Category Archives: Pennázó

Pennázó

Buszon a haikuköltõ

Ősz

Reggel lett, indult a józan robot. Be-kap-csol-ni, fel-öl-töz-ni.

– Kislányom, kész a reggelid!

Reg-ge-liz-ni. Fo-gat-mos-ni.

– Kislányom, fél nyolc van!

Ó ne, már megint késésben vagyok. Rohanni kell és még aranycsókot sem dobnak a kezemre, mint az egyszeri munkáslánynak.

            A buszvezetők regulája szerint: Aki fut, az sportol. Így hát nincsenek reményeim, szaladok ugyan, de minek? Azonban ma reggel kicsiny szerencsém nem hagy el, a sofőr felhúzva ugyan bozontos szemöldökét, de megvár. Ez egy szép napnak ígérkezik, a sűrű köd, az őszi reggelek fagyos, csípős levegője és a sajnos megszokottnak mondható heringparti ellenére is. Névtelen, fáradt arcok élükre állítva laposodnak; kigúvadt szemű, levegő után kapkodó áldozatok próbálják lerázni magukról hirtelen támadt udvarlójukat, akik épp most nem szerelmet és az élet értelmét, hanem kapaszkodót keresnek a busz kíméletlen harcában. Nincs mit tenni, egyik lábamat behelyezve egy cekker és egy utazótáska közé, másik lábamat összeismertetem egy megértőnek tűnő fiatalember ott árválkodó egyetlen lábával (párja ki tudja, hova lett). Kezeimet, mintha koncerten lennék, nyújtogatom kicsit a levegőbe, míg valakibe bele nem akadnak, s akkor felhagyok a harccal: végtagjaim biztonságáról gondoskodva, többi testrészemet felajánlom a vak sors játékszerének. Nyugtatgatom magamat: így leszek naggyá, így jutok el csillagokig… na né, igazam van, míg a megértőnek tűnő fiatalember gyomron könyököl, egy másik utas közelebbi ismeretséget köt a kisagyammal, jól fejbe vág a drága s így már látom is a csillagokat.

            De váratlanul történik valami nagyszerű, a következő magállónál, ahogy a kigyúl a keleti ég váratlan zsarátja, felszáll egy különös utas. Aranyos a haja, az ázsiai genusra olyannyira jellemző mandulavágású szeme melegen sugárzik; de nem lehet egyenesen ránézni, ha tekintete simogatását az arcodon akarod érezni, akkor behunyt szemmel kell felé fordulni. Mindenkinek jobb lesz hirtelen a kedve, a busz utasai egy emberként fordulnak a jövevény felé és behunyják a szemüket… bűvölten áll a busz… haj, csak egy ember morog rendületlenül. Bár egyedül van, s nem kellene kiabálva hangot adnia elkeseredettségének, mégis, a közel állók és a denevérhallásúak nagy bánatára így tesz. Szerencsére én inkább vagyok süket, mint nem, így csak foszlányai jutnak el hozzám szegény öreg monológjának. A magyar sport lehetetlen és reménytelen helyzetéről beszél, fortyog, méltatlankodik, zúgolódik, zsörtölődik. Az aranyos hajú utas csak kedvesen mosolyog erre és meglepően békés, nyugodt hangján megszólal, megmelengetve az emberek szívét: „Yoki sumou idekonu oino uramikana. Szumóbirkózók egyik se jó manapság, vénember dohog.”

– Nahát, micsoda szerencse! – gondolom. Egy haikuköltővel hozott össze a sors! S mindenki más is valószínűleg így gondolja: mosolyognak az emberek, a megértőnek tűnő fiatalember is kiveszi a könyökét a gyomromból. A busz pedig suhan tovább sütkérezve az erőtlen őszi napfényben. De mit is beszélek? Hiszen vak az utca, szennyes és szürke… mintha csak a buszt, egyedül a mi buszunkat tisztelte volna meg a nap, azzal, hogy besüt oda. Az utcán: „Asagiriya enikaku yume no hitodoori. Reggeli ködben festett álomalakok a járókelők.” A buszba beszökött a napfény – nevetek boldogan.

            Fut, robog a kicsi busz, olyan csöpp az egész, nem hiszem el, hogy nem lehet csuklóst küldeni, mikor mindenki tudja, hogy reggel ennyi az ember. S a következő megálló sem eseménytelen, egyáltalán nem. Egy nénike szaladna nagy csomagjával, hova siet vajon ennyire? Olyan értelmetlen ezt csinálnia az ő korában, de azért fut, nyargal, rohan. Az öreg néni fakó kontya, arcába hull, zilálva, bontva. Felbukik, jaj de nagyot esik a nyomorultja! A buszvezető pedig tovább már nem várhat rá, otthagyjuk… álljon fel egyedül, ahogy tud. Még látom messziről, szürke haja lebben az égben… Olyan szomorító az öregség, juthatna eszembe, ha a haikuköltő nem mentené meg újra a helyzetet: „Akino shimo uchihiramenaru ishino ue. Kora őszi fagy csúszós jeget terített a lépőkövekre.”

