Category Archives: Szabó Magda 2012

Szabó Magda 2012

Városanatómia kezdőknek

A testek változnak. Az emberi test az idő változásával egyre csak veszít az esztétikájából és ezen már az öncsaló plasztikai műtétek sem segítenek. A Város teste nem ilyen. Az öregsége nemcsak demenciát és aszott bőrt hoz magával, hanem egy más kor antik üzenetét és a műemlékké stilizálódást. Az ügyes kezű, bár drágán dolgozó városplasztikai sebészek pedig még szebb külsőt adhatnak neki.

Milyen ez a küllem napjainkban? Lássuk. A Város testének anatómiája nagy vonalakban is jól leírható. Büszke Nagyerdőfején ritkul ugyan a fakorona, és aggasztja a kopaszodás, (ezért is nyírja le telente némi széllel és fagykúrával) de még mindig pompás élettel teli a frizurája. Míg másoknál fejtetvek, nála fejmókusok fordulnak elő leginkább, amelyet ő büszkén vállal, talán ezért is válhatott a mókus kabalaállattá. Az agya az Egyetemen, azaz a központi idegrendszerben folyamatosan dolgozik, a diákok, mint számtalan kis szürke agysejt rohangálnak a tanári idegdúcok között.

Négy meztelen fémtest élvezi a napsütést. Vagy az esőt. Vagy a havat. Amit épp juttat a természet. Pózoló pőreségük, mentes az erotikától, inkább nap és vízimádó naturistáknak tűnnek. Hiába sétálnak neves professzorok és akadémikusok pár méterre tőlük, hiába tapicskolnak a vizükbe rendszeresen pucér lábú, ünneplő ruhás fiatal fiúk és lányok, vagy másznak fel napozótalapzatukra, ölükbe, néhány fotó erejéig, arcizmuk se rezdül. Most épp egy kétes eleganciájú úr vetkőzött szemük láttára komótosan. Arca és szakálla Áterpáterhez a varázslóhoz tette hasonlatossá, a régi mesefilmből. Szappannal a kezében ereszkedett bele a vízbe, miközben perverz örömmel szippantott egy nagyot négy hónapos szagából, amely már őt magát is zavarta, és amelyet aztán alaposan lemosott magáról. A négy fémember rajta sem botránkozott meg.

Szája a Nagyerdei körút, orra a Békás- tó, a vízi virágok, mint megannyi bátor orrszőr védi felszínét, de ha meghűl, akkor minden nyákos, és zöld lesz. A nyelőcsövén, a Péterfián, a Város ébrenléte alatt, átlagosan 10 percenként követik egymást a villamosok, az emésztés körforgásában.  Testének központja, a Város jelképévé nőtt nagy sárga, kéttornyú templom, amelyből messze hallatszik szíve dobbanása, amikor az ércnyelv megkongatja kemény, öntött szívét.

Kifizette a belépti díjat, már látta Kossuth-székét, összerezzent, mikor a láthatatlan orgonista váratlanul dallamokkal töltötte meg a termet, aztán elkezdődött a térdízületkoptató hosszadalmas csigalépcsőzés, de végül kitartásával célt ért, feljutott a torony gömbjébe, amelynek kis ablakaiból rálátni az egész városra, sőt messze azon is túl. Elgondolkozott, lehet-e, szabad-e, egyáltalán addig látnia, ameddig lát. Aztán eszébe jutott, amit nemrég olvasott, hogy Franciaország bizonyos vidékein a XIX. századig élt egy szokás, mely szerint a település lakói a templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy a hely megtisztuljon, és a helyiek biztonságban folytathassák életüket. Megborzongott és öröm járta át, hogy bárhogyan is, de itt és most él. Szerette a macskákat. Elfordult az ablaktól, és elővette a golyóstollát. Végre talált a falon egy szabad helyet, ahová lassan – hogy szépek legyenek azok a nyomtatott betűk  – felírta: Itt voltam, Jani Nagyhátról, 2012. augusztus.

A Város tüdeje anatómiailag a Belváros, amely talán valamit tisztult, mióta leszokott arról, hogy letüdőzze a káros és rákkeltő kipufogófüstöt. Bőrét tisztára mossák a ragyogó sétakövek, a szökőkutak, és az arra sétálók és pihenők kisimuló vonásai.  Mellkasán feszül pár tetoválás, egy egyesek által pulykának nézett főnixmadár, egy villanyoszlophátú költő, és két másik, hagyományosabb ülő és álló pózban, illetve egy régi tetoválás, amelyet nem távolítatott el, csak átíratta a feliratát „Vörös hadsereget köszöntő munkáspárról” „Családra”.

