken pedig az albérlőknél két elfelejtett szalámis szendvics egy teljesen új intelligens létformát hozott létre.

A gyűlésen először elmondta mindenki a szokásos problémáját, hogy Nyugi néne hajnal hatkor túl hangosan banyatankozik, azaz zörgeti a kerekes kocsiját, hogy Gida miért hallgatja olyan hangosan a Zámbó Jimmy és Krisztián dalokat, hogy Rozálka megint lehányt egy járókelőt az erkélyről, hogy az őrmester által tartott Police társasjáték esték kicsit hangosak, mert folyton azt ordítja: Jöjjön elő feltartott kézzel! Állj vagy lövök! Tegye le a vonaljegyet! Az is szóba került, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt a környezettudatosság jegyében Rudi javaslatára kartonpapír dobozokra cserélni az összes fémpostaládát.

Mindenki elkezdett egyszerre beszélni. Az persze senkinek sem tűnt fel, hogy a félig nyitott ajtónál két szalámis szendvics hallgatózik résnyire emelt szalvétával. Miután kihőbörögték magukat a lakók, a tárgyra tértek és megválasztották az új közös képviselőt, Gábort.

 Nem volt vita, Gábor óriási többséggel nyert, mert előtte megígérte, hogy aki rászavaz, annál a következő rovarirtás ingyenes lesz, aki nem, annál pedig néhány tucat családalapítás előtt álló csótány váratlan látogatást fog tenni, mert vannak kapcsolatai.

Így választották meg az új közös képviselőt a Fényes udvar 25-ben. Ha nem választották volna meg, az én mesém is tovább tartott volna, holnap majd mesélek még róluk, de most már aludj!

Gyönyörű éjszaka volt. Valahol egy bagoly huhogott az erdőben. A vadmacskamama és kölyke lassan álomba merültek.

CéhKaptár

Kincsvadászat

A horog beakadt, a kötél megfeszült. Jaden minden erejét beleadva kapaszkodott. Kellett pár perc, amíg összeszedte magát, aztán a lábát megtámasztva mászni kezdett felfelé a kőfalon. Kürtszó harsant, az éjszaka csendje szertefoszlott. Fekete zsoldosok özönlöttek a várfalra, rigmusokat üvöltve ütemesen:

‒ Behatoló, behatoló! Tisztítani a szent falat! Tisztítani a szent falat!

A zaj hirtelen elnémult. Egy hatalmas fekete árny emelkedett a torony felől. A hangja halk morgás volt csak, de a falhoz lapuló Jaden így is tisztán hallotta.

‒ Graham krrahmit trehhh… Megölni!

Jadent a lábujjáig kilelte a hideg. Keze vérzett a kötélen, és egy pillanatra teljesen megbénította a rémület. Majd egyetlen esélyében bízva, hirtelen abbahagyta a kapaszkodást.

A hatalmas zuhanás erős ütésben ért véget. Fájdalom hasított a lábába, és elterült a földön. Nyílzápor takarta el a holdat az ifjú harcos elől, aki utolsó erejével a várárok életmentő vizébe vetette magát.

‒ Rohadt élet! – verte Matthew a billentyűzetet. Az eséssel három, a vállát ért nyílvesszővel pedig legalább négy életenergia-egységet veszített, de még nem volt benne biztos az utólagos vérveszteség miatt. És még el kellett úsznia egészen az erdőig.

A régi vekker fél négyet mutatott, bár nem lehetett tudni, hogy az idő valóban annyi-e, vagy csak megint megállt az a kacat. A szoba kezdett világosodni, egy-két napsugár sárgás rózsaszínre festette az ablaküveget.

‒ Rohadt élet… – dünnyögte újra, amikor eszébe jutott, hogy másnap dolgozik, és ruhástul végigterült az ágyán.

‒ Matt.. Hé, Matthew! Öregem, kelj már fel! – csapott a mélyen alvó recepciós vállára Frank, a hordárfiú.

‒ Kopj le… – motyogta Matthew, csak úgy félálomban, aztán vissza is zuhant feje a pultra.

‒ Öreg, ha így folytatod innen is kirúgnak!

