Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Isten a bevásárlóközpontban

Feltámadt – mondta az angyal a pult mögött, miközben szórakozottan bambultam a bizsufülbevalókat. Értetlenül pillantottam rá. Gyönyörű kék szemei voltak. Amúgy is bezsongok, ha egy nőnek kék szemei vannak, neki pedig olyan tüzesen izzó volt. Kisfiús szégyenlősséggel kaptam el tekintetem, de láttam, hogy elmosolyodik. Biztosan tetszett neki, hogy tetszik nekem. Jó lenne beszélgetni vele, elhívni egy kávéra, vagy valami, de nincs pénzem. Lopva pillantok újra felé, próbálok úgy nézni mellére, hogy le tudjam olvasni a névcímkét és közben ellenálljak annak a hipnotikus hatásnak, mely erőt vesz rajtam, amikor két ilyen csöppformát meglátok. Végül mint félénk kutya, behúzott farokkal araszolok el az erőtérből, mely körülötte izzott, de az a bizsergés nem szűnt meg bennem, hiába próbáltam átadni magam a körülöttem kavargó hangulatnak.

Ünnepnap a mai, szokásosnál nagyobb tömeg hömpölyög a szinteken, mindegyiken más szórakoztató program zajlik, a gyerekek a játékrészlegen futkároznak, rimánkodnak, vagy nevetnek, a felnőttek moderáltabban fejezik ki hasonló érzéseiket egymásnak, az őket érdeklő részlegeken. Akár vasárnap is lehetne, mindenki szépen öltözött, mintha templomba készült volna, ünnepi ebédre, vagy esti fogadásra, esetleg fergeteges partira. Pedig csak egy új szárnyat nyitottak meg a Hajó Plázában. Hatalmas hacacárét csaptak, hogy beindítsák a vásárlóerőt és lám működni fog a dolog. Itt-ott egy-egy biztonsági ember, vagy egy uniformisba öltözött, válogatott lány ministrál, hogy a szertartás rendben és a lehető legolajozottabban folyjon.

– Szevasz, papa. – szólal meg egy bizonytalanul ismerősnek tűnő hang valahol mögöttem. Gondolkodom, vajon nekem szól-e a köszöntés, vagy két ismerős találkozott és így köszön egyik a másiknak. Semmi nem múlik azon, hogy megforduljak, hát megfordulok. Két régóta látott ismerős néz vissza rám.

– Szasztok, ember. Mizu? – kérdem tőlük amolyan urbánus lazasággal. Az egyik valami lelkészféle, a másik meg jogász.

– Itt ni, jöttünk, hogy itt legyünk, viszont ne legyünk máshol. – mondta a lelkészféle. Hangján érződik, hogy kezd belejönni szerepébe. Enyhén dallamosabban beszél, mint mások és egy picit lassabban, mint régen. Sokkal jobban artikulál, nem túlzottan, érthetően, és mosolyog mellé. Látszik, mikor húzza túl a mosolyt, kicsit ráerősítve a természetes örömre, mint most. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Kezet fogunk.

– Hogy vagy? – kérdi tőlem. – Jól. Nálatok mi az ábra? – Szokásos.

– Nálad? – kérdem a jogászt. – A Megyei tanácsnál dolgozom.

