Category Archives: KorTárs

KorTárs

Csápok mozgatói

Gennaro Buccione belépett a ragyogó szicíliai napsütésből egy könyvtár szürkés hűvösébe. Sötét napszemüvegét, amely tökéletesen illett makulátlan fekete öltönyéhez, megigazította az orrnyergén, bőrén meglepő módon nem síelt lefelé egyetlen kósza izzadságcsöpp sem, mintha csak ők is szabálykövető katonák lennének.

Lesétált az alagsorba, ahol egy vasajtajú szoba előtt emberei már várták. Tiszteletteljesen köszöntötték. Vezetőjük a fiatal, acélkék szemű Eugenio Scamerrazzo jelentett:

–  Don Gennaro, az engedetlen moly, naftalinozásra kész.

– Tökéletes rá az idő. A szél Palermóban a tenger felől fúj – válaszolta szinte lehelve Gennaro, mimikai izmainak a lehető legminimálisabb megmozdításával.

Eugenio értőn biccentett, és udvariasan kinyitotta előtte a vasajtót, amely azonnal becsukódott, amint Don Gennaro belépett a puritán berendezésű szobába. A csupasz villanykörte vakító fénygömbje egy hatalmas lexikonokkal körbebástyázott, vékony, zselézett hajú fiatalemberre esett, aki könyörögve nézett a belépőre.

– Don Gennaro, miért tartanak fogva?

– Ciro, megszegted a könyvtárhasználati szabályzatot, pedig tudtad, hogy mivel jár, ha a Cosa Libro tagja leszel, hiszen aláírásoddal szentesítetted a beiratkozásnál. Ciro, hát már nem emlékszel a beiratkozásra? A jázmin és a forró viasz illatára? Atyád büszke tekintetére? Arra a pillanatra, amikor néhai nagymamád olvasójegyének szélébe belekapott a gyertyaláng és te, aki ott térdeltél a Madonna áldott szobra előtt, elmondtad a beiratkozási esküt? „Nem teszek soha szalámi karikákat könyvjelzőnek a könyvekbe és nem hajtok bele szamárfüleket, és nem szegem meg az omertát, a hallgatás törvényét, azaz nem mondom el senkinek mi a könyv története, nem szpojlerezek, és nem hanyagolom el a könyvtárlátogatást és az olvasást, sem a számítógép, sem más léhaság miatt, úgy hamvadjak el, mint ez az olvasójegy, ha megszegem eskümet.” Ciro, emlékszem a hangodra, és a szenvedélyes tekintetedre, amikor letetted a beiratkozási esküt és megkaptad az első olvasójegyed? A Minerva iránti tisztelet és szeretet vezette minden tetted és szavadat. Öcsémként szerettelek, Ciro. És most mit hallok? Hónapok óta nem kölcsönzöl? Don Aprile Finocchiaro emlékiratait vetted ki utoljára februárban, és azt se hoztad vissza.

– Elhagytam, Don Gennaro – remegett Ciro hangja.

– Elhagytad, Ciro – ismételte az idősebb halkan – Szomorúvá teszed a szívemet. A mi ügyünket veszélyezteted. Rossz belegondolni, mi lenne veled, ha a Cosa Nostrának dolgoznál, a Főnöknek.

Gennaro Buccione maga egyszer találkozott a jelenlegi Főnökök Fönökével, Matteo Messina Denaróval, amikor beszámolt a Cosa Libro eredményeiről. A Cosa Libro jól ki volt épülve, a hierarchia alján lévők szedték a védelmi könyveket, Szicília könyvesboltjaitól, kiadóitól és antikváriumaitól. Azon kevesek, akik ellenálltak és nem fizettek, azoknak a könyvkészletével, hamarosan történt valami kellemetlen. Megrágták az egerek, a bogarak, atkák vagy egyéb létformák, esetleg a könyvek rejtélyes körülmény közt eláztak vagy elégtek.

