Category Archives: Pennázó

Pennázó

névvesztés

helyzeteket leírni lehet, nem pedig megnevezni (a nevek pontokhoz, a kijelentések nyilakhoz hasonlók): a korábbiak felejtésére való utasítás a névvesztést jelzi előre, mely a sorsvállalás magatartáskényszerében következhet be. (a név behelyettesíthető a[z adott esetben] módosuló feladattal, funkcióval, státussal. a tárgyakat csak megnevezhetjük. csak róluk mondhatuk valamit, kimondani nem tudjuk őket. egy kijelentés csak azt mondhatja meg, milyen egy dolog, azt nem, hogy mi.) a beszélőkre különböző szövegmaszkok kerülnek — az elnevezés esetlegessége megszünteti az identifikáció automatizmusát. a név a tárgyat képviseli a kijelentésekben, a névvesztés pedig nem csak a személyiség egyediségére kérdez rá ismét (a nevet semmilyen definícióval nem lehet tovább elemezni). semmiféle összetétel nem tartozik lényegileg a névhez. jó lenne számszerűsíteni a névvesztés folyamatát is, valamint megoldani, hogy az erózió lassabb legyen.

Pennázó

Én bíztam

Cirminek kiscicái voltak.

Kittel süvítve kanyarodtam be az üldöző rendőrautók elől a sarkon, a helikopterek zümmögve repültek fölöttem, de nekem el kellett menekülnöm és a nagy zsák parafa dugót le kellett szállítanom Vacaknak, hogy befizethesse a váltságdíjat és kiszabadulhassanak az anyukájával a kenelből. Eszeveszettül pedáloztam, hogy utol ne érjenek, de a második kanyar után, mikor jelzés nélkül sávot váltottam az autóbejárón a szirénázás helyett hangos nyávogást hallottam.

Kimásztam a kisautóból, fél úton hagyva a füvön és átvágtam a szomszédos telek gazzal benőtt határán. Cirmi a kis domb mellett nyávogott, egy nagy halom gaz alatt, ami alatt a szürke mintás bunda mellet valami fehér és nyálkás dolog mocorgott és pont olyan hangot adott ki, mint a macskám.

Ijedten szaladtam be a házba, ahol Apu telefonált.

– Apa, Apa – lihegtem. – Gyere, Cirmi!

– Keresztanyáddal beszélek – mondta Apa eltolva a kezem, amivel az overálját rángattam.

– De valami van Cirmivel!

– Majd megyek, ha befejeztem! – szólt rám Apa. – Menj ki, majd megyek én is.

Durcásan összehúztam magam.

– Puszilom Keresztanyut – mondtam, majd kiszaladtam az udvarra.

A kisautóm orrán ültem és a sárga gazt bámultam a szomszédos telken, ahonnan egyre több cicanyávogás szűrődött át. Végül elszaladtam a seprűért, aminek a nyelét Apa eltörte nekem és lecsiszolta a végét, hogy tudjam használni. Arrébb ütögettem vele azt a szúrós gonosz gazt, aminek kis tüskés fejei voltak és mindig beleragadt a ruhámba, amiért Anyu morcos volt a mosásnál. Arrébbkotortam vele a gazt, ami alatt Cirmi feküdt, most már pár pici kis szőrpamaccsal.

Izgatottan szaladgáltam a kiscicák és a házunk ablaka között, újból és újból bekiabálva rajta Apunak, hogy Cirminek kiscicái vannak. Apa csak soká jött ki. Hátrament a nagy fonott kosárért, amibe a füvet szoktam szórni, amikor Anyu levágja a füvet. Dobott pár rongyot az aljára, majd a nyávogó kupachoz vitte és belerakta az egyik kiscicát. Segíteni akartam, ezért én is megfogtam az egyiket és áthajoltam vele a kosáron, de nem értem le teljesen az aljáig, ezért elengedtem. A kiscica halkan nyávogva érkezett meg a testvére mellé.

– Ne dobáld, ő még kicsi! – szólt rám Apa.

Végül Cirmit is a kosárba rakta és felemelte. Segítettem neki fogni a kosár egyik fülét, mert mostanában sokat jár a gyógyfürdőbe, mert fáj a háta.

– Na hányan vannak? – kérdezte Apa, miután leraktuk a kosarat a disznóól mellé.

