Category Archives: 2012 Tavasz

Örkény 2012

Kudarc

A Magyar Értelmező Kéziszótár elhatározta, hogy jövőre egyetemre fog járni.

A felvételi során rajtakapták, hogy puskázott a Magyar Értelmező Kéziszótárból. Jelentkezését semmisnek nyilvánították.

A Magyar Értelmező Kéziszótár megszégyenülve és bánatosan, szinte remeteként élte le további életét a Megyei Könyvtárban.

Örkény 2012

Tanulságos eset

Balogh Dzsenifer Wanessza (anyakönyvezve: Vanessa), a Lápújvárosi Örkény István Gimnázium 9/C osztályos tanulója, tegnap délután, mikor hazaindult az iskolából, ismerősei szerint még normálisan viselkedett. Barátnőitől „puszcsika csajszicskáim” köszönési formulával búcsúzott, amely teljességgel adekvát volt. Hazafelé menet vásárolt a Baracskai utcai Százforintosban egy rózsaszín masnit – most szerdáig akciósak a füstölőtartók, valamint a Mika moldovai kakaós ízű táblák –, majd megérkezett állandó lakcímére, ahol szüleivel élt.

Evett, majd felment a szobájába, hogy szokása szerint cseteléssel ápolja emberi kapcsolatait.

Nem törődött az ilyenkor szokásos módon, először a végtagjaiban, majd egész testében jelentkező zsibbadással és diszkomfort érzéssel, belemerült a virtuális kommunikációba.

Fél hat körül észlelte, amikor Nokia Zerus 111 márkájú mobiljának 5.1 megapixeles kamerájával új pózolós, csücsörítős és tükrös képeket akart készíteni magáról, hogy nincs mivel csücsörítenie.

A lápújvárosi tinédzser egy másfél méteres, 52 és fél kilós, élő Hello Kittyvé alakult át, viszonylag gyorsan és fájdalommentesen. Wanessza a konyhába sietett, ahol édesanyja, Baloghné Sós Éva figyelmét dörgölőzéssel hívta fel magára, aki azonnal értesítette a mentőket és a tévéstábokat.

A Virág György Városi Kórházban még tegnap este szájnyílást operáltak rá, és mivel közlendői kimerülnek főleg nyávogásban és dorombolásban, egyelőre valószínűleg felmentetik a tanórák látogatása alól.

Wanessza, akit még az éjszaka folyamán hazaengedtek, elégedetten nézegette magát a tükörben, és a családja is azt nyilatkozta, hogy nagyon cukinak tartják lányuk új küllemét.

Dr. Száva Géza, aki a hasonló esetek specialistája, bár eddig csak Donald kacsává, Radírpókká és Vukká alakult páciensei voltak, attól tart, hogy a folyamat nehezen visszafordítható.

A fogyasztóvédelmi felügyelőség közleményében felhívta a figyelmet arra, hogy a bajt a Hello Kittys rózsaszín masni okozhatta, amelynek hamis volt a márkajelzése, ezért nem minősült a  Hello Kitty termékeket gyártó Sanrio vállalat hivatalos, jogtiszta termékének.

Legyen ez intő példa mindnyájunk számára.

Örkény 2012

Feladat

Az irodájában ült napi nyolc óra hosszat, illetve nyolc és felet, ha
beleszámítjuk az ebédidőt is.
Mindössze kétfélét kérdeztek tőle.
– Kérem szépen Szerkesztő Úr, mit írjak holnapra?
– Az első emeleten, a főlépcsővel szemben.
Ez volt az egyik. Volt még egy.
– Megírhatom ezt a cikket az Amúgyba?
– Első emelet, a főlépcsőtől balra.
Kétségtelenül egyhangú foglalkozás. Ő azonban elég jól bírta, nem fásult
bele, idegrendszere sem sínylette meg. Tizenhat éves működése alatt egyetlen
rendellenes eset történt vele.
– Mit írjak holnapra? – érdeklődött egy esőkabátos hölgy.
Ő homlokát ráncolva tűnődött, aztán így szólt:
– Egy Örkény-egyperces jó lesz!
A hölgy panaszt emelt, de végül meg kellett írnia. Tényleg, nem olyan nagy eset.

Nyelvi fordulat

Barát (Uemura Shouen)

Nincsenek barátaim, eddig sem voltak. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit jelent az, barátság.

Már nagyon régóta (magam sem tudom mióta, de hosszú ideje már), a magány érzése elválaszthatatlan részévé vált az életemnek.

Mostanában egyre kevesebb nő választja hivatásul a rajzolást, ha akad is néhány, sokkal fiatalabbak tőlem és nem tudok beszélgetni velük. Férfiakkal inkább csak összejöveteleken társalogtam, viszont soha nem éreztem késztetést arra, hogy bármelyikükkel is komolyabb kapcsolatot alakítsak ki.

Ezért jutottam el végül arra a pontra, hogy egyes-egyedül mélyültem el az alkotásban.

Magányomat mégis valamelyest feloldandó, figyelmem középpontjába kerültek az olyan nők, akiknek semmi közük nem volt a rajzoláshoz; így ismerkedtem meg többek között költőnőkkel is.

A barátnőim, mind idősebbek, de remekül tartják magukat; régi történetek, japán mesék szereplői, illetve történelemi személyiségek.

Onono Komachi, Seishou Nagon, Murasaki Shikibu, Kiyuu, Saisho Atsuko – s rajtuk kívül sokan mások. Youkihi, Seitaigou… végtelen sokan.

Lelki társak ők, akik bármi is történik, sohasem hagynak el.

Amikor látni szeretném a barátaimat, akkor fogom magam és bemegyek a műterembe, majd szembeülök velük.

Ők nem szólnak.

Én sem szólok.

Szavak nélkül is megértjük egymást.

S így veszem magam körbe szórakoztató barátokkal.

Azt hiszem, a barátság mégsem annyira távoli, megfoghatatlan dolog, mint amilyennek hittem.


Uemura Shouen-t (上村 松園; valódi neve: Uemura Tsune) a Japán festészet egyik legkiemelkedőbb alkotójaként tartjuk számon, gyönyörű – un. bijinga stílusban festett – nőalakjai tették híressé. Uemura Shouen 1875-ben született Kiotóban, egy teakereskedő második leányaként. Már gyerekkorában kitűnt rajzolási tehetségével a többiek közül, különösen az emberábrázolásban volt nagyon ügyes, így később beiratkozhatott a Kiotóban működő Festészeti Iskolába, ahol a híres kínai tájképfestő, Suzuki Shounen keze alatt tanulhatott. Tanára annyira el volt bűvölve tanítványa tehetségétől, hogy neki adta saját álnevének első írásjegyét (ezért is hasonlít kettejük neve egymásra). Shouen számos díjat nyert még életében és különösen nagy hírnevet szerzett számára, mikor egyik kiállításán megjelent Arthur, Connaught hercege és megvetette egyik festményét. A szép nőalakokon kívül kedvelt témája volt még a Noh színház, illetve festett még történelmi témájú képeket is. Shouen munkái eddig már kétszer szerepeltek Japán bélyegeken.

