Category Archives: 2012 Nyár

Pennázó

Buszon a haikuköltõ

Ősz

Reggel lett, indult a józan robot. Be-kap-csol-ni, fel-öl-töz-ni.

– Kislányom, kész a reggelid!

Reg-ge-liz-ni. Fo-gat-mos-ni.

– Kislányom, fél nyolc van!

Ó ne, már megint késésben vagyok. Rohanni kell és még aranycsókot sem dobnak a kezemre, mint az egyszeri munkáslánynak.

            A buszvezetők regulája szerint: Aki fut, az sportol. Így hát nincsenek reményeim, szaladok ugyan, de minek? Azonban ma reggel kicsiny szerencsém nem hagy el, a sofőr felhúzva ugyan bozontos szemöldökét, de megvár. Ez egy szép napnak ígérkezik, a sűrű köd, az őszi reggelek fagyos, csípős levegője és a sajnos megszokottnak mondható heringparti ellenére is. Névtelen, fáradt arcok élükre állítva laposodnak; kigúvadt szemű, levegő után kapkodó áldozatok próbálják lerázni magukról hirtelen támadt udvarlójukat, akik épp most nem szerelmet és az élet értelmét, hanem kapaszkodót keresnek a busz kíméletlen harcában. Nincs mit tenni, egyik lábamat behelyezve egy cekker és egy utazótáska közé, másik lábamat összeismertetem egy megértőnek tűnő fiatalember ott árválkodó egyetlen lábával (párja ki tudja, hova lett). Kezeimet, mintha koncerten lennék, nyújtogatom kicsit a levegőbe, míg valakibe bele nem akadnak, s akkor felhagyok a harccal: végtagjaim biztonságáról gondoskodva, többi testrészemet felajánlom a vak sors játékszerének. Nyugtatgatom magamat: így leszek naggyá, így jutok el csillagokig… na né, igazam van, míg a megértőnek tűnő fiatalember gyomron könyököl, egy másik utas közelebbi ismeretséget köt a kisagyammal, jól fejbe vág a drága s így már látom is a csillagokat.

            De váratlanul történik valami nagyszerű, a következő magállónál, ahogy a kigyúl a keleti ég váratlan zsarátja, felszáll egy különös utas. Aranyos a haja, az ázsiai genusra olyannyira jellemző mandulavágású szeme melegen sugárzik; de nem lehet egyenesen ránézni, ha tekintete simogatását az arcodon akarod érezni, akkor behunyt szemmel kell felé fordulni. Mindenkinek jobb lesz hirtelen a kedve, a busz utasai egy emberként fordulnak a jövevény felé és behunyják a szemüket… bűvölten áll a busz… haj, csak egy ember morog rendületlenül. Bár egyedül van, s nem kellene kiabálva hangot adnia elkeseredettségének, mégis, a közel állók és a denevérhallásúak nagy bánatára így tesz. Szerencsére én inkább vagyok süket, mint nem, így csak foszlányai jutnak el hozzám szegény öreg monológjának. A magyar sport lehetetlen és reménytelen helyzetéről beszél, fortyog, méltatlankodik, zúgolódik, zsörtölődik. Az aranyos hajú utas csak kedvesen mosolyog erre és meglepően békés, nyugodt hangján megszólal, megmelengetve az emberek szívét: „Yoki sumou idekonu oino uramikana. Szumóbirkózók egyik se jó manapság, vénember dohog.”

– Nahát, micsoda szerencse! – gondolom. Egy haikuköltővel hozott össze a sors! S mindenki más is valószínűleg így gondolja: mosolyognak az emberek, a megértőnek tűnő fiatalember is kiveszi a könyökét a gyomromból. A busz pedig suhan tovább sütkérezve az erőtlen őszi napfényben. De mit is beszélek? Hiszen vak az utca, szennyes és szürke… mintha csak a buszt, egyedül a mi buszunkat tisztelte volna meg a nap, azzal, hogy besüt oda. Az utcán: „Asagiriya enikaku yume no hitodoori. Reggeli ködben festett álomalakok a járókelők.” A buszba beszökött a napfény – nevetek boldogan.

            Fut, robog a kicsi busz, olyan csöpp az egész, nem hiszem el, hogy nem lehet csuklóst küldeni, mikor mindenki tudja, hogy reggel ennyi az ember. S a következő megálló sem eseménytelen, egyáltalán nem. Egy nénike szaladna nagy csomagjával, hova siet vajon ennyire? Olyan értelmetlen ezt csinálnia az ő korában, de azért fut, nyargal, rohan. Az öreg néni fakó kontya, arcába hull, zilálva, bontva. Felbukik, jaj de nagyot esik a nyomorultja! A buszvezető pedig tovább már nem várhat rá, otthagyjuk… álljon fel egyedül, ahogy tud. Még látom messziről, szürke haja lebben az égben… Olyan szomorító az öregség, juthatna eszembe, ha a haikuköltő nem mentené meg újra a helyzetet: „Akino shimo uchihiramenaru ishino ue. Kora őszi fagy csúszós jeget terített a lépőkövekre.”

            Bús sziréna búgott és a busz kijajdult a megállóból. Az aranyos hajúra néztem, éppen maszkot tett az arca elé. Igazán japános ez a haikuköltő! Csak nem beteg? De igen, hogy tüszköl szegény, állapítja meg a busz utazóközönsége szomorkásan. Ő nem tűnik túlságosan megtörtnek, csak mosolyog jókedvvel a világba, majd hamiskásan kacsintva megjegyzi: „Akikinuto gaten sasetaru kusamekana. Nyakunkon az ősz, heves tüsszentésem is igazolja.” Azonban nem élvezhetem tovább sem a megértőnek tűnő fiatalember, sem a melegséget sugárzó költő társaságát, már látszanak az egyetem ódon falai. Itt az idő, búcsúzni kell; mikor láthatom újra a napfényt? Mikor hallhatom újra csodás haikuit? Leszállok, búsan leszegett fejjel baktatok és esek bele majdnem az egyetem előtti kis tavacskába. Hallom, ahogy egy béka nevet rajtam kárörvendően; de futó mérgem elszáll, megbocsátok neki látva öreg és bölcs arcát kitekinteni az elsárgult levelek közül. S közben látom magam előtt az aranyoshajút, ahogy elnéző mosollyal szaval a tátott szájú utasoknak: „Furuike no kawazu oiyuku ochiba kana. Az öreg tónál élemedett béka ül nyakig avarban.”

 

Tél

 

            Újév napja köszöntött ránk, az időjárást minden túlzás nélkül mostohának lehetett nevezni. Hideg, lucskos és csúszós volt kint, már két hónap is eltelt azóta, hogy kisütött volna a nap. Akkor történt, mikor a haikuköltővel találkoztam; azóta sem őt, sem a felhők mögül az emberekre mosolygó sugarakat nem láthattam. Mindig, mindenhol kerestem őket, remélve, hogy találkozom velük, de nem jártam sikerrel soha. A remény egyre inkább elhalványodott előttem és néha abban is kételkedtem, hogy tényleg megesett velem az a csodálatos reggel.

            Újév első napján mit csinál az ember? Persze először is kialussza az előző esti dorbézolás fáradalmait. Na de utána? Nem tudhatom, de én ezen a napon mindig meglátogatok egy számomra fontos valakit. S ma is erre készültem. Lassan készülődtem, nincs értelme rohanni…

            Micsoda szerencse, így estefele nincs tele annyira a busz, talán még helyem is lesz, néztem bizakodóan a jövőbe induláskor. Nem reméltem ennél többet, így a boldogság nagyharangként döndült meg szívemben, mikor a buszon megpillantottam az aranyoshajú haikuköltőt is. A párás ablakra írogatott valamit, talán éppen haikukat. Összeszedtem minden bátorságomat és oda mentem hozzá. Már messziről mosolygott rám bátorítóan, én pedig kislányos zavaromban elkezdetem a hajpántomat gyűrögetni a fejemen és lerántottam a szememre. Kedvesen a segítségemre sietett és haikuval dobogtatta meg a szívemet: „Midorigono zukin mabukaki itooshimi. Szeleburdi bája, kislány fejkendője szemébe csúszott.”Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez csak egy hajpánt és nem fejkendő.

            Miután sikeresen megszabadított a hajpánt fogságából, beszélgetni kezdtünk.

– Te haikuköltő vagy? – tettem fel életem legostobább kérdését.

– Ühm. – felelte ő. Majd nevetve hozzátette: – Ennyire látszik? De nézd, eleredt az eső!

– Az eső? Télen? – néztem bambán, mire ő elegánsan csak ennyit mondott:

„Furugasa no basa to tsuki yo no shigure kana. Régi esernyők tömegestül kinyílnak esti záporban.” Merre mész, kislány?

– Egy olyan valakit látogatok meg, aki nagyon fontos nekem. Na és te, haikuköltő?

– Az maradjon titok. Megyek, ahova megyek, jövök, ahonnan jövök. A következő megállónál leszállok, ezért vegyünk búcsút egymástól.

– Máris? – változott sírósra a hangom. – Ne menj még, mondj még nekem legalább egy haikut és áruld el ki vagy valójában!

– Mennem kell, kislány! Tudod: „Furumichito kikeba yukashiki yukino shita. Régi országút behavazottan is milyen csábító.” De hogy ne légy szomorú, írok neked ide valamit az ablakra, majd ha leszálltam olvasd el, és választ kapsz a kérdéseidre. Te pedig vigyázz magadra, főleg ha egyedül mész.

„Hitorikite hitoriwo touya fuyunotsuki. Egyedül megyek, egyedül van az is kihez, téli telihold.”– mondtam kimutatva az éppen felkelő holdra és elégedetten könyveltem el magamban, hogy meg lehet lepni haikuköltőket is.

– Ezt én írtam! – mondta kedvesen. – De most már le kell szállnom.

Megállt a busz, ő pedig kecsesen leugrott róla. Próbáltam sokáig követni a szememmel merre megy, de hamarosan eltűnt valamelyik régi, csábító országúton. Majd elolvastam az üzenetet, amit hagyott nekem a busz ablakán. Be kell vallanom, régen kacagtam ilyen jót. Van ennek a haikuköltőnek humora is!

