Category Archives: Nyelvi Fordulat

Nyelvi Fordulat

Tóth Gábor: The Plough of the Ancients

Translated by Seifert Péter

A bare, dusty dale stretching under the crimson skies; a feeble breeze stirring up the grains of sand and tumbleweeds rolling down the rocky slopes of the hill: it was all deadly silent. Only the lonely howls of a prairie wolf echoed from the distance.
The boy stood leaning on his spear at the top of the hill ascending east of the valley. He had a long ebony hair with slight stripes of leather woven into it, which was a tradition of his tribe. The dust of the journey enfolded his worn-out boots like the bark of a tree. A grey cloak hung from his shoulder swayed by the breeze. Under it, he was wearing a simple shirt and frayed breeches. He was sixteen and aware that in the very moment he had just become a man.
According to the traditions of his tribe, only those boys could become men, and thus full-right members of the community, that made the pilgrimage to the Temple of the Plough. Now, after two month’s journey, he, Restless Falcon, looked down onto the mouth of the cave-temple at the bottom of the valley. The opening was guarded by grim faced men bearing spears and bows. They were used to keeping order amongst the pilgrims coming from distant lands, whose tents were scattered a bit farther from the Temple, outside the circle of buildings and houses of priests, mercenaries, and merchants.
Restless Falcon descended on the hill-side with firm steps. He glanced up to the sky which was glowing in different tones of red. The dying light shone from the West, and he knew that he would soon find a proper lodge where he could sleep during the hours of darkness. In the preceding weeks he got used to being watchful and alert throughout the night and to having an opportunity to sleep only in the dim light of twilight.
A bit later he was sitting in a so-called inn, at a long table reserved for less significant guests and he was eating corned beef which was given to him in exchange for the wolf-pelts he had shed on his way. The room was unusually spacious for him, and the walls were carved from some strange kind of stone. The entire building was angular, which reminded Restless Falcon of the houses in cities known from the tales of the elders of the village. The air was filled with the stink of sweat, excrement, and the frying fat of meat. Most of the stools were taken by the crowd of uproarious men.
‘Tell me friend, what is your story?’ asked the man on Restless Falcon’s left. He was not much older than himself, yet his clothing suggested that he was one of the mercenaries travelling with the caravans.
‘I don’t think it would intrigue you’ replied Restless Falcon chewing the dry meat. ‘I’m here for the same end as all the other pilgrims: to see the Temple.’
The mercenary nodded impassively then looked around in the room. Men and women were sitting by the tables, eating, or speeding the time by playing dice. Some of them were clad in the same manner as Restless Falcon, whilst others wore the mercenaries’ wolf-pelt cloaks and broad steel blades. At the smaller, better situated tables strangely clothed seemingly unarmed townspeople were sitting.
‘Indeed, most of them come here for that’ spoke the mercenary after a few breaths. ‘But I’ve asked you about your story and not your goal. You are barley more than a boy yet you are travelling alone. I’m sure you’ve got some stuff to tell…
‘It’s a tradition in my tribe that boys reaching manhood make the pilgrimage to the Temple in order to touch the Plough.’ replied Restless Falcon and sipped some water from his cup. The mercenary laughed out.
‘Is this why you crossed the desert? Is this why you hid from the demons night by night? To touch the damn Plough? I’m telling you there is nothing special in that ancient piece of metal. No magic, nor anything else that your tribe assign to it.’
‘The elders of our village say that it does have magic powers.’ responded Restless Falcon stiffly, and turned to the man. ‘An evil power. We need to touch it to be tempted. If we are ready for it we can resist it and we return to the village pure.
The man shrugged his shoulders then he drew a dagger. Its blade was made of pure steel, and was visibly razor-sharp. Restless Falcon had never seen any weapon so perfectly crafted before. They could loot a great kettle from the neighbouring villages if they had weapons like that one.
‘It doesn’t matter after all,’ continued the mercenary ‘because those times are long gone. War has blown his last storms of rage and demons aren’t roaming in the night tempting people anymore. There is peace amongst people… mostly.
‘The elders say that much more people lived around here. And that the skies were not red but blue and white.’
The mercenary laughed again and replied carving into the wood of the table with his dagger.
