Category Archives: 2012 Tél

Nyelvi fordulat

Flannery O’Conor: Jóravaló vidékiek (2. rész)

Fordította: Juhász Adrienn

A közömbös kifejezés mellett, amit egyedüllétekor öltött magára, Mrs. Freeman rendelkezett további kettővel, egy szemtelennel és egy ellenkezővel, amiket társalgásai során használt. A szemtelen arckifejezése állhatatos volt és heves, mintha egy komoly alkudozás előrelendítésén fáradozna. Tekintete sosem kalandozott el sem jobbra, sem balra, hanem a történéssel együtt fordult, mintha egy láthatatlan vonalat követve jutott volna el a középpontba. A másik kifejezést ritkán használta, mivel nem sűrűn volt szükség visszavonnia a kijelentését. Azonban ha megtette, az arcvonásai megmerevedtek, sötét szemei pedig alig észrevehetően mozdultak csak, amitől úgy tűnt, meg akar futamodni. De mire ezt a Mrs. Freemant megpillanthatta volna a megfigyelő, a varázslat megtört. Mrs. Hopewell ügyelt arra, hogy ilyen alkalmakkor ne sértse meg semmiivel. Mrs. Freemant sosem lehetne rávenni arra, hogy elismerje, bármiben is tévedett. Csak állna ott, és ha meggyőznék, hogy mondjon valamit, ezt felelné:

 – Nos, nem mondhatnám, hogy így volt, de azt sem, hogy nem így történt.

Vagy körbefuttatná tekintetét a konyhaszekrény tetején, ahol poros üvegek sorakoztak és talán megjegyezné:

– Látom, még nem kóstolta meg egyik fügét sem azok közül, amiket tavaly nyáron elrakott.

A legfontosabb témákat reggeli közben vitatták meg a konyhában. Mrs. Hopewell minden reggel hét órakor kelt fel, aztán begyújtotta a gázmelegítőt magánál és Joynál. Joy a lánya volt, egy megtermett, szőke lány, aki műlábbal élte életét. Mrs. Hopewell gyerekként tekintett rá annak ellenére, hogy már 32 éves volt és magasan iskolázott. Joy akkor kelt fel, mikor édesanyja már reggelizett. Nehézkesen becsoszogott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Nem sokkal később megérkezett Mrs. Freeman a hátsó ajtóhoz. Joy hallotta, ahogy édesanyja behívja: „Fáradjon be.”, aztán egy darabig olyan halkan beszélgettek, hogy nem lehetett tisztán kivenni egy szót sem a fürdőben. Mire Joy leért hozzájuk, általában már kitárgyalták az időjárást és áttértek egy másik témára: Mrs. Freeman lányaira, Glynese-re és Carramae-ra. Joy Glicerinnek és Karamellnek nevezte őket. A vörös Glynese 18 éves volt és jó néhány hódolója akadt; a szőke Carramae pedig csak 15, azonban már férjnél volt és gyermeket várt. Semmit sem tudott a gyomrában tartani. Mrs. Freeman minden reggel elmesélte Mrs. Hopewellnek, hogy hány alkalommal hányt lánya legutóbbi itt járta óta.

Mrs. Hopewell szívesen jegyezte meg mások előtt, hogy Glynese és Carramae a legszebb lányok, akiket valaha módjában állt megismerni, valamint Mrs. Freeman igazi hölgy és sosem szégyellte magával vinni őt bárhová vagy bemutatni őt bárkinek, akivel csak találkozott. Aztán elmesélte, hogyan fogadta a Freeman családot a szolgálatába, mekkora isteni áldásnak bizonyultak számára és hogy hogyan élnek együtt már négy teljes éve. Az egyetlen ok, amiért ilyen sokáig megtartotta őket az volt, hogy nem mutatkoztak semmirevalónak. Rendes vidéki emberekként viselkedtek. Mikor felhívta a férfit, akinek nevét referenciaként adták meg neki, az úr közölte vele, hogy Mr. Freeman rendes gazda, de ami a feleségét illeni, ő a világ legzajosabb asszonya.

 – Mindenbe beleártja magát – mondta a férfi. – Ha nem jelenik meg, mire leülepszik a felkavart por, biztos lehet benne, hogy meghalt. Mindenről tudni akar majd, ami önnel kapcsolatos. Az urát remek embernek tartom, – folytatta. – de egy perccel sem tudtuk volna tovább itt elviselni azt a nőszemélyt sem én, sem a feleségem.

Ez kedvét szegte Mrs. Hopewellnek néhány napra.

Végül mégis alkalmazta őket, mivel nem akadt más jelentkező, azonban jó előre eltervezte, hogyan is fogja kezelni az asszonyt. Mivel az a fajta volt, akinek mindenbe volt beleszólása, Mrs. Hopewell eldöntötte, hogy nem csak hogy hagyja őt szabadon ténykedni, mindennek a felelősségét ráhárítja, amibe beleüti az orrát. Mrs. Hopewellnek nem voltak különösebben rossz tulajdonságai,de képes volt alkotó jelleggel irányítani más embereket, aminek köszönhetően ő volt a családjában is a falkavezér immár négy éve.

Semmi sem tökéletes. Ez volt Mrs. Hopewell egyik kedvenc mondása. A másik az, hogy: ez az élet! És az utolsó, egyben legfontosabb pedig, hogy: Nos, mindenkinek megvan a maga véleménye. Általában az asztalnál hozakodott fel ezekkel a kijelentésekkel, olyan előkelő hanghordozásban, mintha egyedül csak ő vallaná őket; míg a megtermett, lomha Joy, akinek állandó felháborodása eltörölt minden más érzelmet az arcáról, csak egy pillantásra méltatta jégkék szemeivel. Tekintete azt sugallta, akaraterejének köszönhetően inkább sötétségben él és ez neki jó.

Mikor Mrs. Hopewell azt mondta Mrs. Freemannak, hogy ilyen az élet, Mrs. Freeman ezt felelte: „Én is mindig ezt mondom.” Semmi sem jöhetett szóba úgy, hogy nem ő hozakodott volna fel vele először. Az asszony gyorsabb volt Mr. Freemannál. Mikor már jó ideje egy helyben ültek, Mrs. Hopewell így szólt: „Magánál a gyeplő.”majd kacsintott egyet. Mrs. Freeman ezt felelte:

– Tudom. Mindig is gyors voltam. Vannak néhányan, akik gyorsabban a többieknél.

– Mindenki különböző – mondta Mrs. Hopewell.

– Igen, a legtöbb ember az – helyeselt Mrs. Freeman.

– Ettől világ a világ.

– Én is mindig ezt mondom.

Joy hozzászokott az effajta párbeszédekhez, melyek a reggelit, legtöbbször a vacsorát és néha még az ebédet is kísérték. Mikor nem volt vendégük, inkább a konyhában ettek. Mrs. Freeman mindig az étkezés közben állított be, aztán figyelte, hogyan végeznek a maradékkal. Nyáron az ajtóban állt, telenként a hűtőre könyökölve nézett le rájuk vagy a gázmelegítő mellett maradt, ami finoman lengette a szoknyája hátulját. Alkalomadtán nekidőlt a falnak és egyik oldalról a másikra görgette a fejét. Sosem sietett a távozással. Ez mind nagy megpróbáltatást jelentett Mrs. Hopewell számára, de hatalmas türelemmel rendelkezett. Rájött arra, hogy semmi sem tökéletes és a Freeman család személyében rendes vidékieket kapott. Arra is ráébredt, hogy ha manapság rendes falusi emberekkel hoz össze a sors, jobban teszed, ha ragaszkodsz hozzájuk.

Elég sok tapasztalattal rendelkezett a semmirekellőkkel kapcsolatban. A Freeman család előtt átlagosan egy évben egy bérlő családot tartott. Ezeknek a gazdáknak a feleségei nem olyan fajta asszonyok voltak, akiket sokáig hajlandó vagy megtűrni magad mellett. Mrs. Hopewellnek, aki rég elvált férjétől, szüksége volt valakire, akivel tehetett egy sétát a földeken. Mikor Joyt kellett rákényszeríteni erre a szerepre, a lány általában csúnya megjegyzéseket tett és olyan morcos arcot vágott, hogy Mrs. Hopewell így felelt:

– Ha nem jössz szívesen, nem is tartok igényt rád.

Erre a lány, egyenes háttal és merev vállakkal állva, fejével finoman biccentve válaszolt:

– Ha akarod, hogy veled menjek, itt vagyok – DE ILYEN VAGYOK.

Mrs. Hopewell szemet hunyt lánya viselkedése felett a lába miatt (amit ellőttek egy vadászbaleset során, mikor Joy 10 éves volt). Nehéz volt elfogadnia, hogy gyermeke már 32 éves és több mint 20 éve egy lábbal élt. Még mindig gyermekként kezelte, mert megszakadt volna a szíve, ha egy harmincas éveiben járó, szerencsétlen, meglőtt lányt látott volna benne, aki sohasem táncolt egy lépést sem vagy kapott bármi jót az élettől. Eredetileg Joynak hívták, de amint 21 évesen elkerült otthonról, törvényesen megváltoztatta. Mrs. Hopewell biztos volt abban, hogy sokszor meghányta-vetette a dolgot, mielőtt ráakadt a létező legrondább névre. Aztán elment, hogy lecserélje a legszebb keresztnevet, a Joyt, anélkül, hogy szólt volna tervéről egy szót is édesanyjának. A törvényes neve így Hulga lett.

Mikor Mrs. Hopewell a Hulga névre gondolt, egy csatahajó széles, üres törzse jelent meg előtte. Ezért nem is használta. Továbbra is Joynak hívta, amire hallgatott a lány, de pusztán csak megszokásból.

Hulga megtanulta, hogyan viselje el Mrs. Freemant, aki megmentette az édesanyjával tartott sétáktól. Még Glynese és Carramae is hasznosnak bizonyultak számára, mikor magukra vonták azt a figyelmet, ami máskülönben lehet, hogy rá irányult volna. Először úgy gondolta, nem lesz képes elviselni Mrs. Freemant, mivel úgy találta, nem viselkedhet tiszteletlenül vele. Mrs. Freeman hajlamos volt a neheztelésre és napokig játszotta a sértődöttet, de bosszúságának forrása mindig elhalványodott idővel; egy közvetlen támadás, egy határozott pillantás, az arcára kiülő, szembetűnő mogorvaság – egyik sem rázta meg. Aztán mindennemű figyelmeztetés nélkül elkezdte Hulgának szólítani.

Nem nevezte így Mrs. Hopewell előtt, amivel biztosan kihozta volna a sodrából, de mikor összefutott a lánnyal a házon kívül, csak azért mondott valamit, hogy odabiggyeszthesse a végére a Hulga nevet. Erre a szemüveges Joy-Hulga fenyegetően rápillantott és elvörösödött, mivel úgy érezte, mintha megalázták volna. Nevét a személyes ügyének tekintette. Elsősorban kellemetlen hangzása miatt döntött mellette, aztán az egész volta magával ragadta. (…) A legelőkelőbb alkotómunkájának tartotta a nevet. Az egyik legfőbb diadalának az számított, hogy édesanyja nem volt képes Joyt faragni belőle, de ami még fantasztikusabb, hogy ő sikeresen Hulgát kovácsolt önmagából. Azonban Mrs. Freeman csak azért használta a nevet, hogy bosszanthassa. Mintha az asszony mélyen ülő, acélszínű szemeinek éles tekintete átdöfve az arcát felfedte volna néhány titkát. Úgy tűnt, valamivel elkápráztatta Mrs. Freemant és egy nap Hulga rájött, hogy a műlába vonzza a nőt. Mrs. Freemant különleges gyengédség fűzte a rejtélyes fertőzésekhez, rejtett deformáltságokhoz és a gyermekbántalmazás formáihoz. A betegségek közül a lassú lefolyású és gyógyíthatatlan fajtákat kedvelte. Hulga hallotta, mikor Mrs. Hopewell kifejtette a vadászbaleset részleteit a nőnek, hogy hogyan lőtték el a szó szoros értelmében a lábát, és hogy a lány egy percre sem vesztette el az eszméletét. Mrs. Freeman bármikor kész volt újra végighallgatni, napjában többször is.

Mikor reggel Hulga nehézkesen belépett a konyhába (tudott anélkül is járni, hogy azt a szörnyű zajt keltette volna, mégis megtette, mert – Mrs. Hopewell bizton állította – olyan kellemetlen hangzása volt), csak egy pillantást vetett rájuk, de nem szólt egy szót sem. Mrs. Hopewell a vörös kimonóját viselte, haját egy ronggyal kötötte össze. Az asztalnál ült, épp végzett a reggelijével, Mrs. Freeman pedig a hűtőn könyökölve nézett le rá. Hulga mindig tojást tett fel a tűzhelyre főni, majd karbafont kézzel őrködött felette. Mrs. Hopewell mindeközben a lányt figyelte – váltakozva pillantott hol rá, hol Mrs. Freemanra – és azon töprengett, ha egy kicsit is adna magára lánya, talán nem nézne ki ennyire szörnyen. Az arcán nem volt semmi kivetnivaló, amin egy kedves kifejezés nem segíthetett volna. Mrs. Hopewell szerint ha az ember a dolgok naposabb oldalát nézi, az őt is megszépíti, legyen akármilyen csúnya az illető.

Ahányszor csak így nézett Joyra, nem tehetett róla, de úgy érezte, jobb lett volna, ha lánya nem teszi le a doktorit. Nem változtatott egy cseppet sem a helyzetén és most, hogy már elvégezte, semmi sem késztette, hogy visszamenjen az iskolába. Mrs. Hopewell szerint jót tett a lányoknak, ha az iskolában mulatták az időt, de Joy ezen már „átesett”. Egyébként sem volt elég erős ahhoz, hogy újrakezdje. Az orvos közölte Mrs. Hopewellel, hogy legjobb esetben Joy talán eléri az 55 éves kort. A lánynak gyenge volt a szíve. Joy világosan a tudtára adta, hogy ha nem volna ilyen súlyos az állapota, már rég hátrahagyta volna ezeket a vörös hegyeket a kedves vidékiekkel együtt. Az egyetemen dolgozna és olyan embereknek tartana előadásokat, akik értik, miről is beszél. Mrs. Hopewell nagyon is el tudta róla képzelni, ahogy előadásokat tart legtöbbször ugyanarról, nem törődve külsejével, amely lassan egy madárijesztőhöz fog hasonlítani. Itt egy öreg, hat éves szoknyában és egy sárga, átizzadt ingben járt-kelt egész nap, egy agyonhajszolt ló nyergében ülő, hóbortos cowboy társaságában. A lány ezt roppant mókásnak találta, ellentétben Mrs. Hopewellel, aki nagy ostobaságnak vélte és szerinte ez is bizonyította, hogy lánya még mindig gyerek. Briliánsnak tartotta, akibe azonban egy cseppnyi józan ész sem szorult. Úgy tűnt Mrs. Hopewellnek, hogy másokkal összehasonlítva minden évben egyre lassabban fejlődik, nem úgy, mint önmagához képest – felfuvalkodottabb, durvább, rosszindulatúbb lett. És olyan furcsa dolgokat mondott! Egyszer így szólt tulajdon édesanyjához – figyelmeztetés vagy bocsánatkérés nélkül felpattant az étkezés közepén, elvörösödött arccal és félig teli szájjal – „Asszony! Néztél te már magadba? Magadba néztél már valaha is, hogy észrevedd, mi hiányzik belőled? Istenem!” – kiáltotta visszarogyva és a tányérjára meredt.

 – „Malebranche-nak igaza volt: elrejtjük önmagunkjat. Nem mutatjuk meg valódi voltunkat!” Mrs. Hopewell-nek ötlete sem volt, mi hozta elő ezt belőle aznap. Csak tett egy megjegyzést azt remélve, Joy talán elhiszi, hogy egy mosoly senkinek sem árt. A lány filozófiából szerzett doktorit, ami szörnyen elkeserítette édesanyját. Mondhatod, hogy „A lányom ápolónő” vagy „A lányom iskolai tanár” vagy akár azt is, hogy „A lányom vegyészmérnök”. De azt nem mondhatod, hogy „A lányom filozófus”. Ez olyasminek számít, ami a görögökkel és a rómaiakkal halt. Joy naphosszat makacsul ült egy székben és olvasott. Néha tett egy sétát, de nem szerette sem a kutyákat, sem a macskákat, sem a madarakat, sem a virágokat, sem a természetet, sem a fiatalembereket. Úgy nézett a csinos férfiakra, mintha érezné rajtuk tudatlanságukat.

Egy nap Mrs. Hopewell kezébe vette az egyik könyvet, amit a lány nem sokkal azelőtt rakott félre és találomra kinyitotta. „A tudománynak, egyrészt, újra bizonyítania kell józanságát és komolyságát valamint kijelentenie, hogy kizárólag azzal foglalkozik, ami létezik. Semmi – hogyan létezhetne a tudomány számára olyasmi, amit rettegés és illúzió szül? Ha a tudománynak igaza van, akkor egy dolog biztos: a tudomány nem kíván tudni semmit a semmiről. Így áll a dolog, miután mindegyik fontos tudományág megvizsgálta már a Semmit. Ismerjük, és nem kívánunk semmit sem tudni a Semmiről.” Ezek a kék tollal aláhúzott szavak úgy hatottak Mrs. Hopewellre, akár egy gonosz varázsige zagyva szövege. Csendben becsukta a könyvet és kiballagott a szobából, mintha fázott volna odabent.

Mikor a lány leért ezen a reggelen, Mrs. Freeman éppen Carramae-ról beszélt

– Négyszer hányt az ebédet követően – mondta –, és kétszer kelt fel este három óra után. Tegnap nem csinált mást, csak a fiókos szekrényben matatott. Ennyi. Álljon fel és nézze meg, mivel tudná elfoglalni magát.

– Egyszerűen csak ennie kell – motyogta Mrs. Hopewell, ahogy kortyolt egyet a kávéjából és a tűzhelynél álló Joy hátát figyelte. Kíváncsi volt, mit mondhatott lánya a Biblia árusnak. El sem tudta képzelni, miféle beszélgetést folytathatott le vele.

A férfi egy magas, sovány, hajadonfőn kószáló fiatalember volt, aki Bibliát akart nekik tegnap eladni. Egyszer csak megjelent az ajtóban, kezében egy nagy fekete bőrönddel, aminek súlya olyannyira félrehúzta egyik oldalát, hogy meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában. Úgy tűnt, az összeesésé határán áll, ám vidám hangon szólalt meg.

– Jó reggelt, Mrs. Cedars! – köszönt és letette a bőröndöt a lábtörlőre.

Nem volt rosszképű fiatalember, bár világoskék öltönye és sárga zoknija nem igazán passzolt egymáshoz. Arccsontjai kiállóak voltak és izzadtnak tetsző barna hajának egyik tincse a homlokára lógott.

– Én Mrs. Hopewell vagyok – jelentette ki az asszony.

– Oh! – felelte erre, tanácstalanságot színlelve, ám szemei ragyogtak. – Úgy láttam „Cedars” volt a postaládára írva, szóval azt hittem, ön lehet Mrs. Cedars – kellemes nevetés tört fel belőle.

Felkapta a táskáját és nagy levegőt véve az előszoba felé vette az irányt. Úgy festett, mintha a táska mozdulna először, maga után rántva a férfit.

 – Mrs. Hopewell – mondta, majd megragadta a kezét. – Remélem, jól van! – ismét nevetett, majd egyszer csak vonásai megkomolyodtak. Várt egy kicsit, aztán mélyen a nő szemeibe nézve így szólt. – Hölgyem, azért jöttem, hogy komoly dolgokról beszéljek önnel.

– Nos, fáradjon be – morogta nem túl szívélyesen, mivel már majdnem elkészült a vacsorával.

A férfi bement a nappaliba és helyet foglalt egy egyszerű szék szélén, bőröndjét pedig letette lábai közé, majd körbepillantott a szobában, mintha csak ezzel akarná felmérni a nőt. Ezüstje megcsillant mindkét tálalóasztalon; biztosra vette, hogy az árust még sosem fogadták ilyen elegáns szobában.

– Mrs. Hopewell – kezdte, már majdnem bizalmas hangzással kiejtve nevét. – Tudom, hogy ön hisz a keresztény szolgálatban.

– Nos, igen – motyogta.

– Tudom – mondta, majd szünetet tartott. Nagyon bölcsnek tűnt félrebillentett fejével –, hogy ön jó asszony. A barátai mesélték.

Mrs. Hopewell sosem szerette, ha bolondnak nézik.

– Mit árul? – kérdezte.

– Bibliát – válaszolt a fiatalember, majd közbefuttatta tekintetét a szobán, mielőtt hozzátette. – Úgy látom, nem tart családi Bibliát a szalonjában. Ez tűnik egyedüli hiányosságának.

Mrs. Hopewell nem mondhatta, hogy „A lányom ateista és nem engedné, hogy Bibliát tartsak a szalonban.” Így felelt:

– Az ágyam mellett tartom a Bibliámat.

Ez nem volt igaz. Valahol fent volt a padlásszobában.

 – Hölgyem – mondta a férfi. – Isten szavának a szalonban lenne a helye.

 – Nos, szerintem ez ízlés kérdése – kezdett bele a nő. – Azt hiszem…

 – Hölgyem, – szakította félbe. – egy kereszténynél a szíve mellett, Isten szavának a ház minden egyes szobájában ott lenne a helye. Tudom, hogy ön keresztény, mert minden arcvonásán ez tükröződik.

A nő felállt és így szólt.

 – Nos, uram, nem kívánok Bibliát venni és úgy érzem, odaégett a vacsorám.

A férfi egy tapodtat sem mozdult. A kezeit kezdte dörzsölni és miközben a műveletet figyelte, így felelt gyengéden. – Nos, hölgyem, elmondom önnek az igazat. Nem sokan akarnak vásárolni belőle manapság. Tudom, hogy igazán egyszerű vagyok. Nem tudom, hogyan kell rábeszélni valakit a vásárlásra. Végül is csak egy falusi fiú vagyok – felpillantott a nő barátságtalan arcára. – Az olyanok, mint én nem szeretnek bolondozni a magukhoz hasonló vidéki emberekkel.

 – Miért! – kiáltott fel az asszony. – olyan rendíthetetlenül jó emberek a vidékiek. Ezenkívül mind másképp cselekszünk, ettől világ a világ. Ez az élet!

– Ezt jól megmondta – felelte a férfi.

– Miért gondolom mégis úgy, hogy nincs elég a világon a rendes vidékiekből? – kérdezte izgatottan vissza. – Szerintem pont ez hibádzik benne.

A férfi arca felderült.

 – Be sem mutatkoztam – kezdte. – Manley Pointer vagyok, Willohobie környékéről származom, amely nincs is messze innen.

– Várjon egy percet – vetette fel a nő –, meg kell néznem a vacsorámat.

Kiment a konyhába és az ajtó közelében találta Joyt, ahogy hallgatózott.

 – Szabadulj meg ettől a jóembertől – mondta neki –, és együnk végre.

Mrs. Hopewell fájdalmas pillantást vetett rá, majd lekapcsolta a zöldségek alatt a tűzhelyet.

 – Nem viselkedhetem senkivel sem durván – motyogta, majd visszament a szalonba.

A férfi már kinyitotta a bőröndöt és egy Bibliát egyensúlyozva a térdén várta.

 – Értékelem az őszinteségét – mondta. – Már nem sűrűn találkozhat őszinte emberekkel, hacsak nem járja végig az országot.

– És ismerek – felelte a nő – igazán őszinte népeket!

Az ajtórésen keresztül hallotta, ahogy valaki felnyögött.

– Feltételezem, egy csomó fiú járt már önnél és elmondták, milyen keményen dolgoznak azért, hogy főiskolára mehessenek. Azonban én nem ezért vagyok itt. Valamiért – mondta –, nem akarok főiskolára menni. Egész életem a keresztény szolgálatnak szeretném szentelni. Tudja – itt halkabban folytatta –, van ez a szívproblémám. Talán nem fogok sokáig élni. Mikor tudja, hogy valami nincs rendjén magával és talán nem él már sokáig, nos akkor, asszonyom… – elhallgatott, a szája nyitva maradt és a nőt figyelte.

Ő és Joy ugyanattól szenvednek! Tudta, hogy szemei megteltek könnyekkel, de gyorsan összeszedte magát és így folytatta:

– Nem maradna vacsorára? Szívesen látnánk! – Sajnálta, hogy a sürgetés kiérződött a hangjából.

 – Persze, asszonyom – válaszolt neki zavartan. – Örömmel maradok!