A pap maradt a felületes udvariasságnál, a jogász pedig munkahelyére hivatkozik. Hümmögök és azon gondolkodom, lesz-e értelme velük tölteni az időt. Próbálok találni valami közös kapaszkodót, valami témát, mely mindhármunkat érdekelhet. Mégsem fordulhatok csak úgy sarkon, de kellemetlen is lenne ilyenkor, egy ilyen helyen kibúvót keresni, hiába szabadkoznék, mindketten tudják, hogy én is időt tölteni és nézelődni jöttem ide, ugyanúgy, mint ők, és egyből rájönnének, hogy nem kívánt társaságnak számítom őket. Olyan ez, mint egy katolikus szertartáson a padba szorulva, térdepelés közben azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne kiszabadulni onnan, mert egyre erősebb a sejtés, hogy az ember egzisztenciája nem függ semmiféle teológiától, de sokan vannak már, akikkel kialakult valamiféle szociálisnak mondható viszony, és ha most hagynék csapot-papot, akkor ki tudja mit gondolnának. Azért mégsem lehet így. Valahogy fel kell építeni a távozást, ki kell alakítani az egérutat, fel kell lazítani a kapcsolatokat, hogy ne tűnjön fel, ha már nem vagyok ott, vagy ne tűnjön drasztikusnak, ne adj’ Isten, megbotránkoztatónak, hogy a testvér hajótörést szenvedett a hitben és itt hagyta a közösséget és az egyházat.

Feszülten próbálom tartani az érzelmi távolságot és azon igyekszem, hogy ne legyen észrevehető. Nem akarok bonding-olni velük, így minden ilyen kezdeményezést mosolyogva térítek el egy érzelmileg semleges zónába. Még érzem a bizsergést, mely a kék szemű angyal erőterében ragadt rám és frusztrál, hogy arra sincs pénzem, hogy meghívjam egy kávéra. Bámulatos, hogy az anyagi státusz mennyire meghatározó lett, mintha átvette volna az uralmat azok fölött a transzparens érzések és érzelmi viszonyulások fölött is, amelyek képesek létezni pénz nélkül. Beférkőzik a tudat zugaiba és ott rág, mint a bűntudat, vagy mint a kisebbségi komplexus az Isten-képhez képest, hogy az ember sose érezze magát autonóm entitásnak, hanem mindig valami máshoz viszonyítva határozza meg önmagát, a templomban az Istenhez, a bevásárlóközpontban a milliomoshoz.

– Ne haragudjatok – szabadkoztam – de valami eszembe jutott, amit el kell intézzek. – mondtam nekik.
– Semmi gond, biztosan találkozunk még – válaszol a jogász, és kezet fogunk. A lelkész is kezet nyújt.
– Isten áldjon. – Még ütközünk. – mondtam nekik és elindultam a bizsupulthoz, ahol a kék szemű angyal strázsált.

– Szia, újra. – Helló. – köszön vissza mosolyogva.

– Meddig dolgozol? – 6-ig… – Szóval Hajni… – merthogy leolvastam nevét a címkéről. – … Tamás vagyok. – Mutatkoztam be kissé esetlenül, saját szavamba vágva. – szóval Hajni, 6-ra idejövök. Eljössz velem sétálni?…

– Aha. – válaszol rövid szünet után, enyhe kislányos huncutsággal a hangjában. – mégis van Isten – sóhajtottam fel magamban megkönnyebbülve.

– Akkor, viszlát 6-kor. – mondtam neki vidáman.

– Viszlát.

CéhKaptár

Paralel

Az alkonyi nap lemenőben volt, de ebből nem sokat észlelhettek a kívülállók, az Uzkilabi mocsár furcsa, nyákos, szürke köde miatt ugyanis Jerreg földjén sosem sütött a nap. Azt rebesgették, hogy ez nem csupán a mocsár köde, hanem sokkal rosszabb, mágikus köd, amelyet valamelyik gonosz démon támasztott. Sokan emiatt is messze elkerülték ezt a vidéket.

Ragnod a jól megtermett fél- ork harcos nem tartozott közéjük. „ Ha túl sokat nézel a ködbe, ne csodálkozz, ha visszanéz rád” – ez volt az elve. Megigazította izmos testén kékes színű glutiumből készült páncélját, amelyet Fang városában vett 50 aranyért (előző kedves páncélját még Morzumban felfalta egy csapatnyi Vasevő.) aztán megmarkolta vértől barna fegyverét és büszkén nézett társaira.