Másnap reggel jókedvűen ébredtem és rögtön eszembe jutott aranyhajú barátom. Csukott szemhéjam mögött villogott a párás ablakra írt üzenet és melegséggel töltötte el szívemet: „Saitan wo shitarigao naru haikaishi. Kész az első vers! Önelégült haikuköltő újév napján”. S a szignó: Yosa Buson, a haikuköltő

Boldogan kinyitottam a szememet és láttam, hogy hosszú idő után először kisütött a nap.

CéhKaptár

Isten a bevásárlóközpontban

Feltámadt – mondta az angyal a pult mögött, miközben szórakozottan bambultam a bizsufülbevalókat. Értetlenül pillantottam rá. Gyönyörű kék szemei voltak. Amúgy is bezsongok, ha egy nőnek kék szemei vannak, neki pedig olyan tüzesen izzó volt. Kisfiús szégyenlősséggel kaptam el tekintetem, de láttam, hogy elmosolyodik. Biztosan tetszett neki, hogy tetszik nekem. Jó lenne beszélgetni vele, elhívni egy kávéra, vagy valami, de nincs pénzem. Lopva pillantok újra felé, próbálok úgy nézni mellére, hogy le tudjam olvasni a névcímkét és közben ellenálljak annak a hipnotikus hatásnak, mely erőt vesz rajtam, amikor két ilyen csöppformát meglátok. Végül mint félénk kutya, behúzott farokkal araszolok el az erőtérből, mely körülötte izzott, de az a bizsergés nem szűnt meg bennem, hiába próbáltam átadni magam a körülöttem kavargó hangulatnak.

Ünnepnap a mai, szokásosnál nagyobb tömeg hömpölyög a szinteken, mindegyiken más szórakoztató program zajlik, a gyerekek a játékrészlegen futkároznak, rimánkodnak, vagy nevetnek, a felnőttek moderáltabban fejezik ki hasonló érzéseiket egymásnak, az őket érdeklő részlegeken. Akár vasárnap is lehetne, mindenki szépen öltözött, mintha templomba készült volna, ünnepi ebédre, vagy esti fogadásra, esetleg fergeteges partira. Pedig csak egy új szárnyat nyitottak meg a Hajó Plázában. Hatalmas hacacárét csaptak, hogy beindítsák a vásárlóerőt és lám működni fog a dolog. Itt-ott egy-egy biztonsági ember, vagy egy uniformisba öltözött, válogatott lány ministrál, hogy a szertartás rendben és a lehető legolajozottabban folyjon.

– Szevasz, papa. – szólal meg egy bizonytalanul ismerősnek tűnő hang valahol mögöttem. Gondolkodom, vajon nekem szól-e a köszöntés, vagy két ismerős találkozott és így köszön egyik a másiknak. Semmi nem múlik azon, hogy megforduljak, hát megfordulok. Két régóta látott ismerős néz vissza rám.

– Szasztok, ember. Mizu? – kérdem tőlük amolyan urbánus lazasággal. Az egyik valami lelkészféle, a másik meg jogász.

– Itt ni, jöttünk, hogy itt legyünk, viszont ne legyünk máshol. – mondta a lelkészféle. Hangján érződik, hogy kezd belejönni szerepébe. Enyhén dallamosabban beszél, mint mások és egy picit lassabban, mint régen. Sokkal jobban artikulál, nem túlzottan, érthetően, és mosolyog mellé. Látszik, mikor húzza túl a mosolyt, kicsit ráerősítve a természetes örömre, mint most. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Kezet fogunk.

– Hogy vagy? – kérdi tőlem. – Jól. Nálatok mi az ábra? – Szokásos.

– Nálad? – kérdem a jogászt. – A Megyei tanácsnál dolgozom.

A pap maradt a felületes udvariasságnál, a jogász pedig munkahelyére hivatkozik. Hümmögök és azon gondolkodom, lesz-e értelme velük tölteni az időt. Próbálok találni valami közös kapaszkodót, valami témát, mely mindhármunkat érdekelhet. Mégsem fordulhatok csak úgy sarkon, de kellemetlen is lenne ilyenkor, egy ilyen helyen kibúvót keresni, hiába szabadkoznék, mindketten tudják, hogy én is időt tölteni és nézelődni jöttem ide, ugyanúgy, mint ők, és egyből rájönnének, hogy nem kívánt társaságnak számítom őket. Olyan ez, mint egy katolikus szertartáson a padba szorulva, térdepelés közben azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne kiszabadulni onnan, mert egyre erősebb a sejtés, hogy az ember egzisztenciája nem függ semmiféle teológiától, de sokan vannak már, akikkel kialakult valamiféle szociálisnak mondható viszony, és ha most hagynék csapot-papot, akkor ki tudja mit gondolnának. Azért mégsem lehet így. Valahogy fel kell építeni a távozást, ki kell alakítani az egérutat, fel kell lazítani a kapcsolatokat, hogy ne tűnjön fel, ha már nem vagyok ott, vagy ne tűnjön drasztikusnak, ne adj’ Isten, megbotránkoztatónak, hogy a testvér hajótörést szenvedett a hitben és itt hagyta a közösséget és az egyházat.

Feszülten próbálom tartani az érzelmi távolságot és azon igyekszem, hogy ne legyen észrevehető. Nem akarok bonding-olni velük, így minden ilyen kezdeményezést mosolyogva térítek el egy érzelmileg semleges zónába. Még érzem a bizsergést, mely a kék szemű angyal erőterében ragadt rám és frusztrál, hogy arra sincs pénzem, hogy meghívjam egy kávéra. Bámulatos, hogy az anyagi státusz mennyire meghatározó lett, mintha átvette volna az uralmat azok fölött a transzparens érzések és érzelmi viszonyulások fölött is, amelyek képesek létezni pénz nélkül. Beférkőzik a tudat zugaiba és ott rág, mint a bűntudat, vagy mint a kisebbségi komplexus az Isten-képhez képest, hogy az ember sose érezze magát autonóm entitásnak, hanem mindig valami máshoz viszonyítva határozza meg önmagát, a templomban az Istenhez, a bevásárlóközpontban a milliomoshoz.

– Ne haragudjatok – szabadkoztam – de valami eszembe jutott, amit el kell intézzek. – mondtam nekik.
– Semmi gond, biztosan találkozunk még – válaszol a jogász, és kezet fogunk. A lelkész is kezet nyújt.
– Isten áldjon. – Még ütközünk. – mondtam nekik és elindultam a bizsupulthoz, ahol a kék szemű angyal strázsált.

– Szia, újra. – Helló. – köszön vissza mosolyogva.

– Meddig dolgozol? – 6-ig… – Szóval Hajni… – merthogy leolvastam nevét a címkéről. – … Tamás vagyok. – Mutatkoztam be kissé esetlenül, saját szavamba vágva. – szóval Hajni, 6-ra idejövök. Eljössz velem sétálni?…

– Aha. – válaszol rövid szünet után, enyhe kislányos huncutsággal a hangjában. – mégis van Isten – sóhajtottam fel magamban megkönnyebbülve.

– Akkor, viszlát 6-kor. – mondtam neki vidáman.

– Viszlát.

Nyelvi Fordulat

Edward Lear: A Bagoly és a Cicamica

Fordította: Németh Margarita

I.

A Bagoly és a Cicamica tengerre szálltak
Hajójuk egy borsózöldszín csónak
Amit vittek magukkal az pénz és méz
Mit ötfontos bankjegybe csomagoltak.
A bagoly felnézett az égre, kezében piciny gitár,
S felszállt az ének: „Ó Cica, Te édes! Ó édes Cicám!
Mily gyönyörű Cica vagy Te,
Azám
Azám
Mily gyönyörű vagy Te, Cicám!”

II.

Baglyunkhoz szólt a Cica: „Te elegáns szárnyas!
Elbűvölő énekedtől szem nem marad száraz!
Keljünk egybe most azonnal, oly sokáig tűrtünk,
De mond meg nekem kismadaram, mi legyen a gyűrűnk?”
Vitorláztak messze-messze, egy évig s még egy nap
Kikötöttek végül hol a Kongó-fák zúgnak.
S az erdőben, a fák között egy Malacra leltek
Orrában a gyűrűvel, mi nekik nagyon kellett.
Kellett
Kellett
Mi nekik nagyon kellett.

III.

Drága Disznó, édes fickó, eladó – e ékszered?
S a malacka mondta erre: „Egy shillingért, hogyne, persze, jó hogy tőlem kérdezed.”
Övék lett hát, ezt a csodát, egybekeltek másnap,
Lelkész lett a hegyi Pulyka, teljesült, mit vágytak.
Vacsorára fasírtot mellé birset ettek,
Háromágú villával mindent betermeltek.
Aztán pedig kéz a kézben, mégpedig a fövenyvégen
Táncoltak a hold fényében.
Hold fényében
Hold fényében
Táncoltak a hold fényében.
______________________________________________
Edward Lear 1812-ben született Ann és Jeremiah Lear huszonegyedik gyermekeként. Nővére – akit szintén Ann-nak hívtak – nevelte fel és gondoskodott róla nagy-nagy szeretettel. Mondják, hogy egészen a haláláig anyáskodott felette, pedig akkor már Edward is 50 éves volt. Edward Lear egészen kicsi (6 éves) korától epilepsziában szenvedett, ezért sokáig magányra volt kárhoztatva, mert akkoriban ezt a betegséget „ördöginek” tartották. Lear nem tudott megélni költészetből, így, hogy megkeresse „mindennapi kenyerét és sajtját” illusztrátorként dolgozott. Nagyon szerette a madarakat, így főleg ornitológusok számára készülő könyveket illusztrált. Olyan jól rajzolt, hogy Victoria királynőnek is adhatott egyszer-kétszer rajzórát. Mégis inkább irodalmi munkássága tette őt feledhetetlenné, 1846-ban adták ki Book of Nonsense című (Képtelenségek könyve) kötetét, amiben számtalan szórakoztató limerik és gyerekdal volt. Mai napig a limerik koronázatlan királyaként tartjuk számon.


Nyelvi Fordulat

Richard Aldington: Daisy

Fordította: Horváth Imre Olivér

“Plus quan se atque suos amavit omnes, nunc…”
/Catullus/

Játszótársam voltál a tenger mellett.
Együtt úsztunk.
Lánytestednek nem volt melle.

Rákocskát találtunk a sziklák közt;
Sütkérezni szerettünk és nem csinálni semmit;
Esténként játszottunk a többiekkel.

Szerettem melletted lenni.