Joy csak egy pillantásra méltatta, mikor bemutatkozott, aztán felé sem nézett az étkezés alatt. A férfi számos megjegyzést címzett neki, ám úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mrs. Hopewell nem volt képes megérteni a szándékos durvaságot, még ha egy fedél alatt is élt vele, és úgy érezte, hogy mindig túlcsordul a vendégszeretettől, ezzel ellensúlyozva Joy udvarias viselkedésének hiányát. A nő sürgette az árust, hogy meséljen magáról, aminek eleget is tett. Elmondása szerint ő volt a hetedik gyerek a tizenkettőből és apját maga alá temette egy fa, mikor ő maga 8 éves volt. Nagyon csúnyán összezúzta, valójában majdnem félbevágta és a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Az édesanyja megpróbálta a legjobbat nyújtani nekik. Keményen dolgozott, mindig elküldte gyermekeit Vasárnapi Iskolába és esténként Bibliát olvastak. A fiú most 19 éves volt és már négy hónapja árult Bibliát. Mostanra eladott 77 kötetet és igényt tartottak további kettőre. Misszionárius szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, ezzel tehetett a legtöbbet az emberekért.

– Aki letért az útról, újra rá kell találnia – jelentette ki egyszerűen.

Annyira egyenes, őszinte és komoly volt, hogy meglepte az asszonyt. A férfi egy szelet kenyérrel akadályozta meg a borsót abban, hogy kiguruljon az asztalra; amivel aztán később kitörölte a tányérját. A nő látta, hogy Joy fél szemmel azt tanulmányozta, hogyan használta az evőeszközöket és az is feltűnt neki, hogy az árus minden egyes percben vetett egy sanda pillantást a lányra, mintha fel akarná kelteni a figyelmét.

Vacsora után Joy elpakolt az asztalról, majd eltűnt, Mrs. Hopewell pedig tovább társalgott a férfival. Ismét mesélt neki a gyermekkoráról, apja balesetéről és különböző dolgokról, amik vele történtek. A nő ötpercenként elnyomott egy ásítást. Az árus még két órán keresztül ott ült, míg végül az asszony közölte vele, hogy nem maradhat tovább, mivel találkozója van a városban. A férfi elpakolta a Bibliáit, köszönetet mondott neki és indulni készült, mikor megtorpant az ajtóban, megszorította a kezét és közölte vele, hogy még sosem találkozott ilyen kedves asszonnyal és nem bánná-e, ha máskor is eljönne. A nő biztosította, hogy mindig szívesen látják.

Joy épp az úton állt, látszólag lekötötte figyelmét valami a távolban, mikor a férfi lefelé tartva odalépett hozzá, egyik oldalát lehúzta súlyos kézitáskája. Megállt közvetlenül a lány előtt. Mrs. Hopewell nem hallhatta, mit mondott a lányának, de beleborzongott a gondolatban, hogy Joy mivel válaszolhat vissza. Látta, hogy egy perccel később Joy közöl vele valamit, mire a fiú ismét beszélni kezdett, izgatottan intve egyet szabad kezével. Egy perc múlva Joy mondott valamit, mire a fiú újra magához vette a szót. Aztán legnagyobb csodálatára, Mrs. Hopewell látta, ahogy a pár együtt indul meg lefelé. Joy egészen a kapuig kísérte és Mrs. Hopewell el sem tudta képzelni, miről társaloghattak, de megkérdezni sem merte.

Mrs. Freeman megkövetelte a figyelmét. Ellépett a hűtőtől és megállt a fűtőtest mellett, így Mrs. Hopewellnek meg kellett fordulnia, hogy szemben lehessen vele, mikor beszél.

– Glynese tegnap este megint Harley Hillel ment el – mondta. – Szegénynek volt ez az árpája.

– Hill – ismételte Mrs. Hopewell szórakozottan. – Ő az, aki a műhelyen dolgozik?

– Nem, ő gyógymasszőr iskolába jár – mondta erre Mrs. Freeman. – A lányomnak volt ez az árpája. Már két napja. Szóval azt mesélte, hogy mikor tegnap este a fiú elvitte, így szólt hozzá: „Hadd szabadítsalak meg attól az árpától.” A lányom megkérdezte, „Hogyan?”, mire ő, „Csak feküdj végig az autóülésen és megmutatom neked.” Meg is tette, erre megnyomogatta a nyakát. Addig nyomkodta, míg a lányom meg nem kérte, hogy hagyja abba. Ma reggelre – mondta Mrs. Freeman – eltűnt az árpája. Nyoma sem maradt.

 – Ilyenről még nem is hallottam – felelte Mrs. Hopewell.

 – A szokásosnál előbb kérte meg a fiú a kezét – folytatta Mrs. Freeman. – mire azt válaszolta neki, hogy nincs az a pénz, hogy férjhez menjen.

– Nos, Glynese okos lány – dicsérte Mrs. Hopewell. – Glynese és Carramae mindketten azok.

(…)

– Az orvos azt szeretné, ha Carramae szilvát enne – közölte Mrs. Freeman. – Gyógyszer helyett. Azt mondják, hogy a görcsöket a nyomás okozza. Tudja, honnan tudtam meg ezt?

– Jobban lesz egy pár napon belül – felelte Mrs. Hopewell.

– A tévéből – adott választ Mrs. Freeman. – Máskülönben nem lenne ilyen beteg.

Hulga egy tálkába törte a két tojást, majd az asztalra pakolta egy bögre kávéval, amit majdnem túlöntött. Óvatosan leült és hozzálátott a reggelihez. Úgy tervezte, itt tartja Mrs. Freemant a kérdéseivel, ha véletlenül hajlandóságot mutatna a távozásra. Észrevette, hogy az édesanyja őt figyeli. Az első hozzá intézett kérdése a Biblia árushoz kapcsolódna, erről pedig nem kívánt beszélni.

– Hogyan nyomogatta meg a lánya nyakát? – vetette fel a kérdés.

Mrs. Freeman hosszan magyarázta a folyamatot. Elmondta azt is, hogy a fiúnak van egy 55-ös Mercury-ja, de Glynese inkább menne hozzá olyan férfihez, akinek 36-os Plymouth-ja van és azon vinné az oltár elé. A lány megkérdezte, mi lenne, ha 32-es Plymouth-ja volna, mire Mrs. Freeman azt felelte, hogy lánya 36-ost említett.

Mrs. Hopewell felvetette, hogy manapság nem sok lány támaszkodik a józan eszére úgy, mint Glynese. Azt mondta, csodálta azokat a lányokat, akik megtették. Erről pedig eszébe jutott tegnap esti kedves látogatójuk, egy fiatalember, aki Bibliát árult.

– Az úr – mondta – halálra untatott, de egyenes jellem volt és őszinte, szóval nem viselkedhettem durván vele. Csak egy rendes vidéki fiú volt, tudja – vélekedett –, egy kifogástalanul jó ember.

– Láttam felfelé igyekezni – felelte Mrs. Freeman –, és aztán később láttam lefelé sétálni.

Itt Hulga kihallotta a finom változást a hangjában, a finom célzást arra, hogy lefele már nem egyedül jött, igaz-e? A lány arca kifejezéstelen maradt ugyan, de nyakát pír öntötte el, amit úgy tűnt a következő tojással együtt szívesen eltűntetne. Mrs. Freeman úgy nézett rá, mintha közös titkot őriznének.

– Nos, mindenféle emberre szükség van ahhoz, hogy a világ mozgásban maradjon – szólt Mrs. Hopewell. – Szerencse, hogy nem vagyunk egyformák.

– Néhányak sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint mások – mondta Mrs. Freeman.

Hulga felállt és felbicegett; kétszer olyan hangosan, mint szükséges lett volna; a szobájába, majd magára zárta az ajtót. Tíz órára beszéltek meg találkozót a Biblia árussal a kapuban. Az éjszaka felét töprengéssel töltötte. Először remek tréfaként gondolt rá, aztán fontos összefüggéseket fedezett fel mögötte. Ott feküdt az ágyon, párbeszédeket képzelve el maguk számára, ami a külső szemlélőnek ostobaságnak tűnhetett, de olyan mély üzenetet hordozott, amit egy egyszerű Biblia árus nem érthetett volna. A tegnapi beszélgetésük erre tökéletes példa volt.

Egyszerűen csak megállt vele szemben. Az arca csontos volt, izzadt és derűs, egy kicsit helyes orral a közepén és pillantása különbözött attól, amivel a vacsoraasztalnál találkozott. Őszinte kíváncsisággal és káprázattal nézett rá, akár egy gyerek, aki egy új, fantasztikus állatot csodált az állatkertben. Olyan hévvel vette a levegőt, mintha hatalmas távot tett volna meg, hogy elérjen hozzá. A pillantása valahogy ismerősnek tűnt a lány számára, de nem tudta volna megmondani, hol találkozott már vele korábban. Majdnem egy teljes percig nem szólt semmit. Aztán ahogy levegőt vett, ezt súgta:

– Evett már olyan csirkét, ami két napos volt?

A lány hűvösen nézett rá. Talán csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy kezdeményezhessen egy filozófiai társalgást.

– Igen – jött a válasz azonnal, amint alaposan átgondolta a dolgot.

– Biztos nagyon aprócska lehetett – mondta erre diadalmasan és idegesen kuncogott egyet, amint elpirult. A teljes csodálat végleg beleivódott tekintetébe, miközben a lány arckifejezése cseppet sem változott.

 – Hány éves? – kérdezte gyengéden.

A lány várt egy kicsit a válasszal. Aztán fakó hangon így szólt:

– Tizenhét.

A férfi arcán hullámokat vert a hirtelen mosoly

– Látom, falába van – szólt. – Szerintem ön nagyon bátor. És igazán édes is.

A lány szótlanul, mereven állt a helyén.

– Sétáljon le velem a kapuig – kérte a férfi. – Maga egy bátor és édes teremtés és pedig attól a perctől szeretem, mikor megpillantottam az ajtóban.

Hulga elindult előre.

– Mi a neve? – kérdezte tőle, fülig érő mosollyal.

– Hulga – válaszolta.

– Hulga – motyogta. – Hulga. Hulga. Sosem hallottam olyanról, akit Hulgának hívtak volna. Maga szégyenlős, ugye Hulga? – kérdezte.

A lány bólintott, miközben a férfi nagy, piros kezét figyelte az ormótlan kézitáska fülén.

– Szeretem a szemüveges lányokat – szólalt meg ismét. – Sokszor eltűnődöm. Nem olyasfajta ember vagyok, akinek a komoly gondolatok nem férnek a fejébe. Talán mert meg fogok halni.

– Talán én is meghalok – mondta a lány hirtelen és felpillantott rá. A férfi kicsi, barna szemei izgatottan csillogtak.

– Figyeljen – szólt. – Nem gondolja, hogy egyeseknek azért kell találkozniuk, mert valamit közösen kell véghezvinniük? Például mindketten komoly gondolatokat őriznek.

Fogást váltott a táskáján, így a lányhoz közelebbi keze felszabadult. Elkapta a könyökénél fogva és megrázta kissé. – Szombaton nem dolgozom – mondta. – Szeretnék sétálni egyet az erdőben és megcsodálni az Anyatermészetet. Felmehetnénk a hegyekbe vagy még messzebb. Piknik meg hasonlók. Nem lenne kedve holnap velem piknikezni? Mondjon igent, Hulga – kérte és olyan szenvedve nézett rá, mint akit a gyomra kínoz.

Az éjszaka folyamán elképzelte, hogyan fogja elcsábítani. Hogyan sétálnak majd kettesben, míg el nem érnek a csűrig a két hátsó legelő felett és ahol majd, tervei szerint, olyan fordulatot vesznek az események, hogy nagyon könnyű dolga lesz a csábítással. Persze aztán számolnia kell a fiú bűntudatával. Az igazi géniusz még az alacsonyabb rendű elméken is keresztülviszi terveit. Elképzelte, hogy a fiú bűntudatát az élet mélyebb megértéséhez használja majd fel. Eltávolítja szegény pára szényenét és valami hasznosat csinál belőle.

Pontban tízkor elindult a kapuhoz, gondosan ügyelve arra, hogy Mrs. Hopewell ne fogjon gyanút. Nem vitt magával semmit enni, mivel megfeledkezett arról, hogy egy piknik során elengedhetetlen az étel. Nadrágot és egy törtfehér inget viselt, utólagos gondolatként pedig tett egy kevés Vapex-et a gallérjára, mivel saját parfümmel nem rendelkezett. Mikor leért a kapuhoz, senkit sem talált ott. Végigmérve az üres országutat az a bosszantó érzése támadt, hogy megviccelték és csak le akarták csalni a kapuhoz. Aztán hirtelen felbukkant egy bokor mögül a férfi teljes magasságában, a szemközti töltésben. Mosolyogva emelte meg új, széles karimájú kalapját. Tegnap nem viselte és a lány kíváncsi volt, vajon az alkalom miatt kerítette-e elő. A tojáshéjszínű kalapon egy piros-fehér szalag futott körbe és kicsit nagynak tűnt számára. A férfi előlépett a bokor mögül, kezében a fekete kézitáskával. Ugyanazt az öltönyt és sárga zoknit viselte, ami járás közben kivillant cipőjéből. Átvágott az országúton és így üdvözölte:

– Tudtam, hogy eljön.

A lány ebben erősen kételkedett. Honnan tudhatta volna? Rámutatott a táskára, majd megkérdezte: – Miért hozta magával a Bibliáit?

A férfi elkapta a könyökét és mosolyogva pillantott le rá, mintha nem lenne képes abbahagyni. – Sosem tudhatja, mikor lesz szüksége Isten szavára, Hulga – mondta.

Volt egy olyan pillanat, mikor a lány kételkedett abban, hogy ez valóban megtörténik. Aztán átmásztak a töltésen. Átkeltek a legelőn az erdő felé. A fiú könnyedén lépdelt mellette, majdhogynem szökdécselt. Kézitáskája ma nem tűnt nehéznek, még lóbálta is a kezében. Már félúton jártak a régen anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, mikor a fiú finoman hátára csúsztatva kezét, gyengéden megkérdezte:

– Hol kapcsolódik a falába a testéhez?

A lány elvörösödve pillantott fel rá, mire azonnal zavarba jött.

– Nem akartam megbántani – védekezett. – Úgy értem, ön csak olyan bátor. Azt hiszem, Isten nagyon vigyáz magára.

– Nem – felelte előre nézve és megszaporázta lépteit. – Én nem is hiszek Istenben.

Erre a férfi megállt és füttyentett.

– Nem – kiáltott fel, mintha olyannyira letaglózta volna a dolog, hogy nem volt képes egyebet mondani.

A lány tovább sétált és egy pillanat múlva már ott szökdécselt mellette a fiú, kalapjával legyezve magát.

– Ez nagyon szokatlan egy lánytól – jegyezte meg, a szeme sarkából figyelve útitársát.

Mikor elérték az erdő szélét, megint a hátára tette egyik kezét, egy szó nélkül maga elé vonta és hevesen megcsókolta.

A csók, ami sokkal szenvedélyesebbre sikerült, mint ami érzés mögötte volt, további adrenalin löketet gerjesztett a lányban, amitől bárki képessé vált volna egy megpakolt bőröndöt kicipelni egy lángokban álló házból. Azonban az erő itt a lány agyát járta át először. Mielőtt a fiú elengedte volna, a lány elméje, ami továbbra is tiszta, szemtelen és gunyoros maradt, csak a távolból figyelte, jól szórakozva és szánakozva felette. Eddig még sosem csókolták meg és boldog volt a felfedezésétől, miszerint semmi átlagon belülit nem tapasztalt benne. Mindez fejben dőlt el. Néhányan talán jóízűen kortyolnák a szennyvizet, ha vodkának tűntetnék fel előttük. Mikor a fiú, reménykedő és bizonytalan arcot vágva, gyengéden eltolta magától, a lány elfordult és némán továbbindult, mintha ennyi bőven elég is lett volna neki.

Lihegve érte be a fiú és megpróbált segíteni neki, mikor megpillantott egy gyökeret, amin esetleg áteshetne. Elkapta és eltolta az útból a tüskés kúszónövény hosszú, integető ágait, míg a lány túljutott rajta. Ő haladt elől, míg a fiú nehezen lélegezve követte. Aztán kiértek a napsütötte hegyoldalra, ami enyhe lejtővel csatlakozott egy másikhoz. Felettük ott magasodott az öreg csűr rozsdás teteje, ahol a felesleges szénát raktározták.

A hegyet apró, rózsaszín vadvirágok tarkították.

– Akkor maga nem üdvözült? – kérdezte hirtelen megállva a fiú.

A lány elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy rámosolygott.

– Az én felfogásom szerint – kezdte – én üdvözült vagyok és maga átkozott, de mondtam önnek, hogy nem hiszek Istenben.

Úgy tűnt, semmi sem képes elpusztítani a fiú tekintetét átható csodálatot. Most úgy nézett rá, mintha a fantasztikus állat kidugva mancsát a rácsokon, szeretetteljesen megbökte volna. Arra következtetett, hogy talán ismét meg akarja csókolni, így továbbindult, nehogy alkalmat kerítsen rá.

– Nem tudnánk valahol leülni egy kicsit? – motyogta a fiú, lágyabban ejtve a mondat végét.

– A csűrben – válaszolta neki.

Olyan sebesen igyekeztek felé, mintha bármelyik pillanatban tovacsusszanhatott volna. A kétszintes, összetákolt csűrben nagyon sötét volt. A fiú rámutatott a létrára, ami a padlástérre vezetett.

– Milyen kár, hogy nem mehetünk fel oda.

– Miért ne mehetnénk? – kérdezett vissza a lány.

– A lába – mondta tisztelettudóan.

A lány vetett rá egy megvető pillantást, majd megragadva mindkét kezével a létrát, mászni kezdett. A fiú ezalatt lent állt, tisztán látszott rajta elragadtatottsága. A lány hozzáértő mozdulattal áthúzta magát a bejáraton és lenézve így szólt: – Nos, jöjjön, ha jönni akar.

Erre a fiú is elkezdett felfelé kapaszkodni, ügyetlenül magával cipelve a bőröndöt.

– Nem lesz szükségünk a Bibliára – jegyezte meg a lány.

– Sosem tudhatja – felelte a fiú lihegve.

Miután felért a padlástérbe, időbe telt, míg visszanyerte rendes légzését. A lány leült egy szalmarakásra. A beszökő napfény egy széles, porszemekkel teli sávja rávilágított. Nekidőlt a bálának és elfordítva arcát, kinézett a csűr főbejáratán, ahonnan a szénát szokták dobálni a padlástérre a kocsikból. A két, rózsaszínben fürdő hegyoldal mögött ott magasodott a sötét erdővel fedett hegygerinc. Az égen egy felhő sem úszott, hideg kék színben tündökölt. A fiú lehuppant mellé, karjával átfogta és módszeresen csókolgatni kezdte az arcát, olyan hangot hallatva közben, mint egy hal. Nem vette le a kalapját, de annyira hátratolta, hogy ne zavarja. Mikor a lány szemüvege útban volt, levette róla és a zsebébe csúsztatta.

A lány először nem viszonozta a csókokat, aztán hirtelen elkezdte és miután nyomott párat a fiú arcára, rátalált ajkaira és ott is maradt, újra és újra megcsókolva, mintha próbálná az utolsó lélegzetét is ellopni tőle. A fiú lehelete tiszta volt és édes, mint egy gyereké, akárcsak ragadós csókjai. Arról motyogott, mennyire szereti és már első pillanattól kezdve így érez iránta, de az egész csak álmos rosszallásnak tűnt egy gyermek szájából, akit anyja épp ágyba akar dugni. A lány tudata ezalatt egyetlen percre sem állt le vagy veszett el.

– Még nem is mondta, hogy szeret engem – suttogta végül a fiú, elhúzódva tőle. – Mondja ki!

A lány felnézett a tiszta égre, majd le a fekete hegygerincre, aztán távolabbra, ahol két zölden csillogó tó feküdt. Nem is vette észre, hogy a fiú levette a szemüvegét. Semmi rendkívülit nem talált a tájban, mivel ritkán szentelt figyelmet környezetének.

– Mondja ki! – ismételte. – Mondja ki, hogy szeret!

A lány figyelt arra, hogy ne essen ki szerepéből.

– Azt hiszem – kezdte –, hogy maga tágabb értelemben használja ezt a szót. De én nem fogom. Ne kergessen illúziókat! Én az a fajta ember vagyok, aki átlát ezen.

A fiú összevonta szemöldökét. – Mondja ki! Én is bevallottam, tegye meg maga is.

A lány gyöngéden nézett le rá. – Szegény kicsikém – motyogta –, ezt maga nem értheti. – A nyakánál fogva magához húzta, homloka a homlokát érte. – Mind átkozottak vagyunk – folytatta –, de párunk ledobta magáról a szemellenzőt, hogy tudja, nincs is mit látni. Ez egyfajta üdvözülés.

A fiú döbbenetet sugárzó szemei meghökkenve meredtek előre. – Rendben – mondta majdhogynem nyüszítve –, de akkor szeret engem, vagy sem?

– Igen – felelte, majd hozzátette: – egy bizonyos értelemben. De el kell mondanom valamit. Nem maradhat hazugság közöttünk – megemelte a fiú fejét és mélyen a szemeibe nézett. – Harminc éves vagyok – mondta. – Diplomás.

A fiú tekintete ideges volt ugyan, de makacs is. – Nem érdekel – felelte. – Nem érdekel, bármit is csinált. Én csak tudni akartam, hogy szeret-e vagy sem.

Erre elkapta és vad csókokat hintett arcára, míg a lány azt nem mondta: – Igen, igen.

– Rendben, akkor – engedte el – bizonyítsa be.

A lány elmosolyodott, álmodozó tekintettel nézett a tájra. Anélkül csábította el, hogy fejben eldöntötte volna.

– Hogyan? – kérdezte és úgy érezte, ezzel a fiú már elkésett kissé.

A másik ráhajolt, ajkait a füléhez nyomta. – Mutassa meg, hol csatlakozik a falába a testéhez.

A lány röviden felsikoltott, arcából azonnal kifutott a vér. Nem az illetlen kérés volt az, ami megdöbbentette. Gyermekként volt, hogy a szégyenérzet hatalmába kerítette, de az oktatás kinevelte belőle ennek minden nyomát, mint ahogy a jó sebész kivágja az elrákosodott részeket. Egyáltalán nem hatotta meg, mikor a fiú arról kérdezte, hisz-e a Bibliában. De a műlábára olyan érzékeny volt, mint egy páva a farktollaira. Rajta kívül senki sem érintette még. Úgy vigyázott rá, mint más a lelkére.

– Nem – vágta rá.

– Tudtam én – motyogta a fiú leülve. – Maga csak játszik velem.

– Oh, nem, nem – kiáltotta erre. – A térdemhez csatlakozik. Csak a térdemhez. Miért akarja látni?

A fiú áthatóan pillantott rá. – Mert – mondta – ez teszi mássá. Maga senkihez sem hasonlít.

A lány csak ült és nézett rá. Semmi sem utalt arckifejezéséből vagy fagyosan kék szemeiből arra, hogy ez megindította volna. Mégis úgy érezte, hogy szíve megállt dobogni és az agyára hagyta volna, hogy keringesse a vért ereiben. Életében először érezte úgy, hogy szembetalálkozott az igazi ártatlansággal. Ez a fiú, rátapintott az igazságra vele kapcsolatban. Egy perccel később így szólt hát rekedt, magas hangon: – Rendben – ezzel mintha teljesen kiszolgáltatta volna magát neki. Mintha elvesztett életét újra megtalálta volna, csodával határos módon, ebben a férfiban.

A fiú nagyon gyengéden feltekerte nadrágja szárát. A művégtag, fehér zokniba és barna cipőbe bújtatva, egy vászonhoz hasonló, nehéz anyagból készült és egy csúf csatlakozásban végződött, ahol a csonkhoz kapcsolódott. A fiú arca és hangja teljesen tisztelettudó maradt, mivel végre megpillanthatta. Így szólt:

– Most mutassa meg, hogy veszi le és teszi fel.

Levette neki, majd újra visszarakta, aztán a fiú maga csatolta le, olyan gyengéden tartva, mintha igazi volna.

– Nézze! – mondta, gyermeki vidám arccal. – Most már én is meg tudom csinálni.

– Tegye vissza – kérte. Úgy gondolta, elszökhetnének együtt és a fiú minden este levehetné a lábát, hogy aztán reggelente felcsatolhassa neki. – Tegye vissza – ismételte.

