Category Archives: Pennázó

Pennázó Pennázó

Néma kád

A csend hű kapitányként navigálja a várost
kusza fények frottázsa, ködös neontábla
a házsor már letikkadt, egy kátyús út a vánkos,
az emésztődés tengerén a bárka lekozmálva

A nemtörődés zivatara lassan maró kromofág,
unott diszpécserként zuhog diszkréten rég,
a lepusztult sarokkádra hitre hitet boronál
az üszkös koszos csempén a csekély ízlésesség
álmok kormos dekkjei mint füdrősó szőnyeg

csak álca az uniform, belül stramm jéghegy
stressz hullámokból trükkös csonk börze
a veterán bárkát lehúzza a kényszerképzet

Pennázó

Antifőnix

Az az arisztokratikus félmosoly, amiről azt hittem, már kiment a divatból, lassan de magabiztosan emelte meg szájának két szegletét. Belül persze tovább húzódott a fülcimpájáig, játékosan meglibbentette violinkulcsot formáló fülbevalóját, majd masírozott még a fejbőrén egy kis korpát kergetni. Tudta, hogy jogosan lehet fölényes. Én egyre inkább belefúródtam az előttem heverő gyros tálba, mint egy strucc, ó, te spontán kapros csirkehumusz, fogadd be alávetett főmet, gondoltam. Persze a strucc valójában nem dugja a fejét a földbe, így még kellemetlenebb volt, amikor éreztem, egy nyurga uborkaszelet már ténylegesen az orromat csiklandozza.

– Most erre mit mondhatnék? – kérdeztem, bár lettek volna nem túl helyénvaló tippjeim, például: „van tüzed?”, meg: „és cigarettád?”, mert hát kell nekem éppen most leszoknom, komolyan mondom, mindjárt tüzet csiholok fogpiszkálóval és elszívok egy sült krumplit.

– Azért nem kell ennyire drasztikusan hozzáállni – imádom a humorodat, te „nem-drasztikusan hozzáálló”, nagyon cseles vagy, hogy direkt nem törlöd le a szád szélén fityegő majonézes salátadarabkát, hanem hagyod, hogy elterelje a figyelmemet, mert muszáj nézni, ahogy egyre lejjebb csúszik, amőba módjára bekebelezve egy pattanást, és máris üldözőbe veszi egy kecsapcsíkot maga után húzó paradicsomcsiga. De én nem dőlök be neked, az arcom távolodik a gyros táltól, íriszem elvonatkoztat attól, hogy milyen jóízűen eszel, és már csak azért is, áttörve a szemüveglencse-blokádot, egyenesen a te bal pupillád közepét célozza meg.

–  Ugyan, sőt, köszönöm a lehetőséget.

– Na, látod. Egy szexshop is csak egy shop. Nem tesztelni kell, hanem eladni – míg szalvétaecseteddel egészen mutatós impresszionista festményt mázolsz az álladra, erősödik bennem az az érzés, hogy úgy odadobnék valamit. Mondjuk egy zongorát. Egyelőre beérem annyival, hogy rád hagyom a számlát, úgysincs pénzem, te már csak tudod. Persze hazafelé a trafik előtt kotorászva még találok annyi aprót a pénztárcámban, ami elég egy doboz cigire és gyufára, így már vérlazítóan pöfékelve készülhetek arra, hogy holnaptól egy rakás műfasz társaságában töltöm a nyár további részét.

