Category Archives: Lázár Ervin 2011

Lázár Ervin 2011

Kétszögletű kerek facsoportosulás

A késő esti műsorsávban a nyeltéleles műsorvezető Letech Erik, a szokásos beállított félmosollyal az arcán mered előre, valahová arra, ahol a képernyő túloldalán a nézőket sejti. Az arcberendezése megszokott, de amit mond, az valami más. 

Kedves nézőink. A Vallatólámpa utolsó adását látják, a csatorna gazdasági megfontolásokból megszünteti oknyomozó magazinműsorunkat. Ezért most búcsúzóul kicsit más adást láthatnak. Nem köt már minket a vezetőségnek való megfelelés terhe, ezért szabadabban választhattunk témát is.
Őszintén szólva azt vettem észre, amikor a műsort összeállítottuk, hogy jó ideje van köztünk egy nem várt, önkéntes munkatárs is. Ő lassította a kedélyeket, tompította az agyakat, zsémbesítette a szíveket, és ahogy egyre nagyobb szerepet kapott a műsorban szinte már csak szürke fosszíliákként vegetáltunk mi többiek.
Talán önök is ismerik. Most felvállalja magát és a nyilvánosság elé lép.

A kamera vált. A képernyőn egy hatalmas szürke paca látható. Nem mozdul. Pacul. Alatta lassítva, valami érdektelen és dallamtalan aláfestés.
Az örökkévalóságnak hatnak ezek a percek, pedig csak 280 másodperc!
Ismét a stúdiót kapcsolják. A műsorvezető hangja küzd az egyszínűség ellen. 

Ő volt az, a bénító Unalom, amely megfertőzte az egész stábot és beszivárgott az egész adásunkba is. Legutóbbi műsorunk annyira unalmas volt, hogy már majdnem érdekfeszítővas kellett hozzá.
Az utolsó adásunkat se tudtuk volna elkészíteni, ha nem hoz egy jó témát műsorszerkesztőnk, Nyálka Attila.

Nyálka jóvágású negyvenes férfi jó szabású öltönyben. Ráközelít a kamera. Egy olyan ember élénk arcát látjuk, aki nemrégiben egy sorsdöntő felismerésen esett át. 

– Ahogy említetted, az Unalom mint valami élősködő mikroorganizmus, áthatott mindent. Az otthonomba is behurcoltam, és éjszaka nem tudtam elaludni, mert annyira untam a hálószobám falát, a falióra ketyegését és a párnám vadrózsás öblítő illatát. Legfőképp az unalmat untam, amely, éreztem, kárörvendően nevet rajtam.
– És akkor jött a titokzatos látogató.
– Igen, egy macska, két lábon, fekete kalpagban, piros ingben és idomtalan bakancsban.
– Csizmás Kandúr?
– Nem, azt mondta, Mikkamakka a neve. Ő a gondba esettek védőmacskája, aki egy erdőből érkezett, ahová elviszi azokat, akik igazán rászorulnak. Mióta ott jártam, én is más ember lettem.
– Akkor mondhatjuk azt, hogy ez egy varázserdő volt?
– Ezt bízzuk inkább a nézők megítélésére, ugyanis szerintem már elárulhatjuk, mai riportunk témája a Négyszögletű Kerekerdő, amely mentora, Mikkamakka szerint veszélyben van.

Ismét a műsorvezetőt látjuk, arca mintha bizakodást és határozottságot sugallna. 

Lássuk tehát a riportfilmünket, amely egy emberi fantázia és szív alkotta olyan természetes élőhelyre visz bennünket, amely egyik utolsó mementója a posztindusztriális társadalmak előtti korszaknak.

A kamera egy erdőt mutat. Ugyanolyan, mint a többi. Fák, bokrok. Egy hajléktalannak látszó mókus italozik a háttérben. Mellette a kökényboros üveg. Hirtelen a képen átsétál egy szégyenlős tobozú fenyőfa. 