– Még nem – mondta a másik, és olyan távolságra tette le, hogy ne érhesse el. – Egy kicsit legyen meg nélküle. Itt vagyok én helyette.

Ijedtében a lány felkiáltott, de a fiú ledöntötte és ismét csókolni kezdte. A lába nélkül teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát neki. Elméjére köd borult és nem tudott gondolkodni. Ez egyáltalán nem volt így jó. Különböző kifejezések váltakoztak az arcán. Közben a fiú, szemei akár két acéltüske, a háta mögé pillantott, ahol a lábat hagyta. A lánynak végül sikerült lelöknie magáról és felszólította:

– Most már tegye vissza!

– Várjon – kérte. Áthajolt a másik oldalra, magához vette a kézitáskát és kinyitotta. A fakó, kékpöttyös bélésben csak két Biblia feküdt. Kivette az egyiket és felnyitotta a tetejét. Üreges volt; egy flaska whiskey-t, egy pakli kártyát és egy kicsi, kék dobozt rejtett, amire valami szöveget nyomtattak. Lefektette őket a lány elé szép sorban, mintha az istennő oltára elé helyezné ajándékait. A kék dobozt a kezébe nyomta. A TERMÉK CSAK A BETEGSÉG MEGELŐZÉSE ÉRDEKÉBEN HASZNÁLATOS – olvasta rajta, majd leejtette. A fiú lecsavarta a flaska tetejét. Megállt és mosolyogva rámutatott a paklira. Nem volt átlagos kártyacsomag, mindegyik hátulján egy visszataszító kép kapott helyet.

– Igyon egy kortyot – ajánlotta fel neki először az üveget.

A lány elé tartotta, aki egy tapodtat sem mozdult.

Hangja, mikor végre meg bírt szólalni, vádaskodónak tetszett. – Maga nem, – motyogta. – maga nem egy rendes vidéki ember?

A fiú felé kapta a fejét. Úgy látszott, még csak most tűnt fel neki, hogy a lány talán próbálta megsérteni.

– De igen – mondta erre, ajkával csücsörítve. – Azonban ez még nem tart vissza semmitől. Olyan rendes vagyok, akárcsak maga.

– Adja vissza a lábam – követelte a lány.

A fiú távolabbra tolta lábfejével. – Ugyan már, érezzük végre jól magunkat – mondta hízelegve. – Még nem is ismerkedtünk össze rendesen.

– Adja vissza a lábam – sikította a lány és megpróbált áttörni a fiún, aki könnyedén visszalökte.

– Mi ütött magába hirtelen? – kérdezte homlokát ráncolva, miközben rácsavarta tetejét a flaskára és gyorsan visszatette a Bibliába. – Épp az imént mondta, hogy nem hisz semmiben. Azt hittem, van magában valami, kislány!

A lány arca már majdnem lila volt. – Maga keresztény! – sziszegte. – Maga egy igaz keresztény! Olyan, mint a többi, mond valamit, de mást cselekszik. Maga tökéletes keresztény és…

A fiú ajka haragos vonalba keskenyedett. – Remélem, nem gondolja komolyan – mondta gőgös felháborodásában –, hogy hiszek abban a maszlagban! Talán Bibliát árulok, de tudom, mi az igazság. Nem most jöttem le a falvédőről. Tudom, hová tartok!

– Adja vissza a lábam – visította a lány.

A fiú olyan hirtelen felszökkent, hogy éppen csak látta, amint a kártyát és a kék dobozt visszasepri a Bibliába, a könyvet pedig bele a kézitáskába. Figyelte, ahogy megragadja a lábat és aztán egy pillanattal később beteszi a bőröndbe, kitámasztva egy-egy Bibliával a két oldalát. Összecsapta a táska száját, majd felkapta és átlendítette a lyukon, amin aztán ő is keresztüllépett. Mielőtt a fejét is átdugta volna a nyíláson, megfordult és olyan tekintettel mérte végig a lányt, amiben már nyoma sem volt csodálatnak.

– Egy csomó értékes dolgot szedtem össze – mondta. – Egyik alkalommal egy nő üvegszemét szereztem meg így. És ne gondolja, hogy netán elkaphat, mivel a Pointer nem az igazi nevem. Mindegyik háznál másikat használok és nem maradok sehol huzamosabb ideig. És mondok én magának még valamit, Hulga – szólt, úgy ejtve ki nevét, mintha nem sokra tartaná –, maga nem is olyan okos. Én sem hiszek semmiben, mióta csak a világra jöttem – ezzel a tojáshéjszínű kalap eltűnt a lyukon keresztül, és a lány ottmaradt egyedül, a szalmán ülve, a poros napsugár ölelésében. Mikor tajtékzó érzelmekkel terhes arcát a bejárat felé fordította, figyelte, ahogy a kék alak gyorsan tör előre a zölden csillogó tó felé.

Mrs. Hopewell és Mrs. Freeman, akik épp a hátsó legelőn ástak ki hagymát, látták, hogyan siet elő a fák közül, majd vág át a réten az országút felé.

– Miért tűnik nekem úgy, hogy ez az a kedves, bárgyú fiatalember, aki tegnap megpróbált Bibliát eladni nekem? – vetette fel Mrs. Hopewell hunyorogva. – Biztos rátukmált párat amoda a négerekre. Annyira egyszerű ember – tette hozzá –, de azt hiszem, a világ jobb véget érne, ha mind ilyen egyszerűek lennénk.

Mrs. Freeman tovább követte tekintetével, mielőtt eltűnt volna a hegy lábánál. Aztán figyelmét ismét a szúrós szagú hagymacsomónak szentelte, amit éppen kiemelt a földből.

– Egyesek nem lehetnek ilyen egyszerűek – mondta. – Tudom, hogy én sosem lennék képes rá.

Nyelvi fordulat

Ray Bradbury: A mennydörgés hangja

Fordította: Adorján Imola

Úgy tűnt, mintha a felirat a falon remegne a csúszós, meleg víz rétege alatt. Eckels mereven bámult rá, és az írás szinte égni kezdett a sötétségben.

IDŐSZAFARI.

VADÁSZEXPEDÍCIÓ A MÚLT BÁRMELYIK ÉVÉBE.

MEGNEVEZZÜK AZ ÁLLATOT.

ODAVISZÜNK TÉGED.

TE PEDIG LELÖVÖD.

Meleg váladék gyűlt össze Eckels torkában. Nagyot nyelt. A szája körüli izmok lassan mosolyt formáltak arcára, ahogy a levegőbe emelte kezét, benne tízezer dollárral, és átnyújtotta azt az asztal túloldalán lévő úrnak.
– Garantálják nekem, hogy élve térek vissza az expedícióról?
– Nem garantálunk semmit – mondta az úr hivatalos hangon – Kivéve talán, hogy nem mindennapi élmény lesz.

Megfordult.

– Ez itt Mr. Travis, a múltbéli vadászexpedíciójának vezetője. Ő lesz az, aki megmondja önnek, mikor és mit csinálhat.  Abban az esetben, ha megszegi az instrukciókat, további tízezer dollár bírság kifizetésére köteles, illetve lehetségesek további beavatkozások a kormány részéről is.

Eckels keresztülnézett a hatalmas irodát uraló káoszon, a szanaszét heverő acéldobozokon, és egy pislákoló sarkifény-szerű világító testet látott, ami hol narancssárga, hol ezüst, hol pedig kék színekben villódzott. Egy időgép volt. Eckels visszaemlékezet a levélre, amiben a szafariról szóló hirdetést először olvasta. Az éveket átugorja majd. Az ősz haj írisz-feketévé változik, a ráncok eltűnnek, minden növény visszafejlődik maggá, minden visszatér a kezdetekhez, a nap a nyugati egeken kel fel, és a ragyogó kelet felé halad, minden beleépül abba a dologba, amelyből eredt, akár a kínai dobozok egymásba, vagy mint nyúl a kalapba. Minden visszafordul abba az időbe, ami azelőtt volt, mielőtt minden elkezdődött volna.

– Hihetetlen! – Eckels vékony arca magába szívta a szerkezet fényét – Egy igazi időgép! – Megrázta a fejét.

– Elgondolkodtatja az embert, hogy ha a tegnapi elnökválasztások rosszul mentek volna, itt lehetnék, hogy elfussak az eredmények elől. De hál’ Istennek Keith nyert. Nagyszerű elnöke lesz az Egyesült Államoknak.

– Igen – mondta az úr az asztal mögül – Szerencsések vagyunk. Ha Deutscher nyert volna, a diktatúrák legdurvábbikával kellene szembenéznünk. Az az ember semmirekellő. Fegyverkező, hitetlen, műveletlen, embertelen… Sokan felhívtak minket, tudja, viccből, de valahogy mégsem vicceltek. Azt mondták, ha Deutscher lesz az elnök, akkor ők ezentúl 1492-ben akarnak élni. Természetesen nem a mi dolgunk, hogy menedéket biztosítsunk a jelen problémái elől. A mi feladatunk csak az expedíciók szervezése. Minden esetre, mostantól Keith az elnök. Tehát, minden, ami miatt aggódnia kell…

– Csak az, hogy lelőjem a dinoszauruszt – Eckels helyette is befejezte a mondatot.

– A Tyrannosaurus Rex. A leghihetetlenebb szörny a történelemben. Ezt tartsa szem előtt! Bármi történik önnel, az nem a mi felelősségünk. Azok a dinoszauruszok pedig bizony nagyon éhesek.

Eckels arca kipirult a dühtől.

– Maga megpróbál megijeszteni engem!
– Igen, pontosan. Nem akarjuk, hogy olyanok induljanak el az expedícióra, akik megijednek már az első lövésnél. Hat szafari vezetőt öltek meg tavaly, és egy tucat vadászt. Maga pedig hatvanmillió évet fog visszautazni az időben, hogy minden idők legnagyobb játékát játszhassa. Itt vannak a papírok, kérem, írja alá.

Eckels ránézett a lapra és az ujjai remegni kezdtek.

– Sok sikert! – mondta az úr az asztal mögül – Mr. Travis, át is adnám magának az urat.

Csendesen sétáltak át a szobán a búgó időgép villódzó fénye felé, vállukon fegyvereikkel. Beszálltak. Már nincs visszaút. Elindultak. Éjt nap követett, napot pedig éj, majd hetek, hónapok teltek el, aztán egy év, egy évtized… A gépezet morajlott. Feltették az oxigén maszkjukat és letesztelték a távbeszélő készüléküket. Eckels a kitömött üléshez támolygott, az arca sápadt volt, állkapcsa merev. Érezte, hogy remegnek a kezei, majd észrevette, hogy új fegyverét szorítja túl erősen. Négy másik ember is volt a gépben. Travis, az expedíció vezetője, az asszisztense Lesperance, és két másik vadász, Billings és Kramer. Nem tudtak mást tenni, csak nézni egymást, miközben az évek elsuhantak mellettük.

– Meg tudnak ölni ezek a fegyverek egy dinoszauruszt? –  Szólalt meg végül Eckels.

– Ha megfelelően céloz, igen – mondta Trevis – Néhány dinoszaurusznak két agya is van. Egy a fejükben, egy pedig a gerincoszlopukban. Ezektől igyekszünk távol maradni. Az első két lövésével célozza meg a szemeket. Így megvakítja őket, aztán célba veheti az agyat is.

A gép megzörrent. Az idő olyan volt, mint egy visszafelé játszódó film. A nap lement, majd tízmillió hold követte.

– Gondoljatok csak bele – mondta Eckels – Minden vadász, aki valaha élt a Földön, most igazán irigyelhet minket.

A masina hangos sikítással lassított, majd egyszer csak megállt. És ezzel együtt a nap is megállt az égen. A köd, ami a gép körül lebegett, most eloszlott, és egy régi időben találták magukat. Egy igazán régi időben, vállukon kék, acél fegyvereikkel.

– Még Krisztus sem született meg – mondta Travis – Még Mózes sem ment fel a hegyre, hogy Istennel beszéljen, és a piramisok kövei is a földben vannak, arra várva, hogy felépítsék őket. Alexander, Caesar, Napóleon és Hitler… Még egyikőjük sem létezik. Ez itt a dzsungel, 60 002 055 évvel azelőtt, hogy Keith elnök lett.

Rámutatott egy ösvényre, ami a zöld vadonba vezetett mocsarakon és óriási páfrányokon, pálmákon keresztül.

– Ez pedig az útvonaluk, amit az Idő Expedíció jelölt ki önöknek. Pár centiméterrel a föld felett lebeg. Ha csak lehetséges, ne érintsenek meg egy fűszálat, virágot vagy fát sem. Tehát csak maradjanak a kijelölt úton. Ne próbáljanak letérni róla! Ismétlem, ne térjenek le róla! Semmilyen oknál fogva. Ha mégis megteszik, az büntetést von maga után. És ne lőjenek le egyetlen állatot sem, ha nem mondom, hogy megtehetik.

– Miért? – kérdezte Eckels

Messziről madarak hangjai hallatszottak és a sós víz illata csípte orrukat. A fű nedves volt, a virágok színe akár a vér.

– Nem akarjuk megváltoztatni a jövőt. Nem tartozunk ide, a múltba. A kormány nem szívesen tud minket itt. Így is komoly árat kell fizetnünk, hogy megtarthassuk az engedélyünket. Az időgép elég kényes üzlet. Tudtunkon kívül is megölhetünk egy fontos állatot, egy kis madarat, csótányt vagy akár egy virágot. Bármilyen fontos élőlényt elpusztíthatunk véletlenül.
– Ez nem teljesen világos – mondta Eckels
– Rendben – folytatta Travis – Mondjuk, hogy pusztán balesetből megölünk itt egy egeret. Ez azt jelentené, hogy az egész családja kipusztulna ennek az egérnek. Érthető?
– Igen, érthető.
– Aztán pedig ennek a családnak a családja is kipusztulna, és így tovább. Egyetlen lépéssel először csak egy, majd egy tucat, aztán száz, majd ezer és végül egy millió jövőbeli egeret is megölhet.
– Szóval halottak lennének – mondta Eckels – És akkor mi van?
– És akkor mi van?! – Travis halkan felhorkant – És mi van a rókákkal, amik egerekkel táplálkoznak a túléléshez? Tíz egér hiányától egy róka elpusztulhat. Tíz róka hiányától pedig egy oroszlán fog éhezni. Egy oroszlán hiányától minden rovar, keselyű és az összes élőlény viselkedése káosszá és rombolássá válna. Képzelje csak el, hogy ötven millió évvel később egy barlanglakó vadászni indul, vaddisznóra vagy kardfogú tigrisre, hogy legyen mit ennie. De maga, barátom kiirtotta az összes tigrist azon a környéken, csupán azzal, hogy eltaposta azt az egy egeret. Tehát a barlanglakó éhezni fog. És kérem, vegye észre, ez a barlanglakó nem csupán egy feláldozható ember. Nem. Ő egy teljes jövőbeli nemzedék őse. Az ő közösüléseiből születhet tíz fiú. Az övékből pedig további száz. Ebből pedig már ki is alakult egy teljes civilizáció. Pusztítsa csak el azt az egy embert, egy egész nemzedéket fog elpusztítani vele együtt. Ez olyan, mintha megölné Ádám egy unokáját. Annak az egy embernek az elpusztításával egy halom még meg nem született embert is megölhet. Talán akkor Róma sem fog felépülni a hét dombján. Talán akkor Európa örökké egy sötét erdő marad, és csak Ázsia fog egészségesen növekedni és népesedni. Lépjen rá egy egérre, és ledönti ezzel a piramisokat. Lépjen rá egy egérre, és megmarad a nyoma, akár csak a Grand Canyonnak az örökkévalóságban. Elizabeth királynő soha nem születhetne meg, Washington soha nem kelt volna át a Delaware folyón, és talán egyáltalán nem is lenne Amerikai Egyesült Államok. Tehát csak legyen óvatos! Maradjon az úton, és soha ne lépjen le róla!

– Értem – mondta Eckels – Tehát az is kárt okozhat, ha csak egy fűszálat érintünk meg?

– Pontosan. Néhány növény eltaposása is okozhat károkat. Egy kis hiba akár hatvan millió évre is kihathat. Természetesen lehet, hogy a teóriánk rossz, és a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Vagy talán csak egy hajszálnyi változást idéznénk elő. Egy halott egér itt, rovartúltengést okozhat ott, később aránytalanságot a népességben, még később rossz termést, ezzel együtt depressziót, komoly éhezést, később viselkedésbeli változásokat széles körben, a világ összes országában. Talán egy gyenge lélegzetvétel, egy suttogás, egy hajszál, egy kis pollen a levegőben is okozhat változást. Ki tudja? Ki az, aki tényleg meg tudja mondani, hogy helyes-e az elméletünk? Valójában senki. Csak találgatunk. De ameddig tudatában vagyunk, hogy néhány rossz lépés mekkora zűrzavart okozhat, addig jobb, ha óvatosak vagyunk. A gépezet, a kijelölt út, illetve a ruháik és a testük sterilizálva lett az utazás előtt. Az oxigén maszkot pedig azért viseljük, hogy a baktériumok ne juthassanak ki a levegőbe.

– Honnan fogjuk tudni, hogy melyik állatot lőhetjük le?

– Piros festékkel vannak megjelölve – mondta Trevis – Ma, az utazásunk előtt visszaküldtük ide Lesperance-t, aki pont ezen a területen követett néhány állatot.

– Azért, hogy tanulmányozza őket?

– Pontosan – mondta Lesperance – Végigkövetem az egész életüket, és megfigyelem, mennyi ideig élnek. Csak nagyon rövid ideig. Tanulmányozom, hogy közülük hány keres társat és hány fog még párosodni. Nem túl sok. Ha találok egy olyat, ami meghal, amikor például rázuhan egy fa, akkor megjegyzem a pontos napot, órát és percet. Rájuk lövök egy festékbombát, ami egy piros foltot hagy rajtuk. Ezt nem mulaszthatjuk el. Aztán kiszámolom, hogy mi mikor érkezünk meg a múltba, tehát nem találkozunk a szörnnyel több időre, mint két perc, mielőtt amúgy is meghalna. Ez a taktikája annak, hogy csak olyan állatot öljünk meg, amelyiknek egyébként sincsen jövője és nem fog már párosodni sem, szóval utódai sem lehetnek már. Érti, hogy mennyire óvatosak vagyunk?

– De, ha maga ma reggel ért vissza a mi időnk – szólalt meg Eckels mohón – Akkor magának találkoznia kellett velünk, miközben itt voltunk az expedíción. Ez tényleg így volt? Sikeres volt az expedíció? Mindannyian túléltük?

Travis és Lesperance egy pillantást vetettek egymásra

– Ez egy ellentmondás lenne– szólalt meg végül Lesperance – Az idő nem engedi meg, hogy valamilyen hiba folytán az ember találkozzon önmagával. Ha ilyen esemény történne, a két idősík elmegy egymás mellett. Érezte, ahogyan ugrott egyet a gép mielőtt megérkeztünk? Azok mi voltunk, ahogy haladtunk visszafelé a jövőbe. De nem láttunk semmit. Nincs mód arra, hogy megmondjuk, az expedíció sikeres volt-e, amíg megvan a szörnyünk, és amíg mindannyian, beleértve magát is Mr. Eckels, valóban túl nem éljük ezt.”

–Befejezni! – mondta Travis élesen. – Mindenki talpra!

Készen álltak, hogy elhagyják az időgépet. A dzsungel magas volt, tág, maga volt a végtelen világ és az örökkévalóság. A legyek zümmögése a levegőben, szinte zenének hallatszott. De amikor körülnéztek, apró legyek helyett hatalmas szárnyas gyíkokat láttak, amik óriási üreges szárnyaikkal cikáztak a levegőben, illetve denevéreket, amik önkívületbe és lázas éjszakákba taszítanak. Eckels óvatosan rálépett a kijelölt útra és úgy tett, mintha célozna a puskájával.

– Hagyja abba! – kiáltotta Trevis. – Még csak viccből sem célozgathatunk. Ha véletlenül elsülne a pisztolya…”

Eckels felhevülten kérdezte: – Hol van a Tyrannosaurusunk?”

Lesperance ránézett a karórájára. – Errefelé tart. Keresztezni fogjuk az útját hatvan másodperc múlva. Figyeljék a piros foltot az oldalán, és ne lőjenek, amíg nem utasítom. És kérem, maradjanak az úton!

Tovább indultak a reggeli szélben.

– Ez veszélyes – mormolta Eckels. – Valahol nagyon messze, 60 millió évvel ezután, Keith épp most lett elnök, és mindenki ünnepel. Mi pedig itt vagyunk. Millió évekkel korábban, és egyikőjük sem létezik még. A dolgok, amik miatt nap mint nap aggódunk, hónapokon, sőt egy életen keresztül, még csak meg sem születtek, ki sem lettek gondolva.

– Legyenek óvatosak! – szólt Travis. – Először maga lő Eckels, aztán Billings majd pedig Kramer.

– Már számtalanszor vadásztam. Tigrisre, vaddisznóra, bivalyra, elefántra is. – mondta Eckels. –de most, ez itt… úgy reszketek, mint egy gyerek.”

– Állj! – szólt Travis, és mindenki megállt. –Előre! Már itt is van. Őfelsége megérkezett.

A dzsungel most még szélesebbnek tűnt, és tele volt csicsergéssel, ropogással, mormogással, és sóhajokkal. De mindez hirtelen megszűnt, mintha valaki becsapott volna egy ajtót. Csend volt. A mennydörgés hangja hallatszott. A távolban, ezer mérföldre onnan, a Tyrannosaurus Rex közelgett.

– Ez az! – suttogta Eckels – Ez…
– Csöndet!
Olajozott, rugalmas lábakon érkezett, hosszú lépésekkel. Harminc lábbal a fák fölött, egy igaz szörnyeteg, bárhová lépett, mindent maga alá gyűrt. Minden lépése olyan volt, mintha egy motor zúgott volna fel, ezermázsányi csont. Minden elsüllyedt vastag izomkötegei alatt. A karjai hatalmasak voltak, az embereket úgy tudta mozgatni, akár a játékokat. A feje pedig, holott olyan nehéz volt, akár egy tonnányi kő, könnyedén emelkedett fel le a levegőben. A hatalmas fogait gyilkosan csattogtatta, szemei pedig úgy forogtak, hogy egyértelműen látszott, semmi nem menekülhet az éhsége elől. Ahogy rohant, letarolta a fákat és növényeket, amik az útjába kerültek, és minden lépésével egy méter mély nyomot hagyott maga után. Óriási súlya, gigantikus mérete ellenére úgy futott, akár csak egy balerina, kecsesen és elegánsan.

– De hiszen… – szólt Eckels a rémülettől mereven tartva ajkait.  Ez felér az égig és egyszerűen elkapja akár a holdat is.

– Csönd! – csitította Trevis indulatosan –Még nem lát minket.

– Ezt nem lehet megölni. – Eckels csöndesen közölte meglátását, amiről nem is kerekedett vita. Egyszerűen csak megjegyezte azt, ami egyébként is evidens. Egy pillanatra még a kezében lévő puska is egyszerű játékszernek tűnt.

–Őrültek vagyunk, hogy ide jöttünk. Ez lehetetlen.

– Fogja be! – rivallt rá Travis.

– Ez egy rémálom.

– Forduljanak meg! – szólt Travis újra – Óvatosan sétáljanak az időgéphez. Visszafizetjük az útiköltségük felét.

– Egy percig sem gondoltam volna, hogy ez ekkora lehet – szólt Eckels – Rosszul kalkuláltam, ennyi az egész. És most pedig ki akarok szállni.

– Késő, már lát minket.
– És ott a vörös folt a mellkasán.

A Tyrannosaurus megrázta magát. Páncélozott teste úgy ragyogott, akár ezernyi zöld pénzdarab. Az egész teste iszapos volt foltokban. Lehelt egyet. A nyers hús bűze belengte a vadont.

– Vigyenek ki innen! – szólt Eckels – Még soha nem éreztem ezt. Végig biztos voltam benne, hogy túlélem.  Jó vezetőim voltak és biztonságosnak tartottam az expedíciót. De most, ebben a pillanatban rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. Idejöttem, elfogadtam a kihívást, de feladom. Ez nekem túl sok ahhoz, hogy meg tudjak vele birkózni.

– Ne rohanjon! – mondta Lesperance – Csak forduljon meg, és bújjon el a gépben!

– Igenis! – úgy tűnt, mintha Eckels lebénult volna az ijedtségtől. Ránézett a lábaira, mintha mozgásra akarná bírni őket, de csak egy kilátástalan nyögés hagyta el a száját.

