Category Archives: 2012 Ősz

Pennázó Pennázó

Néma kád

A csend hű kapitányként navigálja a várost
kusza fények frottázsa, ködös neontábla
a házsor már letikkadt, egy kátyús út a vánkos,
az emésztődés tengerén a bárka lekozmálva

A nemtörődés zivatara lassan maró kromofág,
unott diszpécserként zuhog diszkréten rég,
a lepusztult sarokkádra hitre hitet boronál
az üszkös koszos csempén a csekély ízlésesség
álmok kormos dekkjei mint füdrősó szőnyeg

csak álca az uniform, belül stramm jéghegy
stressz hullámokból trükkös csonk börze
a veterán bárkát lehúzza a kényszerképzet

Nyelvi fordulat

Flannery O’Conor: Jóravaló vidékiek (1. rész)

Fordította: Juhász Adrienn

A közömbös arckifejezés mellet – ami akkor ült ki arcára, ha egyedül volt – Mrs. Freeman rendelkezett további kettővel, egy szemtelennel és egy olyannal, ami annak tökéletes ellentéte volt; ezt pedig társalgásai során használta. A szemtelen arckifejezés állhatatos volt és heves, mintha csak egy komoly alkudozás előrelendítésén fáradozna. Ilyenkor tekintete sosem kalandozott el sem jobbra, sem balra, hanem a történet alakulásával együtt mozgott, mintha csak egy fonal végéről rángatták volna. A másik kifejezést ritkán használta, mivel nem sűrűn kellett visszavonnia a kijelentéseit. Azonban ha megtette, az arcvonásai megmerevedtek, sötét szemei pedig alig észrevehetően mozdultak csak, amitől úgy tűnt, mintha meg akarna futamodni. De mire ezt a megváltozott Mrs. Freemant jobban megnézhette volna a megfigyelő – bár olyan valóságosnak tűnt, mint egymásra dobált homokzsákok – a varázslat megtört. Mrs. Hopewell ilyen alkalmakkor ügyelt arra, hogy ne sértse meg semmivel. Még lehet rá is kiabálna. Mrs. Freemant sosem tudná rávenni arra, hogy elismerje, bármiben is tévedett. Csak állna ott, és ha mégis rávennék arra, hogy mondjon valamit, ezt felelné:

– Nos, nem mondhatnám, hogy így volt, de azt sem, hogy nem így történt.

Vagy talán körbefuttatná tekintetét a konyhaszekrény tetején, ahol poros üvegek sorakoznak és megjegyezné:

– Látom, még nem bontotta ki egyik fügét sem azok közül, amiket tavaly nyáron elrakott.

A legfontosabb témákat reggeli közben, a konyhában vitatták meg. Mrs. Hopewell minden reggel hét órakor kelt fel, aztán begyújtotta a gázmelegítőt magánál és Joynál. Joy a lánya volt, egy megtermett, szőke lány, aki műlábbal élte életét. Mrs. Hopewell gyerekként tekintett rá annak ellenére, hogy már 32 éves volt és igen magasan iskolázott. Joy akkor kelt fel, amikor édesanyja már reggelizett. Nehézkesen becsoszogott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Nem sokkal később megérkezett Mrs. Freeman a hátsó ajtóhoz. Joy hallotta, ahogy édesanyja behívja: „Fáradjon be.”, aztán egy darabig olyan halkan beszélgettek, hogy nem lehetett tisztán kivenni egy szót sem a fürdőben. Mire Joy leért hozzájuk, általában már kitárgyalták az időjárást és áttértek egy másik témára: Mrs. Freeman lányaira, Glynese-re és Carramae-ra. Joy magában csak Glicerinnek és Karamellnek nevezte őket. A vörös Glynese 18 éves volt és jó néhány hódolója akadt; a szőke Carramae pedig csak 15, azonban már férjnél volt és gyermeket várt. Semmit sem tudott a gyomrában tartani. Mrs. Freeman minden reggel elmesélte Mrs. Hopewellnek, hogy hány alkalommal hányt a lánya, legutóbbi itt járta óta.

Mrs. Hopewell szívesen emlegette mások előtt, hogy Glynese és Carramae a legszebb lányok, akiket valaha módjában állt megismerni, valamint azt is, hogy Mrs. Freeman igazi hölgy; és sosem szégyellte magával vinni őt bárhová vagy bemutatni őt bárkinek, akivel csak találkozott. Aztán elmesélte, hogyan fogadta a Freeman családot a szolgálatába, mekkora isteni áldásnak bizonyultak számára és hogy hogyan élnek együtt már négy teljes éve. Annak oka, hogy ilyen sokáig megtartotta őket azt volt, hogy nem mutatkoztak semmirevalónak. Jóravaló vidéki emberekként viselkedtek. Mikor felhívta a férfit, akinek nevét referenciaként adták meg neki, az úr közölte vele, hogy Mr. Freeman rendes gazda, de ami a feleségét illeni, ő a világ legzajosabb asszonya.

– Mindenbe beleártja magát – mondta a férfi. – Ha nem tűnik fel rögtön, mielőtt még elülne a botrány szaga, biztosra veheti, hogy meghalt. Mindenről tudni akar majd, ami önnel kapcsolatos. Az urát remek embernek tartom – folytatta –, de egy perccel sem tudtuk volna tovább itt elviselni azt a nőszemélyt sem én, sem a feleségem.

Ez kedvét szegte Mrs. Hopewellnek néhány napra.

Végül mégis alkalmazta őket, mivel nem akadt más jelentkező, azonban jó előre eltervezte, hogyan is fogja kezelni az asszonyt. Mivel az a fajta ember volt, akinek mindenbe van beleszólása, Mrs. Hopewell eldöntötte, hogy nem csak hogy hagyja őt szabadon ténykedni, hanem mindennek a felelősségét ráhárítja, amibe csak beleüti az orrát. Mrs. Hopewellnek nem voltak különösebben rossz tulajdonságai, de képes volt olyan művészien irányítani más embereket, hogy a Freeman család is már négy éve volt nála.

Semmi sem tökéletes. Ez volt Mrs. Hopewell egyik kedvenc mondása. A másik pedig: ez az élet! És az utolsó, egyben legfontosabb: Nos, mindenkinek megvan a maga véleménye. Általában az asztalnál hozakodott fel ezekkel a kijelentésekkel, olyan előkelő hanghordozásban, mintha egyedül csak ő vallaná őket; mire a megtermett, lomha Joy, akinek állandó felháborodása letörölt minden más érzelmet az arcáról, csak egy megvető pillantásra méltatta. Jégkék tekintete egy olyan emberé volt, aki tudja, szándékosan választotta a vakságot a világossággal szemben.

Mikor Mrs. Hopewell azt mondta Mrs. Freemannak, hogy ilyen az élet, Mrs. Freeman ezt felelte: „Én is mindig ezt mondom.” Semmi sem jöhetett szóba úgy, ha nem ő hozakodott vele elő először. Ez az asszony gyorsabb volt Mr. Freemannál. Mikor már jó ideje egy helyben ültek, Mrs. Hopewell így szólt: „Tudja, hogy maga irányítja ezt a beszélgetést”. Majd kacsintott egyet, mire Mrs. Freeman ezt felelte:

– Tudom. Mindig is gyors voltam. Vannak néhányan, akik gyorsabban a többieknél.

– Mindenki különböző – mondta Mrs. Hopewell.

– Igen, a legtöbb ember az – helyeselt Mrs. Freeman.

– Ettől világ a világ.

–Én is mindig ezt mondom.

Joy hozzászokott az effajta párbeszédekhez, amelyek nemcsak a reggelit, de legtöbbször a vacsorát és néha még az ebédet is végig kísérték. Mikor nem volt vendégük, inkább a konyhában ettek. Mrs. Freeman mindig étkezés közben állított be, aztán figyelte, hogyan végeznek a maradékkal. Nyáron az ajtóban állt, telenként a hűtőre könyökölve nézett le rájuk vagy a gázmelegítő mellett maradt, ami finoman lengette a szoknyája hátulját. Alkalomadtán nekidőlt a falnak és egyik oldalról a másikra görgette a fejét. Sosem sietett a távozással. Ez mindig nagy megpróbáltatást jelentett Mrs. Hopewellnek, de hatalmas türelemmel rendelkezett. Rájött arra, hogy semmi sem tökéletes és a Freeman család személyében jóravaló vidékieket kapott. Arra is ráébredt, hogy ha manapság jóravaló falusi emberekkel hoz össze a sors, jobban teszed, ha ragaszkodsz hozzájuk.

Elég sok tapasztalattal rendelkezett a semmirekellőkkel kapcsolatban. A Freeman család előtt átlagosan évente váltogatta a bérlőit. Ezeknek a gazdáknak a feleségei nem olyan fajta asszonyok voltak, akiket sokáig hajlandó vagy megtűrni magad mellett. Mrs. Hopewellnek, aki rég elvált férjétől, szüksége volt valakire, akivel tehetett egy sétát a földeken. Mikor Joyt kellett rákényszeríteni erre a szerepre, a lány általában csúnya megjegyzéseket tett és olyan morcos arcot vágott, hogy Mrs. Hopewell így felelt:

– Ha nem jössz szívesen, nem is tartok igényt rád.

Erre a lány, egyenes háttal és merev vállakkal állva, fejével finoman biccentve válaszolt:

– Ha akarod, hogy veled menjek, itt vagyok – DE ILYEN VAGYOK.

Mrs. Hopewell szemet hunyt lánya viselkedése felett a lába miatt (amit ellőttek egy vadászbaleset során, mikor Joy 10 éves volt). Nehéz volt elfogadnia, hogy gyermeke már 32 éves és több mint 20 éve egy lábbal él. Még mindig gyermekként kezelte, mert megszakadt volna a szíve, ha egy harmincas éveiben járó, szerencsétlen, meglőtt lányt látott volna benne, aki sohasem táncolt egy lépést sem vagy kapott bármi jót az élettől. Eredetileg Joynak hívták, de amint 21 évesen elkerült otthonról, törvényesen megváltoztatta. Mrs. Hopewell biztos volt abban, hogy sokszor meghányta-vetette magában a dolgot, mielőtt ráakadt volna a létező legrondább névre. Aztán elment, hogy lecserélje a legszebb keresztnevet a világon, a Joyt, anélkül, hogy szólt volna tervéről egy szót is édesanyjának. A törvényes neve azontúl Hulga lett.

Mikor Mrs. Hopewell a Hulga névre gondolt, egy csatahajó széles, üres törzse jelent meg előtte. Ezért nem is használta. Továbbra is Joynak hívta, amire hallgatott ugyan a lány, de pusztán csak megszokásból.

Hulga megtanulta, hogyan viselje el Mrs. Freemant, aki megmentette az édesanyjával tartott sétáktól. Még Glynese és Carramae is hasznosnak bizonyultak számára, mikor magukra vonták azt a figyelmet, ami máskülönben lehet, hogy rá irányult volna. Először úgy gondolta, nem lesz majd képes elviselni Mrs. Freemant, mivel nem viselkedhet tiszteletlenül vele. Mrs. Freeman hajlamos volt a neheztelésre és napokig játszotta a sértődöttet, de bosszúságának forrása mindig elhalványodott idővel; egy-egy nekiszegezett támadás, egy határozott pillantás, az arcra kiülő, szembetűnő mogorvaság – ezek egyike sem hatotta meg. Aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül elkezdte Hulgának szólítani.

Nem nevezte így Mrs. Hopewell előtt, mert ezzel biztosan kihozta volna a sodrából, de mikor összefutott a lánnyal a házon kívül, csak azért mondott valamit, hogy odabiggyeszthesse a végére a Hulga nevet. Erre a szemüveges Joy-Hulga fenyegetően rápillantott és elvörösödött, mert úgy érezte magát, mint akinek áttörték magánszféráját. Nevét a személyes ügyének tekintette. Elsősorban kellemetlen hangzása miatt döntött mellette, aztán az egész volta magával ragadta. Úgy látta, a név hasonló hatást vált ki, mint a kohóban dolgozókra a nyomorúságos Vulcanus, akinek hívására, feltételezhetően, megjelenik majd az istennő. A legelőkelőbb alkotómunkájának tartotta a nevet. Élete egyik legnagyobb diadala volt, hogy édesanyja nem volt képes Joyt faragni belőle, de ami még fantasztikusabb, hogy ő sikeresen Hulgát kovácsolt önmagából. Azonban Mrs. Freeman csak azért használta a nevet, hogy bosszanthassa. Mintha az asszony mélyen ülő, acélszínű szemei éles pillantásukkal átdöfték volna az arcát és felfedték volna titkait. Úgy tűnt, valamivel elkápráztatta Mrs. Freemant és egy nap Hulga rájött, hogy a műlába vonzza a nőt. Mrs. Freemant különleges gyengédség fűzte a rejtélyes fertőzésekhez, rejtett deformáltságokhoz és a gyermekbántalmazás különböző formáihoz. A betegségek közül a lassú lefolyású és gyógyíthatatlan fajtákat kedvelte. Hulga hallotta, mikor Mrs. Hopewell kifejtette a vadászbaleset részleteit a nőnek, hogy hogyan lőtték el a szó szoros értelmében a lábát, és hogy a lány egy percre sem vesztette el az eszméletét. Mrs. Freeman bármikor kész volt újra végighallgatni, napjában többször is.

Mikor aznap reggel Hulga nehézkesen belépett a konyhába (tudott anélkül is járni, hogy azt a szörnyű zajt keltette volna, mégis megtette, mert – Mrs. Hopewell bizton állította – olyan kellemetlen hangzása volt), csak egy pillantást vetett rájuk, de nem szólt egy szót sem. Mrs. Hopewell a vörös kimonóját viselte, haját egy ronggyal kötötte össze. Az asztalnál ült, épp végzett a reggelijével, Mrs. Freeman pedig a hűtőn könyökölve nézett le rá. Hulga mindig tojást tett fel a tűzhelyre főni, majd karba tett kézzel őrködött felette. Mrs. Hopewell mindeközben a lányt figyelte – váltakozva pillantott hol rá, hol Mrs. Freemanra – és azon töprengett, ha egy kicsit is adna magára a lánya, talán nem nézne ki ennyire szörnyen. Az arcán nem volt semmi kivetnivaló, amin egy kedves kifejezés ne segíthetett volna. Mrs. Hopewell szerint, ha az ember a dolgok naposabb oldalát nézi, az bárkit megszépíti, legyen akármilyen csúnya az illető.

Ahányszor csak így nézett Joyra, nem tehetett róla, de úgy érezte, jobb lett volna, ha lánya nem teszi le a doktorit. Nem változtatott egy cseppet sem a helyzetén és most, hogy már elvégezte, semmi sem késztette, hogy visszamenjen az iskolába. Mrs. Hopewell szerint jót tett a lányoknak, ha az iskolában mulatták az időt, de Joy ezen már „átesett”. Egyébként sem volt elég erős ahhoz, hogy újrakezdje. Az orvos közölte Mrs. Hopewellel, hogy legjobb esetben Joy talán eléri az 55 éves kort. A lánynak gyenge volt a szíve. Joy világosan a tudtára adta, hogy ha nem volna ilyen súlyos az állapota, már rég hátrahagyta volna ezeket a vörös hegyeket a jóravaló vidékiekkel együtt. Az egyetemen dolgozna és olyan embereknek tartana előadásokat, akik értik is, hogy miről is beszél. Mrs. Hopewell nagyon is el tudta róla képzelni, ahogy leginkább egy madárijesztőre hasonlítva tart órákat legtöbbször ugyanarról a témáról. Itthon egy öreg, hat éves szoknyában és egy sárga, átizzadt ingben járt-kelt egész nap, egy agyonhajszolt ló nyergében ülő, hóbortos cowboy társaságában. A lány ezt roppant mókásnak találta, ellentétben Mrs. Hopewellel, aki nagy ostobaságnak vélte és szerinte ez is csak azt bizonyította, hogy lánya még mindig gyerek. Briliánsnak tartotta, akibe azonban egy cseppnyi józanész sem szorult. Úgy tűnt Mrs. Hopewellnek, hogy másokkal összehasonlítva minden évben egyre lassabban fejlődik, önmagához képest viszont elég gyorsan – egyre felfuvalkodottabb, durvább, egyre rosszindulatbúb lett. És olyan furcsa dolgokat mondott! Egyszer így szólt tulajdon édesanyjához –– figyelmeztetés vagy bocsánatkérés nélkül felpattant az étkezés közepén, elvörösödött arccal és félig teli szájjal – „Asszony! Néztél te már magadba? Megfigyelted már magadat valaha is, hogy meglásd mi nem vagy valójában? Istenem!” – kiáltotta visszarogyva és a tányérjára meredt. – „Malebranche-nak igaza volt: nem mutatjuk meg valódi voltunkat. Nem mutatjuk meg valódi voltunkat!” Mrs. Hopewell-nek ötlete sem volt, mi hozta elő ezt belőle aznap. Csak tett egy megjegyzést azt remélve, Joy talán elhiszi, hogy egy mosoly senkinek sem árt. A lány filozófiából szerzett doktorit, ami szörnyen elkeserítette édesanyját. Mondhatod azt, hogy „A lányom ápolónő” vagy, hogy „A lányom iskolai tanár” vagy akár azt is, hogy „A lányom vegyészmérnök”. De azt nem mondhatod, hogy „A lányom filozófus”. Ez olyasminek számít, ami a görögökkel és a rómaiakkal együtt meghalt. Joy naphosszat makacsul ült egy székben és olvasott. Néha tett egy sétát, de nem szerette sem a kutyákat, sem a macskákat, sem a madarakat, sem a virágokat, sem a természetet, sem a fiatalembereket. Úgy nézett a csinos férfiakra, mintha érezné rajtuk tudatlanságukat.