Még hogy dildók – no de az a rakás egyéb, amikbe inkább bele se gondoltam, abba meg, hogy mire valók, pláne. Szerencsére kiderült, hogy a latex búslakodót meg a péniszpórázt inkább neten rendelik, a bolti forgalom nagyjából kimerült óvszerben, síkosítóban, és persze vibrátorban. Egyszer egy öltönyös ember kipakoltatta velem a pultra az összes péniszmásolót, abban a hitben, hogy én szakértő vagyok. Nem mintha meghallgatta volna egyébként nem létező véleményemet, a portékamustra alatt végig üzleti útról, a feleségéről, meg a törődésről motyogott botladozó nyelvvel az orrlyukának. Jól esett volna kimondani, hogy én eddig még csak kulcsot és fényképet másoltattam, meg hogy felőlem házi oltárt is csinálhat önnön péniszéből. Helyette gonoszul kihasználtam szemérmességét, és minden különösebb egyeztetés nélkül a legdrágább szett kódját ütöttem a pénztárgépbe. A leghőbb vágya úgyis az, hogy ne itt legyen – fizet hát és teljesül.

Hazaérve egyetlen életcélom a táplálkozás. A rántotta nem egy kreatív étel, ettől függetlenül én próbálom elhitetni magammal, hogy ha minden alkalommal beleaprítom a hűtő tartalmának tojáson kívüli részét, az már konyhaművészet. Igaz, ez leginkább sonkát és kecsapot jelent, ritkán tapicskol a csirkeembrióban sajt, esetleg paprika vagy szárított gomba is. Kenyér, az mindig van hozzá. Isteni érzés esténként levetődni a tévé elé, és lassan vegetatív állapotba csámcsogni magamat. Milyen jó is lenne megtanulni fotoszintetizálni. Egész életemben gondtalanul ücsöröghetnék egy mezőn. Néha beporozna egy méhecske, vagy lepisilne egy kósza őz. Mindegy lenne. Annyira mindegy. Nem kellene aggódnom, hogy pénz, meg albérlet, meg munka, amik persze összefüggnek, és hogy az élet amúgy mégis, merre, meg a többi ember, és anyámékat se láttam már egy fél éve. Csak úgy lennék, tényleg csak úgy lennék a világban.

Éhes maradtam. Éreztem, a probléma kiküszöbölésére az evés lesz a megoldás. Ám a konyha egyik szegletében sem sikerült olyan táplálékra lelnem, amit örömmel fogadott volna be gyomrom. Már kezdtem felkészülni az elalvásig tartó pocakküzdelemre, miszerint ő érvel amellett, hogy egyek, én meg magyarázom neki, hogy nincs mit, amikor a tekintetem megakadt egy doboz gyufán. Kivettem hát egy szálat és elkezdtem rágcsálni a fás végét. Kivettem még egyet, meggyújtottam, és néztem, ahogy az ujjbegyemig feketedik. Kivettem a harmadik szál gyufát is, meggyújtottam, néztem a lángokat. Váratlanul becsatlakozott a nézelődésbe a nyelvem hegye is. Érdeklődően bújt ki barlangjából, majd tétován egyre közelebb hajolt a kis tűzcsóvához. Közben egyre inkább elrugaszkodott a számtól, és mintha nem lenne neki elég a látvány, minden izmát megfeszítve testét a láng felé irányította. Megnyaltam. Megnyaltam a tüzet.

A számba kívántam. Többet, egyre többet, akartam a lángokat a fogaim közé, a nyelvem köré, a testembe mélyen. Amikor már csak néhány szál gyufa maradt, zihálva dőltem a konyhapultra. Talán a kéjbotok és bimbószívók közt eltöltött hetek, talán valami sokkal elemibb ösztön késztetett arra, hogy elővegyek a fiókból egy fakanalat. A végét meglocsoltam vodkával, ami már nagyon rég várt erre a pillanatra a polc tetején, és meggyújtottam. Kezemben a lángoló fakanállal levetkőztem. Verejtékes hátam nagyot csattant a csempén. Amikor a tűz belém hatolt… Szavak, hogy forróság és kéj… Csak szavak. Éreztem, ahogy növekednek. Ütemre izzott az alhasam, pernyét lihegtem ki magamból.

És az élvezet legmagasabb pontján, ahogy remegtem, úgy bomlottam hamvaimra. Porcicákkal szállingóztam a huzatban, leülepedtem a mikrohullámú sütő tetején. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha én vagyok az öltönyös ember. Csak fizetek, és a vágyam teljesül.

