Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Flannery O’Conor: Jóravaló vidékiek (2. rész)

Fordította: Juhász Adrienn

A közömbös kifejezés mellett, amit egyedüllétekor öltött magára, Mrs. Freeman rendelkezett további kettővel, egy szemtelennel és egy ellenkezővel, amiket társalgásai során használt. A szemtelen arckifejezése állhatatos volt és heves, mintha egy komoly alkudozás előrelendítésén fáradozna. Tekintete sosem kalandozott el sem jobbra, sem balra, hanem a történéssel együtt fordult, mintha egy láthatatlan vonalat követve jutott volna el a középpontba. A másik kifejezést ritkán használta, mivel nem sűrűn volt szükség visszavonnia a kijelentését. Azonban ha megtette, az arcvonásai megmerevedtek, sötét szemei pedig alig észrevehetően mozdultak csak, amitől úgy tűnt, meg akar futamodni. De mire ezt a Mrs. Freemant megpillanthatta volna a megfigyelő, a varázslat megtört. Mrs. Hopewell ügyelt arra, hogy ilyen alkalmakkor ne sértse meg semmiivel. Mrs. Freemant sosem lehetne rávenni arra, hogy elismerje, bármiben is tévedett. Csak állna ott, és ha meggyőznék, hogy mondjon valamit, ezt felelné:

 – Nos, nem mondhatnám, hogy így volt, de azt sem, hogy nem így történt.

Vagy körbefuttatná tekintetét a konyhaszekrény tetején, ahol poros üvegek sorakoztak és talán megjegyezné:

– Látom, még nem kóstolta meg egyik fügét sem azok közül, amiket tavaly nyáron elrakott.

A legfontosabb témákat reggeli közben vitatták meg a konyhában. Mrs. Hopewell minden reggel hét órakor kelt fel, aztán begyújtotta a gázmelegítőt magánál és Joynál. Joy a lánya volt, egy megtermett, szőke lány, aki műlábbal élte életét. Mrs. Hopewell gyerekként tekintett rá annak ellenére, hogy már 32 éves volt és magasan iskolázott. Joy akkor kelt fel, mikor édesanyja már reggelizett. Nehézkesen becsoszogott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Nem sokkal később megérkezett Mrs. Freeman a hátsó ajtóhoz. Joy hallotta, ahogy édesanyja behívja: „Fáradjon be.”, aztán egy darabig olyan halkan beszélgettek, hogy nem lehetett tisztán kivenni egy szót sem a fürdőben. Mire Joy leért hozzájuk, általában már kitárgyalták az időjárást és áttértek egy másik témára: Mrs. Freeman lányaira, Glynese-re és Carramae-ra. Joy Glicerinnek és Karamellnek nevezte őket. A vörös Glynese 18 éves volt és jó néhány hódolója akadt; a szőke Carramae pedig csak 15, azonban már férjnél volt és gyermeket várt. Semmit sem tudott a gyomrában tartani. Mrs. Freeman minden reggel elmesélte Mrs. Hopewellnek, hogy hány alkalommal hányt lánya legutóbbi itt járta óta.

Mrs. Hopewell szívesen jegyezte meg mások előtt, hogy Glynese és Carramae a legszebb lányok, akiket valaha módjában állt megismerni, valamint Mrs. Freeman igazi hölgy és sosem szégyellte magával vinni őt bárhová vagy bemutatni őt bárkinek, akivel csak találkozott. Aztán elmesélte, hogyan fogadta a Freeman családot a szolgálatába, mekkora isteni áldásnak bizonyultak számára és hogy hogyan élnek együtt már négy teljes éve. Az egyetlen ok, amiért ilyen sokáig megtartotta őket az volt, hogy nem mutatkoztak semmirevalónak. Rendes vidéki emberekként viselkedtek. Mikor felhívta a férfit, akinek nevét referenciaként adták meg neki, az úr közölte vele, hogy Mr. Freeman rendes gazda, de ami a feleségét illeni, ő a világ legzajosabb asszonya.

 – Mindenbe beleártja magát – mondta a férfi. – Ha nem jelenik meg, mire leülepszik a felkavart por, biztos lehet benne, hogy meghalt. Mindenről tudni akar majd, ami önnel kapcsolatos. Az urát remek embernek tartom, – folytatta. – de egy perccel sem tudtuk volna tovább itt elviselni azt a nőszemélyt sem én, sem a feleségem.

Ez kedvét szegte Mrs. Hopewellnek néhány napra.

Végül mégis alkalmazta őket, mivel nem akadt más jelentkező, azonban jó előre eltervezte, hogyan is fogja kezelni az asszonyt. Mivel az a fajta volt, akinek mindenbe volt beleszólása, Mrs. Hopewell eldöntötte, hogy nem csak hogy hagyja őt szabadon ténykedni, mindennek a felelősségét ráhárítja, amibe beleüti az orrát. Mrs. Hopewellnek nem voltak különösebben rossz tulajdonságai,de képes volt alkotó jelleggel irányítani más embereket, aminek köszönhetően ő volt a családjában is a falkavezér immár négy éve.

Semmi sem tökéletes. Ez volt Mrs. Hopewell egyik kedvenc mondása. A másik az, hogy: ez az élet! És az utolsó, egyben legfontosabb pedig, hogy: Nos, mindenkinek megvan a maga véleménye. Általában az asztalnál hozakodott fel ezekkel a kijelentésekkel, olyan előkelő hanghordozásban, mintha egyedül csak ő vallaná őket; míg a megtermett, lomha Joy, akinek állandó felháborodása eltörölt minden más érzelmet az arcáról, csak egy pillantásra méltatta jégkék szemeivel. Tekintete azt sugallta, akaraterejének köszönhetően inkább sötétségben él és ez neki jó.

Mikor Mrs. Hopewell azt mondta Mrs. Freemannak, hogy ilyen az élet, Mrs. Freeman ezt felelte: „Én is mindig ezt mondom.” Semmi sem jöhetett szóba úgy, hogy nem ő hozakodott volna fel vele először. Az asszony gyorsabb volt Mr. Freemannál. Mikor már jó ideje egy helyben ültek, Mrs. Hopewell így szólt: „Magánál a gyeplő.”majd kacsintott egyet. Mrs. Freeman ezt felelte:

– Tudom. Mindig is gyors voltam. Vannak néhányan, akik gyorsabban a többieknél.

– Mindenki különböző – mondta Mrs. Hopewell.

– Igen, a legtöbb ember az – helyeselt Mrs. Freeman.

– Ettől világ a világ.

– Én is mindig ezt mondom.

Joy hozzászokott az effajta párbeszédekhez, melyek a reggelit, legtöbbször a vacsorát és néha még az ebédet is kísérték. Mikor nem volt vendégük, inkább a konyhában ettek. Mrs. Freeman mindig az étkezés közben állított be, aztán figyelte, hogyan végeznek a maradékkal. Nyáron az ajtóban állt, telenként a hűtőre könyökölve nézett le rájuk vagy a gázmelegítő mellett maradt, ami finoman lengette a szoknyája hátulját. Alkalomadtán nekidőlt a falnak és egyik oldalról a másikra görgette a fejét. Sosem sietett a távozással. Ez mind nagy megpróbáltatást jelentett Mrs. Hopewell számára, de hatalmas türelemmel rendelkezett. Rájött arra, hogy semmi sem tökéletes és a Freeman család személyében rendes vidékieket kapott. Arra is ráébredt, hogy ha manapság rendes falusi emberekkel hoz össze a sors, jobban teszed, ha ragaszkodsz hozzájuk.

Elég sok tapasztalattal rendelkezett a semmirekellőkkel kapcsolatban. A Freeman család előtt átlagosan egy évben egy bérlő családot tartott. Ezeknek a gazdáknak a feleségei nem olyan fajta asszonyok voltak, akiket sokáig hajlandó vagy megtűrni magad mellett. Mrs. Hopewellnek, aki rég elvált férjétől, szüksége volt valakire, akivel tehetett egy sétát a földeken. Mikor Joyt kellett rákényszeríteni erre a szerepre, a lány általában csúnya megjegyzéseket tett és olyan morcos arcot vágott, hogy Mrs. Hopewell így felelt:

– Ha nem jössz szívesen, nem is tartok igényt rád.

Erre a lány, egyenes háttal és merev vállakkal állva, fejével finoman biccentve válaszolt:

– Ha akarod, hogy veled menjek, itt vagyok – DE ILYEN VAGYOK.

Mrs. Hopewell szemet hunyt lánya viselkedése felett a lába miatt (amit ellőttek egy vadászbaleset során, mikor Joy 10 éves volt). Nehéz volt elfogadnia, hogy gyermeke már 32 éves és több mint 20 éve egy lábbal élt. Még mindig gyermekként kezelte, mert megszakadt volna a szíve, ha egy harmincas éveiben járó, szerencsétlen, meglőtt lányt látott volna benne, aki sohasem táncolt egy lépést sem vagy kapott bármi jót az élettől. Eredetileg Joynak hívták, de amint 21 évesen elkerült otthonról, törvényesen megváltoztatta. Mrs. Hopewell biztos volt abban, hogy sokszor meghányta-vetette a dolgot, mielőtt ráakadt a létező legrondább névre. Aztán elment, hogy lecserélje a legszebb keresztnevet, a Joyt, anélkül, hogy szólt volna tervéről egy szót is édesanyjának. A törvényes neve így Hulga lett.

Mikor Mrs. Hopewell a Hulga névre gondolt, egy csatahajó széles, üres törzse jelent meg előtte. Ezért nem is használta. Továbbra is Joynak hívta, amire hallgatott a lány, de pusztán csak megszokásból.

Hulga megtanulta, hogyan viselje el Mrs. Freemant, aki megmentette az édesanyjával tartott sétáktól. Még Glynese és Carramae is hasznosnak bizonyultak számára, mikor magukra vonták azt a figyelmet, ami máskülönben lehet, hogy rá irányult volna. Először úgy gondolta, nem lesz képes elviselni Mrs. Freemant, mivel úgy találta, nem viselkedhet tiszteletlenül vele. Mrs. Freeman hajlamos volt a neheztelésre és napokig játszotta a sértődöttet, de bosszúságának forrása mindig elhalványodott idővel; egy közvetlen támadás, egy határozott pillantás, az arcára kiülő, szembetűnő mogorvaság – egyik sem rázta meg. Aztán mindennemű figyelmeztetés nélkül elkezdte Hulgának szólítani.