– Nem nyilatkozom – veti oda riadtan, tűleveleket hullatva. Alaposan le is van izzadva, csupa gyanta a vézna teste. Szemmel láthatóan siet valahová. 
Egy hosszú fülű, tetovált, arany kapafogú riportalany kerül a kamera látószögébe. Lezserül csócsál egy fél kelkáposztát. Susogós melegítőt visel, kiegészítőként pedig vastag aranyláncok, aranyfülbevaló és arany pecsétgyűrűk vannak rajta. Mellette két hatalmas pitbull rángatja a pórázt, a szájkosarukból folyik a nyál. Mögötte egy igen modern, csupa beton és üveg komplexum Teknőcpályák felirattal. 

– Szerintem Nagy Zoárd szégyelli, hogy házaló légfrissítőként dolgozik, és még a rókatelep lepusztult odvaiban is munkát vállal – mutat a fenyő után a nyúlféleség –, a helyében én is szégyellném. Aromo vagyok. Szabadfoglalkozású vállalkozó. A fékezhetetlen agyvelejű nyúlként vonultam be a köztudatba és a közkönyvtárakba. Ma már azonban ez a szervem teljesen fékezett habzású lett. Hol vannak már a jópofa-nyúlpofa szójátékok és grammatikabetyárkodások! Ötleteimet lenyúlták és ezután családot alapítottam egy Aroma nevű nyúl lánnyal, sorba jöttek a gyerekeink: Citrom Aroma, Rum Aroma, Barack Aroma, Légfrissítő Aroma… Aztán elhagyott egy Csoki nyúlért. De nem hiányzik! Ekkor kezdődött az új életem, és sikeres vállalkozói karrierem.
– És mivel foglalkozik jelenleg?
– Teknőcfutást oktató tanfolyamokat szervezek jó pénzért, én vagyok a legjobb az országban.
– Úgy tudom, a helyigényes teknőcpályák és modern teknőcugratók miatt sok fát ki kellett vágni. Igazából most is berregnek a motorfűrészek.
– Haladni kell a korral. A teknőcfuttatást oktató tanfolyamok munkalehetőséget hoztak az erdőbe – legalábbis nekem. Az olyan erdő, ahol csak úgy nőnek, nyúlnak, burjánzanak a saját fejük után, idejétmúlt. Amelyik fa nem fogja fel a változás szelét, az egy gyökér és meg se érdemli a koronát. Ők még törzsi viszonyokat képzelnek el.
– Szóval jó irányban halad Ön szerint az erdőben az élet?
– Nos, mióta a Kétszögletű kerek facsoportosulás Rt. a kezébe vette a dolgokat, azóta elég nagy fejlődés tapasztalható. Racionalizálták az élőhelyeket, mert azt mindenki beláthatja, hogy a négyszöglet az már túlzott luxus. Kellett egy-két szögletrúgás. Szerintem bekövetkezett az erdő aranykora.

Ismét a riporter hangja: A Teknőcfuttató melletti másik nagyberuházás a közelben álló igen elegáns csupa üveg épület a Szeráf wellness centrum és szépségszalon. Tulajdonos-igazgatóját dr. Ló Szerafint kérdeztük az irodájában.
Fényűzően berendezett vérkék színűre festett iroda. Az asztal mögött fehér köpenyben és márkás szemüvegben a kék színű Ló doktor. 

– Dr. Ló ön minek is a doktora?
– Hát, hmm, elvégeztem egy kínai természetgyógyász tanfolyamot, amit a híres Pin Csi tartott, és elvégeztem levelezőn az orvosi egyetemet, azóta diplomás Patalógus vagyok.
– Akkor önre a súlyos betegek tartoznak?
– Nem, ők rögtön az Erdei Kórház Patagónia osztályára kerülnek. Az én intézményem nem a halállal és csúnyasággal foglalkozik, hanem a szépséggel, kellemmel, minőségi élettel és az ezzel járó felüdüléssel. Aki hozzánk fordul, szép lesz, mint egy szeráf. Szoláriumunkban bárki gyönyörűen bekékülhet, hiszen az erdőben a kék bőr az igazán divatos. A szolgáltatásaink persze nem olcsóak, de igazi minőséget képviselnek.
– Mi a véleménye az erdőben zajló átalakulásról?
– Maximálisan támogatom. A kannibalizmus a létező rendszerek legjobbika.
– Kannibalizmus?
– Izé… kapitalizmus.
– Mikkamakka sokkal drámaibban látja a helyzetet.
– Mikkamakka egy javíthatatlan idealista, aki fölött eljárt az idő. Egy lúzer. Inkább kérdezze meg egy volt páciensemet, aki az erdő hangja díjat nyerte 2011-ben, a nagy rappert, Lali királyt. Pont most jön kontrollra.