Ragnod sokáig volt magányos, hiszen orknak túl szép volt, embernek túl rút, rááadásul cizellált lelke miatt meg kellett szoknia azt az érzést is, mikor csatabárdjával leválasztja valakinek a fejét a testéről, miközben az arca előtt lanyha vérpermet szitál. Egykedvűen ölt, ha ölnie kellett, de sosem lelt benne élvezetet. Magányos harcosként kalandozott, mígnem összeverbuválódott ez a mostani kis csapat: Roxion az izmos varázsló, Grax a vidám törpe harcos, Tarp a barbár harcművész, Klita a gnóm papnő és Virida az elf íjásznő, akit csökevényes fülei miatt (nem voltak elég hegyesek) rekesztettek ki az elf közösségből. A hat barátot a kirekesztettség érzés és a kalandvágy terelte új utakra, hogy végül egy elágazásnál összetalálkozzanak.

Mindig volt új cél, amely lelkesítette őket. Hol vérengző trolloktól mentettek meg egy falut, máskor kincseket kerestek. A mai napon volt már egy nagy csatájuk pár dühös zombival, majd vadásztak egy keveset, mert a zombi nem finom. Most pedig megpihentek, tüzet raktak és a Virida által lenyilazott jókora szélmadarakat sütötték meg vacsorára.

–  Ha ilyen tempóban haladunk, reggelre odaérünk. – támaszkodott varázsbotjára Roxion, – hét óra pihenés és indulhatunk. A törpe ránézett: – Azért ez nem lesz veszélytelen. Lehet, mind ott veszünk. És az fáj a legjobban, lehet, úgy halok meg, hogy még el se búcsúztam a családomtól.

Tarp nevetve szólt rá – De hát nincs is családod!

– Hát éppen ez az – törölte le barna szakálláról a madárzsírt Grax, majd nagyot sóhajtott.

Csend telepedett közéjük. Ragnod feltűnésmentesen közelebb húzódott Viridához, és lopva rá-rá tekintett. Ha egyszer megsimíthatná hófehér arcát és tekintete abba a macskaszembe mélyedhetne és…

Klita szuvas fogait piszkálta a szélmadár egyik karmával. – Mindenféleképpen meg kell szereznünk. Ez a nyolcadik, és ha Imera boszorkányúrnő megkaparintja, ő rászabadítja a világunkra vele Kalint.

Tarp felnyögött a megtestesült gonosz nevének hallatán. – És ha a boszi rosszul tudja? – kérdezte Virida. – nem hiszem, hogy Kalint ilyen könnyű lenne megidézni.

Ragnod elvigyorodott – Akkor is megszerezzük a nyolcadikat, meg a többi kincset. Aztán osztozunk. Ha mellesleg, megmentjük a világunkat a gonosztól és még hősökké is válunk, az már csak a ráadás.

Mindannyian a másnapra gondoltak és a labirintusban rájuk váró veszélyekre, egyikük sem volt álmos. Így hát a fantázia birodalmába menekültek.

Roxion különös képletekkel teli köpenye zsebéből néhány kis tízoldalú csontkockát vett elő.

– Remélem, mindenkinek megvan a kalandlapja. Vegyétek elő, a tollal együtt. Hol is hagytam abba? Ja, igen. Otthagytuk abba tegnap, hogy Ragnod karaktere Roland az a kis nyüzüge srác, aki azt a fura zenét szereti, venni akar egy üveg vodkát a Teszkóból, mert a haverjaival – azaz veletek- menni akar bulizni.

Dobjál k10-el egy szerencsepróbát, hogy a boltos elkéri-e a személyidet. Kettő, nincs szerencséd. Most mit teszel?

– Az a vodka mindenképp kell – jelentette ki Ragnod. – Egy felnőttet megkérünk, hogy vegye meg. – élte bele magát a szituációba.

– No, legyen – intette Roxion – de vajon sikerül- e? Két k10-essel dobjatok…

És a játék folytatódott…

És egy játék befejeződött.