‒ Mmmm…

‒ Fogd már fel, én ajánlottalak, engem is beégetsz! Az életbe nem tartom neked a hátam többet, arra mérget vehetsz!

‒ Ööö… Elnézést… Mr. Brown? – egy alacsony nő szólalt meg a dühösen toporgó hordár mellett. Matthew kicsit megemelte a fejét.

‒ Mi kéne?

‒ Matt, az Isten szerelmére! – csikorgatta a fogát Frank, és villámló szemmel odébb húzódott. Matthew minden erejét összeszedte, hogy legalább a tekintetét fentebb emelje a nő mellénél, ami eleve nem volt egy könnyű dolog, hiába volt olyan kis növésű, hogy alig érte fel a recepciós pultot.

‒ Elnézést… Julia Treasure névre foglaltam szobát.

‒ Ez a maga neve? És minek kér folyton elnézést?!

‒ Igen… Elnézést… ‒ Julia olyan vörös lett, mintha temperába mártották volna. Lelkesen gyűrögette a szoknyája szélét, amíg Matthew próbált eligazodni a számítógép adatbázisában.

‒ 79-es szoba ‒ lökte végül a pultra a kulcsot ‒ Adja a személyigazolványát, és itt írja alá. Pfff… Ez maga?! ‒ a fiatalember a pultot csapkodta nevettében. Meglepetésére a nő is elmosolyodott.

‒ Lázadó korszakom volt… Nézze, itt kopaszra borotváltattam, még látszik ‒ a copfja alatti rövid hajtincsekre mutatott.

‒ Maga komplett idióta – vigyorgott Matthew.

‒ Ne vegye sértésnek, de Ön sem tűnik éppen normálisnak… Viszontlátásra! – a nő fogta a kulcsot, és egy intéssel eltűnt a lift irányába.

‒ Öregem, totál egymásra kattantatok!

‒ Hagyj már a marhaságaiddal, kérlek! – a munkaidő végeztével a két fiatalember kiszabadult az utcai tömegbe – Különben is, láttad milyen pici? Olyan, mint egy elfuserált hobbit.

‒ Hé, nem kell a hülye szerepjáték-szöveged, úgy néztél te arra a nőre, hogy húúú…

‒ Csá Frank, mentem haza.

‒ Micsoda?! Ugyan, Matthew, ne csináld már! Legalább egy sörre hívj meg! Meg kell dumálnunk. Nem is tudom, mikor voltál nővel utoljára! Öreg, már vagy egy éve nem is randizol!

‒ Dolgom van Frank, komolyan – a busz ajtaja bezáródott, Matthew pedig még az utolsó pillanatban ugrott, hogy belülről integessen ki hoppon maradt barátjának.

Amikor végre becsaphatta a lakása ajtaját, és a jóleső számítógép-villogás betöltött mindent, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Mire az erdőhöz ért, már alig volt magánál. Rengeteg vért veszített, a lába nehezen mozgott. Még néhány lépésnyire elvonszolta magát, majd egy bokorba zuhant.

‒ Jaden! Megsérültél?! – hallotta a nő kétségbeesett sikoltását, aztán minden elnémult és elsötétült.

A sátorban tért magához. Sebesülései bekötözve, homloka borogatva, az életereje pedig két egységgel magasabban volt. Résnyire nyitotta a szemét, és látta Carina gyönyörű alakját tenni-venni körülötte. Ahogy találkozott a tekintetük, a nő elmosolyodott.

‒ Ó, Jaden, annyira aggódtam! Mi történt? Hogy érzed magad?

‒ Jobban… Köszönöm, Carina.

‒ Mi történt veled, Jaden? Felfedeztek?

‒ Mintha már előre tudták volna, hogy jövök… a várőrség rám támadt – az emléktől megborzongott – és ezúttal az árnyat is láttam.

A nő elsápadt.

‒ A csillagokra, Jaden, nem mehetsz vissza oda, legalábbis míg fel nem épülsz!

‒ Nem lehet, tudod jól… Újra meg kell próbálnom. Most még csak egy árny őrzi a kincset. Ha még pár napot várunk, megjön a többi is… Akkor pedig semmi esélyem.

