Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Kereszthuzat

Délidő volt. Égi trónusán a nap pöffeszkedett, pokoli forróságot szórva szét földi királyságában. De hirtelen, mintha csak elszégyellte volna magát, elkezdte visszahívni aurum lándzsáit. Erre pedig oka nem volt más, mint egy alak alant a tömegben, ki mindannyiuknál, még ő magánál is nemesebb volt.

Sűrű, ápolatlan szakáll bástyázta körül állát, mellkasa horpadt volt és az egyetlen ruhadarab, mely csupán ágyékát fedte, rongyos és szennyes. De mégis. Szemeiből nem evilági tisztaság és erény sugárzott. Hátán irdatlan fakeresztet cipelt, mely alatt lesoványodott alakja meg-megingott csoszogó léptei nyomán. De mégis. Zokszó nem hagyta el száját. A tömeg, mely kísérte ócsárolta és leköpte őt, a katonák kik felvigyázták, pedig meg sem próbálták akadályozni ezt. De mégis.

De mégis volt egy alak, egy egyszerű koldusember, ki előrefurakodva megfogta a keresztet cipelő kezét.

– Mesterem! Ó Uram! – zokogott. Könnyei pedig sáros pocsolyákat képeztek szutykos arcának barázdáiban. A megszólított őszinte mosollyal, habár fáradtsággal és fájdalmakkal megrakottan emelte rá tekintetét.

–  Ne inogjon meg hited gyermekem. Légy erős, hisz feltámadok, mikoron… – ám mondatát nem fejezhette be. Az egyik római katona ki a menetet kísérte, hirtelen köztük termett.

– Feeltámadás mi? – kérdezte elnyújtott, gúnyos hangon. – Aztán engedélyünk van-e?

Metsző volt a gúny, a kérdés pedig sértő szándékú. Ám az, kinek ez szólt nem vette magára. Tudta jól, ez csupán kezdete megaláztatásai sorának.

– Nem.

A katona erre felsóhajtott. Jobbjának mutató és hüvelykujjával masszírozni kezdte szemeit és orrnyergét.

– Bassza meg! Na jó, leállni. Leállni, mondom leállni! – kiabálta – Vége a murinak!

Szavaira és integető kézmozdulataira a tömeg abbahagyta a köpködést és dobálást, mi több, teljesen elnémult.

– Gyermekem… mégis mit jelentsen mindez?

– Gyermeked a hóhér! Egyébként komolyan, hasonlítasz rá. Nem a rokonod véletlenül? Nem? Na, jó. Szóval az a helyzet, hogy neked rohadtul… khm… elnézést – változtatta hivatalosra hangnemét egy szoknyaigazítás kíséretében – Akarommondani… khm.. ön, tisztelt polgár nem bír rendelkezésének jogi birtoklásával a hivatalos dokumentumpápírosoknak.

–  Bevallom gyerm-… bevallom, továbbra sem értelek.

–  Ön híján van a hivatalos csertifikátnak! –magyarázta, immár közelebb hajolva, akárha egy gyengeelméjűhöz intézné szavait – Szóval nincs engedélye. A nélkül meg nincs feltámadás. Ez már civilizált világ itt kérem, hát hol nőtt maga fel? Pajtában!?

– Nos, tulajdonképp…

– Na húzzon a hivatalba amíg szépen vagyunk. – Mutatott a római az egyik irányba. – Aztán vissza ne jöjjön a papírok nélkül! Itt megvárjuk. A keresztet ne vigye, az állami tulajdon!

Mit volt mit tenni, hősünk megindult a kijelölt útvonalon, nemsoká megérkezve ama zord, robosztus kőépülethez, amely a hivatal volt és amelyből végtelen hosszú sor kígyózott kifelé. Beállt a végére.

– Jó meleg van. – Fordult felé az előtte álló, egy tógás, barátságos arckifejezésű úriember. – Nem épp a paradicsom, de hát ez van. Engedélyért jöttél te is? Ne is válaszolj, látom, hogy igen. Aztán miféléért?

– Feltámadás…

– Híj, az húzós lesz barátom. Javaslom, fordítsd oda a szebbik orcádat. Én magam meteorológiaiért jöttem. Két napja várnak rám a vörös tenger előtt aztán érted… Hé, véletlenül nem vagy te rokona a hóhérnak?

– Nem.

– Furcsa, pedig hasonlítasz. Szóval látod, ide jutottunk. Engedély kell ma már mindenhez. Jó, hogy az álmodáshoz nem.

– Bocsánat, elnézést, a nevem József. Ez itt a sor a csertifikátokhoz?

– Ez-ez, csak állj a sor végére fiam. Esküszöm, igazán kirendelhetnének ide még egy hivatalnokot, hogy legalább párban legyenek. Hát kérdem én: miféle özönvíz előtti megoldás ez? Nyugalom Noé bá’! Ez csak egy kifejezés. – Vette észre a sorból kihajoló, idegesnek tűnő öregurat, aki épp a kezét tördelte és toporgott, mintha nagyon sietne valahová.

– Ehh, ne is törődj vele, nem százas az öreg. Nemrég rúgták ki, azóta otthon barkácsolgat. Emlékszem én is, mikor kölyök voltam…

Csak mondta és mondta, be nem állt a szája. De a sor viszont szerencsére haladt, órák kérdése volt csak és a kedves úriember után, már Ő is sorra kerülhetett. A hivatali szobába lépve puritán egyszerűség fogadta. Egy rozoga asztal középen, akkora papírhalommal rajta hogy látni sem lehetett, vajon ül-e valaki mögötte?

– Neve?

– Üdvözlégy barátom, a nevem Jézus, akit Krisztusnak is hívnak.

Két kicsi, ráncos kéz jelent meg a papírhalmok közepén és kétfelé tolta azt. A keletkezett lyukon keresztül pedig feltűnt egy alacsony, kopaszodó, horgas orrú figura, gyanakvó tekintettel.

– Ehhem, hát engem a becenevei hidegen hagynak, kérem. Avagy van önnél névváltoztatási kérelem? Mindjárt gondoltam. Hmm… véletlenül nem rokona magának a…

– Kérlek jóember, utam sietős volna. – vágott gyorsan közbe a másik – Feltámadni szándékozom.

– Á vagy úgy! Indoklás?

– Az egész világ bűneiért halnék. Az én vérem lészen táptalaja magvuknak, mely…

– Ehh, naturalista. – Ingatta fejét a kis ember, a papírjait lapozgatva. – Nézze, azt hiszem, inkább születésnapi meglepetést írok, az kevésbé fellengzős.

– Már elnézést…

– Nem-nem, higgye el, ebbe nem kötnek bele. Tudja a feltámadási kérelmek nagy része afféle meglepetés miatt állítódik ki. – Lobogtatott meg egy papírt, amin a Lázár név állt és kétszer aláhúzva: „eljegyzési ajándék”. – Tudom, én mit beszélek. Nos, mikor szándékozna feltámadni?

– Holnap.

– Á, remek választás! – lendült bele a kisember, akárha nagy üzletet szimatolna – Nos, akkor ön az arany Ozirisz csomagunkat keresi, amihez ingyen jár egy flakon remek minőségű „Magdolna” lábolaj és három tekercs eredeti „Kheopsz” fásli, valamint egy éves tagsági a helyi héber kővető klubba. Jó kis banda, egy bizonyos Dávid vezeti… harminchármat kérnék szépen.

Az, akit Krisztusnak is neveztek kissé zavartan kezdte tapogatni egy szál tógáját, még a hajába is beletúrt ahonnan meglepetésére kihullott pár érme az asztalra. Talán a csőcselék tévedésből ezzel hajigálta meg, kavicsok helyett. Az egérarcú hivatalnok átszámolta a pénzt, majd fejét ingatva így szólt:

– Hát ez bizony kevéske. Épp be tudom vele suvasztani a háromnapos periódusba. – Már csattant is a pecsétnyomó és nyújtotta át a papírt. – Tessék. Hivatalos engedély a haláltól számított három napra történő feltámadásról, ajándékozási célzattal. Na de kérem, most menjen, még sokan várnak odakint. Következő!