Lali király idétlen színes sapkában, hatalmas mintás napszemüvegben közeledik, olyan laza mozdulatokkal, hogy majd szétesik. 

– Úgy értesültem, hogy ön Lali király, az Erdő zenei életének megkerülhetetlen alakja
– Ja.
– És milyen az élet mostanság a Négyszögletű kerek erdőben vagy, ahogy mostanság nevezik, a Kétszögletű kerek facsoportosulásban?
– Király!
– Jól érzi magát az új viszonyok közt?
– De még hogy! Hisz sztár vagyok! Egy igazi celeb! Én nagyon mélyről jöttem. A műtétek előtt, Szörnyeteg Lajos volt a nevem, de az arcomon kívül az életemet is átszabták, és azelőtt nem is álmodhattam volna, hogy valaha tollára vesz például az erdei bulvársajtóban Varjú Vera, most meg címoldalas hír vagyok, az emberek özönlenek a koncertjeimre, mindennap más nőm van, igazi kis Laliták, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy közöljem, következő lemezem jövő hónapban jön ki Hall Lali! – címmel. A legújabb Terap számok!
– Mikkamakka is a rajongója?
– Ő már leírta magát. Nem ismerem.
– Apropó, írás. A váróteremben mindenütt a Me-Nő magazin számait látjuk, ez a legnépszerűbb erdei lap?
– Hát igen, tipikus női lap, de én csak nyálelszívóval tudnám olvasni. Az az autisztikus randomállat, Dömdödöm a kiadója és főszerkesztője, és a cikkeket is ő írja. A külvilággal csak e-mailen keresztül érintkezik, elég visszavonult életet él, nem hinném, hogy ő nyilatkozna maguknak.
– Köszönjük.
– Csá!

Lali Dr. Lóhoz fordul és a kamerákkal mit sem törődve közli: – Az orrom miatt jöttem. Megint leesett.

A riporter hangját halljuk ismét: 
– Most ismerjük meg az érem másik oldalát! Mikkamakkát keressük meg, aki régen az erdőnek szinte lelki vezetője volt. Az erdőszéli kunyhójában él visszavonulva, kényelmes, de egyszerű bútorok között. A kaparófa, a macskakosár és a többi berendezési tárgy mind meghitt, otthonos, de nem hivalkodó.

Mikkamakka arca a szokásos kedves macskapofa, de a szemében kialudt valami és a bajsza kicsit lefelé konyul. 