– Eckels, kérem!

Csoszogott előre néhány lépést.

– Semmi esetre sem akarom folytatni…

A szörnyetegből egy világrengető sikoltás tört ki. Hat másodperc alatt ezer kilométerre terjedt ki a hang. A fegyverek megrándultak és tüzeltek. A szörnyeteg szájából áradó szélvihar az irdatlan bűzzel és megalvadt vérrel borította el őket. Ahogy a szörnyeteg ordított, hatalmas gyilkos fogai megcsillantak a napfényben.

A fegyverek újra felmorajlottak, de a hangjuk elveszett a hatalmas dörgésben és az állat sikításában. A fák szétrobbantak a ködben, szétszórva leveleiket. A szörnyeteg az emberek felé nyújtotta mancsát, hogy egy egyszerű mozdulattal kettétörje őket, dobálja őket, akár az apró magvakat, vagy, hogy a szájába vegye és lenyelje őket. A vadászok, ahogy szembenéztek az állattal, látták saját tükörképüket a gigantikus íriszekben. A Tyrannosaurus úgy esett össze, akár egy kőbálvány, vagy egy hegylavina. A fák, amiket esés közben megragadott szintén eltűntek vele együtt. A fegyverek ismét tüzeltek. A szörny ismét hangosan csapódott a földhöz páncélos testével. A vér szökőkútként lövellt fel torkából. Valahonnan a test belsejéből eredhetett. Az émelyítő folyadék átáztatta a vadászokat is.  A dörgés sokáig visszhangzott, majd lassan elhalkult. A dzsungel újra csendes volt. A lavina után a zöld nyugalom. A rémálom után a reggel. Billings és Krammer az úton ültek csendesen. Travis és Lesperance a ködben álltak az ütközettől kábán. Eckels, aki szerencsésen visszajutott az időgépbe, most csendben feküdt, csak bámult maga elé. Travis elsétált a gépig, hogy egy pillantást vessen Eckelsre, majd pedig visszatért a többiekhez.

– Takarítsák fel!

Átkozódások közepette letörölték a vért a sisakjukról. A szörnyeteg úgy feküdt ott, mintha csak egy páncélból, csontból, izomból és bőrből álló domb lenne. Halálának sóhajai és mordulásai már csak úgy hallatszottak, mintha egy távoli kamrából törnének fel. Szervei már alig működtek. A vér még egy utolsót futott a szívből az ereken át a test különböző pontjaiba. Majd minden elhallgatott, bezárult örökre. A vadászok egy pillanatig úgy érezték, mintha egy kisiklott vonaton állnának. Mintha a szelepek az utolsó adag gőzt eresztették volna ki a törött járműből. A szörnyeteg csontjai összetörtek az eséstől a saját súlya alatt. Egy pillanattal később, mintha egy újabb reccsenés hangját hallották volna. Odaát egy gigantikus fa dőlt ki éppen, majd rázuhant a szörnyetegre, megadva ezzel az utolsó ütést, és végleg kioltva életét.

– Ez a fa lett volna az, ami eredetileg is megölte volna az állatot, ha mi nem avatkozunk közbe – konstatálta Lesperance – Tehát még éppen időben érkeztünk. Akarnak készíteni róla egy képet?

– Egy képet? – kérdezték megrökönyödve a többiek.

– Nem vihetjük vissza a testét a jövőbe, mivel pont itt kell maradnia, ahol eredetileg is érte volna a halál, hogy ne borítsa fel az egyensúlyt a madarak, férgek és baktériumok táplálkozásában. Viszont készíthetünk róla egy képet, amit mindig maguknál tarthatnak majd, ha szeretnének.

A többiek próbáltak gondolkodni, de csak megrázták a fejüket. Túl fáradtak voltak már ehhez. Feladták. Kimerülten indultak el az időgép felé, hogy belesüppedjenek a kitömött ülésébe. Még egyszer visszanéztek a halott szörnyre. A madarak és rovarok máris azon dolgoztak, hogy táplálékként használják fel. A gép folyosóján egy hang rázta meg őket. Eckels ült ott, reszketett. Már meg is feledkeztek róla.

– Bocsánat! – mondta végül.

– Keljen fel azonnal! – ordította Travis. Eckels engedelmeskedett. – Menjen ki azonnal az útra! Itt hagyjuk magát. Nem jöhet velünk vissza a jövőbe.

– Várj! – Lesperance megragadta Travis karját.

– Maradj ki ebből – Travis lerázta magáról asszisztense karját – Ez a bolond kis híján megölt minket! De nem, ez neked egyáltalán nem számít nagy ügynek! A cipői. Nézz csak rájuk! Lelépett a kijelölt útról, és ki tudja mi mindent taposott el. Tönkretette a dzsungelt. És ezzel tönkre fog tenni minket is! Ezért rendesen fizetnünk kell. Akár ezer dollárokat is! Garantáltuk, hogy senki nem fogja elhagyni a kijelölt ösvényt, de ez az őrült megtette. Ezt jelentenem kell a kormánynak. Akár az engedélyünket is elvehetik, és soha többé nem utazhatunk vissza a múltba. Ki tudja mit tett a jövővel ez a semmirekellő!

– Nyugodj meg, az egész csak annyi, hogy felvert egy kis port az ösvényen kívül miközben rohant vissza az időgépbe.

– Honnan tudhatjuk? – Travis már majdnem sírt a kétségbeeséstől –Semmit sem tudunk, hiszen innen még minden rejtély. Kifelé innen Eckels!

Eckels ügyetlenül markolászta a pólóját.

– Bármit kifizetek. Akár ezer dollárt is.

– Menjen ki oda! Ott van az ösvény mellett a szörny. Szedje ki belőle a golyókat, aztán visszajöhet velünk.

– De ez teljesen értelmetlen!

– Az a szörny halott, maga idióta! Nem fog ártani magának, viszont a golyókra szükségünk van. Nem hagyhatjuk itt, mivel nem tartoznak a múltba, és bármit megváltoztathatnak. Itt a késem, szedje ki őket!

A dzsungel újra élt, és hangos volt a madarak csivitelésétől, nyüzsgött a rovarok mozgásától. Eckels lassan közeledett a szörnyeteg holteste által kialakult domb felé, újra átélve a terrort és a rettegést, amit akkor érzett, amikor először meglátta. Hosszú idő után, akár egy alvajáró szédelgett el a halott testig. Lassan szedte ki a golyókat. Majd összeesett. Mozdulatlanul feküdt a szörny mellett.

– Nem kellett volna ezt csináltatnod vele! – szólt Lesperance.

– Nem? – Travis oldalba bökte Eckels ernyedt testét. – Túléli. És legközelebb legalább nem játszik ilyesfélét. Most pedig indítsd be a gépet. Ideje hazamenni.

1492. 1776. 1812.

Megtisztították az arcukat és a kezeiket. Leváltották megviselt pólóikat és nadrágjaikat. Eckels már magához tért, de egy szót sem szólt. Travis hosszan tartó tíz másodpercig bámult rá.

– Ne nézzen rám – Eckels könnyezett – Nem csináltam semmit.

– És ezt ki mondta magának? Nem tudhatjuk, hogy tényleg nem csinált-e semmit.

– Átrohantam az úton, amikor visszamenekültem a gépezetbe. Egy kis por ragadt a cipőmhöz. Mégis mit akarnak, mit tegyek?

– Maga bűnt követett el Eckels, és én ezért akár meg is ölhetném. A fegyverem még mindig készenlétben van.

– Ártatlan vagyok, semmit nem csináltam!

1999. 2000. 2055.

A gépezet megállt.

– Kifelé! – utasított Travis.

A szoba ugyan olyan volt, ahogy otthagyták. De valahogy mégsem teljesen ugyan olyan. Ugyanaz az ember ült, ugyanannál az asztalnál. De mégsem teljesen ugyanúgy. Travis sebesen körülnézett.

– Minden rendben van? – csattant fel.

– Minden a legnagyobb rendben. Üdv itthon!

Travis nem nyugodott meg. Keresztülnézett az egyetlen magasan lévő ablakon…

– Rendben, Eckels, kifelé innen! És soha többé ne lássam! – Eckels nem tudott megmozdulni a döbbenettől.

– Hallott engem, hát mit bámul még?

Eckels beleszagolt a levegőbe. Nagyon furcsának érezte. Nem volt olyan, mint azelőtt, valamilyen szúrós szagú vegyszer hatotta át. A színek, amiket korábban is látott már, a narancssárga, zöld, kék, szürke, a falon, a bútorokon és mindenhol… teljesen másnak tűntek, mint azelőtt. Rossz érzése támadt, egész testében remegni kezdett. Vajon ezeken a falakon kívül, ahol ugyanaz az ember ül, amögött az asztal mögött, ahol azelőtt, de valahogy mégsem ugyanaz az ember, és nem is ugyanaz az asztal… Vajon túl a falakon is minden teljesen más lett? Az egész világ? Az utcák, az emberek? De a leginkább szembeötlő dolog az iroda falán lévő felirat volt. Ugyanaz a felirat volt, amit aznap már látott egyszer, amikor először lépett be oda. De valami mégsem stimmelt vele.

IDŐ SFRAI
EPXEDÍÓCIK A MLÚT BRAMELYIK ÉVEÉB
MGENEVZZÜK AZ ÁTALLOT
OVDAISZNÜK
TE LÖLEVÖD

Eckels érezte ahogyan kicsúszik a lába alól a talaj, és belezuhan a székbe. Érezte, ahogyan mindene remeg és a vér szinte megfagy az ereiben.

– Nem, az nem lehet! Egy ilyen kis dolog… Nem!

Hirtelen beugrott neki egy emlék a múltból. Mocsár, zöld, arany és fekete és csillogó. Egy pillangó volt. És halott.

– Nem lehet, hogy egyetlen pillangó miatt… Nem! – sírt Eckels.

Megölte. Egy múlandó dolgot, egy egyszerű, aprócska dolgot, ami úgy tűnik, mégis csak fel tudja borítani az egyensúlyt. Ahogyan a kis dominó is eldönti a nagyobb dominót, ami aztán a még nagyobbat, az pedig majd a gigantikus méretűt. Éveken keresztül, egészen a jelenig. De Eckels nem fogta fel. Egyetlen pillangó nem változtathatja meg a világot. Nem boríthat fel mindent a kipusztulása. Vagy mégis? Az arca hideg volt és sápadt, ajkai remegve formálták meg a kérdést:

– Ki… Ki nyerte meg tegnap az elnökválasztást?

Az úr az asztal mögött hangosan felnevetett.

– Maga viccel? Hisz nagyon jól tudja! Hát Deutscher, ki más? Nem is az a bolond Keith! Most már egy igazi emberünk van, aki vasszigorral fog kormányozni! – Az úr egy pillanatra megtorpant. –Valami gond van?

Eckels magán kívül volt. Nem tudott másra gondolni, csak a kis pillangóra.

– Nem lehetne, hogy… – motyogta maga elé. – Nem lehetne, hogy visszamenjünk? Hogy újrakezdjük? Hogy visszacsináljuk az egészet?

Nem tudott megmozdulni. Behunyta a szemét. Hallotta Travis egyre erősödő lélegzetét a szoba túloldaláról. Kibiztosította a fegyvert, és lassan meghúzta a ravaszt.

Ez a mennydörgés hangja volt.

Pennázó

névvesztés

helyzeteket leírni lehet, nem pedig megnevezni (a nevek pontokhoz, a kijelentések nyilakhoz hasonlók): a korábbiak felejtésére való utasítás a névvesztést jelzi előre, mely a sorsvállalás magatartáskényszerében következhet be. (a név behelyettesíthető a[z adott esetben] módosuló feladattal, funkcióval, státussal. a tárgyakat csak megnevezhetjük. csak róluk mondhatuk valamit, kimondani nem tudjuk őket. egy kijelentés csak azt mondhatja meg, milyen egy dolog, azt nem, hogy mi.) a beszélőkre különböző szövegmaszkok kerülnek — az elnevezés esetlegessége megszünteti az identifikáció automatizmusát. a név a tárgyat képviseli a kijelentésekben, a névvesztés pedig nem csak a személyiség egyediségére kérdez rá ismét (a nevet semmilyen definícióval nem lehet tovább elemezni). semmiféle összetétel nem tartozik lényegileg a névhez. jó lenne számszerűsíteni a névvesztés folyamatát is, valamint megoldani, hogy az erózió lassabb legyen.

Pennázó

Én bíztam

Cirminek kiscicái voltak.

Kittel süvítve kanyarodtam be az üldöző rendőrautók elől a sarkon, a helikopterek zümmögve repültek fölöttem, de nekem el kellett menekülnöm és a nagy zsák parafa dugót le kellett szállítanom Vacaknak, hogy befizethesse a váltságdíjat és kiszabadulhassanak az anyukájával a kenelből. Eszeveszettül pedáloztam, hogy utol ne érjenek, de a második kanyar után, mikor jelzés nélkül sávot váltottam az autóbejárón a szirénázás helyett hangos nyávogást hallottam.

Kimásztam a kisautóból, fél úton hagyva a füvön és átvágtam a szomszédos telek gazzal benőtt határán. Cirmi a kis domb mellett nyávogott, egy nagy halom gaz alatt, ami alatt a szürke mintás bunda mellet valami fehér és nyálkás dolog mocorgott és pont olyan hangot adott ki, mint a macskám.

Ijedten szaladtam be a házba, ahol Apu telefonált.

– Apa, Apa – lihegtem. – Gyere, Cirmi!

– Keresztanyáddal beszélek – mondta Apa eltolva a kezem, amivel az overálját rángattam.

– De valami van Cirmivel!

– Majd megyek, ha befejeztem! – szólt rám Apa. – Menj ki, majd megyek én is.

Durcásan összehúztam magam.

– Puszilom Keresztanyut – mondtam, majd kiszaladtam az udvarra.

A kisautóm orrán ültem és a sárga gazt bámultam a szomszédos telken, ahonnan egyre több cicanyávogás szűrődött át. Végül elszaladtam a seprűért, aminek a nyelét Apa eltörte nekem és lecsiszolta a végét, hogy tudjam használni. Arrébb ütögettem vele azt a szúrós gonosz gazt, aminek kis tüskés fejei voltak és mindig beleragadt a ruhámba, amiért Anyu morcos volt a mosásnál. Arrébbkotortam vele a gazt, ami alatt Cirmi feküdt, most már pár pici kis szőrpamaccsal.

Izgatottan szaladgáltam a kiscicák és a házunk ablaka között, újból és újból bekiabálva rajta Apunak, hogy Cirminek kiscicái vannak. Apa csak soká jött ki. Hátrament a nagy fonott kosárért, amibe a füvet szoktam szórni, amikor Anyu levágja a füvet. Dobott pár rongyot az aljára, majd a nyávogó kupachoz vitte és belerakta az egyik kiscicát. Segíteni akartam, ezért én is megfogtam az egyiket és áthajoltam vele a kosáron, de nem értem le teljesen az aljáig, ezért elengedtem. A kiscica halkan nyávogva érkezett meg a testvére mellé.

– Ne dobáld, ő még kicsi! – szólt rám Apa.

Végül Cirmit is a kosárba rakta és felemelte. Segítettem neki fogni a kosár egyik fülét, mert mostanában sokat jár a gyógyfürdőbe, mert fáj a háta.

– Na hányan vannak? – kérdezte Apa, miután leraktuk a kosarat a disznóól mellé.

Áthajoltam a kosár pereme felett és az ujjammal rámutattam az egyikre. – Egy, kettő, három, öt…

– Négy – szólt közbe Apa.

– Öt. És Cirmi.

– Igen.

Még egy ideig nézegettem a cicákat, Nikit is odarángattam, mikor megjöttek Anyuval az orvostól. Elneveztük őket, Niki kiválasztott magának egyet, amelyiknek fehér volt az egyik lába, nekem meg az tetszett, amelyik rámászott a többi hátára, hogy odafurakodjon Cirmi hasához. Megkérdeztem Anyut, hogy mit csinálnak, és azt mondta, hogy esznek. De mikor ki akartam venni, hogy játszhassak vele Anyu azt mondta, hogy ne fogdossam őket sokat, mert Cirmi nem fog neki örülni. Nem értettem miért, mert Cirmi szerette, ha simogattam őt.

Niki nem akart velem autósüldözőset játszani, mert a doktor néni nem jól szúrta meg a kezét, és ezért belilult és fájt neki. Ezért inkább kicibáltam a seprűt a gaz közül és lesepregettem a műhelyben a gépeket, amíg Apa dolgozott. Nem értettem ,hogy tud nappal itthon, este pedig a munkahelyén dolgozni. De szerette, ha kitakarítottam, mindig megdicsért érte.

Este Anya azt mondta, hogy hívjuk fel Mamát, mert ma nem tudott átmenni hozzá, mert sokat kellet sorban állni Nikivel az orvosnál és ezért későn értek haza. Mama nem jöhetett át hozzánk, mert Apa nem akarta, ezért mi bicikliztünk át mindig hozzá. A telefonhoz siettem, mindig meghallgattam, ahogy berreg, mielőtt Anyu megnyomogatta volna rajta a gombokat. Nem engedte, hogy én nyomkodjam őket, mert a múltkor rosszul csináltam és egy bácsi vette fel Mama helyett. De most csendes volt a telefon, nem berregett azon a vicces hangján.

– Apa beszél odakint – mondtam Anyunak, mikor nyúlt a kagyló után. Már megtanított arra, hogy melyik hang mit jelent benne, ahogy arra is, hogy az órán mindkét mutató felfelé áll, akkor mindjárt ebédelünk.

Anya a füléhez emelte a telefont, majd letette a helyére és elküldött játszani. Niki épp a verseskönyvből olvasott, amit még apa vett neki karácsonyra. Mindig is tudta belőle azt az állatos verset, meg a havazósat, meg egy nefelejcseset, meg Apuval mondtak mindig egy ürgéset, egy kocsmásat meg egy pipásat. Niki mindig is sok verset tudott. Kértem, hogy olvasson nekem egy mesét, de azt mondta, hogy már nincs kedve, és inkább rajzoljunk. Én autót rajzoltam, Niki meg lovakat, aztán kinevette a rajzomat Apáról, mert azt mondta, hogy nagyobb a házunknál, pedig szerintem pont jó volt. Lerajzoltam mellé Vacakot és Bogit, meg a kosarat Cirmivel meg a kiscicákkal.

Miután kész lettem Anyu szólt, hogy kész a vacsora. Rántotta volt valami furcsa fehéres dologgal benne. Anyu azt mondta, hogy velő. Apa kivette a rántotta felét, majd a serpenyőt tovább adta Anyának, hogy szétossza a maradékot. Vicces állaga volt, a sárga tojásban ott voltak a gumis kis fehér darabkák, de az ízük rossz volt. Ki akartam köpni, de Apa rám szólt, hogy ne finnyáskodjak, a velő finom, és egyem meg. Nyűgösködve raktam egyik falatot a másik után a számba és próbáltam minél több kenyeret mellényomni, hogy ne érezzem az ízét.

Még a felénél sem jártam, mire Apa végzett. Felállt az asztaltól, adott Nikinek és nekem egy Puszit, aztán elment dolgozni.

Reggelre már csak 2 kiscicát találtam a kosárban, a kislányok eltűntek.

▫▫▫▫▫

Mostanában Marihoz jártam.

A múlt héten találkoztam egy másik nővel a gyógyfürdőben, egy-két este voltam is nála, de nem volt az igazi, ezért inkább maradtam Marinál. Ő készséges volt, nem olyan, mint a feleségem. Hiába csináltuk vele nemrég szinte minden másnap, mégsem engedett olyanokat, mint Mari. Pedig én szóltam neki, hogyha nem változtat, akkor máshol fogok megkeresni azt, amire nekem szükségem van. Itt vagyok, végigdolgozom a napot, erre az ember ha este lefekszik csak egy jó szexet akar. De nem, ő neki egyes dolgokat nem lehet, hát én meg megmondtam, hogy akkor majd azt megszerzem valaki mástól.

A vállam úgyis megint fájni kezdett a hidegre, így volt ürügyem oda járni. A gyógyfürdő tele van magányos nőkkel, akik sok mindent elhisznek.

Mari is úgy tudta, hogy Tündivel már külön szobában alszunk, és csak a gyerekek miatt vagyunk még együtt. De a házban csak két szoba volt, egyben aludtunk mi, a másikban pedig a gyerekek. Nemrég felmondtam a munkahelyemen, mert Mari egy tisztító céget akart indítani, és azt mondta, hogy segítsek neki benne. A feleségem úgy tudta, hogy kirúgtak és esténként Janihoz járok dolgozni. Jani tartozott nekem, tavaly párszor kölcsön adtam neki a házam a Keletinél. Valószínűleg egy nővel járt oda, mert a felesége fél a békáktól.

Mari érdekes egy nő volt. A negyvenes éveiben járt, nyolc évvel volt nálam idősebb. A lánya most készült férjhez menni, és boldog volt, mert a fiúnak jó munkahelye volt és úgy tűnt, tényleg szereti a lányát. Kedveltem Zoltánt, kicsit emlékeztetett magamra, mikor ilyen idős voltam.

Tündi ma már megint orvoshoz vitte Nikit. Hiába mondom neki, hogy azért beteg, mert mindig vitaminnal tömi, és gyenge az immunrendszere, ő mindig azzal jön, hogy a hormonoknak ehhez semmi köze.  Én se szedtem soha vitamint, még is erős vagyok. Az a gyerek nem fogja bírni az életet.

Ebéd után Peti kiment játszani az udvarra, ezért felhívtam telefonon Marit. Vele mg telefonálni is izgalmas volt. Csicsergett és kacérkodott, élvezte, hogy foglalkoznak vele. Peti félúton berohant és elkezdte cibálni a ruhám, mert van valami a macskájával. Valószínűleg beszorult valahova, ahonnan vagy kimászik magától, vagy ha nem, akkor megvár. Kizavartam Petit játszani, én pedig még legalább fél órát beszéltem a telefonon, amíg Marihoz nem csöngettek, és le nem kellett raknia a telefont.

Peti az udvaron rohangált mint egy mérgezett egér, azt mondta, a macskájának kiscicái vannak, és valóban, a szomszéd telekről kánonban nyivákoltak a macskák. Remek. Hátra mentem a kosárért, és hogy össze ne piszkítsák belehajigáltam néhány rongyot, amit még kezet törölni vittem ki.

A legjobb lett volna, ha az a macska még akkor belefullad a csatornába, mielőtt megkölykezik. Erre most itt van, és lepakolt hat kölyköt. Csodás. Két kutya és hét macska, ez kellett nekem.

Tündi később, mikor hazaértek arról magyarázott, hogy Niki egy újfajta gyógyszert kapott, mert az előző nem vált be és az értékei jóval magasabbak, mint aminek lennie kellene. Hiába magyaráztam neki, hogy az a baja, hogy túl sok gyógyszert szed, de nem halhatott rám. Sosem hallgat. Én mindenesetre szóltam.

Niki egy ideig téblábolt körülöttem, figyelt, ahogy az iskolája játszóterére faragtam a hinta oszlopába a mintát. A betonpadlóra krétával mintákat rajzolt, és azt kérte, hogy faragjam rá azokat is. A legtöbb használhatatlan volt, de az egyiket egy virágra hasonlított, ezért kivéstem az egyik körbe. Pár hete megtanítottam neki, hogyan kell kiszámolni egy kör kerületét, azért kiszámoltattam vele, annak a körnek a kerületét, amibe a virágját faragtam. Majdnem befejeztem még egy mintát, mire készen lett vele, de megoldotta. Később az anyja szólt, hogy menjen be tanulni.

Peti végül megunta a macskázást, és bejött hozzám. Ő még egy rendes kört sem tudott rajzolni, és nem is nagyon érdekelte, hogy mit csinálok. De cserfesen csicsergett arról, hogy mit csinálnak a kiscicák, miközben a seprűjével – amit elvágtam neki, miután mindig fejbe verte magát a hosszú nyéllel, ahogy játszott vele – a fémforgácsokat söprögette a sarokban. A nagy ecsettel, amivel az olajt szoktam kenni lesöpörte a ragacsos port a gépekről, kikotorta a forgácsokat a résekből, miközben folyamatosan karattyolt. Szerettem hallgatni, ahogy selypítve beszél és felcseréli a k-t a t-vel. Ott bohóckodott körülöttem, míg meg nem unta és egy nagy kupacba söpörve ott nem hagyta a koszt a műhely közepén.