‘We do not believe in tales here you know. The coming of War changed many things… but blue sky… and more people than they are now? I‘ve seen many places and I don’t believe that more than a few thousands of people could live together at one place. It would cause hostility and discontentment. Then they would start cutting each others’ throats.’
‘The men of my tribe don’t want hostility. At least those who return pure from the pilgrimage. We live in peace and the elders believe that one day we are going to restore the Ancient world. When War and all the demons shall be cast back into the Void from which they came.’
The man did not answer. He sneered and stood up from the table, putting his dagger back to its sheath. He sipped the last mouthful of his drink.
‘Let it be so.’ he said indifferently whilst he slapped Restless Falcon on the back. ‘We’ve had a wonderful conversation, though I’m afraid you’re just the same kind as all the other blinded pilgrims around the Temple. However, I bid you good luck for your journey.’
After this, Restless Falcon finished his supper sunk into his thoughts facing all his doubts.
As the morning light awakened, most pilgrims left their tents crowding in front of the Temple to gain entrance. Restless Falcon was amongst them wrapped up tightly in his cloak – for it was cold – leaning on his spear. He yawned again and again for he could not have enough sleep during the night. For the pelts he collected he was put up in a small room in which he had a peculiarly worn out blanket and a small bag stuffed with dry grass to serve as a kind of pillow. He even had money for a whore as well.
They were both lying on the blanket after having sex. The girl had plenty of time because Restless Falcon was her last customer for the day. Her name was White Star and she was a daughter of the desert tribes. She was not quite willing to tell more about herself, but she knew and told much about the Temple and its priests – as she often slept with them and they were at least as fond of telling their stories as having joy with the fair sex.
She told Restless Falcon that the world of men was indeed very much different before War came. The colour of the skies changed when the travellers returned with the Plough. After that War and the demons slowly took control over people’s thoughts. She also spoke about fights that had taken place before the arrival of the Red Lord. He was the one that later formed the land according to his own will. His powers declined since that but the traces of his works were taking a long time to be gone.
Standing in front of the Temple, Restless Falcon recalled her words, wondering how much of what she told him, was true. People used to say that priests liked babbling about unearthly things confusing and leading the plain folks astray. He ceased his doubtful thoughts by pointing out that the Plough must have been as ancient as nobody really remembered its history. The world was what it was, and even if it had been different it had become past for a long time, and had nothing to do with his present journey.
The Sun darted down its fiery beams was upon them from its zenith by the time guards opened up the gates and started letting the pilgrims in. Restless Falcon was burning with curiosity as he passed the steel gates at the mouth of the cave. They were led by priests through the mazes of caverns. It was all very strange to Restless Falcon: iron bars along the walls, odd object hanging from vaults, and unknown signs with arrows pointing at different directions.
After a quite long walk they finally arrived to the central hall to cast a glance upon the ancient Plough which shed so much blood. It was much larger than Restless Falcon imagined it to be whit a form so different from everything he would see. As if the Gods had tried to shape a huge iron ball, but they gave up their intention before it would have been done. Its metallic surface dimly reflected the lights of torches.
‘Behold the Plough by which our great ancestors reached the land of gods returning with War that coloured the skies.’ echoed the sound of a priest.
Restless Falcon felt pride for successfully taking the long journey. He was now, like his father and grandfather, a man. He took a step forward reaching out with his right hand and touched the side of the Plough. He felt nothing but the cold touch of steel. It was a good sign, meaning that temptation had no control over him and that he was ready to return home with pride as a pure man.
He was about to turn around when he caught a glimpse of the marks at side of the Plough. A sudden notion drove him to turn around and spit at those marks showing his contempt for the Red Lord.
The priest shouted something after him but he was not listening anymore. He took firm and quick steps leaving the temple and heading for home. The boy had grown into a man.
The priest shook his head disapprovingly and started to wipe the spit from the marks with his robe. The marks whose meaning was long forgotten; known only in ancient times: New World – Mars Expedition 1.


