Category Archives: Nyelvi fordulat

Nyelvi fordulat

Barát (Uemura Shouen)

Nincsenek barátaim, eddig sem voltak. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit jelent az, barátság.

Már nagyon régóta (magam sem tudom mióta, de hosszú ideje már), a magány érzése elválaszthatatlan részévé vált az életemnek.

Mostanában egyre kevesebb nő választja hivatásul a rajzolást, ha akad is néhány, sokkal fiatalabbak tőlem és nem tudok beszélgetni velük. Férfiakkal inkább csak összejöveteleken társalogtam, viszont soha nem éreztem késztetést arra, hogy bármelyikükkel is komolyabb kapcsolatot alakítsak ki.

Ezért jutottam el végül arra a pontra, hogy egyes-egyedül mélyültem el az alkotásban.

Magányomat mégis valamelyest feloldandó, figyelmem középpontjába kerültek az olyan nők, akiknek semmi közük nem volt a rajzoláshoz; így ismerkedtem meg többek között költőnőkkel is.

A barátnőim, mind idősebbek, de remekül tartják magukat; régi történetek, japán mesék szereplői, illetve történelemi személyiségek.

Onono Komachi, Seishou Nagon, Murasaki Shikibu, Kiyuu, Saisho Atsuko – s rajtuk kívül sokan mások. Youkihi, Seitaigou… végtelen sokan.

Lelki társak ők, akik bármi is történik, sohasem hagynak el.

Amikor látni szeretném a barátaimat, akkor fogom magam és bemegyek a műterembe, majd szembeülök velük.

Ők nem szólnak.

Én sem szólok.

Szavak nélkül is megértjük egymást.

S így veszem magam körbe szórakoztató barátokkal.

Azt hiszem, a barátság mégsem annyira távoli, megfoghatatlan dolog, mint amilyennek hittem.


Uemura Shouen-t (上村 松園; valódi neve: Uemura Tsune) a Japán festészet egyik legkiemelkedőbb alkotójaként tartjuk számon, gyönyörű – un. bijinga stílusban festett – nőalakjai tették híressé. Uemura Shouen 1875-ben született Kiotóban, egy teakereskedő második leányaként. Már gyerekkorában kitűnt rajzolási tehetségével a többiek közül, különösen az emberábrázolásban volt nagyon ügyes, így később beiratkozhatott a Kiotóban működő Festészeti Iskolába, ahol a híres kínai tájképfestő, Suzuki Shounen keze alatt tanulhatott. Tanára annyira el volt bűvölve tanítványa tehetségétől, hogy neki adta saját álnevének első írásjegyét (ezért is hasonlít kettejük neve egymásra). Shouen számos díjat nyert még életében és különösen nagy hírnevet szerzett számára, mikor egyik kiállításán megjelent Arthur, Connaught hercege és megvetette egyik festményét. A szép nőalakokon kívül kedvelt témája volt még a Noh színház, illetve festett még történelmi témájú képeket is. Shouen munkái eddig már kétszer szerepeltek Japán bélyegeken.

Nyelvi fordulat

Házikó (orosz népmese)

Állt a mező közepén egy házikó. A közelében szaladgált az incifinci egérke. Mikor megpillantotta a házikót, megtorpant, és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?- Senki sem válaszolt. Az egérke bement a házikóba és úgy döntött, itt fog élni.

Arra ugrált a brekegő béka és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik a házikóban?

– Én, az incifinci kisegér! És te ki vagy?

– A brekegő béka.

– Gyere és lakj velem!

A békácska bement a házikóba, és attól fogva kettecskén éltek. Nem sokkal azután arra járt a nyuszimuszi. Megtorpant és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakhat benne?

– Én, az incifinci kisegér!

– És én, a brekegő békácska! Gyere, és lakj velünk!

És bizony a nyulacska betért a házba. Ezután már hárman éltek.

Arrafelé somfordált a róka koma. Megkocogtatta az ablakot, és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?

– Én, az incifinci egérke!

– Én, a brekegő békácska!