– Más lett a világ. Gondolom, ezt mind látták. Hogy jó irányba változik-e? Én nem tudom. Azt tudom, hogy az Unalom, a Szomorúság, a Félelem, a Kétségbeesés és társai nem félnek többé átlépni erdőnk egyre szűkülő határait. Tegnap a szomorúság megposhasztotta a hűtőben két liter tejemet. Áh! Azt tudom, hogy Nyálka volt az utolsó, akit elhoztam ide, és azóta csak gunnyasztok és kornyadok és punnyadok és fanyalgok és böffengek. A Négyszögletű kerek erdő a múlté és lehet, hogy nemsokára elnyeli az Enyészet és a Feledés.
– Miért nem tesz valamit?
– Mert már nem hallgat rám senki. Nem vagyok hiteles. Ódivatú figura lettem, úgy néznek rám, mintha csak rühes lennék. Kisfejű-Nagyfejű Zordonbordoné itt minden. Őrá hallgat mindenki. Ő a Kétszögletű kerek facsoportosulás Rt. vezérigazgatója. Az erdő maradványainak ura. Őt nem zavarják Unalom és rokonai.
– Azért örül, hogy barátai sora jóra fordult?
– Jóra?
– Aromó sikeres vállalkozó, Ló Szerafin a wellnes bevezetője, Lali király zenéjével szerez sok örömet…
– Igazán úgy látja? És azt tudja, hogy Aromó pitbulljaival más nyulakat tépet szét, ha teknőc verőlegényei nem tudják behajtani a védelmi pénzt? Ló doktor korrupt és kuruzsló, Lali király a drogok rabja, Bruckner Szigfridet, az oroszlánt pszichiátrián ápolják, mert Napóleonnak kezdte képzelni magát. Maminti, a kis zöld ruhás tündér tündérpornókban szerepel, Nagy Zoárd, a járkáló fenyő házaló légfrissítőként tengeti ágait, Dömdödöm álnéven romantikus regényeket és szappanopera forgatókönyveket is ír, Egér Ede alkoholista lett, úgy hallom májzsugorral küzd, Vacskamati cicatársam pedig Kanadába emigrált, ki tudja mi lett vele. Talán már nem is él.
– És mi lehet a változás oka?
– Egyre kevesebben olvasnak rólunk, és ha olvasnak is, egyre kevesebben értenek minket, és még kevesebben éreznek, és tudják mi az, ami tényleg fontos az életben. Igazából, azt tervezem, hogy én is elköltözöm. Eladom a kunyhót, és az árából kóbor állatoknak menhelyet akarok létrehozni. De még várok. Hátha minden olyan lesz, mint rég, amikor smaragdzöldek voltak a tavaszi falevelek, illatos a fű, gyöngyöző volt a nevetés és hittünk a csodában. De ez az idő már nem térhet vissza.
– Vannak, akik hisznek a csodában Mikkamakka, mint én is, aki most egy macskával beszélget. Vannak, csak kevesen, de ők tudják, ez a valóság.
– Akkor jöjjön el velem valahová…

Vált a kép. A stáb és Mikkamakka sírok között sétál, a Farkasréti temetőben. Mikkamakkán fekete ing van, és sötét farmer. Az egyik sír, egy egyszerű fakereszt előtt megáll, egy cserepes virágot helyez a sírra. 
– Ez Vacskamati virága – suttogja. – Elhoztam Neked. Emlékszel, amikor a szomorúság zaklatott téged, és elmentem érted, és együtt futottunk, ki a Négyszögletűbe? Én mindenre emlékszem.
Mikkamakka lassan közelebb megy a sírhoz, aztán hirtelen mancsaival gyengéden átöleli a keresztet. Valamit halkan hajtogat, motyorászik, miközben könnycseppektől tapad össze arcán a szőr. 

– Kelj fel Lázár! Kelj fel Lázár!

A kamera távolodik, a zokogó Mikkamakka már csak egy apró pont, amely szinte eggyé válik a fejfával.
A riporter jelenik meg a képernyőn. 

– Köszönjük a figyelmet! Jó éjszakát kívánok mindenkinek!

Egy pillanatra minden elsötétül. 

Lázár Ervin 2011

Mesés fogadó

(megható vallomás Grimm Mirandolina tollából)