Tóth Gábor 1987-ben született Egerben, jelenleg Debrecenben él. A DE-ÁJK igazgatásszervező szakán tanul. Szintén a Debreceni Egyetemen kapott 2010-ben BA diplomát történelemből. Műveivel az Amúgyban debütált.

Nyelvi Fordulat

Takashi Tanemori: Egy fűszál az álmatlan mezőn

Fordította: Duró Ágota

Csak páran tudták a létezését,
De senki sem ismerte az erejét.
A világ már sosem lesz az, mi volt,
Megváltozott, visszavonhatatlanul és mindörökre.
Hiroshima hatszáz éves történelme porrá lett,
Azon az Ítélet Napon, azon a Reggelen.

Ártatlan lelkek örökre eltűntek
Azon a reggelen, azon az ítéletnapon.
A halk kiáltásunk az égieknek
Mint hervadt levelek hamvai szóródtak szét,
Hanyatló lelkeink
Kapaszkodtak az elhagyatott égbolt felé;
Hiába próbálunk küzdeni a lángtenger ellen.
Ó, Hiroshima, egykori menedékem,
Miért kellett most feláldozni életedet?

A szívem megtelve mérhetetlen szomorúsággal…
Magányom az önsajnálat könnyeivel elárasztva.
Négy elhagyatott gyermek;
Szeretnénk Édesanyánk szeretetét érezni,
Csak még egyszer!
Bárcsak álmainkban újra meg tudnánk ölelni!
Egy újabb hosszas éjszaka tüze késlelkedik.
Ó, Hiroshima, egykori otthonom,
Könnyeim kiszáradnak, miközben a pirkadatot várom.

Lelkemet széttépi a düh;
A háború árvája,
Bűntudatot miért kelt bennem?
Szomszédjaim miért fordulnak el?
Szavaim miért találnak süket fülekre?
A keserűség megmérgezi eme ártatlan gyermeket,
Az őrület pusztít el.
Ó, Hiroshima, ki egykor bölcsőm voltál,
Azt kívánom, számomra mihamarabb jöjjön el a halál.

Összeszedve minden cseppnyi erőm,
Egyedül állok a hírhedt Amerikában, a gyűlölt mezőn.
Egy kitaszított ember, ferde szemekkel,
Idegenek közönyével szembesülve,
Világtalanul, méltóságomat porba tiporván,
Ez a meggyötört élet adatott meg sorsomnak tán?
A halálért imádkozva, az idők végezetéig kitartok.
Ó Hiroshima, ki egykor vigaszom voltál,
Elvesztem a bosszú álmai útján.

Rügyező fák élesztik fel e kimerült helyet, e kimerült lelket;
Az esőt gyengéd szereteted árasztja el,
Vigaszt nyújtván barbár szívemnek.
Egy fűszál bújik ki a hamu felett,
És szívem ragyogni kezd,
Összekapcsolódik a mennyel.
Egymásért élni, ez az én hitem!
Ó, Hiroshima, örök szerelmem,
Engedd, hogy életem
közted és az emberiség közt kapocs legyen!

A 21. század hajnalán
Ezen út előtt sötétséggel meghajolván,
Össze kell szednünk minden erőnket,
Hogy újra és újra belépjünk ezen sötét rengetegbe,
Egy új élettel visszatérve.
Mert gyógyulás a megbocsátáson át vezet,
Múltunkkal megbékélve.
Csak is ekkor fogja suttogni a szél:
Hibakusha, nem hiába éltél!


Hibakushának (被爆者) nevezzük a Hiroshima és Nagasaki atombomba támadás azon áldozatait, akik életben maradtak 1945 augusztusa után. A kifejezés szó szerinti jelentése: “emberek, akikre hatással volt a bomba”. Jelenleg közel 220.000 ilyen ember él Japánban.
Habár túlélték a szörnyű atombomba támadást, rengetegen elvesztették szüleiket, barátaikat, és későbbi életük során szinte kivétel nélkül szenvedtek a sugárbetegség miatt.
Rengetegen tollat ragadtak, hogy elmeséljék történetüket, hagyatékként az utókor számára. Minden erővel támogatják a világbékét, és az atomfegyverek megsemmisítését, azért, hogy ez a katasztrófa soha többet ne ismétlődjön meg.