Nem nevezte így Mrs. Hopewell előtt, amivel biztosan kihozta volna a sodrából, de mikor összefutott a lánnyal a házon kívül, csak azért mondott valamit, hogy odabiggyeszthesse a végére a Hulga nevet. Erre a szemüveges Joy-Hulga fenyegetően rápillantott és elvörösödött, mivel úgy érezte, mintha megalázták volna. Nevét a személyes ügyének tekintette. Elsősorban kellemetlen hangzása miatt döntött mellette, aztán az egész volta magával ragadta. (…) A legelőkelőbb alkotómunkájának tartotta a nevet. Az egyik legfőbb diadalának az számított, hogy édesanyja nem volt képes Joyt faragni belőle, de ami még fantasztikusabb, hogy ő sikeresen Hulgát kovácsolt önmagából. Azonban Mrs. Freeman csak azért használta a nevet, hogy bosszanthassa. Mintha az asszony mélyen ülő, acélszínű szemeinek éles tekintete átdöfve az arcát felfedte volna néhány titkát. Úgy tűnt, valamivel elkápráztatta Mrs. Freemant és egy nap Hulga rájött, hogy a műlába vonzza a nőt. Mrs. Freemant különleges gyengédség fűzte a rejtélyes fertőzésekhez, rejtett deformáltságokhoz és a gyermekbántalmazás formáihoz. A betegségek közül a lassú lefolyású és gyógyíthatatlan fajtákat kedvelte. Hulga hallotta, mikor Mrs. Hopewell kifejtette a vadászbaleset részleteit a nőnek, hogy hogyan lőtték el a szó szoros értelmében a lábát, és hogy a lány egy percre sem vesztette el az eszméletét. Mrs. Freeman bármikor kész volt újra végighallgatni, napjában többször is.

Mikor reggel Hulga nehézkesen belépett a konyhába (tudott anélkül is járni, hogy azt a szörnyű zajt keltette volna, mégis megtette, mert – Mrs. Hopewell bizton állította – olyan kellemetlen hangzása volt), csak egy pillantást vetett rájuk, de nem szólt egy szót sem. Mrs. Hopewell a vörös kimonóját viselte, haját egy ronggyal kötötte össze. Az asztalnál ült, épp végzett a reggelijével, Mrs. Freeman pedig a hűtőn könyökölve nézett le rá. Hulga mindig tojást tett fel a tűzhelyre főni, majd karbafont kézzel őrködött felette. Mrs. Hopewell mindeközben a lányt figyelte – váltakozva pillantott hol rá, hol Mrs. Freemanra – és azon töprengett, ha egy kicsit is adna magára lánya, talán nem nézne ki ennyire szörnyen. Az arcán nem volt semmi kivetnivaló, amin egy kedves kifejezés nem segíthetett volna. Mrs. Hopewell szerint ha az ember a dolgok naposabb oldalát nézi, az őt is megszépíti, legyen akármilyen csúnya az illető.

Ahányszor csak így nézett Joyra, nem tehetett róla, de úgy érezte, jobb lett volna, ha lánya nem teszi le a doktorit. Nem változtatott egy cseppet sem a helyzetén és most, hogy már elvégezte, semmi sem késztette, hogy visszamenjen az iskolába. Mrs. Hopewell szerint jót tett a lányoknak, ha az iskolában mulatták az időt, de Joy ezen már „átesett”. Egyébként sem volt elég erős ahhoz, hogy újrakezdje. Az orvos közölte Mrs. Hopewellel, hogy legjobb esetben Joy talán eléri az 55 éves kort. A lánynak gyenge volt a szíve. Joy világosan a tudtára adta, hogy ha nem volna ilyen súlyos az állapota, már rég hátrahagyta volna ezeket a vörös hegyeket a kedves vidékiekkel együtt. Az egyetemen dolgozna és olyan embereknek tartana előadásokat, akik értik, miről is beszél. Mrs. Hopewell nagyon is el tudta róla képzelni, ahogy előadásokat tart legtöbbször ugyanarról, nem törődve külsejével, amely lassan egy madárijesztőhöz fog hasonlítani. Itt egy öreg, hat éves szoknyában és egy sárga, átizzadt ingben járt-kelt egész nap, egy agyonhajszolt ló nyergében ülő, hóbortos cowboy társaságában. A lány ezt roppant mókásnak találta, ellentétben Mrs. Hopewellel, aki nagy ostobaságnak vélte és szerinte ez is bizonyította, hogy lánya még mindig gyerek. Briliánsnak tartotta, akibe azonban egy cseppnyi józan ész sem szorult. Úgy tűnt Mrs. Hopewellnek, hogy másokkal összehasonlítva minden évben egyre lassabban fejlődik, nem úgy, mint önmagához képest – felfuvalkodottabb, durvább, rosszindulatúbb lett. És olyan furcsa dolgokat mondott! Egyszer így szólt tulajdon édesanyjához – figyelmeztetés vagy bocsánatkérés nélkül felpattant az étkezés közepén, elvörösödött arccal és félig teli szájjal – „Asszony! Néztél te már magadba? Magadba néztél már valaha is, hogy észrevedd, mi hiányzik belőled? Istenem!” – kiáltotta visszarogyva és a tányérjára meredt.

 – „Malebranche-nak igaza volt: elrejtjük önmagunkjat. Nem mutatjuk meg valódi voltunkat!” Mrs. Hopewell-nek ötlete sem volt, mi hozta elő ezt belőle aznap. Csak tett egy megjegyzést azt remélve, Joy talán elhiszi, hogy egy mosoly senkinek sem árt. A lány filozófiából szerzett doktorit, ami szörnyen elkeserítette édesanyját. Mondhatod, hogy „A lányom ápolónő” vagy „A lányom iskolai tanár” vagy akár azt is, hogy „A lányom vegyészmérnök”. De azt nem mondhatod, hogy „A lányom filozófus”. Ez olyasminek számít, ami a görögökkel és a rómaiakkal halt. Joy naphosszat makacsul ült egy székben és olvasott. Néha tett egy sétát, de nem szerette sem a kutyákat, sem a macskákat, sem a madarakat, sem a virágokat, sem a természetet, sem a fiatalembereket. Úgy nézett a csinos férfiakra, mintha érezné rajtuk tudatlanságukat.

Egy nap Mrs. Hopewell kezébe vette az egyik könyvet, amit a lány nem sokkal azelőtt rakott félre és találomra kinyitotta. „A tudománynak, egyrészt, újra bizonyítania kell józanságát és komolyságát valamint kijelentenie, hogy kizárólag azzal foglalkozik, ami létezik. Semmi – hogyan létezhetne a tudomány számára olyasmi, amit rettegés és illúzió szül? Ha a tudománynak igaza van, akkor egy dolog biztos: a tudomány nem kíván tudni semmit a semmiről. Így áll a dolog, miután mindegyik fontos tudományág megvizsgálta már a Semmit. Ismerjük, és nem kívánunk semmit sem tudni a Semmiről.” Ezek a kék tollal aláhúzott szavak úgy hatottak Mrs. Hopewellre, akár egy gonosz varázsige zagyva szövege. Csendben becsukta a könyvet és kiballagott a szobából, mintha fázott volna odabent.

Mikor a lány leért ezen a reggelen, Mrs. Freeman éppen Carramae-ról beszélt

– Négyszer hányt az ebédet követően – mondta –, és kétszer kelt fel este három óra után. Tegnap nem csinált mást, csak a fiókos szekrényben matatott. Ennyi. Álljon fel és nézze meg, mivel tudná elfoglalni magát.

– Egyszerűen csak ennie kell – motyogta Mrs. Hopewell, ahogy kortyolt egyet a kávéjából és a tűzhelynél álló Joy hátát figyelte. Kíváncsi volt, mit mondhatott lánya a Biblia árusnak. El sem tudta képzelni, miféle beszélgetést folytathatott le vele.

A férfi egy magas, sovány, hajadonfőn kószáló fiatalember volt, aki Bibliát akart nekik tegnap eladni. Egyszer csak megjelent az ajtóban, kezében egy nagy fekete bőrönddel, aminek súlya olyannyira félrehúzta egyik oldalát, hogy meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában. Úgy tűnt, az összeesésé határán áll, ám vidám hangon szólalt meg.

– Jó reggelt, Mrs. Cedars! – köszönt és letette a bőröndöt a lábtörlőre.

Nem volt rosszképű fiatalember, bár világoskék öltönye és sárga zoknija nem igazán passzolt egymáshoz. Arccsontjai kiállóak voltak és izzadtnak tetsző barna hajának egyik tincse a homlokára lógott.

– Én Mrs. Hopewell vagyok – jelentette ki az asszony.

– Oh! – felelte erre, tanácstalanságot színlelve, ám szemei ragyogtak. – Úgy láttam „Cedars” volt a postaládára írva, szóval azt hittem, ön lehet Mrs. Cedars – kellemes nevetés tört fel belőle.

Felkapta a táskáját és nagy levegőt véve az előszoba felé vette az irányt. Úgy festett, mintha a táska mozdulna először, maga után rántva a férfit.

 – Mrs. Hopewell – mondta, majd megragadta a kezét. – Remélem, jól van! – ismét nevetett, majd egyszer csak vonásai megkomolyodtak. Várt egy kicsit, aztán mélyen a nő szemeibe nézve így szólt. – Hölgyem, azért jöttem, hogy komoly dolgokról beszéljek önnel.

– Nos, fáradjon be – morogta nem túl szívélyesen, mivel már majdnem elkészült a vacsorával.

A férfi bement a nappaliba és helyet foglalt egy egyszerű szék szélén, bőröndjét pedig letette lábai közé, majd körbepillantott a szobában, mintha csak ezzel akarná felmérni a nőt. Ezüstje megcsillant mindkét tálalóasztalon; biztosra vette, hogy az árust még sosem fogadták ilyen elegáns szobában.

– Mrs. Hopewell – kezdte, már majdnem bizalmas hangzással kiejtve nevét. – Tudom, hogy ön hisz a keresztény szolgálatban.

– Nos, igen – motyogta.

– Tudom – mondta, majd szünetet tartott. Nagyon bölcsnek tűnt félrebillentett fejével –, hogy ön jó asszony. A barátai mesélték.

Mrs. Hopewell sosem szerette, ha bolondnak nézik.

– Mit árul? – kérdezte.

– Bibliát – válaszolt a fiatalember, majd közbefuttatta tekintetét a szobán, mielőtt hozzátette. – Úgy látom, nem tart családi Bibliát a szalonjában. Ez tűnik egyedüli hiányosságának.

Mrs. Hopewell nem mondhatta, hogy „A lányom ateista és nem engedné, hogy Bibliát tartsak a szalonban.” Így felelt:

– Az ágyam mellett tartom a Bibliámat.

Ez nem volt igaz. Valahol fent volt a padlásszobában.

 – Hölgyem – mondta a férfi. – Isten szavának a szalonban lenne a helye.