‒ Veled megyek.

‒ Carina, ne bolondozz. Ha valami bajod esne…

‒ Sebesült vagy, semmire sem mennél most egyedül! Vagy nem bízol bennem?

‒ Hogy kérdezhetsz ilyet?! Legyen hát… De fel kell készülnünk.

Matthew álmodott. Egy hotelt ostromolt a gyönyörű nővel együtt, aki aztán egy pillanatra Julia Treasure-ré változott.

‒ Maga mit keres itt?!

‒ Segítek neked, Matthew. Én is utálok egyedül lenni.

‒ Miről beszél?! Tűnjön el, ez a hely veszélyes!

‒ Elmondom, mért vágtam le a hajam.

A szálloda alatt hatalmas szakadék nyílt.

‒ Ne, Matthew, ne küldj el! Nem akarlak elhagyni!

Matt nézte, ahogy a nő leesik, és hirtelen úgy érezte, ő maga is zuhan.

Verejtékezve ébredt. Karikás szemmel ült egész nap a recepciópultnál, és ahányszor csak Julia megjelent a hallban, a gyomra összeszorult, és elfogta a hányinger. A nő kedves mosolyától azonban jobban érezte magát, és egyszer csak azt vette észre: várja, hogy beszélgethessen vele néhány mondatot.

Aztán eljött az a perc, mikor Julia a bőröndjével együtt állt meg a recepció előtt.

‒ Jó napot kívánok. Ki szeretnék jelentkezni.

Matthew úgy érezte, mintha zuhanna. Valahogy erre nem gondolt. Pedig a nő nyilván nem töltheti egy hotelben a hátralévő teljes életét… Ahogy átvette a 79-es szoba kulcsát, a kezük egy pillanatra összeért.

‒ Mért vágatta le a haját? – kérdezte hirtelen. Julia csodálkozó arcot vágott, aztán elmosolyodott.

‒ Hát, ez egy hosszú történet, az egyetemről kirúgtak, és akivel jártam éppen fodrásznak tanult, és volt egy regény, aminek a főhőse… Magát ez most komolyan érdekli?

Frank hirtelen megjelenése vágta el a beszélgetést.

‒ Ms Treasure, a taxija megérkezett! – azzal fogta a nő bőröndjét, és az ajtó felé indult. Julia lesütötte a szemét.

‒ Hát… Akkor viszontlátásra.

‒ Isten önnel… ‒ motyogta legyőzötten Matthew. A nő lassan távolodott.

‒ Julia, várjon! Esetleg valamikor… ha úgy gondolja… nem lenne kedve valamikor valahova velem…

‒ Dehogynem! ‒ Julia sugárzó mosollyal fordult vissza ‒ Itt a telefonszámom – azzal a zsebébe nyúlt, és egy darab papírt vett elő belőle. Matthew-ban szétáradt az öröm és a büszkeség. Felírta! Már előre felírta a számát! Hát tényleg találkozni akar vele!

Még fütyörészett is, míg haza nem ért. A cetlit az asztalára tette, és bekapcsolta a számítógépet.

Jaden közelebb lépett, és remélte, hogy Carinának valóban sikerült hatástalanítania a riasztórendszert. Kattant a zár, és az ifjú harcos megérintette a súlyos faláda tetejét. A kastélyt búgó hang töltötte be, és minden fény elaludt. Rémisztő sötét öntötte el a termet. Jaden hallotta a zsoldosok csizmáinak dobogását, és a rigmust:

‒ Behatoló! Behatoló!

Hát nem sikerült! Ismét menekülnie kell. A zsebében varázspor szunnyadt, de tudta, hogy Carinát nem hagyhatja cserben. A lépcső felé rohant, majd hirtelen szörnyű robajjal a mennyezet majdnem egyenesen a fejére szakadt. Idejében félreugrott, de a por és törmelék egy pillanatra elborított mindent. Jaden erejét megfeszítve próbálta újra kinyitni a szemét.