Már majdnem befejeztem a faragást, mikor csörgött a műhelyben a telefon. Az a nő volt, akivel a múlt héten találkoztunk párszor. Lekapcsoltam a benti készüléket a vonalról. Arra kért, hogy megint találkozzunk, szinte könyörgött. Még vacsorát is akart főzni.  Magányos volt, és ki tudja, lehet, hogy összeszedi magát.

Vacsorára velő volt. Múlt héten disznótoroztunk Édesanyáméknál, és elrakták nekem az egészet, mert tudták, hogy szeretem. A híradónak épp vége lett a tévében, nekem pedig indulnom kellett, mert megígértem Marinak, hogy elmegyünk moziba. Már évek óta nem voltam.

Elköszöntem a gyerekektől és az autó felé indultam. De még mielőtt beszálltam volna meggondoltam magam és a disznóól felé indultam. Elég háziállat volt már így is, nem hiányzott, hogy ha a macskák felnőnek ők is idekölykezzenek nekem.

Pennázó

Mecénás

Ősz, mint hűvös mecénás
szellőid veregetik a vállam
az utca millió fakó emlékmás
a cifra öltöny szeptember sármja

Alig ismerek rá a diófánkra
csak a nyár rideg posztumusza
a meredt napfény filozofálva
ösztönzi az októbert bon jour-ra

Hidegfront kopog az ajtón
nyirkos lesz reggel az avar
lelkem sokrétű sárfolt a padlón
a posztmodern élet gyógyuló vara

Pennázó Pennázó

Néma kád

A csend hű kapitányként navigálja a várost
kusza fények frottázsa, ködös neontábla
a házsor már letikkadt, egy kátyús út a vánkos,
az emésztődés tengerén a bárka lekozmálva

A nemtörődés zivatara lassan maró kromofág,
unott diszpécserként zuhog diszkréten rég,
a lepusztult sarokkádra hitre hitet boronál
az üszkös koszos csempén a csekély ízlésesség
álmok kormos dekkjei mint füdrősó szőnyeg

csak álca az uniform, belül stramm jéghegy
stressz hullámokból trükkös csonk börze
a veterán bárkát lehúzza a kényszerképzet

Pennázó

A drót melege

(katt a képre)

Pennázó

utazó

úton vagyok
szemben s oldalt
cukormáz folyik a falakról
a poszterekről
kiválsz belőlük
mint törökméz a törökmézből
s én téged nézlek
lábadon kék indigó
és kontrasztcipő
kezedben teszkós zacskó
másikon maga az idő
teknikolor virágok
követik melled dombjait
arcodon meg látom
időleges szerelmeim emlékeit

Pennázó

Itt van

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.
Indul a nap, bár kicsit vontatott.
Ma is kijön ebből valami részlet.
Nem virtuális, nyomtatott.

A festékpatronban por formátumban cserélnek
eszmét a lehetséges mondatok.
Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.
Vagy ölükbe veszik angyalok.

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.
Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.
Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.
Majd háborogva behajtja a mű-egészet.
Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

Pennázó

Laza konzorcium

Alkupozícióm az ágyban másként fest,
mint az asztal mellett, öltönyben.
Alkalmi társulásunk mégis hasznos,
mert részesülünk egymás természetéből.
A kooperáció szövete, burka
a fegyverszünet-tudat.
Mondatok finom hártyái fedezik be
a korábbi konfliktusokat.
Definiálható az alábbiak szerint:
a praxis és a teória egymásba bújik.
Csupa kompromisszum ugyan,
de ideig-óráig békét teremt.

CéhKaptár

Kereszthuzat

Délidő volt. Égi trónusán a nap pöffeszkedett, pokoli forróságot szórva szét földi királyságában. De hirtelen, mintha csak elszégyellte volna magát, elkezdte visszahívni aurum lándzsáit. Erre pedig oka nem volt más, mint egy alak alant a tömegben, ki mindannyiuknál, még ő magánál is nemesebb volt.

Sűrű, ápolatlan szakáll bástyázta körül állát, mellkasa horpadt volt és az egyetlen ruhadarab, mely csupán ágyékát fedte, rongyos és szennyes. De mégis. Szemeiből nem evilági tisztaság és erény sugárzott. Hátán irdatlan fakeresztet cipelt, mely alatt lesoványodott alakja meg-megingott csoszogó léptei nyomán. De mégis. Zokszó nem hagyta el száját. A tömeg, mely kísérte ócsárolta és leköpte őt, a katonák kik felvigyázták, pedig meg sem próbálták akadályozni ezt. De mégis.

De mégis volt egy alak, egy egyszerű koldusember, ki előrefurakodva megfogta a keresztet cipelő kezét.

– Mesterem! Ó Uram! – zokogott. Könnyei pedig sáros pocsolyákat képeztek szutykos arcának barázdáiban. A megszólított őszinte mosollyal, habár fáradtsággal és fájdalmakkal megrakottan emelte rá tekintetét.

–  Ne inogjon meg hited gyermekem. Légy erős, hisz feltámadok, mikoron… – ám mondatát nem fejezhette be. Az egyik római katona ki a menetet kísérte, hirtelen köztük termett.

– Feeltámadás mi? – kérdezte elnyújtott, gúnyos hangon. – Aztán engedélyünk van-e?

Metsző volt a gúny, a kérdés pedig sértő szándékú. Ám az, kinek ez szólt nem vette magára. Tudta jól, ez csupán kezdete megaláztatásai sorának.

– Nem.

A katona erre felsóhajtott. Jobbjának mutató és hüvelykujjával masszírozni kezdte szemeit és orrnyergét.

– Bassza meg! Na jó, leállni. Leállni, mondom leállni! – kiabálta – Vége a murinak!

Szavaira és integető kézmozdulataira a tömeg abbahagyta a köpködést és dobálást, mi több, teljesen elnémult.

– Gyermekem… mégis mit jelentsen mindez?

– Gyermeked a hóhér! Egyébként komolyan, hasonlítasz rá. Nem a rokonod véletlenül? Nem? Na, jó. Szóval az a helyzet, hogy neked rohadtul… khm… elnézést – változtatta hivatalosra hangnemét egy szoknyaigazítás kíséretében – Akarommondani… khm.. ön, tisztelt polgár nem bír rendelkezésének jogi birtoklásával a hivatalos dokumentumpápírosoknak.

–  Bevallom gyerm-… bevallom, továbbra sem értelek.

–  Ön híján van a hivatalos csertifikátnak! –magyarázta, immár közelebb hajolva, akárha egy gyengeelméjűhöz intézné szavait – Szóval nincs engedélye. A nélkül meg nincs feltámadás. Ez már civilizált világ itt kérem, hát hol nőtt maga fel? Pajtában!?

– Nos, tulajdonképp…

– Na húzzon a hivatalba amíg szépen vagyunk. – Mutatott a római az egyik irányba. – Aztán vissza ne jöjjön a papírok nélkül! Itt megvárjuk. A keresztet ne vigye, az állami tulajdon!

Mit volt mit tenni, hősünk megindult a kijelölt útvonalon, nemsoká megérkezve ama zord, robosztus kőépülethez, amely a hivatal volt és amelyből végtelen hosszú sor kígyózott kifelé. Beállt a végére.

– Jó meleg van. – Fordult felé az előtte álló, egy tógás, barátságos arckifejezésű úriember. – Nem épp a paradicsom, de hát ez van. Engedélyért jöttél te is? Ne is válaszolj, látom, hogy igen. Aztán miféléért?

– Feltámadás…

– Híj, az húzós lesz barátom. Javaslom, fordítsd oda a szebbik orcádat. Én magam meteorológiaiért jöttem. Két napja várnak rám a vörös tenger előtt aztán érted… Hé, véletlenül nem vagy te rokona a hóhérnak?

– Nem.

– Furcsa, pedig hasonlítasz. Szóval látod, ide jutottunk. Engedély kell ma már mindenhez. Jó, hogy az álmodáshoz nem.

– Bocsánat, elnézést, a nevem József. Ez itt a sor a csertifikátokhoz?

– Ez-ez, csak állj a sor végére fiam. Esküszöm, igazán kirendelhetnének ide még egy hivatalnokot, hogy legalább párban legyenek. Hát kérdem én: miféle özönvíz előtti megoldás ez? Nyugalom Noé bá’! Ez csak egy kifejezés. – Vette észre a sorból kihajoló, idegesnek tűnő öregurat, aki épp a kezét tördelte és toporgott, mintha nagyon sietne valahová.

– Ehh, ne is törődj vele, nem százas az öreg. Nemrég rúgták ki, azóta otthon barkácsolgat. Emlékszem én is, mikor kölyök voltam…

Csak mondta és mondta, be nem állt a szája. De a sor viszont szerencsére haladt, órák kérdése volt csak és a kedves úriember után, már Ő is sorra kerülhetett. A hivatali szobába lépve puritán egyszerűség fogadta. Egy rozoga asztal középen, akkora papírhalommal rajta hogy látni sem lehetett, vajon ül-e valaki mögötte?

– Neve?

– Üdvözlégy barátom, a nevem Jézus, akit Krisztusnak is hívnak.

Két kicsi, ráncos kéz jelent meg a papírhalmok közepén és kétfelé tolta azt. A keletkezett lyukon keresztül pedig feltűnt egy alacsony, kopaszodó, horgas orrú figura, gyanakvó tekintettel.

– Ehhem, hát engem a becenevei hidegen hagynak, kérem. Avagy van önnél névváltoztatási kérelem? Mindjárt gondoltam. Hmm… véletlenül nem rokona magának a…

– Kérlek jóember, utam sietős volna. – vágott gyorsan közbe a másik – Feltámadni szándékozom.

– Á vagy úgy! Indoklás?

– Az egész világ bűneiért halnék. Az én vérem lészen táptalaja magvuknak, mely…

– Ehh, naturalista. – Ingatta fejét a kis ember, a papírjait lapozgatva. – Nézze, azt hiszem, inkább születésnapi meglepetést írok, az kevésbé fellengzős.

– Már elnézést…

– Nem-nem, higgye el, ebbe nem kötnek bele. Tudja a feltámadási kérelmek nagy része afféle meglepetés miatt állítódik ki. – Lobogtatott meg egy papírt, amin a Lázár név állt és kétszer aláhúzva: „eljegyzési ajándék”. – Tudom, én mit beszélek. Nos, mikor szándékozna feltámadni?

– Holnap.

– Á, remek választás! – lendült bele a kisember, akárha nagy üzletet szimatolna – Nos, akkor ön az arany Ozirisz csomagunkat keresi, amihez ingyen jár egy flakon remek minőségű „Magdolna” lábolaj és három tekercs eredeti „Kheopsz” fásli, valamint egy éves tagsági a helyi héber kővető klubba. Jó kis banda, egy bizonyos Dávid vezeti… harminchármat kérnék szépen.

Az, akit Krisztusnak is neveztek kissé zavartan kezdte tapogatni egy szál tógáját, még a hajába is beletúrt ahonnan meglepetésére kihullott pár érme az asztalra. Talán a csőcselék tévedésből ezzel hajigálta meg, kavicsok helyett. Az egérarcú hivatalnok átszámolta a pénzt, majd fejét ingatva így szólt:

– Hát ez bizony kevéske. Épp be tudom vele suvasztani a háromnapos periódusba. – Már csattant is a pecsétnyomó és nyújtotta át a papírt. – Tessék. Hivatalos engedély a haláltól számított három napra történő feltámadásról, ajándékozási célzattal. Na de kérem, most menjen, még sokan várnak odakint. Következő!

Így tehát ha kelletlenül is bár, de visszaindult az, akit hivatalosan Jézusnak hívtak. A tömeg még ott volt, láthatóan unottan ténferegtek az emberek. Csakúgy, mint a katona, aki azonban helyeslő morgással vette át a dokumentumot.

– Úgy látom, itt minden stimmel. Várjon, segítek feltenni azt a vackot. Jó a fogás? Helyes. Indulunk! – adta ki a parancsot, mire az emberek annak rendje és módja szerint folytatták a köpködést, dobálást, szidalmazást.

– Na, csakhogy végre úton vagyunk. Hát nem jobb ez így? Civilizált körülmények közt? Meglátja, hipp-hopp, ott leszünk, a nehezén már túl van. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam! A nevem Longinus.

CéhKaptár

Marci

Nem érem fel a telefont, nem tudom leemelni a zöldborsófőzeléket az asztalról, de még a vérnyomásmérőt sem érem fel, pedig odaadnám a papának szívesen, ha meg lennék toldva vagy tíz centivel, de még a plüss rókámig sem érek fel, nemhogy a vérnyomásmérőig, pedig a plüss rókámnak olyan szaga van, hogy attól mindig tüsszögnöm kell és az jó. A tornasorban is én vagyok az utolsó, pedig mennyit imádkoztam, hogy jézuskám, jézus, legyen egy nálam alacsonyabb lány is az osztályban, de nem lett és most én vagyok a pici, a picike, a csöpp. Én vagyok a kiskati és van egy másik Kati az osztályban, ő a Kati, én meg jól el lettem nevezve. Egyébként odajönnek hozzám azért a többiek és játszanak velem bújócskásat meg futóversenyest, activityt is néha, csak ők nem úgy csinálják, ahogy a tévében, hiába mutatom meg mondom, nem, nem tudják, nem értik. És olyankor mindig elkezdenek nélkülem játszani, én meg félrehúzódok. De azért hála az égnek, nem engem piszkálnak az osztályból, hanem éppen a Marcit. A Marcit, érted, nagy nyúlánk gyerek, nem hagyják békén, mert pápaszeme van, meg pedálgép, ilyeneket mondanak neki, meg hogy patkány, bőregér, ilyeneket. Van egy kövér lány az osztályból, aki néha megragadja a két kezét, elkezd énekelni valamit és körbe-körbe ráncigálja, mintha táncolna vele, aztán meg kidobja a taccsot. Mármint a Marci. Volt olyan is legalábbis. Aranyos fiú pedig. Nem tudom, miért bántják, de néha én is beszállok. Valamiért jó érzés beszállni. Olyankor erősnek érzem magam és könnyebbnek. Néha az egész osztály benne van. Nem hagyjuk békén, pedig nem csinált semmit. Miért bántják annyian. Ha nagyobb lennék, bárcsak lennék nagyobb, megvédeném őt. Nem hagynám, hogy bántsák. Ellökném a lányokat, bele a sárba, a mocsárba, süllyedjenek el, fulladjanak bele. És akkor kézen fognám a Marcit és eltűnnénk az aulában. És vége. De nincs vége, mert én alacsony vagyok, ő meg szerencsétlen és ez így megy egészen negyedikig és még annál is tovább.

CéhKaptár

Zombi a küszöbön

István a sikeres bestseller író, azon a kedd délután már a harmadik doboz komlós italát hörpintette fel kedélyjavító gyanánt, közben a Szerelem csapdája című mexikói sorozat legújabb történéseire próbált koncentrálni. A válás után szokott rá a szappanoperákra és most hogy végre kihozta a nyomda legújabb könyvét, egy ifjúsági regényt néhány háromhás kiskamasz és egy kiközösített, jó szándékú zombi barátságáról, lelkifurdalás nélkül nézte végig a délutáni teleregény blokkot.  Épp egy újabb akadály hárult a délceg Fidelio Santa Roche és a bájos Elizabeta Angelique Salvador De Pazienda boldogsága elé, amikor az ajtó felől csoszogás majd döngetés hallatszott. Felugrott és ingerülten kinyitotta az ajtót.

Egy zombi görnyedt a küszöbön. Adott a megjelenésre, azt meg kell adni: zsabós, piros csíkos ing, aranyozott gombokkal és kordbársony öltöny. Zsombor volt az regényének szereplője.

Azok az apró, de mégis életfontosságú történések, amelyek az ember vagy zombi korai életszakaszában megesnek, nem maradnak meg emlékeinkben. Zsombi sem emlékezett fogantatására, születésére, aztán ezen a ködös kedden, mint a sötétből hirtelen fényre csoszogónak, tudatában pislákolni kezdett egy gyertyaláng és rájött, hogy él. Él ő. Holott halott.

Ez az ellentmondás azonban nem zavarta Zsombit, aki mint egy kisgyerek a cukrászdában, olyan boldog mosollyal nézte ezt a számára új világot és Istvánt. Mosolya leginkább egy csorba, rozsdás láncfűrész esztétikumával bírt,

István csak remélte, hogy olyan a személyisége, mint amilyennek megírta és örült, hogy nem írt a kezébe baltát, kaszát, jegenyetörzset vagy más balesetveszélyes eszközt.

Behívta a kissé bizonytalan zombit, aki leesett állal nézelődött, az író szépen berendezett lakásában. István a stáblistát látva csalódottan kikapcsolta a tévét.

Kapcsolatuk az első hetekben barátivá alakult. István nemcsak jó teremtője, de kiváló tanítója is volt a zombinak, akit igyekezett megismertetni idegen világunk legfontosabb furcsaságaival. Mivel tudta, hogy Zsombi egyedül kerékagyat eszik acélfogaival, ezért még aznap kocsiba ült és egy közeli autóbontóból hozott neki egy hónapra valót. Szerencsére nem volt nagyétkű és ínyenc módjára bánt az étellel, pár napig csak a rozsdát szerette nyalogatni róla, mielőtt hozzálátott a fém részek fogyasztásához.

 Zsombi mivel használhatatlan volt a háztartási munkában, egész nap csak számítógépes játékokkal játszott, és nem törte le a kudarcélmény sem, újra és újra próbálkozott. Egyedül a Növények a zombik ellen című játék szomorította el, mert ő a zombikkal akart játszani, de őket csak irtani lehetett. István megtanította sakkozni, és jót tett az önbizalmának, hogy sikerül mindig elvernie a nem túl taktikusan játszó csoszogányt. Leginkább a küszöbön szeretett aludni, állva, mint a lovak. A szomszédok azt hitték madárijesztő, ezért megkérte inkább az emeleten aludjon a lánya szobájában és ott saját fürdőszobája is lehet.

Azután jöttek a problémák. Kezdődött azzal, hogy Zsombi kitalálta igazából nem szereti a Zsombor nevet, és hogy ő Kiss Lajos akar lenni, mert neki az tetszik (a nevet egy polcon lévő nyelvészeti könyvön látta) és követelőzött, hogy írjanak egy kérvényt a belügyminisztériumba, mert ő olvasta a neten, hogy lehet ilyet.

Rossznéven vette azt is, hogy nem segíthet a főzésben, mosásban, takarításban, csak azért mert néha leflittyen róla ez meg az, pedig egy kis hámhullás nem a világ. István erre vett neki egy hófehér kezeslábast, az arcára orvosi maszkot húzott, a kezére gumikesztyűt. Akkor meg azért ment a hiszti, hogy ő nem múmia, hanem zombi és igenis nem hajlandó megtagadni az identitását. Finnyásan tolta el a kerékagyat, ha túl sok rozsdát ízlelt rajta és púderezni kezdte zöldesszín arcát és folyton magára fújta István dezodorját. Letörölte az összes zombis horrorfilmet István számítógépéről, mert nem tűrhette ezt a zombigyűlőlő rasszizmust.  Regisztrált egy társkeresőn, rendszeresen chatelt egy zombifil tinivel, nicknevén bizonyos Fosz Lánnyal sőt titokban  olyan zombiszex oldalakat nézegetett mint a cafat.hu

István egyre kevésbé tűrte, hogy minden tele van bőrrel, és hogy Zsombi folyton elhagyja az ujjait, amelyet aztán neki kell megkeresni és visszaerősíteni néha egy kis pillanatragasztó segítségével.

Egy éjjel írt egy novellát Zsombiról, amiben feláldozza magát, mint szervdonor a gyermekklinikán. Ha azt várta, hogy Zsombi visszatér a textuális realitás világába, tévedett. Élőhalottabb volt másnap, mint bármikor, kirobbanó és bőrhullajtó formában.

István miközben egy jókora bal szemhéjat piszkált ki a kávéjából, a hozzátartozó pillákkal együtt, hirtelen elszomorodott és öregnek érezte magát. Ő, aki felnevelt egy rakoncátlan lányt (aki ma már igen rakoncos) most elbukik zombipedagógiából. Pedig ő nem ilyen önfejűnek írta meg. Írni sem tud már a stressztől, pedig elkellene kezdenie új meséskönyvét Este muszáj elküldenie. De vajon elmegy- e?

Zsombi szomorogva hallgatta Istvánt. Nem akarta elhinni, hogy teremtője kiűzi a paradicsomból. Nem szólt semmit, azért sem mert elhagyta a nyelvét és elvitte egy kiscica a szomszédból.

–  Nem halaszthatjuk tovább a leválást – mondta István magas, remegő hangon – a generációs különbségek miatt úgyis csak további vitáink lennének.

Zsombi bólintott, aztán megigazította állkapcsát, az udvaron szerencsére meglátta a nyelvével játszó cicát, aki rémülten szaladt haza, amikor rámosolygott. Visszatette a nyelvét, köszörült az útra a fészerben egy kis kerékagyat, bepakolt pár kedves apróságot a bordái közé és búcsút vett Istvántól. Ölelésük után István savanyú arccal szedegette az oszló húskoloncokat fehér ingéről, de mégis őszintén mondta – Légy boldog, Kiss Lajos!

Zsombi lelkét hirtelen valami édes és fájdalmas hullám öntötte el. Szeretett volna visszafordulni Istvánhoz, ahol talán mégis várja a biztonság, az otthon. De nem tehette.

Lassan az arcán megindult, majd lavinaként legördült néhány elhízott könnycsepp, azt követően pedig végigfolyt arcán kisírt bal szeme.

Zsombi ezután napokat töltött a közeli szeméttelepen, ahol jól belakott kerékaggyal, de a csontjára éhes telepőrző labradorok miatt alig tudta elhagyni ezt a vigasztalan bomló mikrokozmoszt. Csak sötétben csoszogott, igyekezett kerülni a feltűnést, ennek ellenére összefutott egy jókedvű, fiatal társasággal, akik megkérdezték, hogy ő is a halloween partyra tart-e. Bólintott, hogy igen. – Nagyon jó a jelmezed – vágta hátba az egyik nagydarab srác, amitől majdnem kiköpte megmaradt tüdejét.

Nem kellett messzire mennie, és ismét az érdeklődés középpontjába került. Egy csődbement csomagolóüzem udvarán legnagyobb megdöbbenésére, lassan csoszogó és kissé számára is ijesztően hörgő figurák üldöztek pár nagymellű, napraforgónak öltözött szirénaszerűen visító fiatal lányt. Egy az este ellenére napszemüveget viselő köpcös figura, termett mellette és rászólt. – Mire vársz, kergesd te is őket, sajtold ki belőlük a Vénusz étolajat, azért kapod a fizetést. Zsombi nem értette ugyan mi a helyzet, de szót fogadott, és a többieket utánozva előretartott kezekkel csoszladozott. A hörgést csak imitálta, mert igazából egyrészt ellenkezett az elveivel a hörgés, másrészt nem tudta a többiek hogy csinálják.

– Ennyi! –kiáltotta egy hang. A napszemüveges ismét visszajött – Te miért nem olyan zombikosztümben vagy mint a többiek? Legközelebb, te is vedd fel és ne késs. Zsombi számára kicsit gyorsan kezdtek pörögni az események, és szomorúan vette tudomásul, hogy a többiek egyszerű színészek, nem zombik, mint ő. Nemsokára az is leesett neki, hogy az első nagyköltségvetésű magyar horror A nő-vények a zombik ellen című film forgatásába csöppent. Eszébe jutott a játék és máris úgy érezte, tudja, hogyan kell jól átélnie a szerepét. A forgatás még hónapokig tartott, és többnyire este zajlott, Nappal az elhagyott gyárépületben aludt, valamelyik küszöbön. A környéken a forgatás ideje alatt, több kocsiból eltűnt a kerékagy, de Zsombi a megfeszített munka hatására így is sokat fogyott.

Aztán egy nap úgy érezte, ideje tovább állnia, a forgatás is a végéhez közeledett és eddig is kész csoda volt, hogy le nem bukott. Mintha megsuhintotta volna végzete.

Az utolsó forgatási napon történt, illetve előtte alkonyatkor. Zsombi hallotta, hogy valaki pisszeg neki a kapu mellől.. Egy bájos arcú, fiatal lány volt. Nem szereplő, hiszen egyrészt azok nem félnek belépni, másrészt azoknak nagyobb volt a keblük. Zsombi óvatosan, de lenyűgözve közeledett felé. – Bocsi – kérdezte a lány – Szerinted nézhetem kicsit a forgatást? Esetleg be is surranhatok? Lééééccccii! Imádom a zombifilmeket! Olyan aranyosak és misztikusak és vonzók. Téged hogy hívnak? Én Nóri vagyok, de jobban szeretem a Fosz Lányt használni.