Így tehát ha kelletlenül is bár, de visszaindult az, akit hivatalosan Jézusnak hívtak. A tömeg még ott volt, láthatóan unottan ténferegtek az emberek. Csakúgy, mint a katona, aki azonban helyeslő morgással vette át a dokumentumot.

– Úgy látom, itt minden stimmel. Várjon, segítek feltenni azt a vackot. Jó a fogás? Helyes. Indulunk! – adta ki a parancsot, mire az emberek annak rendje és módja szerint folytatták a köpködést, dobálást, szidalmazást.

– Na, csakhogy végre úton vagyunk. Hát nem jobb ez így? Civilizált körülmények közt? Meglátja, hipp-hopp, ott leszünk, a nehezén már túl van. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam! A nevem Longinus.

CéhKaptár

Marci

Nem érem fel a telefont, nem tudom leemelni a zöldborsófőzeléket az asztalról, de még a vérnyomásmérőt sem érem fel, pedig odaadnám a papának szívesen, ha meg lennék toldva vagy tíz centivel, de még a plüss rókámig sem érek fel, nemhogy a vérnyomásmérőig, pedig a plüss rókámnak olyan szaga van, hogy attól mindig tüsszögnöm kell és az jó. A tornasorban is én vagyok az utolsó, pedig mennyit imádkoztam, hogy jézuskám, jézus, legyen egy nálam alacsonyabb lány is az osztályban, de nem lett és most én vagyok a pici, a picike, a csöpp. Én vagyok a kiskati és van egy másik Kati az osztályban, ő a Kati, én meg jól el lettem nevezve. Egyébként odajönnek hozzám azért a többiek és játszanak velem bújócskásat meg futóversenyest, activityt is néha, csak ők nem úgy csinálják, ahogy a tévében, hiába mutatom meg mondom, nem, nem tudják, nem értik. És olyankor mindig elkezdenek nélkülem játszani, én meg félrehúzódok. De azért hála az égnek, nem engem piszkálnak az osztályból, hanem éppen a Marcit. A Marcit, érted, nagy nyúlánk gyerek, nem hagyják békén, mert pápaszeme van, meg pedálgép, ilyeneket mondanak neki, meg hogy patkány, bőregér, ilyeneket. Van egy kövér lány az osztályból, aki néha megragadja a két kezét, elkezd énekelni valamit és körbe-körbe ráncigálja, mintha táncolna vele, aztán meg kidobja a taccsot. Mármint a Marci. Volt olyan is legalábbis. Aranyos fiú pedig. Nem tudom, miért bántják, de néha én is beszállok. Valamiért jó érzés beszállni. Olyankor erősnek érzem magam és könnyebbnek. Néha az egész osztály benne van. Nem hagyjuk békén, pedig nem csinált semmit. Miért bántják annyian. Ha nagyobb lennék, bárcsak lennék nagyobb, megvédeném őt. Nem hagynám, hogy bántsák. Ellökném a lányokat, bele a sárba, a mocsárba, süllyedjenek el, fulladjanak bele. És akkor kézen fognám a Marcit és eltűnnénk az aulában. És vége. De nincs vége, mert én alacsony vagyok, ő meg szerencsétlen és ez így megy egészen negyedikig és még annál is tovább.

CéhKaptár

Zombi a küszöbön

István a sikeres bestseller író, azon a kedd délután már a harmadik doboz komlós italát hörpintette fel kedélyjavító gyanánt, közben a Szerelem csapdája című mexikói sorozat legújabb történéseire próbált koncentrálni. A válás után szokott rá a szappanoperákra és most hogy végre kihozta a nyomda legújabb könyvét, egy ifjúsági regényt néhány háromhás kiskamasz és egy kiközösített, jó szándékú zombi barátságáról, lelkifurdalás nélkül nézte végig a délutáni teleregény blokkot.  Épp egy újabb akadály hárult a délceg Fidelio Santa Roche és a bájos Elizabeta Angelique Salvador De Pazienda boldogsága elé, amikor az ajtó felől csoszogás majd döngetés hallatszott. Felugrott és ingerülten kinyitotta az ajtót.

Egy zombi görnyedt a küszöbön. Adott a megjelenésre, azt meg kell adni: zsabós, piros csíkos ing, aranyozott gombokkal és kordbársony öltöny. Zsombor volt az regényének szereplője.

Azok az apró, de mégis életfontosságú történések, amelyek az ember vagy zombi korai életszakaszában megesnek, nem maradnak meg emlékeinkben. Zsombi sem emlékezett fogantatására, születésére, aztán ezen a ködös kedden, mint a sötétből hirtelen fényre csoszogónak, tudatában pislákolni kezdett egy gyertyaláng és rájött, hogy él. Él ő. Holott halott.

Ez az ellentmondás azonban nem zavarta Zsombit, aki mint egy kisgyerek a cukrászdában, olyan boldog mosollyal nézte ezt a számára új világot és Istvánt. Mosolya leginkább egy csorba, rozsdás láncfűrész esztétikumával bírt,

István csak remélte, hogy olyan a személyisége, mint amilyennek megírta és örült, hogy nem írt a kezébe baltát, kaszát, jegenyetörzset vagy más balesetveszélyes eszközt.

Behívta a kissé bizonytalan zombit, aki leesett állal nézelődött, az író szépen berendezett lakásában. István a stáblistát látva csalódottan kikapcsolta a tévét.

Kapcsolatuk az első hetekben barátivá alakult. István nemcsak jó teremtője, de kiváló tanítója is volt a zombinak, akit igyekezett megismertetni idegen világunk legfontosabb furcsaságaival. Mivel tudta, hogy Zsombi egyedül kerékagyat eszik acélfogaival, ezért még aznap kocsiba ült és egy közeli autóbontóból hozott neki egy hónapra valót. Szerencsére nem volt nagyétkű és ínyenc módjára bánt az étellel, pár napig csak a rozsdát szerette nyalogatni róla, mielőtt hozzálátott a fém részek fogyasztásához.

 Zsombi mivel használhatatlan volt a háztartási munkában, egész nap csak számítógépes játékokkal játszott, és nem törte le a kudarcélmény sem, újra és újra próbálkozott. Egyedül a Növények a zombik ellen című játék szomorította el, mert ő a zombikkal akart játszani, de őket csak irtani lehetett. István megtanította sakkozni, és jót tett az önbizalmának, hogy sikerül mindig elvernie a nem túl taktikusan játszó csoszogányt. Leginkább a küszöbön szeretett aludni, állva, mint a lovak. A szomszédok azt hitték madárijesztő, ezért megkérte inkább az emeleten aludjon a lánya szobájában és ott saját fürdőszobája is lehet.

Azután jöttek a problémák. Kezdődött azzal, hogy Zsombi kitalálta igazából nem szereti a Zsombor nevet, és hogy ő Kiss Lajos akar lenni, mert neki az tetszik (a nevet egy polcon lévő nyelvészeti könyvön látta) és követelőzött, hogy írjanak egy kérvényt a belügyminisztériumba, mert ő olvasta a neten, hogy lehet ilyet.