            Bús sziréna búgott és a busz kijajdult a megállóból. Az aranyos hajúra néztem, éppen maszkot tett az arca elé. Igazán japános ez a haikuköltő! Csak nem beteg? De igen, hogy tüszköl szegény, állapítja meg a busz utazóközönsége szomorkásan. Ő nem tűnik túlságosan megtörtnek, csak mosolyog jókedvvel a világba, majd hamiskásan kacsintva megjegyzi: „Akikinuto gaten sasetaru kusamekana. Nyakunkon az ősz, heves tüsszentésem is igazolja.” Azonban nem élvezhetem tovább sem a megértőnek tűnő fiatalember, sem a melegséget sugárzó költő társaságát, már látszanak az egyetem ódon falai. Itt az idő, búcsúzni kell; mikor láthatom újra a napfényt? Mikor hallhatom újra csodás haikuit? Leszállok, búsan leszegett fejjel baktatok és esek bele majdnem az egyetem előtti kis tavacskába. Hallom, ahogy egy béka nevet rajtam kárörvendően; de futó mérgem elszáll, megbocsátok neki látva öreg és bölcs arcát kitekinteni az elsárgult levelek közül. S közben látom magam előtt az aranyoshajút, ahogy elnéző mosollyal szaval a tátott szájú utasoknak: „Furuike no kawazu oiyuku ochiba kana. Az öreg tónál élemedett béka ül nyakig avarban.”

 

Tél

 

            Újév napja köszöntött ránk, az időjárást minden túlzás nélkül mostohának lehetett nevezni. Hideg, lucskos és csúszós volt kint, már két hónap is eltelt azóta, hogy kisütött volna a nap. Akkor történt, mikor a haikuköltővel találkoztam; azóta sem őt, sem a felhők mögül az emberekre mosolygó sugarakat nem láthattam. Mindig, mindenhol kerestem őket, remélve, hogy találkozom velük, de nem jártam sikerrel soha. A remény egyre inkább elhalványodott előttem és néha abban is kételkedtem, hogy tényleg megesett velem az a csodálatos reggel.

            Újév első napján mit csinál az ember? Persze először is kialussza az előző esti dorbézolás fáradalmait. Na de utána? Nem tudhatom, de én ezen a napon mindig meglátogatok egy számomra fontos valakit. S ma is erre készültem. Lassan készülődtem, nincs értelme rohanni…

            Micsoda szerencse, így estefele nincs tele annyira a busz, talán még helyem is lesz, néztem bizakodóan a jövőbe induláskor. Nem reméltem ennél többet, így a boldogság nagyharangként döndült meg szívemben, mikor a buszon megpillantottam az aranyoshajú haikuköltőt is. A párás ablakra írogatott valamit, talán éppen haikukat. Összeszedtem minden bátorságomat és oda mentem hozzá. Már messziről mosolygott rám bátorítóan, én pedig kislányos zavaromban elkezdetem a hajpántomat gyűrögetni a fejemen és lerántottam a szememre. Kedvesen a segítségemre sietett és haikuval dobogtatta meg a szívemet: „Midorigono zukin mabukaki itooshimi. Szeleburdi bája, kislány fejkendője szemébe csúszott.”Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez csak egy hajpánt és nem fejkendő.

            Miután sikeresen megszabadított a hajpánt fogságából, beszélgetni kezdtünk.

– Te haikuköltő vagy? – tettem fel életem legostobább kérdését.

– Ühm. – felelte ő. Majd nevetve hozzátette: – Ennyire látszik? De nézd, eleredt az eső!

– Az eső? Télen? – néztem bambán, mire ő elegánsan csak ennyit mondott:

„Furugasa no basa to tsuki yo no shigure kana. Régi esernyők tömegestül kinyílnak esti záporban.” Merre mész, kislány?

– Egy olyan valakit látogatok meg, aki nagyon fontos nekem. Na és te, haikuköltő?

– Az maradjon titok. Megyek, ahova megyek, jövök, ahonnan jövök. A következő megállónál leszállok, ezért vegyünk búcsút egymástól.

– Máris? – változott sírósra a hangom. – Ne menj még, mondj még nekem legalább egy haikut és áruld el ki vagy valójában!

