Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Flannery O’Conor: Jóravaló vidékiek (1. rész)

Fordította: Juhász Adrienn

A közömbös arckifejezés mellet – ami akkor ült ki arcára, ha egyedül volt – Mrs. Freeman rendelkezett további kettővel, egy szemtelennel és egy olyannal, ami annak tökéletes ellentéte volt; ezt pedig társalgásai során használta. A szemtelen arckifejezés állhatatos volt és heves, mintha csak egy komoly alkudozás előrelendítésén fáradozna. Ilyenkor tekintete sosem kalandozott el sem jobbra, sem balra, hanem a történet alakulásával együtt mozgott, mintha csak egy fonal végéről rángatták volna. A másik kifejezést ritkán használta, mivel nem sűrűn kellett visszavonnia a kijelentéseit. Azonban ha megtette, az arcvonásai megmerevedtek, sötét szemei pedig alig észrevehetően mozdultak csak, amitől úgy tűnt, mintha meg akarna futamodni. De mire ezt a megváltozott Mrs. Freemant jobban megnézhette volna a megfigyelő – bár olyan valóságosnak tűnt, mint egymásra dobált homokzsákok – a varázslat megtört. Mrs. Hopewell ilyen alkalmakkor ügyelt arra, hogy ne sértse meg semmivel. Még lehet rá is kiabálna. Mrs. Freemant sosem tudná rávenni arra, hogy elismerje, bármiben is tévedett. Csak állna ott, és ha mégis rávennék arra, hogy mondjon valamit, ezt felelné:

– Nos, nem mondhatnám, hogy így volt, de azt sem, hogy nem így történt.

Vagy talán körbefuttatná tekintetét a konyhaszekrény tetején, ahol poros üvegek sorakoznak és megjegyezné:

– Látom, még nem bontotta ki egyik fügét sem azok közül, amiket tavaly nyáron elrakott.

A legfontosabb témákat reggeli közben, a konyhában vitatták meg. Mrs. Hopewell minden reggel hét órakor kelt fel, aztán begyújtotta a gázmelegítőt magánál és Joynál. Joy a lánya volt, egy megtermett, szőke lány, aki műlábbal élte életét. Mrs. Hopewell gyerekként tekintett rá annak ellenére, hogy már 32 éves volt és igen magasan iskolázott. Joy akkor kelt fel, amikor édesanyja már reggelizett. Nehézkesen becsoszogott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Nem sokkal később megérkezett Mrs. Freeman a hátsó ajtóhoz. Joy hallotta, ahogy édesanyja behívja: „Fáradjon be.”, aztán egy darabig olyan halkan beszélgettek, hogy nem lehetett tisztán kivenni egy szót sem a fürdőben. Mire Joy leért hozzájuk, általában már kitárgyalták az időjárást és áttértek egy másik témára: Mrs. Freeman lányaira, Glynese-re és Carramae-ra. Joy magában csak Glicerinnek és Karamellnek nevezte őket. A vörös Glynese 18 éves volt és jó néhány hódolója akadt; a szőke Carramae pedig csak 15, azonban már férjnél volt és gyermeket várt. Semmit sem tudott a gyomrában tartani. Mrs. Freeman minden reggel elmesélte Mrs. Hopewellnek, hogy hány alkalommal hányt a lánya, legutóbbi itt járta óta.

Mrs. Hopewell szívesen emlegette mások előtt, hogy Glynese és Carramae a legszebb lányok, akiket valaha módjában állt megismerni, valamint azt is, hogy Mrs. Freeman igazi hölgy; és sosem szégyellte magával vinni őt bárhová vagy bemutatni őt bárkinek, akivel csak találkozott. Aztán elmesélte, hogyan fogadta a Freeman családot a szolgálatába, mekkora isteni áldásnak bizonyultak számára és hogy hogyan élnek együtt már négy teljes éve. Annak oka, hogy ilyen sokáig megtartotta őket azt volt, hogy nem mutatkoztak semmirevalónak. Jóravaló vidéki emberekként viselkedtek. Mikor felhívta a férfit, akinek nevét referenciaként adták meg neki, az úr közölte vele, hogy Mr. Freeman rendes gazda, de ami a feleségét illeni, ő a világ legzajosabb asszonya.

– Mindenbe beleártja magát – mondta a férfi. – Ha nem tűnik fel rögtön, mielőtt még elülne a botrány szaga, biztosra veheti, hogy meghalt. Mindenről tudni akar majd, ami önnel kapcsolatos. Az urát remek embernek tartom – folytatta –, de egy perccel sem tudtuk volna tovább itt elviselni azt a nőszemélyt sem én, sem a feleségem.

Ez kedvét szegte Mrs. Hopewellnek néhány napra.