Rossznéven vette azt is, hogy nem segíthet a főzésben, mosásban, takarításban, csak azért mert néha leflittyen róla ez meg az, pedig egy kis hámhullás nem a világ. István erre vett neki egy hófehér kezeslábast, az arcára orvosi maszkot húzott, a kezére gumikesztyűt. Akkor meg azért ment a hiszti, hogy ő nem múmia, hanem zombi és igenis nem hajlandó megtagadni az identitását. Finnyásan tolta el a kerékagyat, ha túl sok rozsdát ízlelt rajta és púderezni kezdte zöldesszín arcát és folyton magára fújta István dezodorját. Letörölte az összes zombis horrorfilmet István számítógépéről, mert nem tűrhette ezt a zombigyűlőlő rasszizmust.  Regisztrált egy társkeresőn, rendszeresen chatelt egy zombifil tinivel, nicknevén bizonyos Fosz Lánnyal sőt titokban  olyan zombiszex oldalakat nézegetett mint a cafat.hu

István egyre kevésbé tűrte, hogy minden tele van bőrrel, és hogy Zsombi folyton elhagyja az ujjait, amelyet aztán neki kell megkeresni és visszaerősíteni néha egy kis pillanatragasztó segítségével.

Egy éjjel írt egy novellát Zsombiról, amiben feláldozza magát, mint szervdonor a gyermekklinikán. Ha azt várta, hogy Zsombi visszatér a textuális realitás világába, tévedett. Élőhalottabb volt másnap, mint bármikor, kirobbanó és bőrhullajtó formában.

István miközben egy jókora bal szemhéjat piszkált ki a kávéjából, a hozzátartozó pillákkal együtt, hirtelen elszomorodott és öregnek érezte magát. Ő, aki felnevelt egy rakoncátlan lányt (aki ma már igen rakoncos) most elbukik zombipedagógiából. Pedig ő nem ilyen önfejűnek írta meg. Írni sem tud már a stressztől, pedig elkellene kezdenie új meséskönyvét Este muszáj elküldenie. De vajon elmegy- e?

Zsombi szomorogva hallgatta Istvánt. Nem akarta elhinni, hogy teremtője kiűzi a paradicsomból. Nem szólt semmit, azért sem mert elhagyta a nyelvét és elvitte egy kiscica a szomszédból.

–  Nem halaszthatjuk tovább a leválást – mondta István magas, remegő hangon – a generációs különbségek miatt úgyis csak további vitáink lennének.

Zsombi bólintott, aztán megigazította állkapcsát, az udvaron szerencsére meglátta a nyelvével játszó cicát, aki rémülten szaladt haza, amikor rámosolygott. Visszatette a nyelvét, köszörült az útra a fészerben egy kis kerékagyat, bepakolt pár kedves apróságot a bordái közé és búcsút vett Istvántól. Ölelésük után István savanyú arccal szedegette az oszló húskoloncokat fehér ingéről, de mégis őszintén mondta – Légy boldog, Kiss Lajos!

Zsombi lelkét hirtelen valami édes és fájdalmas hullám öntötte el. Szeretett volna visszafordulni Istvánhoz, ahol talán mégis várja a biztonság, az otthon. De nem tehette.

Lassan az arcán megindult, majd lavinaként legördült néhány elhízott könnycsepp, azt követően pedig végigfolyt arcán kisírt bal szeme.

Zsombi ezután napokat töltött a közeli szeméttelepen, ahol jól belakott kerékaggyal, de a csontjára éhes telepőrző labradorok miatt alig tudta elhagyni ezt a vigasztalan bomló mikrokozmoszt. Csak sötétben csoszogott, igyekezett kerülni a feltűnést, ennek ellenére összefutott egy jókedvű, fiatal társasággal, akik megkérdezték, hogy ő is a halloween partyra tart-e. Bólintott, hogy igen. – Nagyon jó a jelmezed – vágta hátba az egyik nagydarab srác, amitől majdnem kiköpte megmaradt tüdejét.

Nem kellett messzire mennie, és ismét az érdeklődés középpontjába került. Egy csődbement csomagolóüzem udvarán legnagyobb megdöbbenésére, lassan csoszogó és kissé számára is ijesztően hörgő figurák üldöztek pár nagymellű, napraforgónak öltözött szirénaszerűen visító fiatal lányt. Egy az este ellenére napszemüveget viselő köpcös figura, termett mellette és rászólt. – Mire vársz, kergesd te is őket, sajtold ki belőlük a Vénusz étolajat, azért kapod a fizetést. Zsombi nem értette ugyan mi a helyzet, de szót fogadott, és a többieket utánozva előretartott kezekkel csoszladozott. A hörgést csak imitálta, mert igazából egyrészt ellenkezett az elveivel a hörgés, másrészt nem tudta a többiek hogy csinálják.

– Ennyi! –kiáltotta egy hang. A napszemüveges ismét visszajött – Te miért nem olyan zombikosztümben vagy mint a többiek? Legközelebb, te is vedd fel és ne késs. Zsombi számára kicsit gyorsan kezdtek pörögni az események, és szomorúan vette tudomásul, hogy a többiek egyszerű színészek, nem zombik, mint ő. Nemsokára az is leesett neki, hogy az első nagyköltségvetésű magyar horror A nő-vények a zombik ellen című film forgatásába csöppent. Eszébe jutott a játék és máris úgy érezte, tudja, hogyan kell jól átélnie a szerepét. A forgatás még hónapokig tartott, és többnyire este zajlott, Nappal az elhagyott gyárépületben aludt, valamelyik küszöbön. A környéken a forgatás ideje alatt, több kocsiból eltűnt a kerékagy, de Zsombi a megfeszített munka hatására így is sokat fogyott.

Aztán egy nap úgy érezte, ideje tovább állnia, a forgatás is a végéhez közeledett és eddig is kész csoda volt, hogy le nem bukott. Mintha megsuhintotta volna végzete.

Az utolsó forgatási napon történt, illetve előtte alkonyatkor. Zsombi hallotta, hogy valaki pisszeg neki a kapu mellől.. Egy bájos arcú, fiatal lány volt. Nem szereplő, hiszen egyrészt azok nem félnek belépni, másrészt azoknak nagyobb volt a keblük. Zsombi óvatosan, de lenyűgözve közeledett felé. – Bocsi – kérdezte a lány – Szerinted nézhetem kicsit a forgatást? Esetleg be is surranhatok? Lééééccccii! Imádom a zombifilmeket! Olyan aranyosak és misztikusak és vonzók. Téged hogy hívnak? Én Nóri vagyok, de jobban szeretem a Fosz Lányt használni.

– Én Zsombi vagyok, és szerintem már ismerjük egymást… – nyomta vissza helyére, az erős dobogástól kitüremkedő szívét.

–  Istenem, te vagy Zombiboy? Nagyon jó a sminked! Akár egy igazi zombi! A lány boldogan nevetett, majd váratlanul Zsombi nyakába borult és szenvedélyesen, de játékosan a fülcimpájába harapott. Ugyanolyan váratlanul elengedte és rámosolygott. –  A forgatás után megkereslek!

Zsombi most nem élvezte annyira forgatást, szédült, fájt a feje, zsibbadta a mellkasa, remegett a lába és zörögtek a csontjai. Forgatás után, behúzódott az egyik elhagyott helyiségbe. Hirtelen halálfélelem kerítette hatalmába, valami szörnyű rádöbbenés. Egész testét átjárta az irtóztató fájdalom, szája néma üvöltésbe torzult, összeszorított szájából fényes kavicsokként fordultak ki a fogak, irtózatos görcsök rázták egész testét.

Itt fog hát elpusztulni, egyedül, magányosan, nem marad belőle, csak egy marék csont, szövet és bűzös por. Nem akarok meghalni – nyüszített legbelül – Főleg most, hogy Fosz Lány is várja. Lassan kezdte sejteni, hogy a halálnál sokkal borzalmasabb dolog vár rá.

Motyója kilökődött a bordái közül, fogak kezdtek nőni az ínyéből, egész testén feszülni kezdett a bőr és érezte, hogy a lábai már nem csak csoszogásra lesznek képesek…

A szörnyű folyamat félórán át tartott, de neki végtelennek tűntek ezek a percek.

Emberré változott.