Néha megcsókoltalak,
és te mindig szerettél csókolni;
De féltem is – csak tizennégy voltam.

És egészen elfelejtettelek,
Téged meg a neved is.

Ma az utcákat járom,
Aki kezemet fogja és beszél hozzám
Ki tudja, kicsoda? Spárta Helénája,
Drüopé, Laodámia…

És ott vagy te
Szajha az Oxford Streeten.
_______________________________________
Richard Aldington (Edward Godfree Aldington,1892 – 1962) Portsmouth városában, egy ügyvéd fiaként született. Doverben és Londonban is járt egyetemre, de végül pénzügyi okokból nem tudta befejezni a tanulmányait. 1911-ben találkozott H.D. költőnővel (Hilda Doolittle), aki két évvel később a felesége lett. Feleségével együtt mindketten kapcsolatban álltak az un. „imagizmussal”, melynek lényege a felfokozott képszerűség és a kifejezésbeli tömörség. Aldington elsősorban az ’Egy hős halála’ című regényéről, az első világháborús költészetéről és az 1946-os biográfiájáról – melyet díjjal is jutalmaztak – vált híressé.


Nyelvi Fordulat

Eiléan Ní Chuilleanáin: Tanulmány a nyelvről

Fordította: Kapelner Zsolt

Vasárnaponként a remetéket nézem, ahogy kimásznak odúikból
A fényre. Szirtjük zsúfolt, akár a méhkas.
Gyűlnek a sziklák meleg vállain,
Ahol a nap süt, megroppannak az ízületeik.
Nemsokára beszélgetni kezdenek.
A kiejtésüket figyelem, nem mindannyian
Erről a szigetről valók, nem is mind öreg
Még csak nem is mind férfi, azt hiszem.

Bölcsek nagyon, nem tettetik, hogy látnak.
Isznak az olvadt hóval telt, szétszórt pocsolyákból:
Én – szorosan mögöttük – majd csak akkor, ha végeztek.
Látni a bokáik körül a láncok nyomait.

Azt mondom, ez a munkám, ezek az évtizedek, állomások –
Nélkülük itt csak egy idegen lennék.”
_________________________________
Eiléan Ní Chuilleanáin (1942 – ) ír költőnő, Ellis Dillon és Cormac O Cuilleanaáin leányaként született. Az oxfordi egyetemre járt, ma férjével és egy szem fiával él együtt Dublinban; az ottani egyetemen oktat angol irodalmat. A Cypers című irodalmi magazin alapítója és számos neves irodalmi díj nyertese.


Pennázó

No Ár

Csak egy újabb egyedül töltött éjszaka. Na, nem mintha bánnám. Végre kiüríthetem azt a túltelített kancsót, amit az agyamnak csúfolok. Mondhatni édes a csend. Édes. Halványan emlékszem az ízre, de a Fürtösi Jankó csikója úgy állon rúgott harminchét téllel ezelőtt, hogy a nyelvemre haraptam.

Én sem fiatalodom.

/szikra, gyutacs, cuppogás a pipa szárán, bodorodik a tejfehér füst/

Csak a csillagok pislognak úgy rám, mint a csalfa szeretők. Aztán változik a szél. Megváltozik és szinte hallom a kisajtó nyikorgását. Pedig nem nyikorog az. Magam zsíroztam meg a minap. Vendégem van.

Hátradőlök, nem zavartatom magam. Ha ismer, tudja, hogy hátul kell keresnie. Ha meg nem, hát tőlem…

…Ancsa….

Mintha egy istennő suhanna be a szurtos kis pajtába. Hirtelen zavarni kezd a pecsétes subám és a mosdatlan fejem. De őt nem érdekli a külsőm. Gyönge kis kezek nyomódnak szelíd erőszakkal a mellemnek. Engedek neki. Édes az illata….

/barna hajzuhatag, szétcsúszó szalma, egy ívben megfeszülő hát/

Fejfájással ébredek. Ancsa halott. Valaki meggyilkolta az este, amíg aludtunk. Gondja volt arra is, hogy én ne ébredjek fel rá. Hasogat a tarkóm. Rágyújtok. Ancsa…miért kellett meghalnod? Azt mondtad szükséged van rám. A hideg testére tekintek. Kezdem érteni miért. Valakinek az útjában voltál. Az a nyápic férjed pedig nem tudott megvédeni, ezért rohantál hozzám. Keresni fognak. Engem is.

Nincs vesztegetni való időm.

Már csaholnak mögöttem a kutyák. Kapkodva öltözöm, inkább ruhát hagyjak hátra, mint fegyvert. Még ha apám régi disznólába kicsit megbízhatatlan is. Kirugdosok pár korhadt deszkát. Menekülök.

Már lőnek is utánam, de nem találnak el. Ezek is csak a vásárban foghattak fegyvert utoljára.  Az erdő felé igyekszem, azt nálam nem ismeri jobban senki. Fertályóra múlva nyugodtan leülhetek zavaros gondolataimmal egy kőre. Ki járt jól a halálával? Ez az első kérdés, de tudom, hogy drágán mérik majd a választ rá. Arra rájönni, hogy én voltam a palimadár, még nekem is megy. Ezért hagytak életben.

Jó lenne pipázni. De a dohány ott maradt. Leindulok a hegyről.

Évek óta nem jártam lent a faluban. Még sokáig égette arcomat a szégyen, azok után, hogy Ancsa kiadta az utamat. Kiadta, mert ezt várták el tőle. De én láttam a könnyeit az ajtóból. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Később szerettük. De nekem nincsenek földjeim, a nyápicnak igen. A szülei miatt csinálta az egészet. Tudta ezt mindenki. Hozzájuk igyekszem.

Úgy érzem magam, mint egy rablógyilkos. Behúzom a nyakam és remélem, hogy senki nem vesz észre. Sosem voltam ellensége senkinek. Sokáig.

– Hijj’accs- i- ne- ge csinege de fel- szá- ratt- a bütü, he! Bü- tü he!

Az a bizonyos ördög, meg a falra festés. Öten jönnek szembe velem, egyik jobban el van ázva, mint a másik. Lehajtom a fejem és megpróbálok elmenni mellettük.

– Nézzétek má!

Nem sikerül.

/kérges kéz ragad meg egy vaskos vállat, eltörik egy csukló, kemény ököl csap egy állra, egy tarkóra, valakit elgáncsolnak, két láb összeakad, puffanás/

Nem jelentenek nagy gondot. Mire felkelnek, azt fogják hinni, hogy a kénköves istennyila csapott szét köztük. De az egyik furcsán tartja a lábát. Sumákol.

/nehéz bőrkucsma rúg egy fejbe/

Sietnem kell tovább, közben elered a hó. Megkockáztatom a rövidebb utat. Már nem jön szembe senki.

Ancsáéknál nincsen világ.

Bemegyek a kapun. Csak a kutyájuk fogad, a vén Káplán. Okos jószág, azonnal felismer és nem csap zajt. Ő sem beszél fölöslegesen. Sok ember tanulhatna tőle.

Az ajtót zárva találom. Kopogok, de nem nyitják ki. A cserépből kiveszem a kulcsot és bemegyek, a szülők ott ülnek az asztalnál. Két meggyötört, idős arc fordul felém. Elmondom nekik mi történt a lányukkal. Az anyja sír, jajveszékel. Nem szólunk közbe, asszonynak jussa van ahhoz. Az öreg Gyula viszont nem tűnik meglepettnek. Beszél valami papírról és sok pénzről, ha Ancsa idő előtt találna meghalni. Nem teljesen értem, de a lényegét felfogom. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor Ancsa beszélt nekem az írásról és a metáfórákról.  Azokat nagyon szerette. Én őt, még most is.

– …és Kolompos akkor megkap mindent. Kérlek Noé fiam, keresd fel és…

Nem fejezi be, nem hagyok neki időt. Fölösleges és a dörömbölés az ajtón jobb belátásra bír. Talán túl nagy zajt csaptam a részegekkel. Nem számít, nem tudhatják, merre igyekszem. Gyula bácsi majd falaz nekem. Hátul távozom.

/egyre erősödik a szél, haragosan üvölt körbe egy megtermett alakot/

Kolompos le sem tagadhatná a házát. Minél messzebb a falu közepétől és a lakóitól, akiket annyira megvet. De elég hivalkodóan azoknak, akik netán mégis erre járnának. A talpnyalója, Bégec, kint cigarettázik a fészer előtt.

Veszettül hiányzik a dohány. Elgondolkodom rajta, hogy a pipámat fűvel tömjem meg. De az keserű lenne. Egyébként meg tél van.

Bégec eldobja a bagót és befelé indul a fészerbe. Követem. Benyitok és teszek pár lépést, várom, hogy a szemem megszokja a fényt. Az ajtó becsukódik mögöttem. Megfordulok és egy puskacső mosolyog rám, meg a görény, aki tartja.

 Igazuk volt, hogy leszel ilyen marha, és idejössz.

Mocskos kis tyúktolvaj. Világ életében az volt és ezen nem változtat semmit, hogy most épp kinek a cipőjét nyalja fényesre. Nem fárasztom magam azzal, hogy ezt megmondjam neki. Tudja azt ő is.

 Bevallom nem hittem, hogy azok ketten ilyen könnyen átvernek majd Gödlő. Nem csak a nőknél vagy szerencsétlen, de a….

/egy szőrös kar félrelöki a puskacsövet, penge villan/

Szurkálódó típus.

/a bicska eltűnik a hasban, újra, újra, vér folyik/

De én is. Egy kicsit elvesztem a fejem.

/fej koppan az ajtón, betörik. mindkettő/

Megnézetem vele a hóesést.

Követnek. Nincs sok időm, pedig szívesen látogatnám meg újra Ancsa áruló szüleit. Nem így ismertem meg őket, de a pénz, az ma is nagy úr. Sietnem kell. Kolompos már vár. Nem vesződök a puskával, fel akarom koncolni azt a gazembert. Csak a bejárati ajtó kulcsát viszem.

Bent égnek a lámpák. A puha szőnyegen nem kopogok. Az ajtókon sem. A lépcsők felé tartok. Fent lesz a pihenőszoba, ahol kártyázni is szoktak. Bégec lépten – nyomon dicsekedett vele, hogy néha őt is odaengedik. Ilyenkor mindig egy csontért kuncsorgó rühes ebet láttam magam előtt.