Végül mégis alkalmazta őket, mivel nem akadt más jelentkező, azonban jó előre eltervezte, hogyan is fogja kezelni az asszonyt. Mivel az a fajta ember volt, akinek mindenbe van beleszólása, Mrs. Hopewell eldöntötte, hogy nem csak hogy hagyja őt szabadon ténykedni, hanem mindennek a felelősségét ráhárítja, amibe csak beleüti az orrát. Mrs. Hopewellnek nem voltak különösebben rossz tulajdonságai, de képes volt olyan művészien irányítani más embereket, hogy a Freeman család is már négy éve volt nála.

Semmi sem tökéletes. Ez volt Mrs. Hopewell egyik kedvenc mondása. A másik pedig: ez az élet! És az utolsó, egyben legfontosabb: Nos, mindenkinek megvan a maga véleménye. Általában az asztalnál hozakodott fel ezekkel a kijelentésekkel, olyan előkelő hanghordozásban, mintha egyedül csak ő vallaná őket; mire a megtermett, lomha Joy, akinek állandó felháborodása letörölt minden más érzelmet az arcáról, csak egy megvető pillantásra méltatta. Jégkék tekintete egy olyan emberé volt, aki tudja, szándékosan választotta a vakságot a világossággal szemben.

Mikor Mrs. Hopewell azt mondta Mrs. Freemannak, hogy ilyen az élet, Mrs. Freeman ezt felelte: „Én is mindig ezt mondom.” Semmi sem jöhetett szóba úgy, ha nem ő hozakodott vele elő először. Ez az asszony gyorsabb volt Mr. Freemannál. Mikor már jó ideje egy helyben ültek, Mrs. Hopewell így szólt: „Tudja, hogy maga irányítja ezt a beszélgetést”. Majd kacsintott egyet, mire Mrs. Freeman ezt felelte:

– Tudom. Mindig is gyors voltam. Vannak néhányan, akik gyorsabban a többieknél.

– Mindenki különböző – mondta Mrs. Hopewell.

– Igen, a legtöbb ember az – helyeselt Mrs. Freeman.

– Ettől világ a világ.

–Én is mindig ezt mondom.

Joy hozzászokott az effajta párbeszédekhez, amelyek nemcsak a reggelit, de legtöbbször a vacsorát és néha még az ebédet is végig kísérték. Mikor nem volt vendégük, inkább a konyhában ettek. Mrs. Freeman mindig étkezés közben állított be, aztán figyelte, hogyan végeznek a maradékkal. Nyáron az ajtóban állt, telenként a hűtőre könyökölve nézett le rájuk vagy a gázmelegítő mellett maradt, ami finoman lengette a szoknyája hátulját. Alkalomadtán nekidőlt a falnak és egyik oldalról a másikra görgette a fejét. Sosem sietett a távozással. Ez mindig nagy megpróbáltatást jelentett Mrs. Hopewellnek, de hatalmas türelemmel rendelkezett. Rájött arra, hogy semmi sem tökéletes és a Freeman család személyében jóravaló vidékieket kapott. Arra is ráébredt, hogy ha manapság jóravaló falusi emberekkel hoz össze a sors, jobban teszed, ha ragaszkodsz hozzájuk.

Elég sok tapasztalattal rendelkezett a semmirekellőkkel kapcsolatban. A Freeman család előtt átlagosan évente váltogatta a bérlőit. Ezeknek a gazdáknak a feleségei nem olyan fajta asszonyok voltak, akiket sokáig hajlandó vagy megtűrni magad mellett. Mrs. Hopewellnek, aki rég elvált férjétől, szüksége volt valakire, akivel tehetett egy sétát a földeken. Mikor Joyt kellett rákényszeríteni erre a szerepre, a lány általában csúnya megjegyzéseket tett és olyan morcos arcot vágott, hogy Mrs. Hopewell így felelt:

– Ha nem jössz szívesen, nem is tartok igényt rád.

Erre a lány, egyenes háttal és merev vállakkal állva, fejével finoman biccentve válaszolt:

– Ha akarod, hogy veled menjek, itt vagyok – DE ILYEN VAGYOK.

Mrs. Hopewell szemet hunyt lánya viselkedése felett a lába miatt (amit ellőttek egy vadászbaleset során, mikor Joy 10 éves volt). Nehéz volt elfogadnia, hogy gyermeke már 32 éves és több mint 20 éve egy lábbal él. Még mindig gyermekként kezelte, mert megszakadt volna a szíve, ha egy harmincas éveiben járó, szerencsétlen, meglőtt lányt látott volna benne, aki sohasem táncolt egy lépést sem vagy kapott bármi jót az élettől. Eredetileg Joynak hívták, de amint 21 évesen elkerült otthonról, törvényesen megváltoztatta. Mrs. Hopewell biztos volt abban, hogy sokszor meghányta-vetette magában a dolgot, mielőtt ráakadt volna a létező legrondább névre. Aztán elment, hogy lecserélje a legszebb keresztnevet a világon, a Joyt, anélkül, hogy szólt volna tervéről egy szót is édesanyjának. A törvényes neve azontúl Hulga lett.