 – Nos, szerintem ez ízlés kérdése – kezdett bele a nő. – Azt hiszem…

 – Hölgyem, – szakította félbe. – egy kereszténynél a szíve mellett, Isten szavának a ház minden egyes szobájában ott lenne a helye. Tudom, hogy ön keresztény, mert minden arcvonásán ez tükröződik.

A nő felállt és így szólt.

 – Nos, uram, nem kívánok Bibliát venni és úgy érzem, odaégett a vacsorám.

A férfi egy tapodtat sem mozdult. A kezeit kezdte dörzsölni és miközben a műveletet figyelte, így felelt gyengéden. – Nos, hölgyem, elmondom önnek az igazat. Nem sokan akarnak vásárolni belőle manapság. Tudom, hogy igazán egyszerű vagyok. Nem tudom, hogyan kell rábeszélni valakit a vásárlásra. Végül is csak egy falusi fiú vagyok – felpillantott a nő barátságtalan arcára. – Az olyanok, mint én nem szeretnek bolondozni a magukhoz hasonló vidéki emberekkel.

 – Miért! – kiáltott fel az asszony. – olyan rendíthetetlenül jó emberek a vidékiek. Ezenkívül mind másképp cselekszünk, ettől világ a világ. Ez az élet!

– Ezt jól megmondta – felelte a férfi.

– Miért gondolom mégis úgy, hogy nincs elég a világon a rendes vidékiekből? – kérdezte izgatottan vissza. – Szerintem pont ez hibádzik benne.

A férfi arca felderült.

 – Be sem mutatkoztam – kezdte. – Manley Pointer vagyok, Willohobie környékéről származom, amely nincs is messze innen.

– Várjon egy percet – vetette fel a nő –, meg kell néznem a vacsorámat.

Kiment a konyhába és az ajtó közelében találta Joyt, ahogy hallgatózott.

 – Szabadulj meg ettől a jóembertől – mondta neki –, és együnk végre.

Mrs. Hopewell fájdalmas pillantást vetett rá, majd lekapcsolta a zöldségek alatt a tűzhelyet.

 – Nem viselkedhetem senkivel sem durván – motyogta, majd visszament a szalonba.

A férfi már kinyitotta a bőröndöt és egy Bibliát egyensúlyozva a térdén várta.

 – Értékelem az őszinteségét – mondta. – Már nem sűrűn találkozhat őszinte emberekkel, hacsak nem járja végig az országot.

– És ismerek – felelte a nő – igazán őszinte népeket!

Az ajtórésen keresztül hallotta, ahogy valaki felnyögött.

– Feltételezem, egy csomó fiú járt már önnél és elmondták, milyen keményen dolgoznak azért, hogy főiskolára mehessenek. Azonban én nem ezért vagyok itt. Valamiért – mondta –, nem akarok főiskolára menni. Egész életem a keresztény szolgálatnak szeretném szentelni. Tudja – itt halkabban folytatta –, van ez a szívproblémám. Talán nem fogok sokáig élni. Mikor tudja, hogy valami nincs rendjén magával és talán nem él már sokáig, nos akkor, asszonyom… – elhallgatott, a szája nyitva maradt és a nőt figyelte.

Ő és Joy ugyanattól szenvednek! Tudta, hogy szemei megteltek könnyekkel, de gyorsan összeszedte magát és így folytatta:

– Nem maradna vacsorára? Szívesen látnánk! – Sajnálta, hogy a sürgetés kiérződött a hangjából.

 – Persze, asszonyom – válaszolt neki zavartan. – Örömmel maradok!

Joy csak egy pillantásra méltatta, mikor bemutatkozott, aztán felé sem nézett az étkezés alatt. A férfi számos megjegyzést címzett neki, ám úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mrs. Hopewell nem volt képes megérteni a szándékos durvaságot, még ha egy fedél alatt is élt vele, és úgy érezte, hogy mindig túlcsordul a vendégszeretettől, ezzel ellensúlyozva Joy udvarias viselkedésének hiányát. A nő sürgette az árust, hogy meséljen magáról, aminek eleget is tett. Elmondása szerint ő volt a hetedik gyerek a tizenkettőből és apját maga alá temette egy fa, mikor ő maga 8 éves volt. Nagyon csúnyán összezúzta, valójában majdnem félbevágta és a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Az édesanyja megpróbálta a legjobbat nyújtani nekik. Keményen dolgozott, mindig elküldte gyermekeit Vasárnapi Iskolába és esténként Bibliát olvastak. A fiú most 19 éves volt és már négy hónapja árult Bibliát. Mostanra eladott 77 kötetet és igényt tartottak további kettőre. Misszionárius szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, ezzel tehetett a legtöbbet az emberekért.

– Aki letért az útról, újra rá kell találnia – jelentette ki egyszerűen.

Annyira egyenes, őszinte és komoly volt, hogy meglepte az asszonyt. A férfi egy szelet kenyérrel akadályozta meg a borsót abban, hogy kiguruljon az asztalra; amivel aztán később kitörölte a tányérját. A nő látta, hogy Joy fél szemmel azt tanulmányozta, hogyan használta az evőeszközöket és az is feltűnt neki, hogy az árus minden egyes percben vetett egy sanda pillantást a lányra, mintha fel akarná kelteni a figyelmét.

Vacsora után Joy elpakolt az asztalról, majd eltűnt, Mrs. Hopewell pedig tovább társalgott a férfival. Ismét mesélt neki a gyermekkoráról, apja balesetéről és különböző dolgokról, amik vele történtek. A nő ötpercenként elnyomott egy ásítást. Az árus még két órán keresztül ott ült, míg végül az asszony közölte vele, hogy nem maradhat tovább, mivel találkozója van a városban. A férfi elpakolta a Bibliáit, köszönetet mondott neki és indulni készült, mikor megtorpant az ajtóban, megszorította a kezét és közölte vele, hogy még sosem találkozott ilyen kedves asszonnyal és nem bánná-e, ha máskor is eljönne. A nő biztosította, hogy mindig szívesen látják.

Joy épp az úton állt, látszólag lekötötte figyelmét valami a távolban, mikor a férfi lefelé tartva odalépett hozzá, egyik oldalát lehúzta súlyos kézitáskája. Megállt közvetlenül a lány előtt. Mrs. Hopewell nem hallhatta, mit mondott a lányának, de beleborzongott a gondolatban, hogy Joy mivel válaszolhat vissza. Látta, hogy egy perccel később Joy közöl vele valamit, mire a fiú ismét beszélni kezdett, izgatottan intve egyet szabad kezével. Egy perc múlva Joy mondott valamit, mire a fiú újra magához vette a szót. Aztán legnagyobb csodálatára, Mrs. Hopewell látta, ahogy a pár együtt indul meg lefelé. Joy egészen a kapuig kísérte és Mrs. Hopewell el sem tudta képzelni, miről társaloghattak, de megkérdezni sem merte.

Mrs. Freeman megkövetelte a figyelmét. Ellépett a hűtőtől és megállt a fűtőtest mellett, így Mrs. Hopewellnek meg kellett fordulnia, hogy szemben lehessen vele, mikor beszél.

– Glynese tegnap este megint Harley Hillel ment el – mondta. – Szegénynek volt ez az árpája.

– Hill – ismételte Mrs. Hopewell szórakozottan. – Ő az, aki a műhelyen dolgozik?

– Nem, ő gyógymasszőr iskolába jár – mondta erre Mrs. Freeman. – A lányomnak volt ez az árpája. Már két napja. Szóval azt mesélte, hogy mikor tegnap este a fiú elvitte, így szólt hozzá: „Hadd szabadítsalak meg attól az árpától.” A lányom megkérdezte, „Hogyan?”, mire ő, „Csak feküdj végig az autóülésen és megmutatom neked.” Meg is tette, erre megnyomogatta a nyakát. Addig nyomkodta, míg a lányom meg nem kérte, hogy hagyja abba. Ma reggelre – mondta Mrs. Freeman – eltűnt az árpája. Nyoma sem maradt.

 – Ilyenről még nem is hallottam – felelte Mrs. Hopewell.

 – A szokásosnál előbb kérte meg a fiú a kezét – folytatta Mrs. Freeman. – mire azt válaszolta neki, hogy nincs az a pénz, hogy férjhez menjen.

– Nos, Glynese okos lány – dicsérte Mrs. Hopewell. – Glynese és Carramae mindketten azok.

(…)

– Az orvos azt szeretné, ha Carramae szilvát enne – közölte Mrs. Freeman. – Gyógyszer helyett. Azt mondják, hogy a görcsöket a nyomás okozza. Tudja, honnan tudtam meg ezt?

– Jobban lesz egy pár napon belül – felelte Mrs. Hopewell.

– A tévéből – adott választ Mrs. Freeman. – Máskülönben nem lenne ilyen beteg.

Hulga egy tálkába törte a két tojást, majd az asztalra pakolta egy bögre kávéval, amit majdnem túlöntött. Óvatosan leült és hozzálátott a reggelihez. Úgy tervezte, itt tartja Mrs. Freemant a kérdéseivel, ha véletlenül hajlandóságot mutatna a távozásra. Észrevette, hogy az édesanyja őt figyeli. Az első hozzá intézett kérdése a Biblia árushoz kapcsolódna, erről pedig nem kívánt beszélni.

– Hogyan nyomogatta meg a lánya nyakát? – vetette fel a kérdés.

Mrs. Freeman hosszan magyarázta a folyamatot. Elmondta azt is, hogy a fiúnak van egy 55-ös Mercury-ja, de Glynese inkább menne hozzá olyan férfihez, akinek 36-os Plymouth-ja van és azon vinné az oltár elé. A lány megkérdezte, mi lenne, ha 32-es Plymouth-ja volna, mire Mrs. Freeman azt felelte, hogy lánya 36-ost említett.

Mrs. Hopewell felvetette, hogy manapság nem sok lány támaszkodik a józan eszére úgy, mint Glynese. Azt mondta, csodálta azokat a lányokat, akik megtették. Erről pedig eszébe jutott tegnap esti kedves látogatójuk, egy fiatalember, aki Bibliát árult.

– Az úr – mondta – halálra untatott, de egyenes jellem volt és őszinte, szóval nem viselkedhettem durván vele. Csak egy rendes vidéki fiú volt, tudja – vélekedett –, egy kifogástalanul jó ember.

– Láttam felfelé igyekezni – felelte Mrs. Freeman –, és aztán később láttam lefelé sétálni.

Itt Hulga kihallotta a finom változást a hangjában, a finom célzást arra, hogy lefele már nem egyedül jött, igaz-e? A lány arca kifejezéstelen maradt ugyan, de nyakát pír öntötte el, amit úgy tűnt a következő tojással együtt szívesen eltűntetne. Mrs. Freeman úgy nézett rá, mintha közös titkot őriznének.