Pennázó

Karóra (slam)

egy jó ideje megzabálsz
s látom szájüregben a semmi
precíz kezű nyelvszabász
passzos minden centi
fogsorban a porhó
hűvös mikor megharap
ez történetes pornó
ha lenne nálam irkalap
lejegyezném s a könyvgerinc
cifrán lenne esztétikus
majd egy nyeléssel csendre intsz
kedvesen mert ez eszményi kuss
régi étkek düh és karó
a lehasznált sok ócska ín
csúszás közben hátkaparó
az idő mint a formalin
megettél mert gyáva vagyok
most is direkt érthetetlen
kisgyerek ki folyton gagyog
tervezgetek oly megetten
mert nem minden zugíró álma
részt venni perisztaltikába

Pennázó

A negyedikesek

Sok szemüveges gyerek ült körülöttem az iskolában,
ami félelmetes volt, mert akkor láttam először, hogy
ilyen van, hogy a szemeik nem igaziak. A cigányok
rendesen néztek ki, és ők beszéltek is velem, persze
nem szépen, mert az én szüleim sem voltak tanárok.
Néha eszembe jutott, hogy csak a szemeim miatt
játszottak velem. Ha az enyémek sem lettek volna
igaziak, a szép hajú tanító néni is megvédett volna,
amikor a barna szemű lányok leköpdöstek az iskola
udvarán.

Pennázó

Lebegés

A közelben senki sincs. Csönd van, csak a múló idő ketyegése tagolja semmittevésemet. Kintről tompán hallani a szél fütyülését, belülről pedig saját levegővételeimet. Az ablak rosszul zár, így az egyre erősödő szél olykor besurran a réseken. Beszívom az újonnan jött hideg illatot. Megborzongat.

A félelem végül kiűz a szobából: a szabadba. Lassan járok, követem a hűvös fúvásokat. Nem tudom, hová vezetnek, csak keveset látni. A köd egészen rám telepszik, olyan makacsul, hogy homályát az utcalámpák fénye sem képes feloldani.

Egyre lassulok, lábaim elnehezednek, mintha vízben járnék. A szél már mögöttem halad és toszigál előre, pedig talán tanácsosabb lenne visszafordulni…

Sehol senki, még magamat sem látom igazán.

A fehér ködmasszából a távolban valami sötét látszik: szabálytalan köralak. Előttem vagy alattam – nem tudnám eldönteni, csak a távolság bizonyos. Célirányosan haladok a fekete paca felé. Mellőlem súrlódást hallani, mintha többen csoszognának a közelemben. Ez is bizonytalan. Lehet, csak a köd tömte be a füleimet és vezetett félre, mert hallásomon kívül más érzékem nem ad hírt útitársaim jelenlétéről.

A sötét folt mindenesetre vészesen nő, ahogy közeledem.

Most nem teszek semmit. Nem érdekel, mi történik körülöttem. Már ha egyáltalán történik valami…

Itt vagyok.

Ha még egyet lépek, akkor sötétségbe kerül a lábam. Letérdelek, majd megérintem – a felület gyűrűket rajzol az ujjhegyem köré; valamiféle tó lehet. Közben a köd is ritkulni kezd, már egészen rálátok a tóra. Az egész víztömeg egybefüggő sötét feketelyuk. Belemerítem a karom, de nem ütközöm semmiféle akadályba. Bosszantóan mélynek tűnik. Félek még jobban belemerülni. Kissé megkavarom, némi koszos port látok, egy árnyalattal sötétebb, mint maga víz.

Távolról locsogást hallok. Hullámok kezdenek jönni felém, a hátukon egy kosarat szállítanak. Elém lökik, mire a kosár a partfalba ütközik. Belekukkantok, de semmi: teljesen üres. Csak az alja szokatlanul fekete, nyilván a víztől. Alulról mintha már emésztődne. Sok hasznát így nem tudom venni, hiszen majdhogynem lyukas, bármit raknék bele, azonnal kihullana. Inkább tovább megyek, körbe szeretném járni a tavat, vagy mocsarat. Inkább mocsár, mert sűrűbbnek tűnik, ahogy egyre oldalra araszolok.