Mikor Mrs. Hopewell a Hulga névre gondolt, egy csatahajó széles, üres törzse jelent meg előtte. Ezért nem is használta. Továbbra is Joynak hívta, amire hallgatott ugyan a lány, de pusztán csak megszokásból.

Hulga megtanulta, hogyan viselje el Mrs. Freemant, aki megmentette az édesanyjával tartott sétáktól. Még Glynese és Carramae is hasznosnak bizonyultak számára, mikor magukra vonták azt a figyelmet, ami máskülönben lehet, hogy rá irányult volna. Először úgy gondolta, nem lesz majd képes elviselni Mrs. Freemant, mivel nem viselkedhet tiszteletlenül vele. Mrs. Freeman hajlamos volt a neheztelésre és napokig játszotta a sértődöttet, de bosszúságának forrása mindig elhalványodott idővel; egy-egy nekiszegezett támadás, egy határozott pillantás, az arcra kiülő, szembetűnő mogorvaság – ezek egyike sem hatotta meg. Aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül elkezdte Hulgának szólítani.

Nem nevezte így Mrs. Hopewell előtt, mert ezzel biztosan kihozta volna a sodrából, de mikor összefutott a lánnyal a házon kívül, csak azért mondott valamit, hogy odabiggyeszthesse a végére a Hulga nevet. Erre a szemüveges Joy-Hulga fenyegetően rápillantott és elvörösödött, mert úgy érezte magát, mint akinek áttörték magánszféráját. Nevét a személyes ügyének tekintette. Elsősorban kellemetlen hangzása miatt döntött mellette, aztán az egész volta magával ragadta. Úgy látta, a név hasonló hatást vált ki, mint a kohóban dolgozókra a nyomorúságos Vulcanus, akinek hívására, feltételezhetően, megjelenik majd az istennő. A legelőkelőbb alkotómunkájának tartotta a nevet. Élete egyik legnagyobb diadala volt, hogy édesanyja nem volt képes Joyt faragni belőle, de ami még fantasztikusabb, hogy ő sikeresen Hulgát kovácsolt önmagából. Azonban Mrs. Freeman csak azért használta a nevet, hogy bosszanthassa. Mintha az asszony mélyen ülő, acélszínű szemei éles pillantásukkal átdöfték volna az arcát és felfedték volna titkait. Úgy tűnt, valamivel elkápráztatta Mrs. Freemant és egy nap Hulga rájött, hogy a műlába vonzza a nőt. Mrs. Freemant különleges gyengédség fűzte a rejtélyes fertőzésekhez, rejtett deformáltságokhoz és a gyermekbántalmazás különböző formáihoz. A betegségek közül a lassú lefolyású és gyógyíthatatlan fajtákat kedvelte. Hulga hallotta, mikor Mrs. Hopewell kifejtette a vadászbaleset részleteit a nőnek, hogy hogyan lőtték el a szó szoros értelmében a lábát, és hogy a lány egy percre sem vesztette el az eszméletét. Mrs. Freeman bármikor kész volt újra végighallgatni, napjában többször is.

Mikor aznap reggel Hulga nehézkesen belépett a konyhába (tudott anélkül is járni, hogy azt a szörnyű zajt keltette volna, mégis megtette, mert – Mrs. Hopewell bizton állította – olyan kellemetlen hangzása volt), csak egy pillantást vetett rájuk, de nem szólt egy szót sem. Mrs. Hopewell a vörös kimonóját viselte, haját egy ronggyal kötötte össze. Az asztalnál ült, épp végzett a reggelijével, Mrs. Freeman pedig a hűtőn könyökölve nézett le rá. Hulga mindig tojást tett fel a tűzhelyre főni, majd karba tett kézzel őrködött felette. Mrs. Hopewell mindeközben a lányt figyelte – váltakozva pillantott hol rá, hol Mrs. Freemanra – és azon töprengett, ha egy kicsit is adna magára a lánya, talán nem nézne ki ennyire szörnyen. Az arcán nem volt semmi kivetnivaló, amin egy kedves kifejezés ne segíthetett volna. Mrs. Hopewell szerint, ha az ember a dolgok naposabb oldalát nézi, az bárkit megszépíti, legyen akármilyen csúnya az illető.