A következő szinten a katonák ellenőrizték a könyvek meglétét és az olvasójeggyel rendelkezők lelkiismeretességét. Módszereik eléggé kifinomultak voltak, de nem riadtak vissza semmilyen kegyetlenségtől sem. Volt, aki csak egy nyomdafestékes, letépett könyvborítót talált a párnáján, és már ez a sokkoló figyelmeztetés is hatott nála, de voltak rosszabbak is. A többszörös renitenseknek vírust küldtek a gépére, és felsőbb kapcsolataikat kihasználva elérték, hogy az illetőnek töröljék az internet és a televízió előfizetését is. Ezután többnyire visszaszokott az illető az olvasásra. Végső esetben gyakran egy működő nyomdába zárták a lázongó árulót, ahol függővé tették a nyomdafesték és könyvpapír friss illatától.

A kápók voltak, akik eldöntötték, mi lesz a könyvtárakban, honnan szerzik be az árut, és a felesleget értékesítették, ők toborozták az olvasókat, valamint ők végezték a logisztikai tervezést.

A rendőrség sem érdeklődött utánuk, a carabinierik inkább a drog és fegyverárusokat üldözték, a könyveket pedig nem becsülték sokra, így virágzott az üzlet.

Don Gennaro aki a Palermói Egyetem bölcsészszakán végzett, nem a pénzért csinálta ezt a veszélyes munkát, hanem elhivatottságból, mert kétségbe ejtette, hogy milyen kevesen olvasnak és úgy vélte tenni kell ez ellen.

– Nem akarok a Nyomdába kerülni – nyüsszögte a bűnös lélek – Nem bírom a nyomdagépek látványát.

–  Nem tűröd a nyomdafestéket?! Olvasnod kell, Ciro – mondta ki rá a penitenciát Buccione – Végigolvasod itt helyben egy kortárs író életművét, és megígéred, hogy megváltozol és olvasol kortárst, aztán szabad vagy.

– Egy egész életművet? De mozdítani se tudom a karom a lexikonoktól.

– Könnyítek a helyzeteden és a Könyvkupolában javaslom, hogy ne egy Andrea Camilleri vagy Dario Fo életmű legyen, hanem valami rövidebb. Csak ígérd meg, hogy megjavulsz. Elena kedvéért is kérem.

Ciro elsápadt. Honnan ismeri a Don, a keresztlánya Elena iránt táplált plátói szerelmét?

– Ígérem, Don Gennaro!

A vasajtó becsapódott és Ciro ott maradt a lexikonok fogságában, mígnem pár óra múlva megjelent ismét Don Gennaro Buccione. Nagy táska volt nála, amelyből könyveket vett elő, amelyek szinte mosolyogtak lapjaikkal Ciro felé.

– Mario Puzo legjobb regényei keménykötésben! Mamma Lucia, A negyedik K, Az utolsó Don, A család, Omertá, A keresztapa, A keresztapa akták és persze a kedvencem: A Szícíliai – sorolta Don Gennaro, miközben vértelen arcába pír futott –  Remélem, tudod, Puzo is itt született Szicíliában, szegény családban, aztán kivándorolt Amerikába, de ott is gyakran írt a hozzánk hasonló emberekről és problémáinkról, na, de majd meglátod!

Óvatosan kiszabadította a fiút a lexikonok börtönéből és a kezébe nyomta a nyolc egyenként 5-600 oldalas regényt.

– Hoztam pizzát, prosciuttot és quattro formaggit is – kezdett kipakolni a táskából – meg persze egy kis grappát, hogy jobban menjen az olvasás. Ki foglak kérdezni, majd ha mindet elolvastad, és csak akkor hagyhatod el ezt a helyet.