Nyelvi fordulat

Házikó (orosz népmese)

Állt a mező közepén egy házikó. A közelében szaladgált az incifinci egérke. Mikor megpillantotta a házikót, megtorpant, és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?- Senki sem válaszolt. Az egérke bement a házikóba és úgy döntött, itt fog élni.

Arra ugrált a brekegő béka és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik a házikóban?

– Én, az incifinci kisegér! És te ki vagy?

– A brekegő béka.

– Gyere és lakj velem!

A békácska bement a házikóba, és attól fogva kettecskén éltek. Nem sokkal azután arra járt a nyuszimuszi. Megtorpant és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakhat benne?

– Én, az incifinci kisegér!

– És én, a brekegő békácska! Gyere, és lakj velünk!

És bizony a nyulacska betért a házba. Ezután már hárman éltek.

Arrafelé somfordált a róka koma. Megkocogtatta az ablakot, és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?

– Én, az incifinci egérke!

– Én, a brekegő békácska!

– És én, a nyuszimuszi!

– És te ki vagy?

– Én a róka koma. Gyere és lakj velünk!

A róka bemászott az ablakon. Ezentúl már négyesben laktak a házikóban. Arra járt a farkas koma. Bekukucskált az ajtón és azt kérdezte:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakhat ebben a házikóban?

– Én, az incifinci kisegér!

– Én, a brekegő békácska!

– Én, a nyuszimuszi!

– És én, a róka koma! És te ki vagy?

– Én a farkas koma.

– Gyere, lakj eztán velünk!

Azzal a farkas beoldalgott a házikóba. Most már öten éltek együtt. Éltek, éldegéltek, közben énekelgettek.

Hirtelen felbukkant a mackó. Látta a maci a házikót, hallotta bentről a dalocskát, és teli torokból kiabálni kezdett:

– Házacska, házikó! Vajon ki lakik benne?

– Én, az incifinci kisegér!

– Én, a brekegő békácska!

– Én, a nyuszimuszi!

– Én, a róka koma!

– És én, a farkas koma! Te meg ki vagy?

– Én a mackó vagyok.

– Gyere hát, és lakj velünk!

Indult a medve, mászott, furakodott, tolakodott, de nem tudott bejutni a házikóba. Így szólt:

– Azt hiszem, én szívesebben laknék a tetőn!

– Hiszen akkor összezúzol minket!

– Nem, dehogy zúzlak!

– No, akkor csak mássz!

Felmászott hát a mackó a tetőre, de éppen csak leült, és – Bumm! – összedőlt alatta a házikó. Repedt, repedt a házikó, az oldalára dőlt, és mindent maga alá temetett. Alig-alig sikerült kiugrania belőle az incifinci kisegérnek, a brekegő békácskának, a nyuszimuszinak, a róka komának és a farkas komának. Szerencsére mindegyikük épségben maradt.

Elkezdték összehordani a megmaradt rönköket, deszkákat, hogy új házikót építhessenek.

Sokkal jobbat, mint amilyen a régi volt!


Az orosz népmese sajátos. Formájában és szerkezetében is eltér az európai és más népek népmeséitől. A belorusszal és az ukránnal ugyan mutat némi hasonlóságot, főleg témában és helyszínben, továbbá más északi népek meséivel szimbólumaiban és hőseiben (például harang, vagy medve). Szerkezetére a keretesség jellemző. Bevett kezdőformulája a „жил-был” (zsil-bil, magyarul körülbelül az „egyszer volt, hol nem volt”-nak felel meg), ez a forma idegen a szláv nyelvek szóalkotási formájától, inkább az Oroszországban és környékén élő finnugor népek mesekezdésihez hasonlít.

Ebben a mesében (Házikó) a medve, lassú mozgású és felfogású, nem túl eszes állatként jelenik meg. Ez azért különös, mert az orosz, finn, észt, karjalai, stb. népek meséiben a medve általában bölcs, fejedelmi állat, az erdő királya. Nagyon érdekes ebben a mesében tehát a medve ábrázolása. A medvének, mint az erdő bölcs uralkodójának sok elnevezése van az orosz nyelvben, ennek oka az, hogy az északi népek gyakran nem szólítják nevén ezt az állatot, mert tartanak tőle; „apónak”, „bátyuskának” nevezik.

Az orosz népmese általában sötét, havas tájakon játszódik, ami nem meglepő, hiszen a népmesék mindig az adott hely jellegzetességeiből építik fel világukat. Jellemző az erdőábrázolás; sűrű, sötét és könnyű benne nagyon eltévedni.

Ezt a mesét valószínűleg a gyerekek memóriájának fejlesztésére találták ki. Az ismétlődő nevek, mondatformulák fejlesztik a gondolkodást, tehát praktikusak, és a szülőnek sem kell annyit vesződni a mesetanulással.

Nyelvi fordulat

Limerikek (Edward Lear)

Reimsben éldegél ama öregember,
Ki rossz álmok miatt elaludni nem mer.
Hogy ne aludjon este el,
Etetik őt sütivel,
Mi szórakozatja a reimsi öregembert.

Volt egy öreg fickó, a Nílus partján élt,
körmét fűrésszel reszelgetni nem félt.
Levágta az ujját
Mi ellen nem ágált, csak e szavakkal élt:
Így járhat, ki könnyen kézbe kap fűrésznyélt.

Volt egy férfi, ki délről érkezett
Mértéktelenül falt, nem pedig étkezett.
Ám halat zabált egyszer,
Mit rágatlanul nyelt el.
Meg is fúlt a férfi, ki délről érkezett.

Egy férfiú, vad sziklákon állva,
Feleségét egy dobozba bezárta.
„Engedj ki!” – szólt a nő.
„Nem lehet.” – erre ő.
„Itt éled le életed, a dobozba zárva.”

A legkisebb férfi, ki valaha született,
egészen biztosan lenghorni lehetett.
Gyors véget ért szegény,
a lenghorni legény,
kit egy kiskutya elkapott s megevett.

Egy idősödő hágai úrnak
elvei szörnyen ködbe borultak.
Légballonba szállva
A holdat vigyázta,
a szegény becsapott hágai úr.

Volt egy öreg spanyol, kit elért az ártalom
Gyűlöletes volt neki a baj, a fájdalom.
Csak üldögélt egy széken,
lábai az égben,
jaj, hogy ez a spanyol milyen túlérzékeny.

Egy burtoni alak, amikor válaszolt,
inkább bizonytalan, mint határozott volt.
Ha kérdezték, hogy s mint?
Felelte: Hol bent, hol kint.
Aggasztó burtoni alak, ha válaszol…

Egy hatalmas szakállú öregúr: – „Kérem,” –
így szólt – „bekövetkezett, amitől féltem.
Két bagoly, egy tyúkkal,
négy pacsirta, hattyúkkal,
úgy ül szakállamon, mint valami fészken.”

Egy dombon láttam ama öregembert,
ki nyugalmat és csendet, soha, sehol nem nyert.
Föl és le szaladgált egyre,
S ezt női köntösben tette.
Mi igen felékesítette a hegyi öregembert.