– Nos, mindenféle emberre szükség van ahhoz, hogy a világ mozgásban maradjon – szólt Mrs. Hopewell. – Szerencse, hogy nem vagyunk egyformák.

– Néhányak sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint mások – mondta Mrs. Freeman.

Hulga felállt és felbicegett; kétszer olyan hangosan, mint szükséges lett volna; a szobájába, majd magára zárta az ajtót. Tíz órára beszéltek meg találkozót a Biblia árussal a kapuban. Az éjszaka felét töprengéssel töltötte. Először remek tréfaként gondolt rá, aztán fontos összefüggéseket fedezett fel mögötte. Ott feküdt az ágyon, párbeszédeket képzelve el maguk számára, ami a külső szemlélőnek ostobaságnak tűnhetett, de olyan mély üzenetet hordozott, amit egy egyszerű Biblia árus nem érthetett volna. A tegnapi beszélgetésük erre tökéletes példa volt.

Egyszerűen csak megállt vele szemben. Az arca csontos volt, izzadt és derűs, egy kicsit helyes orral a közepén és pillantása különbözött attól, amivel a vacsoraasztalnál találkozott. Őszinte kíváncsisággal és káprázattal nézett rá, akár egy gyerek, aki egy új, fantasztikus állatot csodált az állatkertben. Olyan hévvel vette a levegőt, mintha hatalmas távot tett volna meg, hogy elérjen hozzá. A pillantása valahogy ismerősnek tűnt a lány számára, de nem tudta volna megmondani, hol találkozott már vele korábban. Majdnem egy teljes percig nem szólt semmit. Aztán ahogy levegőt vett, ezt súgta:

– Evett már olyan csirkét, ami két napos volt?

A lány hűvösen nézett rá. Talán csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy kezdeményezhessen egy filozófiai társalgást.

– Igen – jött a válasz azonnal, amint alaposan átgondolta a dolgot.

– Biztos nagyon aprócska lehetett – mondta erre diadalmasan és idegesen kuncogott egyet, amint elpirult. A teljes csodálat végleg beleivódott tekintetébe, miközben a lány arckifejezése cseppet sem változott.

 – Hány éves? – kérdezte gyengéden.

A lány várt egy kicsit a válasszal. Aztán fakó hangon így szólt:

– Tizenhét.

A férfi arcán hullámokat vert a hirtelen mosoly

– Látom, falába van – szólt. – Szerintem ön nagyon bátor. És igazán édes is.

A lány szótlanul, mereven állt a helyén.

– Sétáljon le velem a kapuig – kérte a férfi. – Maga egy bátor és édes teremtés és pedig attól a perctől szeretem, mikor megpillantottam az ajtóban.

Hulga elindult előre.

– Mi a neve? – kérdezte tőle, fülig érő mosollyal.

– Hulga – válaszolta.

– Hulga – motyogta. – Hulga. Hulga. Sosem hallottam olyanról, akit Hulgának hívtak volna. Maga szégyenlős, ugye Hulga? – kérdezte.

A lány bólintott, miközben a férfi nagy, piros kezét figyelte az ormótlan kézitáska fülén.

– Szeretem a szemüveges lányokat – szólalt meg ismét. – Sokszor eltűnődöm. Nem olyasfajta ember vagyok, akinek a komoly gondolatok nem férnek a fejébe. Talán mert meg fogok halni.

– Talán én is meghalok – mondta a lány hirtelen és felpillantott rá. A férfi kicsi, barna szemei izgatottan csillogtak.

– Figyeljen – szólt. – Nem gondolja, hogy egyeseknek azért kell találkozniuk, mert valamit közösen kell véghezvinniük? Például mindketten komoly gondolatokat őriznek.

Fogást váltott a táskáján, így a lányhoz közelebbi keze felszabadult. Elkapta a könyökénél fogva és megrázta kissé. – Szombaton nem dolgozom – mondta. – Szeretnék sétálni egyet az erdőben és megcsodálni az Anyatermészetet. Felmehetnénk a hegyekbe vagy még messzebb. Piknik meg hasonlók. Nem lenne kedve holnap velem piknikezni? Mondjon igent, Hulga – kérte és olyan szenvedve nézett rá, mint akit a gyomra kínoz.

Az éjszaka folyamán elképzelte, hogyan fogja elcsábítani. Hogyan sétálnak majd kettesben, míg el nem érnek a csűrig a két hátsó legelő felett és ahol majd, tervei szerint, olyan fordulatot vesznek az események, hogy nagyon könnyű dolga lesz a csábítással. Persze aztán számolnia kell a fiú bűntudatával. Az igazi géniusz még az alacsonyabb rendű elméken is keresztülviszi terveit. Elképzelte, hogy a fiú bűntudatát az élet mélyebb megértéséhez használja majd fel. Eltávolítja szegény pára szényenét és valami hasznosat csinál belőle.

Pontban tízkor elindult a kapuhoz, gondosan ügyelve arra, hogy Mrs. Hopewell ne fogjon gyanút. Nem vitt magával semmit enni, mivel megfeledkezett arról, hogy egy piknik során elengedhetetlen az étel. Nadrágot és egy törtfehér inget viselt, utólagos gondolatként pedig tett egy kevés Vapex-et a gallérjára, mivel saját parfümmel nem rendelkezett. Mikor leért a kapuhoz, senkit sem talált ott. Végigmérve az üres országutat az a bosszantó érzése támadt, hogy megviccelték és csak le akarták csalni a kapuhoz. Aztán hirtelen felbukkant egy bokor mögül a férfi teljes magasságában, a szemközti töltésben. Mosolyogva emelte meg új, széles karimájú kalapját. Tegnap nem viselte és a lány kíváncsi volt, vajon az alkalom miatt kerítette-e elő. A tojáshéjszínű kalapon egy piros-fehér szalag futott körbe és kicsit nagynak tűnt számára. A férfi előlépett a bokor mögül, kezében a fekete kézitáskával. Ugyanazt az öltönyt és sárga zoknit viselte, ami járás közben kivillant cipőjéből. Átvágott az országúton és így üdvözölte:

– Tudtam, hogy eljön.

A lány ebben erősen kételkedett. Honnan tudhatta volna? Rámutatott a táskára, majd megkérdezte: – Miért hozta magával a Bibliáit?

A férfi elkapta a könyökét és mosolyogva pillantott le rá, mintha nem lenne képes abbahagyni. – Sosem tudhatja, mikor lesz szüksége Isten szavára, Hulga – mondta.

Volt egy olyan pillanat, mikor a lány kételkedett abban, hogy ez valóban megtörténik. Aztán átmásztak a töltésen. Átkeltek a legelőn az erdő felé. A fiú könnyedén lépdelt mellette, majdhogynem szökdécselt. Kézitáskája ma nem tűnt nehéznek, még lóbálta is a kezében. Már félúton jártak a régen anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, mikor a fiú finoman hátára csúsztatva kezét, gyengéden megkérdezte:

– Hol kapcsolódik a falába a testéhez?

A lány elvörösödve pillantott fel rá, mire azonnal zavarba jött.

– Nem akartam megbántani – védekezett. – Úgy értem, ön csak olyan bátor. Azt hiszem, Isten nagyon vigyáz magára.

– Nem – felelte előre nézve és megszaporázta lépteit. – Én nem is hiszek Istenben.

Erre a férfi megállt és füttyentett.

– Nem – kiáltott fel, mintha olyannyira letaglózta volna a dolog, hogy nem volt képes egyebet mondani.

A lány tovább sétált és egy pillanat múlva már ott szökdécselt mellette a fiú, kalapjával legyezve magát.

– Ez nagyon szokatlan egy lánytól – jegyezte meg, a szeme sarkából figyelve útitársát.

Mikor elérték az erdő szélét, megint a hátára tette egyik kezét, egy szó nélkül maga elé vonta és hevesen megcsókolta.

A csók, ami sokkal szenvedélyesebbre sikerült, mint ami érzés mögötte volt, további adrenalin löketet gerjesztett a lányban, amitől bárki képessé vált volna egy megpakolt bőröndöt kicipelni egy lángokban álló házból. Azonban az erő itt a lány agyát járta át először. Mielőtt a fiú elengedte volna, a lány elméje, ami továbbra is tiszta, szemtelen és gunyoros maradt, csak a távolból figyelte, jól szórakozva és szánakozva felette. Eddig még sosem csókolták meg és boldog volt a felfedezésétől, miszerint semmi átlagon belülit nem tapasztalt benne. Mindez fejben dőlt el. Néhányan talán jóízűen kortyolnák a szennyvizet, ha vodkának tűntetnék fel előttük. Mikor a fiú, reménykedő és bizonytalan arcot vágva, gyengéden eltolta magától, a lány elfordult és némán továbbindult, mintha ennyi bőven elég is lett volna neki.

Lihegve érte be a fiú és megpróbált segíteni neki, mikor megpillantott egy gyökeret, amin esetleg áteshetne. Elkapta és eltolta az útból a tüskés kúszónövény hosszú, integető ágait, míg a lány túljutott rajta. Ő haladt elől, míg a fiú nehezen lélegezve követte. Aztán kiértek a napsütötte hegyoldalra, ami enyhe lejtővel csatlakozott egy másikhoz. Felettük ott magasodott az öreg csűr rozsdás teteje, ahol a felesleges szénát raktározták.

A hegyet apró, rózsaszín vadvirágok tarkították.

– Akkor maga nem üdvözült? – kérdezte hirtelen megállva a fiú.

A lány elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy rámosolygott.

– Az én felfogásom szerint – kezdte – én üdvözült vagyok és maga átkozott, de mondtam önnek, hogy nem hiszek Istenben.

Úgy tűnt, semmi sem képes elpusztítani a fiú tekintetét átható csodálatot. Most úgy nézett rá, mintha a fantasztikus állat kidugva mancsát a rácsokon, szeretetteljesen megbökte volna. Arra következtetett, hogy talán ismét meg akarja csókolni, így továbbindult, nehogy alkalmat kerítsen rá.

– Nem tudnánk valahol leülni egy kicsit? – motyogta a fiú, lágyabban ejtve a mondat végét.

– A csűrben – válaszolta neki.

Olyan sebesen igyekeztek felé, mintha bármelyik pillanatban tovacsusszanhatott volna. A kétszintes, összetákolt csűrben nagyon sötét volt. A fiú rámutatott a létrára, ami a padlástérre vezetett.

– Milyen kár, hogy nem mehetünk fel oda.

– Miért ne mehetnénk? – kérdezett vissza a lány.

– A lába – mondta tisztelettudóan.

A lány vetett rá egy megvető pillantást, majd megragadva mindkét kezével a létrát, mászni kezdett. A fiú ezalatt lent állt, tisztán látszott rajta elragadtatottsága. A lány hozzáértő mozdulattal áthúzta magát a bejáraton és lenézve így szólt: – Nos, jöjjön, ha jönni akar.