A vasajtó nemsokára ismét bezáródott, de Ciro nem maradt magára, mert ahogy elkezdte olvasni A szícilait, úgy elevenedtek meg előtte Montelepre házikói és jelentek meg a szereplők Ciro kis cellájában. Jött a bátor Salvatore Giuliano és hű emberei: a ravasz Terranova, az undorító Passatempo, a nemes Canio Silvestro, az okos, de nem túl bizalomgerjesztő Stefano Andolini, a bölcs Ettore Adonis és az önfeláldozó barát Aspanu Pisciotta, a gyönyörű és tiszta Giustina Ferra és a Főnökök főnöke, Don Crocefissio Malo, a mindenkit mozgató és manipuláló főgonosz, akit mégsem lehet annyira gyűlölni, mint amennyire megérdemelné.

Ciro azt tudta, hogy a regény szereplőinek többsége valóban létezett, és hogy a félelmes Don Croce alakját Puzo a hírhedt Calogero Vizziniről mintázta, de ennél többet nem ismert a történetről, így izgult és meghatódott, nevetett és összeszorult a szíve és többször hangosan motyogta: „Így jár mindenki, aki elárulja Giulianot.”

A másik hét Mario Puzo regény türelmesen várakozott a sorára.

Egy friss hír:

A Debreceni Egyetem Szicilianisztika tanszékének új olasz vendégoktatója Gennaro Buccione javaslatára újfajta kölcsönzési rendszert tervez bevezetni az Egyetemi Könyvtár.

KorTárs

Kőrösi Zoltán a-lapon

Ez elcsépelt kezdés lenne – gondoltam –, és kidobtam a lapot.

***

– Megvannak már a szövegek?
– Nem, a Kőrösi Zoli hozza. Még legalább két óra kell neki, mire ideér.
– Két óra? Mi a vihart csinál ez az ember? Komolyan mondom, katasztrófa, ami itt folyik, könyörgöm, ez mégiscsak a Magyar Rádió.

***

– Halló, Kőrösi Zoltánhoz van szerencsém?
– Csókolom, nem, a fia vagyok, Péter, délután tessék próbálkozni.
– Köszi, majd megpróbálom.

***

– Kőrösiéket is meghívtad?
– Basszus, még jó hogy mondod, tök kiment a fejemből.
***

– Te, milyen egy női mell?
– Mire gondolsz konkrétan?
– Konkrétan most arra.

***

Január 13. este 7 óra.   Pinceszín, Bp., IX., Mátyás u.7. A Mátyás Művelődési Művek író-olvasó találkozója Kőrösi Zoltánnal, a BUDAPEST, NŐVÁROS és  A HŰSÉGES FÉRFI – boldogságnovellák szerzőjével a Pesti Művészbarátok Köre és Kosztolányi Sziget Kulturális Egyesület szervezésében.  Közreműködik: Mezős Balázs előadóművész. Beszélgetőtársak Bánosi György és Payer Imre.”

„…a mi környékünkön még az idő is másképpen viselkedik, olykor összefolyik egy váratlan helyen, és sokáig megmarad…” (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros – Cirkuszpalota)

„A belépés díjtalan! A rendezvény A KÖNYV UTÓÉLETE program része”

***

A google sem a régi. Kőrösi Csoma Sándor helyett valami Zoltánt kidobott ki, egy másik irodalmi arcot. Legalább két perc volt, mire észrevettem, hogy hülyeséget olvasok.

***
Szép, szép, szép könyv. Áh, igazán nem szükséges pontokat használni, aranyom.

***

Tudod az a szép az írásban, hogy lehetőséged van meglátni benne az írót. Minden egyes szöveg, a vaskos kötetektől a röpke mondatfoszlányig mélyrehatóan analizálja a figyelmes befogadó előtt a művészt. Hisz az író is ember. Talán minden egyes szövegrésznél érdemes lenne feltüntetni az író nevét, hogy az emberek ne feledkezzenek el egy pillanatra sem róla. Figyelsz te rám, Zoli?