A kék kabátos, szőke fiú egyre türelmetlenebbül számolta a térköveket. Kettesével, majd hármasával. Közben a Für Elise dallamát dúdolgatta. Már öt perccel múlt hat óra, amikorra a randevút megbeszélte és még mindig senki sem áll a Kossuth-szobor előtt. Nem látta még a lányt, még képen sem, csak leveleket váltottak. Fura ez az internet korában, amikor már a kézzel írás is kivész a világból, mint a kaliforniai Dodó, de nekik ez tetszett. Nem, nem megy közelebb. Majd ha látja a lányt, ahogy ott áll és rá vár. Akkor előveszi a marcipánrózsát is. Dehát a nők mindig késnek.

A szép arcú, göndör barna lány a sövény túloldaláról figyelte. Igen, ő az – gondolta –, milyen tanácstalan, milyen elveszett. Döntött. Sarkon fordult, és nagy léptekkel a Hatvan utca felé sietett.

A Város mája autóbusz pályaudvarként funkcionál, itt az érkező buszok hozzájárulnak az utasanyagcseréhez. A Város szervezetébe épülnek, és lebomlanak, hasznosulnak vagy mérges gázként kipárolognak itt az utasok. Sokak szerint ideje lenne egy máj transzplantációnak.

Az anyagcsere központja a Nagyállomás. Volt már jobban is ápolva az alteste és a genitáliái, ezt be kell ismernünk, és az sem titok, hogy úgy hetven éve néhány amerikai pilótától kapott súlyos fertőzés miatt, teljesen újjá kellett alkotni ezen  testtájait, és az idő bebizonyította, hogy a régi jobb volt. A Város lábai a déli városrészbe lógnak, jobb lábával repülőgépeket rúg fel játékosan a magasba. Karjai főútvonalakként szolgálnak észak és keleti irányban. Dereka egyre szélesebb, ahogy terebélyesedik, hízik a város. Jelenleg már Magyarország második legnagyobb testfelületű városa.

A tréningnadrágos kócos ősz bácsi és a felnyírt lilás hajú néni egymás mellé keveredett a 44- es buszon, és azóta beszélgetnek nagy egyetértésben. Hogy kiépült a város, pár éve még marhák legeltek ott, ma meg ott a Mybox, és ez a sok új ház, meg flancos kocsik, van ott pénz, de mindig  csak panaszkodni tudnak az emberek, ezért is jó magányosnak lenni, amikor senki  nem szól bele az ember dolgaiba, nyugodtan bámulhatja foltos gatyában a tévét, és nem kell attól félni, hogy csak azért barátkoznak az emberrel, hogy megvendégelje őket rántott hússal és túrós bélessel. Ők is kettős zárral védik az Ajtót és úgy tűnik, a kopogtatókat sem engedik be. A végállomáson szállnak le, többször elköszönnek egymástól, majd abban maradnak, hogy kimennek a fürdőbe együtt, mert ez azért nem magányos tevékenység.

Ne feledkezzünk el a belbecsről sem, a Város lelke is folyamatosan finomodik, egyre nyitottabb, sokszínűbb, érdeklődőbb, sokat olvas, szereti a zenét, jöhet könnyű, katona vagy komolyzene, jazzest vagy kórusverseny egyaránt. Vidáman fesztiválozik, és színházi előadásokat, korzókat, karneválokat tart, az unalmat tehát nem ismeri. Sokkal több életkedv van benne, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt.

A Bajcsy-Zsilinszky utca környékén péntek- szombat éjjel töményen zajlik az élet. A volt Víg mozi előtti árkádban egy kevés ruhát viselő lány hány görcsösen, a másik hangosan biztatja: jobb lesz egy kis rókától! Énekelni kezd „fürge róka lábak, surranó csukában, hipp-hopp” Ő nem szokott hányni, de ő is érzi az alkohol erejét. Félórával ezelőtt már volt itt két fiúval, akiket orálisan boldogított. Akkor jó ötletnek tűnt. A másik már végzett a hányással. Reszkető kézzel gyújt cigire. Ezt elszívom, Gina, aztán menjünk vissza, mert jó a buli. – mondja. Leül a földre, bele a hányásba. A másik inkább egy vicces cigire gyújtana. Huszonévesnek tűnnek, de valójában mindketten tizenöt évesek.