Ahányszor csak így nézett Joyra, nem tehetett róla, de úgy érezte, jobb lett volna, ha lánya nem teszi le a doktorit. Nem változtatott egy cseppet sem a helyzetén és most, hogy már elvégezte, semmi sem késztette, hogy visszamenjen az iskolába. Mrs. Hopewell szerint jót tett a lányoknak, ha az iskolában mulatták az időt, de Joy ezen már „átesett”. Egyébként sem volt elég erős ahhoz, hogy újrakezdje. Az orvos közölte Mrs. Hopewellel, hogy legjobb esetben Joy talán eléri az 55 éves kort. A lánynak gyenge volt a szíve. Joy világosan a tudtára adta, hogy ha nem volna ilyen súlyos az állapota, már rég hátrahagyta volna ezeket a vörös hegyeket a jóravaló vidékiekkel együtt. Az egyetemen dolgozna és olyan embereknek tartana előadásokat, akik értik is, hogy miről is beszél. Mrs. Hopewell nagyon is el tudta róla képzelni, ahogy leginkább egy madárijesztőre hasonlítva tart órákat legtöbbször ugyanarról a témáról. Itthon egy öreg, hat éves szoknyában és egy sárga, átizzadt ingben járt-kelt egész nap, egy agyonhajszolt ló nyergében ülő, hóbortos cowboy társaságában. A lány ezt roppant mókásnak találta, ellentétben Mrs. Hopewellel, aki nagy ostobaságnak vélte és szerinte ez is csak azt bizonyította, hogy lánya még mindig gyerek. Briliánsnak tartotta, akibe azonban egy cseppnyi józanész sem szorult. Úgy tűnt Mrs. Hopewellnek, hogy másokkal összehasonlítva minden évben egyre lassabban fejlődik, önmagához képest viszont elég gyorsan – egyre felfuvalkodottabb, durvább, egyre rosszindulatbúb lett. És olyan furcsa dolgokat mondott! Egyszer így szólt tulajdon édesanyjához –– figyelmeztetés vagy bocsánatkérés nélkül felpattant az étkezés közepén, elvörösödött arccal és félig teli szájjal – „Asszony! Néztél te már magadba? Megfigyelted már magadat valaha is, hogy meglásd mi nem vagy valójában? Istenem!” – kiáltotta visszarogyva és a tányérjára meredt. – „Malebranche-nak igaza volt: nem mutatjuk meg valódi voltunkat. Nem mutatjuk meg valódi voltunkat!” Mrs. Hopewell-nek ötlete sem volt, mi hozta elő ezt belőle aznap. Csak tett egy megjegyzést azt remélve, Joy talán elhiszi, hogy egy mosoly senkinek sem árt. A lány filozófiából szerzett doktorit, ami szörnyen elkeserítette édesanyját. Mondhatod azt, hogy „A lányom ápolónő” vagy, hogy „A lányom iskolai tanár” vagy akár azt is, hogy „A lányom vegyészmérnök”. De azt nem mondhatod, hogy „A lányom filozófus”. Ez olyasminek számít, ami a görögökkel és a rómaiakkal együtt meghalt. Joy naphosszat makacsul ült egy székben és olvasott. Néha tett egy sétát, de nem szerette sem a kutyákat, sem a macskákat, sem a madarakat, sem a virágokat, sem a természetet, sem a fiatalembereket. Úgy nézett a csinos férfiakra, mintha érezné rajtuk tudatlanságukat.

Egy nap Mrs. Hopewell kezébe vette az egyik könyvet, amit a lány nem sokkal azelőtt rakott félre és találomra kinyitotta. „A tudománynak, egyrészt, újra bizonyítania kell józanságát és komolyságát valamint kijelentenie, hogy kizárólag azzal foglalkozik, ami létezik. Semmi – hogyan létezhetne a tudomány számára olyasmi, amit rettegés és illúzió szül? Ha a tudománynak igaza van, akkor egy dolog biztos: a tudomány nem kíván tudni semmit a semmiről. Így áll a dolog, miután mindegyik tudományág megvizsgálta a Semmit. Ismerjük, és nem kívánunk semmit sem tudni a Semmiről.” Ezek a kék tollal aláhúzott szavak úgy hatottak Mrs. Hopewellre, akár egy gonosz varázsige zagyva szövege. Csendben becsukta a könyvet és kiballagott a szobából, mintha fázott volna odabent.

Mikor a lány leért ezen a reggelen, Mrs. Freeman éppen Carramae-ról beszélt.

– Négyszer hányt az ebédet követően, – mondta – és kétszer kelt fel este három óra után. Tegnap nem csinált mást, csak a fiókos szekrényben matatott. Ennyi. Csak ott állt és nézte mivel tudná lefoglalni magát.

–Egyszerűen csak ennie kell – motyogta Mrs. Hopewell, ahogy kortyolt egyet a kávéjából és a tűzhelynél álló Joy hátát figyelte. Kíváncsi volt, mit mondhatott lánya a Biblia árusnak. El sem tudta képzelni, miféle beszélgetést folytathatott le vele.