– Mennem kell, kislány! Tudod: „Furumichito kikeba yukashiki yukino shita. Régi országút behavazottan is milyen csábító.” De hogy ne légy szomorú, írok neked ide valamit az ablakra, majd ha leszálltam olvasd el, és választ kapsz a kérdéseidre. Te pedig vigyázz magadra, főleg ha egyedül mész.

„Hitorikite hitoriwo touya fuyunotsuki. Egyedül megyek, egyedül van az is kihez, téli telihold.”– mondtam kimutatva az éppen felkelő holdra és elégedetten könyveltem el magamban, hogy meg lehet lepni haikuköltőket is.

– Ezt én írtam! – mondta kedvesen. – De most már le kell szállnom.

Megállt a busz, ő pedig kecsesen leugrott róla. Próbáltam sokáig követni a szememmel merre megy, de hamarosan eltűnt valamelyik régi, csábító országúton. Majd elolvastam az üzenetet, amit hagyott nekem a busz ablakán. Be kell vallanom, régen kacagtam ilyen jót. Van ennek a haikuköltőnek humora is!

Másnap reggel jókedvűen ébredtem és rögtön eszembe jutott aranyhajú barátom. Csukott szemhéjam mögött villogott a párás ablakra írt üzenet és melegséggel töltötte el szívemet: „Saitan wo shitarigao naru haikaishi. Kész az első vers! Önelégült haikuköltő újév napján”. S a szignó: Yosa Buson, a haikuköltő

Boldogan kinyitottam a szememet és láttam, hogy hosszú idő után először kisütött a nap.

Pennázó

No Ár

Csak egy újabb egyedül töltött éjszaka. Na, nem mintha bánnám. Végre kiüríthetem azt a túltelített kancsót, amit az agyamnak csúfolok. Mondhatni édes a csend. Édes. Halványan emlékszem az ízre, de a Fürtösi Jankó csikója úgy állon rúgott harminchét téllel ezelőtt, hogy a nyelvemre haraptam.

Én sem fiatalodom.

/szikra, gyutacs, cuppogás a pipa szárán, bodorodik a tejfehér füst/

Csak a csillagok pislognak úgy rám, mint a csalfa szeretők. Aztán változik a szél. Megváltozik és szinte hallom a kisajtó nyikorgását. Pedig nem nyikorog az. Magam zsíroztam meg a minap. Vendégem van.

Hátradőlök, nem zavartatom magam. Ha ismer, tudja, hogy hátul kell keresnie. Ha meg nem, hát tőlem…

…Ancsa….

Mintha egy istennő suhanna be a szurtos kis pajtába. Hirtelen zavarni kezd a pecsétes subám és a mosdatlan fejem. De őt nem érdekli a külsőm. Gyönge kis kezek nyomódnak szelíd erőszakkal a mellemnek. Engedek neki. Édes az illata….

/barna hajzuhatag, szétcsúszó szalma, egy ívben megfeszülő hát/

Fejfájással ébredek. Ancsa halott. Valaki meggyilkolta az este, amíg aludtunk. Gondja volt arra is, hogy én ne ébredjek fel rá. Hasogat a tarkóm. Rágyújtok. Ancsa…miért kellett meghalnod? Azt mondtad szükséged van rám. A hideg testére tekintek. Kezdem érteni miért. Valakinek az útjában voltál. Az a nyápic férjed pedig nem tudott megvédeni, ezért rohantál hozzám. Keresni fognak. Engem is.

Nincs vesztegetni való időm.

Már csaholnak mögöttem a kutyák. Kapkodva öltözöm, inkább ruhát hagyjak hátra, mint fegyvert. Még ha apám régi disznólába kicsit megbízhatatlan is. Kirugdosok pár korhadt deszkát. Menekülök.

Már lőnek is utánam, de nem találnak el. Ezek is csak a vásárban foghattak fegyvert utoljára.  Az erdő felé igyekszem, azt nálam nem ismeri jobban senki. Fertályóra múlva nyugodtan leülhetek zavaros gondolataimmal egy kőre. Ki járt jól a halálával? Ez az első kérdés, de tudom, hogy drágán mérik majd a választ rá. Arra rájönni, hogy én voltam a palimadár, még nekem is megy. Ezért hagytak életben.

Jó lenne pipázni. De a dohány ott maradt. Leindulok a hegyről.

Évek óta nem jártam lent a faluban. Még sokáig égette arcomat a szégyen, azok után, hogy Ancsa kiadta az utamat. Kiadta, mert ezt várták el tőle. De én láttam a könnyeit az ajtóból. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Később szerettük. De nekem nincsenek földjeim, a nyápicnak igen. A szülei miatt csinálta az egészet. Tudta ezt mindenki. Hozzájuk igyekszem.