Szemhéján keresztül valami fényt érzékelt. Hunyorgott, és a kép egyre jobban tisztult. A lépcső tetején fáklyák égtek. Az ifjú ereiben megfagyott a vér: ott állt maga az árny, teljes nagyságában. Mellette pedig… Jaden azt hitte, talán csak a szeme káprázik.

‒ Carina!!!

A nő gúnyosan felnevetett.

‒ Jaden, te szánalmas, ügyefogyott bolond! Ebben a harcban soha sem győzhetsz!

‒ Hogyan árulhattál el?! Carina, hogy voltál rá képes?

‒ Jaj, ne légy ilyen szentimentális! Harcosnak tartod magad, pedig csak ennyit tudsz! Azt hiszed, számíthatsz bárkire is?

Arcvonásai elmosódtak az ifjú szeme előtt. A düh és a csalódás szoborrá fagyasztotta őt egy pillanatra, de csak egy pillanat volt.

‒ Hát ég veled, kedvesem – Jaden felemelte a fejét. Előhúzta zsebéből a port, majd búcsút intve a lábai előtt megnyíló örvénybe ugrott.

Szemét kis kurva!

„A hős mindig magányos”, sóhajtott Matthew. Elgondolkodva meredt maga elé.

„A nő áruló. Csak magadban bízhatsz!” Lángoló szemmel felállt a székből. Megmarkolta a papírt, majd kínlódva visszaroskadt. „A hős mindig magányos. Szemét, áruló kis kurva!”

A hajnal az ágy sarkában talált rá a fiatal recepciósra. Elgyötörve, kikarmolt tenyérrel, de győzedelmesen.

Megtette, amit tennie kellett: Julia Treasure számát a szemétbe dobta.

CéhKaptár

A sorozat, melyben élünk

Az alant található szöveg A sorozat, melyben élünk nevezetű barátságos település szomorú és gondolatébresztő történetét taglalja, amelyből reményeink szerint okulni fog minden virtuális település, fiktív karakter és éppen formálódó álomvilág.

A sorozat, melyben élünk mindig nyugodt és békés hely volt, ahol a tipikus 19. századi életviszonyokat csak egy különösen rossz termésű év, egy szeszélyes szerelmi viszony vagy a forgatókönyvírók gyomorbajai kavarták fel. Mi, a sorozat lakói egyszerű emberek vagyunk, és ez idáig csak a szomszédos sorozatoktól hallottunk ezt-azt a 21. század csodáiról. A sorozat bajai pontosan ebből fakadnak, mert a polgármesterünk az ő hatásukra vette fejébe, hogy nekünk is új szerződést kell kötnünk, hogy csatlakozzunk az internethez, és beengedjük az új funkciókat. A vasárnapi gyülekezeteken addig duruzsolta fülünkbe az előnyöket, a jövedelmet, az újat, hogy megszavaztuk az új szerződés megkötését.

Az újdonságok azonban nem hozták el a várva várt boldogságot. Az internetre való csatlakozással elsőként a képkeret alakult át. Az idő múlását jelző piros sáv időről időre felemelkedett a föld alól, annyi esést és botlást okozva, hogy a sorozat legidősebb lakói lassan elindulni is féltek. Mi gyerekek azonban élveztük, és kitaláltunk egy új játékot, a csíkugrást. Persze a jobb kéz felől benyomakodó ajánlott videók is megnehezítették a dolgunk. Miután beláttuk, hogy jelentősen rontják a látási viszonyokat, nagy nehezen nyolcökrös szekérrel tudtuk csak kihúzni őket a képből.

A megváltozott keret mellett az új funkciókat sem tudtuk igazán megszokni. A történet léptetése funkció miatt akár több óra vagy nap is kimaradt az életünkből. Az újdonsült Normann házaspár például semmire nem emlékszik az esküvőjükből, mert a férj egy óvatlan pillanatban rátaposott az előrelépésre. Ebből az alkalmazásból egyelőre csak a részeges Paulnak volt haszna, aki folyton eltekerte a másnaposságát. Szegény öreg Pattie néni szünetgombjára pedig a macskája ugrott rá, így a néne három napig hajolt a tűzhely előtt, míg a szomszédasszonya nem segített rajta.