Egy nap Mrs. Hopewell kezébe vette az egyik könyvet, amit a lány nem sokkal azelőtt rakott félre és találomra kinyitotta. „A tudománynak, egyrészt, újra bizonyítania kell józanságát és komolyságát valamint kijelentenie, hogy kizárólag azzal foglalkozik, ami létezik. Semmi – hogyan létezhetne a tudomány számára olyasmi, amit rettegés és illúzió szül? Ha a tudománynak igaza van, akkor egy dolog biztos: a tudomány nem kíván tudni semmit a semmiről. Így áll a dolog, miután mindegyik tudományág megvizsgálta a Semmit. Ismerjük, és nem kívánunk semmit sem tudni a Semmiről.” Ezek a kék tollal aláhúzott szavak úgy hatottak Mrs. Hopewellre, akár egy gonosz varázsige zagyva szövege. Csendben becsukta a könyvet és kiballagott a szobából, mintha fázott volna odabent.

Mikor a lány leért ezen a reggelen, Mrs. Freeman éppen Carramae-ról beszélt.

– Négyszer hányt az ebédet követően, – mondta – és kétszer kelt fel este három óra után. Tegnap nem csinált mást, csak a fiókos szekrényben matatott. Ennyi. Csak ott állt és nézte mivel tudná lefoglalni magát.

–Egyszerűen csak ennie kell – motyogta Mrs. Hopewell, ahogy kortyolt egyet a kávéjából és a tűzhelynél álló Joy hátát figyelte. Kíváncsi volt, mit mondhatott lánya a Biblia árusnak. El sem tudta képzelni, miféle beszélgetést folytathatott le vele.

A férfi egy magas, sovány, hajadonfőn kószáló fiatalember volt, aki Bibliát akart nekik tegnap eladni. Egyszer csak megjelent az ajtóban, kezében egy nagy fekete bőrönddel, aminek súlya olyannyira lehúzta egyik oldalát, hogy meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában. Úgy tűnt, az összeesés határán áll, ám vidám hangon szólalt meg.

– Jó reggelt, Mrs. Cedars! – köszönt, és letette a bőröndöt a lábtörlőre.

Nem volt rosszképű fiatalember, bár világoskék öltönye és sárga zoknija nem igazán passzoltak egymáshoz. Arccsontjai kiállóak voltak és izzadtnak tetsző barna hajának egyik tincse a homlokába lógott.

– Én Mrs. Hopewell vagyok – jelentette ki az asszony.

– Oh! – felelt erre a fiatalember tanácstalanságot színlelve, ám szemei ragyogtak. – Úgy láttam „Cedars” volt a postaládára írva, szóval azt hittem, csakis ön lehet Mrs. Cedars – kellemes nevetés tört fel belőle.

Felkapta a táskáját és nagy levegőt véve az előszoba felé vette az irányt. Úgy festett, mintha a táska mozdulna először, maga után rántva a férfit.

– Mrs. Hopewell – mondta, majd megragadta a kezét. – Remélem, jól van! – ismét nevetett, majd egyszerre csak vonásai megkomolyodtak. Várt egy kicsit, aztán mélyen a nő szemeibe nézve így szólt. – Hölgyem, azért jöttem, hogy komoly dolgokról beszéljek önnel.

– Nos, fáradjon beljebb – morogta az asszony nem túl szívélyesen, mivel már majdnem elkészült a vacsorával.

A férfi bement a nappaliba és helyet foglalt egy egyszerű szék szélén, bőröndjét pedig letette a lábai közé, majd körbepillantott a szobában, mintha csak ezzel akarná felmérni a nőt. Ezüstje megcsillant mindkét tálalóasztalon; Mrs. Hopewell biztosra vette, hogy az árust még sosem fogadták ilyen elegáns szobában.

– Mrs. Hopewell – kezdte, már majdnem bizalmas hanghordozással kiejtve nevét. – Tudom, hogy ön hisz a keresztény szolgálatban.

– Nos, igen – motyogta.

–Tudom – mondta, majd szünetet tartott. Nagyon bölcsnek tűnt félrebillentett fejével. – Hogy ön jó asszony. A barátai mesélték.

Mrs. Hopewell sosem szerette, ha bolondnak nézik.

– Mit árul? – kérdezte.

– Bibliát – válaszolt a fiatalember, majd közbefuttatta tekintetét a szobán, mielőtt hozzátette. – Úgy látom, nem tart családi Bibliát a szalonjában. Ez tűnik egyedüli hiányosságának.

Mrs. Hopewell nem mondhatta, hogy „A lányom ateista és nem engedné, hogy Bibliát tartsak a szalonban.” Így felelt:

– Az ágyam mellett tartom a Bibliámat.

Ez nem volt igaz. Valahol fent volt a padlásszobában.

– Hölgyem – mondta a férfi. –, Isten szavának a szalonban lenne a helye.

– Nos, szerintem ez ízlés kérdése – kezdett bele a nő. – Azt hiszem…

–Hölgyem, – szakította félbe – egy kereszténynél a szíve mellett, Isten szavának a ház minden egyes szobájában ott lenne a helye. Tudom, hogy ön keresztény, mert minden arcvonásán ez tükröződik.

A nő felállt és így szólt. – Nos, uram, nem kívánok Bibliát venni és úgy érzem, odaégett a vacsorám.

A férfi egy tapodtat sem mozdult. A kezeit kezdte dörzsölni és miközben a műveletet figyelte, így felelt gyengéden. – Nos, hölgyem, elmondom önnek az igazat – nem sokan akarnak vásárolni belőle manapság. Tudom, hogy igazán egyszerű vagyok. Nem tudom, hogyan kell rábeszélni valakit a vásárlásra. Végül is csak egy falusi fiú vagyok – felpillantott a nő barátságtalan arcára. – Az olyanok, mint én nem szeretnek bolondozni a magukhoz hasonló vidéki emberekkel.

– Miért! – kiáltott fel az asszony – olyan rendíthetetlenül jóravaló emberek a vidékiek. Ezenkívül mind másképp cselekszünk, ettől világ a világ. Ez az élet!

– Ezt jól megmondta – felelte a férfi.

–Miért gondolom mégis úgy, hogy nincs elég a világon a jóravaló vidékiekből? – kérdezett vissza izgatottan. – Szerintem pont ez hibádzik benne.

A férfi arca felderült.

– Be sem mutatkoztam – kezdte. – Manley Pointer vagyok, Willohobie környékéről származom. Nincs messze innen.

–Várjon egy percet – vetette fel a nő – meg kell néznem a vacsorámat.

Kiment a konyhába és az ajtó közelében találta Joyt, aki éppen hallgatózott.

– Szabadulj meg ettől a jóembertől – mondta neki – és együnk végre.

Mrs. Hopewell fájdalmas pillantást vetett rá, majd lekapcsolta a zöldségek alatt a tűzhelyet.

– Nem viselkedhetem senkivel sem durván – motyogta, majd visszament a szalonba.

A férfi már kinyitotta a bőröndöt és egy Bibliát egyensúlyozva a térdén várta őt.

– Értékelem az őszinteségét – mondta – Nem sűrűn találkozhat őszinte emberekkel, hacsak nem járja végig az országot.

– Én ismerek – felelte a nő – igazán őszinte népeket!

Az ajtórésen keresztül hallotta, ahogy valaki felnyögött.

–Feltételezem, egy csomó fiú járt már önnél és elmondták, milyen keményen dolgoznak azért, hogy főiskolára mehessenek. Azonban én nem ezért vagyok itt. Valamiért – mondta – nem akarok főiskolára menni. Egész életem a keresztény szolgálatnak szeretném szentelni. Tudja – – itt halkabban folytatta – van ez a szívproblémám. Talán nem fogok sokáig élni. Mikor tudja, hogy valami nincs rendjén magával és talán nem él már sokáig, nos, akkor, asszonyom… – elhallgatott, a szája nyitva maradt és a nőt figyelte.

Ő és Joy ugyanattól szenvednek! Tudta, hogy szemei megteltek könnyekkel, de gyorsan összeszedte magát és így folytatta:

– Nem maradna vacsorára? Szívesen látnánk! – sajnálta, hogy érzelmeit ki lehetett hallani a hangjából.

– Persze, asszonyom – válaszolt neki zavartan. – Örömmel maradok!

Joy csak egy pillantásra méltatta, mikor bemutatkozott, aztán felé sem nézett az étkezés alatt. A férfi számos megjegyzést címzett neki, ám úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mrs. Hopewell nem volt képes megérteni a szándékos durvaságot, még ha egy fedél alatt is élt vele, és úgy érezte, hogy mindig túlcsordul a vendégszeretettől, ezzel ellensúlyozva Joy udvariatlan viselkedését. A nő sürgette az árust, hogy meséljen magáról, aminek az eleget is tett. Elmondása szerint ő volt a hetedik gyerek a tizenkettőből és apját maga alá temette egy fa, mikor ő maga 8 éves volt. Nagyon csúnyán összezúzta, valójában majdnem félbevágta és a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Az édesanyja megpróbálta a legjobbat nyújtani nekik. Keményen dolgozott, mindig elküldte gyermekeit Vasárnapi Iskolába és esténként Bibliát olvastak. A fiú most 19 éves volt és már négy hónapja árult Bibliát. Mostanra eladott 77 kötetet és igényt tartottak további kettőre. Misszionárius szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, ezzel tehetett a legtöbbet az emberekért.

– Aki letért az útról, újra rá kell találnia – jelentette ki egyszerűen.

Annyira egyenes, őszinte és komoly volt, amilyennel Mrs. Hopewell még sosem találkozott. A férfi egy szelet kenyérrel – amivel aztán később kitörölte a tányérját – akadályozta meg a borsót abban, hogy kiguruljon az asztalra; az asszony látta, hogy Joy fél szemmel azt tanulmányozta, hogyan használta az evőeszközöket és az is feltűnt neki, hogy az árus minden egyes percben vetett egy sanda pillantást a lányra, mintha fel akarná kelteni a figyelmét.

Vacsora után Joy elpakolt az asztalról, majd eltűnt, Mrs. Hopewell pedig tovább társalgott a férfival. Ismét mesélt neki a gyermekkoráról, apja balesetéről és különböző dolgokról, amik vele történtek. A nő ötpercenként elnyomott egy ásítást. Az árus még két órán keresztül ott ült, míg végül az asszony közölte vele, hogy nem maradhat tovább, mivel találkozója van a városban. A férfi elpakolta a Bibliáit, köszönetet mondott neki és indulni készült, mikor megtorpant az ajtóban, megszorította a kezét és közölte vele, hogy még sosem találkozott ilyen kedves asszonnyal és nem bánná-e, ha máskor is eljönne. A nő biztosította, hogy mindig szívesen látják.

Joy épp az úton állt, látszólag lekötötte figyelmét valami a távolban, mikor a férfi lefelé tartva odalépett hozzá, egyik oldalát lehúzta a súlyos kézitáska. Megállt közvetlenül a lány előtt. Mrs. Hopewell nem hallhatta, mit mondott a lányának, de beleborzongott a gondolatba, hogy Joy mivel is válaszolhat vissza. Látta, hogy egy perccel később Joy közöl vele valamit, mire a fiú ismét beszélni kezdett, izgatottan, intve egyet szabad kezével. Egy perc múlva Joy mondott valamit, mire a fiú újra magához vette a szót. Aztán legnagyobb csodálatára, Mrs. Hopewell azt látta, ahogy a pár együtt indul meg lefelé. Joy egészen a kapuig kísérte és Mrs. Hopewell el sem tudta képzelni, miről társaloghattak, de megkérdezni sem merte.

Pennázó

Antifőnix

Az az arisztokratikus félmosoly, amiről azt hittem, már kiment a divatból, lassan de magabiztosan emelte meg szájának két szegletét. Belül persze tovább húzódott a fülcimpájáig, játékosan meglibbentette violinkulcsot formáló fülbevalóját, majd masírozott még a fejbőrén egy kis korpát kergetni. Tudta, hogy jogosan lehet fölényes. Én egyre inkább belefúródtam az előttem heverő gyros tálba, mint egy strucc, ó, te spontán kapros csirkehumusz, fogadd be alávetett főmet, gondoltam. Persze a strucc valójában nem dugja a fejét a földbe, így még kellemetlenebb volt, amikor éreztem, egy nyurga uborkaszelet már ténylegesen az orromat csiklandozza.

– Most erre mit mondhatnék? – kérdeztem, bár lettek volna nem túl helyénvaló tippjeim, például: „van tüzed?”, meg: „és cigarettád?”, mert hát kell nekem éppen most leszoknom, komolyan mondom, mindjárt tüzet csiholok fogpiszkálóval és elszívok egy sült krumplit.

– Azért nem kell ennyire drasztikusan hozzáállni – imádom a humorodat, te „nem-drasztikusan hozzáálló”, nagyon cseles vagy, hogy direkt nem törlöd le a szád szélén fityegő majonézes salátadarabkát, hanem hagyod, hogy elterelje a figyelmemet, mert muszáj nézni, ahogy egyre lejjebb csúszik, amőba módjára bekebelezve egy pattanást, és máris üldözőbe veszi egy kecsapcsíkot maga után húzó paradicsomcsiga. De én nem dőlök be neked, az arcom távolodik a gyros táltól, íriszem elvonatkoztat attól, hogy milyen jóízűen eszel, és már csak azért is, áttörve a szemüveglencse-blokádot, egyenesen a te bal pupillád közepét célozza meg.

–  Ugyan, sőt, köszönöm a lehetőséget.

– Na, látod. Egy szexshop is csak egy shop. Nem tesztelni kell, hanem eladni – míg szalvétaecseteddel egészen mutatós impresszionista festményt mázolsz az álladra, erősödik bennem az az érzés, hogy úgy odadobnék valamit. Mondjuk egy zongorát. Egyelőre beérem annyival, hogy rád hagyom a számlát, úgysincs pénzem, te már csak tudod. Persze hazafelé a trafik előtt kotorászva még találok annyi aprót a pénztárcámban, ami elég egy doboz cigire és gyufára, így már vérlazítóan pöfékelve készülhetek arra, hogy holnaptól egy rakás műfasz társaságában töltöm a nyár további részét.