***

– Na, min mosolyogsz annyira? Beköszöntöttek a szerelmes évek?
– Áh, csak egy gólkirály középcsatáron. Képzeld, annyi fokhagymát evett, hogy senki nem akarta tőle elvenni a labdát.
– Mi van?
– Többet kéne olvasnod. Mondjuk Literát.

***

Télidő, hazafele didergő orrocskák a romkert mellett. Fázom.

***

– Siess, folytatódik!
– Mit néztek?
– Budapest, nőváros. Leülsz?

***
„A Magyar Íróválogatott tagjaként a sport és a kultúra együttes szeretetére ösztönzi olvasóit, ennek jegyében fogant blogírásai egy része is, mint például a „Piros-fehér kockás a szív”.”– Wikipédia

***

– Jé, Kőrösi Zoltán lett a dramaturg a Gárdonyi Színházban. Itt írja az újság, nézd csak.
– Rég voltunk, mit adnak?

***

Nem nagy cucc, én is éltem Lisszabonban, tapasztalat, új kultúra, meg minden, tudod, mint az a kortárs faszi.

***

– És mit hoztak még ma?
– Kaptunk egy új kötetet. Meggyvér. Franciára.

** *

Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.

***

Elnézést, hosszú ő-vel?

***

Kőrösi Zoltán? Sosem hallottam. Nem lehet, hogy Kőrösy Lászlót keresed?

KorTárs

A találkozó

Valódi őrültekháza volt a szállodában. Ekkora tömeget csak Függetlenség Napján látni, na meg Lincoln születésnapján.

– Értse meg, Mr. Mayhew! – sóhajtottam már sokadszorra, lassan, artikulálva, hogy végre felfogja – Hiába foglalta le a szobát, azt csak azután veheti át, amikor a személyzet elvégezte a feladatát. – láthatóan nem örült a hírnek. Rögtön elfehéredett, s az orra alatt motyogva arrébb vonszolta magát és a bőröndjét az oldalt álló barátnőjéhez.

– Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen, Richard? – hallottam a nő leminősítő megjegyzését, mielőtt magamra véve a kötelező mosolyt, teljes figyelmemet a következő vendégre fordítottam volna. Egy magas, kócos, csillagporos hajú fiatalember jött közelebb a pulthoz, olyan elvarázsolt képpel, mintha egy másik bolygóról tévedt volna ide. A zsabós ingből és a rikító színű nadrágjából ítélve inkább egy másik korból.

– Üdvözlöm, kisasszony! – hajolt közelebb a pult fölött. – Egy jó barátom meghívását elfogadva érkeztünk ide. – a mögötte álló lehetetlenül szőke lány előrelépett.

– Szóval nem óhajtanak szobát kivenni? – kérdeztem rá, mikor a férfi nem folytatta.

– Elbűvölő fogadó, de a találka után tovább is állnánk – tette hozzá egy bájos mosoly keretében.

– Hogyne – bólintottam készségesen. – Ez esetben foglaljanak helyet a váróban. Értesítem Önöket, amint megérkezett Mr. …

– Gaiman – újra bólintottam, jelezve, hogy értem, aztán elköszöntünk, és jött a következő vendég. És ez így ment egész nap. Sorjáztak a furábbnál furább alakok.

Volt itt egy perverz fickó, valami Alice. Folyton ott ült a váró foteljeiben, és az aznapi Times fölött a kisiskolás fiúkat bámulta, akik osztálykiránduláson voltak itt. Undorító alak. Ráadásul a homokvihar miatt még több ember zsúfolódott be a szálloda előcsarnokába, a klíma pedig még tegnap, a műszak végén bemondta az unalmast, így abban a szent pillanatban a poliészter egyenruha szaunává változott.

Egész nap egyetlen dolog motoszkált a fejemben, ami megmentett az unalomtól: miért zavar annyira ez a Gaiman név? Nem jöttem rá. Egészen addig, amíg be nem jelentkezett a 210-es szobába, kora délután. A fejem búbjáig elpirultam.