A Város sokat változott. Nyüzsgése mindenütt lüktet, de vajon mennyire figyel, emlékezik és érez? Több mint kétszázezer sejt éli a maga kis sejtéletét, ha egy elpusztul, elhal, akkor gyorsan kilökődik, nehogy zavarja a többi sejt életritmusát a sejthalál, aztán volt-nincs, mintha mi se történt volna. Pedig mindegyik sejt hiába ugyanolyan, mégis egyedi.

Zuhog az eső. A Város úgy látszik, tusol.

Szabó Magda 2012

Emlékezethely, vagy amit akartok

(töredék N. M. nyomozóőrnagy naplójából)

Nem mellesleg Laurának, barátságáért és ötleteiért

A történet szempontjából nem hasznos, egyáltalán nem nyomozati, de kétségkívül érdekes anyag:

Ha az ember elhiteti magával, hogy írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek szánta a sors, akkor pályafutása alatt legalább egyszer ihlethiány fogja megihletni. Ha a többi, magát írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek képzelő barátai is elhiszik róla, hogy az illető magát írónak netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek hiszi, akkor meg végképp meg van pecsételve a sorsa. Én, nem hiszek el magamról semmit, és magukat írónak netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek képzelő barátaim sincsenek. Mégis meg vagyok átkozva, mivel tényleg ihlettelenséggel küszködöm, mondanivalóm nincs, gondolataim elhagytak, a határidő nem ösztönöz munkára, sőt az iróniám sem a régi már. Ez pedig csakis neki és nem másnak köszönhető.

Jelentés G. H. rendőrfőnök asszonynak:

Jól emlékszem arra a napra. Találkozónkat X járás Y városkájának Z kávézójába beszéltük meg. Fogalmam sincs miért ott akart találkozni, ezt soha nem sikerült megkérdeznem tőle. De a szörnyű valóság az (már elnézést a személyeskedésért), hogy halálom óráján bizony nem fog bántani, hogy nem kaptam választ a kérdésemre, sokkal inkább zavar a tény, hogy nem vágtam fejbe egy bárszékkel a kérdéses személyt. Elvégre X járás Y városkájának Z kávézója semmiről sem tehet.

Kellemes, meleg nyári nap volt. Álmaimban. Az „elviselhetetlenül forró” jelzős szószerkezet talán közelebb jár az igazsághoz, de be kell valljam, még ez sem fedi teljesen a valóságot. Üvöltött az Afrika felől fújó, fullasztó sirokkó, a padokon pihegő, főtt rákoknak látszó emberek köré izzadtságtócsák gyűltek. Ó boldog, globális-felmelegedés előtti idők!

Minden erőmet a vele való találkozásra tartogatva baktattam a főtéren Z kávézó felé, közben legyezőmmel próbáltam magam hűteni. Hasznos dolog ez a legyező, hiszen 45 fok helyett csak 44 és fél foknak érzi a hőmérsékletet az ember, ráadásul segít elhajtani a keselyűket is, akik a közelgő, hőguta általi halál fennforgó esetére várnak epekedő csőrtartással. Ahogy ráérősen ballagtam (na, jó legyünk reálisak, vonszoltam magam) az enyhet adó sátras terasz felé, ki kellett kerülnöm egy tevekaravánt, aminek a vezetője kétségbeesetten érdeklődött a legközelebbi sivatag felől. Ahogy fogalmazott, ott is jobb idő van, mint ebben a borzalmas városban.

Mindenféle kéjes és hamis várakozás ellenére is sikerült eljutnom Z kávézó teraszáig, senki nem lőtt hátba, senki nem próbált meg kirabolni és arab törzsek sem törtek bimbózó életemre. Sőt, minden incidens nélkül leültem egy székre, persze csak azután, hogy lesöpörtem róla fél kiló homokot. Különben igen különösnek tartom, hogy a szélességi kör negyvenhetedik fokán kaktuszok nőjenek, de Y városkában minden megeshet.

Mivel akkori küldetésembe nem vágott bele „A vendéglátóipari egységek minőségellenőrzése” álnéven elhíresült titkos akció kivitelezése, nyugodtan tűrtem, hogy a lengén öltözött pincérnő kiszúrja a szemem egy forrón gőzölgő, tökéletesen jégmentes jegeskávéval. A romlott tejet már meg sem említem.