Még hogy dildók – no de az a rakás egyéb, amikbe inkább bele se gondoltam, abba meg, hogy mire valók, pláne. Szerencsére kiderült, hogy a latex búslakodót meg a péniszpórázt inkább neten rendelik, a bolti forgalom nagyjából kimerült óvszerben, síkosítóban, és persze vibrátorban. Egyszer egy öltönyös ember kipakoltatta velem a pultra az összes péniszmásolót, abban a hitben, hogy én szakértő vagyok. Nem mintha meghallgatta volna egyébként nem létező véleményemet, a portékamustra alatt végig üzleti útról, a feleségéről, meg a törődésről motyogott botladozó nyelvvel az orrlyukának. Jól esett volna kimondani, hogy én eddig még csak kulcsot és fényképet másoltattam, meg hogy felőlem házi oltárt is csinálhat önnön péniszéből. Helyette gonoszul kihasználtam szemérmességét, és minden különösebb egyeztetés nélkül a legdrágább szett kódját ütöttem a pénztárgépbe. A leghőbb vágya úgyis az, hogy ne itt legyen – fizet hát és teljesül.

Hazaérve egyetlen életcélom a táplálkozás. A rántotta nem egy kreatív étel, ettől függetlenül én próbálom elhitetni magammal, hogy ha minden alkalommal beleaprítom a hűtő tartalmának tojáson kívüli részét, az már konyhaművészet. Igaz, ez leginkább sonkát és kecsapot jelent, ritkán tapicskol a csirkeembrióban sajt, esetleg paprika vagy szárított gomba is. Kenyér, az mindig van hozzá. Isteni érzés esténként levetődni a tévé elé, és lassan vegetatív állapotba csámcsogni magamat. Milyen jó is lenne megtanulni fotoszintetizálni. Egész életemben gondtalanul ücsöröghetnék egy mezőn. Néha beporozna egy méhecske, vagy lepisilne egy kósza őz. Mindegy lenne. Annyira mindegy. Nem kellene aggódnom, hogy pénz, meg albérlet, meg munka, amik persze összefüggnek, és hogy az élet amúgy mégis, merre, meg a többi ember, és anyámékat se láttam már egy fél éve. Csak úgy lennék, tényleg csak úgy lennék a világban.

Éhes maradtam. Éreztem, a probléma kiküszöbölésére az evés lesz a megoldás. Ám a konyha egyik szegletében sem sikerült olyan táplálékra lelnem, amit örömmel fogadott volna be gyomrom. Már kezdtem felkészülni az elalvásig tartó pocakküzdelemre, miszerint ő érvel amellett, hogy egyek, én meg magyarázom neki, hogy nincs mit, amikor a tekintetem megakadt egy doboz gyufán. Kivettem hát egy szálat és elkezdtem rágcsálni a fás végét. Kivettem még egyet, meggyújtottam, és néztem, ahogy az ujjbegyemig feketedik. Kivettem a harmadik szál gyufát is, meggyújtottam, néztem a lángokat. Váratlanul becsatlakozott a nézelődésbe a nyelvem hegye is. Érdeklődően bújt ki barlangjából, majd tétován egyre közelebb hajolt a kis tűzcsóvához. Közben egyre inkább elrugaszkodott a számtól, és mintha nem lenne neki elég a látvány, minden izmát megfeszítve testét a láng felé irányította. Megnyaltam. Megnyaltam a tüzet.

A számba kívántam. Többet, egyre többet, akartam a lángokat a fogaim közé, a nyelvem köré, a testembe mélyen. Amikor már csak néhány szál gyufa maradt, zihálva dőltem a konyhapultra. Talán a kéjbotok és bimbószívók közt eltöltött hetek, talán valami sokkal elemibb ösztön késztetett arra, hogy elővegyek a fiókból egy fakanalat. A végét meglocsoltam vodkával, ami már nagyon rég várt erre a pillanatra a polc tetején, és meggyújtottam. Kezemben a lángoló fakanállal levetkőztem. Verejtékes hátam nagyot csattant a csempén. Amikor a tűz belém hatolt… Szavak, hogy forróság és kéj… Csak szavak. Éreztem, ahogy növekednek. Ütemre izzott az alhasam, pernyét lihegtem ki magamból.

És az élvezet legmagasabb pontján, ahogy remegtem, úgy bomlottam hamvaimra. Porcicákkal szállingóztam a huzatban, leülepedtem a mikrohullámú sütő tetején. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha én vagyok az öltönyös ember. Csak fizetek, és a vágyam teljesül.

Nyelvi fordulat

Charlie Fish: Betűk általi halál

Fordította: Németh Margarita

Meleg egy idő van és utálom a feleségem.

Szókirakóst játszunk. Ennyire szörnyű a helyzet. Negyvenkét éves vagyok, és itt ez a bosszantó, forró vasárnap délután és másra sem gondolhatok, csak a szókirakósra.

El kéne mennem itthonról, sportolnom kellene, pénzt költeni, emberekkel találkozgatni. Nem beszéltem senkivel a feleségemen kívül csütörtök reggel óta. Csütörtök reggel is csak a tejesemberrel.

Vacak betűk.

A helyzethez illően kirakom a KEZDENI szót. Az N a kis rózsaszín csillagra kerül. Huszonkét pont.

Figyelem a feleségem önelégült képét, miközben pakolgatja a betűit. Katt, katt, katt. Utálom őt. Ha nem lenne az utamban, most éppen valami érdekeset csinálnék. Megmásznám a Kilimandzsárót. Megnézném a legújabb hollywoodi sikerfilmet. Új Láthatár nevű, 60 láb hosszú vitorlásommal versenyeznék a tengeren – nem tudom, de csinálnék valamit.

A VÉSZJÓSLÓ szót rakta ki, a J kétszeres betűérték. Harminc pont. Máris több pontot szerzett, mint én. Talán meg kellene ölnöm.

Ha lenne egy I betűm, akkor ki tudnám rakni a GYILKOS szót. Ez egy jel lenne. Egy engedély.

Elkezdtem rágni a K betűm. Tudom, rossz szokás. Minden betű meg van rágcsálva. Kirakom a MELEGEBB szót huszonkét pontért, főleg azért, hogy tovább rághassam az I-t.

Ahogy új betűket választok a készletből, észreveszem, hogy azon gondolkozom, a betűk majd megmondják, mit csináljak. Ha ki tudom rakni az ÖL vagy SZÚR szót, rögtön meg is teszem. Véget vetek neki.

A betűim: Z,R,Á,Á,P,R. És az I a számban. Francba.

A nap az ablakon keresztül is melegít. Kintről bogarak döngicsélése hallatszik. Remélem nem méhek. Az unokatestvérem Harold lenyelt egy méhet kilenc éves korában. A torka feldagadt és meghalt. Remélem, ha méhek, akkor berepülnek a feleségem torkába.

2

Kirakja az IZADTABB szót és felhasználja az összes betűjét. Huszonnégy pont, plusz ötven bónusz. Ha nem lenne ilyen meleg, most rögtön megfojtanám.

Egyre jobban leizzadok. Eső kellene, ami lehűti a levegőt. Ahogy erre gondolok, egy nagyszerű szó jut eszembe. NYIRKOS, dupla betűérték, felhasználom a VÉSZJÓSLÓ- ból az S-t. Az I betű nyálasan cuppan a táblán, ahogy lerakom. Másik huszonkét pont. Remélem, pocsék betűi vannak.

Azt mondja, minden betűje pocsék. Valamiért még jobban gyűlölöm.

Kirakja a HŰT szót, a H-nak dupla betűérték, feláll és teletölti a forralót, majd bekapcsolja a klímát.

Az elmúlt tíz év legmelegebb napja van és az én feleségem bekapcsolja a forralót. Ezért gyűlölöm őt. Kirakom a RÁZ szót és a feleségemet megcsapja a légkondiban megbújó kóboráram. Ezt rendkívül elégedetten veszem tudomásul.

Egy nehéz sóhajjal ül vissza az asztalhoz és elkezd játszadozni a betűivel. Katt, katt, katt. Szörnyű dühöt érzek. Mintha méreg áradna szét egész testemben, a tagjaimon keresztül az ujjaim felé. Amikor majd az ujjaimhoz ér, ki szeretnék ugrani a székemből, felborítani a táblát és szétszórni a betűket a padlón, aztán ütni és ütni őt, újra meg újra.

A düh elér az ujjaimhoz és elszáll. A szívem hevesen ver. Izzadok. Azt hiszem, az arcom rángatózik. Sóhajtok, mélyen és visszaülök a székemre. A forraló elkezd fütyülni. Ahogy a forraló fütyül, egyre jobban melegem lesz.

A feleségem az ELKÉSZÜL szót rakja ki, kétszeres szóérték tizennyolc pontért, aztán megy és önt magának egy csupor teát. Nem, én nem kérek.

Ellopok egy üres zsetont a betűkészletből, amikor nem néz oda és visszadobok egy V-t a sajátomból. Gyanakvó pillantást vet rám. Visszaül a teájával, a csupor kör alakú nyomot hagy a terítőn, én meg kirakom a hatbetűs szót: CSALÁS, felhasználva az ELKÉSZÜL szóból az L-t. Hatvannégy pont, beleértve az ötven bónuszt is, így most már nekem van több pontom.

3

Megkérdezi, hogy csaltam-e.

Igazán, de igazán utálom őt.

Az IGNORÁL szót rakja ki, háromszoros szóérték, huszonegy pont. Neki százötvenhárom, nekem százötvenöt pontom van.

A teáscsésze felől áradó gőztől is csak melegebb lesz. Megpróbálok gyilkossággal kapcsolatos szavakat kirakni a betűimből, de csak az ALSZIK szóig jutok.

A feleségem állandóan alszik. Egyszer végigaludt egy veszekedést is, ami a közvetlen ajtószomszédaink között zajlott egy törött ajtó, egy bezúzott TV és egy kibelezett éneklős Teletabi baba kapcsán. Aztán még ő panaszkodott rám másnap, mert mogorva voltam a kialvatlanság miatt.

Bárcsak találnék egy utat, hogy megszabaduljak tőle.

Észreveszek egy lehetőséget az összes betűm felhasználására. SZÉTROBBAN a VÉSZJÓSLÓ É-jével. Hetvenkét pont. Majd én megmutatom neki.

Ahogy leteszem az utolsó betűt, egy fülsiketítő dörej hallatszik és a légkondi felmondja a szolgálatot.

A szívem hevesen ver, de nem a zaj miatti ijedtségtől. Nem hiszem el – de ez nem lehet véletlen. A betűk csinálták. Kiraktam a SZÉTROBBAN szót és ez történt – a légkondicionáló berendezés felrobbant. És előtte is, akkor raktam ki a CSALÁS szót, mikor tényleg csaltam. És amikor megrázta a feleségemet az áram, akkor volt a RÁZ szó. A szavak valóra válnak. A szavak választják a jövőjüket. Az egész játék – VÉSZJÓSLÓ.

A feleségem kirakja a JEL szót, a J tripla betűérték, 10 pont.

Meg kell erről bizonyosodnom.

Valamit ki kell raknom és megnézni, hogy megtörténik e. Valami lehetetlent, hogy bebizonyítsam, a betűk csinálják. A betűim: E, R, N, G, P, Ü, L, R, B. Hát ez nem sok lehetőséget hagy nekem. Elkezdem idegesen rágcsálni a B betűt.

4

Kirakom a REPÜL szót a SZÉTROBBAN R betűjét felhasználva. Visszaülök a székre és bazárom a szemem, várom, hogy felemelkedjek a székből. Várom a repülést.

Hülye. Kinyitom a szemem és ott van egy repkedő légy. Egy rovar, ami zümmögve repdes a tábla felett, meglovagolva a tea felől érkező meleg levegőt. Ez semmit sem bizonyít. A légy bárhol lehetett.

Valami egyértelműt kell kiraknom. Valami olyasmit, amit semmiképpen sem lehet félreértelmezni. Ami végérvényes és abszolút. Valami végzetes. Valami gyilkos.

A feleségem a FIGYELMEZTET szót rakja ki, egy üres zsetont használva az M-hez. Tizennyolc pont.

A betűim: G, N, E, R és a számban egy B. Lenyűgöz a betűk ereje és rettegek, hogy nem tudom megfelelően használni. Talán megint csalnom kellene és olyan betűket választanom, amikkel kirakhatom a VÁG vagy ÖL szavakat.

Aztán rájövök. A tökéletes szó. Az erős, veszélyes, szörnyű szó.

Kirakom, hogy RENG tizenkilenc pontért.

Kíváncsi vagyok, vajon a RENG szó ereje arányos lesz e az érte kapott pontokkal. Érzem a lappangó energiát az ereimben. A sorsnak parancsolok. A végzetet irányítom.

A feleségem harmincnégy pontért a HALÁL- t rakja ki, épp akkor, amikor elkezd rengeni a föld.

A meglepetéstől elszorul a lélegzetem – és a B, amit eddig rágcsáltam megakad a torkomon. Megpróbálok köhögni. Az arcom elvörösödik, majd elkékül. A torkom feldagad. Véresre karmolom a nyakam. A földrengés a tetőpontjához érkezik.

A földre zuhanok. A feleségem csak ül és figyel.

CéhKaptár

Zenés pöri (slam)

Könnyen elkészíthető, hamar megvan,
Nem kell hozzá szakértelem, se lélektan.
Az is kotyvaszthatja, aki nem fizikus,
Íze mindig finom, ha nincs benne ricinus.

Főzésünk elején kell nekünk egy lábos,
Mivel most kezdődik, legyen, mondjuk Ákos.
Mehet bele az olaj, de lehet zsír is,
Jól jön ilyenkor a Pa-dö-dő fétis.

Erre jön a hagyma, mit sírva szeletelünk,
Vagyis Justin Timberlake-től a Cry me a riverünk.
Üvegesre pároljuk közepes lángon,
Nehogy véletlenül odakozmáljon.

Eddig megvagyunk, hát jöhet a husi,
Michael Jackson albuma, az Anthology.
Ha már kifehéredett, jöhet rá a fűszer,
Red Hot Chili Peppers egy kis Spice Girlsszel.

Jól összekavarjuk, kutyuljuk izomból,
Johnny Gold slágere: A mellizmon túl.
Felöntjük egy liter vízzel, felvesszük a lángot,
Kétszázhúsz felett Neotonnal forrázzuk.

Közben sózzuk, borsozzuk, ki, hogyan szereti,
Tiszta Lenny Kravitz: Belive in me.
Ha megpuhult a sertés, vagy csirke (tök mindegy),
Kész vagyunk, Queen: We are the champions megy.

Itt van előttünk ez az istencsászár étek,
Kefírrel és Szamócával elrontani V-tech.
De „bátrabbaknak” ajánlom pici whiskyvel,
Köretnek pedig egy MEGÁTKOZLAK KIFLIVEL!!!

CéhKaptár

Egy látens csoki

Egy szelet csokoládéra vágyom,
egy szerelem ízűre, de ne
legyen az a jófajta
szerelemmel töltött,
inkább legyen csak az a gagyi,
egy vacak szerelem ízű:

az olcsó csillogóscsokipapír
egyébként vidám ifjúpárja
undorodva nézi azt,
amit közösen elfednek –
tudják mi az a látszat,
küzdenek, hogy olyanok legyenek.

Valami
édes-mézes
csurgós-cseppes
töltelék és
csokipapír.
(Talán ilyen
a szerelem,
ami mindent
s engem kibír.)

Talán szebb az
ha tescósra
vágyom.
Ó,
egy finom
tescósszerelemcsokoládé!

Tejes kakaómassza teste
csak sóher módja a
rusztikus szerelemmag
teljes befedésének,
és a zsíros állagú olvadék is
küzd a szájban
a nyelvvel és az
eltűnni nem akaró, édes
margarindarabkákkal.

Szabó Magda 2012

Városanatómia kezdőknek

A testek változnak. Az emberi test az idő változásával egyre csak veszít az esztétikájából és ezen már az öncsaló plasztikai műtétek sem segítenek. A Város teste nem ilyen. Az öregsége nemcsak demenciát és aszott bőrt hoz magával, hanem egy más kor antik üzenetét és a műemlékké stilizálódást. Az ügyes kezű, bár drágán dolgozó városplasztikai sebészek pedig még szebb külsőt adhatnak neki.