Takeshi Tanemori 8 éves volt, amikor ledobták az atombombát Hiroshimában, és ő volt az egyedüli, aki a családtagjai közül túlélte a szörnyű támadást. 18 éves volt, amikor Amerikába költözött, és az volt a célja, hogy bosszút álljon az amerikaiakon a családja haláláért. Azonban megismerte a kereszténységet, és innentől kezdve a megbocsátást, békét tartotta a legfontosabbnak, melyet versében is hangsúlyoz.

Nyelvi Fordulat

Otsuichi: Alkonyat a parkban

Fordította: Gömöri Anita

Kisiskolás koromban, a környéken, ahol éltem, volt egy park. Erre a parkra a gyerekek, mintegy második otthonként tekintettek, ahol elbújhattak a világ elől és ahol rengeteg jobbnál jobb kaland várta őket. Hatalmas épületek vették körül, és amikor beesteledett, az emberek és autók zaja egyszerre csak eltűnt; némaság telepedett mindenre. A Földre hirtelen rászakadt csendben csak egy kiscipő – amit valaki elfelejtett – hevert a földön, mély csendesség honolt a parkban.
Vacsoraidő tájt minden barátom, akivel addig együtt játszottam, hazament. Nekem viszont, amíg a szüleim haza nem értek, a parkban kellett eltölteni az időmet. Miután meguntam az egyedül hintázást, erős késztetést éreztem arra, hogy a játékot a homokozóban folytassam. A park messzebbi sarkában volt a homokozó. Mivel általában a gyerekek szívesebben hintáztak és csúszdáztak, a parknak ez a része teljesen feledésbe merült.
A Nap még utat talált magának az épületek között. Utolsó, pirosan izzó sugaraiban játszottam szó nélkül a homokozóban, egyedül. Valaki itt hagyott egy kis, sárga vödröt.

Levettem a cipőmet, és elkezdtem lépkedni a homokban. Jó volt érezni, ahogy a hideg, porhanyós anyag utat talál magának a lábujjaim között. Jó ideig elszórakoztattam ezzel magam, majd a kezeimmel is jó mélyen beletúrtam a homokba. Aztán hirtelen, hatalmas kíváncsiság lett úrrá rajtam: meg akartam tudni, vajon meddig tart a homok és hol kezdődik a föld? A jobb kezemet elkezdtem belenyomni a homokba, és figyeltem, vajon meddig tudok még mélyebbre és még mélyebbre menni. A végén már annyira mélyen voltam, hogy már csak a vállam látszott ki a földből, sőt majdnem be is ragadtam! Amikor mindezt elmeséltem Apukámnak – „Képzeld, elértem a homokozó alját! Ez mégis hogy lehetséges?” –, természetesen nem hitt nekem. Azt mondta: ez lehetetlen. De én biztosan tudtam, hogy igenis megérintettem a kezemmel a homokozó alját.
És akárhányszor csináltam meg ugyanezt, újra és újra, mindig leértem a homokozó aljára és megérintettem azt. Már nem emlékeztem rá, hogy hány alkalommal tettem meg ugyanazt a mozdulatsort, amikor hirtelen történt valami.
A park sarkában volt egy fa. Miután a nap lement, a fa koromfekete árnyéka baljósan rajzolódott ki a háttérben. A jobb karomat ismét belenyomtam a homokba, egészen a vállamig. Ekkor azonban úgy éreztem, mintha valami hozzáért volna az ujjaimhoz; úgy tűnt, a homokban el van ásva valami. Valami puha és hideg dolog.