– És én, a nyuszimuszi!

– És te ki vagy?

– Én a róka koma. Gyere és lakj velünk!

A róka bemászott az ablakon. Ezentúl már négyesben laktak a házikóban. Arra járt a farkas koma. Bekukucskált az ajtón és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakhat ebben a házikóban?

– Én, az incifinci kisegér!

– Én, a brekegő békácska!

– Én, a nyuszimuszi!

– És én, a róka koma! És te ki vagy?

– Én a farkas koma.

– Gyere, lakj eztán velünk!

Azzal a farkas beoldalgott a házikóba. Most már öten éltek együtt. Éltek, éldegéltek, közben énekelgettek.

Hirtelen felbukkant a mackó. Látta a maci a házikót, hallotta bentről a dalocskát, és teli torokból kiabálni kezdett:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?

– Én, az incifinci kisegér!

– Én, a brekegő békácska!

– Én, a nyuszimuszi!

– Én, a róka koma!

– És én, a farkas koma! Te meg ki vagy?

– Én a mackó vagyok.

– Gyere hát, és lakj velünk!

Indult a medve, mászott, furakodott, tolakodott, de nem tudott bejutni a házikóba. Így szólt:

– Azt hiszem, én szívesebben laknék a tetőn!

– Hiszen akkor összezúzol minket!

– Nem, dehogy zúzlak!

– No, akkor csak mássz!

Felmászott hát a mackó a tetőre, de éppen csak leült, és – Bumm! – összedőlt alatta a házikó. Repedt, repedt a házikó, az oldalára dőlt, és mindent maga alá temetett. Alig-alig sikerült kiugrania belőle az incifinci kisegérnek, a brekegő békácskának, a nyuszimuszinak, a róka komának és a farkas komának. Szerencsére mindegyikük épségben maradt.

Elkezdték összehordani a megmaradt rönköket, deszkákat, hogy új házikót építhessenek.

Sokkal jobbat, mint amilyen a régi volt!


Az orosz népmese sajátos. Formájában és szerkezetében is eltér az európai és más népek népmeséitől. A belorusszal és az ukránnal ugyan mutat némi hasonlóságot, főleg témában és helyszínben, továbbá más északi népek meséivel szimbólumaiban és hőseiben (például harang, vagy medve). Szerkezetére a keretesség jellemző. Bevett kezdőformulája a „жил-был” (zsil-bil, magyarul körülbelül az „egyszer volt, hol nem volt”-nak felel meg), ez a forma idegen a szláv nyelvek szóalkotási formájától, inkább az Oroszországban és környékén élő finnugor népek mesekezdésihez hasonlít.

Ebben a mesében (Házikó) a medve, lassú mozgású és felfogású, nem túl eszes állatként jelenik meg. Ez azért különös, mert az orosz, finn, észt, karjalai, stb. népek meséiben a medve általában bölcs, fejedelmi állat, az erdő királya. Nagyon érdekes ebben a mesében tehát a medve ábrázolása. A medvének, mint az erdő bölcs uralkodójának sok elnevezése van az orosz nyelvben, ennek oka az, hogy az északi népek gyakran nem szólítják nevén ezt az állatot, mert tartanak tőle; „apónak”, „bátyuskának” nevezik.

Az orosz népmese általában sötét, havas tájakon játszódik, ami nem meglepő, hiszen a népmesék mindig az adott hely jellegzetességeiből építik fel világukat. Jellemző az erdőábrázolás; sűrű, sötét és könnyű benne nagyon eltévedni.

Ezt a mesét valószínűleg a gyerekek memóriájának fejlesztésére találták ki. Az ismétlődő nevek, mondatformulák fejlesztik a gondolkodást, tehát praktikusak, és a szülőnek sem kell annyit vesződni a mesetanulással.

Nyelvi fordulat

Limerikek (Edward Lear)

Reimsben éldegél ama öregember,
Ki rossz álmok miatt elaludni nem mer.
Hogy ne aludjon este el,
Etetik őt sütivel,
Mi szórakozatja a reimsi öregembert.