Nemrég egy komoly internetvihar érte el a települést, azonnal tönkretéve a szintén nemrég elindult funkciót, a feliratozást, pedig az új betűket az iskola tanulói festették igen fáradtságos munkával. A betűket szétszaggatta és elsöpörte a vihar, száraz levelekként kavarogtak a levegőben, és a nem egyszer orkánerejű szél miatt több ablakot is betörtek. Később néhányat az ágyam alatt is találtam, azokat elraktam emlékbe a kincseim közé.

A korábban elakadt építkezések sem haladtak, habár a polgármester azt ígérte nekünk, hogy rengeteg új épületünk lesz, amelyeket ügyes váltásokkal szinte a semmiből teremtünk elő. Ennek ellenére a Berrie család új háza helyén még mindig csak a tervrajzokból készített, háromperces trailer állt. Apai nagybátyám, Otto bácsi is hasonló cipőben járt, ő a renoválás végét várta, de egyelőre még csak a buffering felirat kanyargott a bejárati ajtó előtt.

Ezek a kisebb-nagyobb bosszúságot okozó kellemetlenségek azonban eltörpültek a hamarosan megjelent új betegség mellett. Edith néni, a tanítónő kétségbeesetten hívatta tizenéves fiához a papot és az egyetlen orvost – édesapámat is, mert elképzelni sem tudta, milyen természetű baja lehetett a gyermeknek, aki teljesen érzéketlen volt a külvilágra, és fennhangon beszélt, halandzsázott. Apa és a pap egyszerre hőköltek vissza, mikor rájöttek, hogy a fiú egy nálunk eddig nem jelentkező betegségtől, a multilanguage-től szenved – ami annyit tesz, hogy ugyanazt a szöveget gagyarássza ismeretlen nyelveken. Szerencsére a kór nem volt teljesen idegen számukra, mert a szomszédos sorozatokban már volt rá példa, főleg A sorozat, melyben szeretünk és A sorozat, melyben éneklünk lakóit sújtotta eddig járványszerűen. Sajnos ellenszer még nem készült, és hiába próbálkozott a pap szentelt vízzel, az sem segített, az apám pedig még e-tréningen vett részt, hogy felzárkózzon a modern orvostudományhoz. Az ismeretlen agyi rendellenességek kezelését illetően pedig még csak az áramütésnél járt, ami jelen esetben a sorozatszereplő újraindítását jelentette. Ezzel az eljárással sorozattörténelemben eddig kétszer próbálkoztak. Egyszer A sorozat, ahol félünk lakói, ahol az áramütés túl erős lett, és a sorozat egészét a kék halálba taszította. Egy másik esetben – A sorozat, melyben gyógyítunk orvosai sikeresen újraindították a szereplőjüket, de az újraindított emlékezetét egészen csecsemőkoráig törölte. Így a fiú szülei nem egyeztek bele az áramütésbe, hanem határozatlan időre leállították a gyermek idejét.

A remény, hogy a kór nem szed újabb áldozatokat hamar elillant, mikor először a tanítónő és a férje, majd hamarosan az egyik osztálytársam is idegen nyelveken kezdett el monologizálni. A betegségnél csak egy dolog terjedt gyorsabban – a pánik. Egyre többen gondoltak a mindeddig kivitelezhetetlen költözésre. A sorozatba egy út érkezik be, és a végén egy hagyja el. A szerződés előtt az utak összeértek, vagyis ha elindult valaki a városból az egyiken, akkor pár perc múlva a másikon érkezett vissza. A többi sorozattal csak galambposta útján tartottuk a kapcsolatot. Most azonban már mi is szabadon járhattunk-kelhettünk, így az elvándorlás gondolata hamar szöget ütött a fejekbe. Az élelmesebbje pedig még az utazás fáradalmait is átugrotta úgy, hogy egyszerű felülnézetből átgurultak a térképen.