Milyen ez a küllem napjainkban? Lássuk. A Város testének anatómiája nagy vonalakban is jól leírható. Büszke Nagyerdőfején ritkul ugyan a fakorona, és aggasztja a kopaszodás, (ezért is nyírja le telente némi széllel és fagykúrával) de még mindig pompás élettel teli a frizurája. Míg másoknál fejtetvek, nála fejmókusok fordulnak elő leginkább, amelyet ő büszkén vállal, talán ezért is válhatott a mókus kabalaállattá. Az agya az Egyetemen, azaz a központi idegrendszerben folyamatosan dolgozik, a diákok, mint számtalan kis szürke agysejt rohangálnak a tanári idegdúcok között.

Négy meztelen fémtest élvezi a napsütést. Vagy az esőt. Vagy a havat. Amit épp juttat a természet. Pózoló pőreségük, mentes az erotikától, inkább nap és vízimádó naturistáknak tűnnek. Hiába sétálnak neves professzorok és akadémikusok pár méterre tőlük, hiába tapicskolnak a vizükbe rendszeresen pucér lábú, ünneplő ruhás fiatal fiúk és lányok, vagy másznak fel napozótalapzatukra, ölükbe, néhány fotó erejéig, arcizmuk se rezdül. Most épp egy kétes eleganciájú úr vetkőzött szemük láttára komótosan. Arca és szakálla Áterpáterhez a varázslóhoz tette hasonlatossá, a régi mesefilmből. Szappannal a kezében ereszkedett bele a vízbe, miközben perverz örömmel szippantott egy nagyot négy hónapos szagából, amely már őt magát is zavarta, és amelyet aztán alaposan lemosott magáról. A négy fémember rajta sem botránkozott meg.

Szája a Nagyerdei körút, orra a Békás- tó, a vízi virágok, mint megannyi bátor orrszőr védi felszínét, de ha meghűl, akkor minden nyákos, és zöld lesz. A nyelőcsövén, a Péterfián, a Város ébrenléte alatt, átlagosan 10 percenként követik egymást a villamosok, az emésztés körforgásában.  Testének központja, a Város jelképévé nőtt nagy sárga, kéttornyú templom, amelyből messze hallatszik szíve dobbanása, amikor az ércnyelv megkongatja kemény, öntött szívét.

Kifizette a belépti díjat, már látta Kossuth-székét, összerezzent, mikor a láthatatlan orgonista váratlanul dallamokkal töltötte meg a termet, aztán elkezdődött a térdízületkoptató hosszadalmas csigalépcsőzés, de végül kitartásával célt ért, feljutott a torony gömbjébe, amelynek kis ablakaiból rálátni az egész városra, sőt messze azon is túl. Elgondolkozott, lehet-e, szabad-e, egyáltalán addig látnia, ameddig lát. Aztán eszébe jutott, amit nemrég olvasott, hogy Franciaország bizonyos vidékein a XIX. századig élt egy szokás, mely szerint a település lakói a templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy a hely megtisztuljon, és a helyiek biztonságban folytathassák életüket. Megborzongott és öröm járta át, hogy bárhogyan is, de itt és most él. Szerette a macskákat. Elfordult az ablaktól, és elővette a golyóstollát. Végre talált a falon egy szabad helyet, ahová lassan – hogy szépek legyenek azok a nyomtatott betűk  – felírta: Itt voltam, Jani Nagyhátról, 2012. augusztus.

A Város tüdeje anatómiailag a Belváros, amely talán valamit tisztult, mióta leszokott arról, hogy letüdőzze a káros és rákkeltő kipufogófüstöt. Bőrét tisztára mossák a ragyogó sétakövek, a szökőkutak, és az arra sétálók és pihenők kisimuló vonásai.  Mellkasán feszül pár tetoválás, egy egyesek által pulykának nézett főnixmadár, egy villanyoszlophátú költő, és két másik, hagyományosabb ülő és álló pózban, illetve egy régi tetoválás, amelyet nem távolítatott el, csak átíratta a feliratát „Vörös hadsereget köszöntő munkáspárról” „Családra”.

A kék kabátos, szőke fiú egyre türelmetlenebbül számolta a térköveket. Kettesével, majd hármasával. Közben a Für Elise dallamát dúdolgatta. Már öt perccel múlt hat óra, amikorra a randevút megbeszélte és még mindig senki sem áll a Kossuth-szobor előtt. Nem látta még a lányt, még képen sem, csak leveleket váltottak. Fura ez az internet korában, amikor már a kézzel írás is kivész a világból, mint a kaliforniai Dodó, de nekik ez tetszett. Nem, nem megy közelebb. Majd ha látja a lányt, ahogy ott áll és rá vár. Akkor előveszi a marcipánrózsát is. Dehát a nők mindig késnek.

A szép arcú, göndör barna lány a sövény túloldaláról figyelte. Igen, ő az – gondolta –, milyen tanácstalan, milyen elveszett. Döntött. Sarkon fordult, és nagy léptekkel a Hatvan utca felé sietett.

A Város mája autóbusz pályaudvarként funkcionál, itt az érkező buszok hozzájárulnak az utasanyagcseréhez. A Város szervezetébe épülnek, és lebomlanak, hasznosulnak vagy mérges gázként kipárolognak itt az utasok. Sokak szerint ideje lenne egy máj transzplantációnak.

Az anyagcsere központja a Nagyállomás. Volt már jobban is ápolva az alteste és a genitáliái, ezt be kell ismernünk, és az sem titok, hogy úgy hetven éve néhány amerikai pilótától kapott súlyos fertőzés miatt, teljesen újjá kellett alkotni ezen  testtájait, és az idő bebizonyította, hogy a régi jobb volt. A Város lábai a déli városrészbe lógnak, jobb lábával repülőgépeket rúg fel játékosan a magasba. Karjai főútvonalakként szolgálnak észak és keleti irányban. Dereka egyre szélesebb, ahogy terebélyesedik, hízik a város. Jelenleg már Magyarország második legnagyobb testfelületű városa.

A tréningnadrágos kócos ősz bácsi és a felnyírt lilás hajú néni egymás mellé keveredett a 44- es buszon, és azóta beszélgetnek nagy egyetértésben. Hogy kiépült a város, pár éve még marhák legeltek ott, ma meg ott a Mybox, és ez a sok új ház, meg flancos kocsik, van ott pénz, de mindig  csak panaszkodni tudnak az emberek, ezért is jó magányosnak lenni, amikor senki  nem szól bele az ember dolgaiba, nyugodtan bámulhatja foltos gatyában a tévét, és nem kell attól félni, hogy csak azért barátkoznak az emberrel, hogy megvendégelje őket rántott hússal és túrós bélessel. Ők is kettős zárral védik az Ajtót és úgy tűnik, a kopogtatókat sem engedik be. A végállomáson szállnak le, többször elköszönnek egymástól, majd abban maradnak, hogy kimennek a fürdőbe együtt, mert ez azért nem magányos tevékenység.

Ne feledkezzünk el a belbecsről sem, a Város lelke is folyamatosan finomodik, egyre nyitottabb, sokszínűbb, érdeklődőbb, sokat olvas, szereti a zenét, jöhet könnyű, katona vagy komolyzene, jazzest vagy kórusverseny egyaránt. Vidáman fesztiválozik, és színházi előadásokat, korzókat, karneválokat tart, az unalmat tehát nem ismeri. Sokkal több életkedv van benne, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt.

A Bajcsy-Zsilinszky utca környékén péntek- szombat éjjel töményen zajlik az élet. A volt Víg mozi előtti árkádban egy kevés ruhát viselő lány hány görcsösen, a másik hangosan biztatja: jobb lesz egy kis rókától! Énekelni kezd „fürge róka lábak, surranó csukában, hipp-hopp” Ő nem szokott hányni, de ő is érzi az alkohol erejét. Félórával ezelőtt már volt itt két fiúval, akiket orálisan boldogított. Akkor jó ötletnek tűnt. A másik már végzett a hányással. Reszkető kézzel gyújt cigire. Ezt elszívom, Gina, aztán menjünk vissza, mert jó a buli. – mondja. Leül a földre, bele a hányásba. A másik inkább egy vicces cigire gyújtana. Huszonévesnek tűnnek, de valójában mindketten tizenöt évesek.

A Város sokat változott. Nyüzsgése mindenütt lüktet, de vajon mennyire figyel, emlékezik és érez? Több mint kétszázezer sejt éli a maga kis sejtéletét, ha egy elpusztul, elhal, akkor gyorsan kilökődik, nehogy zavarja a többi sejt életritmusát a sejthalál, aztán volt-nincs, mintha mi se történt volna. Pedig mindegyik sejt hiába ugyanolyan, mégis egyedi.

Zuhog az eső. A Város úgy látszik, tusol.

Pennázó

Karóra (slam)

egy jó ideje megzabálsz
s látom szájüregben a semmi
precíz kezű nyelvszabász
passzos minden centi
fogsorban a porhó
hűvös mikor megharap
ez történetes pornó
ha lenne nálam irkalap
lejegyezném s a könyvgerinc
cifrán lenne esztétikus
majd egy nyeléssel csendre intsz
kedvesen mert ez eszményi kuss
régi étkek düh és karó
a lehasznált sok ócska ín
csúszás közben hátkaparó
az idő mint a formalin
megettél mert gyáva vagyok
most is direkt érthetetlen
kisgyerek ki folyton gagyog
tervezgetek oly megetten
mert nem minden zugíró álma
részt venni perisztaltikába

KorTárs

Kandúrblog

Megint egy új nap. Persze, nem ugrok fel rögtön, és nem kezdek rohangálni, mint a mérgezett egér, meg kell adni az ébredésnek is a módját. Egy kis pislogás, ásítás teli szájjal, aztán egy jóleső gerinchajlító, ínmozgató nyújtózkodás. Jóleső rituálém után a tálkáimhoz sétálok, lefetyelek egy kis vizet vagy tejet, majszolok egy keveset, aztán keresek egy hevernivalóan jó helyet. Miután elhelyezkedem, végigsiklatom bundámon érdes nyelvemet, és amikor már elég nettnek érzem magam, indulhat a nap.

Nem vagyok már ifjú kófic, ezért a mértékletes nyüzsgés híve vagyok. Gazdám csak este szokott hazaérni, ezért aztán a dorombom estére hangolása, a redőnyön bekúszó fénycsík szemmel tartása mellett, sok időm van blogolni, elmélkedni. Az emberekről például, akik pelenkától – otthonkáig az összes korosztályt figyelembe véve, egy csuda érdekes fajta. Sok tanulmányozás után is kiszámíthatatlanok. És némelyikük ezért veszélyes. Főleg az idegen, ismeretlen példányok. Én mindig arra intem, minden ismerősömet legyenek óvatosak, ne törleszkedjenek idegen emberhez, mert csúnya vége lehet. Az alap, hogy egy kóbor embertől rengeteg mindent el lehet kapni, főleg ha elfelejtünk legalább egy cicamosdást megejteni emberezés után, de vannak olyanok, akik meghúzzák a farkunkat, megrúgnak, mérgezett parizerrel kínálnak vagy puszta szórakozásból, fejszével levágják a lábunkat. Szóval, csak óvatosan!

Azon is sokat elmélkedek, hogy mi dönti el, hogy egy alomból melyik kiscica marad életben? Mi heten voltunk testvérek, négy testvéremet a mamám gazdája – így mesélték – egy vizes hordóba fojtotta, mi hárman pedig pár hét múlva, más gazdához kerültünk. A mamám azt hallotta, azért maradtam meg, mert van a jobb mellső lábamnál egy fekete folt, ami nagyon tetszett az embereknek. Egy folton múlt az életem. De kinek vagy minek köszönhetem ezt a foltot? És a többiek? És az a sok-sok más kismacska szerte a világban? Mi dönti el, hogy melyiknek adja meg az élet jogát, akár egy római császár az arénában, az ember? Én mindenestre nem panaszkodhatom. Gazdám mindennel ellát, amire szükségem van, használhatom az angol vécét és mancsolhatom a laptopján a blogomat, de összeszorul a szívem kevésbé szerencsés fajtársaimért.

Fajtám renoméja is sokat foglalkoztat. Túl sok filmben, könyvben, mesében az álnok, a sunyi antagonista: a macska. Ott van mindjárt az a szerencsétlen jószág, Tom. Meg akarja fogni az egeret. No és? Mi ebben a meglepő? Tízezer éve ezért háziasítottak minket, ez volt a munkánk Az a Jerry nevű pimasz kis sajtpusztító, egyébként is komplett szadista. Szegény lassú felfogású Tomnak pedig még nem esett le, hogy az egerek imidzse pozitívan változott Disney úr Miki nevű híres rágcsálója óta. Vannak szerencsére ellenpéldák is, még ha nem is sok. Az egyik ilyen ellenpélda az egyik kedvenc regényem. A magyar címe: Bársonytalpon oson a halál. Tipikus magyarítása az eredeti címnek, a Felidaenak, ami annyit tesz magyarul, hogy Macskafélék.  Akif Pirincci írta, egy török származású, Németországban élő íróember, akinek minden során érződik, hogy ismeri és szereti a macskákat. A most ötvenkét éves szerzőről a neten is szinte csak olyan képek vannak, amelyeken mosolyog, karjában hatalmas, szürke macskájával.

Huszonegy éves korában jelent meg első könyve, de az igazi sikert a másodikkal aratta, ez amelyet bátorkodtam említeni, és amely szerintem eddigi főműve. Macskaszemszögből íródott az egész regény, de nemcsak macskákról szól, hanem rólatok, emberekről is. Izgalmas, elgondolkoztató és vannak benne csuda jó szövegek is. Nem véletlen, hogy tizenhét nyelvre lefordították és animációs filmet is forgattak belőle. Hat folytatást írt hozzá, ezeket sajnos még nem olvastam, mert nem jelentek meg magyarul én meg csak anyanyelvemen írok-olvasok és nyávogok. A szomszédban lakik egy Misa nevű orosz kék macska annak sem értem egy purrját sem. Az előbb is benyávogott az ablakon, hogy „zdraszvújtye” én meg csak pislogtam. Azért remélem, hogy nem káromkodott.

Visszatérve Pirincire, regényhőse Félix ez a bátor, humánus kiskandúr nekem az egyik nagy példaképem. Szeretném, ha minél több ember megismerné. Igazából szeretnék olyan lenni, mint ő, csak attól félek a detektíveskedés nem egyeztethető össze a napi 18 órás alvásigényemmel, így aztán írni sem fognak rólam, egy unalmas, átlagos házi cirmosról. Egy fekete folt ehhez kevés. De félre a bágyadt nyervákolással! Inkább megyek, és én is újraolvasom a regényt.

KorTárs

Kilencszáz vagy különcszáz?

Ekkor fogtam neki a munkának.

Ezerkülöncszáznyolvannégyet írtunk. Két hold ragyogott az égen, és Tengo meglátta apja kórházi ágyán a gubót, amiben a gyermek Aomame feküdt. A little people rettegésben tartotta az embereket, és Ushikawa sem lett már szebb.

Ekkor lépett ki a lapok közül.

– Sensei, anata to deaeru nante… – fogtam lelkendezésbe, de leintett.

– Helyesebb lenne, ha most az egyszer nem rakná tele idézetekkel és idegen nyelvű szövegrészletekkel a novelláját.

– Hogyan? Sensei ismeri ezt a szokásomat? Ennyire olvasott lennék Japánban?

– Nem beszéljen csacsiságokat. Maga is nagyon jól tudja, hogy Ön Én vagyok, vagy úgy is mondhatnám, hogy Én vagyok Ön.  Írjon rólam érthetően és élvezhetően, felejtse el az in medias res-t és a művekből való idézgetést, könyörgöm!

Murakami Haruki, a híres Kafka-díjas japán író 1949-ben született, Kiotó gyönyörűen festői városában. Apja buddhista szerzetes volt, anyja tanítónő; mindketten irodalmat tanítottak, így a kis Murakami már gyermekkorában mélyebben megismerkedhetett az irodalom csodáival. Ekkor kocogtatta meg a vállamat. 

– Bocsásson meg, de hagyja már ezt a giccses fogalmazásmódot! Legyen tárgyilagos és biografikus, mi ez a… idézem: „irodalom csodái”, „festői város” meg „kis Murakami”?! Hova tette az írói vénáját? – szinte köpte a szavakat.

– Diktálja akkor Sensei, hogy mit írjak magáról, ha semmi nem jó!