A kérdéses személy nem érkezett meg. A várakozás ideje alatt sikerült a tavasszal ellógott társadalmi munkát bepótolnom. Megmentettem egy kislányt a szökőkútba fulladástól (az apja szerint csak le akarta szegény gyerek hűteni magát), vettem a város koldusától egy csokor virágot (ami már akkor haldoklott, mikor leszedte, nemhogy mikor eladta, mármint nem a koldus, hanem a virág), megsimogattam két bolhás kutyát (feleségem bolhacsípései igazolják a bolhák jelenlétét) és igyekeztem nem feltűnően türelmetlenkedni.

Pontosan két órával a megbeszélt idő után egy vak, petrezselymet áruló kislány lépett az asztalomhoz és egy levelet tett az asztalomra. A levél felfedi, hogy a kérdéses személy miért nem jelent meg a megbeszélt találkozón és a tőle kért információkat is megadja, habár rejtjelezett formában. A kódot kollegáink még fejtik. A levél a jelentéshez mellékelve megtalálható. Ezúton kérem G. H. rendőrfőnök asszonytól rendes évi szabadságom kiutalását. Az Y városban tett megterhelő látogatásra hivatkozva jelentkezem az idei „Rendhagyó Nyomozói Járulék” átvételére is.

Levél, amit a vak, petrezselymet áruló kislány adott át N. M. nyomozóőrnagynak:

Tisztelt Uram!

Az Ön által kért információkat nem áll módomban személyesen eljuttatni magához, mert üldöz a Kortárs Irodalomnak nevezett bűnbanda. Sajnálatos módon, Magdalena Taylor tetteiről nem számolhatok be Önnek saját életem kockáztatása nélkül, de ha megfejti a levelemben álló kódot, akkor mindent meg fog érteni. Az Ő élete mindnyájunknak sokat jelentett, meg kell őriznünk emlékét mindhalálig! Remélem Ön is rájön erre.

Maradok tisztelettel: Ihlet

A kód: DEENKBTEK D1/SZSK ISBN 963 15 2702 6

A történet szempontjából nem hasznos, egyáltalán nem nyomozati, de kétségkívül érdekes anyag:

Bizony, ha az ember elhiteti magával, hogy írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek szánta a sors, akkor pályafutása alatt legalább egyszer ihlethiány fogja megihletni. Én, nem hiszek el magamról semmit, de vártam őt. Nem jött el.

Szabó Magda 2012

Kimenők

A történet természetesen teljesen fiktív. Bármiféle egyezés a valósággal csak az elme hetyke, bolondos játéka.    

A kék lankán rózsaszín gyapjas, bégető csorda iszkolt lefelé, nyomukban háromlábú terelőkutyával. Az ég szürke volt, mint mindig, ám ez mégsem riasztotta el a bolyhos fákat a növéstől, az embereket a szorgos munkától. Normann féltve őrizte nyáját, nehogy elragadják a kisebb és gyengébb példányokat a környéken ólálkodó ragadozók. Néha elmélázott az ég szürkeségén, a távolságon közte és a fekete csillagok közt. Vajon meddig terjed az élet? Vajon laknak mások is valahol messze az ég fölött? Így mélázott Normann, de nem sokáig, mert egy becsapódó meteor elpusztította az általa ismert világot.

– Fúj, belenyúltam valamibe! Te jó ég, ez mióta rohad a fiókban? Meg úgy egyáltalán, mi ez? – Anna undortól elborzadt fejjel húzta ki kezét a fiókból, amiben valami kékes-rózsaszín pici plüss fityegett. Legalábbis a penésztől inkább tűnt annak, mint valaha is emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszernek. A szoba többi lakója Anna keze köré gyűlt, és undorral vegyes érdeklődéssel méregették a zsákmányt. Kriszta egy nagyon lassú mozdulattal meg is bökte.

– Szerintem ez már nem ehető – nyilatkozott.

– Na, igen. Sikerült megdöntenünk a pislogó szalámi rothadási rekordját – bólogatott szakértői tekintettel Vera.