Madarak szálltak egy fiatal nőre,
kikötődött ettől csodás főkötője.
Így kiáltott: – „Én ugyan nem bánom,
ha az összes madár ezen a világon,
mind reászáll az én főkötőmre.”

Egy idősödő férfi, ki Chiléből érkezett
Bolondul és nagyon csúnyán viselkedett.
A lépcsőn ülve gondolkozott,
Almát s körtét falatozott.
Ó, a meggondolatlan, ki Chiléből érkezett.

Volt egy fickó, Abruzziában éldegélt,
Olyan vak volt, nem látta a lábfejét.
Szóltak hozzá: – „Ez a lábad.”
Így felelt: – „Csak kitaláltad.”
Kétkedő fickó, ki Abruzziában éldegélt.


Edward Lear 1812-ben született Ann és Jeremiah Lear huszonegyedik gyermekeként. Nővére – akit szintén Ann-nak hívtak – nevelte fel és gondoskodott róla nagy-nagy szeretettel. Mondják, hogy egészen a haláláig anyáskodott felette, pedig akkor már Edward is 50 éves volt. Edward Lear egészen kicsi (6 éves) korától epilepsziában szenvedett, ezért sokáig magányra volt kárhoztatva, mert akkoriban ezt a betegséget „ördöginek” tartották. Lear nem tudott megélni költészetből, így, hogy megkeresse „mindennapi kenyerét és sajtját” illusztrátorként dolgozott. Nagyon szerette a madarakat, így főleg ornitológusok számára készülő könyveket illusztrált.  Olyan jól rajzolt, hogy Victoria királynőnek is adhatott egyszer-kétszer rajzórát. Mégis inkább irodalmi munkássága tette őt feledhetetlenné, 1846-ban adták ki Book of Nonsense című (Képtelenségek könyve) kötetét, amiben számtalan szórakoztató limerik és gyerekdal volt. Mai napig a limerik koronázatlan királyaként tartjuk számon.

Pennázó

Egy elképzelt történet kezdete

A templom mögötti árnyék önkívületében gömbölyded békák bugyognak a földből. A tornác alatt egy marék bogár a délután. Kertünk alól tiszta szőrű állat – sétál fel az éjszaka, apró levelek árnyékai: hangyák rohannak fel lábain. Tekintetével kergeti az aranyló fényeket a fák, vagy kémények hegyére. A szerszámok nehéz fejükkel láthatatlan drót kerítésnek dőlnek. Fekete kontúrjaik lefolytak a fákról, végleg összefolyva. Mire kiléptem az ajtón, egy égbolt madár volt a horizont, pislogó szemekkel tele. Lomhán testesül az éjszaka, zsíros hajába ragadva állóképek a gondolatok, amiket csak gyerekek éreznek, paplan alól.

Pennázó

A sivatag vadászai

A kezdet magánya melegedik a végzet fényénél.

Egy angyal a sivatag szélén egy döglött ló fölött guggol. A halott állat nyitott szemeit fekete legyek dongják. Az angyal izmos, nagydarab férfi. Fehér szárnyait egészen összemocskolta már a vér, ahogy a tetemben turkál. Hatalmas a seb lovon, szinte már ajtó.

Nagy nehezen megtalálja az állat szívét és kiemeli: fából készült madáretető. Ahogy a kezében forgatja, apró madarak röppennek elő a házikóból, és messzire szállnak az égen.

– Várjatok meg! – kurjant utánuk. – Elfáradtam. A vér elnehezíti szárnyaimat, csak lépésben tudok haladni.

De a madárraj már messze jár.

Reszket a csend a sivatag szélén. Árkokban fiatal fiúk várják a madarak érkezését. A kezükben puska, tekintetük az égre irányítva. Amikor aztán megjelennek az égen a madarak, kezdetét veszi a vadászat. Éles dörrenések rázzák a világot.

– Mennyi, mennyi nászajándék! – ujjonganak a fiúk, amikor zsákba gyűjtik a sok-sok tetemet. Majd tábort ütnek, és el is fogyasztanak néhány zsákmányállatot a táncoló tűz mellett ülve.

Hosszú hónapok óta tart a vadászat. Hogy izgulhatnak már értük az otthoniak. A fiúk lefekvéshez készülődnek, vacognak az éjszakától. A fejük alá tett magazinokból aprócska meztelen nők másznak elő, és hozzájuk bújnak, hogy felmelegítsék őket. Mellbimbójukat vacogó ajkaik közé dugják. Csókot lehelnek homlokukra, felfedezik testüket. Így vészelik át a magányos fiúk a hosszú éjszakát, hogy aztán reggel végre elinduljanak haza.

A koponyacsontok összenéznek. Az emlékek érintkezésénél keletkező résekbe törött tükörszilánkok fészkelik be magukat. A fiúk álmukban ajtókat látnak, de hiába is próbálnak bejutni rajtuk, meggyulladnak a kilincsek. A felcsapó lángok leperzselik kezükről az aprócska szőrszálakat.

Felvirrad a nap. A horizont vonalán egyensúlyozó fény kimossa a testekből a sóhajtásokat.

Egy szomjan halt angyal fekszik a sivatagban. A döglött ló hátára ülve halt meg, úgy fest, mint aki az évszázadokon keresztül próbált utazni.

A sivatag szélén férfiakat alkot egy fiatal boszorkány. Megformálja a homokot, és felsorakoznak a homokemberek.

– Majd elfelejtettem a heréiteket – így kuncog a boszorkány.

Ekkor két hatalmas kősziklát köt a nyakukba, majd útjukra engedi az immár kész embereket. Azok pedig menetelnek a sivatagban, de a szikláik lépésről lépésre egyre nehezebbek, meg kell állniuk pihenni, ha folytatni akarják az utat. A sivatag tündérei pedig így kacagnak a férfiakon: – Ti csak a heréitekre tudtok gondolni, mi? Folyton csak a tökeitekre!

A fiúk pedig hazafelé tartanak. Maguk után húzzák a madarakkal teli zsákot. Hosszú vércsíkot hagynak maguk után.

– A sivatagban boszorkányok és tündérek laknak – mondta az anyjuk, amikor útnak indította őket. – Madár képében keringenek a pusztaság fölött. Vigyázzatok, nehogy boszorkányt lőjjetek, mert átkot hoz a fejetekre!

A sivatag boszorkányai. Akik meggyújtják a kilincseket, akik kilopják a szemekből a lelket. Akik kavicsba zárják a tekintetet, akik kitapintják a fiatal álmokat. Akik beköltöznek a lovakba, és belülről összegubancolják a beleket.

Most egy ilyen boszorkány kerülgeti a fiúk menetét vijjogó keselyű képében.

– Micsoda nászajándék lesz ebből! – kiált az egyikük, azzal máris vállhoz rántja a puskáját, és még mielőtt a többiek megállíthatnák, útjára indítja a golyót. A madár a homokba csapódik.

– Te hülye! – sikolt a többi. – Ez boszorkány, nem tündér! Ez boszorkány!

A földre hullt madár fiatal, fekete hajú asszonnyá változik, és a fiúkhoz lép. Azok reszketve néznek rá.

