Category Archives: CikkCakk

CikkCakk

Mindenki Oázisa

A nemes egyszerűség épp annyira kiveszett a mindennapjainkból, amennyire áhítozunk tudat alatt annak meglétére. Túlbonyolítva életünket úgy véljük, így jobb, így értékesebb, hisz mindenben ezt keressük. Az egyszerű válasz mellett elsiklunk és csak a szálakat bogozzuk, hogy aztán sose jussunk a végére.

Az Oasis nevű banda megalakulása 1991-1993-ra tehető. Igazi arculatát Liam Gallagher fivére Noel Gallagher belépésével nyerte el. A csapat alapító tagjai: Liam Gallagher (ének), Paul Arthurs (gitár), Paul McGuigan (basszusgitár) és Tony McCarroll (dob), Noel Gallagher (szóló gitár). Az együttesre az egyszerű, elsöprő stílus jellemző. A számaik nem adják meg magukat a divathullámoknak, ennek ellenére mégis azt nyújtják, amire szükségünk van. A szövegek nagy részét Noel írta, és Liam énekelte. 10 albummal, rengeteg díjjal, széleskörű ismertséggel az együttes 2008 óta nem adott ki új albumot, ugyanis a Gallagher fivérek úgy összevesztek, hogy Noel otthagyta a bandát és szólókarrierbe kezdett.
Az utolsó albumuk a Dig out your soul − mint mindig − Noel szövegeivel és Liam énekével igazi mestermunka. A korong egyik dala, a Falling Down, azonban Noel előadásában hangzik el.
A szám maga 4 perc 53 másodperces. Egy egész történetet mond el nekünk. Ebben a videóban az énekes nem nyálazza be a mikrofont lánysikolyokat zsebelve be a mozgásával. Nem azt látjuk, ahogy a bandával épp a tömeg (alulöltözött nőszemélyek) számukra öntömjénező körében tetszelegnek. A dallam, a szöveg és a képiség harmóniája olyannyira magával ragadó, mint Noel füstös hangja, amely a főszereplő sorsával rezonál. Az egyszerű képek halmaza és a vizuális kellékek összjátéka emeli az éterbe ezt a klipet. Nem kell intelligenciánk mélyére ásnunk, hogy megértsük, csak át kell engednünk magunkat a mondanivalónak.
A klip az angol himnusz taktusaival indít, előbb egy bérház képével, majd egy italt felszolgáló, kesztyűs, idősebb pincérre vált, hisz a kettősség a klip fő építő eleme. Majd a ház erkélyéről lebámuló emberekre ugrik, később az előttük elhajtó luxusautóra fókuszál. Az ugráló képeknek, bár nem tűnik úgy, óriási a jelentőségük, a perspektívaváltás folyamatosan afelé vezet, hogy megismerjük a főszereplőnket. Így mikor az autóból pillantunk ki, majd egy konyhában egy nőre váltunk, aki épp kávét csinál, és mellé áll egy meglehetősen magas, néger férfi, akiket egy lány néz a lépcsőről, nem tudjuk mire vélni. Azonban mindez a kettősség, az ellentétek fokozására szolgál, amely a himnusz emelkedett dallamával diszharmóniát képez. A nő, akit a lépcsőn, majd elegáns ruhában látunk, maga a kettősség. A megtestesült önellentmondás, aki a történetet meséli nekünk. Kigombolt ingének látványára indul el maga a zene. Már a gitár hangjaira nyitja fel a szemét és húzza mosolyra a száját. A klip ugrál az időben, miután itt felkelt, egy másik kép villan be, ahol gyöngyös ruhában a padlóról tápászkodik fel, kócos frizurája, szétszórt ruhadarabjai, fájdalmas visszahanyatlása kétséget sem hagy a felől, milyen vad éjszakán van túl. Míg az előbbi néger férfi hátát látjuk a zuhany alatt, addig az ének is bekapcsolódik a képbe. A versszakok képei, zuhanás, bukás, (It’s falling down on all that I’ve ever know,/ time to kiss the world goodbye) eltaszítva az ismert világot, egy újba igyekszenek merülni, amely meneküléssel kecsegtet. A nő képéről egy hirtelen váltással a bandát látjuk, amint öltönyben ”egy fontos eseményen” fotózzák őket. Majd újra ugyanaz a pincéres kép jelenik meg, mint az elején, bár itt már tovább szövik a szálakat, és megmutatják, hogy a nő is ezen az eseményen vesz részt. A mozaikok lassan állnak össze, akár a kirakós darabjai, egymásba nyúlva vezetik a történetet a végkifejlet felé. A szöveg és a dallam borúsan illeszkednek a képekhez,segélykiáltás a haldokló álomhoz és az önkeresés labirintusához. Miközben a nő, (most már valószínűsíthetjük, hogy a királyi család tagja) kutyát sétáltat, a következő képen pedig gyöngyös ruhába bújtatják. Majd látjuk, hogy még sétáltatás közben is árgus szemekkel figyelik őt. Folyamatosan különböző képeken láthatjuk a nőt, hol a kék ruhában, kalapban konyakot iszogatva, hol a fehér ruhában, pezsgőt kortyolgatva. A negyedik versszak alatt már a kicsapongó ”hercegnő” képe tárul elénk, férfiak, nők, félhomály, az erkölcs, jó ízlés, tisztelet, megbecsülés földbe döngölésének képei ezek. Az Istenhez szóló profán szavak, az elkeseredettség eszközeivel festik meg a videó képeit (I tried to talk with God to no avail/ I called him up in-and-out of nowhere/ I said, ”If you won’t save me, please don’t waste my time”).