Benyitok. A szememet földöntúli ragyogás vakítja el.

…Ancsa…

/nehéz váza csapódik a zsíros tarkónak/

Minden homályos, a fejemben tucatnyi gulya kolompol. Ancsa! Az ő arcát láttam. De az nem lehet, ő meghalt. Vagy mégsem. Nem, ahogy tisztul a kép, látom a gyönyörű arcát. Haja lágyan omlik a vállára, ahogy fölém hajol. Törékeny kis kezei…az én pisztolyomat tartják.

– Ébredezik.

Igen, itt van Kolompos is. Meg három pribékje. Gonoszul vigyorognak , még csak nem is bajlódtak a megkötözésemmel. Csak a kétlövetű szegeződik rám. A nyápic a fotelben heverészik. Zúg a fejem. Ancsa beszél.

Orvosságról és műhalálról, zárakról, amik papíron vannak, egy szükséges balekról. Legalább az utóbbit értem. Ez nyilván az a…irómmia neki,  vagy mi a rosseb. Most pedig meg fog ölni. Már nem érdekel. Másodjára teszi.

/kivágódik egy ajtó, vasvilla a mellkasban, felborul egy asztal/

Gyula bácsi! Ancsát félrelököm, nem nehéz. A legközelebbi anyaszomorító kezéből kicsavarom a bicskáját.

/vágás a torkon, vér, eldördül egy puska majd kiesik a kézből, markolatig csúszik a kés/

Az a nyomorult eltalált. Ancsa felé botladozom. Az arca undorodó, haragos, de még így is gyönyörű. Lőni fog. Nincs időm megállítani.

/pisztoly robban fel, lemart hús a kezeken, szilánk a szemben/

Megbízhatatlan…mindkét kakast együtt kell felhúzni. Az istennő összeesik. Üvölt, az arcához kap. Többé már nem lát semmit. Nem baj.

/fej koppan a padlón, elterül egy megtermett férfitest/

Már én sem.

Pennázó

Az aligátorvadász

Új reggel virrad a dzsungelben. Az idő kísértete kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Végül a nyakára tekeri az egyiket, és felakasztja magát, hogy rángatózva okádja ki órakattogásba panírozott tehetetlen lelkét. A lélek körbejárja a testet, majd odébb áll, kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között, végül a nyakára tekeri az egyiket.

A folyóparton egy félmeztelen férfi az iszapba ragadt emberi csontokat illesztgeti össze: amikor a csontváz nagy nehezen összeáll, vízinövényekből hajat fon neki, és egy kenuba ülteti. Maga is beszáll mellé, és útra kelnek – lassan csorognak végig a folyón, komótosan cipeli őket az ár.

 Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is  súgja a csontváz fülébe a szavakat, majd átöleli. Egy távoli vízesés hangja üli meg a tájat, a szikláknak futó víz loccsanásai  a fák tetején majmok verik ki egymás fogát kövekkel.

Kiéhezett ősi istenek táncolnak a gyufaszálak hegyén. Kanyonokba szorult tukánokból sétálgatnak ki és be a tojások. Papagájokat riasztanak messzire a feldobott pénzérmék.

Zeniten áll most a halál. Egy új reggel virrad: az aligátorvadász rutinosan a szájába veszi hatalmas kését, a vízre fektet egy kidőlt ajtót és kezdetét veszi a vadászat. Tekintete a zöld vizet pásztázza, néha egy-egy halat vagy anakondát lát maga alatt elsuhanni. Az ajtón hasal, evező kezéről fürtökben csüngnek a piócák. Amikor már túl sok van belőlük, egyesével harapdálja le őket magáról, vagy kiprésel rájuk egy-egy könnycseppet, amitől azok tehetetlenül a vízbe pottyannak, de amint újra evezni kezd, ismét ellepik izmos, fekete karját a férgek. Egy-két lila színű is tekereg közöttük, a vadász jól ismeri már ezeket. A lila színűek nem vért szopnak, hanem egyenest az álmokat szívják ki az emberből. Néhány moszkitó ugyanezt a metódust követi, éjszaka kiszívja az alvó emberek homlokából álmaikat, egészen kényelmetlen rovar-gondolatokat hányva vissza cserébe a koponyába. A férfi sok ilyen embert látott már megőrülni az évek során: reggel felébrednek, látszólag teljesen rendben, később hangos zúgást kezdenek imitálni a hangjukkal, majd lándzsává hegyeznek egy ágat, és leszúrnak bárkit, aki csak az útjukba kerül. Szúnyogkór – így nevezik ezt. Hiába, a dzsungel a legkülönösebb meglepetéseket tartogatja az ember számára: indaként lecsüngő mérges kígyókat, amelyeknek harapásától áttetszővé válik az ember bőre, titokzatos virágokat, amelynek illatától a szerelmesek holtan esnek össze és fekete hangyákat, amelyek éjszaka bemásznak a férfiak heréibe, és az így megtermékenyített asszonyok hatalmas, lárvaszerű anyakirálynőnek adnak életet.

A dzsungel gyomra hamar felemészti az embert. Egyedül a krokodil vadásszal nem birkózott még meg az évek során. Egy ágyban vergődő szobornak letörnek a mellei.

Összezsugorodott fejű bennszülöttek lesnek ki a levelek közül. Mérgező nyáluk tócsákba csöppen, amitől kihalnak lábuknál a növények. A vadász tovább csorog lefelé a folyón, hamarosan egy méretes aligátor kopog az alatta fekvő ajtón. A vadász rögtön a vízbe ugrik és birkózni kezd a hatalmas hüllővel. Késével kimetszi a szemét, ugyanakkor az állat sem hagyja magát, farkával alaposan oldalba csapja többször is a férfit. A küzdelem odavonzza a folyóban bánatosan kódorgó piranhákat.

A vadász úszó ajtajára teríti végül a hüllő testét és maga is felmászik mellé. Felvágja a gyomrát. Egy ideig turkál a vörös belsőségek között, majd lemondóan sóhajt amikor néhány félig megemésztett halon kívül semmit sem talál benne. Bosszús arccal rúgja vissza a testet a folyóba, az éhes piranhák közé, akiktől máris vörös forrásba kezd a víz. Nos, ennyivel is áldozott a folyó istenségének. sose árt jóban lenni a szellemvilággal.

Törzsi dobok rugdossák odébb a napot az égen. A folyó hamarosan megtelik krokodil tetemekkel. Felfordult hüllőktől vöröslik a víz, a jóllakott ragadozó halak ballonként pukkannak szét. De a vadász tovább keresgéli feleségét. A fiatal bennszülött lányt, akit évekkel ezelőtt megölt egy aligátor, aki miatt vadásszá vált.

Ablakokkal peckelni ki az aligátorok száját. Olykor kötelet köt a lábukra és egy magas fa ágára lógatja őket, és addig ostorozza a hátukat egy anakondával, míg ki nem adják titkaikat. Krokodil alakú vudu babákat köhög fel az éjszaka közepén, és tűzben felizzított tűvel szurkálja a hasukat, amitől fájdalmas vízcsapkodásokkal telik meg az éjszaka.

Gonosz évek üvöltenek az állatokban. Az útba kerülő vállak, a vízbe fojtott reggel: rugdosással termékenyítik meg a fényképeket. Légypikkelyek nyílnak az orrokban.

Egy nászágyat cipel most a hátán a folyó, a lenyugvó nap az összegyűrt lepedő közé fészkeli magát. Az aligátorvadász meztelenül fekszik az ágyon, felesége fényképét öleli magához. Zuhanyzófüggönyök forgolódnak a fák között, gonosz, gonosz démonok, akik kiszakítják és ellopják a falubeli gyermekek sípcsontját, hogy dallam-tüskéket szúrjanak az éjszaka bőrébe. A piócák felmásznak az ágyra és ráakaszkodnak a gyönyörű lány fényképére: lassan kövérre szívják magukat az emlékekkel, a lány szentségtörő szépségével.

Az aligátorvadász kisemmizve kódorog az esőtől ázott buja indák között. Kalitkákat épít az óriáshüllők bordáiból, színes tollú madarakat zár beléjük, amik ettől rögtön elfonnyadnak. Kiszálló lelkük ködöt feszít a folyó felé, amin megjelenik ifjú ara sötét arca:

 Drága, drága férjem! szólal meg a hatalmas arc. – Addig gyalogoltam az alvilágban, hogy elkoptak a lábaim. Most már csak a medencecsontomon csúszok, de az is percről percre kevesebb. Rég halott vagyok, szerelmem, hagyd a krokodilokat gyönyörű békéjükben. Én már rég megbocsájtottam nekik! Vicsorgó szájukba virágokat dobtam, néha madarakba költözök és kicsipegetem fogaik közül a maradékomat! A krokodilokból csapóajtó nyílik. Ha alaposan beléjük nézel, a folyó drága szellemét fogod megpillantani!

 Nem halott, nem lehet halott – biztatja magát mindig a férfi, a szájában bilincs puhul. – Az egyik hüllő felhasított gyomrában rálelek, és trónt emelek neki a folyó szélére. Hogy aztán minden vízi szörnyűség fölött uralkodhasson, hogy a lábaihoz kússzanak az aligátorok, és ő kiskanállal falatozhasson belőlük. Sokat gyalogolt már a saját szívén. Eltört virágcsontokból kifordult velő ropog a fogai között. Köhögése messzire cipeli a csillagokat.

A gondolatok, akár az elhullajtott halpikkelyek, csillognak a parton. Új reggel virrad. Majd beköszönt az éj. Majmok feszítik keresztre egymást a fák tetején. Nyakba akasztott nyelvekből csöppen ki az utolsó csepp nyál. Majd újabb reggel virrad a dzsungelben. Az aligátorvadász az ajtaján lebeg, szeli a zöld habokat. Az arcáról piócák csüngnek, mintha csak borotválkozna, késsel vagdossa őket. Tovább evez. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón. Kinyitja, önmagát pillantja meg a mélyben, a vízben, és rögtön saját magára veti magát. Késsel felnyitja a szívét, ahol végre megtalálja felesége csontjait.

A felszín felé úszik a kezében a csontokkal, de egy zárt ajtóba ütközik a feje. Dörömbölni kezd az ajtón. Az ajtó kinyílik és önmaga néz le rá. A fogai között kés, így kiált a vízben kapálózóra: – Hát nálad vannak! Végig nálad voltak! Légy átkozott!