Úgy érzem magam, mint egy rablógyilkos. Behúzom a nyakam és remélem, hogy senki nem vesz észre. Sosem voltam ellensége senkinek. Sokáig.

– Hijj’accs- i- ne- ge csinege de fel- szá- ratt- a bütü, he! Bü- tü he!

Az a bizonyos ördög, meg a falra festés. Öten jönnek szembe velem, egyik jobban el van ázva, mint a másik. Lehajtom a fejem és megpróbálok elmenni mellettük.

– Nézzétek má!

Nem sikerül.

/kérges kéz ragad meg egy vaskos vállat, eltörik egy csukló, kemény ököl csap egy állra, egy tarkóra, valakit elgáncsolnak, két láb összeakad, puffanás/

Nem jelentenek nagy gondot. Mire felkelnek, azt fogják hinni, hogy a kénköves istennyila csapott szét köztük. De az egyik furcsán tartja a lábát. Sumákol.

/nehéz bőrkucsma rúg egy fejbe/

Sietnem kell tovább, közben elered a hó. Megkockáztatom a rövidebb utat. Már nem jön szembe senki.

Ancsáéknál nincsen világ.

Bemegyek a kapun. Csak a kutyájuk fogad, a vén Káplán. Okos jószág, azonnal felismer és nem csap zajt. Ő sem beszél fölöslegesen. Sok ember tanulhatna tőle.

Az ajtót zárva találom. Kopogok, de nem nyitják ki. A cserépből kiveszem a kulcsot és bemegyek, a szülők ott ülnek az asztalnál. Két meggyötört, idős arc fordul felém. Elmondom nekik mi történt a lányukkal. Az anyja sír, jajveszékel. Nem szólunk közbe, asszonynak jussa van ahhoz. Az öreg Gyula viszont nem tűnik meglepettnek. Beszél valami papírról és sok pénzről, ha Ancsa idő előtt találna meghalni. Nem teljesen értem, de a lényegét felfogom. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor Ancsa beszélt nekem az írásról és a metáfórákról.  Azokat nagyon szerette. Én őt, még most is.

– …és Kolompos akkor megkap mindent. Kérlek Noé fiam, keresd fel és…

Nem fejezi be, nem hagyok neki időt. Fölösleges és a dörömbölés az ajtón jobb belátásra bír. Talán túl nagy zajt csaptam a részegekkel. Nem számít, nem tudhatják, merre igyekszem. Gyula bácsi majd falaz nekem. Hátul távozom.

/egyre erősödik a szél, haragosan üvölt körbe egy megtermett alakot/

Kolompos le sem tagadhatná a házát. Minél messzebb a falu közepétől és a lakóitól, akiket annyira megvet. De elég hivalkodóan azoknak, akik netán mégis erre járnának. A talpnyalója, Bégec, kint cigarettázik a fészer előtt.

Veszettül hiányzik a dohány. Elgondolkodom rajta, hogy a pipámat fűvel tömjem meg. De az keserű lenne. Egyébként meg tél van.

Bégec eldobja a bagót és befelé indul a fészerbe. Követem. Benyitok és teszek pár lépést, várom, hogy a szemem megszokja a fényt. Az ajtó becsukódik mögöttem. Megfordulok és egy puskacső mosolyog rám, meg a görény, aki tartja.

 Igazuk volt, hogy leszel ilyen marha, és idejössz.

Mocskos kis tyúktolvaj. Világ életében az volt és ezen nem változtat semmit, hogy most épp kinek a cipőjét nyalja fényesre. Nem fárasztom magam azzal, hogy ezt megmondjam neki. Tudja azt ő is.

 Bevallom nem hittem, hogy azok ketten ilyen könnyen átvernek majd Gödlő. Nem csak a nőknél vagy szerencsétlen, de a….

/egy szőrös kar félrelöki a puskacsövet, penge villan/

Szurkálódó típus.

/a bicska eltűnik a hasban, újra, újra, vér folyik/

De én is. Egy kicsit elvesztem a fejem.

/fej koppan az ajtón, betörik. mindkettő/

Megnézetem vele a hóesést.

Követnek. Nincs sok időm, pedig szívesen látogatnám meg újra Ancsa áruló szüleit. Nem így ismertem meg őket, de a pénz, az ma is nagy úr. Sietnem kell. Kolompos már vár. Nem vesződök a puskával, fel akarom koncolni azt a gazembert. Csak a bejárati ajtó kulcsát viszem.