– Melyikőtök lőtt le? – szegezi nekik a kérdést, de a fiúk nem szólnak egy szót sem. – Megkímélem a többieket, nekem csak az a fiú kell, aki lelőtt. De ha nem adjátok ki, mindőtökkel végzek.

A fiú, aki útjára indította a golyót erre előlép: – Én voltam.

Több se kell a boszorkánynak, hatalmas keselyűvé változik ismét, és felkapja a fiút, hogy aztán a sivatag közepére repítse. Ott visszaváltozik nővé, és hosszan szeretkezik a fiúval. A fiú aztán mély álomba zuhan a szeretkezés után, és amikor felébred, angyalszárnyakat fedez fel a hátán. Próbálgatja a szárnyait, de repülni nem tud, csak csüngenek a hátáról ezek a hatalmas tollas koloncok, megnehezítve a járást. Így bolyong aztán a sivatagban, járva őrült köreit, melyek egyre csak szűkülnek. Kínozza a szomjúság.

A többi fiú eközben hazaérkezik. Szerelmes lányok várják őket a folyóban állva, készen az esküvői ceremóniára. A fiúk ledobálják a ruháikat, és a folyóba állnak, ahol átnyújtják kedveseiknek a lelőtt madarakat. A madarak sebeiből még egy-egy csepp vér kicsöppen, halk csöppenéssel a folyóba hullva..

Eközben a sivatagban valahol egy angyallá változott fiú fekszik a napon. A lélek lassan kiszáll cserepes ajkai közül, fölötte egy keringő keselyű csak erre vár, hogy röptében kaphassa el a felröppenő életet. A fiú szemeit fekete legyek dongják. Kedvesére gondol, aki most egyedül áll a folyóban, hiába is vár vőlegényére, hiába is vár nászajándékra. Csak áll ott, térdig a folyóban az örökkévalóságig. Lábujjai görcsösen kaparják a folyó több millió éves kavicsait.

A nyakba akasztott kövek végül a mélységbe rántják a világban vándorlókat. A madáretetőkből egyszer elfogy az élelem, a szárnyakat pedig elnehezíti a vér.

A kezdet magánya végül megmelegszik a végzet fényénél.

– Bárcsak tudnék repülni – hagyja el az utolsó kívánság a fiú száját. A kívánsággal együtt a lélek aprócska verébként kiröppen fogai közül. A keselyű pedig utána veti magát.

Pennázó

Slágeróra

Valaki régen
egy vastag könyvben
mindezt megírta már.

Valaki másutt
magára vásott
és aztán vén szamár.

Valaki szól neked, hogy igazán
letörölhetnéd végre már a port
a könyvespolcról amin csakugyan
több régesrégi könyv honol.

Valaki mondta már ezt valahol
valakinek, aki ma más.
A régi könyvet ha föllapozod,
kiszól egy ócska vallomás.

Valaki fogja meg a kezemet,
oly viharos a nagyvilág!
Valaki tarthatná a fejemet,
rezeg a mosdótál.

Pennázó

Kutyavalóság

a hiúság macskakövébe
belevájtam karmom
és most csapkod retteg
és csöpög a helye és
ér csattan mindenhol
pumpáló kéj lohol

hirtelen egy kutya
megragadja kezem
foszló fáslit köt rá
együtt érez velem
ezért béke borít
fent örül az öreg
álomkóros nyállal
végig nyalt az öleb

Pennázó

délutáni dal

Ma kilyukadt a délután
a napi feladat és rutin
közé  mint kosz került
és maradt háromtól hatig,
akár egy pont eléd parkoló,
kocsi: nem mozdult.
Könyvet nyitottam,
nézzük milyen a betű,
csak úgy kedvtelésből,
de semmit sem tudott olyant,
ezért visszatettem
és végül ettem, egyedül.
És csak barmolódott
az egyen forma kenyér
és kenődött rá a másik
még ehető képű anyag akár
ínszakadásra a gyógykenőcs.

Pennázó

Na,

kösz a kaját,
nem esett jól,
most mondjam azt, hogy
ízlett, már nem növök nagyra,
már minden ebéd pusztán csak
újabb nem-halál;
az ízek annak valók, aki
fintorogni is mer –
régóta megjátszom, hogy élvezem;
dehogy vagy csúnya,
én minden nő szemét leragasztom
az ágyban,
ott már lelkek és tükrök
nem érdekelnek;
ha a tegnap
száradt csíkjait a fürdőszobairól
lekaparod, húzz kesztyűt,
nehogy körmöd alá
szoruljon valami emlék;
halál közben
majd lepereg,
mint öreg festék a falról,
nekem meg fogalmam se lesz,
hol tartod a seprűt

Pennázó

Bujócska

Téged nézlek, látsz-e. Kirakatokban szoktam bábúnak és tükörképnek álcázni magam.
Csak annak örülök, hogy a tudat nem tud kiszökni, különben nagyon szorongós vagyok.
Itt most előbb felsorolom az utcák neveit, aztán elindulok a fősoron bekötött szemmel
ellenőrizni magam. Elszámolok egy betűt, és meg is lepődök azon, hogy működik így is
minden, hogy jól tudom érezni magam.

CéhKaptár

Elasztikus fülek

Sokáig hittem azt, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Hiszen a kirakat tükrében egy alakot láttam, arcán kedves, vonzó félmosoly, csintalan tekintet, összességében egy barátságos szerzet. Kihúztam ilyenkor magam és peckesen, pöpecen, kissé talán nyeglén, nyafkán vonultam az utcai kavalkádban.

Pedig akkor még nem voltak ilyen elasztikusak a füleim. Nem is vettek észre az emberek, vagy elfordultak, elhúzott grimasszal elnyaklottak mellettem. Aztán amikor hazaértem, a félárnyékos tükörben kirajzolódott vonásaim mindig mások voltak. Mássá tették, elmismásolták. Először egy savanyú fintor, a hozzá illeszkedő fancsali vonalakkal, aztán idővel csatlakozott hozzá egy kis sötét vonás, egy alattomos ránc. Kegyetlen pengeéllé köszörülődtek ajkaim, mígnem egy másik arctalan ismeretlen, vagy arcos ismerős gúnyujjai nem gyurmáztak oda egy bamba vigyort, tekintetem helyére matt fekete lyukat, és azon kaptam magamat, hogy arcom tészta, fejem csálé, a hajam seprű, a fülem propeller, a gerincem pedig gumírozott, az egész testem gnomizálták.

Rajzoltak, radíroztak, torzítottak, olyan lettem, mint ahogy ők látnak, olyannak látnak amilyenné lettem, elnagyolt, taszajtó, szétfolyt és pacás.

Elegem lett, és amikor lelkem felforrt gőzei és gázai belobbantak, cselekvésre szántam magam. Ne fessen, rajzoljon, pacsmagoljon, alakítson, ferdítsen, nyomorítson engem senki a maga kedvére, szottyára, elég volt a lególétból.