CéhKaptár

A fekete szemű kislány

Nem is olyan régen történt, hogy egy éjszaka egy bárban üldögéltem, a Johannstraße végén. Gyönyörű, tiszta este volt, és már igazán későre járhatott, mert az erősen növő hold már túlhaladt a delelőjén. Ez a bár vendégeit nem különösebben érdekelte, hacsak nem úgy, hogy a későbbi időpont még jobban serkentette őket a bulizásra, mint a korábbi. Nekem már egy ideje elegem volt az egészből. A monoton lüktetésű zene a fülemen keresztül az agyamba folyt, és – ott galád féreggé összeállva – agysejtjeimet rágta. Mivel a barátaim nem engedték, hogy ott hagyjam őket, egyelőre csak a teraszra ültem le, és egy alkoholmentes koktélt ittam.

Az utca ekkor már teljesen – majdnem teljesen – csendes volt. Néha elhajtott egy autó, vagy egy részeg hajléktalan dülöngélt egy hely felé, amit nem volt értelme otthonnak neveznie. Egyszer csak, egy kis árnyékra lettem figyelmes, az utca túloldalán. Apró árnyék volt, másfél méternél semmiképpen sem magasabb. Valami miatt az aznap délután jutott eszembe. Egy koncertre igyekeztem (itt voltunk a barátaimmal, mielőtt a bárba jöttünk volna), de eltévedtem. Kevés embert ismerek, aki olyan biztos tehetséggel képes eltévedni a saját szülővárosában, mint én. Ha térkép is van nálam, az csak még jobban összekuszálja a dolgokat.

Nos, aznap délután már feladtam, hogy magamtól találjak el a koncert helyszínére, és a nálam lévő térképből próbáltam kiokoskodni, merre menjek. Már harmadjára keltem át ugyanazon a forgalmas, és ennélfogva roppantul bűzös kereszteződésen, amikor egy kislány jött velem szembe. A szemkörnyéke – gondolom, természetétől fogva – olyan volt, mintha a lányka már napok óta nem aludt volna. (Ezt a benyomást erősítette bennem a kislány vékony alkata és alacsony termete is.) A gyerek teljesen egyedül volt, a bűz, az autók, a nyüzsgő város kellős közepén. Egy pillanatig csak nézte az elhaladó autókat, aztán, mikor látta, hogy a lámpa zöldre váltott, integetett valakinek – nem láttam az illetőt –, és átszaladt a zebrán. Egész végig, a művelet alatt, olyan mosoly ült az arcán, amilyet csak gyerek tud vágni, és az is leginkább akkor, amikor valamilyen új játékot kap.

Ahogy elhaladtam a kislány mellett, végigfutott rajtam a hideg, de ez leginkább csak természetes hatása volt annak a benyomásnak, amit a lányka keltett bennem, és semmi több. Az én édesanyám annak idején mindig nagyon vigyázott ránk, és szó sem lehetett róla, hogy akár én, akár a bátyám tíz éves korunk előtt bárhová egyedül menjünk. Az egyedül szaladgáló kisgyerekek ezért mindig furcsa benyomást keltettek bennem.

Ennyi történt délután, és én ennyitől is megijedtem. Most képzelhetitek, hogy megrémisztett a kis árnyék. Az eszem elzsibbadt a koncerttől, a bár zenéjétől, és a késői órától. De nem volt időm hosszasan magyarázni magamnak, hogy az, amit látok, nem több éber álomnál. A gyerek – merthogy az volt az árnyék – átkelt az utcán (ezzel belépve egy fehér lámpa fénykörébe), és felém közeledett. Tényleg, nagyon alacsony kisgyerek volt. Nem hasonlított a lánykára, akit délután láttam – hacsak abban nem, hogy az ő szemével sem volt valami rendben.

Ez a gyerek is lány volt. A bőre nagyon fehér, a haja pedig nagyon fekete. Az első néhány pillanatban a szemeit lesütötte, mintha keresne valamit maga előtt az utcán. Mintha ő lenne Juliska, aki az eldobott morzsákat keresi, de nem találja.

Amikor mellém ért, felemelte a fejét, és rám nézett. Első pillantásra nem volt a szemében semmi furcsa. És ami furcsa volt, azt az ember később egyébként is betudhatta a fény bugyuta játékának, vagy a késői órának, vagy…

Minden önáltatásom ellenére el kellett ismernem, hogy a kislány szeme olyan fekete volt, mint az éjszaka. Mint az árnyék, ami az egész gyerek volt az előző percben. Nem tudtam különbséget tenni a pupillája és az írisze között, pedig – köszönöm szépen – a saját szemem kifejezetten jó.

A gyerek biccentett, és halk szóval arra kért, hogy menjek vele.

Nem tudtam végiggondolni semmit. Nem volt bennem ellenkezés. Nem éreztem, hogy bármi okom lenne, hogy ne kövessem ezt a kedves kis lányt. Úgyhogy pontosan úgy tettem, ahogy kérte: átmásztam a bár alacsony kerítésén (pedig szoknya volt rajtam… furcsálltam is, hogy ez egyáltalán nem zavar), és máris ott álltam előtte.

A kislány bólintott, és magához intett. Lehajoltam hozzá, pedig ebben a pillanatban a pánik úgy rohant végig a testemen, mintha elektromosságot vezettek volna bele.

– Gyere – suttogta a kislány. – Beszállunk az autódba, és hazaviszel, jó? Az otthonodba.

Bólintottam. Miközben az elmém egyik része sikoltozott, és el akart menekülni, addig a másik számára ez tökéletesen természetesnek tűnt. Ez utóbbi rész bírt több hatalommal fölöttem.

A kislányt az autómhoz vezettem. BMW volt, ez igaz, de már réges-rég maga mögött hagyta a legszebb kilométereit. Mindegy, a gyereknek, úgy tűnt, tökéletesen megfelel. Besegítettem az első utas ülésre, én pedig a volánhoz ültem.

– Hol laksz? – kérdezte a kislány. Magas, csengő, tiszta hangja volt. Ilyen hangja van az angyaloknak egy színdarabban.

Megmondtam neki a címünket. Ő csak bólintott. – Oda vigyél. Kérlek.

Nem igazán emlékszem arra az időre, amíg hazavezettem. A következő világos kép, hogy a házam előtt állok, és kinyitom az ajtót a fekete szemű kislánynak. Aztán lassan, nagyon lassan bementünk a házba. A gyerek rögtön a hálószobámba ment, és összegömbölyödött az ágyon. Úgy tett, mint aki alszik. Ekkor, mintha egy kicsit oszlott volna az elmémet borító köd. Leültem az ágyam mellett álló székbe. Azt kérdeztem:

– Ki vagy te, és honnan jöttél?

A kislány nem szólt semmit. Kinyitotta a szemét, és odalépett hozzám. Nem értettem, mit akar, de ellenkezni, ahhoz még mindig nem volt erőm. Egy pillanat múlva a lányka egyszerűen megölelt. Olyan ölelés volt, amilyet csak kisgyerek tud adni az embernek. Aztán arcon puszilt. Belül megborzongtam. Furcsa tapintása volt az ajkainak. Mintha főzelék, vagy más kocsonyás anyag ért volna az arcomhoz, ami csak néhány pillanat erejéig döntött úgy, hogy összeáll.

A kislány szája tovább mozgott, milliméterről milliméterre araszolt a szám felé. Nem tudtam ellenkezni, csak tartottam a gyereket, átölelve, mintha az egész ügy olyan nagyon a kedvemre lenne. Végül a kislány szájra rátapadt az én számra. Apró, de nagyon éles fogak ragadták meg az alsó ajkamat, és haraptak bele. Aztán a kislány egyszer csak belélegzett. Az utolsó emlékem ebből az életből, hogy nagyon szeretném visszatartani a levegőt, ami elszökik a tüdőmből, de nem tudom; hogy szeretném, ha a gyomrom ott maradna, ahol van, de félek, hogy hánynom kell; és hogy végtelen álmosság tör rám, ami ellen nem tudok küzdeni.