Erre a fiú is elkezdett felfelé kapaszkodni, ügyetlenül magával cipelve a bőröndöt.

– Nem lesz szükségünk a Bibliára – jegyezte meg a lány.

– Sosem tudhatja – felelte a fiú lihegve.

Miután felért a padlástérbe, időbe telt, míg visszanyerte rendes légzését. A lány leült egy szalmarakásra. A beszökő napfény egy széles, porszemekkel teli sávja rávilágított. Nekidőlt a bálának és elfordítva arcát, kinézett a csűr főbejáratán, ahonnan a szénát szokták dobálni a padlástérre a kocsikból. A két, rózsaszínben fürdő hegyoldal mögött ott magasodott a sötét erdővel fedett hegygerinc. Az égen egy felhő sem úszott, hideg kék színben tündökölt. A fiú lehuppant mellé, karjával átfogta és módszeresen csókolgatni kezdte az arcát, olyan hangot hallatva közben, mint egy hal. Nem vette le a kalapját, de annyira hátratolta, hogy ne zavarja. Mikor a lány szemüvege útban volt, levette róla és a zsebébe csúsztatta.

A lány először nem viszonozta a csókokat, aztán hirtelen elkezdte és miután nyomott párat a fiú arcára, rátalált ajkaira és ott is maradt, újra és újra megcsókolva, mintha próbálná az utolsó lélegzetét is ellopni tőle. A fiú lehelete tiszta volt és édes, mint egy gyereké, akárcsak ragadós csókjai. Arról motyogott, mennyire szereti és már első pillanattól kezdve így érez iránta, de az egész csak álmos rosszallásnak tűnt egy gyermek szájából, akit anyja épp ágyba akar dugni. A lány tudata ezalatt egyetlen percre sem állt le vagy veszett el.

– Még nem is mondta, hogy szeret engem – suttogta végül a fiú, elhúzódva tőle. – Mondja ki!

A lány felnézett a tiszta égre, majd le a fekete hegygerincre, aztán távolabbra, ahol két zölden csillogó tó feküdt. Nem is vette észre, hogy a fiú levette a szemüvegét. Semmi rendkívülit nem talált a tájban, mivel ritkán szentelt figyelmet környezetének.

– Mondja ki! – ismételte. – Mondja ki, hogy szeret!

A lány figyelt arra, hogy ne essen ki szerepéből.

– Azt hiszem – kezdte –, hogy maga tágabb értelemben használja ezt a szót. De én nem fogom. Ne kergessen illúziókat! Én az a fajta ember vagyok, aki átlát ezen.

A fiú összevonta szemöldökét. – Mondja ki! Én is bevallottam, tegye meg maga is.

A lány gyöngéden nézett le rá. – Szegény kicsikém – motyogta –, ezt maga nem értheti. – A nyakánál fogva magához húzta, homloka a homlokát érte. – Mind átkozottak vagyunk – folytatta –, de párunk ledobta magáról a szemellenzőt, hogy tudja, nincs is mit látni. Ez egyfajta üdvözülés.

A fiú döbbenetet sugárzó szemei meghökkenve meredtek előre. – Rendben – mondta majdhogynem nyüszítve –, de akkor szeret engem, vagy sem?

– Igen – felelte, majd hozzátette: – egy bizonyos értelemben. De el kell mondanom valamit. Nem maradhat hazugság közöttünk – megemelte a fiú fejét és mélyen a szemeibe nézett. – Harminc éves vagyok – mondta. – Diplomás.

A fiú tekintete ideges volt ugyan, de makacs is. – Nem érdekel – felelte. – Nem érdekel, bármit is csinált. Én csak tudni akartam, hogy szeret-e vagy sem.

Erre elkapta és vad csókokat hintett arcára, míg a lány azt nem mondta: – Igen, igen.

– Rendben, akkor – engedte el – bizonyítsa be.

A lány elmosolyodott, álmodozó tekintettel nézett a tájra. Anélkül csábította el, hogy fejben eldöntötte volna.

– Hogyan? – kérdezte és úgy érezte, ezzel a fiú már elkésett kissé.

A másik ráhajolt, ajkait a füléhez nyomta. – Mutassa meg, hol csatlakozik a falába a testéhez.

A lány röviden felsikoltott, arcából azonnal kifutott a vér. Nem az illetlen kérés volt az, ami megdöbbentette. Gyermekként volt, hogy a szégyenérzet hatalmába kerítette, de az oktatás kinevelte belőle ennek minden nyomát, mint ahogy a jó sebész kivágja az elrákosodott részeket. Egyáltalán nem hatotta meg, mikor a fiú arról kérdezte, hisz-e a Bibliában. De a műlábára olyan érzékeny volt, mint egy páva a farktollaira. Rajta kívül senki sem érintette még. Úgy vigyázott rá, mint más a lelkére.

– Nem – vágta rá.

– Tudtam én – motyogta a fiú leülve. – Maga csak játszik velem.

– Oh, nem, nem – kiáltotta erre. – A térdemhez csatlakozik. Csak a térdemhez. Miért akarja látni?

A fiú áthatóan pillantott rá. – Mert – mondta – ez teszi mássá. Maga senkihez sem hasonlít.

A lány csak ült és nézett rá. Semmi sem utalt arckifejezéséből vagy fagyosan kék szemeiből arra, hogy ez megindította volna. Mégis úgy érezte, hogy szíve megállt dobogni és az agyára hagyta volna, hogy keringesse a vért ereiben. Életében először érezte úgy, hogy szembetalálkozott az igazi ártatlansággal. Ez a fiú, rátapintott az igazságra vele kapcsolatban. Egy perccel később így szólt hát rekedt, magas hangon: – Rendben – ezzel mintha teljesen kiszolgáltatta volna magát neki. Mintha elvesztett életét újra megtalálta volna, csodával határos módon, ebben a férfiban.

A fiú nagyon gyengéden feltekerte nadrágja szárát. A művégtag, fehér zokniba és barna cipőbe bújtatva, egy vászonhoz hasonló, nehéz anyagból készült és egy csúf csatlakozásban végződött, ahol a csonkhoz kapcsolódott. A fiú arca és hangja teljesen tisztelettudó maradt, mivel végre megpillanthatta. Így szólt:

– Most mutassa meg, hogy veszi le és teszi fel.

Levette neki, majd újra visszarakta, aztán a fiú maga csatolta le, olyan gyengéden tartva, mintha igazi volna.

– Nézze! – mondta, gyermeki vidám arccal. – Most már én is meg tudom csinálni.

– Tegye vissza – kérte. Úgy gondolta, elszökhetnének együtt és a fiú minden este levehetné a lábát, hogy aztán reggelente felcsatolhassa neki. – Tegye vissza – ismételte.

– Még nem – mondta a másik, és olyan távolságra tette le, hogy ne érhesse el. – Egy kicsit legyen meg nélküle. Itt vagyok én helyette.

Ijedtében a lány felkiáltott, de a fiú ledöntötte és ismét csókolni kezdte. A lába nélkül teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát neki. Elméjére köd borult és nem tudott gondolkodni. Ez egyáltalán nem volt így jó. Különböző kifejezések váltakoztak az arcán. Közben a fiú, szemei akár két acéltüske, a háta mögé pillantott, ahol a lábat hagyta. A lánynak végül sikerült lelöknie magáról és felszólította:

– Most már tegye vissza!

– Várjon – kérte. Áthajolt a másik oldalra, magához vette a kézitáskát és kinyitotta. A fakó, kékpöttyös bélésben csak két Biblia feküdt. Kivette az egyiket és felnyitotta a tetejét. Üreges volt; egy flaska whiskey-t, egy pakli kártyát és egy kicsi, kék dobozt rejtett, amire valami szöveget nyomtattak. Lefektette őket a lány elé szép sorban, mintha az istennő oltára elé helyezné ajándékait. A kék dobozt a kezébe nyomta. A TERMÉK CSAK A BETEGSÉG MEGELŐZÉSE ÉRDEKÉBEN HASZNÁLATOS – olvasta rajta, majd leejtette. A fiú lecsavarta a flaska tetejét. Megállt és mosolyogva rámutatott a paklira. Nem volt átlagos kártyacsomag, mindegyik hátulján egy visszataszító kép kapott helyet.

– Igyon egy kortyot – ajánlotta fel neki először az üveget.

A lány elé tartotta, aki egy tapodtat sem mozdult.

Hangja, mikor végre meg bírt szólalni, vádaskodónak tetszett. – Maga nem, – motyogta. – maga nem egy rendes vidéki ember?

A fiú felé kapta a fejét. Úgy látszott, még csak most tűnt fel neki, hogy a lány talán próbálta megsérteni.

– De igen – mondta erre, ajkával csücsörítve. – Azonban ez még nem tart vissza semmitől. Olyan rendes vagyok, akárcsak maga.

– Adja vissza a lábam – követelte a lány.

A fiú távolabbra tolta lábfejével. – Ugyan már, érezzük végre jól magunkat – mondta hízelegve. – Még nem is ismerkedtünk össze rendesen.

– Adja vissza a lábam – sikította a lány és megpróbált áttörni a fiún, aki könnyedén visszalökte.

– Mi ütött magába hirtelen? – kérdezte homlokát ráncolva, miközben rácsavarta tetejét a flaskára és gyorsan visszatette a Bibliába. – Épp az imént mondta, hogy nem hisz semmiben. Azt hittem, van magában valami, kislány!

A lány arca már majdnem lila volt. – Maga keresztény! – sziszegte. – Maga egy igaz keresztény! Olyan, mint a többi, mond valamit, de mást cselekszik. Maga tökéletes keresztény és…

A fiú ajka haragos vonalba keskenyedett. – Remélem, nem gondolja komolyan – mondta gőgös felháborodásában –, hogy hiszek abban a maszlagban! Talán Bibliát árulok, de tudom, mi az igazság. Nem most jöttem le a falvédőről. Tudom, hová tartok!

– Adja vissza a lábam – visította a lány.

A fiú olyan hirtelen felszökkent, hogy éppen csak látta, amint a kártyát és a kék dobozt visszasepri a Bibliába, a könyvet pedig bele a kézitáskába. Figyelte, ahogy megragadja a lábat és aztán egy pillanattal később beteszi a bőröndbe, kitámasztva egy-egy Bibliával a két oldalát. Összecsapta a táska száját, majd felkapta és átlendítette a lyukon, amin aztán ő is keresztüllépett. Mielőtt a fejét is átdugta volna a nyíláson, megfordult és olyan tekintettel mérte végig a lányt, amiben már nyoma sem volt csodálatnak.