A férfi egy magas, sovány, hajadonfőn kószáló fiatalember volt, aki Bibliát akart nekik tegnap eladni. Egyszer csak megjelent az ajtóban, kezében egy nagy fekete bőrönddel, aminek súlya olyannyira lehúzta egyik oldalát, hogy meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában. Úgy tűnt, az összeesés határán áll, ám vidám hangon szólalt meg.

– Jó reggelt, Mrs. Cedars! – köszönt, és letette a bőröndöt a lábtörlőre.

Nem volt rosszképű fiatalember, bár világoskék öltönye és sárga zoknija nem igazán passzoltak egymáshoz. Arccsontjai kiállóak voltak és izzadtnak tetsző barna hajának egyik tincse a homlokába lógott.

– Én Mrs. Hopewell vagyok – jelentette ki az asszony.

– Oh! – felelt erre a fiatalember tanácstalanságot színlelve, ám szemei ragyogtak. – Úgy láttam „Cedars” volt a postaládára írva, szóval azt hittem, csakis ön lehet Mrs. Cedars – kellemes nevetés tört fel belőle.

Felkapta a táskáját és nagy levegőt véve az előszoba felé vette az irányt. Úgy festett, mintha a táska mozdulna először, maga után rántva a férfit.

– Mrs. Hopewell – mondta, majd megragadta a kezét. – Remélem, jól van! – ismét nevetett, majd egyszerre csak vonásai megkomolyodtak. Várt egy kicsit, aztán mélyen a nő szemeibe nézve így szólt. – Hölgyem, azért jöttem, hogy komoly dolgokról beszéljek önnel.

– Nos, fáradjon beljebb – morogta az asszony nem túl szívélyesen, mivel már majdnem elkészült a vacsorával.

A férfi bement a nappaliba és helyet foglalt egy egyszerű szék szélén, bőröndjét pedig letette a lábai közé, majd körbepillantott a szobában, mintha csak ezzel akarná felmérni a nőt. Ezüstje megcsillant mindkét tálalóasztalon; Mrs. Hopewell biztosra vette, hogy az árust még sosem fogadták ilyen elegáns szobában.

– Mrs. Hopewell – kezdte, már majdnem bizalmas hanghordozással kiejtve nevét. – Tudom, hogy ön hisz a keresztény szolgálatban.

– Nos, igen – motyogta.

–Tudom – mondta, majd szünetet tartott. Nagyon bölcsnek tűnt félrebillentett fejével. – Hogy ön jó asszony. A barátai mesélték.

Mrs. Hopewell sosem szerette, ha bolondnak nézik.

– Mit árul? – kérdezte.

– Bibliát – válaszolt a fiatalember, majd közbefuttatta tekintetét a szobán, mielőtt hozzátette. – Úgy látom, nem tart családi Bibliát a szalonjában. Ez tűnik egyedüli hiányosságának.

Mrs. Hopewell nem mondhatta, hogy „A lányom ateista és nem engedné, hogy Bibliát tartsak a szalonban.” Így felelt:

– Az ágyam mellett tartom a Bibliámat.

Ez nem volt igaz. Valahol fent volt a padlásszobában.

– Hölgyem – mondta a férfi. –, Isten szavának a szalonban lenne a helye.

– Nos, szerintem ez ízlés kérdése – kezdett bele a nő. – Azt hiszem…

–Hölgyem, – szakította félbe – egy kereszténynél a szíve mellett, Isten szavának a ház minden egyes szobájában ott lenne a helye. Tudom, hogy ön keresztény, mert minden arcvonásán ez tükröződik.

A nő felállt és így szólt. – Nos, uram, nem kívánok Bibliát venni és úgy érzem, odaégett a vacsorám.

A férfi egy tapodtat sem mozdult. A kezeit kezdte dörzsölni és miközben a műveletet figyelte, így felelt gyengéden. – Nos, hölgyem, elmondom önnek az igazat – nem sokan akarnak vásárolni belőle manapság. Tudom, hogy igazán egyszerű vagyok. Nem tudom, hogyan kell rábeszélni valakit a vásárlásra. Végül is csak egy falusi fiú vagyok – felpillantott a nő barátságtalan arcára. – Az olyanok, mint én nem szeretnek bolondozni a magukhoz hasonló vidéki emberekkel.

– Miért! – kiáltott fel az asszony – olyan rendíthetetlenül jóravaló emberek a vidékiek. Ezenkívül mind másképp cselekszünk, ettől világ a világ. Ez az élet!

– Ezt jól megmondta – felelte a férfi.

–Miért gondolom mégis úgy, hogy nincs elég a világon a jóravaló vidékiekből? – kérdezett vissza izgatottan. – Szerintem pont ez hibádzik benne.

A férfi arca felderült.

– Be sem mutatkoztam – kezdte. – Manley Pointer vagyok, Willohobie környékéről származom. Nincs messze innen.