– Inkább engedjetek ki a mosdóba, azt hiszem, le kell fertőtlenítenem a kezemet. Ja és segítenétek megkeresni a piros körömlakkot? Ahogy elnézem, a fiókban minden lakik, csak az nem – szólt Anna, majd a lehető legmesszebbre tartva magától a kezét, amiben az elpusztított penész-civilizáció romjai hevertek, a fürdőhelyiség felé vette az irányt.

Persze a penész nem volt új jelenség a kollégiumban. Ott lapult a legtöbb csempén és a vécék falán, sőt, a hatalmas közös hűtő is büszkélkedhetett már néhány új élőflórás galaxissal. Különösebb felújításra nem volt pénz, a takarítónők meg idejük nagy részét azzal töltötték, hogy szidták a nevelőtanárokat, amiért azok szidták őket, amiért nem dolgoznak. A szobák ifjú lakóinak meg ezer sokkal fontosabb dolguk volt, mint élhető és higiénikus környezetet teremteni. Ilyen volt például a szerelmi bánat, amiből mindig mindenkinek jutott, mert képes vírusszerű módon terjedni a kollégium mind a hat emeletén át.

A szerelmi bánat egyetlen tinédzserek által ismert ellenszere a vodka volt. Beszerzése nem volt egyszerű, mert a nevelőtanárnak álcázott gonosz mostohák folyton próbálták megakadályozni a dezodorszagú Hófehérkék alkoholizálását, sőt gyakran az épületből való kijutását is. Persze a háromszáztizenötös szoba lakóit nem kellett félteni. A három serkenő mellű gimnazista lánylurkótól nem sajnálták a merészséget és talpraesettséget, még ha néha szimplán ostobaságnak is tűntek ezen adottságok.

– Menjünk cigizni – nyögte Anna, aki immár penészmentes kézzel és száradó piros körmökkel heverészett ágyán. A lányok mély egyetértésben várták, melyikük mozdul meg előbb. Egy fél órás lajhárverseny után már útban is voltak a dohányzó felé. Na, nem mintha lett volna tizennyolc éven aluliak számára kijelölt beltéri dohányzóhely egy leánykollégiumban, de még a legbutább csótány is tudta, hogy aki a legutolsó budi felé veszi irányát, bizony nem pisilni fog. Anna a vécéfedélre ült, Kriszta az összeégetett tetejű lila kukára huppant le, Vera megelégedett a hideg csempével. A sárga, csikkekkel összegraffitizett falak közötti helyet hamarosan füst, trécselés, és mindenféle állathangszerű vinnyogásokból összeverbuvált röhögés töltötte meg.

– Na de még hogy Bélának hívták, az egy dolog, de akkor aszongya: nem fájt? Mondom micsoda? Erre ő: há’ amikor pofára estél az égből, te angyal! Mondom, ha legközelebb béna csajozós szövegeket lopsz a netről, legalább memorizáld rendesen! Erre néz rám, szerintem fogalma sem volt, mi az, hogy memorizál! – erre szintén harsány vihogásban törtek ki. Kriszta vonzotta a bukott szakiskolásokat, mint sárga póló a muslicákat, ettől függetlenül a világért sem vett volna fel kevésbé dekoltált felsőket.

– Túl jó a csöcsöd, baszod – vonta le Anna a konklúziót a hallottakból, miután kisírták magukat a röhögéstől – De a lényeg, hogy kimenőt kell kérnünk ma estére. Melyik filmet is nézzük meg? – Természetesen eszük ágába sem volt moziba menni, de ezzel az ürüggyel nagyobb esélyük volt engedélyt kapni az esti kimaradásra, mint azzal, hogy szeretnének kocsmázni egyet.

– Az a baj, hogy szerintem már mindegyiket láttuk… Ajjaj, ez Rózsa néni lesz.

Rózsa néni volt a harmadik emeleti nevelőnő, közeledtét tűsarkújának kopogásából lehetett felismerni. Annyira még nem volt néni, de azért kikezdte már a kor – szemhéjráncaiban összegyűlt a kék festék, dekoltázsa barázdált volt, hátsója hízó félben. Mindezt nevéhez méltóan virágmintás ruhákkal, valamint nagyon fura színűre festett, tupírozott hajjal igyekezett leplezni. Sikertelenül. Mikor belépett a lányok szobájába, akik addigra már visszaosontak helyükre, orra sznob fintorba rándult a látottaktól.