Bent égnek a lámpák. A puha szőnyegen nem kopogok. Az ajtókon sem. A lépcsők felé tartok. Fent lesz a pihenőszoba, ahol kártyázni is szoktak. Bégec lépten – nyomon dicsekedett vele, hogy néha őt is odaengedik. Ilyenkor mindig egy csontért kuncsorgó rühes ebet láttam magam előtt.

Benyitok. A szememet földöntúli ragyogás vakítja el.

…Ancsa…

/nehéz váza csapódik a zsíros tarkónak/

Minden homályos, a fejemben tucatnyi gulya kolompol. Ancsa! Az ő arcát láttam. De az nem lehet, ő meghalt. Vagy mégsem. Nem, ahogy tisztul a kép, látom a gyönyörű arcát. Haja lágyan omlik a vállára, ahogy fölém hajol. Törékeny kis kezei…az én pisztolyomat tartják.

– Ébredezik.

Igen, itt van Kolompos is. Meg három pribékje. Gonoszul vigyorognak , még csak nem is bajlódtak a megkötözésemmel. Csak a kétlövetű szegeződik rám. A nyápic a fotelben heverészik. Zúg a fejem. Ancsa beszél.

Orvosságról és műhalálról, zárakról, amik papíron vannak, egy szükséges balekról. Legalább az utóbbit értem. Ez nyilván az a…irómmia neki,  vagy mi a rosseb. Most pedig meg fog ölni. Már nem érdekel. Másodjára teszi.

/kivágódik egy ajtó, vasvilla a mellkasban, felborul egy asztal/

Gyula bácsi! Ancsát félrelököm, nem nehéz. A legközelebbi anyaszomorító kezéből kicsavarom a bicskáját.

/vágás a torkon, vér, eldördül egy puska majd kiesik a kézből, markolatig csúszik a kés/

Az a nyomorult eltalált. Ancsa felé botladozom. Az arca undorodó, haragos, de még így is gyönyörű. Lőni fog. Nincs időm megállítani.

/pisztoly robban fel, lemart hús a kezeken, szilánk a szemben/

Megbízhatatlan…mindkét kakast együtt kell felhúzni. Az istennő összeesik. Üvölt, az arcához kap. Többé már nem lát semmit. Nem baj.

/fej koppan a padlón, elterül egy megtermett férfitest/

Már én sem.

Pennázó

Az aligátorvadász

Új reggel virrad a dzsungelben. Az idő kísértete kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Végül a nyakára tekeri az egyiket, és felakasztja magát, hogy rángatózva okádja ki órakattogásba panírozott tehetetlen lelkét. A lélek körbejárja a testet, majd odébb áll, kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között, végül a nyakára tekeri az egyiket.

A folyóparton egy félmeztelen férfi az iszapba ragadt emberi csontokat illesztgeti össze: amikor a csontváz nagy nehezen összeáll, vízinövényekből hajat fon neki, és egy kenuba ülteti. Maga is beszáll mellé, és útra kelnek – lassan csorognak végig a folyón, komótosan cipeli őket az ár.

 Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is  súgja a csontváz fülébe a szavakat, majd átöleli. Egy távoli vízesés hangja üli meg a tájat, a szikláknak futó víz loccsanásai  a fák tetején majmok verik ki egymás fogát kövekkel.

Kiéhezett ősi istenek táncolnak a gyufaszálak hegyén. Kanyonokba szorult tukánokból sétálgatnak ki és be a tojások. Papagájokat riasztanak messzire a feldobott pénzérmék.

Zeniten áll most a halál. Egy új reggel virrad: az aligátorvadász rutinosan a szájába veszi hatalmas kését, a vízre fektet egy kidőlt ajtót és kezdetét veszi a vadászat. Tekintete a zöld vizet pásztázza, néha egy-egy halat vagy anakondát lát maga alatt elsuhanni. Az ajtón hasal, evező kezéről fürtökben csüngnek a piócák. Amikor már túl sok van belőlük, egyesével harapdálja le őket magáról, vagy kiprésel rájuk egy-egy könnycseppet, amitől azok tehetetlenül a vízbe pottyannak, de amint újra evezni kezd, ismét ellepik izmos, fekete karját a férgek. Egy-két lila színű is tekereg közöttük, a vadász jól ismeri már ezeket. A lila színűek nem vért szopnak, hanem egyenest az álmokat szívják ki az emberből. Néhány moszkitó ugyanezt a metódust követi, éjszaka kiszívja az alvó emberek homlokából álmaikat, egészen kényelmetlen rovar-gondolatokat hányva vissza cserébe a koponyába. A férfi sok ilyen embert látott már megőrülni az évek során: reggel felébrednek, látszólag teljesen rendben, később hangos zúgást kezdenek imitálni a hangjukkal, majd lándzsává hegyeznek egy ágat, és leszúrnak bárkit, aki csak az útjukba kerül. Szúnyogkór – így nevezik ezt. Hiába, a dzsungel a legkülönösebb meglepetéseket tartogatja az ember számára: indaként lecsüngő mérges kígyókat, amelyeknek harapásától áttetszővé válik az ember bőre, titokzatos virágokat, amelynek illatától a szerelmesek holtan esnek össze és fekete hangyákat, amelyek éjszaka bemásznak a férfiak heréibe, és az így megtermékenyített asszonyok hatalmas, lárvaszerű anyakirálynőnek adnak életet.