Gyermekkorom óta keményre főtt csodaországban élek. S csak táncolok, táncolok, táncolok, miközben a kurblimadár visít a norvég erdőben. Birkakergető nagy kalandokban veszek részt a határtól délre, a naptól nyugatra. Életem nagy élménye a tengerparton esett meg, mikor Kafkával találkoztam.

Ekkor csaptam az asztalra.

– Szputnyik, szívecském ezt nem írhatom le! Nem állíthatom össze az élettörténetét a regényeinek címéből. És még Senseinek van baja az én stílusommal! Csoda, ha azt nem mondja, hogy a könyveit már több mint negyven nyelvre fordították le, és többször esélyes volt a Nobel-díjra. Beszéljen életének érdekes periódusairól, ha kérhetem; a Wasedán tanult rendezői szakon, vezetett dzsessz klubbot, lefutotta a maratont, a sírjára azt a feliratot szeretné, hogy „legalább sosem gyalogolt”, imádja a macskákat, és ha regényeiben feltűnik egy, akkor valami furcsa fog történni…

– Ugyan, ki akar egy zanzásított élettörténetet? Felmegy az internetre, és ott elolvassa. Maga is onnan tudja, ne tagadja le. Még hozzáteheti a felsorolásához nyugodtan, hogy első regényemet egy baseball meccs hatására kezdtem írni, meg talán azt is, hogy Vivaldi, Schumann, Beethoven és Mozart a kedvencem, de a Beatlest sem vetem meg, hogy humorom száraz és az egzotikus japán konyhára emlékeztet az írásművészetem; így rögtön összeáll a Tíz dolog, amit feltétlenül tudnod kell Murakami Harukiról című nagyszerű cikk anyaga. Semmitmondó és unalmas.

– Sensei, kezdek kétségbe esni! Mégis mit írjak akkor magáról? Miből érthetik meg az olvasók az Ön nagyszerű géniuszát, valóságot és álomvilágot oly csodásan ötvöző, romantikus nőalakokat felvonultató, kifinomultsággal nyakon öntött édes regényeit? Hogyan adjam tudtára az érdeklődőknek, hogy Önt olvasni milyen lenyűgöző, hisz olyannyira jártas a nyugati kultúrában, mint a Japánban és ördögi leleménnyel ötvözi a kettőt, mesterien elrejtve az utalásokat a sorok között? Hogy mondjam el mindenkinek, hogy szeretem az írásait, mert gondolkozni kell rajtuk, és több leszek általuk? – majdnem sírtam, ő pedig bánatosan, lemondóan ingatta a fejét.

– Elrontotta a novella szerkezetét. Ha jól megnézi, az első két rész sokkal rövidebb lett, mint ez a harmadik, az ekkor-ral kezdődő mondatok, – amit mondhatom, elég szemet bántóan és didaktikusan kiemelt – az első két rész fókuszpontjában voltak, míg ebben a részben ez a bizonyos mondat előre került. Kezdjen sürgősen új részt, különben teljesen tropára megy az elképzelése.

– Sensei, a maga zsenije utolérhetetlen. Most lett a novellámból metanovella. Igazán köszönöm!

Murakami Haruki, a híres Kafka-díjas japán író, nagy szerencsénkre még nem halt meg. Véleménye szerint, egy szerencsés író mindösszesen csak 12 regényt ha írhat életében, de Ő reméli még négy-öt regény belefér az övébe. Mi, lelkes olvasói buzdítjuk, legyen az több is, mert még sokáig nem akarjuk nélkülözni egyszerre szórakoztató, mégis tanító szándékú műveit.

Ekkor temette az arcát két kezébe.     

– Ön, kisasszony, meg kell mondjam, javíthatatlan. „Lelkes olvasói”, „szórakoztató, mégis tanító szándékú”, „nagy szerencsénkre”, ennél még az is jobb volna, ha idézne tőlem, vagy ha idegen nyelvű szövegrészletekkel pakolná tele a novelláját. Kezdje in media res-szel az írását és próbáljon meg kicsit romantikusabb lenni.

Ezerkilencszáznyolvannégyet írtunk. Már nem ragyogott két hold az égen és Tengo megtalálta élete párját, Aomamét. Hogy a little people rettegésben tartotta -e az embereket, nem tudom, de az biztos, hogy Ushikawa meghalt.

Ekkor lépett vissza a lapok közé.

Helyesebb lenne, ha nem ijesztegetném a tudatomból előlépő írózseniket a stílusommal, és nem írnám meg a velük való fiktív találkozásomat. Hogyne, nagyon jól tudom, hogy én vagyok Ő, na meg persze, hogy Ő én vagyok, de ennek ellenére sem megy az élvezetes és érthető írás.

Ekkor jöttem rá, hogy éhes vagyok.

KorTárs

Kávé és croissant

Tudom, hogy ti is már most érzitek az illatukat. Két dolgot imádok nagyon; a kávézást és a süteményeket. Ó, hogy ez nem újdonság? Hidegen hagy. Ezzel ugyanis nem elhatárolódni akarok, sokkal inkább összetartozni mindazokkal, akik régebben, a jelenben és még igen sokáig szeretni, és a végletekig tökéletesíteni fogják a kávék és sütemények készítését és fogyasztásuk élvezetét. De ne aggódjanak a fogyókúrázók, mert nem kávékról és péksüteményekről fogok írni a következőkben. Egy kis utazás az, amit ajánlok.

Ha a feketék és tejszínhabok élvezetét művészi színvonalra szeretnénk emelni, ahhoz át kell, hogy itasson mindannyiunkat egy másfajta filozófia. Hol és mikor tudnánk tökéletesen elfogyasztani? Elképzelem. (Én ilyen szentimentális nőszemély vagyok, igen az, amelyik ugrál örömében, mikor rájön, hogy a neonszínű Post-itek le vannak árazva.)

Kerek, kávéházi asztalnál ülök. Körülöttem ugyanilyen asztalok, a boldog békeidők hangtalan tanúi, akiket a tulajdonos mindig időben renovál. A Café Tomaselli egy olyan hely, ahol akaratlanul is dobálózunk olyan szavakkal, mint a kifinomult, elegáns, drága, illatos. Leginkább drága. Mikor valóban ott kávéztam, csak merész pillantásaimmal illethettem az üvegszekrényekben tárolt tortákat, krémeseket és a többi ínycsiklandó társukat. A Café Tomaselli Salzburg legpatinásabb kávéháza. Nyilván senkit nem ér meglepetésként, ha elárulom, már az ifjú Mozartot is látogatói közé sorolhatta, hiszen az óváros szívében, már több évszázada működik. A csendesebb napokban, amikor a várost nem lepik el a turisták, kifejezetten megnyugtató a légkör. Ilyen esetekben a földszinten lapozgathatunk az újságok között, és végignézegethetjük a csodás, figyelemre méltó berendezést. A forgalmasabb napokon korán kell érkeznünk, hogy jó helyünk legyen. A szombatot kerüljük el… vagy inkább mégse? Nagy a kavarodás, zenészek és pantomimesek lepik el a belvárost. (No meg persze ázsiai turisták.) Igazi gyöngyszeme Ausztriának ez a város.

Tisztán látom magam előtt a teret, ahol a kávéház áll, mellette a boltokat, bankot, szökőkutat.

Macskakövei csendesen figyelik a történéseket. A legkívánatosabb ruhákat mindig azon a környéken fedeztem fel, és ezeken a legkívánatosabb ruhákon láttam meg a legdrágább árcetliket is. (A soha sem kategória.) Ha már az áraknál tartunk, naná hogy a kávét is aranyban mérik! Egy sima expresszó is két euró felett van (Debrecenben legutóbb százharminc forintért ittam egy csészével, míg odakint alkalmasint hatszázat is elkérnek érte… Ezt még emésztgessétek egy kicsit.)

Salzburgban mindegy hány százan tolonganak a kirándulók, mennyire rossz az idő, a helyiek mégis nyugodtak és derűsek. Persze az a jólét, amelyben élnek, jó alapja egy olyan létformának, ahol nem kell aggódnod azon, hogy lesz munkahelyed, otthonod, egzisztenciád és egyéb hasztalan apróságok… Bár nem szeretnék társadalmi, gazdasági különbségeket boncolgatni, de ezt sajnos nem hagyhatom figyelmen kívül.

Néhány hónapot töltöttem ott, és mindennél jobban szerettem az óváros keskeny utcáit járni, millió meg egy fényképet készíteni, és figyelni: lehet ezt másképp is csinálni. Ugyanezen a véleményen volt Janelle McCulloch, azzal a különbséggel, hogy ő Párizs utcáiért érzett lelkes rajongását emlegette Párizsban az élet című regényében.

Janelle ugyan Ausztráliából származik, de a földrajzi távolság nem akadályozhatta meg kreatív, nyüzsgő személyét abban, hogy felkeresse Európa nagyvárosait. Habár írással, fotózással, blog és magazinszerkesztéssel is foglalkozik, leginkább a stílusszakértő a jó szó sokoldalú tevékenységére, amely a belsőépítészeten át egészen a kertépítésig terjed. Tizennyolc könyvet jegyezhet eddig, amelyeken mint szerző vagy fotográfus dolgozott (vagy mindkettőként). Mindazok kedvüket lelik munkásságában, akik szeretik a kávét és a croissant-t. Együtt vagy külön.

Szabó Magda 2012

Emlékezethely, vagy amit akartok

(töredék N. M. nyomozóőrnagy naplójából)

Nem mellesleg Laurának, barátságáért és ötleteiért

A történet szempontjából nem hasznos, egyáltalán nem nyomozati, de kétségkívül érdekes anyag:

Ha az ember elhiteti magával, hogy írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek szánta a sors, akkor pályafutása alatt legalább egyszer ihlethiány fogja megihletni. Ha a többi, magát írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek képzelő barátai is elhiszik róla, hogy az illető magát írónak netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek hiszi, akkor meg végképp meg van pecsételve a sorsa. Én, nem hiszek el magamról semmit, és magukat írónak netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek képzelő barátaim sincsenek. Mégis meg vagyok átkozva, mivel tényleg ihlettelenséggel küszködöm, mondanivalóm nincs, gondolataim elhagytak, a határidő nem ösztönöz munkára, sőt az iróniám sem a régi már. Ez pedig csakis neki és nem másnak köszönhető.

Jelentés G. H. rendőrfőnök asszonynak:

Jól emlékszem arra a napra. Találkozónkat X járás Y városkájának Z kávézójába beszéltük meg. Fogalmam sincs miért ott akart találkozni, ezt soha nem sikerült megkérdeznem tőle. De a szörnyű valóság az (már elnézést a személyeskedésért), hogy halálom óráján bizony nem fog bántani, hogy nem kaptam választ a kérdésemre, sokkal inkább zavar a tény, hogy nem vágtam fejbe egy bárszékkel a kérdéses személyt. Elvégre X járás Y városkájának Z kávézója semmiről sem tehet.

Kellemes, meleg nyári nap volt. Álmaimban. Az „elviselhetetlenül forró” jelzős szószerkezet talán közelebb jár az igazsághoz, de be kell valljam, még ez sem fedi teljesen a valóságot. Üvöltött az Afrika felől fújó, fullasztó sirokkó, a padokon pihegő, főtt rákoknak látszó emberek köré izzadtságtócsák gyűltek. Ó boldog, globális-felmelegedés előtti idők!

Minden erőmet a vele való találkozásra tartogatva baktattam a főtéren Z kávézó felé, közben legyezőmmel próbáltam magam hűteni. Hasznos dolog ez a legyező, hiszen 45 fok helyett csak 44 és fél foknak érzi a hőmérsékletet az ember, ráadásul segít elhajtani a keselyűket is, akik a közelgő, hőguta általi halál fennforgó esetére várnak epekedő csőrtartással. Ahogy ráérősen ballagtam (na, jó legyünk reálisak, vonszoltam magam) az enyhet adó sátras terasz felé, ki kellett kerülnöm egy tevekaravánt, aminek a vezetője kétségbeesetten érdeklődött a legközelebbi sivatag felől. Ahogy fogalmazott, ott is jobb idő van, mint ebben a borzalmas városban.

Mindenféle kéjes és hamis várakozás ellenére is sikerült eljutnom Z kávézó teraszáig, senki nem lőtt hátba, senki nem próbált meg kirabolni és arab törzsek sem törtek bimbózó életemre. Sőt, minden incidens nélkül leültem egy székre, persze csak azután, hogy lesöpörtem róla fél kiló homokot. Különben igen különösnek tartom, hogy a szélességi kör negyvenhetedik fokán kaktuszok nőjenek, de Y városkában minden megeshet.

Mivel akkori küldetésembe nem vágott bele „A vendéglátóipari egységek minőségellenőrzése” álnéven elhíresült titkos akció kivitelezése, nyugodtan tűrtem, hogy a lengén öltözött pincérnő kiszúrja a szemem egy forrón gőzölgő, tökéletesen jégmentes jegeskávéval. A romlott tejet már meg sem említem.

A kérdéses személy nem érkezett meg. A várakozás ideje alatt sikerült a tavasszal ellógott társadalmi munkát bepótolnom. Megmentettem egy kislányt a szökőkútba fulladástól (az apja szerint csak le akarta szegény gyerek hűteni magát), vettem a város koldusától egy csokor virágot (ami már akkor haldoklott, mikor leszedte, nemhogy mikor eladta, mármint nem a koldus, hanem a virág), megsimogattam két bolhás kutyát (feleségem bolhacsípései igazolják a bolhák jelenlétét) és igyekeztem nem feltűnően türelmetlenkedni.

Pontosan két órával a megbeszélt idő után egy vak, petrezselymet áruló kislány lépett az asztalomhoz és egy levelet tett az asztalomra. A levél felfedi, hogy a kérdéses személy miért nem jelent meg a megbeszélt találkozón és a tőle kért információkat is megadja, habár rejtjelezett formában. A kódot kollegáink még fejtik. A levél a jelentéshez mellékelve megtalálható. Ezúton kérem G. H. rendőrfőnök asszonytól rendes évi szabadságom kiutalását. Az Y városban tett megterhelő látogatásra hivatkozva jelentkezem az idei „Rendhagyó Nyomozói Járulék” átvételére is.

Levél, amit a vak, petrezselymet áruló kislány adott át N. M. nyomozóőrnagynak:

Tisztelt Uram!

Az Ön által kért információkat nem áll módomban személyesen eljuttatni magához, mert üldöz a Kortárs Irodalomnak nevezett bűnbanda. Sajnálatos módon, Magdalena Taylor tetteiről nem számolhatok be Önnek saját életem kockáztatása nélkül, de ha megfejti a levelemben álló kódot, akkor mindent meg fog érteni. Az Ő élete mindnyájunknak sokat jelentett, meg kell őriznünk emlékét mindhalálig! Remélem Ön is rájön erre.

Maradok tisztelettel: Ihlet

A kód: DEENKBTEK D1/SZSK ISBN 963 15 2702 6

A történet szempontjából nem hasznos, egyáltalán nem nyomozati, de kétségkívül érdekes anyag:

Bizony, ha az ember elhiteti magával, hogy írónak, netán rosszabb/jobb esetben (kéretik ízlés szerint eldönteni) költőnek szánta a sors, akkor pályafutása alatt legalább egyszer ihlethiány fogja megihletni. Én, nem hiszek el magamról semmit, de vártam őt. Nem jött el.

Szabó Magda 2012

Kimenők

A történet természetesen teljesen fiktív. Bármiféle egyezés a valósággal csak az elme hetyke, bolondos játéka.    

A kék lankán rózsaszín gyapjas, bégető csorda iszkolt lefelé, nyomukban háromlábú terelőkutyával. Az ég szürke volt, mint mindig, ám ez mégsem riasztotta el a bolyhos fákat a növéstől, az embereket a szorgos munkától. Normann féltve őrizte nyáját, nehogy elragadják a kisebb és gyengébb példányokat a környéken ólálkodó ragadozók. Néha elmélázott az ég szürkeségén, a távolságon közte és a fekete csillagok közt. Vajon meddig terjed az élet? Vajon laknak mások is valahol messze az ég fölött? Így mélázott Normann, de nem sokáig, mert egy becsapódó meteor elpusztította az általa ismert világot.