– Na, srácok, akkor jövő hét pénteken, ugyanitt? – kérdezte a Kaland Mester, egy szemüveges fiú – Addigra megálmodom mi is pontosan a nyolcadik és miféle kalandok várnak benneteket a labirintusban.

Búcsúzkodtak, először távozott a 12-es szintű gnóm papnő karakterrel játszó lány és öccse, aki a törpe fajt favorizálta, aztán a nyurga kocka, aki a barbár nyers erejét használta a játékban és osztálytársa, aki inkább a varázsló mágiáját.

– A csata a zombikkal durva volt – visszhangzott a lépcsőházban egyikük távolodó hangja.

A Roland nevű nyüzüge rocker még ott toporgott a kis tócóvölgyi panel ajtajában, várva a kócos, kötött pulóveres lányra.

– Elkísérhetlek a buszig, Virág? – kérdezte és érezte szíve a torkában dobog.

– Persze, legalább nem megyek egyedül ekkora ködben – nevetett a lány.

Lesiettek a lépcsőn, a közeli buszmegállóhoz. A köd körülölelte a kis buszvárót, amelynek meglévő üvegtábláin egy jól megtermett halványzöldes bőrű ork (aki szép, de még így is elég randa) és egy hegyetlen fülű, ezüsthajú elflány tükörképe verődött vissza csúfondárosan…

A játék sosem ér véget.

CéhKaptár

Tesco gazdaságos novella csak önnek, most akciósan, egy mosolyért

Halálos csapás a kapitalizmusra

Sose gondoltam volna, hogy a Tesco lesz az a hely, ahol majd megtalálom Istent. Ott ült szegényke a pénztárgépben és kétségbeesetten pillantgatott rám. Szinte könyörgött szép, szürke szemével; majd sírva fakadtam, annyira szomorú volt a képe. Elhatároztam, hogy kiszabadítom!

– Elnézést asszonyom! – fordultam a cipóképű pénztárosnőhöz. Tulajdonképpen nem lepődtem meg a cipóképén, az irodalmi művekben is mindig cipóképűek a pénztárosnők.

– Mitteccik? – kérdezte az gorombán, rám sem nézve, de hát ez már csak ilyen, nem is lenne a cipóképű pénztárosnő igazi, gorombaság nélkül. Megkeseríti ám az ember életét a sok vajbeütés, kenyérbeütés, szószbeütés… ej-haj, ilyen ez a magyar beütés!

– Tetszik tudni, az ön pénztárgépében üldögél Isten! Legyen olyan jó, hogy ideadja nekem, magának úgy sem kell! – mondtam és igyekeztem nagyon kedvesen nézni, már amennyire egy ilyen cipóképűre lehetséges.

– Megbolondult jóember? Megsütötte a fejét a nap? – érdeklődött az eltátván a száját, és mit ad Isten (talán pont az, aki reménykedve figyelt a pénztárgépből), most rám nézett. Mintha emberibbnek tűnt volna (nem Isten, hanem a cipóképű), mint az előbb, félelem csillant meg kialvatlan, táskás szemében, remegő kezével a házitelefon felé nyúlt.

– Ugyan dehogy sütött meg a nap, kedves Kenyér néni, különben is odakint tombol a vihar! – mondtam barátságos mosollyal (és közben örvendeztem magamban, hogy milyen jó szokás is az, hogy ki kell írniuk a nevüket az áruházi dolgozóknak). – Csak tudja, nagyon megsajnáltam Istent, ott kell egész nap ülnie abban a hülye pénztárgépben, nem gondolja Kenyér néni, hogy jobb lenne, ha szabad levegőn lenne szegény? Én ingyen és bérmentve magamra veszem a gondot, vigyázok rá és mint saját Istenemet szeretem…

Kenyér néni nem hallgatott meg, hanem a biztonságiakat hívta. Milyen egy beszűkült valaki lehet! Ha kicsit is jobban figyelne, biztos meghallaná Isten hívását a pénztárgépből!