A dzsungel gyomra hamar felemészti az embert. Egyedül a krokodil vadásszal nem birkózott még meg az évek során. Egy ágyban vergődő szobornak letörnek a mellei.

Összezsugorodott fejű bennszülöttek lesnek ki a levelek közül. Mérgező nyáluk tócsákba csöppen, amitől kihalnak lábuknál a növények. A vadász tovább csorog lefelé a folyón, hamarosan egy méretes aligátor kopog az alatta fekvő ajtón. A vadász rögtön a vízbe ugrik és birkózni kezd a hatalmas hüllővel. Késével kimetszi a szemét, ugyanakkor az állat sem hagyja magát, farkával alaposan oldalba csapja többször is a férfit. A küzdelem odavonzza a folyóban bánatosan kódorgó piranhákat.

A vadász úszó ajtajára teríti végül a hüllő testét és maga is felmászik mellé. Felvágja a gyomrát. Egy ideig turkál a vörös belsőségek között, majd lemondóan sóhajt amikor néhány félig megemésztett halon kívül semmit sem talál benne. Bosszús arccal rúgja vissza a testet a folyóba, az éhes piranhák közé, akiktől máris vörös forrásba kezd a víz. Nos, ennyivel is áldozott a folyó istenségének. sose árt jóban lenni a szellemvilággal.

Törzsi dobok rugdossák odébb a napot az égen. A folyó hamarosan megtelik krokodil tetemekkel. Felfordult hüllőktől vöröslik a víz, a jóllakott ragadozó halak ballonként pukkannak szét. De a vadász tovább keresgéli feleségét. A fiatal bennszülött lányt, akit évekkel ezelőtt megölt egy aligátor, aki miatt vadásszá vált.

Ablakokkal peckelni ki az aligátorok száját. Olykor kötelet köt a lábukra és egy magas fa ágára lógatja őket, és addig ostorozza a hátukat egy anakondával, míg ki nem adják titkaikat. Krokodil alakú vudu babákat köhög fel az éjszaka közepén, és tűzben felizzított tűvel szurkálja a hasukat, amitől fájdalmas vízcsapkodásokkal telik meg az éjszaka.

Gonosz évek üvöltenek az állatokban. Az útba kerülő vállak, a vízbe fojtott reggel: rugdosással termékenyítik meg a fényképeket. Légypikkelyek nyílnak az orrokban.

Egy nászágyat cipel most a hátán a folyó, a lenyugvó nap az összegyűrt lepedő közé fészkeli magát. Az aligátorvadász meztelenül fekszik az ágyon, felesége fényképét öleli magához. Zuhanyzófüggönyök forgolódnak a fák között, gonosz, gonosz démonok, akik kiszakítják és ellopják a falubeli gyermekek sípcsontját, hogy dallam-tüskéket szúrjanak az éjszaka bőrébe. A piócák felmásznak az ágyra és ráakaszkodnak a gyönyörű lány fényképére: lassan kövérre szívják magukat az emlékekkel, a lány szentségtörő szépségével.

Az aligátorvadász kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Kalitkákat épít az óriáshüllők bordáiból, színes tollú madarakat zár beléjük, amik ettől rögtön elfonnyadnak. Kiszálló lelkük ködöt feszít a folyó felé, amin megjelenik ifjú ara sötét arca:

 Drága, drága férjem! szólal meg a hatalmas arc. – Addig gyalogoltam az alvilágban, hogy elkoptak a lábaim. Most már csak a medencecsontomon csúszok, de az is percről percre kevesebb. Rég halott vagyok, szerelmem, hagyd a krokodilokat gyönyörű békéjükben. Én már rég megbocsájtottam nekik! Vicsorgó szájukba virágokat dobtam, néha madarakba költözök és kicsipegetem fogaik közül a maradékomat! A krokodilokból csapóajtó nyílik. Ha alaposan beléjük nézel, a folyó drága szellemét fogod megpillantani!