Csak elhatározás kérdése volt. Meztelen testemen lassan kitapintottam a cipzáram húzókáját, és elmormoltam egy fohászt abban a reményben, hogy nem rozsdásodott be. Gyors mozdulattal széthúztam és kiléptem belőle. Meglepően kevés volt a vér, a hám, a savó és a nyirok, de azért sietnem kellett.

Azután szépen kifordítottam és kiráztam a bőrömet, mely meglepően jó állapotban volt, némely kóbor mitesszertől eltekintve, s miután a generálozást véghezvittem komótosan visszabújtam a  hámruhámba, amelyet ezentúl kifordítva viselek.

Új emberré lettem, csupán akarat, erő, elhatározás, fájdalomtűrés és kreativitás kérdése volt csak az egész.

Elégedett és boldog leszek most már. Csak örömömben könnyezem, apró fehér gyöngyszemeket, amelyek a szemem gyöngycsatornáján evickélve peregnek végig arcomon. Kristálycsipákat dörzsölök ki a szememből, apró mikrotopázokat, amelyek nem undort, hanem elragadtatást váltanak ki, orromból medvecukrot túrok, piszkálok és nemcsak jóízűen fogyasztom, de szívesen megkínálok vele bárkit. Az ajkam mézzel teli, és sosem szárad ki, nyelvem ízlelőbimbói hálásan kivirágzanak éjszaka és a nyelvemet elborítja a sűrű, jótékony hatású propolisz. A mellizmaim folyékony vattacukorral vannak feltöltve. Az orrom hegye gumicukor, a szívem mézeskalács, apró kedves tükörrel, amely ritmusra ring, a bordáim grillázsbevonatúak, sáfrányt izzad a hónom alja, a hajam a legnemesebb nyersselyem, és a füleim…. A füleim elasztikusak.

A jobb kezemen, melyen a köröm szarvasgombás, a nagyfeszültség állítható, és rajtam múlik, hogy megráz- e vagy simogat. Vannak rajtam gombok, karmantyúk, fogantyúk, vezetékek és karok. Még készül a használati utasításom. Még gondolkozom, hová helyezzem át a web kamerát, mert a köldökömben valami zavarja a vételt.

Most már olyan ember vagyok, mint a többi. Így már kedvelni fognak.

CéhKaptár

Hetedik

Szerető után, ha járnál, hét legyen, ki lány után jár.

Sóhajtott egyet, majd mélyen beszívta az előtte gőzölgő fekete mámorító aromáját. Az órájára nézett és szelíd, kedves szemében most türelmetlen pillantás jelent meg: „már megint késik, már megint nem tud ideérni időben.” Azért, hogy elterelje dühítő gondolatait, inkább a kávé felé fordult és már-már szerelmes pillantást vetett az előtte terpeszkedő csészére. Behunyta a szemét és próbálta elhitetni magával, hogy nélküle is ugyanolyan nagyszerű, felemelő és boldogító belekortyolni… újra felsóhajtott, de most nem a türelmetlenségtől, hanem, mert az ízek harmóniájának édes-keserűsége és szomorú-vidámsága megdöbbentette. Azt mondják a törökök, a kávé legyen fekete, mint az ördög, erős, mint a halál, és édes, mint a szerelem… A szerelem, piha! Kipillantott az ablakon és meglátott egy kutyát, aki türelmesen várta, hogy a piros lámpa zöldre váltson.

Kávé nem szerette a piros lámpákat, nem szeretett várakozni forgalmas helyeken; a különböző szagok felkavarták és elbizonytalanították. Ismeretlen emberek hagyták szagmintájukat a betonon, automobilok fémes illata és füstös kipufogógázuk zavarták őt a tájékozódásban; a nők parfümös, a nagymamák cukros, a bűnözők puskaporos és a gyerekek mézeskalácsos nyomokat hagytak maguk után. Idegesítő volt mit szépítsük; ilyen lámpáknál mindig szerencsésen elvesztette orra elől a hentes bódító illatát és a Veráét is, a szomszédék fekete pulilányáét. Vakkantott egyet, felemelte kávészínű busa fejét és egy mentőautót vett észre maga előtt.

Micsoda egy eset! – gondolta fáradtan. Mentőorvosi praxisában az első ilyen ügy. Szegény fiúnak átlőtték a szívét… miért is kellett odamennie? Ezért a lányért itt, aki most zokogva borul élettelen, hideg testére, ezért? Fogadjunk első szavára fogta magát és oda indult! A szívét vitte a vásárra és vesztett. Egy, ki szívet ad szaváért.

Tulajdonképpen megértette, sőt evidensnek tartotta ezt a viselkedést. Hiszen a Férfi a Nőt magába visszaveszi, érte helytáll, magát felelőssé teszi, a Nőt fedezi, betakarja, megvédi, gondjaiba veszi.

Mellette a nővérke szipogott csendesen, mélyen meghatotta a fiú története, aki szerelméért mindent feláldozva, a halál sötétségét választotta… jaj, csak ne sírnának állandóan, vagyis miért is ne? … nincs jelentősége, ha a női beszéd illogikus és grammatikátlan, ha akár céltalan fecsegés, megszakítva könnyekkel és nevetéssel… Nem szabad munkaidőben a nőkre gondolnom, inkább koncentráljunk szegény fiú esetére.

Kipillantott az ablakon és meglátott egy kutyát, aki türelmesen várta, hogy a piros lámpa zöldre váltson.

Kávé elszakította a tekintetét a mentőautóról és lehajtotta labrador fejét. Nem mondhatni, hogy megszeretette volna az elmúlt öt másodpercben a piros lámpákat. Vera illata nélkül kutyául érezte magát… Egyszerre egy gyanús párocskát vett észre kicsivel maga mellett. Véleménye szerint nagyon felháborító módon viselkedtek. De ha belegondolt, végül is kinek, ahogy tetszik, csak gyűrné be gyorsabban azt a bankót a nő szoknyájának zsebébe, elvégre kiskutyák is lehetnek a közelben. Fakutya vigyor jelent meg a szája szegletében, mi lenne, ha lopna Verának egy kis húst valahol… nem is buták ezek az emberek.

Teljesen őrültnek tartotta a férfit. Mégis minek néz ez engem? Csak nem gondolja, hogy pénzért képes leszek? Na, nem. Ez abszurdum kérem szépen. Vigye a szoknyámtól a mocskos kezét. Nem fogok pénzért örömet okozni magának, ha belegebed sem. Egy, ki megfizet magáért. 