– Már megint mi a baj, Kenyér néni? – kiabáltak már messziről a biztonságiak. – Csak nem próbált meg valaki plusz szatyrot kérni Magától?

– Ez az alak itt Istenről hadovál nekem! – ordított Kenyér néni nagy riadalommal a hangjában. – Jöjjenek gyorsan!

Isten nevének hallatára egyből gyorsabban kezdtek szaladni és nem is kérdeztek semmit, csak megragadtak a két karomnál fogva és kicipeltek a Tescóból. Én meg, nagy meglepetésemben csak annyit tudtam odakiáltani Istennek, hogy ne aggódjon, még visszajövök érte.

Egy hónap telt el, és én nem adtam fel. Mindent alaposan kiterveltem Isten kiszabadítására, rablós filmeket néztem, hogy tanuljak belőle, vettem maszkot az arcomra és egy pisztolyt is beszereztem, na meg egy nagy, kényelmes bőröndöt Istennek. És meg is lett az eredménye az alapos tervezgetésnek. Mikor beléptem Isten házába, a Tescóba, megfagyott a levegő körülöttem. Nem törődtem senkivel és semmivel, egyenesen Kenyér néni pénztára felé igyekeztem. Megigazgattam a maszkot a fejemen, a bőröndöt a hónom alá csaptam és vagányan megpörgettem a kezemben a pisztolyt.

– Kenyér néni, ide mindent, ami a pénztárgépben van! – üvöltöttem egy jókorát cipóképű barátnőmre, és figyelmeztetésképpen a tarkójának nyomtam a pisztolyt. Az most nem kérdezte, hogy megsütötte–  e a fejemet a nap, hanem engedelmesen bepakolt a bőröndbe. Isten vidáman csillogó szemmel nevetett rám, mikor meglátott és úgy éreztem, a Mennyország kapujában állunk. Kenyér nénit túszként tolva magam előtt kiszambáztam a Tescóból, kirángattam egy éppen indulni készülő családot az autójából és elhajtottam. Hazaérve kinyitottam a bőröndöt és áhítattal szólaltam meg, imára kulcsolva kezem:

– Édes jó Istenem!

– Isten nevét szádra hiába ne vedd! – mondta ő és bemutatkozásra nyújtotta kezét. – Valójában Mammonnak hívnak!

És ahogy Jókai Móric mondta:

Akinek pénze van az IDVEZÜL… IDVEZÜL… idvezül…

CéhKaptár

Az utolsó bevásárlókörút

Ez nem egy szokványos bevásárló körút volt. Arra gondoltam, talán ez az utolsó alaklom, amikor bámészkodhatok, pózolhatok a próbafülkék tükre előtt, felpróbálhatok egymás után hét-nyolc magas sarkú cipőt, elmélyülhetek a kirakatokban, hallgathatom a pláza rádió slágereit, majd a vásártúra befejeztével színes bőr fotelekben kortyolgathatom a kávémat.

Mi lesz, ha tényleg ez az utolsó?

Megfogadtuk a csajokkal, hogy nem beszélünk erről, de én akkor sem tudtam teljesen elszakadni ettől a gondolattól, folyton csak ez motoszkált a fejemben.

Befészkelte magát a szervezetembe egy rosszindulatú daganat és attól a pillanattól kezdve, hogy ezt megtudtam, minden megváltozott. Bennem és körülöttem is.

Nem akartam először ezt a nagy bevásárlós körutat, de aztán a barátnőim csak rábeszéltek. Természetesen szerették volna elterelni picit a figyelmemet, mielőtt megkezdődött volna a hónapokig tartó kezelés, megtartani a régi szokást, mintha semmi sem változott volna és ugyanolyan vidáman vásárolgatni, ahogy eddig is, de azután a péntek után, amikor közölték a szörnyű hírt, mindannyian tudtuk, ez már sosem lesz ugyanolyan. Végül mégis belementem. Mit vegyek magamnak? Ki tudja, jó lesz-e még valami rám a megvásárolt ruhákból, sőt, tükörbe akarok-e nézni egyáltalán, hiszen már előre felkészültem arra, hogy kihullik majd a hajam, sápadt leszek és csontsovány.