CéhKaptár

Alternatív befejezés

…és felszakad a seb melyet hiányod kése vágott a
húsomba. És nem gyógyír rá a könny sem, ami
csak azért hullik, mert por ment a szemembe.
Ez azonban a magam pora, amivé leszek:
„[…]
és lészen az porból
és véremből sárlavina,
[…]”
amely talán engesztelő
téváldozat a korábban
átkozott isteneknek,
melyek hozzám
vezettek, hogy
legyek sebes
paripa
még
ma.

CéhKaptár

Tulipán

Kiskorom. Emlékek. Képek.
Bitorlók. Rondák. Részek.
Felkavar. Pusztít. Dönt.
Betakar. Fed. Elönt.

Bemegyek. Térdelek. Látom.
Krisztust. Kereszten. Oltáron.
Fejemet. Lehajtom. Szépen.
Lesz. Tavasz. Télben.

Zihál. Szavak. Lesek.
Ember. Sorok. Neszek.
Mögém. Lép. Lépked.
Hátra. Nézni. Félek.

Ott. Áll. Felnézek.
Sötét. Fáj. Megtépked.
Krisztus! Ő! Megment!
Leránt. Üt. Megvert.

Vörös. Íz. Számban.
Hiányoztál. Mondta. Bátran.
Ütöm. Felkel. Várok.
Hideg. Kéz. Pisálok.

Erőszak. Vér. Fények.
Előttem. Torz. Tények.
Világom. Tulipán. Oda.
Kiáltom. Haza! Haza!

CéhKaptár

Napló a Paradicsomból

Az emberiség nagy rejtélyei közé számítja a halál utáni élet, a mennyország, a nirvána mibenlétének kérdéseit. Ti is tudni akarjátok, ugye? Hogy létezik-e? Igen, létezik. Vajon olyan csodálatos, mint ahogy azt előttünk már sokan papírra, kutyabőrre, falra, metszetekre elképzelték? Igen, fogjuk rá. De ez sajnos nem elég.

A nevem nem fontos, nem is akarom elárulni. Csak az üzenetem a lényeg, hogy a mennyországban is sok az örökkévalóság.

Nemrégiben költöztem fel, így nem csoda, hogy a kozmikus tudást még mindig nehezemre esik befogadni. Viszont úgy gondolom, hogy az írás segíteni fog. Lássuk!

A lelkem a Tűz Korában fogant, ezért vagyok indulatossággal és türelmetlenséggel megáldva. Ezek azok a hibák, amik életeken keresztül elkísértek, nekem pedig újra és újra le kellett győznöm önmagam.  Lelkem hajnala olyan primitív létformákban kezdődött, amelyekre nem vagyok képes emlékezni. Néha a félelem és az éhség felrémlik, más semmi. Az első éles emlékeimben ősrákként hintázok a part menti sekély vizekben, valamikor a Devon végén.

Nagyon irigylem azokat az idős lelkeket, akik már az Óriások Idején (azaz a Paleozoikumban) is vándoroltak. Egy nagy és erős testet uralni fantasztikus érzés, de az igazi nagyságot csak ők tapasztalhatták meg. Az ő korukat megélt lelkek magasabbra és mélyebbre látnak a többieknél, biztosak, mint a gránit, és akkor is sokat mondanak, ha keveset beszélnek. Jó lenne, ha én is ilyen lehetnék. Szerencsétlenségemre azonban én abba a korba születtem, ami az ő létüknek vetett véget.

Míg nem voltam ember, a dolgok nagyon egyszerűen mentek. Két csoportba tartozhattál, vadász vagy préda. Én legalábbis erre a két kategóriára osztottam mindent és mindenkit. Az íratlan természeti szabályok jól működtek. Ösztön és szerencse, erre a két dologra volt csupán szükséged. Beismerem, a lélekvándorlás azért bezavart. Akárhányszor ragadozó testet ölthettem, vérszomjas lettem, ez pedig újra és újra visszavetett a „ranglétrán”. Lassan és nehezen tanultam.

Igazából ezt annyira nem is bánom, ugyanis egy vadászaton ismertem meg a szerelmem is. Én kardfogú, ő agancsos volt. Tudjátok, minden léleknek van párja, másik fele. Persze ezt akkor, hogy ismerhettem volna fel? Éhség, birtoklási vágy és agresszió – ennyire voltam képes. Vérét ontottam. A következő találkozásunk alkalmával még ki sem keltem a tojásból, amikor ő feltörte a héját, és egészben lenyelt. Egy-egy. Ezután ritkaság volt, hogy elkerüljük egymást. Mindig más és más formában találkoztunk, habár az elején a harc állandóan felemésztette az egyikünket. De hogy is csiszolódhatott volna össze könnyen két ennyire eltérő lélek? Én a Tűz, ő a Jég Korában született.

Mint már említettem, nehezen tanultam. Amint nagyobb erőhöz és hatalomhoz jutottam, erőszakos, pusztító természetem felégetette saját magát. Mindig is imádtam új területeket meghódítani, felfedezni. Kerestem a harcot, a konfliktust, sőt kiprovokáltam. Üdítő volt érezni a győzelmet, látni a megadást az áldozat szemében. Egy fabatkát sem ért számomra az élet.

Ezek után biztos nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy hosszú ideig csak hímnemű testekbe kerültem. Nagyon sokáig nem ismertem meg az anyai feladatokat. Ez valójában kivételnek számít, a lelkek többnyire hamar megtapasztalják a fajok sokaságának hím és nőstény feladatait. Velem nem így történt, csak az 1200. életemben voltam nőnemű.

Ez az élet végül sorsfordítónak bizonyult vándorlásom során. Nemcsak azért, mert akkor találkoztam első alkalommal az emberrel, hanem mert én és a szerelmem először tartoztunk ugyanahhoz a fajhoz. Tigrisek voltunk, és végig furcsán éreztem magam a nőstényként, főleg mikor saját almunk kölykeit kellett világra hoznom. Ma már nevetségesnek tűnik a hozzáállásom, hiszen mire egy lélek eljut a nirvánába már nincs különösebb jelentősége a nemeknek. Mindkettő vagy, és egyik sem.

Nem voltam jó anya. Sokszor magára hagytam a kicsiket, mert éhes és ingerült voltam. Az erdőben vadásztam, amikor megpillantottam egy egészen hihetetlenül kinéző élőlényt. Két lábon járt, mint néhány majomfajta, és nem volt szőre, csak a fején. De éreztem rajta, hogy fél és megsebesült, a vére pedig finom, édes illatú volt. Nem emlékszem, hogy valaha is olyan könnyen elkaptam volna bármit is, mint aznap az embergyereket. És miután megízleltem az emberhúst, nem volt megállás. Az ember vált a kedvenc csemegémmé.  Mohóságom megrémisztette a kis falu lakóit, akik az erdő mellett telepedtek le. Csapdát készítettek a szokásos útvonalamon, egy óriási gödröt ásva, melybe éles nyársakat állítottak, majd gondosan elrejtették azt.

A gödörbe azonban nem én kerültem, hanem az, akit belekergettem. A másik felem. Az elvesztését először éltem meg tragédiaként. És tudtam, hogy ők voltak, és azt is, hogy azt a csapdát nekem szánták. A tébolyultság elöntötte az agyam, és lerohantam a falut. Nem tudom, hányukat öltem meg, mire a combomat átszúrta az egyik dárdájuk. Fájdalmas üvöltéssel rohantam vissza az erdőbe. A sötétséget még sosem éreztem magamban annyira erősnek, ahogy vérző lábbal, remegve ordítottam a veszteségem a világnak, és vágtattam egyre mélyebb és mélyebb, ami a közelembe került, azzal végeztem. Kétlábú árnyakat üldöztem habzó szájjal, az orromat teljesen betöltötte a vér szaga. Aztán az őrület múlni kezdett, és én megint tisztán láttam. Magam körül a kölyköket, akiknek szintén nem kegyelmeztem, és a többi szerencsétlent, akiknek az az egy bűnük volt, hogy rossz helyen voltak rossz időben. Összeroskadtam, és elhagytam a halálba táncoltatott tigristestemet.