Áthajoltam a kosár pereme felett és az ujjammal rámutattam az egyikre. – Egy, kettő, három, öt…

– Négy – szólt közbe Apa.

– Öt. És Cirmi.

– Igen.

Még egy ideig nézegettem a cicákat, Nikit is odarángattam, mikor megjöttek Anyuval az orvostól. Elneveztük őket, Niki kiválasztott magának egyet, amelyiknek fehér volt az egyik lába, nekem meg az tetszett, amelyik rámászott a többi hátára, hogy odafurakodjon Cirmi hasához. Megkérdeztem Anyut, hogy mit csinálnak, és azt mondta, hogy esznek. De mikor ki akartam venni, hogy játszhassak vele Anyu azt mondta, hogy ne fogdossam őket sokat, mert Cirmi nem fog neki örülni. Nem értettem miért, mert Cirmi szerette, ha simogattam őt.

Niki nem akart velem autósüldözőset játszani, mert a doktor néni nem jól szúrta meg a kezét, és ezért belilult és fájt neki. Ezért inkább kicibáltam a seprűt a gaz közül és lesepregettem a műhelyben a gépeket, amíg Apa dolgozott. Nem értettem ,hogy tud nappal itthon, este pedig a munkahelyén dolgozni. De szerette, ha kitakarítottam, mindig megdicsért érte.

Este Anya azt mondta, hogy hívjuk fel Mamát, mert ma nem tudott átmenni hozzá, mert sokat kellet sorban állni Nikivel az orvosnál és ezért későn értek haza. Mama nem jöhetett át hozzánk, mert Apa nem akarta, ezért mi bicikliztünk át mindig hozzá. A telefonhoz siettem, mindig meghallgattam, ahogy berreg, mielőtt Anyu megnyomogatta volna rajta a gombokat. Nem engedte, hogy én nyomkodjam őket, mert a múltkor rosszul csináltam és egy bácsi vette fel Mama helyett. De most csendes volt a telefon, nem berregett azon a vicces hangján.

– Apa beszél odakint – mondtam Anyunak, mikor nyúlt a kagyló után. Már megtanított arra, hogy melyik hang mit jelent benne, ahogy arra is, hogy az órán mindkét mutató felfelé áll, akkor mindjárt ebédelünk.

Anya a füléhez emelte a telefont, majd letette a helyére és elküldött játszani. Niki épp a verseskönyvből olvasott, amit még apa vett neki karácsonyra. Mindig is tudta belőle azt az állatos verset, meg a havazósat, meg egy nefelejcseset, meg Apuval mondtak mindig egy ürgéset, egy kocsmásat meg egy pipásat. Niki mindig is sok verset tudott. Kértem, hogy olvasson nekem egy mesét, de azt mondta, hogy már nincs kedve, és inkább rajzoljunk. Én autót rajzoltam, Niki meg lovakat, aztán kinevette a rajzomat Apáról, mert azt mondta, hogy nagyobb a házunknál, pedig szerintem pont jó volt. Lerajzoltam mellé Vacakot és Bogit, meg a kosarat Cirmivel meg a kiscicákkal.

Miután kész lettem Anyu szólt, hogy kész a vacsora. Rántotta volt valami furcsa fehéres dologgal benne. Anyu azt mondta, hogy velő. Apa kivette a rántotta felét, majd a serpenyőt tovább adta Anyának, hogy szétossza a maradékot. Vicces állaga volt, a sárga tojásban ott voltak a gumis kis fehér darabkák, de az ízük rossz volt. Ki akartam köpni, de Apa rám szólt, hogy ne finnyáskodjak, a velő finom, és egyem meg. Nyűgösködve raktam egyik falatot a másik után a számba és próbáltam minél több kenyeret mellényomni, hogy ne érezzem az ízét.

Még a felénél sem jártam, mire Apa végzett. Felállt az asztaltól, adott Nikinek és nekem egy Puszit, aztán elment dolgozni.

Reggelre már csak 2 kiscicát találtam a kosárban, a kislányok eltűntek.

▫▫▫▫▫

Mostanában Marihoz jártam.