– Egy csomó értékes dolgot szedtem össze – mondta. – Egyik alkalommal egy nő üvegszemét szereztem meg így. És ne gondolja, hogy netán elkaphat, mivel a Pointer nem az igazi nevem. Mindegyik háznál másikat használok és nem maradok sehol huzamosabb ideig. És mondok én magának még valamit, Hulga – szólt, úgy ejtve ki nevét, mintha nem sokra tartaná –, maga nem is olyan okos. Én sem hiszek semmiben, mióta csak a világra jöttem – ezzel a tojáshéjszínű kalap eltűnt a lyukon keresztül, és a lány ottmaradt egyedül, a szalmán ülve, a poros napsugár ölelésében. Mikor tajtékzó érzelmekkel terhes arcát a bejárat felé fordította, figyelte, ahogy a kék alak gyorsan tör előre a zölden csillogó tó felé.

Mrs. Hopewell és Mrs. Freeman, akik épp a hátsó legelőn ástak ki hagymát, látták, hogyan siet elő a fák közül, majd vág át a réten az országút felé.

– Miért tűnik nekem úgy, hogy ez az a kedves, bárgyú fiatalember, aki tegnap megpróbált Bibliát eladni nekem? – vetette fel Mrs. Hopewell hunyorogva. – Biztos rátukmált párat amoda a négerekre. Annyira egyszerű ember – tette hozzá –, de azt hiszem, a világ jobb véget érne, ha mind ilyen egyszerűek lennénk.

Mrs. Freeman tovább követte tekintetével, mielőtt eltűnt volna a hegy lábánál. Aztán figyelmét ismét a szúrós szagú hagymacsomónak szentelte, amit éppen kiemelt a földből.

– Egyesek nem lehetnek ilyen egyszerűek – mondta. – Tudom, hogy én sosem lennék képes rá.

Nyelvi fordulat

Ray Bradbury: A mennydörgés hangja

Fordította: Adorján Imola

Úgy tűnt, mintha a felirat a falon remegne a csúszós, meleg víz rétege alatt. Eckels mereven bámult rá, és az írás szinte égni kezdett a sötétségben.

IDŐSZAFARI.

VADÁSZEXPEDÍCIÓ A MÚLT BÁRMELYIK ÉVÉBE.

MEGNEVEZZÜK AZ ÁLLATOT.

ODAVISZÜNK TÉGED.

TE PEDIG LELÖVÖD.

Meleg váladék gyűlt össze Eckels torkában. Nagyot nyelt. A szája körüli izmok lassan mosolyt formáltak arcára, ahogy a levegőbe emelte kezét, benne tízezer dollárral, és átnyújtotta azt az asztal túloldalán lévő úrnak.
– Garantálják nekem, hogy élve térek vissza az expedícióról?
– Nem garantálunk semmit – mondta az úr hivatalos hangon – Kivéve talán, hogy nem mindennapi élmény lesz.

Megfordult.

– Ez itt Mr. Travis, a múltbéli vadászexpedíciójának vezetője. Ő lesz az, aki megmondja önnek, mikor és mit csinálhat.  Abban az esetben, ha megszegi az instrukciókat, további tízezer dollár bírság kifizetésére köteles, illetve lehetségesek további beavatkozások a kormány részéről is.

Eckels keresztülnézett a hatalmas irodát uraló káoszon, a szanaszét heverő acéldobozokon, és egy pislákoló sarkifény-szerű világító testet látott, ami hol narancssárga, hol ezüst, hol pedig kék színekben villódzott. Egy időgép volt. Eckels visszaemlékezet a levélre, amiben a szafariról szóló hirdetést először olvasta. Az éveket átugorja majd. Az ősz haj írisz-feketévé változik, a ráncok eltűnnek, minden növény visszafejlődik maggá, minden visszatér a kezdetekhez, a nap a nyugati egeken kel fel, és a ragyogó kelet felé halad, minden beleépül abba a dologba, amelyből eredt, akár a kínai dobozok egymásba, vagy mint nyúl a kalapba. Minden visszafordul abba az időbe, ami azelőtt volt, mielőtt minden elkezdődött volna.

– Hihetetlen! – Eckels vékony arca magába szívta a szerkezet fényét – Egy igazi időgép! – Megrázta a fejét.

– Elgondolkodtatja az embert, hogy ha a tegnapi elnökválasztások rosszul mentek volna, itt lehetnék, hogy elfussak az eredmények elől. De hál’ Istennek Keith nyert. Nagyszerű elnöke lesz az Egyesült Államoknak.

– Igen – mondta az úr az asztal mögül – Szerencsések vagyunk. Ha Deutscher nyert volna, a diktatúrák legdurvábbikával kellene szembenéznünk. Az az ember semmirekellő. Fegyverkező, hitetlen, műveletlen, embertelen… Sokan felhívtak minket, tudja, viccből, de valahogy mégsem vicceltek. Azt mondták, ha Deutscher lesz az elnök, akkor ők ezentúl 1492-ben akarnak élni. Természetesen nem a mi dolgunk, hogy menedéket biztosítsunk a jelen problémái elől. A mi feladatunk csak az expedíciók szervezése. Minden esetre, mostantól Keith az elnök. Tehát, minden, ami miatt aggódnia kell…

– Csak az, hogy lelőjem a dinoszauruszt – Eckels helyette is befejezte a mondatot.

– A Tyrannosaurus Rex. A leghihetetlenebb szörny a történelemben. Ezt tartsa szem előtt! Bármi történik önnel, az nem a mi felelősségünk. Azok a dinoszauruszok pedig bizony nagyon éhesek.

Eckels arca kipirult a dühtől.

– Maga megpróbál megijeszteni engem!
– Igen, pontosan. Nem akarjuk, hogy olyanok induljanak el az expedícióra, akik megijednek már az első lövésnél. Hat szafari vezetőt öltek meg tavaly, és egy tucat vadászt. Maga pedig hatvanmillió évet fog visszautazni az időben, hogy minden idők legnagyobb játékát játszhassa. Itt vannak a papírok, kérem, írja alá.

Eckels ránézett a lapra és az ujjai remegni kezdtek.

– Sok sikert! – mondta az úr az asztal mögül – Mr. Travis, át is adnám magának az urat.

Csendesen sétáltak át a szobán a búgó időgép villódzó fénye felé, vállukon fegyvereikkel. Beszálltak. Már nincs visszaút. Elindultak. Éjt nap követett, napot pedig éj, majd hetek, hónapok teltek el, aztán egy év, egy évtized… A gépezet morajlott. Feltették az oxigén maszkjukat és letesztelték a távbeszélő készüléküket. Eckels a kitömött üléshez támolygott, az arca sápadt volt, állkapcsa merev. Érezte, hogy remegnek a kezei, majd észrevette, hogy új fegyverét szorítja túl erősen. Négy másik ember is volt a gépben. Travis, az expedíció vezetője, az asszisztense Lesperance, és két másik vadász, Billings és Kramer. Nem tudtak mást tenni, csak nézni egymást, miközben az évek elsuhantak mellettük.

– Meg tudnak ölni ezek a fegyverek egy dinoszauruszt? –  Szólalt meg végül Eckels.

– Ha megfelelően céloz, igen – mondta Trevis – Néhány dinoszaurusznak két agya is van. Egy a fejükben, egy pedig a gerincoszlopukban. Ezektől igyekszünk távol maradni. Az első két lövésével célozza meg a szemeket. Így megvakítja őket, aztán célba veheti az agyat is.

A gép megzörrent. Az idő olyan volt, mint egy visszafelé játszódó film. A nap lement, majd tízmillió hold követte.

– Gondoljatok csak bele – mondta Eckels – Minden vadász, aki valaha élt a Földön, most igazán irigyelhet minket.

A masina hangos sikítással lassított, majd egyszer csak megállt. És ezzel együtt a nap is megállt az égen. A köd, ami a gép körül lebegett, most eloszlott, és egy régi időben találták magukat. Egy igazán régi időben, vállukon kék, acél fegyvereikkel.

– Még Krisztus sem született meg – mondta Travis – Még Mózes sem ment fel a hegyre, hogy Istennel beszéljen, és a piramisok kövei is a földben vannak, arra várva, hogy felépítsék őket. Alexander, Caesar, Napóleon és Hitler… Még egyikőjük sem létezik. Ez itt a dzsungel, 60 002 055 évvel azelőtt, hogy Keith elnök lett.

Rámutatott egy ösvényre, ami a zöld vadonba vezetett mocsarakon és óriási páfrányokon, pálmákon keresztül.

– Ez pedig az útvonaluk, amit az Idő Expedíció jelölt ki önöknek. Pár centiméterrel a föld felett lebeg. Ha csak lehetséges, ne érintsenek meg egy fűszálat, virágot vagy fát sem. Tehát csak maradjanak a kijelölt úton. Ne próbáljanak letérni róla! Ismétlem, ne térjenek le róla! Semmilyen oknál fogva. Ha mégis megteszik, az büntetést von maga után. És ne lőjenek le egyetlen állatot sem, ha nem mondom, hogy megtehetik.

– Miért? – kérdezte Eckels

Messziről madarak hangjai hallatszottak és a sós víz illata csípte orrukat. A fű nedves volt, a virágok színe akár a vér.

– Nem akarjuk megváltoztatni a jövőt. Nem tartozunk ide, a múltba. A kormány nem szívesen tud minket itt. Így is komoly árat kell fizetnünk, hogy megtarthassuk az engedélyünket. Az időgép elég kényes üzlet. Tudtunkon kívül is megölhetünk egy fontos állatot, egy kis madarat, csótányt vagy akár egy virágot. Bármilyen fontos élőlényt elpusztíthatunk véletlenül.
– Ez nem teljesen világos – mondta Eckels
– Rendben – folytatta Travis – Mondjuk, hogy pusztán balesetből megölünk itt egy egeret. Ez azt jelentené, hogy az egész családja kipusztulna ennek az egérnek. Érthető?
– Igen, érthető.
– Aztán pedig ennek a családnak a családja is kipusztulna, és így tovább. Egyetlen lépéssel először csak egy, majd egy tucat, aztán száz, majd ezer és végül egy millió jövőbeli egeret is megölhet.
– Szóval halottak lennének – mondta Eckels – És akkor mi van?
– És akkor mi van?! – Travis halkan felhorkant – És mi van a rókákkal, amik egerekkel táplálkoznak a túléléshez? Tíz egér hiányától egy róka elpusztulhat. Tíz róka hiányától pedig egy oroszlán fog éhezni. Egy oroszlán hiányától minden rovar, keselyű és az összes élőlény viselkedése káosszá és rombolássá válna. Képzelje csak el, hogy ötven millió évvel később egy barlanglakó vadászni indul, vaddisznóra vagy kardfogú tigrisre, hogy legyen mit ennie. De maga, barátom kiirtotta az összes tigrist azon a környéken, csupán azzal, hogy eltaposta azt az egy egeret. Tehát a barlanglakó éhezni fog. És kérem, vegye észre, ez a barlanglakó nem csupán egy feláldozható ember. Nem. Ő egy teljes jövőbeli nemzedék őse. Az ő közösüléseiből születhet tíz fiú. Az övékből pedig további száz. Ebből pedig már ki is alakult egy teljes civilizáció. Pusztítsa csak el azt az egy embert, egy egész nemzedéket fog elpusztítani vele együtt. Ez olyan, mintha megölné Ádám egy unokáját. Annak az egy embernek az elpusztításával egy halom még meg nem született embert is megölhet. Talán akkor Róma sem fog felépülni a hét dombján. Talán akkor Európa örökké egy sötét erdő marad, és csak Ázsia fog egészségesen növekedni és népesedni. Lépjen rá egy egérre, és ledönti ezzel a piramisokat. Lépjen rá egy egérre, és megmarad a nyoma, akár csak a Grand Canyonnak az örökkévalóságban. Elizabeth királynő soha nem születhetne meg, Washington soha nem kelt volna át a Delaware folyón, és talán egyáltalán nem is lenne Amerikai Egyesült Államok. Tehát csak legyen óvatos! Maradjon az úton, és soha ne lépjen le róla!