Kimaradnak az éjszakák, reggel után újabb reggelek virradnak a dzsungelben. Krokodil bőrrel bevont bútorokat dobál kövekhez a vízesés. Egy törzsi pap adja össze a krokodilvadászt a feleségével. Varázsport szórnak az ifjú pár fejére. Egy meztelen fiú aligátormaszkban vergődik a szertartás körül. Ő jelképezi a házassági szertartásokon minden folyók istenét. Kivasalni a spiritizmust. Üveget sütni a madarak csőréből.

Az ifjú ara lágyan megcsókolja a férfit és ezt mondja neki: – Velünk a szerelem, velünk hát a szerencse is!

Ám a körülöttük táncoló krokodil maszkos fiú egyszer csak a földre vágódik. Reszketni kezd, majd képtelen zümmögés tekereg elő fogai közül. A ceremónia ettől megakad.

 Zzzzz… zzzzz…!

A törzsbeliek ijedten, kikerekedett szemmel hőkölnek tőle.

 Szúnyogkór! Szúnyogkór!  kiabálják túl egymást. A megveszett krokodil maszkos fiú felkap egy sarokba állított díszlándzsát és egyetlen jól irányzott mozdulattal átdöfi vele a menyasszonyt. Az rögtön összeesik, kicsorgó vérét pár pillanat alatt beszívja az oltár.

A megveszett fiút hamarosan lefogják a falubeliek. Hátracipelik, ahol – mivel a szúnyogkórnak nincsen hatásos ellenszere – elvágják a torkát.

Egyedül a vőlegény áll még mindig egy helyben, sápadt arccal az ősi istenek szobrai között. Amikor mozogni látja kifehéredett ajkait, haldokló felesége fölé hajol.

 Legalább… a nászéjszakát meghagyták volna nekünk – motyogja a lány, szájszegletében vérbuborékok pukkannak.  De ne bánkódj, kedvesem. A lelkem most a folyóba költözik. Valahányszor a vízében fürdesz, én fogom simogatni a tested.

Azzal a tekintete megmerevedik. Szobor arc. A vőlegény fájdalmasan felüvölt. Magához vesz egy hatalmas kést, és eltűnik a falu széli dús növényzetben. Az égre fröccsenő krokodil vér alkonyba borítja a világot. Vízbe hullt percmutatókat cincálnak szét a piranhák.

Pennázó

Beburkolva

Haláláig sötéten úszkált az érzéketlenségben.

Hatalmas kocsisor torlódott fel a temető macskaköves útján. Vasárnaponként 500Ft-ért kocsival is be lehet hajtani; anyák napján ez éppen kapóra jön. Öreg nénik ücsörögnek egy-egy autóban és fogatlanul nyamnyognak vakon a fekete kalapjaik alatt. Közben házaspárok üvöltenek egymással az első ülésen. A gyerekek nyűgösen nézik a kialakult dugót, amit egy rosszul leparkolt autó okozott. Idegesítő, kényelmetlen helyzet. Páran kiabálnak. Mindenki izzad, a virágok fonnyadnak.

Emberek mennek el a kocsik mellett, gondolataikba fulladva keresztezik egymás életét. Idegesen szorongatják saját értékeiket; a fekete válltáskát, mécseseket, török szegfűt, arra gondolva, hogy mégis csak jó volt a gyaloglás mellett dönteni. Burokban élnek. Egy fiatal nő lábát töri a cipő, túl akar lenni az egészen. Felsírna, de nem teheti. Egy férfi nagy közönnyel főtt kukoricát rágcsál, amit a bejáratnál vett. Ha egy pillanatra megállva körülnéznének, talán rájönnének, hogy egyiküknek sincs már anyja. A temető körül hatalmas zsivaj, behallatszanak a cigányok, akik harsányan kínálják portékájukat.

Annának sincs. Bambán áll a sír előtt üres tekintettel és gondolatokkal. Felfoghatatlan, hogy az édesanyját több mint öt éve zabálják a férgek. Idegesítő, kényelmetlen helyzet. Akárhányszor kijön, csak ez tudatosodik újra és újra benne. A sírt haláltudat lengi körül, Annán pedig átfut egy távoli gondolat egy emberről, akinek elkapja karját a láncfűrész, és az első pillanatokban ostobán mered saját kézcsonkjára. Öt éve már, hogy az anyja egyedül hagyta itt.

Megrúgta az oldalát. Fáj, a hasához kap. Elszégyelli magát, leereszti a karját. Felesleges. Ha az anyja tényleg nézi fentről, úgyis látja a gömbölyödő hasát. Mesélne neki a koloncról, mesélne mindenről, de inkább hallgat. Értelmetlen, undorítóan szánalmas vajúdás az egész. Nem tudja elrejteni, maga sem tud elbújni. A családban még nem volt egyedülálló anya, és Anna anyja elég szigorú asszony. Volt. Tudja, mit gondolna a kis élősködőről, agyában szorgosan próbálja elhomályosítani anyja emlékét. Gyorsan kicseréli a virágokat és csöndben áll pár percig a sír előtt. Anyák napja. Leseper pár levelet a gránitról. Szemtől szembe.

Rúg, kínlódik. Apró kezével unottan próbálja letépni a köldökzsinórt a nyakáról. Igazából mindegy is. Emberek jönnek-mennek. Anna elindul vissza a kocsihoz. Rengeteg autó áll a kis Renault mögött, párból már kiszálltak a vezetők. Az első sofőr felháborodva szidja Annát, nem hozza zavarba a nő áldott állapota sem. A magzat szenved, lábával lustán tolja a zsinórt, ahol éri. Fején kalap, kezében aktatáska, beleszürkülve rúgkapál az érdektelenségben. Idegesítő, kényelmetlen helyzet, már eléggé unja.

Anna a férfire gondol, aki terhesen elhagyta. Teljesen magára maradt szégyenével, most meg ez a hülye seggfej is ordibál. A gyermek gépiesen rugdos kis lábaival, a sofőr még mindig kiabál. Beugrik a Renault-ba, izzít. Nem indul, újra próbálja. Az autók dudálnak, a magzat lomhán küzd, Anna sírni kezd. Az a rohadt kölyök. Valahol, mélyen az anyaméhben megreccsen egy borsónyi nyakcsigolya. Az árva Anna pedig még nem is tudja, hogy mennyire egyedül maradt.

Pennázó

hajócska ígér

ülök az üres teremben, nem jössz. már régen
összehajtottak minden széket, csak a bárpult
neoncsöveinek sercegését hallom.
a szökőkúté is talán hallatszik, amint
a cseppjei egyre simábbra csiszolódnak,
– annyira, hogy át lehet látni rajtuk, ezt
mondogattad régebben, ma már nincs ekkora
önbizalmad, csak halványan táncolsz az esőben.
egyszer megígérted pedig, hogy az összes
felhalmozott hajónkat elengedjük a szökőkútban,
mint az eddigi hajóutak egy végső stádiumaként.
egy szatyorba összegyűjtötted őket, azóta is
egy széken összekötözve egyensúlyoznak.
megtanultam azóta, hogy a hajóknak is várni kell.

Pennázó

széthordott isten

bár nem ismeri ezt a szót
még, a világ neki csak stratégiai
játék, itt minden csak általa
lett, itt, ahova úgymond eljött
megváltani a karaktereket,
a kezdeten persze rég túl vagyunk,
hiszen ki tudja, hányadik
legolégiós kísérlet utórezgése ez,
amiben épp magadat érzed
egy kisfiú miatt, urunk

Karinthy 2012

Jegyező

Utas: Jó reggelt!

Nemutas: Magának is. De jó reggelt tízkor?

U: Akkor jó délelőttöt!

N: Este tíz van.

U: Akkor jó éjt!

N: Köszönöm, épp aludni készültem.

U: Várjon, ne húzza le a rolót! Kérek egy jegyet!

N: Milyen jegy lesz? Felnőttjegy, diákjegy, gyerekjegy, anyajegy? Sajnos a nyugdíjas jegyek már nyugovóra tértek, mert elmúlt már a nyugov óra.

U: Menetjegy.  Szeretnék elutazni a Merkoitálra.

N: Merkoitálra?

U: Merkúrra, csak nem szeretek csúnyán beszélni.

N: Egy űrközpontot ajánlanék, pár száz év múlva.

U: Csak mondom, hogy a Merkoitálra szeretnék utazni, de valójában Faremidóra akarok.

N: Faremidó? Ez ott van Dórémifászólátidó mellett?

U: Hagyjuk. Egy dolog az, hogy mire vágyik az ember, és más, hogy mit tehet meg. Budapestre kérek tehát egy teljes árút. Találkozóm van ott egy fiatalemberrel.

N: Tessék, itt van a jegye.

U: Igen, ez elégséges. Most már jegyes ember lettem.

N: Ki kellene fizetnie! Csak svájci frankot fogadok el, a válság miatt.

U: Nincs svájci frankom. Csak svájci csokim, de azt amúgy sem adnám.

N: Akkor megoldjuk természetben. Nem akarom visszautasítani, de ne vetkőzzön! Másról lenne szó. Van a váróteremben egy patkány meg egy szürke ászka, akik mindig fabuláznak. Szétrágtak egy Heltai Gáspár kötetet, és azóta állandóan ezt csinálják. Asszimilálódjon közéjük, és jegyezzen fel egyet-kettőt!

U: Miért nem írtja ki őket?

N: Mert verset Petőfi, regényt Jókai, rovart, rágcsálót meg Steinman írt a legjobban. Nincs erre pénze a főnökségnek. Meg nagyobb hasznot hajtana, ha valaki feljegyezné a motyorászásukat, mert jobbak a fabuláik, mint Aesopusé.

U: Én nem készültem erre. Inkább odaadom ezt az aranygyűrűt. Ez még a válság idején is hat.

Valódi Karinthy-gyűrű.

N: Jól van, de a budapesti lassú csak másfélóra múlva indul.

U: Addig teszek egy utazást a koponyámon belül.

N: Honnan volt a gyűrűje?

U: Amikor még tudtam repülni, egyszer elfogtak és meggyűrűztek. Ennek örülnöm kellett volna, de nekem elsorvadtak a szárnyaim, és kiapadt az itatóstálkám. Aztán már gondolni sem tudtam igazán magvasat. Bocsánat, most azt hiszi, őrült vagyok.