Pár lépéssel odébb már látom, sártengerré sűrűsödik a tó. A közepe felől csobogást hallok, kavarodást: zajt. Félve emelem a lábamat a képlékeny felület felé, de a kíváncsiságom elhatalmasodik rajtam és rálépek a mocsokra. Nagyon sűrű. Nem süllyedek bele, legalábbis nem azonnal. A hang irányába tartok. Kezd felerősödni, már egészen tisztán kivehető: kacagás.

Nemsokára már arcokat is látok, vihorászó emberek fürdőznek. Ujjal mutogatnak rám.

– Valami van a homlokodon. – mondja egyikük öklendezve. – Valami van a homlokodon!! – hosszú köhögés, majdnem belefullad a saját röhögésébe. Megtapintom a kérdéses helyet, ragacsos valamibe merül az ujjam. Igaza volt. Sáros vagyok.

Ők is azok. Teljesen.

Mutogatok én is. Mintha nem tudnék beszélni. Persze tudok, csak talán értelmetlen. Meg sem hallanák…

– Ez gyógyít! – üvöltik felém – Menj haza!

– Hova? – ezt már hanggal együtt kérdezem. Megint nevetnek. Nem bánom. Nekem azt a tanították, hogy a cirkuszban is mindig a bohóc a legügyesebb, vagy okosabb. Körbejáratom a tekintetem rajtuk, hátha valakivel értelmesebb társalgásba bonyolódhatnék. Egyikük magasnak tűnik, még így merülten is. Legalábbis nálam mindenképpen magasabb. Azt hiszem…

– Mit csinálnak? – kérdezem.

– Gyógyulnak. – mondja és nevet, de legalább nem öklendezik. Szimpatikus.

Újra hallom a csoszogásokat, és mellette a csobogást, most egymást próbálják túlharsogni. Követem a hangot. Pár méterre előttem egy alakot látok, aki az arcát mossa, pontosabban szólva inkább koszolja, hiszen minden alkalommal, amint a kezét az bőréhez érinti, egyre sötétebb lesz. Rám néz, csak a szeme világít ki a mocsokból. Ráhagyom, hadd mocskolódjon csak, otthon nekem sem engedik, legalább itt nem szól rá senki. Rám se. Éppen bele is mászhatnék. De minek? – Mert megtehetem.

Még nincs itt az ideje. Sötétedik. Ránézek az órámra, csak a karomat látom, mert nincs itt az idő. Még nem. Visszanézek, az előbbi mocskos nő már derékig a vízben lubickol. Barna lucskos növények lógnak a karjáról, még beljebb megy, aztán eltűnik.

Már állatokat is hallok: békát meg tücsköt. Zúg a fejem. Lüktet belülről…

Megint karistolás. Belülről.

Valaki bogarat ültetett a fülembe. Az rágja befelé magát folyamatosan az agyamba, tán a ködöt is azért látom. Biztos felzabálta az agyam azon 10%-át, amit állítólag az emberek gondolkodásra használnak, ha a többi 90-re szorulnék, tán még repülhetnék is.

Akárhogy is, jelen helyzetemben nem sokat érek. Kivéve persze azt a bogarat, neki én adom az életet. Én táplálom a hülyeségeimmel.

Mindegy. De fáj…

A fejem is, ahogy emésztődik. Már egészen be lett lakva.

Talán a mocsártól eltömődne, megfulladna az a kis élősködő. Bemegyek, derékig, majd nyakig és tovább.

A mocsár melegít, nem érzem a hideget, a széltől már nem borzongok. El sem süllyedek egészen, olyan sűrű a mocsár. Beszívom a melegséget.