Volt egy öreg fickó, a Nílus partján élt,
körmét fűrésszel reszelgetni nem félt.
Levágta az ujját
Mi ellen nem ágált, csak e szavakkal élt:
Így járhat, ki könnyen kézbe kap fűrésznyélt.

Volt egy férfi, ki délről érkezett
Mértéktelenül falt, nem pedig étkezett.
Ám halat zabált egyszer,
Mit rágatlanul nyelt el.
Meg is fúlt a férfi, ki délről érkezett.

Egy férfiú, vad sziklákon állva,
Feleségét egy dobozba bezárta.
„Engedj ki!” – szólt a nő.
„Nem lehet.” – erre ő.
„Itt éled le életed, a dobozba zárva.”

A legkisebb férfi, ki valaha született,
egészen biztosan lenghorni lehetett.
Gyors véget ért szegény,
a lenghorni legény,
kit egy kiskutya elkapott s megevett.

Egy idősödő hágai úrnak
elvei szörnyen ködbe borultak.
Légballonba szállva
A holdat vigyázta,
a szegény becsapott hágai úr.

Volt egy öreg spanyol, kit elért az ártalom
Gyűlöletes volt neki a baj, a fájdalom.
Csak üldögélt egy széken,
lábai az égben,
jaj, hogy ez a spanyol milyen túlérzékeny.

Egy burtoni alak, amikor válaszolt,
inkább bizonytalan, mint határozott volt.
Ha kérdezték, hogy s mint?
Felelte: Hol bent, hol kint.
Aggasztó burtoni alak, ha válaszol…

Egy hatalmas szakállú öregúr: – „Kérem,” –
így szólt – „bekövetkezett, amitől féltem.
Két bagoly, egy tyúkkal,
négy pacsirta, hattyúkkal,
úgy ül szakállamon, mint valami fészken.”

Egy dombon láttam ama öregembert,
ki nyugalmat és csendet, soha, sehol nem nyert.
Föl és le szaladgált egyre,
S ezt női köntösben tette.
Mi igen felékesítette a hegyi öregembert.

Madarak szálltak egy fiatal nőre,
kikötődött ettől csodás főkötője.
Így kiáltott: – „Én ugyan nem bánom,
ha az összes madár ezen a világon,
mind reászáll az én főkötőmre.”

Egy idősödő férfi, ki Chiléből érkezett
Bolondul és nagyon csúnyán viselkedett.
A lépcsőn ülve gondolkozott,
Almát s körtét falatozott.
Ó, a meggondolatlan, ki Chiléből érkezett.

Volt egy fickó, Abruzziában éldegélt,
Olyan vak volt, nem látta a lábfejét.
Szóltak hozzá: – „Ez a lábad.”
Így felelt: – „Csak kitaláltad.”
Kétkedő fickó, ki Abruzziában éldegélt.


Edward Lear 1812-ben született Ann és Jeremiah Lear huszonegyedik gyermekeként. Nővére – akit szintén Ann-nak hívtak – nevelte fel és gondoskodott róla nagy-nagy szeretettel. Mondják, hogy egészen a haláláig anyáskodott felette, pedig akkor már Edward is 50 éves volt. Edward Lear egészen kicsi (6 éves) korától epilepsziában szenvedett, ezért sokáig magányra volt kárhoztatva, mert akkoriban ezt a betegséget „ördöginek” tartották. Lear nem tudott megélni költészetből, így, hogy megkeresse „mindennapi kenyerét és sajtját” illusztrátorként dolgozott. Nagyon szerette a madarakat, így főleg ornitológusok számára készülő könyveket illusztrált.  Olyan jól rajzolt, hogy Victoria királynőnek is adhatott egyszer-kétszer rajzórát. Mégis inkább irodalmi munkássága tette őt feledhetetlenné, 1846-ban adták ki Book of Nonsense című (Képtelenségek könyve) kötetét, amiben számtalan szórakoztató limerik és gyerekdal volt. Mai napig a limerik koronázatlan királyaként tartjuk számon.