Próbáltam kitalálni, vajon mi lehet az, igyekeztem kiegyenesíteni a karomat, hogy egészen leérhessek a homokozó aljáig. Amikor már annyira mélyen voltam, hogy a középső ujjamat is már csak épphogy meg tudtam mozdítani, valami nagy és érdekes tapintású dolgot találtam. El akartam kapni, és ki szerettem volna szedni, hogy megnézhessem, de egyszerűen nem értem el. Pár pillanattal később viszont már azt vettem észre, hogy az ujjam köré tekeredett. Amikor sikerült a kezemet kiszedni a mélyedésből, és megnéztem, láttam, hogy nem volt más, mint egy hosszú, koszos és bomló emberi hajcsomó. Az érintéséből azt is éreztem, hogy ezek egy lány hajszálai. Még egyszer megpróbáltam lenyúlni a vájatba, és megérinteni az előbb megérintett dolgot, de akármennyire is igyekeztem mélyre jutni, már nem találtam ott semmit. Csalódott voltam. A vöröslő napfényben, a parkot határoló hatalmas épületek ablakai zárva voltak; az óriási, rám meredő házak hatalmas falként vágtak el engem és a homokozót a külvilágtól. Hirtelen úgy éreztem, hogy a jobb kezemhez – ami a homokban volt – neki ütközött valami. Egy aprócska érintést éreztem. Olyan volt, mintha egy hal úszott volna el az ujjaimnál, mintha tápláléknak vélte volna kezemet, és mintha szájával finoman megérintette volna azt. Rögtön ezután valami megragadta a csuklómat. Egyre csak szorított. Próbáltam kihúzni a kezemet, de sehogy sem sikerült, olyan érzés volt, mintha beragadt volna, bárhogy próbáltam, nem mozdult. Senki sem volt a közelben rajtam kívül, így még ha próbáltam is volna segítségért kiabálni, a hangom csak visszhangot vert volna az épületekkel körbezárt parkban.

A kezemet, amit görcsösen ökölbe szorítva tartottam, erővel szétfeszítették. A tenyeremben ujjak finom, gyengéd érintését éreztem. Észrevettem, hogy valaki, valamit írni próbál bele. „Ments ki innen”. Valaki volt a homokban, a homok alatt! A bal kezemmel is – ami eddig a homok felett volt – beletúrtam a homokba, jó mélyre, és ráírtam az illető kézfejére: „Nem szabad”.
Az ismeretlen, aki a homokban volt, elkeseredettnek tűnt, mégis megértette az üzenetet és elengedte a kezemet.
Végül mind a két kezemet kiszabadítottam a homokból, hazamentem. Ezek után soha nem mentem még csak a közelébe sem a parknak. Amikor hallottam később, hogy beépítik, elmentem, hogy még egyszer, utoljára megnézzem a homokozót. Akkor jöttem rá, hogy nem elég mély ahhoz, hogy bármi is bele lehessen temetve.


Adachi Hirotaka (安達 寛高) az alig 33 éves japán írótehetség, Otsuichi-ként (乙一) vonult be a köztudatba, sokáig ugyanis ezt a nevet használta írói álnévként. 1978-ban született Fukuoka megyében. Még csak 17 éves volt és középiskolás, amikor megjelent első munkája: „Nyár, tűzijáték és a hullám” címmel. Ezt a művét díjra is jelölték, mert újdonságot jelentett a mű narrációja, ugyanis egy hulla perspektívájából ismerjük meg a történteket.
Ilyen és ehhez hasonló horror történetek tették őt igazán híressé, ma is gyakran alkot ebben a műfajban, főleg a fiatalabb korosztály szeretetét és rémületét kiérdemelve… A filmiparban is jól ismerik nevét, nemcsak azért, mert sok művéből készült már horror film, hanem mert ő maga is készített már filmeket, a borzongás kedvelőinek nagy örömére.

Nyelvi Fordulat

Ludas Lizi (német népmese)