De milyen szépen érvel, logikusan, összetett mondatokban, meggyőzően. Erre, mi nők nem vagyunk képesek. Meglátszik rajta, hogy férfiból van, hiszen a férfi… igyekszik beszédének mondanivalóját grammatikailag szabatosan felépíteni, eszménye a logikusan megformált mondat, a szónoki mű, amelynek összefüggő és értelmes gondolatmenete van, és így ahová el akar érkezni, oda többnyire meg is érkezik… Még ilyen pillanatokban is így van ez…

Dühösen arrább lépett és próbált nem tudomást vetni erőszakos udvarlójáról, majdnem belerúgott egy kávészínű labradorba…

Kávé elugrott a nő elől és egyre türelmetlenebbül nézte a piros lámpát. Ej, a Gazdámra, de idegesítő ez a várakozás. Ahelyett, hogy meglátogatnám a hentest vagy elébe mennék a Gazdaasszonyomnak, itt kell állnom. Nagyon szerette a gazdáit, különösen reggelizés közben, olyankor belengte őket valami különösen szúrós, mégis finom illat. Imádta lesni arcuk változását, ahogy elkínzott- fáradtból kisimult-élénk lett. Valamit ittak. Talán gyógyszer, habár hallotta mikor a Gazda egyszer ezt mondja a feleségének: Drágám, Voltaire azt mondta a kávéról: „Lassan ható méreg lehet, mert már nyolcvan éve iszom.” És nevettek… Ő nem tudta mi ezen a vicces, sőt meg is sértődött akkor, ő nem méreg, ő egy labrador… Gondolataiból egy fiatal férfi motyogása billentette ki.

Talán ha ilyen pózban állok, igen valahogy így, felemelem a fejem, szemem ábrándosan az ég felé fordítom… nagyszerű, ez biztosan hatni fog. Még jobban kellene mereszteni a szemem, hangom elhalkuló, ábrándos, nagyon jó lesz. Ez meg fogja hódítani a szívét biztosan. De miről kellene beszélnem, valami romantikusról, vagy filozofikusról netán? Egy, ki a merengőt adja.

Miért írta Kant, hogy „csak egy Férfi és egy Nő tesz ki egy embert”? A válasz az androgünosz mítoszában keresendő… Nagyon jó kezdés lesz…

Régen létezett egy rassz, az androgün lények nemzetsége, mely magában foglalta a két nemet, a férfit és a nőt. Az androgün lények négykarúak, lábuk száma is négy, s két teljesen egyforma arcuk van. Ám külsejüknél fontosabb, hogy erejük és bátorságuk hatalmas. Prométheuszhoz hasonlóan lázadoznak az istenek ellen, mi több ellenük is akarnak támadni. Az istenek nem kívánják őket elpusztítani, csak erejüktől akarják megfosztani őket, ezért a két részre hasítás mellett döntenek. A hasítás következménye a két nem megjelenése, melyekben tovább él a korábbi állapot emléke, s ezért arra törekszik, hogy a régi egységet helyreállítsa. Nem túl száraz ez így? Talán kicsit tankönyv szaga van. Spékeljük meg egy kis idézettel: „Ebben az időben vert gyökeret az emberekben az egymás iránti szerelmi vágy, mely ősi természetüket ismét összehozza, igyekszik egyesíteni kettejüket s meggyógyítani az emberi természetet.”

Igyekezett finoman, elgondolkodott ember benyomását keltve beszélni és csakis felfele, az égre nézni, mikor észrevette, hogy egy kávészínű kutya figyeli őt megrőkönyödött tekintettel.

Kávé elbambult ettől az eszmefuttatástól. Neki ez magas, vallotta be magának és még mindig fél perc, amíg ez a nyomorgányos lámpa vált… De nini, szemben van egy női ruhabolt. Mintha egy férfi szaladgálna bent valamiért… Kávé mindig büszke volt éles látására és éleslátására is, de most… nem, biztos nem téved, egy férfi rohangál ott bent. Mégis mi a fenét kereshet?

Megtalálhatná már azt a szoknyát, rettenetesen meleg van ebben a próbafülkében. Na, mi lesz, mi lesz? Habár ha belegondolunk, az is szép tőle, hogy eljött idáig és bejött a ruhaboltba. Mit tudja, ő milyen lehet egy csipkés, harangos, sötétszürke (nem fekete!), bársony… szegény jóember, szegény szoknyavadász. Egy, ki a szoknyát kutatja.

Egy férfi nem … A Férfi az, ami állandó, ami halhatatlan, ami örök. A Férfi a Nap, a Nő életének beragyogója. A Férfi képes egyedül értelmet hozni a Nő életébe, s ő maga is csak az értelmén keresztül képes nézni és értelmezni a világot. A Férfi a racionális, aki önmagának emlékművet állít, aki időtlent kíván létrehozni… egy szoknya nem fogja lázba hozni (hacsak nem levenni készül valakiről)…

Drágám, ne keresd azt a szoknyát, gyere, menjünk! Kilépett a próbafülkéből és kivonszolta az üzletből eleddig mérgezett egér módjára rohangáló párját (nem látta ugyan, de el tudta képzelni). Felnézett az égre és belenézett a téli nap erőtlen sugaraiba, aztán elmosolyodott, ő már megtalálta a saját napját! A férfi mutatni akart neki valamit. Tényleg, de aranyos az a kávészínű labrador ott a túloldalon…

Szóval nővel volt bent, most már minden világos. És rám mutogatnak! Talán csak nem aranyosnak talál az a hölgy? Bárcsak Vera is aranyosnak találna, nemcsak az emberek… De mit látnak szemeim! Végre, zöld lett a lámpa, szaladjunk, szaladjunk! Nem, egy kutyának is legyen stílusa. Komótosan indult el a zebrán, és ahogy ballagott megütötte a fülét egy beszélgetés… Valami szörnyű dologról beszélgethettek, úgynevezett kapcsolási rajzról…

Nem igaz, hogy nem lehet a lányoknak semmi értelmes dolgot elmagyarázni. Semmi logikus nem képes megragadni az elméjüket. Pedig milyen egyszerű ez a kapcsolási rajz, ez ide jön, az oda megy, ez a kapcsoló itt lesz, azt meg oda kell tenni. Egyértelmű és csak a lányoknak nem megy a fejébe… Igen, milyen értetlenül figyel, ahogy magyarázok. Igen, drágám, ez a kapocs ide kerül, érted? Egy, ki tudja hol a kapocs.  

Végül is minek kellene egy nőnek tudnia ezt? Hiszen a Nő az, ami a pillanat, ami a mulandóság, ami a feledés. A Nő a Hold, melynek nincs saját fénye, csak a Nap fényét tükrözi vissza, annak fényében tündököl. Nem az értelem vezérli, hanem érzelmei, csak érzelmein keresztül képes látni a világot, értelmét a Férfiban leli meg. Ő maga az élet, maga az irracionalitás, aki eltűnik, aki megfoghatatlan… Drágám, felejtsd el ezt a kapcsolási rajzot, majd én megcsinálom, neked nem kell vele foglalkoznod… nem, persze, hogy nem vagy buta, azért mert nem értesz a fizikához; nézd csak ezt a kávészínű labradort itt mellettünk, ő sem értené, hidd el!

Ballag a zebrán és elképedve hallgatja, mit gondolnak róla az emberek. Hát hülyének gondolják őt teljesen? Nem, mostantól nem foglalkozik az emberek véleményével, csak a Veráéval, mintha érezné az illatát valamerre, talán a húsbolt irányából… gyorsan, most nincs helye baktatásnak, szaladjunk. Ahogy szalad, majdnem nekimegy egy veszekedő párocskának, különös, hogy ma csak szerelmesek kerülnek az útjába. Most tényleg nincs ideje meghallgatni, miről vitatkoznak ezek itt…

Hogy lehet ilyen valaki. Nem véletlen, férfi! Ahelyett, hogy felvette volna, mit csinált? Rátaposott, kegyetlenül, nem érdekelte, hogy ez a kedvenc kendője, dehogy, hogy is érdekelte volna? És most még bocsánatot sem képes kérni, fene a 46-os lábát! Egy, ki kendőcskére tapos. 