N: Én hitetlen vagyok. Nem hiszek. Nem hiszek abban, hogy lehet nem hinni. Egyébként sem számít a véleményem, ezért is tartom meg magamnak. No, törülje le a könnyeit.

U: Tudja, lehet, van a fejemben egy rosszindulatú daganat.

N : Mindenkinek van. Néhány embernek jó, ennél többnek pedig rosszindulatú. Agynak hívják.

U : Maga nem vesz komolyan. A nők se vesznek komolyan. Csak legyőzni és domesztikálni akarnak!

N: Tudja, én mit veszek komolyan? Van az irodámban egy Gábor nevű zöld barack, aki már közel hetven, de még nem érett meg, ám szellemileg bölcsebb, mint az állomás egész vezetősége. Wilde-dal kezdte, most épp Joyce-t és Proustot olvassa újra. Őt komolyan veszem.

U: És ez a Gábor kortársat szokott olvasni?

N: Szerintem csak titokban, mikor berakom a hűtőbe. Nocsak, vannak még csodák! Mindjárt itt a vonata, én pedig alhatok, bár tegnap is azt álmodtam, hogy sziámi ikermacskák vagyok, és magammal játszottunk.

U: És mikor indul a vonat?

N: Pontosan akkor, amikor a síp után a kar inti. Hamarább semmiképp, még akkor sem, ha válság van.

U: Köszönöm!

Karinthy 2012

HIO

Hirtelen. Döntesz. De nem engem.
Majd fasírtot tömsz. Magadba.
Félrecsúszott. A fekete sapka.
Hirtelen. Döntesz. Sört és sonkát.
A fogtündér még nem adta meg tartozását.
Hallom hangod. Kísérőnek népdalt kérsz.
Aztán még egy slam poetry is belefér.
Hirtelen. Döntesz. Színdarabot rendezel.
Később a másik apám rendez el.

Miről is írhatnék még?
Van néhány metaforám.
Egy jéghegyről.
De ne legyen könnyen. Értelmezhető!
Belekarcolom, hogy Oidipusz. Komplexus.
A tetején olvadjon sajtkrémes tubus.

Karinthy 2012

Apró és cikkajánló

Apró

Adás-vétel, csere

Eladó használt, de jó állapotban lévő árnyékom! Mérete rugalmasan kalibrálható a napsugarak beesési szögével. Jelige: Válaszd a sötét oldalt!

Sürgős! Erős fokhagymaszagú leheletem cserélném összenőtt szemöldökre!

Elveszett

Szabó Dzsennifer keresi elveszett nyálmolekuláit, amelyek 2012. március 3-án este 11 óra körül tűntek el egy idegen szájüregében. A becsületes megtaláló pénzjutalomban részesül!

Tragikus haláleset

Szörnyű dologra lettek figyelmesek a járókelők tegnap délután a debreceni Nagyerdőben. Az ösvényen egy szerencsétlenül járt makk teteme hevert. Azonnal mentőt hívtak, de a természetgyógyász már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A termés valószínűleg véletlenül esett a földre, ahol egy arra kiránduló óvodáscsoport agyonnyomta.

A rendőrség lezárta a környéket, és arra kéri a lakosságot, hogy fokozottan ügyeljen környezetére.

Cikkajánló

Kultúra a sarkon

Zártkörű előadássorozat indul Putri Ilonka főszereplésével, Utazás a vaginám körül címmel. Az egyre sikeresebb performansz naponta többször is megrendezésre kerül, s egyelőre a kritikusok is remek véleménnyel vannak róla. Az eddig ismeretlen rendezővel, bizonyos Futtató Károllyal beszélgettünk, az interjút a holnapi számunkban találják!

Történelem

Magyar kutatók hatalmas felfedezést tettek. Mint kiderült, I. Miksa német-római császár magyar származású uralkodó volt! A legújabb vizsgálatok alapján vált világossá ugyanis, hogy a név elírás, több száz évvel ezelőtt egy szerzetes véletlenül felcserélte a két középső betűt, így lett az eredetileg Miska nevű királyból Miksa.

Ebből kiindulva jelenleg is folyik a további Miksa nevű királyok kutatása, hiszen lehetséges, hogy I. Miksa mexikói, valamint I. Miksa bajor király is magyar származású volt.

Tudomány

Csodás képességével hívta fel magára a világsajtó figyelmét egy lengyel férfi. Izydor Hrenka ugyanis érzi a szelet. Már több televíziós műsorban is nyilatkozott, és fellépett adottságával, mely a közelmúltban laboratóriumi körülmények közt is tesztelésre került. Az eredmény megdöbbentő: a legenyhébb szellőtől egészen az orkán erejű szélig Izydor bármilyen légmozgást érzékel, sőt pontosan meg is határozza annak erősségét!

Míg a meteorológia azon tanakodik, hogy a bolygó pontosan melyik részén is lenne érdemes alkalmazni Izydort, addig ő leszerződött a Discoveryvel, s a Széllelbélelt című sorozata hamarosan látható!

Új műsorok az RTL Klubon!

Még több izgalmas este elé nézhetünk, hiszen nemsokára két új műsor, egy tehetség-kutató és egy valóságshow indul a népszerű csatornán.

A valóságshow „Védett vagyok, ments ki innen!” címet viseli, és a budapesti állatkert mindennapjait meséli el. A főszereplőket, illetve a párbajok nyertesét természetesen a közönség szavazza meg. A játék nyertese különleges élőhelyet nyerhet egy rezervátumban.

Az Evolúció címet viselő tehetségkutatóra bármilyen faj, bármilyen élőlény benevezhetett. A versenyzők közül a legjobb túlélési technikával rendelkező egyed nyer majd. A zsűriben már biztosan ott lesz a Blattodea, közismertebb nevén a csótány, a Papucsállatka, a nagybecsű Influenzavírus, és negyedik tagként pedig Bear Grylls. Hatalmas port kavart a dinoszauruszok jelentkezése, sokak szerint ők lesznek a verseny gyorskiesői. Az első adás két hét múlva kezdődik.

Karinthy 2012

Hegymenet

Gyaloghintód vivő sherpa vagyok,
amint megvetsz, úgy aratok.
Hajszolj, foszoljon lábamról a kordbársony,
nem érdemlek mást kívül a korbácson!
Talp- és tányérnyalódnak szidj engem,
nyíljon ki a bicska a szívemben!
Alázz, mert galád tettem, szavam!
Eléd és alád vetem magam.

Szállni nem tudok, szárnyszegett vagyok,
fattyként hagytak el az angyalok.
Hintód a meredéssel nehezedő,
de teher alatt nő az ezüstfenyő.
Lehelve melegítem, mi dermedt kint,
legyőzöm a felutat, a szerpentint.

Karinthy 2012

A nevetés a legjobb orvosság

Volt egy úr, Berlinbe sikerült egy lánnyal kilógnia.
Az Úrnak büntetésül egy agytumort kellett kirónia.
Kérdezték: „Mi lesz, jaj?”
Azt mondta: „Semmi baj,
a daganatot gyógyítja a humor mellett az irónia.”

CéhKaptár

Paralel

Az alkonyi nap lemenőben volt, de ebből nem sokat észlelhettek a kívülállók, az Uzkilabi mocsár furcsa, nyákos, szürke köde miatt ugyanis Jerreg földjén sosem sütött a nap. Azt rebesgették, hogy ez nem csupán a mocsár köde, hanem sokkal rosszabb, mágikus köd, amelyet valamelyik gonosz démon támasztott. Sokan emiatt is messze elkerülték ezt a vidéket.

Ragnod a jól megtermett fél- ork harcos nem tartozott közéjük. „ Ha túl sokat nézel a ködbe, ne csodálkozz, ha visszanéz rád” – ez volt az elve. Megigazította izmos testén kékes színű glutiumből készült páncélját, amelyet Fang városában vett 50 aranyért (előző kedves páncélját még Morzumban felfalta egy csapatnyi Vasevő.) aztán megmarkolta vértől barna fegyverét és büszkén nézett társaira.

Ragnod sokáig volt magányos, hiszen orknak túl szép volt, embernek túl rút, rááadásul cizellált lelke miatt meg kellett szoknia azt az érzést is, mikor csatabárdjával leválasztja valakinek a fejét a testéről, miközben az arca előtt lanyha vérpermet szitál. Egykedvűen ölt, ha ölnie kellett, de sosem lelt benne élvezetet. Magányos harcosként kalandozott, mígnem összeverbuválódott ez a mostani kis csapat: Roxion az izmos varázsló, Grax a vidám törpe harcos, Tarp a barbár harcművész, Klita a gnóm papnő és Virida az elf íjásznő, akit csökevényes fülei miatt (nem voltak elég hegyesek) rekesztettek ki az elf közösségből. A hat barátot a kirekesztettség érzés és a kalandvágy terelte új utakra, hogy végül egy elágazásnál összetalálkozzanak.

Mindig volt új cél, amely lelkesítette őket. Hol vérengző trolloktól mentettek meg egy falut, máskor kincseket kerestek. A mai napon volt már egy nagy csatájuk pár dühös zombival, majd vadásztak egy keveset, mert a zombi nem finom. Most pedig megpihentek, tüzet raktak és a Virida által lenyilazott jókora szélmadarakat sütötték meg vacsorára.

–  Ha ilyen tempóban haladunk, reggelre odaérünk. – támaszkodott varázsbotjára Roxion, – hét óra pihenés és indulhatunk. A törpe ránézett: – Azért ez nem lesz veszélytelen. Lehet, mind ott veszünk. És az fáj a legjobban, lehet, úgy halok meg, hogy még el se búcsúztam a családomtól.

Tarp nevetve szólt rá – De hát nincs is családod!

– Hát éppen ez az – törölte le barna szakálláról a madárzsírt Grax, majd nagyot sóhajtott.

Csend telepedett közéjük. Ragnod feltűnésmentesen közelebb húzódott Viridához, és lopva rá-rá tekintett. Ha egyszer megsimíthatná hófehér arcát és tekintete abba a macskaszembe mélyedhetne és…

Klita szuvas fogait piszkálta a szélmadár egyik karmával. – Mindenféleképpen meg kell szereznünk. Ez a nyolcadik, és ha Imera boszorkányúrnő megkaparintja, ő rászabadítja a világunkra vele Kalint.

