Category Archives: KorTárs

KorTárs

Kandúrblog

Megint egy új nap. Persze, nem ugrok fel rögtön, és nem kezdek rohangálni, mint a mérgezett egér, meg kell adni az ébredésnek is a módját. Egy kis pislogás, ásítás teli szájjal, aztán egy jóleső gerinchajlító, ínmozgató nyújtózkodás. Jóleső rituálém után a tálkáimhoz sétálok, lefetyelek egy kis vizet vagy tejet, majszolok egy keveset, aztán keresek egy hevernivalóan jó helyet. Miután elhelyezkedem, végigsiklatom bundámon érdes nyelvemet, és amikor már elég nettnek érzem magam, indulhat a nap.

Nem vagyok már ifjú kófic, ezért a mértékletes nyüzsgés híve vagyok. Gazdám csak este szokott hazaérni, ezért aztán a dorombom estére hangolása, a redőnyön bekúszó fénycsík szemmel tartása mellett, sok időm van blogolni, elmélkedni. Az emberekről például, akik pelenkától – otthonkáig az összes korosztályt figyelembe véve, egy csuda érdekes fajta. Sok tanulmányozás után is kiszámíthatatlanok. És némelyikük ezért veszélyes. Főleg az idegen, ismeretlen példányok. Én mindig arra intem, minden ismerősömet legyenek óvatosak, ne törleszkedjenek idegen emberhez, mert csúnya vége lehet. Az alap, hogy egy kóbor embertől rengeteg mindent el lehet kapni, főleg ha elfelejtünk legalább egy cicamosdást megejteni emberezés után, de vannak olyanok, akik meghúzzák a farkunkat, megrúgnak, mérgezett parizerrel kínálnak vagy puszta szórakozásból, fejszével levágják a lábunkat. Szóval, csak óvatosan!

Azon is sokat elmélkedek, hogy mi dönti el, hogy egy alomból melyik kiscica marad életben? Mi heten voltunk testvérek, négy testvéremet a mamám gazdája – így mesélték – egy vizes hordóba fojtotta, mi hárman pedig pár hét múlva, más gazdához kerültünk. A mamám azt hallotta, azért maradtam meg, mert van a jobb mellső lábamnál egy fekete folt, ami nagyon tetszett az embereknek. Egy folton múlt az életem. De kinek vagy minek köszönhetem ezt a foltot? És a többiek? És az a sok-sok más kismacska szerte a világban? Mi dönti el, hogy melyiknek adja meg az élet jogát, akár egy római császár az arénában, az ember? Én mindenestre nem panaszkodhatom. Gazdám mindennel ellát, amire szükségem van, használhatom az angol vécét és mancsolhatom a laptopján a blogomat, de összeszorul a szívem kevésbé szerencsés fajtársaimért.

Fajtám renoméja is sokat foglalkoztat. Túl sok filmben, könyvben, mesében az álnok, a sunyi antagonista: a macska. Ott van mindjárt az a szerencsétlen jószág, Tom. Meg akarja fogni az egeret. No és? Mi ebben a meglepő? Tízezer éve ezért háziasítottak minket, ez volt a munkánk Az a Jerry nevű pimasz kis sajtpusztító, egyébként is komplett szadista. Szegény lassú felfogású Tomnak pedig még nem esett le, hogy az egerek imidzse pozitívan változott Disney úr Miki nevű híres rágcsálója óta. Vannak szerencsére ellenpéldák is, még ha nem is sok. Az egyik ilyen ellenpélda az egyik kedvenc regényem. A magyar címe: Bársonytalpon oson a halál. Tipikus magyarítása az eredeti címnek, a Felidaenak, ami annyit tesz magyarul, hogy Macskafélék.  Akif Pirincci írta, egy török származású, Németországban élő íróember, akinek minden során érződik, hogy ismeri és szereti a macskákat. A most ötvenkét éves szerzőről a neten is szinte csak olyan képek vannak, amelyeken mosolyog, karjában hatalmas, szürke macskájával.