Jobban vagyok: a bogárka megdöglött.

Pennázó

Férfivá marva

Egymásnak feszülő ősi istenek a dzsungel fölött. Fogaik között fából faragott nyelvek – zsinegdarabok. A fölakasztott moszkitóhálók felröppennek az ágyakról, és baljós kísértetként forgolódnak a fák mögött. Egy hatalmas pók órát sző az egyik ágra: mutatói pörögnek, amitől rögtön megöregednek, és holtan esnek össze a közelben kódorgó vadállatok.

A faluban férfivá avatás zajlik. Valóságos dárdaerdő csiklandozza az ég éjtől vemhes hasát. Egy leterített víziló vérében mossák kezeiket a tűz körül forgolódó vadászok; fülükben, nyakukban, mellbimbójukban egymáshoz koccannak a csontkarikák. Hamarosan elővezetik az ifjakat. A tizenöt éves néger fiúk reszketve lépnek ki a kunyhókból, mögöttük édesanyjuk integető, telt keblű alakja – arcáról a megszáradt könny vakolata pereg.

A fiúkat felsorakoztatják a főtéren. A ceremónián egyedül férfiak vehetnek részt, ennek kiszűrésére mindenki teljesen pucér. Az arcokat azonban törzsi maszkok takarják: vicsorba torzult ősi isten-arcok, krokodil-maszkok, felsíró csecsemő orcák, véres denevér pofák, megkínzott menyasszonyok rózsatövis-sebzett pofija, az Aligátorvadász magánycsikk gyújtotta arca, az erdei lények visító, acsargó pofázmánya, egy vonagló orvos szúnyogkortól lázlobbant tekintete.

A barna virágcsokrok és a madarak – a szív döglött muslica – hangtalan földek. A kígyók kitört méregfogai feketére égett gyufaszálak. Meleg gyöngyök: a fáklyák reszkető fényében ijedten csillannak a fiúszemek. A maszkos férfiak vödröket hordanak a falu terére, benne fekete hangyák izegnek – fekete csillanás – apró kitingolyók koccanásai. Nagy, reszkető kupacba öntik a rovarokat. Micsoda bolyok ezek! Fiúk, aki egy ilyen bolyt meghág, egyből férfi lesz! Persze, hogy vonakodnak ettől a próbatételtől a legények. De melyikük ne akarna végre felnőtt lenni?

ez itt kard – oltár – törött evező – komorzöld csiganyál csöppen a nyelvekről. A kínok panírja. Véres, mákos spermacsomók – átordítani az éjszakát, a hangjuk pont olyan, mint száz bivalyé, akik most tapossák a földbe az isteneket. Az ősi mellekből csöpögő bánat szürcsölőinek sírása ilyen. A virágszirmokba zárt rontó démonok sikoltása ilyen.

A fiúk meztelenül a hangyabolyban hemperegnek, a felnőttek közben vad kacagásba kezdenek – nevetésük elkeveredik a sok jajjal és jujjal. Ahogy rázza őket a vihogás, lehull róluk az álca: a maszkok érett gyümölcsként a földre pottyannak, és kislány arcok kerülnek elő mögülük. Micsoda átverés! A lábuk között egy kövérre hízott pióca fityeg, két csigaház fölött – férfiaknak adták ki magukat a kislányok, hogy megvicceljék bátyjaikat. A fiúk tagja vörösen izzik a csípésektől. A szemükben haragrózsa bontja ki szirmait, ahogy húgaikra néznek. Azok ijedtükben hátrálni kezdenek, és még a dárda is kiesik a kezükből.

A fiúk odaugranak, és elkobozzák a fegyvereket. Az égbe fúrják, üvöltenek, majd megindulnak a lánykák felé. Azok riadtan futnak szét az éjben, be az erdőbe, a nedves levelek homlokuknak csapódnak. A legények utánuk vágtatnak, mint a felbőszült vadkanok; meztelenül rohannak át az éjszakán, üvöltve. Pókháló-kattogás. Minden megtett ugrással változik testük: izmaik hatalmasra duzzadnak, az arcukon kihajtanak az első szőrszálak – sorban, egymás után – végül valóságos erdővé sűrűsödnek.