Tarp felnyögött a megtestesült gonosz nevének hallatán. – És ha a boszi rosszul tudja? – kérdezte Virida. – nem hiszem, hogy Kalint ilyen könnyű lenne megidézni.

Ragnod elvigyorodott – Akkor is megszerezzük a nyolcadikat, meg a többi kincset. Aztán osztozunk. Ha mellesleg, megmentjük a világunkat a gonosztól és még hősökké is válunk, az már csak a ráadás.

Mindannyian a másnapra gondoltak és a labirintusban rájuk váró veszélyekre, egyikük sem volt álmos. Így hát a fantázia birodalmába menekültek.

Roxion különös képletekkel teli köpenye zsebéből néhány kis tízoldalú csontkockát vett elő.

– Remélem, mindenkinek megvan a kalandlapja. Vegyétek elő, a tollal együtt. Hol is hagytam abba? Ja, igen. Otthagytuk abba tegnap, hogy Ragnod karaktere Roland az a kis nyüzüge srác, aki azt a fura zenét szereti, venni akar egy üveg vodkát a Teszkóból, mert a haverjaival – azaz veletek- menni akar bulizni.

Dobjál k10-el egy szerencsepróbát, hogy a boltos elkéri-e a személyidet. Kettő, nincs szerencséd. Most mit teszel?

– Az a vodka mindenképp kell – jelentette ki Ragnod. – Egy felnőttet megkérünk, hogy vegye meg. – élte bele magát a szituációba.

– No, legyen – intette Roxion – de vajon sikerül- e? Két k10-essel dobjatok…

És a játék folytatódott…

És egy játék befejeződött.

– Na, srácok, akkor jövő hét pénteken, ugyanitt? – kérdezte a Kaland Mester, egy szemüveges fiú – Addigra megálmodom mi is pontosan a nyolcadik és miféle kalandok várnak benneteket a labirintusban.

Búcsúzkodtak, először távozott a 12-es szintű gnóm papnő karakterrel játszó lány és öccse, aki a törpe fajt favorizálta, aztán a nyurga kocka, aki a barbár nyers erejét használta a játékban és osztálytársa, aki inkább a varázsló mágiáját.

– A csata a zombikkal durva volt – visszhangzott a lépcsőházban egyikük távolodó hangja.

A Roland nevű nyüzüge rocker még ott toporgott a kis tócóvölgyi panel ajtajában, várva a kócos, kötött pulóveres lányra.

– Elkísérhetlek a buszig, Virág? – kérdezte és érezte szíve a torkában dobog.

– Persze, legalább nem megyek egyedül ekkora ködben – nevetett a lány.

Lesiettek a lépcsőn, a közeli buszmegállóhoz. A köd körülölelte a kis buszvárót, amelynek meglévő üvegtábláin egy jól megtermett halványzöldes bőrű ork (aki szép, de még így is elég randa) és egy hegyetlen fülű, ezüsthajú elflány tükörképe verődött vissza csúfondárosan…

A játék sosem ér véget.

CéhKaptár

Tesco gazdaságos novella csak önnek, most akciósan, egy mosolyért

Halálos csapás a kapitalizmusra

Sose gondoltam volna, hogy a Tesco lesz az a hely, ahol majd megtalálom Istent. Ott ült szegényke a pénztárgépben és kétségbeesetten pillantgatott rám. Szinte könyörgött szép, szürke szemével; majd sírva fakadtam, annyira szomorú volt a képe. Elhatároztam, hogy kiszabadítom!

– Elnézést asszonyom! – fordultam a cipóképű pénztárosnőhöz. Tulajdonképpen nem lepődtem meg a cipóképén, az irodalmi művekben is mindig cipóképűek a pénztárosnők.

– Mitteccik? – kérdezte az gorombán, rám sem nézve, de hát ez már csak ilyen, nem is lenne a cipóképű pénztárosnő igazi, gorombaság nélkül. Megkeseríti ám az ember életét a sok vajbeütés, kenyérbeütés, szószbeütés… ej-haj, ilyen ez a magyar beütés!

– Tetszik tudni, az ön pénztárgépében üldögél Isten! Legyen olyan jó, hogy ideadja nekem, magának úgy sem kell! – mondtam és igyekeztem nagyon kedvesen nézni, már amennyire egy ilyen cipóképűre lehetséges.

– Megbolondult jóember? Megsütötte a fejét a nap? – érdeklődött az eltátván a száját, és mit ad Isten (talán pont az, aki reménykedve figyelt a pénztárgépből), most rám nézett. Mintha emberibbnek tűnt volna (nem Isten, hanem a cipóképű), mint az előbb, félelem csillant meg kialvatlan, táskás szemében, remegő kezével a házitelefon felé nyúlt.

– Ugyan dehogy sütött meg a nap, kedves Kenyér néni, különben is odakint tombol a vihar! – mondtam barátságos mosollyal (és közben örvendeztem magamban, hogy milyen jó szokás is az, hogy ki kell írniuk a nevüket az áruházi dolgozóknak). – Csak tudja, nagyon megsajnáltam Istent, ott kell egész nap ülnie abban a hülye pénztárgépben, nem gondolja Kenyér néni, hogy jobb lenne, ha szabad levegőn lenne szegény? Én ingyen és bérmentve magamra veszem a gondot, vigyázok rá és mint saját Istenemet szeretem…

Kenyér néni nem hallgatott meg, hanem a biztonságiakat hívta. Milyen egy beszűkült valaki lehet! Ha kicsit is jobban figyelne, biztos meghallaná Isten hívását a pénztárgépből!

– Már megint mi a baj, Kenyér néni? – kiabáltak már messziről a biztonságiak. – Csak nem próbált meg valaki plusz szatyrot kérni Magától?

– Ez az alak itt Istenről hadovál nekem! – ordított Kenyér néni nagy riadalommal a hangjában. – Jöjjenek gyorsan!

Isten nevének hallatára egyből gyorsabban kezdtek szaladni és nem is kérdeztek semmit, csak megragadtak a két karomnál fogva és kicipeltek a Tescóból. Én meg, nagy meglepetésemben csak annyit tudtam odakiáltani Istennek, hogy ne aggódjon, még visszajövök érte.

Egy hónap telt el, és én nem adtam fel. Mindent alaposan kiterveltem Isten kiszabadítására, rablós filmeket néztem, hogy tanuljak belőle, vettem maszkot az arcomra és egy pisztolyt is beszereztem, na meg egy nagy, kényelmes bőröndöt Istennek. És meg is lett az eredménye az alapos tervezgetésnek. Mikor beléptem Isten házába, a Tescóba, megfagyott a levegő körülöttem. Nem törődtem senkivel és semmivel, egyenesen Kenyér néni pénztára felé igyekeztem. Megigazgattam a maszkot a fejemen, a bőröndöt a hónom alá csaptam és vagányan megpörgettem a kezemben a pisztolyt.

– Kenyér néni, ide mindent, ami a pénztárgépben van! – üvöltöttem egy jókorát cipóképű barátnőmre, és figyelmeztetésképpen a tarkójának nyomtam a pisztolyt. Az most nem kérdezte, hogy megsütötte–  e a fejemet a nap, hanem engedelmesen bepakolt a bőröndbe. Isten vidáman csillogó szemmel nevetett rám, mikor meglátott és úgy éreztem, a Mennyország kapujában állunk. Kenyér nénit túszként tolva magam előtt kiszambáztam a Tescóból, kirángattam egy éppen indulni készülő családot az autójából és elhajtottam. Hazaérve kinyitottam a bőröndöt és áhítattal szólaltam meg, imára kulcsolva kezem:

– Édes jó Istenem!

– Isten nevét szádra hiába ne vedd! – mondta ő és bemutatkozásra nyújtotta kezét. – Valójában Mammonnak hívnak!

És ahogy Jókai Móric mondta:

Akinek pénze van az IDVEZÜL… IDVEZÜL… idvezül…

CéhKaptár

Az utolsó bevásárlókörút

Ez nem egy szokványos bevásárló körút volt. Arra gondoltam, talán ez az utolsó alaklom, amikor bámészkodhatok, pózolhatok a próbafülkék tükre előtt, felpróbálhatok egymás után hét-nyolc magas sarkú cipőt, elmélyülhetek a kirakatokban, hallgathatom a pláza rádió slágereit, majd a vásártúra befejeztével színes bőr fotelekben kortyolgathatom a kávémat.

Mi lesz, ha tényleg ez az utolsó?

Megfogadtuk a csajokkal, hogy nem beszélünk erről, de én akkor sem tudtam teljesen elszakadni ettől a gondolattól, folyton csak ez motoszkált a fejemben.

Befészkelte magát a szervezetembe egy rosszindulatú daganat és attól a pillanattól kezdve, hogy ezt megtudtam, minden megváltozott. Bennem és körülöttem is.

Nem akartam először ezt a nagy bevásárlós körutat, de aztán a barátnőim csak rábeszéltek. Természetesen szerették volna elterelni picit a figyelmemet, mielőtt megkezdődött volna a hónapokig tartó kezelés, megtartani a régi szokást, mintha semmi sem változott volna és ugyanolyan vidáman vásárolgatni, ahogy eddig is, de azután a péntek után, amikor közölték a szörnyű hírt, mindannyian tudtuk, ez már sosem lesz ugyanolyan. Végül mégis belementem. Mit vegyek magamnak? Ki tudja, jó lesz-e még valami rám a megvásárolt ruhákból, sőt, tükörbe akarok-e nézni egyáltalán, hiszen már előre felkészültem arra, hogy kihullik majd a hajam, sápadt leszek és csontsovány.

Ezt olvastam, hogy így megy ez.

Rájöttem, egy ilyen nap viszont sokkal értékesebbé válik, ha beteg az ember és tudja, hogy még mindig itt van és képes eljönni, még vissza tud csöppenni abba a valóságba, ami nemsokára megszűnik körülötte, illetve nem is megszűnik, hanem átalakul, de az majdnem olyan lesz, mintha véget érne. A fehér köpenyek között, az infúziókon lógva már csak a csempekockák számolgatása marad, most azonban még az aprót számoljuk, hátha valami még beleférne a bevásárlótáskánkba. Az enyémben most csak egy különös kincs kapott helyet.

Egy egészen aprócska kereszt, amit az ékszerbolt kirakatában pillantottam meg. Az összes bevásárló körutamon megszerzett holmi sem jelentett talán ilyen sokat, mint ez. Legértékesebb darabom lett. Azóta mindig ezt viselem. Ezzel a kereszttel a nyakamban vágok most neki, egyelőre nem a bevásárlóközpont nagy fehér épületének – hanem a kórház fehér kórtermeinek.