Két hét alatt a sorozatunk tagjainak felét elkapta a kór, a másik fele pedig átköltözött szomszédos, új sorozatokba. Utolsóként a mi családunk maradt. Apa nem akarta cserbenhagyni barátainkat, ismerőseinket, de kutatói állást ajánlott neki A sorozat, melyben gyógyítunk kórháza, szóval remélvén, hogy ott megtalálja az ellenszert, átköltöztetett minket, és lázasan munkához látott.

A régi sorozatunk félelmetes hellyé vált. De ebben az újban sem érezzük jól magunkat. Az itt élők egy része úgy gondolja, hogy régebben sokkal egyszerűbb és szebb volt az élet, ezért vissza akarnak térni a 19. századi viszonyokhoz.

CéhKaptár

Mézeskalácsház

A kondérnyi víz épphogy rotyogni kezdett az edényben, amikor megint meghallottam a hangot. Reggel figyeltem fel a motozásra a veteményes felől. Először azt hittem, Farkas az, hogy megdézsmálja a termést. Ismét. Ha már a tyúkjaimhoz nem fér hozzá. Hiába mondtam szerencsétlen flótásnak, hogy ne egye meg annak a piros pulóveres lánynak a nagyanyját. Három hónapja nem látta senki.

Mindannyiunkra nehéz idők járnak, az idei tél is igen keménynek ígérkezik. A nyári aszály, aztán az a rengeteg jégeső szinte mindent tönkretett. Vén vagyok már, az igaz, de abba a faluba még egyszer nem megyek vissza, ha az életem függ is az élelmüktől. Megaláztak. Elkergettek. Nem kellettem nekik. Most is meg fogom oldani a segítségük nélkül, mint mindig.

Mi. Lehet. Ez. A. Kaparászás?

Ha a háznak is annyi, nem tudom, mihez kezdhetnék. Megragadtam a legnagyobb kést, amit a fiókban találtam, a kötényem zsebébe rejtettem, rámarkoltam a cukorbot-kilincsre, és egy rántással feltéptem az ajtót. A sötétzöld levelű fák között alacsonyan sütő őszi nap fénye elvakított egy kicsit, de mivel a saját kezemmel raktam össze az épület elemeit az utolsó mézeskalácsmorzsáig, azonnal észrevettem a legkisebb harapásnyomot is a fondant-kerítésen. Idegesen tekintettem körbe a kártevők után, s miközben egy rakoncátlan ősz tincset tuszkoltam virágos fejkendőm alá, felmértem a többi veszteséget.

A zöld gumicukorfű alaposan lenyírva, akárha kecskék rágták volna egyenletesre. A ház északi frontján a mézeskalács kibontva a sarkoknál, a leomló citromos cukormáz behavazta a gyepet, a színes, cukorkákból összeolvasztott mozaikablakokon pedig egyértelműen embernyál csillogott. A háztetőn két gyerek lakmározott éppen a grillázscserepemből. Majd szétvetett kétségbeesésemben a düh.

– Jöttök le onnan, de tüstént, büdös kölkök?! – ordítottam el magam gondolkodás nélkül. Egyszerre pillantottak rám a magasból, arcukon rémület és csokoládéfoltok. Feltehetőleg a madáretetőmet is megcsúfolták. Valaha azért kezdtem el építeni ezt a mézeskalácsházat, hogy örömet szerezzek az unokámnak. Csakhogy azok az idők régen elmúltak. Ez a házikó az egyetlen, ami maradt belőle, és két istenátka pusztítja éppen. Hát alaposan meg fognak lepődni, ezt garantálhatom.

– De nem megy! Félünk! – kiáltották kórusban.

– És akkor hogy kerültetek oda? – tettem csípőre kérdőn a kezemet. – Ha fel tudtatok mászni, le is tudtok araszolni. Na gyerünk, egy-kettő.

Végül csak hoztam nekik egy karamell-létrát, legyen nekik karácsony. Ahogy közelebb jöttek, felismertem őket. Az idősebb az a nagyszájú taknyos volt, mi is a neve, na. Jancsi. A kisebb meg a húga, az a mihaszna mimóza, Julcsi. A rosseb, Juliska. Ismertem az apjukat, még a faluból. Az is csak papíron volt favágó, különben inkább az alkohol nyakát metszette igen serényen. A fiú alig lehetett hat, a lány négy éves. Könnyen lehet, hogy az ő születésüknél is ott bábáskodtam, de ki tudná azt már megmondani, olyan egyforma akkor még minden gyerek. Bár ez a Juliska… kiköpött az… az én Erzsóm… szavamra.