Jól van, nem hisztériázom itt. Ha rálépett, hát rálépett… a férfinem már csak ilyen. Belenéz egy közeli kirakat üvegébe. Határozottan jól néz ki, virul. Minek csináljam itt a fesztivált, inkább virágzom, kiteljesedem… csak vele vagyok képes rá… hiszen a Nő a Férfiba visszatér és bele visszanő, benne megnyugszik, virágzik és kiteljesedik és magából kibontja az arany kedélyt, intimitásába olvasztja… egy mosoly, egy nevetés, arany kedély… nem, ne csináljunk patáliát abból a kendőből.

Kávé rohan a hentes felé, nem törődik már semmivel, sem a stílussal, sem az emberek üres vagy épp mély érzelmeivel. Szaladnia kell, nincs mese. Már messziről érzi a finom húsok szagát. Ahogy közelebb ér az üzlethez észrevesz valamit a földön: egy darab hús hever ott parlagon. Talán pakolás közben eshetett ki valamelyik húsos csomagból. A húsdarab körül legyek rajzanak, körbe repülik és örvendeznek a gazdag fogáson. Dongják körül, mint húst a légy!   

Most nincs ideje elmélkedni a pocséklás eme kirívó fajtájáról és a legyek áldott jó szerencséjének elemezgetése sem izgatja most. Megáll, felnéz és mosoly jelenik meg kedves kávészínű labradorarcán. Kávé most boldog! A hentes előtt Vera, a szomszédék pulikutyája vár rá.

Újra sóhajtott egyet és végignézte, ahogy a kutya kivárja a lámpát, átslattyog a zebrán majd eszeveszett rohanásba kezd. Talán ezt a kis labradort is a szerelem hajtja valamerre. Szerelem, piha! Újabb forró és keserű korty a kávéból… Milyen sok közös van a szerelemben és a kávéban fut végig a fején. Mindkettő édes és keserű egyszerre, fajtáik száma végtelen. Nehéz váltani, ha az egyikhez már hozzászoktál. Ízük a hőmérséklettől függ, de persze forrón a legjobb mindkettő. Függőséget okoznak… Elmélkedéséből a telefon csörgése riasztja fel. Nem tudsz ideáig eljönni, menjek eléd azt mondod? Felveszi a kabátját és egy halvány mosollyal hörböli fel a maradék kávécseppeket. Majd elindul elé. Mert a férfi boldogsága: Én akarom, a nőé pedig: Ő akarja.

A kávé gőze illan át forogva a téli reggel füstjén szerteszét…

K. V. befejezte a felolvasást és a nőre nézett. Az, csodálattal tekintett vissza rá. Biztos azt gondolja, milyen jót írtam… Mosollyal a bajsza alatt dünnyögi maga elé:

A hetedik te magad légy! 

CéhKaptár

Rigmusok egy keresztelő margóján

(gyermeki beszély)

Minden mozdulatom és szavam azért születik, hogy elérjen hozzá, s boldog, ha véle él. Valami egyszerű, ösztönös, jóllakott bizalom mondja bennem az áment vasárnaponként, ha nagy békaugró versenyek után sárban és fényben belépek a vasajtón, amit sosem nyitnak ki egészen, mint otthon nálunk. Nem is értem, hogy fér be a Betlehem, meg a sok jóság este, amikor már kalácsszagot szellőztetnek az utcákra. A kabátom szövevényes, piros szövevények vannak benne. Nagyi is csinált régen szövevényeket. Anya ezért haragudott meg rá. A szövevényei miatt.

Ha nagy a hó mindig megyünk úszni. Nem mindig örülnek neki. Barni asztmás lett. Akkor különösen nem örültek, hát még mikor kivették a vakbelét, na akkor pláne nem. Bevitték a kórházba, és ő kapott kinder csokit, én meg nem. Én sosem voltam kórházban, mert Beki azt mondta, hogy ha megnézek egy szülést sosem lesz gyerekem. Én elhittem neki, mert úgy tudott nevetni, hogy csorogtak a könnyeim. Csak akkor sírt, amikor meghalt a kutyája, és nem hitte el nekem, hogy a mennybe jutott, mert már nagyok voltunk és komolyak.

Én gyerekkoromtól mindig házat építek. Legtöbbször könyvekből. Apa szerint a könyvekre vigyázni kell, és Barni egyáltalán nem vigyázott rájuk, és anya se, és ezért volt hogy én hasonlítottam apára, Barni meg anyára, és kész. Egyszer megkérdeztem én miért nem kapok pénzt, ha elolvasom a kötelező olvasmányokat, mint a többiek? Azt hiszem sosem kérdeztem ennél csúnyábbat, és a rossz kérdések mindig szomorúságot csinálnak maguk körül.

Vannak piros edényeink meg kékek. Meg tölcsérünk is van, meg szitánk, meg lapátunk. És sok sár. Ha én főzök, azt mindenki szereti, főleg a férjem. Már Vargáné neki ígért a bölcsőben, mindig elénekeljük. A torták a legfinomabbak, de Barni mindig két lábbal ugrik rá, mert úgy sokkal többet le lehet döngölni. Csak addig verekszünk, ameddig én vagyok az erősebb, utána már felkap ha találkozunk, mert ő fiú, és a fiúk magasabbra nőnek, mint a gombák eső után.

Ha nagy leszek óvónéni leszek, mert szeretnek a gyerekek. Nagyiék vettek nekünk könyvespolcot, és ami kimaradt arra mindig írok a kisebbeknek. Nagy nyomtatott B-ket. És ha forgószelet rajzolnak köré, akkor elmegyek felnőttesdit játszani, mert az sokkal izgalmasabb.

CéhKaptár

Nem játék

Sokoldalú vagyok – mondod
megrázva engem,
s dobsz velem egy hatost,
a kocka el van, én meg a föld alá
szégyenembe’, hogy éjre kimaradok.

Keverek egyet, de te hetet ütsz,
s míg gondolkodom,
hogy kéne-e tizenkilencre lapot,
addig te segítesz a nadrágot le.
Tegyek fel mindent – mondod – egyre.

Hogy is hívnak? Az nevet, aki utoljára
mond nevet.
Ki üt ki kit? – kérded s hagyom.
Ki nevet a végén? Én
magamon.

Kiöntöm eléd.
Illetlenség olyat mondani – mondod –
hogy összeillünk – a végét
büszkén hadarod.
Kiraksz, pedig belőlem
hiányoznak darabok.