– Értem – mondta Eckels – Tehát az is kárt okozhat, ha csak egy fűszálat érintünk meg?

– Pontosan. Néhány növény eltaposása is okozhat károkat. Egy kis hiba akár hatvan millió évre is kihathat. Természetesen lehet, hogy a teóriánk rossz, és a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Vagy talán csak egy hajszálnyi változást idéznénk elő. Egy halott egér itt, rovartúltengést okozhat ott, később aránytalanságot a népességben, még később rossz termést, ezzel együtt depressziót, komoly éhezést, később viselkedésbeli változásokat széles körben, a világ összes országában. Talán egy gyenge lélegzetvétel, egy suttogás, egy hajszál, egy kis pollen a levegőben is okozhat változást. Ki tudja? Ki az, aki tényleg meg tudja mondani, hogy helyes-e az elméletünk? Valójában senki. Csak találgatunk. De ameddig tudatában vagyunk, hogy néhány rossz lépés mekkora zűrzavart okozhat, addig jobb, ha óvatosak vagyunk. A gépezet, a kijelölt út, illetve a ruháik és a testük sterilizálva lett az utazás előtt. Az oxigén maszkot pedig azért viseljük, hogy a baktériumok ne juthassanak ki a levegőbe.

– Honnan fogjuk tudni, hogy melyik állatot lőhetjük le?

– Piros festékkel vannak megjelölve – mondta Trevis – Ma, az utazásunk előtt visszaküldtük ide Lesperance-t, aki pont ezen a területen követett néhány állatot.

– Azért, hogy tanulmányozza őket?

– Pontosan – mondta Lesperance – Végigkövetem az egész életüket, és megfigyelem, mennyi ideig élnek. Csak nagyon rövid ideig. Tanulmányozom, hogy közülük hány keres társat és hány fog még párosodni. Nem túl sok. Ha találok egy olyat, ami meghal, amikor például rázuhan egy fa, akkor megjegyzem a pontos napot, órát és percet. Rájuk lövök egy festékbombát, ami egy piros foltot hagy rajtuk. Ezt nem mulaszthatjuk el. Aztán kiszámolom, hogy mi mikor érkezünk meg a múltba, tehát nem találkozunk a szörnnyel több időre, mint két perc, mielőtt amúgy is meghalna. Ez a taktikája annak, hogy csak olyan állatot öljünk meg, amelyiknek egyébként sincsen jövője és nem fog már párosodni sem, szóval utódai sem lehetnek már. Érti, hogy mennyire óvatosak vagyunk?

– De, ha maga ma reggel ért vissza a mi időnk – szólalt meg Eckels mohón – Akkor magának találkoznia kellett velünk, miközben itt voltunk az expedíción. Ez tényleg így volt? Sikeres volt az expedíció? Mindannyian túléltük?

Travis és Lesperance egy pillantást vetettek egymásra

– Ez egy ellentmondás lenne– szólalt meg végül Lesperance – Az idő nem engedi meg, hogy valamilyen hiba folytán az ember találkozzon önmagával. Ha ilyen esemény történne, a két idősík elmegy egymás mellett. Érezte, ahogyan ugrott egyet a gép mielőtt megérkeztünk? Azok mi voltunk, ahogy haladtunk visszafelé a jövőbe. De nem láttunk semmit. Nincs mód arra, hogy megmondjuk, az expedíció sikeres volt-e, amíg megvan a szörnyünk, és amíg mindannyian, beleértve magát is Mr. Eckels, valóban túl nem éljük ezt.”

–Befejezni! – mondta Travis élesen. – Mindenki talpra!

Készen álltak, hogy elhagyják az időgépet. A dzsungel magas volt, tág, maga volt a végtelen világ és az örökkévalóság. A legyek zümmögése a levegőben, szinte zenének hallatszott. De amikor körülnéztek, apró legyek helyett hatalmas szárnyas gyíkokat láttak, amik óriási üreges szárnyaikkal cikáztak a levegőben, illetve denevéreket, amik önkívületbe és lázas éjszakákba taszítanak. Eckels óvatosan rálépett a kijelölt útra és úgy tett, mintha célozna a puskájával.

– Hagyja abba! – kiáltotta Trevis. – Még csak viccből sem célozgathatunk. Ha véletlenül elsülne a pisztolya…”

Eckels felhevülten kérdezte: – Hol van a Tyrannosaurusunk?”

Lesperance ránézett a karórájára. – Errefelé tart. Keresztezni fogjuk az útját hatvan másodperc múlva. Figyeljék a piros foltot az oldalán, és ne lőjenek, amíg nem utasítom. És kérem, maradjanak az úton!

Tovább indultak a reggeli szélben.

– Ez veszélyes – mormolta Eckels. – Valahol nagyon messze, 60 millió évvel ezután, Keith épp most lett elnök, és mindenki ünnepel. Mi pedig itt vagyunk. Millió évekkel korábban, és egyikőjük sem létezik még. A dolgok, amik miatt nap mint nap aggódunk, hónapokon, sőt egy életen keresztül, még csak meg sem születtek, ki sem lettek gondolva.

– Legyenek óvatosak! – szólt Travis. – Először maga lő Eckels, aztán Billings majd pedig Kramer.

– Már számtalanszor vadásztam. Tigrisre, vaddisznóra, bivalyra, elefántra is. – mondta Eckels. –de most, ez itt… úgy reszketek, mint egy gyerek.”

– Állj! – szólt Travis, és mindenki megállt. –Előre! Már itt is van. Őfelsége megérkezett.

A dzsungel most még szélesebbnek tűnt, és tele volt csicsergéssel, ropogással, mormogással, és sóhajokkal. De mindez hirtelen megszűnt, mintha valaki becsapott volna egy ajtót. Csend volt. A mennydörgés hangja hallatszott. A távolban, ezer mérföldre onnan, a Tyrannosaurus Rex közelgett.

– Ez az! – suttogta Eckels – Ez…
– Csöndet!
Olajozott, rugalmas lábakon érkezett, hosszú lépésekkel. Harminc lábbal a fák fölött, egy igaz szörnyeteg, bárhová lépett, mindent maga alá gyűrt. Minden lépése olyan volt, mintha egy motor zúgott volna fel, ezermázsányi csont. Minden elsüllyedt vastag izomkötegei alatt. A karjai hatalmasak voltak, az embereket úgy tudta mozgatni, akár a játékokat. A feje pedig, holott olyan nehéz volt, akár egy tonnányi kő, könnyedén emelkedett fel le a levegőben. A hatalmas fogait gyilkosan csattogtatta, szemei pedig úgy forogtak, hogy egyértelműen látszott, semmi nem menekülhet az éhsége elől. Ahogy rohant, letarolta a fákat és növényeket, amik az útjába kerültek, és minden lépésével egy méter mély nyomot hagyott maga után. Óriási súlya, gigantikus mérete ellenére úgy futott, akár csak egy balerina, kecsesen és elegánsan.

– De hiszen… – szólt Eckels a rémülettől mereven tartva ajkait.  Ez felér az égig és egyszerűen elkapja akár a holdat is.

– Csönd! – csitította Trevis indulatosan –Még nem lát minket.

– Ezt nem lehet megölni. – Eckels csöndesen közölte meglátását, amiről nem is kerekedett vita. Egyszerűen csak megjegyezte azt, ami egyébként is evidens. Egy pillanatra még a kezében lévő puska is egyszerű játékszernek tűnt.

–Őrültek vagyunk, hogy ide jöttünk. Ez lehetetlen.

– Fogja be! – rivallt rá Travis.

– Ez egy rémálom.

– Forduljanak meg! – szólt Travis újra – Óvatosan sétáljanak az időgéphez. Visszafizetjük az útiköltségük felét.

– Egy percig sem gondoltam volna, hogy ez ekkora lehet – szólt Eckels – Rosszul kalkuláltam, ennyi az egész. És most pedig ki akarok szállni.

– Késő, már lát minket.
– És ott a vörös folt a mellkasán.

A Tyrannosaurus megrázta magát. Páncélozott teste úgy ragyogott, akár ezernyi zöld pénzdarab. Az egész teste iszapos volt foltokban. Lehelt egyet. A nyers hús bűze belengte a vadont.

– Vigyenek ki innen! – szólt Eckels – Még soha nem éreztem ezt. Végig biztos voltam benne, hogy túlélem.  Jó vezetőim voltak és biztonságosnak tartottam az expedíciót. De most, ebben a pillanatban rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. Idejöttem, elfogadtam a kihívást, de feladom. Ez nekem túl sok ahhoz, hogy meg tudjak vele birkózni.

– Ne rohanjon! – mondta Lesperance – Csak forduljon meg, és bújjon el a gépben!

– Igenis! – úgy tűnt, mintha Eckels lebénult volna az ijedtségtől. Ránézett a lábaira, mintha mozgásra akarná bírni őket, de csak egy kilátástalan nyögés hagyta el a száját.

– Eckels, kérem!

Csoszogott előre néhány lépést.

– Semmi esetre sem akarom folytatni…

A szörnyetegből egy világrengető sikoltás tört ki. Hat másodperc alatt ezer kilométerre terjedt ki a hang. A fegyverek megrándultak és tüzeltek. A szörnyeteg szájából áradó szélvihar az irdatlan bűzzel és megalvadt vérrel borította el őket. Ahogy a szörnyeteg ordított, hatalmas gyilkos fogai megcsillantak a napfényben.