– Adna nekünk valamit enni, néni? – az ördögfióka kiszagolta a főtt krumpli illatát. – Eltévedtünk az erdőben. Elfáradtunk – mondta ártatlan szemeket meresztgetve. Most falta fel a fél házamat, és még ételt kér a szemtelenje. Bűntudat nuku.

– Kérem, néni – kontrázott Juliska elgyötört, halovány hangon, s az a vajszívem hamarabb cselekedett, mint a józan ész.

– Jól van, édeseim. Gyertek – kinyitottam az ajtót, és betereltem őket. Még le se ültek, a kosár kenyér már az asztalon volt, épp a vaj után nyúltam, mikor Finnyás Jancsi kiköpte:

– Nincs valami édes, nénike? – mit képzel a fiatalúr, étteremben van? Korholtam magamban felháborodva. Éhes ember nem válogat. Eszik, amit kap. Mivel azonban csak döbbenten néztem rájuk, Jancsi a kövér kis karocskáit összefonva, nyelvével elégedetlenül csettintve meredt rám, s ahogy az asztalba ügyesen belerúgott, lelökte róla a kosárnyi kenyeret. Jól meghempergette őket a porban és hamuban. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Megragadtam a puha kis testét, és belöktem egy régi, törött tyúkketrecbe a földön. Majd ott megtanulja a helyes viselkedést.

Mit összenyivákolt és nyafogott odabent a csöpp vakarcs, miközben a húga csak bambán meredt maga elé, és egy mukkot se mert szólni. Jancsinak bezzeg járt a szája. Mindenféle sértéseket vágott a fejemhez, amiket már amúgy is hallottam. Évekig. Olyan emberektől, akik még jelentettek is valamit számomra. Csúfolt, ahogy a falubeliek tették. A boszorkányt akarja? Hát mindjárt meg is kaphatja.

– Te – szóltam rá kicsit élesebben a lányra. – Hozz a kamrából tűzifát! – szegény teremtés úgy megijedt, először meg sem mert mozdulni.

– Mit fog tenni velünk? – vakkantotta dacosan a fiú, de szavainak élét elvette a hangjában bujkáló rettegés, s a szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.

– Bizony, nagy terveim vannak veletek – kezdtem sejtelmes hangon, ördögi ábrázattal az arcomon. Rá akartam hozni a frászt, úgy istenigazából. – Begyújtom a kemencét, aztán mikor elég forró már, fogom a lapátot, feldoblak rá, és ropogósra sütlek. Végül fogom az éles késemet – a hatás kedvéért előhúztam a kötényemből a korábban odarejtett vágóeszközt – és szép lassan, okosan lefejtem a csontodról a porhanyós húsodat.

A hatás nem maradt el, Jancsi elfehéredett a félelemtől. Tudtam, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, hiszen ha később hazatérnek, ugyanezt fogják elmesélni az első szembejövőnek, s rövidúton a csendőrség és a felbőszült városiak is ezzel a történettel fognak mindent rám bizonyítani. Ám e pillanatban ki akartam élvezni a játékom minden pillanatát. Juliska visszatért a tűzifával, megtanítottam begyújtani a tűzhelyet, aztán felsepertettem vele a padlót, amíg felizzottak a farönkök. Közben megkelt a kenyér, gondoltam ha már befűtöttünk neki, megsütöm az újat.

A lány pityeregve hozzáfogott felsöpörni, és nem tehetek róla, de a mozgása is az én egyetlenemre emlékeztetett. Mikor elvitte a torokgyík, mindenki azt hitte, én tettem. Akkoriban már járta a falut egy szóbeszéd a csúf, gonosz boszorkányról, aki ördögtől való tudással veszi sorban az ártatlan polgárok fejét. A szüleit, a lányomat és a férjét még évekkel előtte temettem el, utána nem maradt senkim. A falusiak haragjától tartva menekültem az erdőbe. Szívtelen banyának könyveltek el, aki a saját lányát is képes az ördög kezére játszani.