Sehol sincsenek már fiúk. Férfiak érik utol és teperik le a lányokat, akik maguk is kigömbölyödtek a dzsungelhajsza során: tömör, fekete melleiket markolásszák a szakállas bennszülöttek, majd a hajuknál fogva húzzák be őket egy óriáskígyó nyitott száján. A hatalmas hüllő sorra nyeli el a párokat; mikor az utolsó is besétált a torkán, óvatosan csukja össze állkapcsát. Mozdulatlan szemei üveggolyók. Felpuffadt hasából vad nyögések hangja szűrődik ki. Villás nyelvét öltögeti a holdra, miközben fel és le urgál nászgyomra.

fekete szellem – porból szőtt fogak  – mennykő pókháló – dárdaszakáll – a dzsungel keringője. zöld sós–nedves kavargó. lucskos lótuszok. elégni a bőrfényben. A dobok kiokádják lelküket. Majd elcsöndesedik az éj: egy dárdahegy vágja ki belülről az óriáskígyót. Mosolygó száj a nyílt seb – sorban sétálnak ki belőle a szakállas férfiak. Egymás széles vállát veregetik, és elindulnak, vissza a faluba. Hamarosan a nők is kikecmeregnek a széthasadt hüllőből. Véres hajuk arcukhoz tapad. Kéz a kézben andalognak haza; amerre járnak, apró spermacsöppeket hagynak maguk után – ezek a cseppek fehéren világítanak az éjben, akár a fényes bogarak – akár a varázskövek – akár a csillagok.

Akik a folyó hullámzását tapogatják. A zsebórákba mászott férgek. Az esős évszak veszi most kezdetét. A nők szépen kigömbölyödnek. A záporban mossák hatalmas hasukat. Törzsi dalt énekelnek, amikor meglepi őket a szülési fájdalom. A kunyhóban riadt tekintetű anyák segédkeznek: vödröket tesznek a vajúdó nők alá, akiknek a sikolyai szétszaggatják a falu fölött a felhőket. Fekete hangyák zubognak combjaik közül ezekbe a vödrökbe. A rovarok össze–vissza csípik közben belülről az anyákat.

A kunyhó ajtajában a férfivá cseperedett fiúk állnak. Húgaikon kacagnak, szakállas arcukon mozdulatlan elégtétel, rovarelégtétel, maszk-elégedettség. Péniszük vérrel telt pióca, tovább hízik és hízik a látványtól, míg le nem pottyan, hogy jóllakottan száradjon ki a porban.

A homlok kopoltyúja nem szűr tovább. Férfiak az éjben – lábuk között odaforrasztott óramutatók – hamisítványok – a nők sikítva szaladnak előlük – akit utolérnek, és meghágnak, az rögtön megöregszik, és elandalog meghalni magányosan a fák közé. A felhők felett, a csillagos égen, a spermacsöppek nyomán két nemtelen ősi isten feszül egymásnak – a nappal és az éj – lepottyant péniszük egy-egy halott óriáskígyó, amit belülről hasítanak szét most vérbő dárdahegyek.

Pennázó

morzsa

arcomra morzsált
a felhő téged
egy sárga konkáv
végtelen réten

tértem magamhoz
egy fűszálon ült
a kék nyugalom
a szél menekült

karórák jöttek
vekkerek mentek
delet ütöttek
és hemperegtek

a fák hintáztak
csüngtek a tájon
fehér tintával
szerelmes számot

rajzoltak sután
a gondolatok
és néztem bután
egy üvegfalon

át a kis vihart
amit  a hulló
falevél csikart
egy egérlyukból

rágcsáló mászott
ki és megette
arcomról ázott
morzsád helyettem