– Én Zsombi vagyok, és szerintem már ismerjük egymást… – nyomta vissza helyére, az erős dobogástól kitüremkedő szívét.

–  Istenem, te vagy Zombiboy? Nagyon jó a sminked! Akár egy igazi zombi! A lány boldogan nevetett, majd váratlanul Zsombi nyakába borult és szenvedélyesen, de játékosan a fülcimpájába harapott. Ugyanolyan váratlanul elengedte és rámosolygott. –  A forgatás után megkereslek!

Zsombi most nem élvezte annyira forgatást, szédült, fájt a feje, zsibbadta a mellkasa, remegett a lába és zörögtek a csontjai. Forgatás után, behúzódott az egyik elhagyott helyiségbe. Hirtelen halálfélelem kerítette hatalmába, valami szörnyű rádöbbenés. Egész testét átjárta az irtóztató fájdalom, szája néma üvöltésbe torzult, összeszorított szájából fényes kavicsokként fordultak ki a fogak, irtózatos görcsök rázták egész testét.

Itt fog hát elpusztulni, egyedül, magányosan, nem marad belőle, csak egy marék csont, szövet és bűzös por. Nem akarok meghalni – nyüszített legbelül – Főleg most, hogy Fosz Lány is várja. Lassan kezdte sejteni, hogy a halálnál sokkal borzalmasabb dolog vár rá.

Motyója kilökődött a bordái közül, fogak kezdtek nőni az ínyéből, egész testén feszülni kezdett a bőr és érezte, hogy a lábai már nem csak csoszogásra lesznek képesek…

A szörnyű folyamat félórán át tartott, de neki végtelennek tűntek ezek a percek.

Emberré változott.

CéhKaptár

A fekete szemű kislány

Nem is olyan régen történt, hogy egy éjszaka egy bárban üldögéltem, a Johannstraße végén. Gyönyörű, tiszta este volt, és már igazán későre járhatott, mert az erősen növő hold már túlhaladt a delelőjén. Ez a bár vendégeit nem különösebben érdekelte, hacsak nem úgy, hogy a későbbi időpont még jobban serkentette őket a bulizásra, mint a korábbi. Nekem már egy ideje elegem volt az egészből. A monoton lüktetésű zene a fülemen keresztül az agyamba folyt, és – ott galád féreggé összeállva – agysejtjeimet rágta. Mivel a barátaim nem engedték, hogy ott hagyjam őket, egyelőre csak a teraszra ültem le, és egy alkoholmentes koktélt ittam.

Az utca ekkor már teljesen – majdnem teljesen – csendes volt. Néha elhajtott egy autó, vagy egy részeg hajléktalan dülöngélt egy hely felé, amit nem volt értelme otthonnak neveznie. Egyszer csak, egy kis árnyékra lettem figyelmes, az utca túloldalán. Apró árnyék volt, másfél méternél semmiképpen sem magasabb. Valami miatt az aznap délután jutott eszembe. Egy koncertre igyekeztem (itt voltunk a barátaimmal, mielőtt a bárba jöttünk volna), de eltévedtem. Kevés embert ismerek, aki olyan biztos tehetséggel képes eltévedni a saját szülővárosában, mint én. Ha térkép is van nálam, az csak még jobban összekuszálja a dolgokat.

Nos, aznap délután már feladtam, hogy magamtól találjak el a koncert helyszínére, és a nálam lévő térképből próbáltam kiokoskodni, merre menjek. Már harmadjára keltem át ugyanazon a forgalmas, és ennélfogva roppantul bűzös kereszteződésen, amikor egy kislány jött velem szembe. A szemkörnyéke – gondolom, természetétől fogva – olyan volt, mintha a lányka már napok óta nem aludt volna. (Ezt a benyomást erősítette bennem a kislány vékony alkata és alacsony termete is.) A gyerek teljesen egyedül volt, a bűz, az autók, a nyüzsgő város kellős közepén. Egy pillanatig csak nézte az elhaladó autókat, aztán, mikor látta, hogy a lámpa zöldre váltott, integetett valakinek – nem láttam az illetőt –, és átszaladt a zebrán. Egész végig, a művelet alatt, olyan mosoly ült az arcán, amilyet csak gyerek tud vágni, és az is leginkább akkor, amikor valamilyen új játékot kap.

Ahogy elhaladtam a kislány mellett, végigfutott rajtam a hideg, de ez leginkább csak természetes hatása volt annak a benyomásnak, amit a lányka keltett bennem, és semmi több. Az én édesanyám annak idején mindig nagyon vigyázott ránk, és szó sem lehetett róla, hogy akár én, akár a bátyám tíz éves korunk előtt bárhová egyedül menjünk. Az egyedül szaladgáló kisgyerekek ezért mindig furcsa benyomást keltettek bennem.

Ennyi történt délután, és én ennyitől is megijedtem. Most képzelhetitek, hogy megrémisztett a kis árnyék. Az eszem elzsibbadt a koncerttől, a bár zenéjétől, és a késői órától. De nem volt időm hosszasan magyarázni magamnak, hogy az, amit látok, nem több éber álomnál. A gyerek – merthogy az volt az árnyék – átkelt az utcán (ezzel belépve egy fehér lámpa fénykörébe), és felém közeledett. Tényleg, nagyon alacsony kisgyerek volt. Nem hasonlított a lánykára, akit délután láttam – hacsak abban nem, hogy az ő szemével sem volt valami rendben.

Ez a gyerek is lány volt. A bőre nagyon fehér, a haja pedig nagyon fekete. Az első néhány pillanatban a szemeit lesütötte, mintha keresne valamit maga előtt az utcán. Mintha ő lenne Juliska, aki az eldobott morzsákat keresi, de nem találja.

Amikor mellém ért, felemelte a fejét, és rám nézett. Első pillantásra nem volt a szemében semmi furcsa. És ami furcsa volt, azt az ember később egyébként is betudhatta a fény bugyuta játékának, vagy a késői órának, vagy…

Minden önáltatásom ellenére el kellett ismernem, hogy a kislány szeme olyan fekete volt, mint az éjszaka. Mint az árnyék, ami az egész gyerek volt az előző percben. Nem tudtam különbséget tenni a pupillája és az írisze között, pedig – köszönöm szépen – a saját szemem kifejezetten jó.

A gyerek biccentett, és halk szóval arra kért, hogy menjek vele.

Nem tudtam végiggondolni semmit. Nem volt bennem ellenkezés. Nem éreztem, hogy bármi okom lenne, hogy ne kövessem ezt a kedves kis lányt. Úgyhogy pontosan úgy tettem, ahogy kérte: átmásztam a bár alacsony kerítésén (pedig szoknya volt rajtam… furcsálltam is, hogy ez egyáltalán nem zavar), és máris ott álltam előtte.

A kislány bólintott, és magához intett. Lehajoltam hozzá, pedig ebben a pillanatban a pánik úgy rohant végig a testemen, mintha elektromosságot vezettek volna bele.

– Gyere – suttogta a kislány. – Beszállunk az autódba, és hazaviszel, jó? Az otthonodba.

Bólintottam. Miközben az elmém egyik része sikoltozott, és el akart menekülni, addig a másik számára ez tökéletesen természetesnek tűnt. Ez utóbbi rész bírt több hatalommal fölöttem.

A kislányt az autómhoz vezettem. BMW volt, ez igaz, de már réges-rég maga mögött hagyta a legszebb kilométereit. Mindegy, a gyereknek, úgy tűnt, tökéletesen megfelel. Besegítettem az első utas ülésre, én pedig a volánhoz ültem.

– Hol laksz? – kérdezte a kislány. Magas, csengő, tiszta hangja volt. Ilyen hangja van az angyaloknak egy színdarabban.

Megmondtam neki a címünket. Ő csak bólintott. – Oda vigyél. Kérlek.

Nem igazán emlékszem arra az időre, amíg hazavezettem. A következő világos kép, hogy a házam előtt állok, és kinyitom az ajtót a fekete szemű kislánynak. Aztán lassan, nagyon lassan bementünk a házba. A gyerek rögtön a hálószobámba ment, és összegömbölyödött az ágyon. Úgy tett, mint aki alszik. Ekkor, mintha egy kicsit oszlott volna az elmémet borító köd. Leültem az ágyam mellett álló székbe. Azt kérdeztem:

– Ki vagy te, és honnan jöttél?

A kislány nem szólt semmit. Kinyitotta a szemét, és odalépett hozzám. Nem értettem, mit akar, de ellenkezni, ahhoz még mindig nem volt erőm. Egy pillanat múlva a lányka egyszerűen megölelt. Olyan ölelés volt, amilyet csak kisgyerek tud adni az embernek. Aztán arcon puszilt. Belül megborzongtam. Furcsa tapintása volt az ajkainak. Mintha főzelék, vagy más kocsonyás anyag ért volna az arcomhoz, ami csak néhány pillanat erejéig döntött úgy, hogy összeáll.

A kislány szája tovább mozgott, milliméterről milliméterre araszolt a szám felé. Nem tudtam ellenkezni, csak tartottam a gyereket, átölelve, mintha az egész ügy olyan nagyon a kedvemre lenne. Végül a kislány szájra rátapadt az én számra. Apró, de nagyon éles fogak ragadták meg az alsó ajkamat, és haraptak bele. Aztán a kislány egyszer csak belélegzett. Az utolsó emlékem ebből az életből, hogy nagyon szeretném visszatartani a levegőt, ami elszökik a tüdőmből, de nem tudom; hogy szeretném, ha a gyomrom ott maradna, ahol van, de félek, hogy hánynom kell; és hogy végtelen álmosság tör rám, ami ellen nem tudok küzdeni.

CéhKaptár

Alternatív befejezés

…és felszakad a seb melyet hiányod kése vágott a
húsomba. És nem gyógyír rá a könny sem, ami
csak azért hullik, mert por ment a szemembe.
Ez azonban a magam pora, amivé leszek:
„[…]
és lészen az porból
és véremből sárlavina,
[…]”
amely talán engesztelő
téváldozat a korábban
átkozott isteneknek,
melyek hozzám
vezettek, hogy
legyek sebes
paripa
még
ma.

CéhKaptár

Tulipán

Kiskorom. Emlékek. Képek.
Bitorlók. Rondák. Részek.
Felkavar. Pusztít. Dönt.
Betakar. Fed. Elönt.

Bemegyek. Térdelek. Látom.
Krisztust. Kereszten. Oltáron.
Fejemet. Lehajtom. Szépen.
Lesz. Tavasz. Télben.

Zihál. Szavak. Lesek.
Ember. Sorok. Neszek.
Mögém. Lép. Lépked.
Hátra. Nézni. Félek.

Ott. Áll. Felnézek.
Sötét. Fáj. Megtépked.
Krisztus! Ő! Megment!
Leránt. Üt. Megvert.

Vörös. Íz. Számban.
Hiányoztál. Mondta. Bátran.
Ütöm. Felkel. Várok.
Hideg. Kéz. Pisálok.

Erőszak. Vér. Fények.
Előttem. Torz. Tények.
Világom. Tulipán. Oda.
Kiáltom. Haza! Haza!

CéhKaptár

Napló a Paradicsomból

Az emberiség nagy rejtélyei közé számítja a halál utáni élet, a mennyország, a nirvána mibenlétének kérdéseit. Ti is tudni akarjátok, ugye? Hogy létezik-e? Igen, létezik. Vajon olyan csodálatos, mint ahogy azt előttünk már sokan papírra, kutyabőrre, falra, metszetekre elképzelték? Igen, fogjuk rá. De ez sajnos nem elég.

A nevem nem fontos, nem is akarom elárulni. Csak az üzenetem a lényeg, hogy a mennyországban is sok az örökkévalóság.

Nemrégiben költöztem fel, így nem csoda, hogy a kozmikus tudást még mindig nehezemre esik befogadni. Viszont úgy gondolom, hogy az írás segíteni fog. Lássuk!

A lelkem a Tűz Korában fogant, ezért vagyok indulatossággal és türelmetlenséggel megáldva. Ezek azok a hibák, amik életeken keresztül elkísértek, nekem pedig újra és újra le kellett győznöm önmagam.  Lelkem hajnala olyan primitív létformákban kezdődött, amelyekre nem vagyok képes emlékezni. Néha a félelem és az éhség felrémlik, más semmi. Az első éles emlékeimben ősrákként hintázok a part menti sekély vizekben, valamikor a Devon végén.

Nagyon irigylem azokat az idős lelkeket, akik már az Óriások Idején (azaz a Paleozoikumban) is vándoroltak. Egy nagy és erős testet uralni fantasztikus érzés, de az igazi nagyságot csak ők tapasztalhatták meg. Az ő korukat megélt lelkek magasabbra és mélyebbre látnak a többieknél, biztosak, mint a gránit, és akkor is sokat mondanak, ha keveset beszélnek. Jó lenne, ha én is ilyen lehetnék. Szerencsétlenségemre azonban én abba a korba születtem, ami az ő létüknek vetett véget.

Míg nem voltam ember, a dolgok nagyon egyszerűen mentek. Két csoportba tartozhattál, vadász vagy préda. Én legalábbis erre a két kategóriára osztottam mindent és mindenkit. Az íratlan természeti szabályok jól működtek. Ösztön és szerencse, erre a két dologra volt csupán szükséged. Beismerem, a lélekvándorlás azért bezavart. Akárhányszor ragadozó testet ölthettem, vérszomjas lettem, ez pedig újra és újra visszavetett a „ranglétrán”. Lassan és nehezen tanultam.

Igazából ezt annyira nem is bánom, ugyanis egy vadászaton ismertem meg a szerelmem is. Én kardfogú, ő agancsos volt. Tudjátok, minden léleknek van párja, másik fele. Persze ezt akkor, hogy ismerhettem volna fel? Éhség, birtoklási vágy és agresszió – ennyire voltam képes. Vérét ontottam. A következő találkozásunk alkalmával még ki sem keltem a tojásból, amikor ő feltörte a héját, és egészben lenyelt. Egy-egy. Ezután ritkaság volt, hogy elkerüljük egymást. Mindig más és más formában találkoztunk, habár az elején a harc állandóan felemésztette az egyikünket. De hogy is csiszolódhatott volna össze könnyen két ennyire eltérő lélek? Én a Tűz, ő a Jég Korában született.

Mint már említettem, nehezen tanultam. Amint nagyobb erőhöz és hatalomhoz jutottam, erőszakos, pusztító természetem felégetette saját magát. Mindig is imádtam új területeket meghódítani, felfedezni. Kerestem a harcot, a konfliktust, sőt kiprovokáltam. Üdítő volt érezni a győzelmet, látni a megadást az áldozat szemében. Egy fabatkát sem ért számomra az élet.

Ezek után biztos nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy hosszú ideig csak hímnemű testekbe kerültem. Nagyon sokáig nem ismertem meg az anyai feladatokat. Ez valójában kivételnek számít, a lelkek többnyire hamar megtapasztalják a fajok sokaságának hím és nőstény feladatait. Velem nem így történt, csak az 1200. életemben voltam nőnemű.

Ez az élet végül sorsfordítónak bizonyult vándorlásom során. Nemcsak azért, mert akkor találkoztam első alkalommal az emberrel, hanem mert én és a szerelmem először tartoztunk ugyanahhoz a fajhoz. Tigrisek voltunk, és végig furcsán éreztem magam a nőstényként, főleg mikor saját almunk kölykeit kellett világra hoznom. Ma már nevetségesnek tűnik a hozzáállásom, hiszen mire egy lélek eljut a nirvánába már nincs különösebb jelentősége a nemeknek. Mindkettő vagy, és egyik sem.

Nem voltam jó anya. Sokszor magára hagytam a kicsiket, mert éhes és ingerült voltam. Az erdőben vadásztam, amikor megpillantottam egy egészen hihetetlenül kinéző élőlényt. Két lábon járt, mint néhány majomfajta, és nem volt szőre, csak a fején. De éreztem rajta, hogy fél és megsebesült, a vére pedig finom, édes illatú volt. Nem emlékszem, hogy valaha is olyan könnyen elkaptam volna bármit is, mint aznap az embergyereket. És miután megízleltem az emberhúst, nem volt megállás. Az ember vált a kedvenc csemegémmé.  Mohóságom megrémisztette a kis falu lakóit, akik az erdő mellett telepedtek le. Csapdát készítettek a szokásos útvonalamon, egy óriási gödröt ásva, melybe éles nyársakat állítottak, majd gondosan elrejtették azt.

A gödörbe azonban nem én kerültem, hanem az, akit belekergettem. A másik felem. Az elvesztését először éltem meg tragédiaként. És tudtam, hogy ők voltak, és azt is, hogy azt a csapdát nekem szánták. A tébolyultság elöntötte az agyam, és lerohantam a falut. Nem tudom, hányukat öltem meg, mire a combomat átszúrta az egyik dárdájuk. Fájdalmas üvöltéssel rohantam vissza az erdőbe. A sötétséget még sosem éreztem magamban annyira erősnek, ahogy vérző lábbal, remegve ordítottam a veszteségem a világnak, és vágtattam egyre mélyebb és mélyebb, ami a közelembe került, azzal végeztem. Kétlábú árnyakat üldöztem habzó szájjal, az orromat teljesen betöltötte a vér szaga. Aztán az őrület múlni kezdett, és én megint tisztán láttam. Magam körül a kölyköket, akiknek szintén nem kegyelmeztem, és a többi szerencsétlent, akiknek az az egy bűnük volt, hogy rossz helyen voltak rossz időben. Összeroskadtam, és elhagytam a halálba táncoltatott tigristestemet.

A lelkem hosszú ideig a legalantasabb élőlények formáit vehette csak fel, és minden egyes lélek, akivel végeztem kétszeresen adta vissza a tőlem kapott fájdalmat. Eltapostak, felfaltak, kibeleztek, széttéptek, megmérgeztek, leszúrtak, lelőttek, lefejeztek, kivéreztettek, összetörték a csontjaim, megkínoztak, megerőszakoltak. Kerek ezer éven át, préda voltam. És az ellenségeimben lassan magamra ismertem, a győzedelmes, kárörvendő tekintetre, a kegyetlenségre. Biztos sokan hallották már, hogy a lélek a vándorlása során nem emlékszik az előző életeire, csak mikor már felemelkedik, látja az egészet. Ez igaz. Ettől függetlenül az újra ismétlődő hibák vagy épp tanulságok nyomot hagynak. A büntetés végére nem akartam már a Tűz gyermeke lenni. Hűsítő vizet akartam, ami enyhíti a sebeket.

A büntetés megtört. Fogékonyabb lettem az istenek hangjaira, és megtanultam tisztelni a prédák életét is. Visszafogtam magam, csak szükségből öltem, és akkor is kíméletesen végeztem a zsákmányommal. Az istenek igen elégedettek lehettek velem, mert megajándékoztak a vízzel, ami után annyira sóvárogtam: kardszárnyú delfinként szeltem a nagy vizeket, és élveztem a mélység hidegségét, a kék üdítő fényeit. A fájdalom és a megbánás lassan enyhült, és készen álltam újrakezdeni a szerelmet is.

Ha most önfeledt szerelmet, nagy családalapítást és boldog befejezést vártok, sajnos csalódnotok kell. A kedvesemmel egyetlen élet alatt sem lehettünk felhőtlenül boldogok. És mikor ember lettem, minden bonyolultabb lett, sőt inkább egyre bonyolultabb, mert bizonyos dolgokat csak az emberi faj tesz. Ők vonulnak százával nagy háborúkba, amelyeket századokkal később kutatnak. Gyártanak, tökéletesítenek, árulnak, kereskednek, és századokkal később ezt is kutatják. Alkotnak, írnak, festenek, rajzolnak, hogy később ezeket is kutathassák. Épületeket, falakat emelnek, alapítanak és lerombolnak. Keresik a teremtőjük, keresik a helyük, keresik a megoldásokat, és a pénzt.

Az embereknél sok új problémát hívtak életre, mert az emberi faj fennmaradásához leginkább erre van szükség: megoldandó problémákra. Azelőtt a hideg és az élelem volt, aztán a hatalom és a gazdagság, a betegségek. Most hogy lenézek az emberekre teljesen új, modern problémáik vannak, amelyeknek felettébb örülnek. A megélhetés, a karrier, a gyermekvállalás, a stressz, munkahelyi nyomás, allergia, függőség, elhízás, anorexia, bulimia, AIDS, válás, csonka család, analfabetizmus, elszegényedés, korrupció, vallásháború, globális felmelegedés, faji diszkrimináció, nemi diszkrimináció. És még sorolhatnám. Ezek valódi problémák, de megfigyeléseim szerint az emberek szeretnek problémázni a következő dolgok miatt is: sorban állás, az árak emelkedése, számítógép lefagyása, dolgozat megírása, tanulás, munka elvégzése, tömegközlekedés, öltözködés, TV-műsor és persze a többi ember.

Utam során egy dolgot tanultam meg a problémákkal kapcsolatban, egy adott kor vagy korszak problémái egyetlen perc alatt semmissé válhatnak az új kor problémái révén. Így azt hiszem, a felettük való emberi nyüglődés tökéletesen felesleges.

Utolsó életemben ember voltam, gazdag és befolyásos. A házastársam a szerelmem volt, aki mint utolsó napjaimban megtudtam, közös gyermekünket hordta a szíve alatt. Feladatok roppant súlyát éreztem a vállamon, és tudtam, hogy meg akarok futamodni. De maradtam, kitartottam, míg egy nap munkába menet autóbalesetet szenvedtem, és felkerültem ide. Teljesen érthetetlen módon. És ez az én nagy bajom a mennyországgal. Hogy még nem érdemeltem meg. Akik mellettem itt vannak haláluk előtt háborús hősökké váltak, felfedezték egy betegség ellenszerét, vagy feláldozták magukat a gyermekeik életéért. És én? Annyi dolgom lett volna még…

Ma reggel választ kapok, Brahma akar velem beszélni. Talán most végre megértem, mit keresek itt.

Túl vagyok rajta. Feltehettem a kérdéseim, és tudást kaptam cserébe. Mikor meghajoltam előtte, megkérdezte, miért nem vagyok elégedett. Én megvallottam kételyeim és értetlenségem, és hogy úgy érzem, nem vagyok méltó e kegyre. A teremtő jóindulatúan bólogatott, s megjegyezte, sokáig kegyetlen természetű lélekként vándoroltam lent a halandók birodalmában. Lehetőséget adva ezzel, hogy végre számon kérhessem rajta:

–  Miért teremtettél ilyen kegyetlennek?

– Téged nem én teremtettelek, hanem Síva, a Pusztító. Minden világba kellenek erők, amelyek a pusztítás segítségével teremtenek lehetőséget az új életnek. A te teremtésednek ez a célja. De mivel a Nagy Tűz idején születtél, a természeted a kelleténél sötétebb és indulatosabb lett. Láttam a jövődet, amelyben felégeted magad körül a világot, mert magad sem érted a küldetésed, ezzel óriási katasztrófát okozva. A Jég gyermekét én hívtam életre, hogy utadba álljon, megváltoztasson. Jó úton jársz, gyermek, de igazad van, még nincs ideje a pihenésnek. Azért hoztalak fel, hogy többet láthass. Magad, a múltad, és megérthesd a teremtésed célját. Nemsokára vissza kell térned a halandók közé, ugyanannak az embernek a testébe, ahonnét kiemeltelek. A pályád felfelé ível majd, és az emberek közt nagy lesz a hatalmad. Nem karmok és dárdák állnak majd a rendelkezésedre, hanem az emberek által teremtett új fegyverek. Ha nem leszel méltó a bizalomra és a címre, olyan háborút robbantasz ki, amit a világ keletkezése óta nem láttak az istenek. Ha azonban sikerül, te és a kedvesed a Víz gyermekeit nemzitek majd, akik felvirágoztatják a Földet.

Most tehát készülök vissza, hogy szembenézhessek a feladatokkal. Bízom benne, hogy képes leszek rá. Mert már értem.

„Töltés! Van szívverés!…”

CéhKaptár

Letámadás

igaz történet alapján

Pattanásig feszültek a kukoricák a papírzacskókban, a kólákban olvadó apró, gépi jégfaragványok fogszerűen koccantak össze a szívószál gerjesztette örvényben. A mozgó árusok megmerevedtek, nem mertek egyik néző panorámaképének sem a részévé válni. Nyakba akasztható, édességgel és folyadékneművel teli tálcájuk leeresztett, várárkon átívelő hídként lógott, melyen megállt a forgalom, a centek a bőrtárcákban pihentek, a dollárok pedig nesztelen vakargatták egymás zöld hasát. Még a kisgyermekek is abbahagyták a műanyag tapsoló kezek verdesését, s áhítattal figyelmeztek a pályára, pontosabban a levegőben pörgő, Petrov Otkaz által eleresztett Spalding kosárlabdára, mely önfeledt eufóriát és nagyothalló nagypapák által is érzékelhető hangrobbanást okozva a gyűrűbe érkezett.