Ezt olvastam, hogy így megy ez.

Rájöttem, egy ilyen nap viszont sokkal értékesebbé válik, ha beteg az ember és tudja, hogy még mindig itt van és képes eljönni, még vissza tud csöppenni abba a valóságba, ami nemsokára megszűnik körülötte, illetve nem is megszűnik, hanem átalakul, de az majdnem olyan lesz, mintha véget érne. A fehér köpenyek között, az infúziókon lógva már csak a csempekockák számolgatása marad, most azonban még az aprót számoljuk, hátha valami még beleférne a bevásárlótáskánkba. Az enyémben most csak egy különös kincs kapott helyet.

Egy egészen aprócska kereszt, amit az ékszerbolt kirakatában pillantottam meg. Az összes bevásárló körutamon megszerzett holmi sem jelentett talán ilyen sokat, mint ez. Legértékesebb darabom lett. Azóta mindig ezt viselem. Ezzel a kereszttel a nyakamban vágok most neki, egyelőre nem a bevásárlóközpont nagy fehér épületének – hanem a kórház fehér kórtermeinek.

Azt mondta a kedvenc költőm, Pilinszky, hogy az ember élete során itt a földön keresztről keresztre száll. De tudom, hogy sohasem kapunk annál nagyobb keresztet, mint amit elbírnánk viselni.

CéhKaptár

Kötés

Kék füvön fekszünk ketten. Lábainknál a magány. Órájára pillant időnként, széttöri, összerakja. Szedelőzködünk. Te meg én, meg a férjed.

Attól tartok nem lát engem. Ráboríthatnám egész súlyával lelkemet, kisstílű alakja rutinosan bontaná le magáról. A ketyegés elhal, majd felerősödik, hullámokban tölti be a köztünk lévő légüres teret. Tapadás- és csúszásgátló felületeinket apróra csiszolták ítéletei. Gyors és határozott mozdulatokkal dolgoznak. Észrevétlen rutin beavatkozás mindennapjaink felnyitott mellkasában. Szemérmünk ellen, megannyi olcsó fantáziátlanság frontvonalában indul előre. A napok pergőtüze egyre elviselhetetlenebb.

Sárga ég alatt mélyülő kék vadon. Ketten állunk a fák alatt. Ő meg én. Jövőbeni árnyad fakuló hajnalok lágy fuvallatú szürkeségében is olyan igéző, mint bársonyköpenyed rejtekén azon a délután. Még ígéretét sem sejtjük asszonyi tájnak, az idő villódzásai mégis közénk telepednek. Korán őszül.

Barátságunk fényes páncélját nem töri fel hajadnak selyme. A korlátoltság pikkelyes váza nem reped, bárha ököllel feszülök is neki. Agyának csattanásai nem vernek visszhangot, elnyeli őket számtalan kis kerék, szertegurulván fontosságának tudatában. Úgy várlak esténként, mint hajdani lábak homokba süppedő futásának puha neszét. Mélygarazsak ónszagú kaptárából zöngve repülünk fölé e gépezetnek. Bár látná ilyenkor visszahanyatló arcodat, hogy hinné velem együtt barátságunk aranyszövésű pászmáit e szürkeségben.

Övé maradsz, míg élsz. Elcsukló hangodat magába temeti kék füvek gyökérzete.

CéhKaptár

Eljött

Minden arra utalt, hogy eljön.