– Lányok, meg fog enni titeket a kosz. Ha ideszarnék a szoba közepébe, tán az se tűnne fel. Pakoljatok össze, de gyorsan – majd kiviharzott, olcsó parfüm szagát hagyva maga után. Valójában tényleg kifogásolható volt a szoba rendjének állapota, különös tekintettel arra, hogy nem is igazán volt a szobának rendje. Melltartók és használt bugyik hevertek a padlón, mindhárom ágyban halmokban állt a koszos zsebkendő, acetonos vattapamacs, üres kólás flakon. Az előtéri kukából folyt befelé a szemét, az ablakpárkányok elmosatlan ételesek és megfeketedett aljú bögrék sorakoztak. Rózsa néni határozott kritikájára reagálva Vera filctoll után kezdett kutatni, majd kiírta egy hatalmas papírlapra: „A zsenik uralkodnak a káosz felett”.

– Ezt neked – dünnyögte, miután kicelluxozta a magasztos idézetet az ajtóra.

Az egyébként mindennapjaikat kísérő affér után újult erővel tudtak a kimenőszerzésre koncentrálni. Este hétig akár Rózsa néni is engedélyezhetné a kollégiumtól való távolmaradásukat, de a vodkának azért kell egy kis idő hatni, szóval a cél a tizenegy óra, de minimum a tíz volt. A három lány álmát így csak egyetlen személy tudta megvalósítani, a kollégium igazgatója, Helga néni. Tőle kellett kimenőt kérniük.

Milyen egyszerűen is hangzik, nem? Mint amikor a mesében olvassuk, hogy a messziről jött nevenincs ifjú legyőzte a hatalmas sárkányt, így elnyerte a királylány kezét, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Épp csak az olyan részek maradnak ki az efféle történetekből, mint: az ifjú szemét kimarta a verejték, feje fájón lüktetett a barlangban. Harc közben a sárkány több helyen testébe mélyesztette karmait, mérgétől a sebek állandóan gennyedző kelésekké váltak. Az ifjú három ujját és egyik lábfejét vesztette el a csatában.

Szóval az ilyenek kimaradnak. A nehézségek. És Helga néni sajnos éppen csak annyiban különbözött egy sárkánytól, hogy… Nos, igazán nem sok mindenben. Szellőzetlen irodájában a pállás szagának árnyalatai és hő szállingóztak. Ő valahol az iratokkal, könyvekkel és elkobzott tárgyakkal teli dobozok mögött rejtőzött. Csakis nagy jutalom reményében merte megkörnyékezni bárki is, és sokan áldozatául estek. Ezek a szerencsétlenek megszégyenülve, egyenként leordított hajszálakkal kulloghattak vissza a szobájukba, hogy utána napokig agonizálhassanak. Mindenféle mítoszok keringtek Helga néniről. Állítólag egyszer leordított egy diákot, aki ettől spontán elkezdett menstruálni, pedig fiú volt. Egy másiknak kihullott két fogtömése is, mire kijött az irodából. Ám a tanárokat sem kímélte. Felnőtt nők ordítoztak az anyukájuk után. Egyszer az egyikük kézzel levert egy falnyi csempét. Helga néni nem viccel.

Mindennek tudatában a háromszáztizenötös szoba hősei mégis úgy döntöttek, hogy megkísérlik a kommunikációt. Persze nem volt könnyű eldönteni, hogy ki kezdeményezzen.

– Anna, te beszélsz – jelentette ki Kriszta.

– Lópikulát, azt! Sorsot húzunk – majd sorsot húztak. Anna fog beszélni.

Miután elszívtak még egy cigit és kellően beparfümözték magukat, hogy elfedjék a szagát, remegő gyomorral, kimenőkönyvecskéjüket ronggyá szorongatva indultak el az igazgatói iroda felé. Még öt lépés, még három, még egy…

– Jó estét csókolom Helga néni – hebegte Anna.

– Na, mi van lányok, he? – a termetes asszony fejét két kézzel vakarva ücsörgött íróasztala mögött. Kopott Donald kacsás pólójában látva elképzelhetetlen volt, hogy kerülhetett egy intézmény élére, illetve az is, hogy maradhatott ott már majdnem harminc éve.