A lelkem hosszú ideig a legalantasabb élőlények formáit vehette csak fel, és minden egyes lélek, akivel végeztem kétszeresen adta vissza a tőlem kapott fájdalmat. Eltapostak, felfaltak, kibeleztek, széttéptek, megmérgeztek, leszúrtak, lelőttek, lefejeztek, kivéreztettek, összetörték a csontjaim, megkínoztak, megerőszakoltak. Kerek ezer éven át, préda voltam. És az ellenségeimben lassan magamra ismertem, a győzedelmes, kárörvendő tekintetre, a kegyetlenségre. Biztos sokan hallották már, hogy a lélek a vándorlása során nem emlékszik az előző életeire, csak mikor már felemelkedik, látja az egészet. Ez igaz. Ettől függetlenül az újra ismétlődő hibák vagy épp tanulságok nyomot hagynak. A büntetés végére nem akartam már a Tűz gyermeke lenni. Hűsítő vizet akartam, ami enyhíti a sebeket.

A büntetés megtört. Fogékonyabb lettem az istenek hangjaira, és megtanultam tisztelni a prédák életét is. Visszafogtam magam, csak szükségből öltem, és akkor is kíméletesen végeztem a zsákmányommal. Az istenek igen elégedettek lehettek velem, mert megajándékoztak a vízzel, ami után annyira sóvárogtam: kardszárnyú delfinként szeltem a nagy vizeket, és élveztem a mélység hidegségét, a kék üdítő fényeit. A fájdalom és a megbánás lassan enyhült, és készen álltam újrakezdeni a szerelmet is.

Ha most önfeledt szerelmet, nagy családalapítást és boldog befejezést vártok, sajnos csalódnotok kell. A kedvesemmel egyetlen élet alatt sem lehettünk felhőtlenül boldogok. És mikor ember lettem, minden bonyolultabb lett, sőt inkább egyre bonyolultabb, mert bizonyos dolgokat csak az emberi faj tesz. Ők vonulnak százával nagy háborúkba, amelyeket századokkal később kutatnak. Gyártanak, tökéletesítenek, árulnak, kereskednek, és századokkal később ezt is kutatják. Alkotnak, írnak, festenek, rajzolnak, hogy később ezeket is kutathassák. Épületeket, falakat emelnek, alapítanak és lerombolnak. Keresik a teremtőjük, keresik a helyük, keresik a megoldásokat, és a pénzt.

Az embereknél sok új problémát hívtak életre, mert az emberi faj fennmaradásához leginkább erre van szükség: megoldandó problémákra. Azelőtt a hideg és az élelem volt, aztán a hatalom és a gazdagság, a betegségek. Most hogy lenézek az emberekre teljesen új, modern problémáik vannak, amelyeknek felettébb örülnek. A megélhetés, a karrier, a gyermekvállalás, a stressz, munkahelyi nyomás, allergia, függőség, elhízás, anorexia, bulimia, AIDS, válás, csonka család, analfabetizmus, elszegényedés, korrupció, vallásháború, globális felmelegedés, faji diszkrimináció, nemi diszkrimináció. És még sorolhatnám. Ezek valódi problémák, de megfigyeléseim szerint az emberek szeretnek problémázni a következő dolgok miatt is: sorban állás, az árak emelkedése, számítógép lefagyása, dolgozat megírása, tanulás, munka elvégzése, tömegközlekedés, öltözködés, TV-műsor és persze a többi ember.

Utam során egy dolgot tanultam meg a problémákkal kapcsolatban, egy adott kor vagy korszak problémái egyetlen perc alatt semmissé válhatnak az új kor problémái révén. Így azt hiszem, a felettük való emberi nyüglődés tökéletesen felesleges.

Utolsó életemben ember voltam, gazdag és befolyásos. A házastársam a szerelmem volt, aki mint utolsó napjaimban megtudtam, közös gyermekünket hordta a szíve alatt. Feladatok roppant súlyát éreztem a vállamon, és tudtam, hogy meg akarok futamodni. De maradtam, kitartottam, míg egy nap munkába menet autóbalesetet szenvedtem, és felkerültem ide. Teljesen érthetetlen módon. És ez az én nagy bajom a mennyországgal. Hogy még nem érdemeltem meg. Akik mellettem itt vannak haláluk előtt háborús hősökké váltak, felfedezték egy betegség ellenszerét, vagy feláldozták magukat a gyermekeik életéért. És én? Annyi dolgom lett volna még…

Ma reggel választ kapok, Brahma akar velem beszélni. Talán most végre megértem, mit keresek itt.

Túl vagyok rajta. Feltehettem a kérdéseim, és tudást kaptam cserébe. Mikor meghajoltam előtte, megkérdezte, miért nem vagyok elégedett. Én megvallottam kételyeim és értetlenségem, és hogy úgy érzem, nem vagyok méltó e kegyre. A teremtő jóindulatúan bólogatott, s megjegyezte, sokáig kegyetlen természetű lélekként vándoroltam lent a halandók birodalmában. Lehetőséget adva ezzel, hogy végre számon kérhessem rajta:

–  Miért teremtettél ilyen kegyetlennek?

– Téged nem én teremtettelek, hanem Síva, a Pusztító. Minden világba kellenek erők, amelyek a pusztítás segítségével teremtenek lehetőséget az új életnek. A te teremtésednek ez a célja. De mivel a Nagy Tűz idején születtél, a természeted a kelleténél sötétebb és indulatosabb lett. Láttam a jövődet, amelyben felégeted magad körül a világot, mert magad sem érted a küldetésed, ezzel óriási katasztrófát okozva. A Jég gyermekét én hívtam életre, hogy utadba álljon, megváltoztasson. Jó úton jársz, gyermek, de igazad van, még nincs ideje a pihenésnek. Azért hoztalak fel, hogy többet láthass. Magad, a múltad, és megérthesd a teremtésed célját. Nemsokára vissza kell térned a halandók közé, ugyanannak az embernek a testébe, ahonnét kiemeltelek. A pályád felfelé ível majd, és az emberek közt nagy lesz a hatalmad. Nem karmok és dárdák állnak majd a rendelkezésedre, hanem az emberek által teremtett új fegyverek. Ha nem leszel méltó a bizalomra és a címre, olyan háborút robbantasz ki, amit a világ keletkezése óta nem láttak az istenek. Ha azonban sikerül, te és a kedvesed a Víz gyermekeit nemzitek majd, akik felvirágoztatják a Földet.

Most tehát készülök vissza, hogy szembenézhessek a feladatokkal. Bízom benne, hogy képes leszek rá. Mert már értem.

„Töltés! Van szívverés!…”

CéhKaptár

Letámadás

igaz történet alapján

Pattanásig feszültek a kukoricák a papírzacskókban, a kólákban olvadó apró, gépi jégfaragványok fogszerűen koccantak össze a szívószál gerjesztette örvényben. A mozgó árusok megmerevedtek, nem mertek egyik néző panorámaképének sem a részévé válni. Nyakba akasztható, édességgel és folyadékneművel teli tálcájuk leeresztett, várárkon átívelő hídként lógott, melyen megállt a forgalom, a centek a bőrtárcákban pihentek, a dollárok pedig nesztelen vakargatták egymás zöld hasát. Még a kisgyermekek is abbahagyták a műanyag tapsoló kezek verdesését, s áhítattal figyelmeztek a pályára, pontosabban a levegőben pörgő, Petrov Otkaz által eleresztett Spalding kosárlabdára, mely önfeledt eufóriát és nagyothalló nagypapák által is érzékelhető hangrobbanást okozva a gyűrűbe érkezett.