A pénztárgép előtt oly hosszú sor borzolta sértődötten a sertéit, akár egy anakonda. Az emberdisznók egymás Achilles-inába vájták a méregfogukat, amilyenjük nincs is valójában, hiszen csak 8 metszőfoggal, 2 szemfoggal, 8 nagyőrlő- és 8 kisőrlőfoggal, és esetleg a műveltebbek, korosabbak és tekintélyesebbek 4 bölcsességfoggal rendelkeznek per koponya, pontosabban per állkapocs avagy szájüreg. Ennek ellenére a méreg, a bosszúság – természetesen képletesen – ott lapult meghosszabbított karjaikban, a bevásárlókocsik első kerekeiben, melyek valami elképesztő véletlen folytán, talán az áruház padlózatának lejtése vagy a szeizmikus rezgések következtében, könnyen rágördültek az előttük várakozó sarkára. A kocsi kerekein lévő saroknyomok és a sarkakon lévő keréknyomok magasztos harmóniája olykor-olykor fennkölt megszólalásra buzdította a sorban állókat („Ne toljad már rá a lábamra, bazmeg!”), s megteremtette a feszült várakozás egy ideig kondicionált légkörét.

Bár tél volt, Szenteste délelőttje, de a bevásárlóközpontban megrekkent a hőség, a nők bokáig érő bundája alól csorgott ki a veríték, s ha sokáig egy helyben álltak, akkor kis tócsa alakult ki alattuk, mintha megannyi magzatvíz-pocsolya lenne, jelezve ezzel, hogy Mária példáján felbuzdulva kollektív életadásnak lehetünk – ugyan nem a jászol, de mondjuk a barkács osztály szélén állva – a tanúi. („Mindennek a kurva klíma a’ oka! Pff, picsarohasztó meleg lett!”- mondta a diszpécser a légkondicionáló rendszert hiába bütykölve.)

A hűs légáramlatok elmaradását tetézte a pénztárgépeket szedő, ismeretlen vírus, mely rendkívül gyors lefolyású volt, és a teljes kasszamasina végelgyengüléséhez vezetett. A pénztárgépek sorra mondták fel a szolgálatot, nyöszörögve, még egy utolsót csengetve, kattintva kilehelték szalagjukat, egy-egy egyenesen kiokádta, míg végül a korábbi 48 darab gépből csupán egy működőképes maradt.

Ennek következtében minden vásárló az utolsó kasszához készült – a végelszámolásra. A bevásárlókocsikban húshegyek gyűrődtek, akár az Eurázsiai-hegységrendszer diribdarabjai, szalonnakatlanok, égimeszelő szalámiszirtek, pulykalankák, önmagukban is bőséges látványt nyújtottak, de még kolbászból volt hozzájuk a körítés is.

Akadt ott még más is. A villányiak és az egriek önnön testükkel koccintottak a kocsi rácsait szorongatva, miközben talpukat és nyakukat szolgaian kényeztette néhány szappanficsúr és az őket kommandírozó, rangban magasabban álló tusfürdő mester. A kocsik bal oldalán egy-egy előkelő kaviárpár sétált ikralábaival tapodva a színes szalvéták és az illatos toalettpapírok alkotta szőnyeget. Parfümök pöfékeltek, egy tubus, kissé becsípett Garnier sampon egy garnélának és egy sampion gombának ecsetelte, hogy ők rokonok, a fújós dezodorok pedig jeleket küldtek Ózonnak, a Nagy Varázslónak, s közben röhögtek az ementáli sajtok lyukain.

Az apukák úgy vitték fiaiknak a legújabb számítógépes játékokat, akár a kristálycukrot, az anyukák egy gyermekekkel bőségesen megáldott, teljes 17. századi Barbie-családot néztek ki lányaiknak, mely família tagjai ráadásul korhű, barokk ruházatban pompáztak a gyártónak köszönhetően.

Veni, venni, fizetni az olcsó percentre kapott, kedvező THM-s karácsonyi kölcsönből. Mindenki gazdag, s mindenki boldog beleértve a lelki szegényeket is, mert ma Szenteste van, illetve még csupán Szentdélelőtt, de már nem kell soká várni, nemsokára eljön.