Fordította: Gesztelyi Hermina

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény földműves és annak három lánya. Mind a három lány igen jóravaló volt, szorgalmas, kedves és szép, pont olyanok, amilyeneket egy apa csak kívánhat magának. Mindezek ellenére nagy gondot okozott a földművesnek, hogy a lányait valamikor férjhez tudja-e adni, hiszen a család olyan szegény volt, hogy a kelengyéjüket sem tudták előteremteni. Rendes kelengye nélkül pedig nem találhat férjet a lányainak.
Egyik este a földműves és a felesége a gyertyafénynél ültek a szobában és a földműves elmesélte az ő nagy aggodalmát:
– Bárcsak lenne egy fiam, akkor sokkal könnyebb lenne! A fiam elszegődhetne a királyi udvarba libapásztornak. Éppen néhány napja jutott a fülembe, hogy ott libapásztorra van szükség. A pénzzel pedig legalább egy lányunkat kiházasíthatnánk.
A szomszéd szobában feküdt a legfiatalabb lány és véletlenül hallotta apja minden szavát, amelyek igen elszomorították. Egy darabig elgondolkozott azon, amit az apja mondott, majd elhatározta magát.
A következő reggelen, amíg az apja és az anyja a földeken voltak, egy ürüggyel kiküldte a nővéreit a házból. Ahogy egyedül maradt, előkapta az ollót, amivel a tükör elé állt és levágta hosszú, aranyszőke copfjait. A levágott hajat gondosan egy faládikóba rejtette. Aztán levette a ruháit, az apja ingét és nadrágját vette fel helyettük és egy öreg kalapot nyomott a fejébe. Így állt újra a tükör elé és alaposan megvizsgálta a tükörképét.
– Igen, így menni fog! – mondta elégedetten arra, amit látott. Majd egy nagy batyuba pakolta a legszükségesebbeket, a faládikót sem felejtette el a levágott hajjal. Ezután elhagyta a házat és útját a királyi udvar felé vette.
Életében először volt teljesen egyedül úton, és nagyon félt a sötét erdőben, amin keresztül kellett mennie, de kis idő elteltével épségben megérkezett a kastélyhoz. Ott a véletlen úgy akarta, hogy három legény – aki a királyi udvarban akartak libapásztor lenni – épp akkor mutatkozzon be. A lány az álruhájában félénken mögéjük állt.
Az udvari pásztor egy nagyon szigorú ember volt, aki minden jelentkezőben kifogásolt valamit. A sorban az első legénynek sánta volt az egyik lába.
– Mit csinálsz, ha a libák elszaladnak? A sánta lábaddal egyet sem érsz utol, úgy elszaladnak. – mondta az udvari pásztor és szélnek eresztette.
A második legény süket volt.
– Mit csinálsz, ha jön a róka és megijeszti a libákat? Semmit sem hallasz a kétségbeesett gágogásukból, és a vén róka komának könnyű dolga lesz! – kifogásolta az udvari pásztor, és őt is szélnek eresztette.
A harmadik legény az egyik szemére vak volt.
–Mit csinálsz, ha azon az oldalon, amelyiken nem látsz, a libák elkószálnak? Semmit sem látsz és talán este csak a libanyáj felével térsz vissza! – jelentette ki az udvari pásztor elégedetlenül és ezt a fiút sem akarta libapásztornak.
Aztán a lányhoz lépett.
–És mi van még itt? Igazán kicsi vagy és kecses egy fiúhoz képest. Neked is van valamilyen fogyatékosságod?
– Nem – válaszolta a lány és megpróbálta a hangját a lehető leginkább elmélyíteni.
– Igazán túl vézna vagy fiúnak, mégis adok neked egy esélyt. Holnaptól te mész a libákkal a legelőre. Ezért tíz krajcárt kapsz minden héten. Gondosan őrizd az állatokat, hogy tápláló élelmet találjanak, és jóllakottak legyenek, este pedig hiánytalanul hozd vissza őket az istállóba! Jaj, neked, ha egyet is elveszítesz! A kétszeresét fogom levonni a béredből! Aludni a kamrában tudsz, az istálló mellett. Mindent megértettél?
A lány csak némán bólintott, de magában nagyon örült, hogy az álruhájával becsapta ezt a szigorú embert és megkapta a munkát, mert egy lányt, tudta ezt ő is, soha sem vettek volna fel libapásztornak. Ettől kezdve minden reggel korán kivitte a libákat a kastély előtti földekre és egész estig ott őrizte őket. Jól végezte munkáját, gondosan figyelt arra, hogy egy liba se vesszen el, és friss füvekhez meg a legjobb növényekhez vezette őket, úgyhogy az állatok estére mindig jól laktak és elégedetten tértek vissza az istállóba.