A The New York Old Times sportmelléklete:

A Phoenix Suns gárdája, Ré fiai, Sons of the Sun, diadalt aratván a Miami Heat gárdája, a Hőn Áhítottak felett igen örömködtek vala. Az ütközetet az arizónai csapat a sír mélyéről hozá vissza, Petrus Otkazius, orosz honból az Újvilágba származott legiosnak az utolsó secundumban dobott tripunktusával, megfordítván a prosperus dobóinceptumokban nem bővelkedő találkozót. A resolutio LXVIII-LXVI vala. E meccs véget vete a Miami Heat gárdájának, a Hőn Áhítottaknak – Sic transit gloria mundi – másféltucat párbajon keresztül tartó győzhetetlenségének. Történt Bill Clinton regnálásának 806. napján.

John Carve, a Phoenix Suns vezetőedzője harmadjára nézte meg a Miami Heat előző mérkőzésének a videofelvételét. Minduntalan elkalandozott a figyelme, nosztalgikus élmények rohanták meg, leteperték a munkakedvét, a koncentrációs képességét pedig elcsábították. Még játékos korában a Miami Heat ellen szenvedett komoly sérülést, mely megakasztotta a karrierjét – ez a tény folyton a régmúltba süppedésre késztette.

John Carve a Sacramento Kings nevű klubban pattogtatott, s a kosaras szakma egybehangzó véleménye szerint a hátán cipelte a csapatot a ’80-as évek elején. Legjobb szezonjában 33,2 pont/meccs volt az átlaga, emellett még 9,3 lepattanót leszedett mérkőzésenként, valamint ellopott 6,7 labdát. Az újságírók a teljesítményéről szólva sokszor puffogtattak olyan frázisokat, hogy „ragad a kezéhez a labda” vagy „a tolvajok királya, a királyok tolvaja”. Egyszer egy zsurnaliszta egy vele készített interjúban azt kérdezte tőle – utalva a csapata nevére – hogy a királyok királyának tartja-e magát. John Carve erre szerényen csak annyit felelt, hogy „Maga mondta, nem én.”.

Pályafutása delelőjén érte a keresztszalag szakadás, a térde nem bírta cipelni a terhet. A Miami Heat elleni mérkőzésen rosszul érkezett a parkettre, majd a hirtelen belehasító fájdalom miatt összerogyott. Az orvosi diagnózis szerint a meniszkuszok (a gyűrűporcok) elkoptak, a szalag összehúzása és pótlása műtéti beavatkozás útján végzendő, a patella ín felhasználásával.

Egyik gyűrű ellehetetlenítette a másikat, s a másikon keresztül a harmadikat.

John Carvenak egy teljes évébe került, míg a rehabilitációs procedúra újra csatasorba állíthatóvá tette. Visszatért, de már fénye, akár a gyűrűporcok és az izületi tok a térdében, megkopott.

A The New York Old Times online felülete:

A második kvarterus fináléjához érkezvén a Miami Heat XXXIX-XXIV-re diadalmaskodásra áll a Phoenix Suns ellenében. Janus Carveus vezető magister tanítványai spiritusz nélkül folytatnak physicalis actiokat. A Heat játékosai viszont nem csupáncsak az effektiora törekvén preciőz attrakciókat produkálnak magna cum laudáltatva csekély numeruózusú fanjuk által. A US Airways Center phőleg hazai audenciája az ütközet XVII. minutumában felhőbörgé, az egyik nem túl sapientius vir vírbő módon bedobott vala a pályára egy Septemup-os PET-butéliát, nomina autem 7UP-os. Két securitátos hoplita bírá az accusáltat szecesszióra az arénából.

Bejegyeztetett Monica Lewinsky első prezindenciális fellatiójának estéjén.

John Carve homlokán fiatal lánchegységként gyűrődtek a gondok, minden redőbe elrejtőzött egy-egy taktikai húzás, melyek egytől egyig megvalósításért kiáltottak. Kezében szorongatta a műanyagtáblát és az alkoholos filcet, az edzői inventárium két alapvető kellékét, s azon gondolkozott, hogy kit küldjön pályára az időkérés után. Két perc negyvenegy másodperc volt hátra, s nyolc ponttal vezetett a Heat. Petrov Otkaz a csapat orosz nemzetiségű üdvöskéje három büntetőt hibázott zsinórban, kérdés, hogy érdemes-e neki bizalmat szavazni. Andrew Fisher egyenletes teljesítményt nyújtott, de vele gyakran előfordult, hogy a döntő pillanatban a keze megremegett. Jan Zvejotajs, a litván légiós és Simon Zelaous megbízhatóan játszott ma, a helyük biztosnak látszott az utolsó percek kezdő ötösében.

John Carve rápillantott az időkérés alatt a közönséget szórakoztató pompomlányokra. A Suns-színekben narancsló-lilálló leányhad éppen a parkettán spárgázva rázta pamutpamacsát, majd – mintha az edzői tekintetre vártak volna – felpattantak akár egy keményen leütött labda, akár egy bizonytalankodó halott, aki mégis inkább az élet mellett dönt.

–Egészpályás emberfogással fogunk védekezni – jelentette ki határozottan John Carve a játékosainak – Jól hallottátok, fiúk, letámadás lesz – tette hozzá egy félmosolynyi szünetet tartva.

A Tőmon dat com élő audióközvetítése. Phoenix Suns – Miami Heat. NBA alapszakasz. tott mása e mű a valónak:

02:41. Ennyi van hátra. Phoenix. Arizóna állam. US Airways Center. 8 pont. A Heat vezet. Hőt. Hót. Very Hót. Hát. Hat a napsugarak ellen. Mármint kalap. Hat. Ejtsd: het. A Heatnél az 5 két méter öt centin felüli a pályán. A másik 7 ül. A Heat törpe. Támad a Heat. Kimarad. A dobás, nem az áram. Jan Zvejotajs lepattanózik. Támad a Suns. Here comes the Suns. It’s all right. Andrew Fisher dob. Kettő pont. Hat a különbség. 02:13. Támad a Heat. Passz. Passz. Passz Iansnak. A fekete hetes dob. Homály. Setét homály. A dáma őrjöng az első sorban. Leosztja a mellette ülő bobbyt. Bobby, te, hallod-e, te dobást elrontom-bontom. Támad a Suns. Támad a Mars. Támad a herpes vaginalis vírus. Vissza a kosárhoz. Simon Zelaousnél a labda. Dupla áthúzás – micsoda double crossover! Könnyed keresztáütés. Könnyed keresztátültetés. Ugaros lett a Golgota? Háromnyomásos kereszténység. Atyanyom, Szentléleknyom, Fiúnyom. Meg Leányom – a szüfrazsettek szerint. Passz Fishernek. Személyi hiba, de kosár jó. Van még egy dobása. Érvényesíti. 3 pont. 01:39. Támad a Heat. Thomas Flames parádés passza. Assziszt Szent Ferencnek. 5 pont. 01: 21. Támad a Suns. Passz. Gólpassz. Gól. 3 pont ismét. Hoppá, Zvejotajs lop egy labdát. Milyen fürge! Akár egy üregi nyúl. Az üregen kívül. Lepörgés. Leforgás – úgy is mondhatnám. A védő tehetetlen. Szélmalom-zsákolás. Windmill, kérem szépen! A Phoenix Suns saját porából éled újra. 1 pont. Még mindig a Heatnek. 00:53. Időkérés. A pompomos lányok táncba kezdenek. Mily mesteri! Ó, milyen ízlésesen vannak felöltözve! Ezt a művészetet a laikus is értékelheti! Például nézzék csak azt a húsos combú szőkét bal oldalt! Jah, közben folytatódik a meccs. Félpályáról jön a Heat. Passz. Passz. Dobás. Kimarad, de leszedik. A lepattanót. Leszedik, mint ültetvényes néger a gyapotot. Bocsánat. Dédnagyapám mindig ezt mondta. Másként szocializálódott. Tanácstalan adogatás. Zárnak Jason Smithnek. Elszórja a hármast. Gyenge, mint a harmat. 00:21. Időkérés a másik oldalon. Pom. Pom. 65-66 a Heatnek. Fisher hozza fel. Zvejotajsnak passzol. Zealous keresztbe fut. Otkaz a palánk alatt kéri, de nem kapja meg. Pokoli csend. Visszafojtott várakozás. Otkaz 8 méterre a gyűrűtől kapja meg. Indulócsel balra. A védője megeszi. Hami-nyami. Nyomi. Jobbra ellép. Beleáll a tempóba. Push the tempo, push the tempo. Egy kereszt beleáll a templomba. Hit vs. Heat. Bent van! Bent van! Az utolsó pillanatban fordít a Suns! Elképesztő! Lehengerlő utolsó negyed. Mára búcsúzunk. Köszönjük a fegyelmüket! Erőt, egészséget!