Így hát a házat Erzsókom emlékére építettem, aki rajongott a süteményeimért, ahogy a szomszédaink mindegyike, még a pletykák előtt. Soha nem akartam rosszat senkinek, de ez a poronty azokra a hálátlan, birkaszellemű ostobákra emlékeztetett, akik miatt tönkrement az életem. Láttam a szemében, a szemükben az állatias, ösztönös dühöt, amit ugyan nem tudnak megmagyarázni, csak azt tudják, ha elpusztítják bosszúságuk tárgyát, megnyugszanak, és minden visszatérhet a „normális kerékvágásba”. És ez a legnagyobb hazugság a világon. De fölösleges is ezzel foglalkoznom. Elég, ha elveszem ennek a két szemtelen mihasznának a kedvét a további birtokháborítástól, aztán útjukra engedem őket. Elég az erőszakból.

Aztán ahogy néztem ezeket a gyerekeket, megsajnáltam őket. Órák óta nem ettek már, ezért a kamrából előhoztam egy nagy tányér diós palacsintát és a ketrec elé csúsztattam. A fiú indulatosan nézett fel rám.

– Fel akar hizlalni, igaz? Nem elégszik meg ennyi hússal – lesajnálóan néztem rá.

– Csak edd meg – azzal ott is hagytam, és helyette inkább elmentem befejezni a kenyérsütést.

Ezt azonban nem láthattam előre. Óvatosan előhoztam a tésztát a fatállal együtt és félreraktam az asztalra, hogy óvatosan kinyissam a forró kemenceajtót a piszkavassal. Juliska már egy ideje abbahagyta a takarítást, és engem figyelt. Mikor újból elindultam a kemence felé immár a kenyérrel a kezemben, az az álnok kis kígyó a hátam mögé lopózott, és onnan megtaszítva belelökött a lobogó katlanba.

Még hallottam a hátam mögül a fiú diadalmas kiáltását, ahogy elnyelik testemet a lángok, én meg csak arra tudtam gondolni: soha senki nem ismerheti már meg az én történetemet.

CéhKaptár

Óda a gyroshoz

Óh, gyros, te gasztronóm türannisz,
étvágy vágyta, korgó keleti akarnok,
fogallémon harapott utad visz,
maradsz mindig gyomrom feletti zsarnok.

Ujjait nyaldossa egy héraklészi ős is,
vagy egy főmufti, kaftános janicsáraga,
persze, rakjad csak, mehet bele a csípős is,
még ha az nem is más, mint a megjegyzés maga.

Tzatziki-eső hullik alá kábán,
új húsok árán emlékezvén Khioszra,
vajon először Mohammed vagy Ádám
harapott egy szertepotyogó gyrosba?

Repetának sok, lakomának kevés két pita,
válogatott vagdalás – a tartam kirostál.
Portyázik a szpáhi, menetel a hoplita:
katonai akciós Ciprus-parti gyrostál.

CéhKaptár

Fekete vers

Fekete-tengeren fekete vízibusz,
fekete testemben fekete spiritusz.
Szobám, akár a lelkem, fekete,
kaporral, sóval felszórt koporsós fekhelye
fekélyes bensőmnek,
mi annyira dark ma,
rászáll a Halálholló madárka.

Festett fekete hajam fogva copfba,
feketén bólingat az eperfa lombja,
sötét könnyeket sírnak a falak,
fekete a körmöm és a körmöm alatt,
fekete Djarumot szívok,
‒ egy dobozra elmegy a zsebpénzem fele ‒
de sebaj, legalább fekete, fekete, fekete.

Fekete retek, Fekete-erdő tortakivonat,
fekete kenyeret ennék, de a félbarna finomabb.
Hétsoros versszakok – gonosz és fekete,
olvasván őket, ah, halálvágy fakad-e
véralvadt szívedben?
Magába göndörödő lelkembe szúrni tőrt,
hullajtom létem, mint lenyírt, fekete punciszőrt.