– Fúj, belenyúltam valamibe! Te jó ég, ez mióta rohad a fiókban? Meg úgy egyáltalán, mi ez? – Anna undortól elborzadt fejjel húzta ki kezét a fiókból, amiben valami kékes-rózsaszín pici plüss fityegett. Legalábbis a penésztől inkább tűnt annak, mint valaha is emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszernek. A szoba többi lakója Anna keze köré gyűlt, és undorral vegyes érdeklődéssel méregették a zsákmányt. Kriszta egy nagyon lassú mozdulattal meg is bökte.

– Szerintem ez már nem ehető – nyilatkozott.

– Na, igen. Sikerült megdöntenünk a pislogó szalámi rothadási rekordját – bólogatott szakértői tekintettel Vera.

– Inkább engedjetek ki a mosdóba, azt hiszem, le kell fertőtlenítenem a kezemet. Ja és segítenétek megkeresni a piros körömlakkot? Ahogy elnézem, a fiókban minden lakik, csak az nem – szólt Anna, majd a lehető legmesszebbre tartva magától a kezét, amiben az elpusztított penész-civilizáció romjai hevertek, a fürdőhelyiség felé vette az irányt.

Persze a penész nem volt új jelenség a kollégiumban. Ott lapult a legtöbb csempén és a vécék falán, sőt, a hatalmas közös hűtő is büszkélkedhetett már néhány új élőflórás galaxissal. Különösebb felújításra nem volt pénz, a takarítónők meg idejük nagy részét azzal töltötték, hogy szidták a nevelőtanárokat, amiért azok szidták őket, amiért nem dolgoznak. A szobák ifjú lakóinak meg ezer sokkal fontosabb dolguk volt, mint élhető és higiénikus környezetet teremteni. Ilyen volt például a szerelmi bánat, amiből mindig mindenkinek jutott, mert képes vírusszerű módon terjedni a kollégium mind a hat emeletén át.

A szerelmi bánat egyetlen tinédzserek által ismert ellenszere a vodka volt. Beszerzése nem volt egyszerű, mert a nevelőtanárnak álcázott gonosz mostohák folyton próbálták megakadályozni a dezodorszagú Hófehérkék alkoholizálását, sőt gyakran az épületből való kijutását is. Persze a háromszáztizenötös szoba lakóit nem kellett félteni. A három serkenő mellű gimnazista lánylurkótól nem sajnálták a merészséget és talpraesettséget, még ha néha szimplán ostobaságnak is tűntek ezen adottságok.

– Menjünk cigizni – nyögte Anna, aki immár penészmentes kézzel és száradó piros körmökkel heverészett ágyán. A lányok mély egyetértésben várták, melyikük mozdul meg előbb. Egy fél órás lajhárverseny után már útban is voltak a dohányzó felé. Na, nem mintha lett volna tizennyolc éven aluliak számára kijelölt beltéri dohányzóhely egy leánykollégiumban, de még a legbutább csótány is tudta, hogy aki a legutolsó budi felé veszi irányát, bizony nem pisilni fog. Anna a vécéfedélre ült, Kriszta az összeégetett tetejű lila kukára huppant le, Vera megelégedett a hideg csempével. A sárga, csikkekkel összegraffitizett falak közötti helyet hamarosan füst, trécselés, és mindenféle állathangszerű vinnyogásokból összeverbuvált röhögés töltötte meg.

– Na de még hogy Bélának hívták, az egy dolog, de akkor aszongya: nem fájt? Mondom micsoda? Erre ő: há’ amikor pofára estél az égből, te angyal! Mondom, ha legközelebb béna csajozós szövegeket lopsz a netről, legalább memorizáld rendesen! Erre néz rám, szerintem fogalma sem volt, mi az, hogy memorizál! – erre szintén harsány vihogásban törtek ki. Kriszta vonzotta a bukott szakiskolásokat, mint sárga póló a muslicákat, ettől függetlenül a világért sem vett volna fel kevésbé dekoltált felsőket.

– Túl jó a csöcsöd, baszod – vonta le Anna a konklúziót a hallottakból, miután kisírták magukat a röhögéstől – De a lényeg, hogy kimenőt kell kérnünk ma estére. Melyik filmet is nézzük meg? – Természetesen eszük ágába sem volt moziba menni, de ezzel az ürüggyel nagyobb esélyük volt engedélyt kapni az esti kimaradásra, mint azzal, hogy szeretnének kocsmázni egyet.

– Az a baj, hogy szerintem már mindegyiket láttuk… Ajjaj, ez Rózsa néni lesz.

Rózsa néni volt a harmadik emeleti nevelőnő, közeledtét tűsarkújának kopogásából lehetett felismerni. Annyira még nem volt néni, de azért kikezdte már a kor – szemhéjráncaiban összegyűlt a kék festék, dekoltázsa barázdált volt, hátsója hízó félben. Mindezt nevéhez méltóan virágmintás ruhákkal, valamint nagyon fura színűre festett, tupírozott hajjal igyekezett leplezni. Sikertelenül. Mikor belépett a lányok szobájába, akik addigra már visszaosontak helyükre, orra sznob fintorba rándult a látottaktól.

– Lányok, meg fog enni titeket a kosz. Ha ideszarnék a szoba közepébe, tán az se tűnne fel. Pakoljatok össze, de gyorsan – majd kiviharzott, olcsó parfüm szagát hagyva maga után. Valójában tényleg kifogásolható volt a szoba rendjének állapota, különös tekintettel arra, hogy nem is igazán volt a szobának rendje. Melltartók és használt bugyik hevertek a padlón, mindhárom ágyban halmokban állt a koszos zsebkendő, acetonos vattapamacs, üres kólás flakon. Az előtéri kukából folyt befelé a szemét, az ablakpárkányok elmosatlan ételesek és megfeketedett aljú bögrék sorakoztak. Rózsa néni határozott kritikájára reagálva Vera filctoll után kezdett kutatni, majd kiírta egy hatalmas papírlapra: „A zsenik uralkodnak a káosz felett”.

– Ezt neked – dünnyögte, miután kicelluxozta a magasztos idézetet az ajtóra.

Az egyébként mindennapjaikat kísérő affér után újult erővel tudtak a kimenőszerzésre koncentrálni. Este hétig akár Rózsa néni is engedélyezhetné a kollégiumtól való távolmaradásukat, de a vodkának azért kell egy kis idő hatni, szóval a cél a tizenegy óra, de minimum a tíz volt. A három lány álmát így csak egyetlen személy tudta megvalósítani, a kollégium igazgatója, Helga néni. Tőle kellett kimenőt kérniük.

Milyen egyszerűen is hangzik, nem? Mint amikor a mesében olvassuk, hogy a messziről jött nevenincs ifjú legyőzte a hatalmas sárkányt, így elnyerte a királylány kezét, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Épp csak az olyan részek maradnak ki az efféle történetekből, mint: az ifjú szemét kimarta a verejték, feje fájón lüktetett a barlangban. Harc közben a sárkány több helyen testébe mélyesztette karmait, mérgétől a sebek állandóan gennyedző kelésekké váltak. Az ifjú három ujját és egyik lábfejét vesztette el a csatában.

Szóval az ilyenek kimaradnak. A nehézségek. És Helga néni sajnos éppen csak annyiban különbözött egy sárkánytól, hogy… Nos, igazán nem sok mindenben. Szellőzetlen irodájában a pállás szagának árnyalatai és hő szállingóztak. Ő valahol az iratokkal, könyvekkel és elkobzott tárgyakkal teli dobozok mögött rejtőzött. Csakis nagy jutalom reményében merte megkörnyékezni bárki is, és sokan áldozatául estek. Ezek a szerencsétlenek megszégyenülve, egyenként leordított hajszálakkal kulloghattak vissza a szobájukba, hogy utána napokig agonizálhassanak. Mindenféle mítoszok keringtek Helga néniről. Állítólag egyszer leordított egy diákot, aki ettől spontán elkezdett menstruálni, pedig fiú volt. Egy másiknak kihullott két fogtömése is, mire kijött az irodából. Ám a tanárokat sem kímélte. Felnőtt nők ordítoztak az anyukájuk után. Egyszer az egyikük kézzel levert egy falnyi csempét. Helga néni nem viccel.

Mindennek tudatában a háromszáztizenötös szoba hősei mégis úgy döntöttek, hogy megkísérlik a kommunikációt. Persze nem volt könnyű eldönteni, hogy ki kezdeményezzen.

– Anna, te beszélsz – jelentette ki Kriszta.

– Lópikulát, azt! Sorsot húzunk – majd sorsot húztak. Anna fog beszélni.

Miután elszívtak még egy cigit és kellően beparfümözték magukat, hogy elfedjék a szagát, remegő gyomorral, kimenőkönyvecskéjüket ronggyá szorongatva indultak el az igazgatói iroda felé. Még öt lépés, még három, még egy…

– Jó estét csókolom Helga néni – hebegte Anna.

– Na, mi van lányok, he? – a termetes asszony fejét két kézzel vakarva ücsörgött íróasztala mögött. Kopott Donald kacsás pólójában látva elképzelhetetlen volt, hogy kerülhetett egy intézmény élére, illetve az is, hogy maradhatott ott már majdnem harminc éve.

– Sze-szeretnénk ma este moziba menni ezért szeretnénk kimenőt kérni este tizenegyig ha tetszene-e adni mert szeretnénk egy filmet megnézni ha megengedni tetszik és tegnap kaptam egy ötöst matekból Vera meg egy négyest kémiából – darálta le Anna, akinek vagánysága most csak egy pici, jelentéktelen zsírpaca volt Helga néni pólóján. Kriszta és Vera igencsak csendben várták a reakciót, mert valahogy nem így volt begyakorolva az előre begyakorolt szöveg. Szerencséjükre Helga néni csak morrantott egyet, majd aláfirkantotta a kimenőkönyvüket.

– Szerintem már megevett vagy négy kollégistát. Biztos néhány zenészt a hatodikról, gyanús is volt a csönd – elmélkedett Vera.

– Repesek – pislogott még mindig sokkos állapotban Anna.

– Na, csajok, akkor készülődjünk! – Kriszta egyből elkezdte kirámolni ruháit az ágyra. Természetesen egyiküknek sem volt egy normális felsője sem, hogy a cipőkről ne is beszéljünk. Aztán smink, hajlakk, még egy utolsó cigaretta a budiban…

Ahogy fogytak a vodkák és a hátralévő percek a kimenő végéig, úgy lettek a lányok vidámabbak és a város sötétebb. Hazafelé az út lassú szlalomban telt. Egyszer meg kellett állniuk, mert Anna hirtelen lendülettel rávetődött egy padra, és fejét hátracsapva röhögött.

– Heee, mi bajod, asszony? – kérdezték a többiek kissé nehézkesen artikulálva.

– Semmmiii… De ha most becsapódna egy meteor… Még az is annyira rohadtul vicces lenne!

Szabó Magda 2012

Betörőt fogunk

Biztos sokan egyetértenek azzal a közhellyel, hogy a legjobb történeteket maga az élet, a spontaneitás szüli. Vagy, hogy akkor hihető a sztori, ha legalább egy csöpp igazság van benne. Ennek fényében szeretném leírni egy emlékezetes gyermekkori élményem.

Már hárman voltunk testvérek, a legkisebb Balázs már négy-öt év körüli lehetett. Mivel mindhárman három évenként következő, tervezett gyerekként jöttünk a világra, ez után azt se nehéz kiszámolni, hogy én, a legidősebb az általános iskola alsó osztályának padjait koptattam.

Az ominózus esemény egy átlagos késő délután történt, amikor már beindult a nálunk pancsi programnak nevezett hosszas folyamat, amikor is három gyermek és két felnőtt fürdött meg. Édesapám akkor külföldön tartózkodott, így édesanyám volt a mindenes, aki persze engem bízott meg kisebb-nagyobb teendőkkel, mint Kisanyukát.

Mi tehát már a pancsi program kellős közepén tartottunk a testvéreimmel, amikor édesanyámnak sürgősen le kellett ugrania a kisboltba. Engem bízott meg a felügyelettel, s ő húsz percre elrohant. Ez a rövid idő is izgalmasan telt.

Bezárkóztunk a fürdőbe, segítettem lefürdeni a kicsinek, és játszottunk, vihorásztunk.

Jókedvünket hangos kopogtatás szakította félbe. Valaki kétszer is erősen megzörgette a bejárati ajtót. Nekem erre rögtön eszembe jutott az összes gonosz betörő, aki telefonálással és kopogtatással ellenőrzi, hogy van-e otthon valaki. És az émelyítő, hányingerkeltő cukros bácsik, akik csupa helytelen dolgot művelnek a gyerekekkel, mint ahogy azt már, mint felvilágosult gyermek tudtam.

A gyanú azonnal átragadt a két öcskösre. A fürdőbe elzárkózva hallgatóztunk, van-e már idegen a lakásban, feltörték-e már az ajtót? A tévét akarják, a videó lejátszót, a számítógépet? Egyedül van, vagy többen jöttek? Óráknak tűnt, amíg erről vitatkoztunk, és aztán arról, hogy kimenjünk-e a fürdőből, vagy várjuk meg inkább Mamát? A fiúknak már kihűlt a fürdővize, mert nem telt meg a kád, viszont nem mertük tovább ereszteni a meleget, nehogy a hangja elnyomja a betörés zaját.

Én komolyan féltem, mert édesanyám és a nagymamám korán felfegyvereztek gyanakvással és bizalmatlansággal, s álmomból felkeltve is elmondtam volna az aranyszabályokat, miszerint idegennel nem állunk szóba, nem ülünk az autójába, és nem nyitjuk ki neki az ajtót. Bence, a középső még mesei daliaként látta magát, akinek semmi nem állhat az útjába, hiszen Jerry is simán elveri a nála sokkal nagyobb Tomot. Bárki jön be a lakásba, ő lekaratézza, aztán jönnek a rendőrök, megdicsérik, és kitüntetik őt. Balázs, a kicsi ellenben úgy tekintett ránk, mint félistenekre, minden egyes szavunkat halálosan komolyan vette. Így nem meglepő, hogy törölközés közben mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Domi, én félek.” Igyekeztem megnyugtatni, illetve közben már védekezési lehetőségeket latolgattam. Kieszeltünk egy tervet. Először is fegyverekre van szükség. A fürdőszobában szerencsére volt tisztítószer, azt mint vegyi fegyvert magamhoz vettem. Gondoltam, ha valaki megtámad, a szemébe nyomom a Flóraszeptet. Ez persze nem elég. Megállapodtunk, hogy kiosonunk a fiúk szobájába, ahol gyorsan pizsamába bújunk, Bence pedig előkeresi az egy kilós súlyzóit, amit majd rádob a rosszfiúk lábára. Utolsó eszközként a kockás plédet vittük magunkkal, amiből a csapdát készítettünk. A tervet gyorsan és nagyon halkan teljesítettük. Csak suttogva beszéltünk, miközben tovább füleltünk, érkezett-e már betörő.

Igaz, ami igaz a kopogtatás után semmi különöset nem hallottunk, de ez nem csillapította izgatottságunkat, sőt az én fantáziám még fordulatosabb folytatást kreált, miszerint ez csak egy felderítő volt, az igazán félelmetes csapat rossz ember majd csak utána érkezik. Ezt mi nem várhattuk ölbe tett kézzel, ahogy Kevin se várt a Reszkessetek betörőkben.

Szokás szerint az én szobámba vonultunk vissza, miután összegyűjtöttük a muníciót. Ez a szoba volt többnyire az elképzelt játékaink színhelye, volt iroda és kastély, csata és rajzolgatás helyszíne. Ide vonultunk vissza, mikor azt játszottunk, hogy világhírű rocksztárok vagyunk, és a rajongók üldöznek minket, a hunyó is többnyire itt számolt, míg a másik kettő elbújt. A fiúk szobájában autózás, társasjátékozás, hegymászás és fellépések voltak, hiszen az emeletes ágy szinte kínálta magát erre a célra. Ugyanakkor ott tartottuk a játékmikroszkópot is, így ez adott helyszínt a roppant titkos, tudományos génkísérleteinknek is (a Jurassic Park tudósaihoz hasonlóan mi is a dinoszauruszok felélesztésén munkálkodtunk, csak itt nem halt meg senki).