Így ment jó darabig. Egy nap azonban a libák nagyon izgatottak voltak. A lány, a megszokott módon az erdőszéli legelőre akarta vezetni őket, de ők hangosan gágogtak, izgatottan verdestek a szárnyaikkal és mérgesen néztek az erdő felé. Nem lehetett rávenni őket, hogy a fák közelébe menjenek. A lány azt gondolta, hogy egy róka rejtőzködik az erdő szélén, de hirtelen hangokat vélt hallani az erdőből és borzalmasan megijedt. Gyorsan visszament a libákkal a kastélyba, és gyanította, hogy a félelmetes hangok az erdőből nem jelenthettek jót.
Az udvari pásztor nagyon megszidta, mert túl hamar visszatért a libákkal a legelőről, de a lány a haragja ellenére is elmesélte neki az állatok különös viselkedését és a hangokat az erdőből. De az udvari pásztor csak kinevette őt, gyáva alaknak nevezte és egy szavát sem hitte el. Mégis még aznap este elmesélte a kastély egyik őrének, milyen furcsaságot vélt hallani a libapásztor, az őr elmesélte a parancsnoknak, aki szintén tovább mesélte.
Másnap reggel már egészen a királyig eljutott az erdőből hallatszott hangok híre. A király okosabb, körültekintőbb ember volt, és már kora hajnalban kiküldte az erdőbe a kastély őreinek egy jól felfegyverzett lovas csapatát. Nekik kellett utána járni, hogy mi a helyzet a hangokkal. Egy óra múlva egy hírnök tért vissza a királyhoz és beszámolt a csatáról. A király lovasai az erdőben rablólovagokra bukkantak, akik ott gyűltek össze azért, hogy a következő éjszaka megtámadják a kastélyt és kirabolják. A kastély őrei épp alvás közben ütöttek rajtuk és el is űzték őket.
A király hallotta a jó híreket és boldog volt, hogy a fenyegető veszély már elhárult. A libapásztorért küldetett, hogy köszönetet mondjon neki.
– Mit kérsz, fizetségül az éberségedért? Csak mondd a kívánságodat, én pedig teljesítem.
A lány szerényen válaszolt:
– Magamnak semmit sem kívánok. Csak a családomnak szeretnék egy erszény aranyat, amivel mindkét nővérem férjhez tud menni.
A király bólintott, és egyet értett a kívánsággal: – Akkor így lesz.
Egy hírnök vitte el másnap a szegény földműves családnak az erszényt tele arannyal, de öröm helyett a földműves csak keservesen panaszolta, hogy a legfiatalabb lánya egy ideje eltűnt és azóta sem hallott róla. Visszatérve az udvarba a hírnök beszámolt a földműves különös szavairól a királynak, aki nemcsak körültekintő volt, hanem bölcs is, és a hírnök szavai kíváncsivá tették. Maga ment el a libapásztor szállására, amíg ő a libákkal a legelőn volt, és ott megtalálta a faládikót a levágott hosszú, arany copfokkal.
Még aznap este újra elküldött a libapásztorért.
– Az apád mesélte a hírnökömnek, hogy hiányzik a legkisebb lánya. Nem láttad a nővéredet vagy nem hallottál felőle valamit? – kérdezte a király.
A lány csak megrázta némán a fejét. Akkor a király lekapta fejéről az öreg kalapot, és láthatóvá vált a szőke haja, aminek pont olyan volt a színe, mint a copfoknak a faládikóban. A király már tudta, ki áll előtte. Hívta a szakácsnőt, hogy melegítsen vizet és fürdesse meg a lányt. Aztán szép ruhát és ékszereket adott rá. Felöltözve és felékszerezve kellett neki újra a király elé lépni, aki el volt ámulva a bájosságától és a szépségétől.
– Hogy hívnak? – kérdezte a király barátságosan.
A lány félénken nevetett és egy mély, tiszteletteljes pukedlivel válaszolt:
– Paraszt Lizinek hívnak engem, királyom.
Ebben a pillanatban beleszeretett a király a parasztlányba, és hamarosan feleségül is vette. Ezután mindketten boldogan és elégedetten éltek együtt a kastélyban.
Köszönetképpen és a kóborlovagokkal szembeni várvédelem emlékére és a fiatal királynő tiszteletére a király egy mély kutat fúratott a piactér közepére. A kút fölötti emelvényre egy fiatal, kecses lány bronz alakját állítatta, aki egy libát őriz. Az emberek a kastélyban emiatt hamarosan csak Ludas Lizinek hívták az alakot és nagy tisztelettel övezték.
Ludas Lizi a kastély jellegzetességévé vált, és a kút fölötti alak sok-sok évszázadot megélt.
Még ma is ott áll a város piacterén, ahol a kastély régi falának maradványai még sokkal később is fellelhetők voltak, és máig tanújelként szolgál.