– Sze-szeretnénk ma este moziba menni ezért szeretnénk kimenőt kérni este tizenegyig ha tetszene-e adni mert szeretnénk egy filmet megnézni ha megengedni tetszik és tegnap kaptam egy ötöst matekból Vera meg egy négyest kémiából – darálta le Anna, akinek vagánysága most csak egy pici, jelentéktelen zsírpaca volt Helga néni pólóján. Kriszta és Vera igencsak csendben várták a reakciót, mert valahogy nem így volt begyakorolva az előre begyakorolt szöveg. Szerencséjükre Helga néni csak morrantott egyet, majd aláfirkantotta a kimenőkönyvüket.

– Szerintem már megevett vagy négy kollégistát. Biztos néhány zenészt a hatodikról, gyanús is volt a csönd – elmélkedett Vera.

– Repesek – pislogott még mindig sokkos állapotban Anna.

– Na, csajok, akkor készülődjünk! – Kriszta egyből elkezdte kirámolni ruháit az ágyra. Természetesen egyiküknek sem volt egy normális felsője sem, hogy a cipőkről ne is beszéljünk. Aztán smink, hajlakk, még egy utolsó cigaretta a budiban…

Ahogy fogytak a vodkák és a hátralévő percek a kimenő végéig, úgy lettek a lányok vidámabbak és a város sötétebb. Hazafelé az út lassú szlalomban telt. Egyszer meg kellett állniuk, mert Anna hirtelen lendülettel rávetődött egy padra, és fejét hátracsapva röhögött.

– Heee, mi bajod, asszony? – kérdezték a többiek kissé nehézkesen artikulálva.

– Semmmiii… De ha most becsapódna egy meteor… Még az is annyira rohadtul vicces lenne!

Szabó Magda 2012

Betörőt fogunk

Biztos sokan egyetértenek azzal a közhellyel, hogy a legjobb történeteket maga az élet, a spontaneitás szüli. Vagy, hogy akkor hihető a sztori, ha legalább egy csöpp igazság van benne. Ennek fényében szeretném leírni egy emlékezetes gyermekkori élményem.

Már hárman voltunk testvérek, a legkisebb Balázs már négy-öt év körüli lehetett. Mivel mindhárman három évenként következő, tervezett gyerekként jöttünk a világra, ez után azt se nehéz kiszámolni, hogy én, a legidősebb az általános iskola alsó osztályának padjait koptattam.

Az ominózus esemény egy átlagos késő délután történt, amikor már beindult a nálunk pancsi programnak nevezett hosszas folyamat, amikor is három gyermek és két felnőtt fürdött meg. Édesapám akkor külföldön tartózkodott, így édesanyám volt a mindenes, aki persze engem bízott meg kisebb-nagyobb teendőkkel, mint Kisanyukát.

Mi tehát már a pancsi program kellős közepén tartottunk a testvéreimmel, amikor édesanyámnak sürgősen le kellett ugrania a kisboltba. Engem bízott meg a felügyelettel, s ő húsz percre elrohant. Ez a rövid idő is izgalmasan telt.

Bezárkóztunk a fürdőbe, segítettem lefürdeni a kicsinek, és játszottunk, vihorásztunk.

Jókedvünket hangos kopogtatás szakította félbe. Valaki kétszer is erősen megzörgette a bejárati ajtót. Nekem erre rögtön eszembe jutott az összes gonosz betörő, aki telefonálással és kopogtatással ellenőrzi, hogy van-e otthon valaki. És az émelyítő, hányingerkeltő cukros bácsik, akik csupa helytelen dolgot művelnek a gyerekekkel, mint ahogy azt már, mint felvilágosult gyermek tudtam.

A gyanú azonnal átragadt a két öcskösre. A fürdőbe elzárkózva hallgatóztunk, van-e már idegen a lakásban, feltörték-e már az ajtót? A tévét akarják, a videó lejátszót, a számítógépet? Egyedül van, vagy többen jöttek? Óráknak tűnt, amíg erről vitatkoztunk, és aztán arról, hogy kimenjünk-e a fürdőből, vagy várjuk meg inkább Mamát? A fiúknak már kihűlt a fürdővize, mert nem telt meg a kád, viszont nem mertük tovább ereszteni a meleget, nehogy a hangja elnyomja a betörés zaját.