A fegyverek újra felmorajlottak, de a hangjuk elveszett a hatalmas dörgésben és az állat sikításában. A fák szétrobbantak a ködben, szétszórva leveleiket. A szörnyeteg az emberek felé nyújtotta mancsát, hogy egy egyszerű mozdulattal kettétörje őket, dobálja őket, akár az apró magvakat, vagy, hogy a szájába vegye és lenyelje őket. A vadászok, ahogy szembenéztek az állattal, látták saját tükörképüket a gigantikus íriszekben. A Tyrannosaurus úgy esett össze, akár egy kőbálvány, vagy egy hegylavina. A fák, amiket esés közben megragadott szintén eltűntek vele együtt. A fegyverek ismét tüzeltek. A szörny ismét hangosan csapódott a földhöz páncélos testével. A vér szökőkútként lövellt fel torkából. Valahonnan a test belsejéből eredhetett. Az émelyítő folyadék átáztatta a vadászokat is.  A dörgés sokáig visszhangzott, majd lassan elhalkult. A dzsungel újra csendes volt. A lavina után a zöld nyugalom. A rémálom után a reggel. Billings és Krammer az úton ültek csendesen. Travis és Lesperance a ködben álltak az ütközettől kábán. Eckels, aki szerencsésen visszajutott az időgépbe, most csendben feküdt, csak bámult maga elé. Travis elsétált a gépig, hogy egy pillantást vessen Eckelsre, majd pedig visszatért a többiekhez.

– Takarítsák fel!

Átkozódások közepette letörölték a vért a sisakjukról. A szörnyeteg úgy feküdt ott, mintha csak egy páncélból, csontból, izomból és bőrből álló domb lenne. Halálának sóhajai és mordulásai már csak úgy hallatszottak, mintha egy távoli kamrából törnének fel. Szervei már alig működtek. A vér még egy utolsót futott a szívből az ereken át a test különböző pontjaiba. Majd minden elhallgatott, bezárult örökre. A vadászok egy pillanatig úgy érezték, mintha egy kisiklott vonaton állnának. Mintha a szelepek az utolsó adag gőzt eresztették volna ki a törött járműből. A szörnyeteg csontjai összetörtek az eséstől a saját súlya alatt. Egy pillanattal később, mintha egy újabb reccsenés hangját hallották volna. Odaát egy gigantikus fa dőlt ki éppen, majd rázuhant a szörnyetegre, megadva ezzel az utolsó ütést, és végleg kioltva életét.

– Ez a fa lett volna az, ami eredetileg is megölte volna az állatot, ha mi nem avatkozunk közbe – konstatálta Lesperance – Tehát még éppen időben érkeztünk. Akarnak készíteni róla egy képet?

– Egy képet? – kérdezték megrökönyödve a többiek.

– Nem vihetjük vissza a testét a jövőbe, mivel pont itt kell maradnia, ahol eredetileg is érte volna a halál, hogy ne borítsa fel az egyensúlyt a madarak, férgek és baktériumok táplálkozásában. Viszont készíthetünk róla egy képet, amit mindig maguknál tarthatnak majd, ha szeretnének.

A többiek próbáltak gondolkodni, de csak megrázták a fejüket. Túl fáradtak voltak már ehhez. Feladták. Kimerülten indultak el az időgép felé, hogy belesüppedjenek a kitömött ülésébe. Még egyszer visszanéztek a halott szörnyre. A madarak és rovarok máris azon dolgoztak, hogy táplálékként használják fel. A gép folyosóján egy hang rázta meg őket. Eckels ült ott, reszketett. Már meg is feledkeztek róla.

– Bocsánat! – mondta végül.

– Keljen fel azonnal! – ordította Travis. Eckels engedelmeskedett. – Menjen ki azonnal az útra! Itt hagyjuk magát. Nem jöhet velünk vissza a jövőbe.

– Várj! – Lesperance megragadta Travis karját.

– Maradj ki ebből – Travis lerázta magáról asszisztense karját – Ez a bolond kis híján megölt minket! De nem, ez neked egyáltalán nem számít nagy ügynek! A cipői. Nézz csak rájuk! Lelépett a kijelölt útról, és ki tudja mi mindent taposott el. Tönkretette a dzsungelt. És ezzel tönkre fog tenni minket is! Ezért rendesen fizetnünk kell. Akár ezer dollárokat is! Garantáltuk, hogy senki nem fogja elhagyni a kijelölt ösvényt, de ez az őrült megtette. Ezt jelentenem kell a kormánynak. Akár az engedélyünket is elvehetik, és soha többé nem utazhatunk vissza a múltba. Ki tudja mit tett a jövővel ez a semmirekellő!

– Nyugodj meg, az egész csak annyi, hogy felvert egy kis port az ösvényen kívül miközben rohant vissza az időgépbe.

– Honnan tudhatjuk? – Travis már majdnem sírt a kétségbeeséstől –Semmit sem tudunk, hiszen innen még minden rejtély. Kifelé innen Eckels!

Eckels ügyetlenül markolászta a pólóját.

– Bármit kifizetek. Akár ezer dollárt is.

– Menjen ki oda! Ott van az ösvény mellett a szörny. Szedje ki belőle a golyókat, aztán visszajöhet velünk.

– De ez teljesen értelmetlen!

– Az a szörny halott, maga idióta! Nem fog ártani magának, viszont a golyókra szükségünk van. Nem hagyhatjuk itt, mivel nem tartoznak a múltba, és bármit megváltoztathatnak. Itt a késem, szedje ki őket!

A dzsungel újra élt, és hangos volt a madarak csivitelésétől, nyüzsgött a rovarok mozgásától. Eckels lassan közeledett a szörnyeteg holteste által kialakult domb felé, újra átélve a terrort és a rettegést, amit akkor érzett, amikor először meglátta. Hosszú idő után, akár egy alvajáró szédelgett el a halott testig. Lassan szedte ki a golyókat. Majd összeesett. Mozdulatlanul feküdt a szörny mellett.

– Nem kellett volna ezt csináltatnod vele! – szólt Lesperance.

– Nem? – Travis oldalba bökte Eckels ernyedt testét. – Túléli. És legközelebb legalább nem játszik ilyesfélét. Most pedig indítsd be a gépet. Ideje hazamenni.

1492. 1776. 1812.

Megtisztították az arcukat és a kezeiket. Leváltották megviselt pólóikat és nadrágjaikat. Eckels már magához tért, de egy szót sem szólt. Travis hosszan tartó tíz másodpercig bámult rá.

– Ne nézzen rám – Eckels könnyezett – Nem csináltam semmit.

– És ezt ki mondta magának? Nem tudhatjuk, hogy tényleg nem csinált-e semmit.

– Átrohantam az úton, amikor visszamenekültem a gépezetbe. Egy kis por ragadt a cipőmhöz. Mégis mit akarnak, mit tegyek?

– Maga bűnt követett el Eckels, és én ezért akár meg is ölhetném. A fegyverem még mindig készenlétben van.

– Ártatlan vagyok, semmit nem csináltam!

1999. 2000. 2055.

A gépezet megállt.

– Kifelé! – utasított Travis.

A szoba ugyan olyan volt, ahogy otthagyták. De valahogy mégsem teljesen ugyan olyan. Ugyanaz az ember ült, ugyanannál az asztalnál. De mégsem teljesen ugyanúgy. Travis sebesen körülnézett.

– Minden rendben van? – csattant fel.

– Minden a legnagyobb rendben. Üdv itthon!

Travis nem nyugodott meg. Keresztülnézett az egyetlen magasan lévő ablakon…

– Rendben, Eckels, kifelé innen! És soha többé ne lássam! – Eckels nem tudott megmozdulni a döbbenettől.

– Hallott engem, hát mit bámul még?

Eckels beleszagolt a levegőbe. Nagyon furcsának érezte. Nem volt olyan, mint azelőtt, valamilyen szúrós szagú vegyszer hatotta át. A színek, amiket korábban is látott már, a narancssárga, zöld, kék, szürke, a falon, a bútorokon és mindenhol… teljesen másnak tűntek, mint azelőtt. Rossz érzése támadt, egész testében remegni kezdett. Vajon ezeken a falakon kívül, ahol ugyanaz az ember ül, amögött az asztal mögött, ahol azelőtt, de valahogy mégsem ugyanaz az ember, és nem is ugyanaz az asztal… Vajon túl a falakon is minden teljesen más lett? Az egész világ? Az utcák, az emberek? De a leginkább szembeötlő dolog az iroda falán lévő felirat volt. Ugyanaz a felirat volt, amit aznap már látott egyszer, amikor először lépett be oda. De valami mégsem stimmelt vele.

IDŐ SFRAI
EPXEDÍÓCIK A MLÚT BRAMELYIK ÉVEÉB
MGENEVZZÜK AZ ÁTALLOT
OVDAISZNÜK
TE LÖLEVÖD

Eckels érezte ahogyan kicsúszik a lába alól a talaj, és belezuhan a székbe. Érezte, ahogyan mindene remeg és a vér szinte megfagy az ereiben.

– Nem, az nem lehet! Egy ilyen kis dolog… Nem!

Hirtelen beugrott neki egy emlék a múltból. Mocsár, zöld, arany és fekete és csillogó. Egy pillangó volt. És halott.

– Nem lehet, hogy egyetlen pillangó miatt… Nem! – sírt Eckels.

Megölte. Egy múlandó dolgot, egy egyszerű, aprócska dolgot, ami úgy tűnik, mégis csak fel tudja borítani az egyensúlyt. Ahogyan a kis dominó is eldönti a nagyobb dominót, ami aztán a még nagyobbat, az pedig majd a gigantikus méretűt. Éveken keresztül, egészen a jelenig. De Eckels nem fogta fel. Egyetlen pillangó nem változtathatja meg a világot. Nem boríthat fel mindent a kipusztulása. Vagy mégis? Az arca hideg volt és sápadt, ajkai remegve formálták meg a kérdést:

– Ki… Ki nyerte meg tegnap az elnökválasztást?

Az úr az asztal mögött hangosan felnevetett.

– Maga viccel? Hisz nagyon jól tudja! Hát Deutscher, ki más? Nem is az a bolond Keith! Most már egy igazi emberünk van, aki vasszigorral fog kormányozni! – Az úr egy pillanatra megtorpant. –Valami gond van?

Eckels magán kívül volt. Nem tudott másra gondolni, csak a kis pillangóra.

– Nem lehetne, hogy… – motyogta maga elé. – Nem lehetne, hogy visszamenjünk? Hogy újrakezdjük? Hogy visszacsináljuk az egészet?

Nem tudott megmozdulni. Behunyta a szemét. Hallotta Travis egyre erősödő lélegzetét a szoba túloldaláról. Kibiztosította a fegyvert, és lassan meghúzta a ravaszt.

Ez a mennydörgés hangja volt.