A The New York Old Times sportmelléklete:

A Phoenix Suns gárdája, Ré fiai, Sons of the Sun, diadalt aratván a Miami Heat gárdája, a Hőn Áhítottak felett igen örömködtek vala. Az ütközetet az arizónai csapat a sír mélyéről hozá vissza, Petrus Otkazius, orosz honból az Újvilágba származott legiosnak az utolsó secundumban dobott tripunktusával, megfordítván a prosperus dobóinceptumokban nem bővelkedő találkozót. A resolutio LXVIII-LXVI vala. E meccs véget vete a Miami Heat gárdájának, a Hőn Áhítottaknak – Sic transit gloria mundi – másféltucat párbajon keresztül tartó győzhetetlenségének. Történt Bill Clinton regnálásának 806. napján.

John Carve, a Phoenix Suns vezetőedzője harmadjára nézte meg a Miami Heat előző mérkőzésének a videofelvételét. Minduntalan elkalandozott a figyelme, nosztalgikus élmények rohanták meg, leteperték a munkakedvét, a koncentrációs képességét pedig elcsábították. Még játékos korában a Miami Heat ellen szenvedett komoly sérülést, mely megakasztotta a karrierjét – ez a tény folyton a régmúltba süppedésre késztette.

John Carve a Sacramento Kings nevű klubban pattogtatott, s a kosaras szakma egybehangzó véleménye szerint a hátán cipelte a csapatot a ’80-as évek elején. Legjobb szezonjában 33,2 pont/meccs volt az átlaga, emellett még 9,3 lepattanót leszedett mérkőzésenként, valamint ellopott 6,7 labdát. Az újságírók a teljesítményéről szólva sokszor puffogtattak olyan frázisokat, hogy „ragad a kezéhez a labda” vagy „a tolvajok királya, a királyok tolvaja”. Egyszer egy zsurnaliszta egy vele készített interjúban azt kérdezte tőle – utalva a csapata nevére – hogy a királyok királyának tartja-e magát. John Carve erre szerényen csak annyit felelt, hogy „Maga mondta, nem én.”.

Pályafutása delelőjén érte a keresztszalag szakadás, a térde nem bírta cipelni a terhet. A Miami Heat elleni mérkőzésen rosszul érkezett a parkettre, majd a hirtelen belehasító fájdalom miatt összerogyott. Az orvosi diagnózis szerint a meniszkuszok (a gyűrűporcok) elkoptak, a szalag összehúzása és pótlása műtéti beavatkozás útján végzendő, a patella ín felhasználásával.

Egyik gyűrű ellehetetlenítette a másikat, s a másikon keresztül a harmadikat.

John Carvenak egy teljes évébe került, míg a rehabilitációs procedúra újra csatasorba állíthatóvá tette. Visszatért, de már fénye, akár a gyűrűporcok és az izületi tok a térdében, megkopott.

A The New York Old Times online felülete:

A második kvarterus fináléjához érkezvén a Miami Heat XXXIX-XXIV-re diadalmaskodásra áll a Phoenix Suns ellenében. Janus Carveus vezető magister tanítványai spiritusz nélkül folytatnak physicalis actiokat. A Heat játékosai viszont nem csupáncsak az effektiora törekvén preciőz attrakciókat produkálnak magna cum laudáltatva csekély numeruózusú fanjuk által. A US Airways Center phőleg hazai audenciája az ütközet XVII. minutumában felhőbörgé, az egyik nem túl sapientius vir vírbő módon bedobott vala a pályára egy Septemup-os PET-butéliát, nomina autem 7UP-os. Két securitátos hoplita bírá az accusáltat szecesszióra az arénából.

Bejegyeztetett Monica Lewinsky első prezindenciális fellatiójának estéjén.

John Carve homlokán fiatal lánchegységként gyűrődtek a gondok, minden redőbe elrejtőzött egy-egy taktikai húzás, melyek egytől egyig megvalósításért kiáltottak. Kezében szorongatta a műanyagtáblát és az alkoholos filcet, az edzői inventárium két alapvető kellékét, s azon gondolkozott, hogy kit küldjön pályára az időkérés után. Két perc negyvenegy másodperc volt hátra, s nyolc ponttal vezetett a Heat. Petrov Otkaz a csapat orosz nemzetiségű üdvöskéje három büntetőt hibázott zsinórban, kérdés, hogy érdemes-e neki bizalmat szavazni. Andrew Fisher egyenletes teljesítményt nyújtott, de vele gyakran előfordult, hogy a döntő pillanatban a keze megremegett. Jan Zvejotajs, a litván légiós és Simon Zelaous megbízhatóan játszott ma, a helyük biztosnak látszott az utolsó percek kezdő ötösében.

John Carve rápillantott az időkérés alatt a közönséget szórakoztató pompomlányokra. A Suns-színekben narancsló-lilálló leányhad éppen a parkettán spárgázva rázta pamutpamacsát, majd – mintha az edzői tekintetre vártak volna – felpattantak akár egy keményen leütött labda, akár egy bizonytalankodó halott, aki mégis inkább az élet mellett dönt.

–Egészpályás emberfogással fogunk védekezni – jelentette ki határozottan John Carve a játékosainak – Jól hallottátok, fiúk, letámadás lesz – tette hozzá egy félmosolynyi szünetet tartva.

A Tőmon dat com élő audióközvetítése. Phoenix Suns – Miami Heat. NBA alapszakasz. tott mása e mű a valónak:

02:41. Ennyi van hátra. Phoenix. Arizóna állam. US Airways Center. 8 pont. A Heat vezet. Hőt. Hót. Very Hót. Hát. Hat a napsugarak ellen. Mármint kalap. Hat. Ejtsd: het. A Heatnél az 5 két méter öt centin felüli a pályán. A másik 7 ül. A Heat törpe. Támad a Heat. Kimarad. A dobás, nem az áram. Jan Zvejotajs lepattanózik. Támad a Suns. Here comes the Suns. It’s all right. Andrew Fisher dob. Kettő pont. Hat a különbség. 02:13. Támad a Heat. Passz. Passz. Passz Iansnak. A fekete hetes dob. Homály. Setét homály. A dáma őrjöng az első sorban. Leosztja a mellette ülő bobbyt. Bobby, te, hallod-e, te dobást elrontom-bontom. Támad a Suns. Támad a Mars. Támad a herpes vaginalis vírus. Vissza a kosárhoz. Simon Zelaousnél a labda. Dupla áthúzás – micsoda double crossover! Könnyed keresztáütés. Könnyed keresztátültetés. Ugaros lett a Golgota? Háromnyomásos kereszténység. Atyanyom, Szentléleknyom, Fiúnyom. Meg Leányom – a szüfrazsettek szerint. Passz Fishernek. Személyi hiba, de kosár jó. Van még egy dobása. Érvényesíti. 3 pont. 01:39. Támad a Heat. Thomas Flames parádés passza. Assziszt Szent Ferencnek. 5 pont. 01: 21. Támad a Suns. Passz. Gólpassz. Gól. 3 pont ismét. Hoppá, Zvejotajs lop egy labdát. Milyen fürge! Akár egy üregi nyúl. Az üregen kívül. Lepörgés. Leforgás – úgy is mondhatnám. A védő tehetetlen. Szélmalom-zsákolás. Windmill, kérem szépen! A Phoenix Suns saját porából éled újra. 1 pont. Még mindig a Heatnek. 00:53. Időkérés. A pompomos lányok táncba kezdenek. Mily mesteri! Ó, milyen ízlésesen vannak felöltözve! Ezt a művészetet a laikus is értékelheti! Például nézzék csak azt a húsos combú szőkét bal oldalt! Jah, közben folytatódik a meccs. Félpályáról jön a Heat. Passz. Passz. Dobás. Kimarad, de leszedik. A lepattanót. Leszedik, mint ültetvényes néger a gyapotot. Bocsánat. Dédnagyapám mindig ezt mondta. Másként szocializálódott. Tanácstalan adogatás. Zárnak Jason Smithnek. Elszórja a hármast. Gyenge, mint a harmat. 00:21. Időkérés a másik oldalon. Pom. Pom. 65-66 a Heatnek. Fisher hozza fel. Zvejotajsnak passzol. Zealous keresztbe fut. Otkaz a palánk alatt kéri, de nem kapja meg. Pokoli csend. Visszafojtott várakozás. Otkaz 8 méterre a gyűrűtől kapja meg. Indulócsel balra. A védője megeszi. Hami-nyami. Nyomi. Jobbra ellép. Beleáll a tempóba. Push the tempo, push the tempo. Egy kereszt beleáll a templomba. Hit vs. Heat. Bent van! Bent van! Az utolsó pillanatban fordít a Suns! Elképesztő! Lehengerlő utolsó negyed. Mára búcsúzunk. Köszönjük a fegyelmüket! Erőt, egészséget!

John Carvenak egy valóságos szikla esett le a szívéről, úgy érezte, hogy a mérkőzés során – talán a nosztalgikus hullámok rá-rátörő ostroma miatt – dobogó kamráit és pitvarait el nem görgő, elvetemült vérrögök torlaszolták el, s azok csak a győztes ponthármasság megszületésekor sodortattak tova az árammal.

A mérkőzés után sok hitetlenkedő gratulációt kapott. Talán azért veregetnek vállba – gondolta – mert az érintésemmel a siker is valóssá válik.

CéhKaptár

Constantin és Theodóra

Konstantin a negyedik emeleti ablak férfitalpnak vékony párkányán egyensúlyozott. Még támogatta a vöröstéglás társasház, az a fajta épület, melyből sok állt Svájc-szerte, főleg a kisvárosokban. Az alpesi, csendes tehénbőgéstől, precíz óraketyegéstől és biztos frankropogástól mentes estében világított a Konstantin mögötti ablak, fényét csupán a férfi teste takarta el, így azt kívülről egy sárga kontúr övezte.

Míg ő fent, a tömeg alant. Több tíz bámészkodó gyűlt össze az ablak alatt, elszürkült fehérkeresztes csokoládét majszoltak, olvasztottak a vörös szájüreg-kohóban, s mohón leskelődtek felfelé, hogy mikor ugrik, hisz megérdemli, gyilkos, nem akármilyen gyilkos.

Míg Theodora fent, egy lant alant. A lány hajában a csak magasan termő és elnyíló havasi gyopár szirmai a zene ütemére remegtek, közvetítve ezzel a lány belső rezdüléseit.

Az erkély, ahonnan az udvarló lovagot hallgatta, távol esett szülei lakrészétől, a palota másik oldalán volt, így nem kellett attól tartania, hogy a dallamba erkölcsi szobafogságra ítélő anyai rikácsolás vegyül.

A trubadúrhúrok előtt néha lepergett egy tűlevél élete, s néha, de tényleg ritkán, befogta a fülét egy bundás pele.

–  Leugrik, ha van bőr a képén, megteszi – vélekedett egy borízű hang Konstantin ablaka alatt. Gondolatával szolid megrökönyödést okozott, mely szép lassan a télisapka alatt gőzölgő agyakban az egyetértés csírájává változott.

A hangulat egészen Konstantin bokájáig felpárolgott, de erre nem is volt szükség, érezte ő korábban is a szemekkel rásütött megbélyeget. Sértődött csalódás és baljós méregetés lett az osztályrésze, miután a település szomszédos ikervárosából hazafelé autózva elütötte a svédből lett svájcit, a nemzeti csapat honosított síugró üdvöskéjét, Olaf Gustavssont.

Theodora élvezettel hallgatta a férfi énekét, bár tudta, hogy Con Stantin lovagról azt beszélik, hogy nyomorult életét erkélyek alatt pengette, nem harcmezőn, másfélkezes kardját egyedül meg sem tudja emelinteni. Mégis, most úgy érzi, hogy ahogy ez úr dalol, dacára éjszakának, horizonton sötétlő kormos hegyeknek, ő fénylik, az elbújt Napot helyettesíti leányos fejecskéje, aranyhaja szálai az elomló sugarak. Oly mértékben belefeledkezett ebbe a képzetbe, hogy égő testtel lélekben azonosult az égitesttel, s boldog emelkedettségében egyre szűkülő röppályán keringett a szférazene forrása körül.

Konstantin halott fáradtan, valahogy úgy, ahogy a mennyekbe jutók megérkeznek végre-valahára Szent Péter elé, vezette a sós pereces autót. Nemcsak perecet szállított, de a gyerekek mindig azt kértek tőle, így ráragadt ez a megnevezés a pék autójára. Csemetéik iránti kegyeletből a szülők is így használták, sőt, a hegyen csúcsló kolostor daróclakói is így mondták.

Konstantin azon a napon is pékárut szállított a szomszéd ikervárosba, sorra járta a boltokat, túladva perecein és percein.

Dolga végeztével betért az egyik szupermárketbe, s sorban állás közben szórakozott lovagiassággal maga elé engedett egy nőt. Pontosabban egy kurvát.

Teodóráról mindenki tudta, hogy egy olcsó prosti, akinek nemcsak fakó hajszíne mutatja elhasználtságát. A kisvárosban foglalkozása, nyílt titokként tudott és sugdosott foglalkozása a tűrtség, megtűrtség és a középkori boszorkányégetés hangulatát idéző, inkvizítor el-nem-fogadás kényes határán mozgott, mintha egy erkölcsi szúnyogként szúró tűsarok egyensúlyozna egy vékony, kifeszített kötélen. Ráadásul – azt beszélik – még meg is lopja kuncsaftjait.

Mikor Konstantin maga elé engedte a nevezett nőt, egy pillanatra megfagyott, mirelitté vált az alpesi levegő. A mögötte álló véletlenül a férfi sarkára tolta a bevásárlókocsiját, a sárga címkés termékek feljebb árazták magukat, a Konstantin által kézbe vett Következő Vásárló-farúd aljasul szálkásította ujjait, a szalagra rakott termékei – jelezvén menekülési szándékukat – csörögve-zörögve elborultak, később pedig a pénztáros rosszul adott neki vissza, de Konstantin nem mert szólni.

Miközben hazafelé vezetett, a két ikerváros közti fogadóból dülöngélve jött ki Olaf Gustavsson. A svédből lett svájci, a válogatott síugró üdvöskéje mintha egyenesen a motorháztetőre lépett volna.

A férfi csak dalolt és dalolt, énekelve emelkedett az áléterbe, ahova a lány csupán úgy követhette, hogy belekapaszkodott a sorvégek hamis csengettyűszáraiba. Két szív fals felfelé harangozása félreverte a táj békés csendjét. Figyelmeztetőn susogni kezdtek a bölcs fenyők, óvón ropogtak és pattogzottak az andezitsziklák, de hiába, a lány belsőjében minden újabb szerelmetes versszak két összetekert lepedő összefonódását eredményezte. S mikor összedaloltatott a lepedőhágcsó, Theodora leengedte a férfinak, hogy felhághasson rajta.

Míg Konstantin az ablakban állt, a tömeg alant meggyújtott egy kukát, s a szemetes pereme körül melengetve sok-sok kezét, mormolt skandálással követelte az alávaló gyilkos ugrását. Gyülevész összegyűlésük előre gyászoló népünnepély volt. Egy arcnak látszottak az égő kuka pislákoló, szemetelő fényénél, egy arcnak, mely az ég felé nézve vár, felszólítóan várakozik.

A párkány a tömegnek választ recsegett, Konstantin elemelkedett a biztonságot nyújtó házfaltól, s felfelé ugrott, nem lefelé.  Zuhant, zuhant, s valahol félúton elkapta egy lepedőhágcsóról levett, kinyúló kéz.

VegyesVágott

Amúgy cut-up

Naturista negyedikesek a kávéházban

formalin izzadtságtócsák körülöttem
felszáradt könnyeimtől már rég elzárkóztam
a vasárnapi mondanivalóm (azzal kapcsolatban, hogy
szombaton még minden fájt) törött órának tűnik:
egy kávéház üvegszekérényben születtem (szombaton)
a fullasztó kávéház nem kávézójában
(kilyukadtam ott, ahol hozzám vágták a dobókockákat)
az édes békeidők margarindarabkáin csúszkáltam
közben jöttek akik látni jöttek: csak a szemük közelített a koponya
messzi hátul maradt mögöttük
(ezen a ponton a halál méregfogai piramisba törtek)

iróniám nem szerelemmag
a vödrök fürdővizébe mártogatott bárszékeken pedig nem fog soha a tűz
elviselhetetlenül fekszem egy kávéház üvegszekrényében
tevekaraván hozza nekem a defibrillátort
a kék tintává száradt sivatag felől
(hasznos dolog azzal gyújtani a gyufát, ha jönnek a szerelmes negyedikesek,
a szerelmes negyedikesek ide a kávéházba)

érdekes, hogy mi ebben zugíró
a döglött nimfa hátkaparásra még használható
valahol rendőrfőnök emésztődik
valahol a fiúknak már kihűlt a fürdővize
madarak – a polgár tóth tamás
a bárszékkel
renovált asztalok a vízimádó tűz fényében
szépművészetet írni a könnyeimmel barátaim
megehetnél mert melegítek belülről
és megfulladhatnál meglepetésként

mégiscsak merész sóher dolog ez a legyező

táncolsz tévét tóthok tűnnek
érzem a hideget
sok kávézóban jobb idő van, mint ebben
ha az ember majd elernyed
naturistáknak öltöznek majd a negyedikesek
pergő homok leszek szép fehér könyökükön

 

Céhrabságom kaptárnaplója

megkedveltem a cellámat
kancsóba folyatom az anyatejét
tegnap szeretkeztem is a dühömmel, aztán megöltem
betűim egykor kaptárban laktak – remélem, hogy már nem méhek
bárcsak hűvösre találnék
megmásznám érte a kilimandzsárót vagy csak
bekapcsolnám érte a klímát
a házasság azoknak való akik
végigaludva is megnyernek egy veszekedést
egy repkedő légy gyűjtögeti a betűmorzsákat
a szívem egy aránytalan vírus
a feleségem art
az utolsó fiatalember vagyok aki megjósolja egy pina
olvadását
(a forraló székek egyértelmű veszélyt jelentenek,
persze akad, aki a mellkasában hordja szeméremajkait)

elhatároztam hát, hogy elkékülök
és csonthidegre fázom
itt a mérsékeltöv vaginájában
cellapiramisom törvényszolgájaként
lovagolom meg a rólam szóló híreket
és a teáscsészéket
olykor versenyzek az el nem dobott dobókockával
olykor kirakom a feleségem
hogy aztán megfojtsam

a döntő pillanatban rájövök:
a cella-ajtó alatt betolt élet
egy sikerfilm diribdarabjai
azt hiszed
kitanultad magad belőlem

(Slam)óra

kutyuljuk izomból
megharap a champions fétis
neotonnal és szamócával gagyog
folyton csendet ürít hólyagjából a lélektan
(hallgatni a hiányt,
olyan mint a zsebembe varrt lyuk)
kisstílűségem éppen mára rommá vált
üvegesre forrázzuk
összekavarjuk
kétszázhúsz okon megrökönyödünk
balsikereim megspékelnek
csúszás közben eszményi ez a kuss
köretnek egy zugíró álma
amibe belecsempészték szemem
(odakozmálnak cellám diribdarabkái)
reggelre
megesznek méltóságteljesen
alapanyagként szüleim vagyunk
és minden nap esztétikus

Ellángolok

Kilépek a fejbőrömből. Követem magamat. Futok oldalra, amikor lábam sincs. Felkavarom a homokot. Megfogom az utcalámpák fényét. Az arcomon valaki ül. Tompán ordítok. Az ablak megszárad. Földhöz vágom az arcizmaimat. Zihálok, egészen kiszáradt már a szám. A homokban ülsz. Futnál, ha lenne nálam járda. De nincs. Felgyullad a szél. Összetörik a hajad.

Száradva távolról nézlek. Nézlek. Megtáncoltatnak. Valaki forog. valaki kinyitja a combját. Ütök. A szád. Tűz fényében. Körbefordul a tűz. A karomban tartalak. valaki üt valakit. Nevetsz tőle. Ütök. Megtörlöm a korlátot. A homokban ordítok. Pislogsz. Rálökök a könnyeimet a hasadra. Kúszom. A homályt képeslappal feloldani. Lejegyezném a a tarkóm sötétben.

Elgurul az üveg. Nevetsz ajtót, tüzet, pornót. Üti, üti valaki levegővételeimet. Hasamra kúszol, megzabálsz. A szél besurran fejbőrömön. Ez a hely egy ordító szájüreg.

Polgár Tamás: A tóth negyedikesek

Aki meg szeretne ragadni a csontokon azután
hogy nincs mit fordítani a maradékok halmán,
ha nincs repedés csak
majdnem, hát köszönöm,
húsból van elég,
elveszteni végre az arcomat a nevek szokásos
köszönetében
be nem megy
semmi, pedig
jól esne, ha most sütne a hideg,
jóéjszakát, tükörszobák vagytok
tökéletesen simák,
a szájpadlásom ilyen egy majdnem nap után
nyelvemen lógnak az arcok
annyi legyőzött gyümölcs
mint a füst
jöttök ki a szájon,
tükör,
itt mindenki tükör

KorTárs

Csápok mozgatói

Gennaro Buccione belépett a ragyogó szicíliai napsütésből egy könyvtár szürkés hűvösébe. Sötét napszemüvegét, amely tökéletesen illett makulátlan fekete öltönyéhez, megigazította az orrnyergén, bőrén meglepő módon nem síelt lefelé egyetlen kósza izzadságcsöpp sem, mintha csak ők is szabálykövető katonák lennének.

Lesétált az alagsorba, ahol egy vasajtajú szoba előtt emberei már várták. Tiszteletteljesen köszöntötték. Vezetőjük a fiatal, acélkék szemű Eugenio Scamerrazzo jelentett:

–  Don Gennaro, az engedetlen moly, naftalinozásra kész.

– Tökéletes rá az idő. A szél Palermóban a tenger felől fúj – válaszolta szinte lehelve Gennaro, mimikai izmainak a lehető legminimálisabb megmozdításával.

Eugenio értőn biccentett, és udvariasan kinyitotta előtte a vasajtót, amely azonnal becsukódott, amint Don Gennaro belépett a puritán berendezésű szobába. A csupasz villanykörte vakító fénygömbje egy hatalmas lexikonokkal körbebástyázott, vékony, zselézett hajú fiatalemberre esett, aki könyörögve nézett a belépőre.

– Don Gennaro, miért tartanak fogva?

– Ciro, megszegted a könyvtárhasználati szabályzatot, pedig tudtad, hogy mivel jár, ha a Cosa Libro tagja leszel, hiszen aláírásoddal szentesítetted a beiratkozásnál. Ciro, hát már nem emlékszel a beiratkozásra? A jázmin és a forró viasz illatára? Atyád büszke tekintetére? Arra a pillanatra, amikor néhai nagymamád olvasójegyének szélébe belekapott a gyertyaláng és te, aki ott térdeltél a Madonna áldott szobra előtt, elmondtad a beiratkozási esküt? „Nem teszek soha szalámi karikákat könyvjelzőnek a könyvekbe és nem hajtok bele szamárfüleket, és nem szegem meg az omertát, a hallgatás törvényét, azaz nem mondom el senkinek mi a könyv története, nem szpojlerezek, és nem hanyagolom el a könyvtárlátogatást és az olvasást, sem a számítógép, sem más léhaság miatt, úgy hamvadjak el, mint ez az olvasójegy, ha megszegem eskümet.” Ciro, emlékszem a hangodra, és a szenvedélyes tekintetedre, amikor letetted a beiratkozási esküt és megkaptad az első olvasójegyed? A Minerva iránti tisztelet és szeretet vezette minden tetted és szavadat. Öcsémként szerettelek, Ciro. És most mit hallok? Hónapok óta nem kölcsönzöl? Don Aprile Finocchiaro emlékiratait vetted ki utoljára februárban, és azt se hoztad vissza.

– Elhagytam, Don Gennaro – remegett Ciro hangja.

– Elhagytad, Ciro – ismételte az idősebb halkan – Szomorúvá teszed a szívemet. A mi ügyünket veszélyezteted. Rossz belegondolni, mi lenne veled, ha a Cosa Nostrának dolgoznál, a Főnöknek.