Visszatérve a betöréses esetre, fedezékbe vonultunk a szobámba, és a kockás plédből igyekeztünk hálót fabrikálni, ami majd csapdába ejti a betolakodót. Nos, ez nem nagyon sikerült. (Amihez nagyban hozzájárult a tény, hogy a pléd hosszabbik oldala is épphogy meghaladta az egy métert.)

Kis ideig nyugton maradtunk, és leskelődtünk a folyosóra, hátha elkapunk egy gazembert. A kisebbik öcskös biztonságban volt a szobában, szerencsére nem ijedt meg annyira, hogy pityeregjen. A nagyobbik azonban bandavezérnek érezte magát, aki a csatába vezeti a bajtársakat, ezért ragaszkodott hozzá, hogy üssünk rajtuk. „Ne várjuk meg, míg megtalálnak minket!” Így libasorban egymás után kiosontunk a szobámból, s magunkhoz képest csendben és óvatosan lopakodtunk a nappalihoz. A két fiúnál egy-egy súlyzó, nálam a Flóraszept. A tükröket használtuk elő-felderítésként, és mindegyikben megvizslattuk a sarkokat meg a szobákat. Türelmesen haladtunk előre.

Ám rajtunk kívül senki más nem tartózkodott a lakásban. Senki. Sehol egy betörő. Fellélegeztünk, bár a titokzatos kopogtató rejtélye még mindig ott lógott a levegőben. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a rendes tevékenységeinkhez, vagyis mesét néztünk és játszottunk. Kicsit később édesanyám visszatértével pedig kiderült, hogy ő kopogtatott, figyelmeztetésképpen, mert túl hangosak voltunk a fürdőszobában…

Pennázó

A negyedikesek

Sok szemüveges gyerek ült körülöttem az iskolában,
ami félelmetes volt, mert akkor láttam először, hogy
ilyen van, hogy a szemeik nem igaziak. A cigányok
rendesen néztek ki, és ők beszéltek is velem, persze
nem szépen, mert az én szüleim sem voltak tanárok.
Néha eszembe jutott, hogy csak a szemeim miatt
játszottak velem. Ha az enyémek sem lettek volna
igaziak, a szép hajú tanító néni is megvédett volna,
amikor a barna szemű lányok leköpdöstek az iskola
udvarán.

Pennázó

Lebegés

A közelben senki sincs. Csönd van, csak a múló idő ketyegése tagolja semmittevésemet. Kintről tompán hallani a szél fütyülését, belülről pedig saját levegővételeimet. Az ablak rosszul zár, így az egyre erősödő szél olykor besurran a réseken. Beszívom az újonnan jött hideg illatot. Megborzongat.

A félelem végül kiűz a szobából: a szabadba. Lassan járok, követem a hűvös fúvásokat. Nem tudom, hová vezetnek, csak keveset látni. A köd egészen rám telepszik, olyan makacsul, hogy homályát az utcalámpák fénye sem képes feloldani.

Egyre lassulok, lábaim elnehezednek, mintha vízben járnék. A szél már mögöttem halad és toszigál előre, pedig talán tanácsosabb lenne visszafordulni…

Sehol senki, még magamat sem látom igazán.

A fehér ködmasszából a távolban valami sötét látszik: szabálytalan köralak. Előttem vagy alattam – nem tudnám eldönteni, csak a távolság bizonyos. Célirányosan haladok a fekete paca felé. Mellőlem súrlódást hallani, mintha többen csoszognának a közelemben. Ez is bizonytalan. Lehet, csak a köd tömte be a füleimet és vezetett félre, mert hallásomon kívül más érzékem nem ad hírt útitársaim jelenlétéről.

A sötét folt mindenesetre vészesen nő, ahogy közeledem.

Most nem teszek semmit. Nem érdekel, mi történik körülöttem. Már ha egyáltalán történik valami…

Itt vagyok.

Ha még egyet lépek, akkor sötétségbe kerül a lábam. Letérdelek, majd megérintem – a felület gyűrűket rajzol az ujjhegyem köré; valamiféle tó lehet. Közben a köd is ritkulni kezd, már egészen rálátok a tóra. Az egész víztömeg egybefüggő sötét feketelyuk. Belemerítem a karom, de nem ütközöm semmiféle akadályba. Bosszantóan mélynek tűnik. Félek még jobban belemerülni. Kissé megkavarom, némi koszos port látok, egy árnyalattal sötétebb, mint maga víz.

Távolról locsogást hallok. Hullámok kezdenek jönni felém, a hátukon egy kosarat szállítanak. Elém lökik, mire a kosár a partfalba ütközik. Belekukkantok, de semmi: teljesen üres. Csak az alja szokatlanul fekete, nyilván a víztől. Alulról mintha már emésztődne. Sok hasznát így nem tudom venni, hiszen majdhogynem lyukas, bármit raknék bele, azonnal kihullana. Inkább tovább megyek, körbe szeretném járni a tavat, vagy mocsarat. Inkább mocsár, mert sűrűbbnek tűnik, ahogy egyre oldalra araszolok.

Pár lépéssel odébb már látom, sártengerré sűrűsödik a tó. A közepe felől csobogást hallok, kavarodást: zajt. Félve emelem a lábamat a képlékeny felület felé, de a kíváncsiságom elhatalmasodik rajtam és rálépek a mocsokra. Nagyon sűrű. Nem süllyedek bele, legalábbis nem azonnal. A hang irányába tartok. Kezd felerősödni, már egészen tisztán kivehető: kacagás.

Nemsokára már arcokat is látok, vihorászó emberek fürdőznek. Ujjal mutogatnak rám.

– Valami van a homlokodon. – mondja egyikük öklendezve. – Valami van a homlokodon!! – hosszú köhögés, majdnem belefullad a saját röhögésébe. Megtapintom a kérdéses helyet, ragacsos valamibe merül az ujjam. Igaza volt. Sáros vagyok.

Ők is azok. Teljesen.

Mutogatok én is. Mintha nem tudnék beszélni. Persze tudok, csak talán értelmetlen. Meg sem hallanák…

– Ez gyógyít! – üvöltik felém – Menj haza!

– Hova? – ezt már hanggal együtt kérdezem. Megint nevetnek. Nem bánom. Nekem azt a tanították, hogy a cirkuszban is mindig a bohóc a legügyesebb, vagy okosabb. Körbejáratom a tekintetem rajtuk, hátha valakivel értelmesebb társalgásba bonyolódhatnék. Egyikük magasnak tűnik, még így merülten is. Legalábbis nálam mindenképpen magasabb. Azt hiszem…

– Mit csinálnak? – kérdezem.

– Gyógyulnak. – mondja és nevet, de legalább nem öklendezik. Szimpatikus.

Újra hallom a csoszogásokat, és mellette a csobogást, most egymást próbálják túlharsogni. Követem a hangot. Pár méterre előttem egy alakot látok, aki az arcát mossa, pontosabban szólva inkább koszolja, hiszen minden alkalommal, amint a kezét az bőréhez érinti, egyre sötétebb lesz. Rám néz, csak a szeme világít ki a mocsokból. Ráhagyom, hadd mocskolódjon csak, otthon nekem sem engedik, legalább itt nem szól rá senki. Rám se. Éppen bele is mászhatnék. De minek? – Mert megtehetem.

Még nincs itt az ideje. Sötétedik. Ránézek az órámra, csak a karomat látom, mert nincs itt az idő. Még nem. Visszanézek, az előbbi mocskos nő már derékig a vízben lubickol. Barna lucskos növények lógnak a karjáról, még beljebb megy, aztán eltűnik.

Már állatokat is hallok: békát meg tücsköt. Zúg a fejem. Lüktet belülről…

Megint karistolás. Belülről.

Valaki bogarat ültetett a fülembe. Az rágja befelé magát folyamatosan az agyamba, tán a ködöt is azért látom. Biztos felzabálta az agyam azon 10%-át, amit állítólag az emberek gondolkodásra használnak, ha a többi 90-re szorulnék, tán még repülhetnék is.

Akárhogy is, jelen helyzetemben nem sokat érek. Kivéve persze azt a bogarat, neki én adom az életet. Én táplálom a hülyeségeimmel.

Mindegy. De fáj…

A fejem is, ahogy emésztődik. Már egészen be lett lakva.

Talán a mocsártól eltömődne, megfulladna az a kis élősködő. Bemegyek, derékig, majd nyakig és tovább.

A mocsár melegít, nem érzem a hideget, a széltől már nem borzongok. El sem süllyedek egészen, olyan sűrű a mocsár. Beszívom a melegséget.

Jobban vagyok: a bogárka megdöglött.

Pennázó

Férfivá marva

Egymásnak feszülő ősi istenek a dzsungel fölött. Fogaik között fából faragott nyelvek – zsinegdarabok. A fölakasztott moszkitóhálók felröppennek az ágyakról, és baljós kísértetként forgolódnak a fák mögött. Egy hatalmas pók órát sző az egyik ágra: mutatói pörögnek, amitől rögtön megöregednek, és holtan esnek össze a közelben kódorgó vadállatok.

A faluban férfivá avatás zajlik. Valóságos dárdaerdő csiklandozza az ég éjtől vemhes hasát. Egy leterített víziló vérében mossák kezeiket a tűz körül forgolódó vadászok; fülükben, nyakukban, mellbimbójukban egymáshoz koccannak a csontkarikák. Hamarosan elővezetik az ifjakat. A tizenöt éves néger fiúk reszketve lépnek ki a kunyhókból, mögöttük édesanyjuk integető, telt keblű alakja – arcáról a megszáradt könny vakolata pereg.

A fiúkat felsorakoztatják a főtéren. A ceremónián egyedül férfiak vehetnek részt, ennek kiszűrésére mindenki teljesen pucér. Az arcokat azonban törzsi maszkok takarják: vicsorba torzult ősi isten-arcok, krokodil-maszkok, felsíró csecsemő orcák, véres denevér pofák, megkínzott menyasszonyok rózsatövis-sebzett pofija, az Aligátorvadász magánycsikk gyújtotta arca, az erdei lények visító, acsargó pofázmánya, egy vonagló orvos szúnyogkortól lázlobbant tekintete.

A barna virágcsokrok és a madarak – a szív döglött muslica – hangtalan földek. A kígyók kitört méregfogai feketére égett gyufaszálak. Meleg gyöngyök: a fáklyák reszkető fényében ijedten csillannak a fiúszemek. A maszkos férfiak vödröket hordanak a falu terére, benne fekete hangyák izegnek – fekete csillanás – apró kitingolyók koccanásai. Nagy, reszkető kupacba öntik a rovarokat. Micsoda bolyok ezek! Fiúk, aki egy ilyen bolyt meghág, egyből férfi lesz! Persze, hogy vonakodnak ettől a próbatételtől a legények. De melyikük ne akarna végre felnőtt lenni?

ez itt kard – oltár – törött evező – komorzöld csiganyál csöppen a nyelvekről. A kínok panírja. Véres, mákos spermacsomók – átordítani az éjszakát, a hangjuk pont olyan, mint száz bivalyé, akik most tapossák a földbe az isteneket. Az ősi mellekből csöpögő bánat szürcsölőinek sírása ilyen. A virágszirmokba zárt rontó démonok sikoltása ilyen.

A fiúk meztelenül a hangyabolyban hemperegnek, a felnőttek közben vad kacagásba kezdenek – nevetésük elkeveredik a sok jajjal és jujjal. Ahogy rázza őket a vihogás, lehull róluk az álca: a maszkok érett gyümölcsként a földre pottyannak, és kislány arcok kerülnek elő mögülük. Micsoda átverés! A lábuk között egy kövérre hízott pióca fityeg, két csigaház fölött – férfiaknak adták ki magukat a kislányok, hogy megvicceljék bátyjaikat. A fiúk tagja vörösen izzik a csípésektől. A szemükben haragrózsa bontja ki szirmait, ahogy húgaikra néznek. Azok ijedtükben hátrálni kezdenek, és még a dárda is kiesik a kezükből.

A fiúk odaugranak, és elkobozzák a fegyvereket. Az égbe fúrják, üvöltenek, majd megindulnak a lánykák felé. Azok riadtan futnak szét az éjben, be az erdőbe, a nedves levelek homlokuknak csapódnak. A legények utánuk vágtatnak, mint a felbőszült vadkanok; meztelenül rohannak át az éjszakán, üvöltve. Pókháló-kattogás. Minden megtett ugrással változik testük: izmaik hatalmasra duzzadnak, az arcukon kihajtanak az első szőrszálak – sorban, egymás után – végül valóságos erdővé sűrűsödnek.

Sehol sincsenek már fiúk. Férfiak érik utol és teperik le a lányokat, akik maguk is kigömbölyödtek a dzsungelhajsza során: tömör, fekete melleiket markolásszák a szakállas bennszülöttek, majd a hajuknál fogva húzzák be őket egy óriáskígyó nyitott száján. A hatalmas hüllő sorra nyeli el a párokat; mikor az utolsó is besétált a torkán, óvatosan csukja össze állkapcsát. Mozdulatlan szemei üveggolyók. Felpuffadt hasából vad nyögések hangja szűrődik ki. Villás nyelvét öltögeti a holdra, miközben fel és le urgál nászgyomra.

fekete szellem – porból szőtt fogak  – mennykő pókháló – dárdaszakáll – a dzsungel keringője. zöld sós–nedves kavargó. lucskos lótuszok. elégni a bőrfényben. A dobok kiokádják lelküket. Majd elcsöndesedik az éj: egy dárdahegy vágja ki belülről az óriáskígyót. Mosolygó száj a nyílt seb – sorban sétálnak ki belőle a szakállas férfiak. Egymás széles vállát veregetik, és elindulnak, vissza a faluba. Hamarosan a nők is kikecmeregnek a széthasadt hüllőből. Véres hajuk arcukhoz tapad. Kéz a kézben andalognak haza; amerre járnak, apró spermacsöppeket hagynak maguk után – ezek a cseppek fehéren világítanak az éjben, akár a fényes bogarak – akár a varázskövek – akár a csillagok.

Akik a folyó hullámzását tapogatják. A zsebórákba mászott férgek. Az esős évszak veszi most kezdetét. A nők szépen kigömbölyödnek. A záporban mossák hatalmas hasukat. Törzsi dalt énekelnek, amikor meglepi őket a szülési fájdalom. A kunyhóban riadt tekintetű anyák segédkeznek: vödröket tesznek a vajúdó nők alá, akiknek a sikolyai szétszaggatják a falu fölött a felhőket. Fekete hangyák zubognak combjaik közül ezekbe a vödrökbe. A rovarok össze–vissza csípik közben belülről az anyákat.

A kunyhó ajtajában a férfivá cseperedett fiúk állnak. Húgaikon kacagnak, szakállas arcukon mozdulatlan elégtétel, rovarelégtétel, maszk-elégedettség. Péniszük vérrel telt pióca, tovább hízik és hízik a látványtól, míg le nem pottyan, hogy jóllakottan száradjon ki a porban.

A homlok kopoltyúja nem szűr tovább. Férfiak az éjben – lábuk között odaforrasztott óramutatók – hamisítványok – a nők sikítva szaladnak előlük – akit utolérnek, és meghágnak, az rögtön megöregszik, és elandalog meghalni magányosan a fák közé. A felhők felett, a csillagos égen, a spermacsöppek nyomán két nemtelen ősi isten feszül egymásnak – a nappal és az éj – lepottyant péniszük egy-egy halott óriáskígyó, amit belülről hasítanak szét most vérbő dárdahegyek.

Pennázó

morzsa

arcomra morzsált
a felhő téged
egy sárga konkáv
végtelen réten

tértem magamhoz
egy fűszálon ült
a kék nyugalom
a szél menekült

karórák jöttek
vekkerek mentek
delet ütöttek
és hemperegtek

a fák hintáztak
csüngtek a tájon
fehér tintával
szerelmes számot

rajzoltak sután
a gondolatok
és néztem bután
egy üvegfalon

át a kis vihart
amit  a hulló
falevél csikart
egy egérlyukból

rágcsáló mászott
ki és megette
arcomról ázott
morzsád helyettem

CéhKaptár

Asmodeus ügyfelei

Szent András havában történt. Olyan nap volt, mint a többi. Halványlila öltönyt viseltem, sötét bordó inggel és fekete nyakkendővel. Az időjárás az évszakhoz képest egész kedvező volt: száraz idő, ragyogó napsütéssel. Az utcán sétálva újra rácsodálkoztam az emberekre, akik vak legyekként zümmögtek tova a céljuk vagy céltalanságuk végpontja felé.