–Várjon egy percet – vetette fel a nő – meg kell néznem a vacsorámat.

Kiment a konyhába és az ajtó közelében találta Joyt, aki éppen hallgatózott.

– Szabadulj meg ettől a jóembertől – mondta neki – és együnk végre.

Mrs. Hopewell fájdalmas pillantást vetett rá, majd lekapcsolta a zöldségek alatt a tűzhelyet.

– Nem viselkedhetem senkivel sem durván – motyogta, majd visszament a szalonba.

A férfi már kinyitotta a bőröndöt és egy Bibliát egyensúlyozva a térdén várta őt.

– Értékelem az őszinteségét – mondta – Nem sűrűn találkozhat őszinte emberekkel, hacsak nem járja végig az országot.

– Én ismerek – felelte a nő – igazán őszinte népeket!

Az ajtórésen keresztül hallotta, ahogy valaki felnyögött.

–Feltételezem, egy csomó fiú járt már önnél és elmondták, milyen keményen dolgoznak azért, hogy főiskolára mehessenek. Azonban én nem ezért vagyok itt. Valamiért – mondta – nem akarok főiskolára menni. Egész életem a keresztény szolgálatnak szeretném szentelni. Tudja – – itt halkabban folytatta – van ez a szívproblémám. Talán nem fogok sokáig élni. Mikor tudja, hogy valami nincs rendjén magával és talán nem él már sokáig, nos, akkor, asszonyom… – elhallgatott, a szája nyitva maradt és a nőt figyelte.

Ő és Joy ugyanattól szenvednek! Tudta, hogy szemei megteltek könnyekkel, de gyorsan összeszedte magát és így folytatta:

– Nem maradna vacsorára? Szívesen látnánk! – sajnálta, hogy érzelmeit ki lehetett hallani a hangjából.

– Persze, asszonyom – válaszolt neki zavartan. – Örömmel maradok!

Joy csak egy pillantásra méltatta, mikor bemutatkozott, aztán felé sem nézett az étkezés alatt. A férfi számos megjegyzést címzett neki, ám úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mrs. Hopewell nem volt képes megérteni a szándékos durvaságot, még ha egy fedél alatt is élt vele, és úgy érezte, hogy mindig túlcsordul a vendégszeretettől, ezzel ellensúlyozva Joy udvariatlan viselkedését. A nő sürgette az árust, hogy meséljen magáról, aminek az eleget is tett. Elmondása szerint ő volt a hetedik gyerek a tizenkettőből és apját maga alá temette egy fa, mikor ő maga 8 éves volt. Nagyon csúnyán összezúzta, valójában majdnem félbevágta és a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Az édesanyja megpróbálta a legjobbat nyújtani nekik. Keményen dolgozott, mindig elküldte gyermekeit Vasárnapi Iskolába és esténként Bibliát olvastak. A fiú most 19 éves volt és már négy hónapja árult Bibliát. Mostanra eladott 77 kötetet és igényt tartottak további kettőre. Misszionárius szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, ezzel tehetett a legtöbbet az emberekért.

– Aki letért az útról, újra rá kell találnia – jelentette ki egyszerűen.

Annyira egyenes, őszinte és komoly volt, amilyennel Mrs. Hopewell még sosem találkozott. A férfi egy szelet kenyérrel – amivel aztán később kitörölte a tányérját – akadályozta meg a borsót abban, hogy kiguruljon az asztalra; az asszony látta, hogy Joy fél szemmel azt tanulmányozta, hogyan használta az evőeszközöket és az is feltűnt neki, hogy az árus minden egyes percben vetett egy sanda pillantást a lányra, mintha fel akarná kelteni a figyelmét.

Vacsora után Joy elpakolt az asztalról, majd eltűnt, Mrs. Hopewell pedig tovább társalgott a férfival. Ismét mesélt neki a gyermekkoráról, apja balesetéről és különböző dolgokról, amik vele történtek. A nő ötpercenként elnyomott egy ásítást. Az árus még két órán keresztül ott ült, míg végül az asszony közölte vele, hogy nem maradhat tovább, mivel találkozója van a városban. A férfi elpakolta a Bibliáit, köszönetet mondott neki és indulni készült, mikor megtorpant az ajtóban, megszorította a kezét és közölte vele, hogy még sosem találkozott ilyen kedves asszonnyal és nem bánná-e, ha máskor is eljönne. A nő biztosította, hogy mindig szívesen látják.