CéhKaptár

Aranyhaj

realista novella

Aranyhaj a torony egyetlen nyílászárójának, a boltíves ablaknak a kőpárkányán ült, bal térdét felhúzta, jobb lábát pedig a mélység fölött lóbálta, minden lendítéssel megteremtve a sosem bekövetkező lehetőséget egy arra szálló galamb arrább rúgására. A kézben tartott fésűjével, melyen tört fényt szórva pislákoltak a vörös jáspis- és a lila ametisztkövek, szántotta szórakozottan a gyűrődésekbe fodrozódó ruháját, s a ruha minden redőjét megtöltötte egy-egy keserű gondolattal.

Hiányzott neki az édesanyja, aki az ő hibájából hagyta el ezt a napsütésben enyhhelyet nyújtó árnyékvilágot, amikor a megszokott módon, mesterséges sziklamászóként, de természetes kötéllel, a lánya hajába kapaszkodva szökkent felfelé a torony függőleges falán. Két láb és kő-találkozás között a mérhetetlenül hosszú hajfonatnak egy tincse, vagy azt is mondhatjuk, hogy egy teljes kötege kiszakadt, s Aranyhaj anyja több tízméteres magasságból lezuhanva tompa nyekkenéssel jelezte lelke kiköpését. A távozó spiritusz szájon való kibuggyanását meghallották a vájt füllyukú világtakarítók, a keselyűk, s Aranyhaj, aki az első sokk- és önvádhullámból még fel sem ocsúdott, azt vette észre, hogy a dögevő szárnyasok édesanyja teteme felett anekdotáznak, vígan mesélve egymásnak morbid történeteiket. A halottgyalázás a lány arcába szöktette a cselekvő pírt, s a szobában lévő virágmetszőollót megragadva levágta maradék haját, s a lehulló haj anyjára szállt lassan, beborította és megvédte testét a keselyűk kampós csőre ellen. Csupán a mája feletti bőrfelületen maradt egy szabad folt, egy fedetlen, hívogató lyuk, melyen keresztül az egyik keselyű kitépte a holt asszony máját, és egy darabban, fog híján rágás nélkül lenyelte. Attól a naptól kezdve minden délben, pont az ebédidő eljövetelekor érkezett egy keselyű a torony tövébe, s kitépte az asszony mindennap újranövő máját, ezzel torolva meg a lopás és alakoskodás egyébként gondoskodó bűnét.

Aranyhaj az elkövetett holttestmentő akció után teljesen tarra borotválta fejét, ezen aktussal tisztelegve az őt felnevelő emléke előtt, kinek fizikai valója még nap nap után feltépetett, sohasem zárva le a büntetést, sohasem zárva le úgy, akár egy nehéz tölgyfa- vagy világos színű platánkoporsót. Többet nem is nőtt ki Aranyhaj haja, a Napra lehetett nézni, de kopasz fejére – annak zavaróan makulátlan csillogása miatt – nem.

Aranyhaj már a baleset, hívjuk balesetnek, mert akár gondatlanságból elkövetett anyagyilkosságnak is nevezhetnénk, szóval már a baleset előtt észrevette, hogy hullik a haja, de mivel ez az aranyzuhatag számára az önazonosságot megteremtő testtartozék volt, még magának is csak titkon, vagy még úgysem merte bevallani. Pedig gyanúsan sok szál ragadt a fésűbe, túl sok szálat eresztett ökörnyálként szélnek a torony ablakából, hogy szálljanak csak, telepedjenek a fák koronájára, túl számos, sőt, számolatlan volt mindebből.

Aranyhaj haja akkor kezdett hullani, amikor rájött, hogy hiába fogy a hold és hízik, neki nincsenek fájásai, nem ölti fel ágyéka a rubintos színt. Várandós volt, s nem tudta, ki a gyermek leendő apja, de ami a nagyobb baj, a két lehetőség közül azt sem tudta eldönteni, hogy melyikőjüknek örülne jobban.

Járt nála sokszor a királyfi, délceg, daliás alkat, fehér lovon hozta számára a bókokat, az Üveghegyből bányászott legfinomabb szilánkokra lehelte rá őket, ő pedig (melyik nő ne tette volna?) egyre jobban olvadva a királyfi karjába dőlt. Sajnos, csak amikor már éppen felöltözőben voltak, az udvari test visszaalakításán fáradoztak, akkor vette észre, hogy a dalia hercegi palástja ruhakölcsönzős, így ő sem lehet valódi. A talmi királyfi, bár megígérte, nem jött többször, Aranyhaj hiába vágyakozott utána, hiába szidta magában, mint a sűrű, áthatolhatatlan, tüskés bokorsorokat szokás, a herceg többé nem jelentkezett. Jött helyette más, egy tiszta arcú tünde, aki magát 3451 évesnek mondta, s nagyon szépen, andalítóan énekelte távoli tájak dalait a torony egyetlen ablaka alatt. Addig dalolt, míg a dallam be nem kúszott Aranyhaj ereibe, s ott oly ütemesen, a taktus oly egyenletes gyorsulásával pezsdítette fel a vért, hogy a lány leeresztette a hajából font hágcsót az elfnek. Eltöltöttek együtt pár boldog napot, de Aranyhaj észrevette, hogy a tünde a dalaiban nem őt hívja, hanem a tengert, azt a kéklő, morajló óriást, ami a torony egyetlen ablakából látható, s csak innen, közel s távol. A melódia inkább szólt a tarajos hullámok domború oldalának, mint a női kebel pihegő domborodásának, ezért Aranyhaj leeresztette a tündét, aki szaladva, futtában hanggá vált az éjszakában.

Így a lány nem tudta, hogy ki a szíve alatt hordott gyermekének az apja, nem tudta, milyen lesz majd, ha megszületik, aranyizmú vagy aranytorkú, s az is bizonytalan volt, hogy miképp neveli fel, hiszen neki is azon a sovány koszton kell nélkülöznie, melyet egy kedves griffmadár szánalomból az ablak kőpárkányára helyez minden hajnalban, ha már ő nem tud a toronyból lemászni, s felhívni sem tud senkit magához, hiszen haja oda lett, sírrá és fejfává vált.

Sokszor megpróbálta megkérni a griffmadarat, hogy legalább egy teára maradjon, amíg van abból a finom kankalinőrletből készült teafűből, amit bánatosan szokott a torony ablakába egy nagy sóhajként telepedve kortyolgatni. A griffmadár azonban válaszra sem méltatta, még így az ünnepek tájékán sem, még az sem hatotta meg a szoborarcú, félig oroszlán, félig szárnyas lényt, hogy a torony belsejében, a hajnali sötétben egy apróbb és egy nagyobb fényforrás pislákolt: a már narancssárga pusztulását hét napja elkezdő és a frissen vöröslő adventi gyertyák lángja.

Aranyhaj megszámolta a fésű fokait, majd a nyélre lágyan helyezett kacsótartással végigsimított a fejjel a lassan lankává alakuló hasán. A szelíd barázdálás végeztével a távolba tévedő tekintetét a kacska ringással futó folyókra, a fallal körülvett vagy kitárulkozó városokra, a füstös, kis falvakra, a horizontba vesző tengerre terelte, majd egy leányosan könnyed csuklómozdulattal a torony egyetlen nyílászárójából, a boltíves, kőpárkányos ablakból kihajította a fésűt.