És akkor elromlott a fotocellás ajtó. Akik bent tartózkodtak a bevásárlóközpontban, azok bent rekedtek, mindenki rab lett, mindenkinek jutott egy saját bevásárlókocsi-cella. Ezután kissé ironikusan hatott, hogy a hangosbemondóból megszólaló hang közölte, hogy „Kedves Vásárlóink! Fél óra múlva zárunk. Kérjük…”. Ezen a ponton azonban a készülék elkezdett recsegni, s csupán érthetetlen hangtorzókat adott ki, csökkentett képességű, fogyatékkal élni kénytelen akusztikai decibellényeket. A fülsértően recsegő hangszóró megzavarta az embereket, a kisgyerekdisznók ijedt szemekkel néztek az anyukadisznóra, az anyukadisznó orrát riadtan fúrta az apukadisznó nyakába („Úristen, apus, most mi lesz?!”), az apukadisznó pedig tanácstalan röfögött, s méltóságát megőrizve fülét-farkát behúzta. A levegőben, a fülledt levegőben cirkuláló mély és érthetetlen szorongás akkor változott bénító és egyben baljóslatú mozdulatlansággá, amikor az áram gondolt egyet, s megkezdte karácsonyi szabadságát, sötétet borítva ezzel a bevásárlóközpont minden sorára és oszlopára, sötét leplet borítva ezzel az emberek lelkére.

A gyávább emberek megnémultak, s egymáshoz nyomták a farukat, akár az ólban, rémülten pusmogtak, görcsösen kapaszkodtak a bevásárlókocsik csatlakoztatójába, kocsonyamozgást végeztek, s felsejlett előttük, hogy milyen lesz megválni mindentől, mint ágtól a nyárfalevél. A leleményesebb emberfajta sört bontott és töményet, koccintottak („Elvégre Karácsony van, nem?”). Ettek hozzá, amit tudtak, igazi sötét lakoma bontakozott ki a kóstolópult és a száraztészták sora között.

El kellett jönnie.

A tejek próbáltak aludni, de hiába, még a legbátrabbak, a pasztőrözöttek is féltek, az apró csokifalatkák megfogták az óriás túrórudik kezét, a parmezánok remegve összebújtak, a pálpusztaiak pedig már nem hencegtek azzal, hogy ők milyen büdösek. A papír-írószer osztályon minden ceruza – B-s és HB-s egyaránt – hegyezőt választott, az A5-ös füzetek csendesen lapultak, az exkluzív, foszforeszkáló matricák pedig szégyellősen próbáltak árcímkéjük mögé rejtőzni. Csak a pontyok úszkáltak gondtalan egy köbméteres akváriumukban, egy-egy néha ki is dugta a száját a vízből, s harapott egy kevés sötétséget.

És akkor eljött. Manifesztálódása pillanatában azt üvöltötte dörgő hangon:

– Eljött az Idő!

Majd elismételte még egyszer, hátha valaki nagyot hall a sokaságban, hátha valaki a fülén ül. Vele jöttek ma született bárányai is. Ártatlan bégetésük fülsiketítően hatott az emberekre, pánikszerűen próbáltak menekülni, de nem volt hova. A bárányok könyörtelenül hallatták a hangjukat, és lelegelték mindenkinek a testszőrzetét. Hidegen, ráérősen csámcsogva dolgoztak, bevetéseik során már megtanulták, hogy célravezető hagyni az embereket félni.

Amikor eljött, akkor kiemelt a tömegből egy csecsemőt, aki sziklakeménységét azzal bizonyította, hogy nem fakadt könnyekre, egyetlen sós csepp sem remegett a szeme sarkában. A csecsemőt két ujja közé fogta, s azt mondta:

– Most megvagy!

Amíg a bárányok szakszerűen munkálkodtak, addig ő ide-oda forgatta az apró gyermeket, nézegette, újra és újra szemügyre vette, majd leharapta a fejét.