Joy épp az úton állt, látszólag lekötötte figyelmét valami a távolban, mikor a férfi lefelé tartva odalépett hozzá, egyik oldalát lehúzta a súlyos kézitáska. Megállt közvetlenül a lány előtt. Mrs. Hopewell nem hallhatta, mit mondott a lányának, de beleborzongott a gondolatba, hogy Joy mivel is válaszolhat vissza. Látta, hogy egy perccel később Joy közöl vele valamit, mire a fiú ismét beszélni kezdett, izgatottan, intve egyet szabad kezével. Egy perc múlva Joy mondott valamit, mire a fiú újra magához vette a szót. Aztán legnagyobb csodálatára, Mrs. Hopewell azt látta, ahogy a pár együtt indul meg lefelé. Joy egészen a kapuig kísérte és Mrs. Hopewell el sem tudta képzelni, miről társaloghattak, de megkérdezni sem merte.

Nyelvi fordulat

Charlie Fish: Betűk általi halál

Fordította: Németh Margarita

Meleg egy idő van és utálom a feleségem.

Szókirakóst játszunk. Ennyire szörnyű a helyzet. Negyvenkét éves vagyok, és itt ez a bosszantó, forró vasárnap délután és másra sem gondolhatok, csak a szókirakósra.

El kéne mennem itthonról, sportolnom kellene, pénzt költeni, emberekkel találkozgatni. Nem beszéltem senkivel a feleségemen kívül csütörtök reggel óta. Csütörtök reggel is csak a tejesemberrel.

Vacak betűk.

A helyzethez illően kirakom a KEZDENI szót. Az N a kis rózsaszín csillagra kerül. Huszonkét pont.

Figyelem a feleségem önelégült képét, miközben pakolgatja a betűit. Katt, katt, katt. Utálom őt. Ha nem lenne az utamban, most éppen valami érdekeset csinálnék. Megmásznám a Kilimandzsárót. Megnézném a legújabb hollywoodi sikerfilmet. Új Láthatár nevű, 60 láb hosszú vitorlásommal versenyeznék a tengeren – nem tudom, de csinálnék valamit.

A VÉSZJÓSLÓ szót rakta ki, a J kétszeres betűérték. Harminc pont. Máris több pontot szerzett, mint én. Talán meg kellene ölnöm.

Ha lenne egy I betűm, akkor ki tudnám rakni a GYILKOS szót. Ez egy jel lenne. Egy engedély.

Elkezdtem rágni a K betűm. Tudom, rossz szokás. Minden betű meg van rágcsálva. Kirakom a MELEGEBB szót huszonkét pontért, főleg azért, hogy tovább rághassam az I-t.

Ahogy új betűket választok a készletből, észreveszem, hogy azon gondolkozom, a betűk majd megmondják, mit csináljak. Ha ki tudom rakni az ÖL vagy SZÚR szót, rögtön meg is teszem. Véget vetek neki.

A betűim: Z,R,Á,Á,P,R. És az I a számban. Francba.

A nap az ablakon keresztül is melegít. Kintről bogarak döngicsélése hallatszik. Remélem nem méhek. Az unokatestvérem Harold lenyelt egy méhet kilenc éves korában. A torka feldagadt és meghalt. Remélem, ha méhek, akkor berepülnek a feleségem torkába.

2

Kirakja az IZADTABB szót és felhasználja az összes betűjét. Huszonnégy pont, plusz ötven bónusz. Ha nem lenne ilyen meleg, most rögtön megfojtanám.

Egyre jobban leizzadok. Eső kellene, ami lehűti a levegőt. Ahogy erre gondolok, egy nagyszerű szó jut eszembe. NYIRKOS, dupla betűérték, felhasználom a VÉSZJÓSLÓ- ból az S-t. Az I betű nyálasan cuppan a táblán, ahogy lerakom. Másik huszonkét pont. Remélem, pocsék betűi vannak.

Azt mondja, minden betűje pocsék. Valamiért még jobban gyűlölöm.

Kirakja a HŰT szót, a H-nak dupla betűérték, feláll és teletölti a forralót, majd bekapcsolja a klímát.

Az elmúlt tíz év legmelegebb napja van és az én feleségem bekapcsolja a forralót. Ezért gyűlölöm őt. Kirakom a RÁZ szót és a feleségemet megcsapja a légkondiban megbújó kóboráram. Ezt rendkívül elégedetten veszem tudomásul.

Egy nehéz sóhajjal ül vissza az asztalhoz és elkezd játszadozni a betűivel. Katt, katt, katt. Szörnyű dühöt érzek. Mintha méreg áradna szét egész testemben, a tagjaimon keresztül az ujjaim felé. Amikor majd az ujjaimhoz ér, ki szeretnék ugrani a székemből, felborítani a táblát és szétszórni a betűket a padlón, aztán ütni és ütni őt, újra meg újra.

A düh elér az ujjaimhoz és elszáll. A szívem hevesen ver. Izzadok. Azt hiszem, az arcom rángatózik. Sóhajtok, mélyen és visszaülök a székemre. A forraló elkezd fütyülni. Ahogy a forraló fütyül, egyre jobban melegem lesz.