Azt mondta a kedvenc költőm, Pilinszky, hogy az ember élete során itt a földön keresztről keresztre száll. De tudom, hogy sohasem kapunk annál nagyobb keresztet, mint amit elbírnánk viselni.

CéhKaptár

Kötés

Kék füvön fekszünk ketten. Lábainknál a magány. Órájára pillant időnként, széttöri, összerakja. Szedelőzködünk. Te meg én, meg a férjed.

Attól tartok nem lát engem. Ráboríthatnám egész súlyával lelkemet, kisstílű alakja rutinosan bontaná le magáról. A ketyegés elhal, majd felerősödik, hullámokban tölti be a köztünk lévő légüres teret. Tapadás- és csúszásgátló felületeinket apróra csiszolták ítéletei. Gyors és határozott mozdulatokkal dolgoznak. Észrevétlen rutin beavatkozás mindennapjaink felnyitott mellkasában. Szemérmünk ellen, megannyi olcsó fantáziátlanság frontvonalában indul előre. A napok pergőtüze egyre elviselhetetlenebb.

Sárga ég alatt mélyülő kék vadon. Ketten állunk a fák alatt. Ő meg én. Jövőbeni árnyad fakuló hajnalok lágy fuvallatú szürkeségében is olyan igéző, mint bársonyköpenyed rejtekén azon a délután. Még ígéretét sem sejtjük asszonyi tájnak, az idő villódzásai mégis közénk telepednek. Korán őszül.

Barátságunk fényes páncélját nem töri fel hajadnak selyme. A korlátoltság pikkelyes váza nem reped, bárha ököllel feszülök is neki. Agyának csattanásai nem vernek visszhangot, elnyeli őket számtalan kis kerék, szertegurulván fontosságának tudatában. Úgy várlak esténként, mint hajdani lábak homokba süppedő futásának puha neszét. Mélygarazsak ónszagú kaptárából zöngve repülünk fölé e gépezetnek. Bár látná ilyenkor visszahanyatló arcodat, hogy hinné velem együtt barátságunk aranyszövésű pászmáit e szürkeségben.

Övé maradsz, míg élsz. Elcsukló hangodat magába temeti kék füvek gyökérzete.

CéhKaptár

Eljött

Minden arra utalt, hogy eljön.

A pénztárgép előtt oly hosszú sor borzolta sértődötten a sertéit, akár egy anakonda. Az emberdisznók egymás Achilles-inába vájták a méregfogukat, amilyenjük nincs is valójában, hiszen csak 8 metszőfoggal, 2 szemfoggal, 8 nagyőrlő- és 8 kisőrlőfoggal, és esetleg a műveltebbek, korosabbak és tekintélyesebbek 4 bölcsességfoggal rendelkeznek per koponya, pontosabban per állkapocs avagy szájüreg. Ennek ellenére a méreg, a bosszúság – természetesen képletesen – ott lapult meghosszabbított karjaikban, a bevásárlókocsik első kerekeiben, melyek valami elképesztő véletlen folytán, talán az áruház padlózatának lejtése vagy a szeizmikus rezgések következtében, könnyen rágördültek az előttük várakozó sarkára. A kocsi kerekein lévő saroknyomok és a sarkakon lévő keréknyomok magasztos harmóniája olykor-olykor fennkölt megszólalásra buzdította a sorban állókat („Ne toljad már rá a lábamra, bazmeg!”), s megteremtette a feszült várakozás egy ideig kondicionált légkörét.

Bár tél volt, Szenteste délelőttje, de a bevásárlóközpontban megrekkent a hőség, a nők bokáig érő bundája alól csorgott ki a veríték, s ha sokáig egy helyben álltak, akkor kis tócsa alakult ki alattuk, mintha megannyi magzatvíz-pocsolya lenne, jelezve ezzel, hogy Mária példáján felbuzdulva kollektív életadásnak lehetünk – ugyan nem a jászol, de mondjuk a barkács osztály szélén állva – a tanúi. („Mindennek a kurva klíma a’ oka! Pff, picsarohasztó meleg lett!”- mondta a diszpécser a légkondicionáló rendszert hiába bütykölve.)

A hűs légáramlatok elmaradását tetézte a pénztárgépeket szedő, ismeretlen vírus, mely rendkívül gyors lefolyású volt, és a teljes kasszamasina végelgyengüléséhez vezetett. A pénztárgépek sorra mondták fel a szolgálatot, nyöszörögve, még egy utolsót csengetve, kattintva kilehelték szalagjukat, egy-egy egyenesen kiokádta, míg végül a korábbi 48 darab gépből csupán egy működőképes maradt.

Ennek következtében minden vásárló az utolsó kasszához készült – a végelszámolásra. A bevásárlókocsikban húshegyek gyűrődtek, akár az Eurázsiai-hegységrendszer diribdarabjai, szalonnakatlanok, égimeszelő szalámiszirtek, pulykalankák, önmagukban is bőséges látványt nyújtottak, de még kolbászból volt hozzájuk a körítés is.

Akadt ott még más is. A villányiak és az egriek önnön testükkel koccintottak a kocsi rácsait szorongatva, miközben talpukat és nyakukat szolgaian kényeztette néhány szappanficsúr és az őket kommandírozó, rangban magasabban álló tusfürdő mester. A kocsik bal oldalán egy-egy előkelő kaviárpár sétált ikralábaival tapodva a színes szalvéták és az illatos toalettpapírok alkotta szőnyeget. Parfümök pöfékeltek, egy tubus, kissé becsípett Garnier sampon egy garnélának és egy sampion gombának ecsetelte, hogy ők rokonok, a fújós dezodorok pedig jeleket küldtek Ózonnak, a Nagy Varázslónak, s közben röhögtek az ementáli sajtok lyukain.

Az apukák úgy vitték fiaiknak a legújabb számítógépes játékokat, akár a kristálycukrot, az anyukák egy gyermekekkel bőségesen megáldott, teljes 17. századi Barbie-családot néztek ki lányaiknak, mely família tagjai ráadásul korhű, barokk ruházatban pompáztak a gyártónak köszönhetően.

Veni, venni, fizetni az olcsó percentre kapott, kedvező THM-s karácsonyi kölcsönből. Mindenki gazdag, s mindenki boldog beleértve a lelki szegényeket is, mert ma Szenteste van, illetve még csupán Szentdélelőtt, de már nem kell soká várni, nemsokára eljön.

És akkor elromlott a fotocellás ajtó. Akik bent tartózkodtak a bevásárlóközpontban, azok bent rekedtek, mindenki rab lett, mindenkinek jutott egy saját bevásárlókocsi-cella. Ezután kissé ironikusan hatott, hogy a hangosbemondóból megszólaló hang közölte, hogy „Kedves Vásárlóink! Fél óra múlva zárunk. Kérjük…”. Ezen a ponton azonban a készülék elkezdett recsegni, s csupán érthetetlen hangtorzókat adott ki, csökkentett képességű, fogyatékkal élni kénytelen akusztikai decibellényeket. A fülsértően recsegő hangszóró megzavarta az embereket, a kisgyerekdisznók ijedt szemekkel néztek az anyukadisznóra, az anyukadisznó orrát riadtan fúrta az apukadisznó nyakába („Úristen, apus, most mi lesz?!”), az apukadisznó pedig tanácstalan röfögött, s méltóságát megőrizve fülét-farkát behúzta. A levegőben, a fülledt levegőben cirkuláló mély és érthetetlen szorongás akkor változott bénító és egyben baljóslatú mozdulatlansággá, amikor az áram gondolt egyet, s megkezdte karácsonyi szabadságát, sötétet borítva ezzel a bevásárlóközpont minden sorára és oszlopára, sötét leplet borítva ezzel az emberek lelkére.

A gyávább emberek megnémultak, s egymáshoz nyomták a farukat, akár az ólban, rémülten pusmogtak, görcsösen kapaszkodtak a bevásárlókocsik csatlakoztatójába, kocsonyamozgást végeztek, s felsejlett előttük, hogy milyen lesz megválni mindentől, mint ágtól a nyárfalevél. A leleményesebb emberfajta sört bontott és töményet, koccintottak („Elvégre Karácsony van, nem?”). Ettek hozzá, amit tudtak, igazi sötét lakoma bontakozott ki a kóstolópult és a száraztészták sora között.

El kellett jönnie.

A tejek próbáltak aludni, de hiába, még a legbátrabbak, a pasztőrözöttek is féltek, az apró csokifalatkák megfogták az óriás túrórudik kezét, a parmezánok remegve összebújtak, a pálpusztaiak pedig már nem hencegtek azzal, hogy ők milyen büdösek. A papír-írószer osztályon minden ceruza – B-s és HB-s egyaránt – hegyezőt választott, az A5-ös füzetek csendesen lapultak, az exkluzív, foszforeszkáló matricák pedig szégyellősen próbáltak árcímkéjük mögé rejtőzni. Csak a pontyok úszkáltak gondtalan egy köbméteres akváriumukban, egy-egy néha ki is dugta a száját a vízből, s harapott egy kevés sötétséget.

És akkor eljött. Manifesztálódása pillanatában azt üvöltötte dörgő hangon:

– Eljött az Idő!

Majd elismételte még egyszer, hátha valaki nagyot hall a sokaságban, hátha valaki a fülén ül. Vele jöttek ma született bárányai is. Ártatlan bégetésük fülsiketítően hatott az emberekre, pánikszerűen próbáltak menekülni, de nem volt hova. A bárányok könyörtelenül hallatták a hangjukat, és lelegelték mindenkinek a testszőrzetét. Hidegen, ráérősen csámcsogva dolgoztak, bevetéseik során már megtanulták, hogy célravezető hagyni az embereket félni.

Amikor eljött, akkor kiemelt a tömegből egy csecsemőt, aki sziklakeménységét azzal bizonyította, hogy nem fakadt könnyekre, egyetlen sós csepp sem remegett a szeme sarkában. A csecsemőt két ujja közé fogta, s azt mondta:

– Most megvagy!

Amíg a bárányok szakszerűen munkálkodtak, addig ő ide-oda forgatta az apró gyermeket, nézegette, újra és újra szemügyre vette, majd leharapta a fejét.