Huszonegy éves korában jelent meg első könyve, de az igazi sikert a másodikkal aratta, ez amelyet bátorkodtam említeni, és amely szerintem eddigi főműve. Macskaszemszögből íródott az egész regény, de nemcsak macskákról szól, hanem rólatok, emberekről is. Izgalmas, elgondolkoztató és vannak benne csuda jó szövegek is. Nem véletlen, hogy tizenhét nyelvre lefordították és animációs filmet is forgattak belőle. Hat folytatást írt hozzá, ezeket sajnos még nem olvastam, mert nem jelentek meg magyarul én meg csak anyanyelvemen írok-olvasok és nyávogok. A szomszédban lakik egy Misa nevű orosz kék macska annak sem értem egy purrját sem. Az előbb is benyávogott az ablakon, hogy „zdraszvújtye” én meg csak pislogtam. Azért remélem, hogy nem káromkodott.

Visszatérve Pirincire, regényhőse Félix ez a bátor, humánus kiskandúr nekem az egyik nagy példaképem. Szeretném, ha minél több ember megismerné. Igazából szeretnék olyan lenni, mint ő, csak attól félek a detektíveskedés nem egyeztethető össze a napi 18 órás alvásigényemmel, így aztán írni sem fognak rólam, egy unalmas, átlagos házi cirmosról. Egy fekete folt ehhez kevés. De félre a bágyadt nyervákolással! Inkább megyek, és én is újraolvasom a regényt.

KorTárs

Kilencszáz vagy különcszáz?

Ekkor fogtam neki a munkának.

Ezerkülöncszáznyolvannégyet írtunk. Két hold ragyogott az égen, és Tengo meglátta apja kórházi ágyán a gubót, amiben a gyermek Aomame feküdt. A little people rettegésben tartotta az embereket, és Ushikawa sem lett már szebb.

Ekkor lépett ki a lapok közül.

– Sensei, anata to deaeru nante… – fogtam lelkendezésbe, de leintett.

– Helyesebb lenne, ha most az egyszer nem rakná tele idézetekkel és idegen nyelvű szövegrészletekkel a novelláját.

– Hogyan? Sensei ismeri ezt a szokásomat? Ennyire olvasott lennék Japánban?

– Nem beszéljen csacsiságokat. Maga is nagyon jól tudja, hogy Ön Én vagyok, vagy úgy is mondhatnám, hogy Én vagyok Ön.  Írjon rólam érthetően és élvezhetően, felejtse el az in medias res-t és a művekből való idézgetést, könyörgöm!

Murakami Haruki, a híres Kafka-díjas japán író 1949-ben született, Kiotó gyönyörűen festői városában. Apja buddhista szerzetes volt, anyja tanítónő; mindketten irodalmat tanítottak, így a kis Murakami már gyermekkorában mélyebben megismerkedhetett az irodalom csodáival. Ekkor kocogtatta meg a vállamat. 

– Bocsásson meg, de hagyja már ezt a giccses fogalmazásmódot! Legyen tárgyilagos és biografikus, mi ez a… idézem: „irodalom csodái”, „festői város” meg „kis Murakami”?! Hova tette az írói vénáját? – szinte köpte a szavakat.

– Diktálja akkor Sensei, hogy mit írjak magáról, ha semmi nem jó!

Gyermekkorom óta keményre főtt csodaországban élek. S csak táncolok, táncolok, táncolok, miközben a kurblimadár visít a norvég erdőben. Birkakergető nagy kalandokban veszek részt a határtól délre, a naptól nyugatra. Életem nagy élménye a tengerparton esett meg, mikor Kafkával találkoztam.

Ekkor csaptam az asztalra.

– Szputnyik, szívecském ezt nem írhatom le! Nem állíthatom össze az élettörténetét a regényeinek címéből. És még Senseinek van baja az én stílusommal! Csoda, ha azt nem mondja, hogy a könyveit már több mint negyven nyelvre fordították le, és többször esélyes volt a Nobel-díjra. Beszéljen életének érdekes periódusairól, ha kérhetem; a Wasedán tanult rendezői szakon, vezetett dzsessz klubbot, lefutotta a maratont, a sírjára azt a feliratot szeretné, hogy „legalább sosem gyalogolt”, imádja a macskákat, és ha regényeiben feltűnik egy, akkor valami furcsa fog történni…