A múlt héten találkoztam egy másik nővel a gyógyfürdőben, egy-két este voltam is nála, de nem volt az igazi, ezért inkább maradtam Marinál. Ő készséges volt, nem olyan, mint a feleségem. Hiába csináltuk vele nemrég szinte minden másnap, mégsem engedett olyanokat, mint Mari. Pedig én szóltam neki, hogyha nem változtat, akkor máshol fogok megkeresni azt, amire nekem szükségem van. Itt vagyok, végigdolgozom a napot, erre az ember ha este lefekszik csak egy jó szexet akar. De nem, ő neki egyes dolgokat nem lehet, hát én meg megmondtam, hogy akkor majd azt megszerzem valaki mástól.

A vállam úgyis megint fájni kezdett a hidegre, így volt ürügyem oda járni. A gyógyfürdő tele van magányos nőkkel, akik sok mindent elhisznek.

Mari is úgy tudta, hogy Tündivel már külön szobában alszunk, és csak a gyerekek miatt vagyunk még együtt. De a házban csak két szoba volt, egyben aludtunk mi, a másikban pedig a gyerekek. Nemrég felmondtam a munkahelyemen, mert Mari egy tisztító céget akart indítani, és azt mondta, hogy segítsek neki benne. A feleségem úgy tudta, hogy kirúgtak és esténként Janihoz járok dolgozni. Jani tartozott nekem, tavaly párszor kölcsön adtam neki a házam a Keletinél. Valószínűleg egy nővel járt oda, mert a felesége fél a békáktól.

Mari érdekes egy nő volt. A negyvenes éveiben járt, nyolc évvel volt nálam idősebb. A lánya most készült férjhez menni, és boldog volt, mert a fiúnak jó munkahelye volt és úgy tűnt, tényleg szereti a lányát. Kedveltem Zoltánt, kicsit emlékeztetett magamra, mikor ilyen idős voltam.

Tündi ma már megint orvoshoz vitte Nikit. Hiába mondom neki, hogy azért beteg, mert mindig vitaminnal tömi, és gyenge az immunrendszere, ő mindig azzal jön, hogy a hormonoknak ehhez semmi köze.  Én se szedtem soha vitamint, még is erős vagyok. Az a gyerek nem fogja bírni az életet.

Ebéd után Peti kiment játszani az udvarra, ezért felhívtam telefonon Marit. Vele mg telefonálni is izgalmas volt. Csicsergett és kacérkodott, élvezte, hogy foglalkoznak vele. Peti félúton berohant és elkezdte cibálni a ruhám, mert van valami a macskájával. Valószínűleg beszorult valahova, ahonnan vagy kimászik magától, vagy ha nem, akkor megvár. Kizavartam Petit játszani, én pedig még legalább fél órát beszéltem a telefonon, amíg Marihoz nem csöngettek, és le nem kellett raknia a telefont.

Peti az udvaron rohangált mint egy mérgezett egér, azt mondta, a macskájának kiscicái vannak, és valóban, a szomszéd telekről kánonban nyivákoltak a macskák. Remek. Hátra mentem a kosárért, és hogy össze ne piszkítsák belehajigáltam néhány rongyot, amit még kezet törölni vittem ki.

A legjobb lett volna, ha az a macska még akkor belefullad a csatornába, mielőtt megkölykezik. Erre most itt van, és lepakolt hat kölyköt. Csodás. Két kutya és hét macska, ez kellett nekem.

Tündi később, mikor hazaértek arról magyarázott, hogy Niki egy újfajta gyógyszert kapott, mert az előző nem vált be és az értékei jóval magasabbak, mint aminek lennie kellene. Hiába magyaráztam neki, hogy az a baja, hogy túl sok gyógyszert szed, de nem halhatott rám. Sosem hallgat. Én mindenesetre szóltam.

Niki egy ideig téblábolt körülöttem, figyelt, ahogy az iskolája játszóterére faragtam a hinta oszlopába a mintát. A betonpadlóra krétával mintákat rajzolt, és azt kérte, hogy faragjam rá azokat is. A legtöbb használhatatlan volt, de az egyiket egy virágra hasonlított, ezért kivéstem az egyik körbe. Pár hete megtanítottam neki, hogyan kell kiszámolni egy kör kerületét, azért kiszámoltattam vele, annak a körnek a kerületét, amibe a virágját faragtam. Majdnem befejeztem még egy mintát, mire készen lett vele, de megoldotta. Később az anyja szólt, hogy menjen be tanulni.