Megvert engem a jóisten, de piszkosul! Nem elég, hogy Mirandolinának nevezett el atyám, a nagy mesemágnás Grimm Busz, de még egy őrültekházának a vezetését is rám hagyta. Persze hivatalosan nem őrültekházáról van szó, hanem egy szállodáról, de töltsön itt el az ember akár csak két napot is, máris erősen hajaz egy elmeháborodottra, inkább, mint egy rendes, jóravaló mesehősre. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen csak állandó lakói vannak kicsiny szállodánknak, olyan személyek, akik nem mehetnek máshová, mert a mesetársadalom peremére kerültek vagy eladósodtak, esetleg kidobta őket valami felvágós királykisasszony netán valami más, egyéb trauma érte őket… Félre ne értsenek, egyik tagját sem tudom sajnálni ennek az átkozott társaságnak, akik napról napra megkeserítik az életemet, vitatkoznak és egymást marják a nap huszonnégy órájában engem tönkre, rosszabb esetben fatuskóra téve. Csak hogy fogalmuk legyen miről is beszélek, megpróbálom bemutatni kicsiny szállodánk lakóit!
Mióta az eszemet tudom, minden reggel ugyanúgy kezdődik. Fertelmes, vérfagyasztó hangokra ébredek és beront a szobámba egy végtelenül ronda, sárga jószág. Aránytalanul kicsi szárnyaival verdes össze-vissza, miközben segítségért könyörög kétségbeesetten, seszínű szemét kacsakönnyek lepik el, féloldalas csőréből rikácsoló hápogás tör elő. Kiskacsa Ruth az, akit reggelente megkerget szállodánk két macskavendége Csizmás kandúr és Kacor király. Ez a két fekete veszedelem a reggeli éhségtől gyötörtetvén mindig megpróbálja megenni szegény Ruthot; be kell vallanom néha azt kívánom, bár sikerülne nekik, legalább nem kellene tovább néznem szegény szárnyas ronda képét. De hát ki akarja a fejére vonni az állatrendészetet? Senki természetesen, különösen a két macska nem, akiket egyébként is köröz már a rendőrség: Csizmás kandúrt csizmalopás, Kacor királyt hamis személyazonosság használatának vádjával. Így hát a két számító dög nagyon is ügyel arra nehogy véletlenül kárt tegyen Ruthban, csak a reggeli mozgás és az én korai ébresztésem kedvéért űzik be hozzám minden nap szerencsétlen baromfit.
Miután a reggel ezen fejezete szerencsésen lezárult és nagy nehezen megvigasztaltam Kiskacsa Ruthot, elkezdődhet a reggelizés. Sok ellenségem van a mesevilágban (kezdve Koponyányi Monyókkal egészen a Vasorrúval bezárólag) de egyiküknek sem kívánnám azt a tortúrát, ami ilyenkor lezajlik nálunk. Ilyenkor a szálloda összes lakója lejön a szobájából Lusta Henriket és Kövér Katát kivéve, akik ágyban szeretnek reggelizni és fő tevékenységük a délig való szundikálás.
Legelsőnek mindig Borsószem Hercegkisasszony érkezik az asztalhoz, meg kell hagyni kényes egy liba! Nem elég, hogy mindig nyolc dunnával kell megvetnem az ágyát a fájós háta miatt, de még borsóleves sem kerülhet az asztalra miatta, mert még a látványától is hisztizésbe kezd. Régi, korán elhalt hercegférjére emlékszik ilyenkor, akivel egy borsós incidens kapcsán sikerült összejönnie. Borsószemet mindig követi a Rendíthetetlen Ólomkatona, aki nagy rajongója a hölgynek, de hiába próbálkozik rendszeresen lencsével vagy babbal, a Hercegkisasszonyt ezek a hüvelyesek nem bűvölik el annyira, mint a borsó. De azért az Ólomkatona rendíthetetlenül küzd a szerelméért és időről időre babot vagy lencsét csempész a reggelibe a többi szállodalakó bosszúságára.
Miután ezek ketten leültek az asztal mellé, a tapintatlan többi lakó – ahelyett, hogy időt adnának nekik bimbózó érzelmeik kibontakoztatására, illetve a Hercegnő esetében ezen érzelmek felfedezésére – meglepően gyorsan követik őket az ebédlőbe. Először mindig Pöttöm Panna és Babszem Jankó érkeznek. Gyönyörű egy párost alkotnak mondhatom: a tipikus cukormázas szerelem jól ismert válfaját testesítik meg; még szerencse, hogy olyan csöppnyik, így csak a folytonos cuppogásukat lehet hallani, de a részleteket csak a nagyon jó szemű ember láthatja. Mindösszesen egyetlen dolog vet árnyékot szerelmükre, és ez Jankó csillapíthatatlan féltékenysége. Ugyanis Panna, Jankó előtt Hüvelyk Matyival járt és bizony szerette is őt, kicsiny szívének minden rezdülésével. Már régen vége annak kapcsolatnak, de az új szerelmest, Babszem Jankót gyötri a zöldszemű irigység kegyetlen démona; mindig ellenőrzi Panna leveleit és a társaságában senkinek sem szabad a hüvelykujját felmutatnia, mert a mesehősökre jellemző igen kifinomult szabad asszociáció miatt egyből Matyi jut róla eszébe. Ők ketten mindig az asztal tetején ülnek, mert székről nem igen érnék fel az asztalt kicsiny termetük miatt.