– Ugyan, ki akar egy zanzásított élettörténetet? Felmegy az internetre, és ott elolvassa. Maga is onnan tudja, ne tagadja le. Még hozzáteheti a felsorolásához nyugodtan, hogy első regényemet egy baseball meccs hatására kezdtem írni, meg talán azt is, hogy Vivaldi, Schumann, Beethoven és Mozart a kedvencem, de a Beatlest sem vetem meg, hogy humorom száraz és az egzotikus japán konyhára emlékeztet az írásművészetem; így rögtön összeáll a Tíz dolog, amit feltétlenül tudnod kell Murakami Harukiról című nagyszerű cikk anyaga. Semmitmondó és unalmas.

– Sensei, kezdek kétségbe esni! Mégis mit írjak akkor magáról? Miből érthetik meg az olvasók az Ön nagyszerű géniuszát, valóságot és álomvilágot oly csodásan ötvöző, romantikus nőalakokat felvonultató, kifinomultsággal nyakon öntött édes regényeit? Hogyan adjam tudtára az érdeklődőknek, hogy Önt olvasni milyen lenyűgöző, hisz olyannyira jártas a nyugati kultúrában, mint a Japánban és ördögi leleménnyel ötvözi a kettőt, mesterien elrejtve az utalásokat a sorok között? Hogy mondjam el mindenkinek, hogy szeretem az írásait, mert gondolkozni kell rajtuk, és több leszek általuk? – majdnem sírtam, ő pedig bánatosan, lemondóan ingatta a fejét.

– Elrontotta a novella szerkezetét. Ha jól megnézi, az első két rész sokkal rövidebb lett, mint ez a harmadik, az ekkor-ral kezdődő mondatok, – amit mondhatom, elég szemet bántóan és didaktikusan kiemelt – az első két rész fókuszpontjában voltak, míg ebben a részben ez a bizonyos mondat előre került. Kezdjen sürgősen új részt, különben teljesen tropára megy az elképzelése.

– Sensei, a maga zsenije utolérhetetlen. Most lett a novellámból metanovella. Igazán köszönöm!

Murakami Haruki, a híres Kafka-díjas japán író, nagy szerencsénkre még nem halt meg. Véleménye szerint, egy szerencsés író mindösszesen csak 12 regényt ha írhat életében, de Ő reméli még négy-öt regény belefér az övébe. Mi, lelkes olvasói buzdítjuk, legyen az több is, mert még sokáig nem akarjuk nélkülözni egyszerre szórakoztató, mégis tanító szándékú műveit.

Ekkor temette az arcát két kezébe.     

– Ön, kisasszony, meg kell mondjam, javíthatatlan. „Lelkes olvasói”, „szórakoztató, mégis tanító szándékú”, „nagy szerencsénkre”, ennél még az is jobb volna, ha idézne tőlem, vagy ha idegen nyelvű szövegrészletekkel pakolná tele a novelláját. Kezdje in media res-szel az írását és próbáljon meg kicsit romantikusabb lenni.

Ezerkilencszáznyolvannégyet írtunk. Már nem ragyogott két hold az égen és Tengo megtalálta élete párját, Aomamét. Hogy a little people rettegésben tartotta -e az embereket, nem tudom, de az biztos, hogy Ushikawa meghalt.

Ekkor lépett vissza a lapok közé.

Helyesebb lenne, ha nem ijesztegetném a tudatomból előlépő írózseniket a stílusommal, és nem írnám meg a velük való fiktív találkozásomat. Hogyne, nagyon jól tudom, hogy én vagyok Ő, na meg persze, hogy Ő én vagyok, de ennek ellenére sem megy az élvezetes és érthető írás.

Ekkor jöttem rá, hogy éhes vagyok.

KorTárs

Kávé és croissant

Tudom, hogy ti is már most érzitek az illatukat. Két dolgot imádok nagyon; a kávézást és a süteményeket. Ó, hogy ez nem újdonság? Hidegen hagy. Ezzel ugyanis nem elhatárolódni akarok, sokkal inkább összetartozni mindazokkal, akik régebben, a jelenben és még igen sokáig szeretni, és a végletekig tökéletesíteni fogják a kávék és sütemények készítését és fogyasztásuk élvezetét. De ne aggódjanak a fogyókúrázók, mert nem kávékról és péksüteményekről fogok írni a következőkben. Egy kis utazás az, amit ajánlok.