Peti végül megunta a macskázást, és bejött hozzám. Ő még egy rendes kört sem tudott rajzolni, és nem is nagyon érdekelte, hogy mit csinálok. De cserfesen csicsergett arról, hogy mit csinálnak a kiscicák, miközben a seprűjével – amit elvágtam neki, miután mindig fejbe verte magát a hosszú nyéllel, ahogy játszott vele – a fémforgácsokat söprögette a sarokban. A nagy ecsettel, amivel az olajt szoktam kenni lesöpörte a ragacsos port a gépekről, kikotorta a forgácsokat a résekből, miközben folyamatosan karattyolt. Szerettem hallgatni, ahogy selypítve beszél és felcseréli a k-t a t-vel. Ott bohóckodott körülöttem, míg meg nem unta és egy nagy kupacba söpörve ott nem hagyta a koszt a műhely közepén.

Már majdnem befejeztem a faragást, mikor csörgött a műhelyben a telefon. Az a nő volt, akivel a múlt héten találkoztunk párszor. Lekapcsoltam a benti készüléket a vonalról. Arra kért, hogy megint találkozzunk, szinte könyörgött. Még vacsorát is akart főzni.  Magányos volt, és ki tudja, lehet, hogy összeszedi magát.

Vacsorára velő volt. Múlt héten disznótoroztunk Édesanyáméknál, és elrakták nekem az egészet, mert tudták, hogy szeretem. A híradónak épp vége lett a tévében, nekem pedig indulnom kellett, mert megígértem Marinak, hogy elmegyünk moziba. Már évek óta nem voltam.

Elköszöntem a gyerekektől és az autó felé indultam. De még mielőtt beszálltam volna meggondoltam magam és a disznóól felé indultam. Elég háziállat volt már így is, nem hiányzott, hogy ha a macskák felnőnek ők is idekölykezzenek nekem.

Pennázó

Mecénás

Ősz, mint hűvös mecénás
szellőid veregetik a vállam
az utca millió fakó emlékmás
a cifra öltöny szeptember sármja

Alig ismerek rá a diófánkra
csak a nyár rideg posztumusza
a meredt napfény filozofálva
ösztönzi az októbert bon jour-ra

Hidegfront kopog az ajtón
nyirkos lesz reggel az avar
lelkem sokrétű sárfolt a padlón
a posztmodern élet gyógyuló vara

Pennázó Pennázó

Néma kád

A csend hű kapitányként navigálja a várost
kusza fények frottázsa, ködös neontábla
a házsor már letikkadt, egy kátyús út a vánkos,
az emésztődés tengerén a bárka lekozmálva

A nemtörődés zivatara lassan maró kromofág,
unott diszpécserként zuhog diszkréten rég,
a lepusztult sarokkádra hitre hitet boronál
az üszkös koszos csempén a csekély ízlésesség
álmok kormos dekkjei mint füdrősó szőnyeg

csak álca az uniform, belül stramm jéghegy
stressz hullámokból trükkös csonk börze
a veterán bárkát lehúzza a kényszerképzet

Pennázó

A drót melege

(katt a képre)

Pennázó

utazó

úton vagyok
szemben s oldalt
cukormáz folyik a falakról
a poszterekről
kiválsz belőlük
mint törökméz a törökmézből
s én téged nézlek
lábadon kék indigó
és kontrasztcipő
kezedben teszkós zacskó
másikon maga az idő
teknikolor virágok
követik melled dombjait
arcodon meg látom
időleges szerelmeim emlékeit

Pennázó

Itt van

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.
Indul a nap, bár kicsit vontatott.
Ma is kijön ebből valami részlet.
Nem virtuális, nyomtatott.

A festékpatronban por formátumban cserélnek
eszmét a lehetséges mondatok.
Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.
Vagy ölükbe veszik angyalok.

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.
Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.
Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.
Majd háborogva behajtja a mű-egészet.
Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

Pennázó

Laza konzorcium

Alkupozícióm az ágyban másként fest,
mint az asztal mellett, öltönyben.
Alkalmi társulásunk mégis hasznos,
mert részesülünk egymás természetéből.
A kooperáció szövete, burka
a fegyverszünet-tudat.
Mondatok finom hártyái fedezik be
a korábbi konfliktusokat.
Definiálható az alábbiak szerint:
a praxis és a teória egymásba bújik.
Csupa kompromisszum ugyan,
de ideig-óráig békét teremt.