 Nem halott, nem lehet halott – biztatja magát mindig a férfi, a szájában bilincs puhul. – Az egyik hüllő felhasított gyomrában rálelek, és trónt emelek neki a folyó szélére. Hogy aztán minden vízi szörnyűség fölött uralkodhasson, hogy a lábaihoz kússzanak az aligátorok, és ő kiskanállal falatozhasson belőlük. Sokat gyalogolt már a saját szívén. Eltört virágcsontokból kifordult velő ropog a fogai között. Köhögése messzire cipeli a csillagokat.

A gondolatok, akár az elhullajtott halpikkelyek, csillognak a parton. Új reggel virrad. Majd beköszönt az éj. Majmok feszítik keresztre egymást a fák tetején. Nyakba akasztott nyelvekből csöppen ki az utolsó csepp nyál. Majd újabb reggel virrad a dzsungelben. Az aligátorvadász az ajtaján lebeg, szeli a zöld habokat. Az arcáról piócák csüngnek, mintha csak borotválkozna, késsel vagdossa őket. Tovább evez. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón. Kinyitja, önmagát pillantja meg a mélyben, a vízben, és rögtön saját magára veti magát. Késsel felnyitja a szívét, ahol végre megtalálja felesége csontjait.

A felszín felé úszik a kezében a csontokkal, de egy zárt ajtóba ütközik a feje. Dörömbölni kezd az ajtón. Az ajtó kinyílik és önmaga néz le rá. A fogai között kés, így kiált a vízben kapálózóra: – Hát nálad vannak! Végig nálad voltak! Légy átkozott!

Kimaradnak az éjszakák, reggel után újabb reggelek virradnak a dzsungelben. Krokodil bőrrel bevont bútorokat dobál kövekhez a vízesés. Egy törzsi pap adja össze a krokodilvadászt a feleségével. Varázsport szórnak az ifjú pár fejére. Egy meztelen fiú aligátormaszkban vergődik a szertartás körül. Ő jelképezi a házassági szertartásokon minden folyók istenét. Kivasalni a spiritizmust. Üveget sütni a madarak csőréből.

Az ifjú ara lágyan megcsókolja a férfit és ezt mondja neki: – Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is!

Ám a körülöttük táncoló krokodil maszkos fiú egyszer csak a földre vágódik. Reszketni kezd, majd képtelen zümmögés tekereg elő fogai közül. A ceremónia ettől megakad.

 Zzzzz… zzzzz…!

A törzsbeliek ijedten, kikerekedett szemmel hőkölnek tőle.

 Szúnyogkór! Szúnyogkór!  kiabálják túl egymást. A megveszett krokodil maszkos fiú felkap egy sarokba állított díszlándzsát és egyetlen jól irányzott mozdulattal átdöfi vele a menyasszonyt. Az rögtön összeesik, kicsorgó vérét pár pillanat alatt beszívja az oltár.

A megveszett fiút hamarosan lefogják a falubeliek. Hátracipelik, ahol – mivel a szúnyogkórnak nincsen hatásos ellenszere – elvágják a torkát.

Egyedül a vőlegény áll még mindig egy helyben, sápadt arccal az ősi istenek szobrai között. Amikor mozogni látja kifehéredett ajkait, haldokló felesége fölé hajol.

 Legalább… a nászéjszakát meghagyták volna nekünk – motyogja a lány, szájszegletében vérbuborékok pukkannak.  De ne bánkódj, kedvesem. A lelkem most a folyóba költözik. Valahányszor a vízében fürdesz, én fogom simogatni a tested.

Azzal a tekintete megmerevedik. Szobor arc. A vőlegény fájdalmasan felüvölt. Magához vesz egy hatalmas kést, és eltűnik a falu széli dús növényzetben. Az égre fröccsenő krokodil vér alkonyba borítja a világot. Vízbe hullt percmutatókat cincálnak szét a piranhák.

Pennázó

Beburkolva

Haláláig sötéten úszkált az érzéketlenségben.

Hatalmas kocsisor torlódott fel a temető macskaköves útján. Vasárnaponként 500Ft-ért kocsival is be lehet hajtani; anyák napján ez éppen kapóra jön. Öreg nénik ücsörögnek egy-egy autóban és fogatlanul nyamnyognak vakon a fekete kalapjaik alatt. Közben házaspárok üvöltenek egymással az első ülésen. A gyerekek nyűgösen nézik a kialakult dugót, amit egy rosszul leparkolt autó okozott. Idegesítő, kényelmetlen helyzet. Páran kiabálnak. Mindenki izzad, a virágok fonnyadnak.