Én komolyan féltem, mert édesanyám és a nagymamám korán felfegyvereztek gyanakvással és bizalmatlansággal, s álmomból felkeltve is elmondtam volna az aranyszabályokat, miszerint idegennel nem állunk szóba, nem ülünk az autójába, és nem nyitjuk ki neki az ajtót. Bence, a középső még mesei daliaként látta magát, akinek semmi nem állhat az útjába, hiszen Jerry is simán elveri a nála sokkal nagyobb Tomot. Bárki jön be a lakásba, ő lekaratézza, aztán jönnek a rendőrök, megdicsérik, és kitüntetik őt. Balázs, a kicsi ellenben úgy tekintett ránk, mint félistenekre, minden egyes szavunkat halálosan komolyan vette. Így nem meglepő, hogy törölközés közben mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Domi, én félek.” Igyekeztem megnyugtatni, illetve közben már védekezési lehetőségeket latolgattam. Kieszeltünk egy tervet. Először is fegyverekre van szükség. A fürdőszobában szerencsére volt tisztítószer, azt mint vegyi fegyvert magamhoz vettem. Gondoltam, ha valaki megtámad, a szemébe nyomom a Flóraszeptet. Ez persze nem elég. Megállapodtunk, hogy kiosonunk a fiúk szobájába, ahol gyorsan pizsamába bújunk, Bence pedig előkeresi az egy kilós súlyzóit, amit majd rádob a rosszfiúk lábára. Utolsó eszközként a kockás plédet vittük magunkkal, amiből a csapdát készítettünk. A tervet gyorsan és nagyon halkan teljesítettük. Csak suttogva beszéltünk, miközben tovább füleltünk, érkezett-e már betörő.

Igaz, ami igaz a kopogtatás után semmi különöset nem hallottunk, de ez nem csillapította izgatottságunkat, sőt az én fantáziám még fordulatosabb folytatást kreált, miszerint ez csak egy felderítő volt, az igazán félelmetes csapat rossz ember majd csak utána érkezik. Ezt mi nem várhattuk ölbe tett kézzel, ahogy Kevin se várt a Reszkessetek betörőkben.

Szokás szerint az én szobámba vonultunk vissza, miután összegyűjtöttük a muníciót. Ez a szoba volt többnyire az elképzelt játékaink színhelye, volt iroda és kastély, csata és rajzolgatás helyszíne. Ide vonultunk vissza, mikor azt játszottunk, hogy világhírű rocksztárok vagyunk, és a rajongók üldöznek minket, a hunyó is többnyire itt számolt, míg a másik kettő elbújt. A fiúk szobájában autózás, társasjátékozás, hegymászás és fellépések voltak, hiszen az emeletes ágy szinte kínálta magát erre a célra. Ugyanakkor ott tartottuk a játékmikroszkópot is, így ez adott helyszínt a roppant titkos, tudományos génkísérleteinknek is (a Jurassic Park tudósaihoz hasonlóan mi is a dinoszauruszok felélesztésén munkálkodtunk, csak itt nem halt meg senki).

Visszatérve a betöréses esetre, fedezékbe vonultunk a szobámba, és a kockás plédből igyekeztünk hálót fabrikálni, ami majd csapdába ejti a betolakodót. Nos, ez nem nagyon sikerült. (Amihez nagyban hozzájárult a tény, hogy a pléd hosszabbik oldala is épphogy meghaladta az egy métert.)

Kis ideig nyugton maradtunk, és leskelődtünk a folyosóra, hátha elkapunk egy gazembert. A kisebbik öcskös biztonságban volt a szobában, szerencsére nem ijedt meg annyira, hogy pityeregjen. A nagyobbik azonban bandavezérnek érezte magát, aki a csatába vezeti a bajtársakat, ezért ragaszkodott hozzá, hogy üssünk rajtuk. „Ne várjuk meg, míg megtalálnak minket!” Így libasorban egymás után kiosontunk a szobámból, s magunkhoz képest csendben és óvatosan lopakodtunk a nappalihoz. A két fiúnál egy-egy súlyzó, nálam a Flóraszept. A tükröket használtuk elő-felderítésként, és mindegyikben megvizslattuk a sarkokat meg a szobákat. Türelmesen haladtunk előre.

Ám rajtunk kívül senki más nem tartózkodott a lakásban. Senki. Sehol egy betörő. Fellélegeztünk, bár a titokzatos kopogtató rejtélye még mindig ott lógott a levegőben. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a rendes tevékenységeinkhez, vagyis mesét néztünk és játszottunk. Kicsit később édesanyám visszatértével pedig kiderült, hogy ő kopogtatott, figyelmeztetésképpen, mert túl hangosak voltunk a fürdőszobában…