Gennaro Buccione maga egyszer találkozott a jelenlegi Főnökök Fönökével, Matteo Messina Denaróval, amikor beszámolt a Cosa Libro eredményeiről. A Cosa Libro jól ki volt épülve, a hierarchia alján lévők szedték a védelmi könyveket, Szicília könyvesboltjaitól, kiadóitól és antikváriumaitól. Azon kevesek, akik ellenálltak és nem fizettek, azoknak a könyvkészletével, hamarosan történt valami kellemetlen. Megrágták az egerek, a bogarak, atkák vagy egyéb létformák, esetleg a könyvek rejtélyes körülmény közt eláztak vagy elégtek.

A következő szinten a katonák ellenőrizték a könyvek meglétét és az olvasójeggyel rendelkezők lelkiismeretességét. Módszereik eléggé kifinomultak voltak, de nem riadtak vissza semmilyen kegyetlenségtől sem. Volt, aki csak egy nyomdafestékes, letépett könyvborítót talált a párnáján, és már ez a sokkoló figyelmeztetés is hatott nála, de voltak rosszabbak is. A többszörös renitenseknek vírust küldtek a gépére, és felsőbb kapcsolataikat kihasználva elérték, hogy az illetőnek töröljék az internet és a televízió előfizetését is. Ezután többnyire visszaszokott az illető az olvasásra. Végső esetben gyakran egy működő nyomdába zárták a lázongó árulót, ahol függővé tették a nyomdafesték és könyvpapír friss illatától.

A kápók voltak, akik eldöntötték, mi lesz a könyvtárakban, honnan szerzik be az árut, és a felesleget értékesítették, ők toborozták az olvasókat, valamint ők végezték a logisztikai tervezést.

A rendőrség sem érdeklődött utánuk, a carabinierik inkább a drog és fegyverárusokat üldözték, a könyveket pedig nem becsülték sokra, így virágzott az üzlet.

Don Gennaro aki a Palermói Egyetem bölcsészszakán végzett, nem a pénzért csinálta ezt a veszélyes munkát, hanem elhivatottságból, mert kétségbe ejtette, hogy milyen kevesen olvasnak és úgy vélte tenni kell ez ellen.

– Nem akarok a Nyomdába kerülni – nyüsszögte a bűnös lélek – Nem bírom a nyomdagépek látványát.

–  Nem tűröd a nyomdafestéket?! Olvasnod kell, Ciro – mondta ki rá a penitenciát Buccione – Végigolvasod itt helyben egy kortárs író életművét, és megígéred, hogy megváltozol és olvasol kortárst, aztán szabad vagy.

– Egy egész életművet? De mozdítani se tudom a karom a lexikonoktól.

– Könnyítek a helyzeteden és a Könyvkupolában javaslom, hogy ne egy Andrea Camilleri vagy Dario Fo életmű legyen, hanem valami rövidebb. Csak ígérd meg, hogy megjavulsz. Elena kedvéért is kérem.

Ciro elsápadt. Honnan ismeri a Don, a keresztlánya Elena iránt táplált plátói szerelmét?

– Ígérem, Don Gennaro!

A vasajtó becsapódott és Ciro ott maradt a lexikonok fogságában, mígnem pár óra múlva megjelent ismét Don Gennaro Buccione. Nagy táska volt nála, amelyből könyveket vett elő, amelyek szinte mosolyogtak lapjaikkal Ciro felé.

– Mario Puzo legjobb regényei keménykötésben! Mamma Lucia, A negyedik K, Az utolsó Don, A család, Omertá, A keresztapa, A keresztapa akták és persze a kedvencem: A Szícíliai – sorolta Don Gennaro, miközben vértelen arcába pír futott –  Remélem, tudod, Puzo is itt született Szicíliában, szegény családban, aztán kivándorolt Amerikába, de ott is gyakran írt a hozzánk hasonló emberekről és problémáinkról, na, de majd meglátod!

Óvatosan kiszabadította a fiút a lexikonok börtönéből és a kezébe nyomta a nyolc egyenként 5-600 oldalas regényt.

– Hoztam pizzát, prosciuttot és quattro formaggit is – kezdett kipakolni a táskából – meg persze egy kis grappát, hogy jobban menjen az olvasás. Ki foglak kérdezni, majd ha mindet elolvastad, és csak akkor hagyhatod el ezt a helyet.

A vasajtó nemsokára ismét bezáródott, de Ciro nem maradt magára, mert ahogy elkezdte olvasni A szícilait, úgy elevenedtek meg előtte Montelepre házikói és jelentek meg a szereplők Ciro kis cellájában. Jött a bátor Salvatore Giuliano és hű emberei: a ravasz Terranova, az undorító Passatempo, a nemes Canio Silvestro, az okos, de nem túl bizalomgerjesztő Stefano Andolini, a bölcs Ettore Adonis és az önfeláldozó barát Aspanu Pisciotta, a gyönyörű és tiszta Giustina Ferra és a Főnökök főnöke, Don Crocefissio Malo, a mindenkit mozgató és manipuláló főgonosz, akit mégsem lehet annyira gyűlölni, mint amennyire megérdemelné.

Ciro azt tudta, hogy a regény szereplőinek többsége valóban létezett, és hogy a félelmes Don Croce alakját Puzo a hírhedt Calogero Vizziniről mintázta, de ennél többet nem ismert a történetről, így izgult és meghatódott, nevetett és összeszorult a szíve és többször hangosan motyogta: „Így jár mindenki, aki elárulja Giulianot.”

A másik hét Mario Puzo regény türelmesen várakozott a sorára.

Egy friss hír:

A Debreceni Egyetem Szicilianisztika tanszékének új olasz vendégoktatója Gennaro Buccione javaslatára újfajta kölcsönzési rendszert tervez bevezetni az Egyetemi Könyvtár.

KorTárs

Kőrösi Zoltán a-lapon

Ez elcsépelt kezdés lenne – gondoltam –, és kidobtam a lapot.

***

– Megvannak már a szövegek?
– Nem, a Kőrösi Zoli hozza. Még legalább két óra kell neki, mire ideér.
– Két óra? Mi a vihart csinál ez az ember? Komolyan mondom, katasztrófa, ami itt folyik, könyörgöm, ez mégiscsak a Magyar Rádió.

***

– Halló, Kőrösi Zoltánhoz van szerencsém?
– Csókolom, nem, a fia vagyok, Péter, délután tessék próbálkozni.
– Köszi, majd megpróbálom.

***

– Kőrösiéket is meghívtad?
– Basszus, még jó hogy mondod, tök kiment a fejemből.
***

– Te, milyen egy női mell?
– Mire gondolsz konkrétan?
– Konkrétan most arra.

***

Január 13. este 7 óra.   Pinceszín, Bp., IX., Mátyás u.7. A Mátyás Művelődési Művek író-olvasó találkozója Kőrösi Zoltánnal, a BUDAPEST, NŐVÁROS és  A HŰSÉGES FÉRFI – boldogságnovellák szerzőjével a Pesti Művészbarátok Köre és Kosztolányi Sziget Kulturális Egyesület szervezésében.  Közreműködik: Mezős Balázs előadóművész. Beszélgetőtársak Bánosi György és Payer Imre.”

„…a mi környékünkön még az idő is másképpen viselkedik, olykor összefolyik egy váratlan helyen, és sokáig megmarad…” (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros – Cirkuszpalota)

„A belépés díjtalan! A rendezvény A KÖNYV UTÓÉLETE program része”

***

A google sem a régi. Kőrösi Csoma Sándor helyett valami Zoltánt kidobott ki, egy másik irodalmi arcot. Legalább két perc volt, mire észrevettem, hogy hülyeséget olvasok.

***
Szép, szép, szép könyv. Áh, igazán nem szükséges pontokat használni, aranyom.

***

Tudod az a szép az írásban, hogy lehetőséged van meglátni benne az írót. Minden egyes szöveg, a vaskos kötetektől a röpke mondatfoszlányig mélyrehatóan analizálja a figyelmes befogadó előtt a művészt. Hisz az író is ember. Talán minden egyes szövegrésznél érdemes lenne feltüntetni az író nevét, hogy az emberek ne feledkezzenek el egy pillanatra sem róla. Figyelsz te rám, Zoli?

***

– Na, min mosolyogsz annyira? Beköszöntöttek a szerelmes évek?
– Áh, csak egy gólkirály középcsatáron. Képzeld, annyi fokhagymát evett, hogy senki nem akarta tőle elvenni a labdát.
– Mi van?
– Többet kéne olvasnod. Mondjuk Literát.

***

Télidő, hazafele didergő orrocskák a romkert mellett. Fázom.

***

– Siess, folytatódik!
– Mit néztek?
– Budapest, nőváros. Leülsz?

***
„A Magyar Íróválogatott tagjaként a sport és a kultúra együttes szeretetére ösztönzi olvasóit, ennek jegyében fogant blogírásai egy része is, mint például a „Piros-fehér kockás a szív”.”– Wikipédia

***

– Jé, Kőrösi Zoltán lett a dramaturg a Gárdonyi Színházban. Itt írja az újság, nézd csak.
– Rég voltunk, mit adnak?

***

Nem nagy cucc, én is éltem Lisszabonban, tapasztalat, új kultúra, meg minden, tudod, mint az a kortárs faszi.

***

– És mit hoztak még ma?
– Kaptunk egy új kötetet. Meggyvér. Franciára.

** *

Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.

***

Elnézést, hosszú ő-vel?

***

Kőrösi Zoltán? Sosem hallottam. Nem lehet, hogy Kőrösy Lászlót keresed?

KorTárs

A találkozó

Valódi őrültekháza volt a szállodában. Ekkora tömeget csak Függetlenség Napján látni, na meg Lincoln születésnapján.

– Értse meg, Mr. Mayhew! – sóhajtottam már sokadszorra, lassan, artikulálva, hogy végre felfogja – Hiába foglalta le a szobát, azt csak azután veheti át, amikor a személyzet elvégezte a feladatát. – láthatóan nem örült a hírnek. Rögtön elfehéredett, s az orra alatt motyogva arrébb vonszolta magát és a bőröndjét az oldalt álló barátnőjéhez.

– Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen, Richard? – hallottam a nő leminősítő megjegyzését, mielőtt magamra véve a kötelező mosolyt, teljes figyelmemet a következő vendégre fordítottam volna. Egy magas, kócos, csillagporos hajú fiatalember jött közelebb a pulthoz, olyan elvarázsolt képpel, mintha egy másik bolygóról tévedt volna ide. A zsabós ingből és a rikító színű nadrágjából ítélve inkább egy másik korból.

– Üdvözlöm, kisasszony! – hajolt közelebb a pult fölött. – Egy jó barátom meghívását elfogadva érkeztünk ide. – a mögötte álló lehetetlenül szőke lány előrelépett.

– Szóval nem óhajtanak szobát kivenni? – kérdeztem rá, mikor a férfi nem folytatta.

– Elbűvölő fogadó, de a találka után tovább is állnánk – tette hozzá egy bájos mosoly keretében.

– Hogyne – bólintottam készségesen. – Ez esetben foglaljanak helyet a váróban. Értesítem Önöket, amint megérkezett Mr. …

– Gaiman – újra bólintottam, jelezve, hogy értem, aztán elköszöntünk, és jött a következő vendég. És ez így ment egész nap. Sorjáztak a furábbnál furább alakok.

Volt itt egy perverz fickó, valami Alice. Folyton ott ült a váró foteljeiben, és az aznapi Times fölött a kisiskolás fiúkat bámulta, akik osztálykiránduláson voltak itt. Undorító alak. Ráadásul a homokvihar miatt még több ember zsúfolódott be a szálloda előcsarnokába, a klíma pedig még tegnap, a műszak végén bemondta az unalmast, így abban a szent pillanatban a poliészter egyenruha szaunává változott.

Egész nap egyetlen dolog motoszkált a fejemben, ami megmentett az unalomtól: miért zavar annyira ez a Gaiman név? Nem jöttem rá. Egészen addig, amíg be nem jelentkezett a 210-es szobába, kora délután. A fejem búbjáig elpirultam.

– Istenem! Mr. Gaiman. Neil Gaiman? Az író? – nem felelt, csak féloldalasan elmosolyodott, és elővette a papírjait, hogy igazolja magát. – Nagyon sajnálom, de mindig is rajongtam a könyveiért. És pont nincs nálam egy, hogy…

– Holnapig maradok, talán még lesz ideje hazamenni az egyik példányért. – azzal a kezembe nyomott egy papírt, teleírva nevekkel – Egy szívességet szeretnék kérni. Tudomásom szerint a barátaim már bejelentkeztek a szállodájukba. Értesítené őket, hogy megérkeztem, és hogy várom őket este nyolckor az étteremben? – miután biztosítottam róla, elindult a londinerrel a szobája felé, én pedig végigfutottam a kapott listát.

Richard Mayhew. Tristran Thorn. Kövér Charlie Nancy és Pók. Csernobog. Mr. Alice. Árnyék.

Egytől egyig ismerősek voltak mind, csak más-más világokból. És itt voltak egy karnyújtásnyira. A gyomrom furcsán bukfencezett és a légzés is nehezebben ment kissé. Szorongtam.

A fiút a szőke lánnyal a hallban értesítettem a fejleményekről, aztán a műszakom végén beültem gondolkodni a bárba. Kevin épp kihozta az italomat, amikor leült mellém egy két ajtós szekrény.

– Nem vagy kicsit fiatal az alkoholhoz? – szólított meg, hangjában könnyed iróniával. Belekortyoltam a koktélomba, mielőtt válaszoltam volna.

– Neked is szia, Árnyék! – láttam a kérdést a szemében. – Hallottam már rólad ezt-azt. Egyébként 23 évesen tudtommal már legális az alkoholfogyasztás. – már az ital felét megittam, mikor újból megszólalt.

– Boldogtalan vagy. – majdnem kiköptem az italomat, ahogy felhorkantottam. Ő közben rendelt egy kávét. Feketén, mint az éjszaka és édesen, mint a bűn.

– Ó ne, nem kértem pszichiátert a koktélomhoz.

– Tudod, hogy igazam van. – óvatosan kortyolt bele a gőzölgő, sötét folyadékba. Megvontam a vállam, Árnyék pedig kért nekem egy korsó mézsört. Arra sem emlékszem, mikor ittam meg annak a geil löttynek a maradékát.

– Persze, hogy igazad van. De csak annyira vagyok az, amennyire te is.

– Szimpatikus vagy neki. – nem kérdeztem, kiről beszél. Tudtam nagyon jól. – Ő tud segíteni.

– Jó ez a pia – forgattam meg az aranyszín, gyöngyöző korsót a kezemben. Kezdtem tényleg furcsán érezni magam, a szavak pedig csak úgy kibuggyantak belőlem. – Unatkozom. Unom a munkámat, az egyetemet, az életemet. Nem is tartozom ide. Sose tartoztam. – újabb korty. Egyik a másik után.

– Részt akarok venni valami őrültségben, veletek. Egy eszelős kalandban, ahol… – lenyeltem a mézsör maradékát – ahol… most mit vigyorogsz?

– Semmit. – végigsimított a borostáján, aztán rendelt nekem még egy kört – Én most leülök ahhoz az asztalhoz ott. Fogd az italod, és ha elég bátornak érzed magad, kövess! – hátratolta a székét, és elindult a terem másik végébe, ahol a legsötétebb sarokasztalnál egy sokatmondó félmosoly villant rám további tíz szempár társaságában. Mind hívogatóan nézett rám.

Kevin a kezembe nyomta a második és a harmadik korsó mézsört. Szapora szívveréssel és tétova léptekkel kiáltottam a távolodó Árnyék után.

– Hová megyünk? – hátra sem fordult, úgy válaszolt:

– Haza.

József Attila 2012

A boszorkány élettársa

Élt egyszer egy erdő közepén egy szegény ember, annak egy felesége, három gyermeke, volt családi háza, kertje, garázsa, dzsipje és egy kis fehér komondora. Egy nap, amikor letelt a munkaideje, beült a dzsipjébe és elhajtott. Míg ment, régi heavy metál slágereket hallgatott. Egyszer megállt tankolni, bement a shopba, hogy kifizesse.

– Helló – köszönt a szegény ember.

– Jó estét kívánok – köszönt a szőke, dúskeblű pénztáros. – Kettes kút?

– Igen, köszi.

– Más egyebet?

– Csak egy mosolyt – mondta a szegény ember és átnyújtotta a pénzt.

A pénztáros lány szótlanul átvette, mosolygott és egy csókolommal elköszönt. Messze, egészen a főút végén neon felirat hirdette: EZÜSTERDŐ.

Az Ezüsterdő, ahová a szegény ember betért, egy nonstop kocsma volt, tele öreg, züllött csavargóval. Egy sört és egy feles Várdát kért a lenőtt hajú, fáradt pultos lánytól, aki a kidobóval járt. Aztán cigit az egyik bőrdzsekis fickótól. Ahogy ott pöfékelnek, beszélgetnek, egyszer csak azt kérdezi a bőrdzsekis:

– Ne varrjam ki a karod?

Nagyot szívott a szegény ember a cigiből és nemet mondott.

Leült a motorosok közé. Ittak három éjjel, három nap, sírtak, vigadtak, sok pénzt vertek a zenegépbe. Mikor a harmadik estére alkonyult, kiment a szegény ember a kocsma elé. Látja, hogy az égen már ott van a telihold, és valami leereszkedik onnan a földre. Odament, hogy megnézze, mi lehet az.

– Gyere haza, édes gazdám – szólt a komondor.

– Nem megyek én – mondta a szegény ember.

– Márpedig én addig haza nem megyek, míg a karodon haza nem viszel.

A szegény ember visszament az Ezüsterdőbe, és a kutyát rátetováltatta a karjára. Olyan tintás volt, hogy semmi fájdalmat nem érzett. Aztán a dzsipjét elverte kártyán, babettára cserélte. Elvitte egy próbaútra.

Ment a szegény ember hetedhét országon át, elért a rézerdőhöz. A rézerdő szélén rézkút, a rézkút mellett rézházikó. A rézházikó rézszobakonyha, abban lakott a vasorrú bába kamasz fiával.

Bekopogott a szegény ember, szállást kért éjszakára.

– Adok én szállást szívesen, ha begyújtasz a kemencémbe – mondta a boszorkány. – De égnie kell három éjjel, három nap, különben jaj lesz neked!

A szegény ember hosszasan csiholta a gyenge tüzet, de végül csak belobbant és már nem reszketett a keze.

Másnap reggel a boszorkány kávéval ébresztette a szegény embert. Délelőtt elintézte a ház körüli teendőket, délben várta az ebéd, délután együtt tévéztek, iszogattak, kártyáztak, este bebújtak a dunna alá. Mikor a második estére alkonyult, elunta a szegény ember a tévét, kikapcsolta. Ahogy a képernyőben meglátja meztelen tükörképét, egyszer csak megelevenedik a tetoválás a karján.

– Gyere haza, édes gazdám!

– Nem megyek én, édes kutyám, még itt kell maradnom egy éjszakát.

Harmadnap, ahogy felkel, kimegy a fészerbe tűzifát vágni. De látja ám, hogy egy darab fa, annyi sincs benne. Jön a boszorkány nagy dérrel-dúrral:

– Emlékezz, hogyha kialszik a tűz, elevenen felfallak!

Mit lehetett mit tenni, a szegény ember tűzre dobta a babettáját. És azóta, ha a kutya megszólal, a tévét mindig felhangosítják.

József Attila 2012

Parallel

x, y  – Mese 1

Egy mesebeli kockán valahol a térben él
egy férfi- és egy nővonal, valahogy megpihen és révbe ér
a tett, egy testnek két élén,
valami parallelopipedon félén.

y, x – Mese 2

Párhuzamos életek, életrajzok
egy, már nem teljesen sík, papíron.
Ha két egyenes összefut, akkor vagy kitérnek,
vagy hajlandóak görbülni, engedni a gravitáció vonzásának.

x/y – Paradoxon 1

Hogyan lehet ferde az (egyik?) egyenes?
Így a párhuzamos nem „rendes”,
hiszen „találkozik a párhuzam, ha a végtelenbe kiér.”

y/x – Paradoxon 2

Ezt látja az Egyik, de inkább kitér
a megmért irányból,
ó, miért oly nagyképű, hogy fittyet hány a matematikára?

xy – Válasz 1

Olyan csodás a parallel, ha kötött,
ha a Másik horizontjára költözött.

yx – Válasz 2

És együtt futnak nagy svunggal,
és egyesülnek az abszolútummal.

József Attila 2012

Virágkaróval jöttél

Vékony alakot látok, a leírások és képek alapján alacsony, még 160 centi sincsen. Feltűnően nagy a feje, homloka. Tipikus Kos fej. Néz a nagy, szomorú, sötét szemével. Bajusza védtelenül kókad az álla irányába. Mégis, mennyivel magasabb nálam, nálunk.

JA, emlékszem rád.

Eljöttél alig több mint három lassú évtizedre, Budapestre, ahol a napok gyorsan teltek, az éjszakák pedig beleharaptak fekete szuvas fogaikkal a külvárosok házaiba, mohó harapásuktól piszkosodtak arrafelé a falak. Lerakódott rájuk az éjszaka. Éjszakás lett a ház, a gyárépület, és éjszakás lett néhány ember is, akiket talán ma cigányokként ismerünk.

Virágkaróval jöttél, mert szeretted volna leszúrni, megszúrni a föld méhét, hogy kibuggyanó havi vérzésével nem törődve megtermékenyítsd az anyaföldet, hogy szüljön virágokat. Koraszülött szóvirágokat és túlhordott, édes mézelő virágot, gyógyító növényeket és burjánzó gaz alól kibukkanó, bódító gyógyvirágot.

JA, jó lett volna.

A gátak azonban nemcsak a zúgó vizeket állítják meg, hanem a tehetség folyamát is. Gátak közé születtél, és csak remélhetted, hogy kigátul a világ. Apád nemcsak szappant, merész terveket is főzött új receptúra szerint:

Végy egy marék lelkesedést, két evőkanál fanatizmust, keverd össze kevés lelkiismeretlenséggel és már tálalható is Amerika. Családtagokat mellőzzük, mert túlságosan megterhelné a gyomrot.

Te másfajta receptúra szerinti gyógymódot ízlelhettél, hogy szembesülj azzal, hogy minden, amiben hiszel ködkép, vattacukor, papírforgó, még a legbiztosabbnak hitt én-tudatod is romba dönthető. Ne szépítsük, az öcsödi beszédtől bepistultál, te hunok druszája.

JA, tollas volt a kezed.

Tollas, libatollas, de a késői gágogást a kuvik huhogása nyomta el. A kezed tollas maradt, de ez már másféle toll, és a szépség nevében gyűjtöttél alamizsnát, hogy a két nyílt szótagos tendencia atyja kitagadjon, mert csak a kezed volt tollas, de a szíved tiszta, és az élet pofonaihoz mindig odatartottad az arcod, nem te kiáltottál, te csak csendben egyre keményedő gyomorral tűrtél, a fájdalom szülte verítékcsöppekbe mártottad tolladat, hogy leírd, milyen jó dolga van Attilának.  Öt forintért kuglert vettél, az álmában csöngető villamost szépen betakartad, és sebeidet akkor még nem vakartad.

JA és a nők, akik nem tudják, mit akarnak, de azt rögtön.

Akik nem értették, hogy nagyon fáj a mellkasodban az a kis izomköteg, teregettek, terelgettek, megromlott a drága mártás, elhervadt a gyönyörű flóra, aki pedig szeretett, és elszántan szánt téged, és lázban égve rágta veled a kenyérvéget, az nem lett áhított ihleted. Mint kihajított kölyökkutya, lihegve csaholtál a szeretetért az utolsó vinnyig. Hit nélkül hittél a hitetlenségben, és köptél a tenyeredbe, mielőtt kezedbe vetted a vörös nyelű favágó szekercét, míg eszmélve nem hajítottad a fák közé, és találtad magad ismét a város peremén.

JA, az a fránya perem.

Vagy inkább határvonal. Ahol, mint az artistának kell megtartani magad, hisz ha ottmaradsz, azon a vékony kötélen, a tiéd lesz a taps, a siker és a konfetti, de ha nem vigyázol átbillensz a  határvonalon, és a szédítő mélységbe zuhansz, talán büszkén hajolsz meg az ujjongó nézők előtt, talán eltűnsz hirtelen, és nem maradnak utánad mint kifordult tejfogak.

Maradj még, a vonat megvár. Hogyan tartóztassalak? Kinyitom egy verseskönyvedet.

JA, amíg olvasunk, velünk maradsz.