A feleségem az ELKÉSZÜL szót rakja ki, kétszeres szóérték tizennyolc pontért, aztán megy és önt magának egy csupor teát. Nem, én nem kérek.

Ellopok egy üres zsetont a betűkészletből, amikor nem néz oda és visszadobok egy V-t a sajátomból. Gyanakvó pillantást vet rám. Visszaül a teájával, a csupor kör alakú nyomot hagy a terítőn, én meg kirakom a hatbetűs szót: CSALÁS, felhasználva az ELKÉSZÜL szóból az L-t. Hatvannégy pont, beleértve az ötven bónuszt is, így most már nekem van több pontom.

3

Megkérdezi, hogy csaltam-e.

Igazán, de igazán utálom őt.

Az IGNORÁL szót rakja ki, háromszoros szóérték, huszonegy pont. Neki százötvenhárom, nekem százötvenöt pontom van.

A teáscsésze felől áradó gőztől is csak melegebb lesz. Megpróbálok gyilkossággal kapcsolatos szavakat kirakni a betűimből, de csak az ALSZIK szóig jutok.

A feleségem állandóan alszik. Egyszer végigaludt egy veszekedést is, ami a közvetlen ajtószomszédaink között zajlott egy törött ajtó, egy bezúzott TV és egy kibelezett éneklős Teletabi baba kapcsán. Aztán még ő panaszkodott rám másnap, mert mogorva voltam a kialvatlanság miatt.

Bárcsak találnék egy utat, hogy megszabaduljak tőle.

Észreveszek egy lehetőséget az összes betűm felhasználására. SZÉTROBBAN a VÉSZJÓSLÓ É-jével. Hetvenkét pont. Majd én megmutatom neki.

Ahogy leteszem az utolsó betűt, egy fülsiketítő dörej hallatszik és a légkondi felmondja a szolgálatot.

A szívem hevesen ver, de nem a zaj miatti ijedtségtől. Nem hiszem el – de ez nem lehet véletlen. A betűk csinálták. Kiraktam a SZÉTROBBAN szót és ez történt – a légkondicionáló berendezés felrobbant. És előtte is, akkor raktam ki a CSALÁS szót, mikor tényleg csaltam. És amikor megrázta a feleségemet az áram, akkor volt a RÁZ szó. A szavak valóra válnak. A szavak választják a jövőjüket. Az egész játék – VÉSZJÓSLÓ.

A feleségem kirakja a JEL szót, a J tripla betűérték, 10 pont.

Meg kell erről bizonyosodnom.

Valamit ki kell raknom és megnézni, hogy megtörténik e. Valami lehetetlent, hogy bebizonyítsam, a betűk csinálják. A betűim: E, R, N, G, P, Ü, L, R, B. Hát ez nem sok lehetőséget hagy nekem. Elkezdem idegesen rágcsálni a B betűt.

4

Kirakom a REPÜL szót a SZÉTROBBAN R betűjét felhasználva. Visszaülök a székre és bazárom a szemem, várom, hogy felemelkedjek a székből. Várom a repülést.

Hülye. Kinyitom a szemem és ott van egy repkedő légy. Egy rovar, ami zümmögve repdes a tábla felett, meglovagolva a tea felől érkező meleg levegőt. Ez semmit sem bizonyít. A légy bárhol lehetett.

Valami egyértelműt kell kiraknom. Valami olyasmit, amit semmiképpen sem lehet félreértelmezni. Ami végérvényes és abszolút. Valami végzetes. Valami gyilkos.

A feleségem a FIGYELMEZTET szót rakja ki, egy üres zsetont használva az M-hez. Tizennyolc pont.

A betűim: G, N, E, R és a számban egy B. Lenyűgöz a betűk ereje és rettegek, hogy nem tudom megfelelően használni. Talán megint csalnom kellene és olyan betűket választanom, amikkel kirakhatom a VÁG vagy ÖL szavakat.

Aztán rájövök. A tökéletes szó. Az erős, veszélyes, szörnyű szó.

Kirakom, hogy RENG tizenkilenc pontért.

Kíváncsi vagyok, vajon a RENG szó ereje arányos lesz e az érte kapott pontokkal. Érzem a lappangó energiát az ereimben. A sorsnak parancsolok. A végzetet irányítom.

A feleségem harmincnégy pontért a HALÁL- t rakja ki, épp akkor, amikor elkezd rengeni a föld.

A meglepetéstől elszorul a lélegzetem – és a B, amit eddig rágcsáltam megakad a torkomon. Megpróbálok köhögni. Az arcom elvörösödik, majd elkékül. A torkom feldagad. Véresre karmolom a nyakam. A földrengés a tetőpontjához érkezik.

A földre zuhanok. A feleségem csak ül és figyel.