Mindig közvetlenül utánuk érkezik Rigócsőr király. Na, ő is egy jó firma alak, nem elég, hogy csak magokkal hajlandó táplálkozni és ezért plusz költséget csinál a konyhának, rendszeresen csipkelődik is. Őt is körözi az állatrendészet, ugyanis embernek adta ki magát és koldusruhába öltözve elcsábított egy igen jó családból származó királylányt, aki jó hírnév ide vagy oda, kénytelen volt elválni tőle, miután kiderült, hogy egy énekesmadárhoz ment hozzá. A szálloda lakóközösségének az az általános véleménye, hogy Rigócsőr király skizofréniában szenved, és bizony nekem is néha az a benyomásom, hogy nincs minden rendben vele, különösen, amikor utasítgat mindenkit maga körül és királynak szólíttatja magát. Még ha sas lenne megérteném, de ő csak egy közönséges feketerigó. Rigócsőr királynak van egy másik oldala is (valójában három is van, elvégre nem egy síkidom), ez akkor nyilvánul meg, amikor a szegényeket és a nyomorékokat segíti. Ugyanis nálunk lakik a Kis Hableány is, aki medence híján kénytelen tolókocsiban közlekedni. Ha bajba kerül, akkor mindig Rigócsőr király az, aki a segítségére siet, reggelente is ő szokta lekísérni az emeletről. Kis Hableányról nem lehet sok mindent elmondani, általában nem tud hozzászólni a beszélgetésekhez, csak tátog, mint egy hal és dülledten néz valamelyik irányba. Hiába, és a férfiak nagy bánatára nem édesanyjára, a csodálatos szépségű királykisasszonyra ütött, hanem az apjára, minden idők leghosszabb tengeri kígyójára, aki népszerű volt ugyan, de csak a csavaros kígyóhölgyek között. Kis Hableány nem sok mindent csinál, egész nap üldögél a fürdőkádban és várja a lovagját, aki sosem érkezik meg, sőt talán nem is létezik. Ha mégis létezne és olvasná ezt a történetet, jó, ha tudja nem szabad zajosan közlekednie, mert a Kis Hableány kedvenc ideája a hal kan.
Reggel velünk eszik a ház személyzete is, nincsenek sokan, mindösszesen két főről van szó. Egyikük a mindenes lány, a takarításért és mindenféle ügyes bajos dolgokért felel, na meg, ha Ólomkatona véletlenül nagy szerelmében belecsempészne a lencse közé egy kis babot vagy borsót, akkor szét kell válogatnia. Ez a leányzó szabad idejében bálba jár és olyan ügyetlen, hogy minden egyes alkalommal elhagy egy cipőt, de most komolyan milyen ember az ilyen?! És még a neve is milyen közönséges: úgy hívják Hamupipőke. A személyzet másik tagja egy nagy fogú, de végtelenül barátságos anyóka. Ő felel az ágyneműért a házban, mindig jól felveri a párnákat és a dunyhákat, és akit kedvel, azt beborítja aranyesővel. Nem mutatta meg a személyigazolványát mikor elszegődött hozzánk, de erős a gyanúm, hogy ő Holle anyó. Ezt már csak abból is gondolom, hogy mióta nálunk dolgozik, minden karácsonykor esik a hó, pedig ez előtte nem volt jellemző mifelénk.
Körbenézek és konstatálom, igen mindenki itt van. Ők pedig a mesehősökre jellemző nagy csámcsogással kísérve elnyelik a hamuba sült pogácsákat, lepényeket, vadhúsokat és ki tudja még milyen finom falatokat, amik a terülj-terülj asztalunkon (a Tündérkeresztanya ajándéka) teremnek… Legalább evés közben csendben vannak, gondolom örülve a pillanatnyi nyugalomnak. Ők szeretettel mosolyognak egymásra (érdekes módon a mesehősök pont olyanok, mint az emberek, ha tele a hasuk, sokkal kedvesebbek egymással), aztán aggodalmaskodva kezdik nézegetni az órájukat és engem. Versenyt sóhajtunk, pontban mikor hetet üt az óra; ők felugrálnak és amilyen gyorsan csak tudnak, felrohannak a szobájukba. Alighogy elnyeli a legutolsó hátát az óvó lépcsőforduló, fel is hangzik a férjem ordítása a bejárati ajtóban: Asszony, már megint mesehős szagot érzek!