Betértem a kedvenc báromba, kértem egy mentalikőrös forró csokoládét majd leültem a kedvenc sarkomba, ahol rendszerint üldögélek, olvasok és merengek az élet dolgain vagy csak a semmin, a semmibe. A törzsasztalom körül két szék, a bejárat felé néző az én helyem, a másikra pedig az ülhet, aki engem keres azért, hogy választ kapjon.

Nem gyakran érkeznek érdeklődők, ami teljesen érthető, hisz nem könnyű rám találni. Nem vagyok benne a Kisokosban, sem a telefonkönyvben, sőt még Facebookon sem regisztráltam.

Na jó, van azért egy weboldalam.

Higgye el, vannak más, ezeknél kifinomultabb módszerek is, ha kapcsolatba akarnak lépni velem, amelyeket most nem részleteznék.

Bőrdzsekis, borostás, sasorrú fiatal férfi lépett be, még az ajtóban felmérte a terepet, majd tekintete megállapodott rajtam. Igen, ő lesz az.  Kért egy sört, majd odacsörtetett az asztalomhoz, és szó nélkül leült.

–  Szép napot. Ugye, ön Dr. Csillag Engelbert?

Közöltem, vele, hogy helyes a sejtése. (Bár ez természetesen nem a valódi, hanem a „művésznevem”.)

Hamar a tárgyra tért.

–  Tudni akarom, hogyan halok meg és mikor.

– Ezt az információt, csak ritkán szoktam megadni. Minden más, jövőjével kapcsolatos információt megadok, de ehhez az ismerethez nagyon nagy lelkierő kell. Igazából még senkinek nem adtam meg, azért is, mert az emberek, akik eljutnak hozzám, furcsa módon ezt nem is akarják tudni.

– Lelkierő? Higgye el, az van nekem. Nézze, igazából fogadtam egy ismerősömmel, akivel vitatkoztam ezen a kérdésen. Az én véleményem az, hogy mi vagyunk az urai az életünknek, nem lehetséges, hogy meg van írva valahol. A sorsomat én irányítom – az asztalra csapott – a döntés mindig az én kezemben van! Mindig! Hónapok óta gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne eldönteni ezt a kérdést, aztán egy ismerősöm hallott önről és a szolgáltatásairól. Aztán a honlapján láttuk, egyszerre csak egy embert fogad, és foglaltunk időpontot önnél, félóra különbséggel. A pénzt is átutaltuk, szóval doki, nézzen a jövőbe. No, nem mintha hinnék az ilyen abrakadabrákban

Utasító hangja kicsit rosszulesett.

– Nem vagyok jós – jegyeztem meg, csak tudom kezelni a Könyvet.

Elővettem a táskából Könyvet vagy, ahogy én nevezem: Darwint. Megsimogattam érdes, bolyhos fedőlapját, mire nyikorogva feltárult. Kitettem az asztalra. Ügyfelem csalódottan belelapozott.

– De hiszen ez üres!

– Ne kapkodjon! Tegye a szívkezét a lapra. A balját. A rövidített vagy a részletes verziót választja?

–  A rövidet! És csak a vége érdekel.

Darwin zümmögni kezdett és feltűnt a lapon egy díszes iniciálé, amelyet további sorok követtek. Ügyfelem élete.

Végighúztam a mutatóujjam Darwin gerincén, aki tudomást vevően vinnyogott egy halkat.

Ügyfelem kezébe adtam a könyvet.

Hangosan olvasni kezdett:

– Halála: Kilencvenhét éves korában éri a halál szerettei körében, oka végelgyengülés lesz viszont.

Dühösen visszadobta a könyvet, pedig más elégedett lett volna. Fehér villámok cikáztak a pupillájából felém.

– Ne higgye, hogy egy szót is elhiszek. Nem lehet megírva előre a sorsunk.

Mielőtt még bármit szólhattam volna, elrobogott. Darwin még nyitva volt, kissé remegett. Ügyfelem sorsa még ott volt, szép élet, bárki más örült volna neki. Csóválni kezdtem a fejem. Darwinban először láttam vesszőhibát. Egy közel ezer éves könyvnél előfordul, még ha jó bőrben is van. Ezután megtettem, amit ügyfelem figyelmetlensége miatt elfelejtett: lapoztam.

Úgy félóra múlva, egy őszülő, de még fiatal, bajuszos férfit pillantottam meg, aki félszegen téblábolt az asztalok között.

A másik.

Rámosolyogtam.

– Jó napot, izé… – kezdte nagyot nyelve.

– Már vártam önt. A barátja nem rég ment el.

Új kliensem arcáról lehullt a zavar.

– Igen, találkoztam vele és mesélte, hogy a Könyv szerint hosszú, boldog élete lesz. Úgy örülök, hogy az én véleményem igazolódott be. Az életünk meg van írva, és ha ismerem és tudom mikor mi vár rám, akkor felkészülhetek rá és minden félelemtől és bizonytalanságtól megszabadulok. Ez maga a boldogság számomra, még akkor is, ha már nincs sok időm hátra. De tudni akarom, hogy úgy készüljek.

– Nem szívesen mutatom meg, de ha felkészültnek érzi magát hozzá, semmi akadálya – mondtam.

Előkészítettem Darwint és ismét szűztiszta lapjait a bajuszos felé fordítottam.

Miután ráhelyezte kérésemre a bal kezét, odaadtam neki a könyvet. Arcáról fokozatosan fagyott le a mosoly, ahogy olvasta. Lapozott és lapozott és lapozott…

– Nem értem – mondta – talán segítene értelmezni.

Életének lapjain nem folyamatos sorok, hanem bonyolult, nehezen áttekinthető ábrák voltak.

– Nos, ez egy folyamatábra – közöltem – amely azt igyekszik megmutatni, az életében milyen halálokok és időpontok lehetségesek a döntéseitől függően. Hadd gratuláljak, úgy látom eddig 13 várható halálát kerülte el tudtán kívül. Hmm, viszont várható még jó pár száz.

Ezután elmagyaráztam neki, hogy nem viheti el, nem rajzolhatja le és  nem fotózhatja le a lapokat.

Teljesen összetört.

– Akkor elveszítettem a fogadást. Nincs előre megírva az életünk. Minden a döntésünktől függ. Retteghetek tovább, hiszen bármi történhet, bármikor.

Egészen megsajnáltam, ahogy meggörnyedve elsétált.

Mikor másnap egy férfi öngyilkosságáról olvastam az újságban (kiugrott a hetedikről) eszembe jutottak életéről Darwin utolsó sorai.

„Halála: Kilencvenhét éves korában éri halál szerettei körében, oka végelgyengülés lesz, viszont ha ezeket a sorokat elolvassa, öngyilkos lesz, csakhogy bebizonyítsa a maga ura a sorsának.”

Ezt a két esetet azért mesélem el önnek, hogy tisztában legyen a mellékhatásokkal és a kockázatokkal.

– De most akkor előre meg van írva, a sorsunk vagy nem? – kérdezi Ön.

Nos, erre csak azt mondhatom, embere válogatja. Kinek így, kinek úgy. Ha már azt akarja, hogy mondjak valamit.

Hogy megnéztem-e Darwinban a saját sorsom? Nem. Nem lenne értelme. Mondtam én önnek, hogy élek? Miért gondolja, hogy aki nem él, az okvetlenül halott? Túlságosan leegyszerűsítik a dolgokat maguk emberek.

De térjünk a tárgyra. Biztos, hogy akarja tudni a halálának módját és idejét? Nem akarja inkább, csak azt megtudni, hogy kicsoda élete szerelme és hogy hívják? Vagy, hogy sikerül-e a következő állásinterjúja? Ki lopkodja a postaládájából a reggeli lapot? Hová tűnt a kedvenc zoknija? Tőlem mindenre választ kaphat.

Míg dönt, hozok magamnak még egy mentalikőrös forró csokoládét…

CéhKaptár

Delirium tremens

fütyüld az arcomba
hogy nélkülem talált meg
a transzcendencia
és felfeslik újra most
egy rétegnyi nárcizmus
és misztifikálok
de te már kitanultad
magad belőlem
a bölcsesség már veled
és csonthidegre fázom
hogy mohón
elzárod előlem
amiért harcba szálltunk
a gyümölcsért félve
megkaptad de már
nem vágnád félbe

CéhKaptár

Rabságom naplója

Mielőtt

 

Karácsony éjjel, amikor éppen elkövettem, a zsandárok vagy a csendőrök, a Stille Nacht-őrök rajtam kaptak, s egyből bekaszniztak, fogoly lettem – perdix perdix – a hátsó ülésen fészkelődtem, mellettem ült John Lennon, illegális golyófogásért ítélték el később, meg Freddy Mercury, őt is azért marasztalták el de jure, csak másképp. Engem kisstílűségért csuktak be, ahogyan én a szemem, amikor hallgattam a bíró vasérces hangját, az én hétköznapi fülemnek túlságosan megmunkáltan csengett, nem úgy, mint a gyerekkori barack, hanem borzasztóan méltóságteljesen.

Nem mondták meg, hogy mennyi időre tesznek hűvösre, kicsit emiatt mocorgott is bennem az ideges mogorvaság. – Cool it, man, cool it down – szólt dühömet látva egy jegesmedve pólós törvényszolga. Valószínűleg a Greenland Polar Bears vízilabdacsapatának szurkolt. A bíró azt hirdette fennen, hogy ha már nem leszek ily animális, akkor szabadulhatok.

Egy olyan cellába kerültem, amelyet négy fal határolt, ami önmagában nem oly különös, de volt a tetején egy kerek lyuk vékony, az illata alapján szürkemarha hólyagjából készült hártyával lefedve. A plafoni résen átfértem volna, de nem értem el, túl magasan lyuklott.

Elhatároztam, hogy feljutok addig. Minden nap félretettem a fogdmegek által az ajtó alatt betolt étel kétötödét, a folyadéknak pedig az egynegyedét. A stannumtányérokban púposodó, enyhén megkeményedő sárgaborsófőzelék és a citromos vízzel teli kancsók alapanyagként való használatával megkezdtem az építkezést a hártyával bevont lyukhoz. Az étel- és italnemű képezte az alapot, erre pakoltam rá következő szintként a motozás ellenére zsebemben maradt kelta közepes pajzsokat és a három zsebszámológépet. Estére már négy emelet állt, megspékelve az eddigieket üres Stollwerck bonbonos dobozokkal, Szent Valentin mereven ránk maradt hímvesszőjével és egy kürttel.

Nyugovóra tértem, s reggelre, legnagyobb megrökönyödésemre, mely tényleg akkora rökönyödés volt, mint amit Apolló érezhetett Daphné kocsányos tölggyé válásakor (a mérsékelt égöv alatt csak így mesélik), szóval legnagyobb megrökönyödésemre a tegnapi építményem mára rommá vált. Diribdarabjai clitoris alakban hevertek előttem, belőlem azonban hiányzott a dévajság, így nem jöttem rá, hogy mi a probléma. Megpróbáltam ismét felépíteni, de amit raktam estére, reggelre leomlott, amit raktam reggelre, estére leomlott, azaz a műszakváltás hiányát sem jelölhettem meg sorozatos balsikereim okaként.

A szüleim segítettek ki a bajból. Küldtek nekem egy csomag süteményt, amibe belecsempészték Kőműves Kellemesnét. Kőműves Kellemesnével egész éjjel szeretkeztem, aztán megöltem és feldaraboltam.

Miután

 

Hétfő

Kőműves Kellemesné készakarva megsúgta nekem, hogyan jutok el a nyílásig. – Széles seggen áll jól a francia bugyi, s annak csíkján a masni tűje. Bólintottam. E meglett nő, aki megvolt jelentette építményem princípiumát.

Összeraktam a földszintet a sárgaborsóval púposan telt ónedényekből, a Made In Promiseland feliratú, citromos vizes kancsókból, boltozatnak a frissen kapott, már húsától megfosztott, leszopott csülökcsontokat használtam. Megszórtam az egészet a szüleimtől kapott süti maradék morzsáival, majd beillesztettem a kulcselemeket. Kőműves Kellemesné vagináját, száját és ánuszát. Miután a Trinitas is a helyére került, az egészet körbefontam a feláldozott nő tisztesen megőszült hajával.

Kedd

Ahogy tegnap is, ma is penetráltam a piramidális építményem alsó szintjébe zárt pinát, de csak kondommal, nehogy elkapjam a gonorrheát, a candida albicanst, a human papilloma vírust, std., std. Eztán ez mindennapi rutinná vált, kellő kezdetté, napnyitóvá.

Felépítettem a második szintet. Alapját kaptárok képezték, de kötelező kuriózumként Kőműves Kelemenné két keble is karos széria tartozék lett. Nem bírtam megállni, hogy ne bilabializáljam csecsének bimbóit, amikből még most is folyt a meleg, édes álmot hozó tej.

Szerda

Valaki meghágalmazhatta Kőműves K.-nét! Én voltam. Utána csapoltam egy korsó anyatejet, s neki fogtam a börtönbeli vidám duplózásnak. R (nem akarok semmiféle jogi kalamajkába keveredni, mert akkor ismét hallgathatom a bíró mélyen pengő érchangját).

A mai malteradag Kőműves Kellemesné két kacsóját kötötte bele a matériába. Alájuk bújtam, s gyengéden megsimogattak, de lehet, hogy ez csak az én képzelgésem, amit az a drogporció okozott, melyet a cellámba néha társaságkutatón besomfordáló, patkány farkú macskával szívtunk el. Elképesztően módosultunk. Ma slow vagyok – cincogtam tagoltan Ratcatnek.

Csütörtök

Ma K.K.-né száját választottam, péniszemmel fogai zománcát fürdettem s vice versa. Igazából le akartam sikálni hímtagomról az építkezés során rárakódott mészkő- és hamuréteget, valamint a ködlő kőbányai párát.

Építményem negyedik szintjét egy bulvárújság példányaival ragasztottam körbe, s harsány rikkancsként olvastam fel a rólam szóló hírt, mely pár évvel ezelőtt beírt engem a világtörténelem kissé tömött, zsúfolt Hall of Fame-jébe:

„Breaking News!

Egy mátészalkai fiatalember megjósolta Nyírmeggyes gasztronómiai központtá válását. Az alig huszonéves fiúnak álmában megjelent egy iksz a Fedezze fel Ön is Kelet-Magyarországot! prospektuson, s egy természetfeletti hang azt dörögte: E jelben főzni fogsz!

B. József közölte álmát a nyírmeggyesi és környékbeli tőkés körökkel, akik hitelt adva a fiú prognózisának a vendéglátóiparba fektették keserves munkával összeharácsolt forintjaikat, alapot teremtve ezzel olyan kulináris különlegességek születése számára, mint a Szabolcsi Csillagnak nevezett meggyes rácsos vagy a liba torkán akadt, főtt meggymag.”

Péntek

Reggeli torna K.K.-né szeméremajkaival, draught milk, két bájkéz, újságolvasás day by day.

A Nő szemének építménybe való interiorizálása. Hogy jobban lássalak.

Szombat

A szombati szint szakralitását a szépművészet szerezte. A piramis ezen kőrétegét napsugárba mártott ecsetemmel tettem varázslatossá: körképszerűen rápingáltam Boticelli Venus születése című alkotását. Úgy éreztem, a kép nimfája engem öltöztet fel a bíborköpennyel.

Bizony, bizony, egy bizonyos szint fölött már nem árt az art.

Vasárnap

Az utolsó dobókockák is a helyükre kerültek. Cellapiramisomon fellépcsőzve könnyedén kívülre lyukadtam. Elégedetten nézegettem körbe, a szomszédok könyökükre támaszkodva integettek.

Hát, itt vagyok.

Köszönöm, K.-né.