John Carvenak egy valóságos szikla esett le a szívéről, úgy érezte, hogy a mérkőzés során – talán a nosztalgikus hullámok rá-rátörő ostroma miatt – dobogó kamráit és pitvarait el nem görgő, elvetemült vérrögök torlaszolták el, s azok csak a győztes ponthármasság megszületésekor sodortattak tova az árammal.

A mérkőzés után sok hitetlenkedő gratulációt kapott. Talán azért veregetnek vállba – gondolta – mert az érintésemmel a siker is valóssá válik.

CéhKaptár

Constantin és Theodóra

Konstantin a negyedik emeleti ablak férfitalpnak vékony párkányán egyensúlyozott. Még támogatta a vöröstéglás társasház, az a fajta épület, melyből sok állt Svájc-szerte, főleg a kisvárosokban. Az alpesi, csendes tehénbőgéstől, precíz óraketyegéstől és biztos frankropogástól mentes estében világított a Konstantin mögötti ablak, fényét csupán a férfi teste takarta el, így azt kívülről egy sárga kontúr övezte.

Míg ő fent, a tömeg alant. Több tíz bámészkodó gyűlt össze az ablak alatt, elszürkült fehérkeresztes csokoládét majszoltak, olvasztottak a vörös szájüreg-kohóban, s mohón leskelődtek felfelé, hogy mikor ugrik, hisz megérdemli, gyilkos, nem akármilyen gyilkos.

Míg Theodora fent, egy lant alant. A lány hajában a csak magasan termő és elnyíló havasi gyopár szirmai a zene ütemére remegtek, közvetítve ezzel a lány belső rezdüléseit.

Az erkély, ahonnan az udvarló lovagot hallgatta, távol esett szülei lakrészétől, a palota másik oldalán volt, így nem kellett attól tartania, hogy a dallamba erkölcsi szobafogságra ítélő anyai rikácsolás vegyül.

A trubadúrhúrok előtt néha lepergett egy tűlevél élete, s néha, de tényleg ritkán, befogta a fülét egy bundás pele.

–  Leugrik, ha van bőr a képén, megteszi – vélekedett egy borízű hang Konstantin ablaka alatt. Gondolatával szolid megrökönyödést okozott, mely szép lassan a télisapka alatt gőzölgő agyakban az egyetértés csírájává változott.

A hangulat egészen Konstantin bokájáig felpárolgott, de erre nem is volt szükség, érezte ő korábban is a szemekkel rásütött megbélyeget. Sértődött csalódás és baljós méregetés lett az osztályrésze, miután a település szomszédos ikervárosából hazafelé autózva elütötte a svédből lett svájcit, a nemzeti csapat honosított síugró üdvöskéjét, Olaf Gustavssont.

Theodora élvezettel hallgatta a férfi énekét, bár tudta, hogy Con Stantin lovagról azt beszélik, hogy nyomorult életét erkélyek alatt pengette, nem harcmezőn, másfélkezes kardját egyedül meg sem tudja emelinteni. Mégis, most úgy érzi, hogy ahogy ez úr dalol, dacára éjszakának, horizonton sötétlő kormos hegyeknek, ő fénylik, az elbújt Napot helyettesíti leányos fejecskéje, aranyhaja szálai az elomló sugarak. Oly mértékben belefeledkezett ebbe a képzetbe, hogy égő testtel lélekben azonosult az égitesttel, s boldog emelkedettségében egyre szűkülő röppályán keringett a szférazene forrása körül.

Konstantin halott fáradtan, valahogy úgy, ahogy a mennyekbe jutók megérkeznek végre-valahára Szent Péter elé, vezette a sós pereces autót. Nemcsak perecet szállított, de a gyerekek mindig azt kértek tőle, így ráragadt ez a megnevezés a pék autójára. Csemetéik iránti kegyeletből a szülők is így használták, sőt, a hegyen csúcsló kolostor daróclakói is így mondták.

Konstantin azon a napon is pékárut szállított a szomszéd ikervárosba, sorra járta a boltokat, túladva perecein és percein.

Dolga végeztével betért az egyik szupermárketbe, s sorban állás közben szórakozott lovagiassággal maga elé engedett egy nőt. Pontosabban egy kurvát.

Teodóráról mindenki tudta, hogy egy olcsó prosti, akinek nemcsak fakó hajszíne mutatja elhasználtságát. A kisvárosban foglalkozása, nyílt titokként tudott és sugdosott foglalkozása a tűrtség, megtűrtség és a középkori boszorkányégetés hangulatát idéző, inkvizítor el-nem-fogadás kényes határán mozgott, mintha egy erkölcsi szúnyogként szúró tűsarok egyensúlyozna egy vékony, kifeszített kötélen. Ráadásul – azt beszélik – még meg is lopja kuncsaftjait.

Mikor Konstantin maga elé engedte a nevezett nőt, egy pillanatra megfagyott, mirelitté vált az alpesi levegő. A mögötte álló véletlenül a férfi sarkára tolta a bevásárlókocsiját, a sárga címkés termékek feljebb árazták magukat, a Konstantin által kézbe vett Következő Vásárló-farúd aljasul szálkásította ujjait, a szalagra rakott termékei – jelezvén menekülési szándékukat – csörögve-zörögve elborultak, később pedig a pénztáros rosszul adott neki vissza, de Konstantin nem mert szólni.

Miközben hazafelé vezetett, a két ikerváros közti fogadóból dülöngélve jött ki Olaf Gustavsson. A svédből lett svájci, a válogatott síugró üdvöskéje mintha egyenesen a motorháztetőre lépett volna.

A férfi csak dalolt és dalolt, énekelve emelkedett az áléterbe, ahova a lány csupán úgy követhette, hogy belekapaszkodott a sorvégek hamis csengettyűszáraiba. Két szív fals felfelé harangozása félreverte a táj békés csendjét. Figyelmeztetőn susogni kezdtek a bölcs fenyők, óvón ropogtak és pattogzottak az andezitsziklák, de hiába, a lány belsőjében minden újabb szerelmetes versszak két összetekert lepedő összefonódását eredményezte. S mikor összedaloltatott a lepedőhágcsó, Theodora leengedte a férfinak, hogy felhághasson rajta.

Míg Konstantin az ablakban állt, a tömeg alant meggyújtott egy kukát, s a szemetes pereme körül melengetve sok-sok kezét, mormolt skandálással követelte az alávaló gyilkos ugrását. Gyülevész összegyűlésük előre gyászoló népünnepély volt. Egy arcnak látszottak az égő kuka pislákoló, szemetelő fényénél, egy arcnak, mely az ég felé nézve vár, felszólítóan várakozik.

A párkány a tömegnek választ recsegett, Konstantin elemelkedett a biztonságot nyújtó házfaltól, s felfelé ugrott, nem lefelé.  Zuhant, zuhant, s valahol félúton elkapta egy lepedőhágcsóról levett, kinyúló kéz.