Ha a feketék és tejszínhabok élvezetét művészi színvonalra szeretnénk emelni, ahhoz át kell, hogy itasson mindannyiunkat egy másfajta filozófia. Hol és mikor tudnánk tökéletesen elfogyasztani? Elképzelem. (Én ilyen szentimentális nőszemély vagyok, igen az, amelyik ugrál örömében, mikor rájön, hogy a neonszínű Post-itek le vannak árazva.)

Kerek, kávéházi asztalnál ülök. Körülöttem ugyanilyen asztalok, a boldog békeidők hangtalan tanúi, akiket a tulajdonos mindig időben renovál. A Café Tomaselli egy olyan hely, ahol akaratlanul is dobálózunk olyan szavakkal, mint a kifinomult, elegáns, drága, illatos. Leginkább drága. Mikor valóban ott kávéztam, csak merész pillantásaimmal illethettem az üvegszekrényekben tárolt tortákat, krémeseket és a többi ínycsiklandó társukat. A Café Tomaselli Salzburg legpatinásabb kávéháza. Nyilván senkit nem ér meglepetésként, ha elárulom, már az ifjú Mozartot is látogatói közé sorolhatta, hiszen az óváros szívében, már több évszázada működik. A csendesebb napokban, amikor a várost nem lepik el a turisták, kifejezetten megnyugtató a légkör. Ilyen esetekben a földszinten lapozgathatunk az újságok között, és végignézegethetjük a csodás, figyelemre méltó berendezést. A forgalmasabb napokon korán kell érkeznünk, hogy jó helyünk legyen. A szombatot kerüljük el… vagy inkább mégse? Nagy a kavarodás, zenészek és pantomimesek lepik el a belvárost. (No meg persze ázsiai turisták.) Igazi gyöngyszeme Ausztriának ez a város.

Tisztán látom magam előtt a teret, ahol a kávéház áll, mellette a boltokat, bankot, szökőkutat.

Macskakövei csendesen figyelik a történéseket. A legkívánatosabb ruhákat mindig azon a környéken fedeztem fel, és ezeken a legkívánatosabb ruhákon láttam meg a legdrágább árcetliket is. (A soha sem kategória.) Ha már az áraknál tartunk, naná hogy a kávét is aranyban mérik! Egy sima expresszó is két euró felett van (Debrecenben legutóbb százharminc forintért ittam egy csészével, míg odakint alkalmasint hatszázat is elkérnek érte… Ezt még emésztgessétek egy kicsit.)

Salzburgban mindegy hány százan tolonganak a kirándulók, mennyire rossz az idő, a helyiek mégis nyugodtak és derűsek. Persze az a jólét, amelyben élnek, jó alapja egy olyan létformának, ahol nem kell aggódnod azon, hogy lesz munkahelyed, otthonod, egzisztenciád és egyéb hasztalan apróságok… Bár nem szeretnék társadalmi, gazdasági különbségeket boncolgatni, de ezt sajnos nem hagyhatom figyelmen kívül.

Néhány hónapot töltöttem ott, és mindennél jobban szerettem az óváros keskeny utcáit járni, millió meg egy fényképet készíteni, és figyelni: lehet ezt másképp is csinálni. Ugyanezen a véleményen volt Janelle McCulloch, azzal a különbséggel, hogy ő Párizs utcáiért érzett lelkes rajongását emlegette Párizsban az élet című regényében.

Janelle ugyan Ausztráliából származik, de a földrajzi távolság nem akadályozhatta meg kreatív, nyüzsgő személyét abban, hogy felkeresse Európa nagyvárosait. Habár írással, fotózással, blog és magazinszerkesztéssel is foglalkozik, leginkább a stílusszakértő a jó szó sokoldalú tevékenységére, amely a belsőépítészeten át egészen a kertépítésig terjed. Tizennyolc könyvet jegyezhet eddig, amelyeken mint szerző vagy fotográfus dolgozott (vagy mindkettőként). Mindazok kedvüket lelik munkásságában, akik szeretik a kávét és a croissant-t. Együtt vagy külön.