– Istenem! Mr. Gaiman. Neil Gaiman? Az író? – nem felelt, csak féloldalasan elmosolyodott, és elővette a papírjait, hogy igazolja magát. – Nagyon sajnálom, de mindig is rajongtam a könyveiért. És pont nincs nálam egy, hogy…

– Holnapig maradok, talán még lesz ideje hazamenni az egyik példányért. – azzal a kezembe nyomott egy papírt, teleírva nevekkel – Egy szívességet szeretnék kérni. Tudomásom szerint a barátaim már bejelentkeztek a szállodájukba. Értesítené őket, hogy megérkeztem, és hogy várom őket este nyolckor az étteremben? – miután biztosítottam róla, elindult a londinerrel a szobája felé, én pedig végigfutottam a kapott listát.

Richard Mayhew. Tristran Thorn. Kövér Charlie Nancy és Pók. Csernobog. Mr. Alice. Árnyék.

Egytől egyig ismerősek voltak mind, csak más-más világokból. És itt voltak egy karnyújtásnyira. A gyomrom furcsán bukfencezett és a légzés is nehezebben ment kissé. Szorongtam.

A fiút a szőke lánnyal a hallban értesítettem a fejleményekről, aztán a műszakom végén beültem gondolkodni a bárba. Kevin épp kihozta az italomat, amikor leült mellém egy két ajtós szekrény.

– Nem vagy kicsit fiatal az alkoholhoz? – szólított meg, hangjában könnyed iróniával. Belekortyoltam a koktélomba, mielőtt válaszoltam volna.

– Neked is szia, Árnyék! – láttam a kérdést a szemében. – Hallottam már rólad ezt-azt. Egyébként 23 évesen tudtommal már legális az alkoholfogyasztás. – már az ital felét megittam, mikor újból megszólalt.

– Boldogtalan vagy. – majdnem kiköptem az italomat, ahogy felhorkantottam. Ő közben rendelt egy kávét. Feketén, mint az éjszaka és édesen, mint a bűn.

– Ó ne, nem kértem pszichiátert a koktélomhoz.

– Tudod, hogy igazam van. – óvatosan kortyolt bele a gőzölgő, sötét folyadékba. Megvontam a vállam, Árnyék pedig kért nekem egy korsó mézsört. Arra sem emlékszem, mikor ittam meg annak a geil löttynek a maradékát.

– Persze, hogy igazad van. De csak annyira vagyok az, amennyire te is.

– Szimpatikus vagy neki. – nem kérdeztem, kiről beszél. Tudtam nagyon jól. – Ő tud segíteni.

– Jó ez a pia – forgattam meg az aranyszín, gyöngyöző korsót a kezemben. Kezdtem tényleg furcsán érezni magam, a szavak pedig csak úgy kibuggyantak belőlem. – Unatkozom. Unom a munkámat, az egyetemet, az életemet. Nem is tartozom ide. Sose tartoztam. – újabb korty. Egyik a másik után.

– Részt akarok venni valami őrültségben, veletek. Egy eszelős kalandban, ahol… – lenyeltem a mézsör maradékát – ahol… most mit vigyorogsz?

– Semmit. – végigsimított a borostáján, aztán rendelt nekem még egy kört – Én most leülök ahhoz az asztalhoz ott. Fogd az italod, és ha elég bátornak érzed magad, kövess! – hátratolta a székét, és elindult a terem másik végébe, ahol a legsötétebb sarokasztalnál egy sokatmondó félmosoly villant rám további tíz szempár társaságában. Mind hívogatóan nézett rám.

Kevin a kezembe nyomta a második és a harmadik korsó mézsört. Szapora szívveréssel és tétova léptekkel kiáltottam a távolodó Árnyék után.

– Hová megyünk? – hátra sem fordult, úgy válaszolt:

– Haza.