Emberek mennek el a kocsik mellett, gondolataikba fulladva keresztezik egymás életét. Idegesen szorongatják saját értékeiket; a fekete válltáskát, mécseseket, török szegfűt, arra gondolva, hogy mégis csak jó volt a gyaloglás mellett dönteni. Burokban élnek. Egy fiatal nő lábát töri a cipő, túl akar lenni az egészen. Felsírna, de nem teheti. Egy férfi nagy közönnyel főtt kukoricát rágcsál, amit a bejáratnál vett. Ha egy pillanatra megállva körülnéznének, talán rájönnének, hogy egyiküknek sincs már anyja. A temető körül hatalmas zsivaj, behallatszanak a cigányok, akik harsányan kínálják portékájukat.

Annának sincs. Bambán áll a sír előtt üres tekintettel és gondolatokkal. Felfoghatatlan, hogy az édesanyját több mint öt éve zabálják a férgek. Idegesítő, kényelmetlen helyzet. Akárhányszor kijön, csak ez tudatosodik újra és újra benne. A sírt haláltudat lengi körül, Annán pedig átfut egy távoli gondolat egy emberről, akinek elkapja karját a láncfűrész, és az első pillanatokban ostobán mered saját kézcsonkjára. Öt éve már, hogy az anyja egyedül hagyta itt.

Megrúgta az oldalát. Fáj, a hasához kap. Elszégyelli magát, leereszti a karját. Felesleges. Ha az anyja tényleg nézi fentről, úgyis látja a gömbölyödő hasát. Mesélne neki a koloncról, mesélne mindenről, de inkább hallgat. Értelmetlen, undorítóan szánalmas vajúdás az egész. Nem tudja elrejteni, maga sem tud elbújni. A családban még nem volt egyedülálló anya, és Anna anyja elég szigorú asszony. Volt. Tudja, mit gondolna a kis élősködőről, agyában szorgosan próbálja elhomályosítani anyja emlékét. Gyorsan kicseréli a virágokat és csöndben áll pár percig a sír előtt. Anyák napja. Leseper pár levelet a gránitról. Szemtől szembe.

Rúg, kínlódik. Apró kezével unottan próbálja letépni a köldökzsinórt a nyakáról. Igazából mindegy is. Emberek jönnek-mennek. Anna elindul vissza a kocsihoz. Rengeteg autó áll a kis Renault mögött, párból már kiszálltak a vezetők. Az első sofőr felháborodva szidja Annát, nem hozza zavarba a nő áldott állapota sem. A magzat szenved, lábával lustán tolja a zsinórt, ahol éri. Fején kalap, kezében aktatáska, beleszürkülve rúgkapál az érdektelenségben. Idegesítő, kényelmetlen helyzet, már eléggé unja.

Anna a férfire gondol, aki terhesen elhagyta. Teljesen magára maradt szégyenével, most meg ez a hülye seggfej is ordibál. A gyermek gépiesen rugdos kis lábaival, a sofőr még mindig kiabál. Beugrik a Renault-ba, izzít. Nem indul, újra próbálja. Az autók dudálnak, a magzat lomhán küzd, Anna sírni kezd. Az a rohadt kölyök. Valahol, mélyen az anyaméhben megreccsen egy borsónyi nyakcsigolya. Az árva Anna pedig még nem is tudja, hogy mennyire egyedül maradt.

Pennázó

hajócska ígér

ülök az üres teremben, nem jössz. már régen
összehajtottak minden széket, csak a bárpult
neoncsöveinek sercegését hallom.
a szökőkúté is talán hallatszik, amint
a cseppjei egyre simábbra csiszolódnak,
– annyira, hogy át lehet látni rajtuk, ezt
mondogattad régebben, ma már nincs ekkora
önbizalmad, csak halványan táncolsz az esőben.
egyszer megígérted pedig, hogy az összes
felhalmozott hajónkat elengedjük a szökőkútban,
mint az eddigi hajóutak egy végső stádiumaként.
egy szatyorba összegyűjtötted őket, azóta is
egy széken összekötözve egyensúlyoznak.
megtanultam azóta, hogy a hajóknak is várni kell.

Pennázó

széthordott isten

bár nem ismeri ezt a szót
még, a világ neki csak stratégiai
játék, itt minden csak általa
lett, itt, ahova úgymond eljött
megváltani a karaktereket,
a kezdeten persze rég túl vagyunk,
hiszen ki tudja, hányadik
legolégiós kísérlet utórezgése ez,
amiben épp magadat érzed
egy kisfiú miatt, urunk