Miközben a nő kilép a bérházból a klisés ballonkabátban, kendővel és napszemüveggel a fején, talán a képernyő előtt mosolygunk a megszokott álcázó kellékeket látva, és nem is csodálkozunk az odaguruló autóból kiugró, fülhallgatós biztonsági személyen, aki a járgányba ülteti a hölgyet. Míg a partin ülő lány képét, az autóban ülő, kétségbeesett nő énje váltja fel, a zene jótékonyan adja át a mesélő szerepét, csupán aláfestést adva a képeknek. A szabadulni vágyó én és a nevető én közt feszülő ellentét talán enyhül, amikor rájövünk, egyik a másikból keletkezett, az érzelmi átvitel okozta lelkiállapot, amely az elnyomott szabadságvágyból fakadt, és amely az őrület szélére sodorhatta a nőt.
Most már látjuk, hogy a klip elején integető emberek valójában az éjszakai felszabadulás kellékei, akik nappal csak messziről figyelhetnek, maguk mögött hagyja őket, hisz haldokló álomba riadtunk, és folytatódik a tusa a lelkünkért. A vágó képek váltakozása és a váltás a zenében a mű klimaxát készítik elő, ahogy az éjjeli képek, a síró nő képe és a tiara feltevése mind, mind az élet sokszínűségét jelképezik. Ha a vágyak kibontakozása, annak halála, és az érzelem nélküli kötelességtevés az érem egy-egy oldala, úgy a nevető nő a végső stádium, az érzelmi telítettség kirobbanása. Míg a hercegnőre, hercegnői minőségében mindenki mosolyog, megtiszteltetve érzik magukat, ha kedvesen odahajol, addig épp a banda tagjai azok, akik ítéletet mondanak felette, a hercegnőt mint nőt és mint közszereplőt utasítva el. Eközben Noel Gallagher hangja arról biztosít minket, hogy a szenvedés egyre elviselhetetlenebb, elmosva a leplezhetőség határait. A megaláztatás döbbenete kiül a nő arcára, és a nevető én (valószínűleg a másnapi ünnepen) ennek az incidensnek a kikristályosodott következménye. A megrovó szavak visszavezetnek bennünket a csendes belenyugvás mocsarába, ahol a kezdő sorok kelleme már nem harmóniát, hanem szánakozó, fájdalmas, vigasztaló mellékzöngét kap. A záró képsoron az angol tömeget, Charles herceget, és a mosolygó ”hercegnőt” láthatjuk.
Az együttes fogott egy lineáris idejű történetet, feldarabolta azt, majd a darabjait hol ide, hol oda szúrta be, ezáltal a megismételt fragmentumok mindig más jelentéssel bírnak, s ebben az is közrejátszik, hogy az idő előre haladtával egyre tovább viszik az egyes részeket. Megváltoztatták a történet menetét, a mondanivalót az összekuszált szerkezettel, melynek eredményeképp még erősebb érzelmi hatást gyakoroltak a nézőre. A zene aktív főszerepet vállalt a klipben a színésznő mellett, a narráció szerepe kettejük között váltakozott.
A klipben a hercegnő fiktív személy, a szerepet Natasha O’Keeffe angol színésznő játszotta.

CikkCakk

A kapitány üzenete

R. B. Kapitány.” „A Gitárkirály.” „Minden idők legnagyobb magyar gitárosa.” A rock sajtóban ilyen és ehhez hasonló szuperlatívuszokkal szokták illetni azt a Radics Bélát, akinek élete és a vele kapcsolatosan mindmáig élő anekdoták talán a legkifejezőbb, legnyersebb, legélőbb módon mutatják be a rendszerváltás előtti sajátos közép-európaiságot, annak korabeli politikai, társadalmi, könnyűzenei vonatkozásaival együtt. A legvidámabb barakk nyugodtságával szemben ott találjuk a hazai beatgeneráció forrongó lelkületét, amely a levert forradalom után hallatlan egyediséggel juttatta kifejezésre érzéseit: „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!” A korombeli olvasó elsőre talán nem is érzékeli, milyen beszédes felkiáltást idéztem az imént. Mi, a rendszerváltás gyermekei súlyosnak gondoljuk helyzetünket, úgy érezzük, kihúzták lábunk alól a biztos egzisztenciát termő talajt, s csak a világ által kényszerítve rohanunk bele a vaksötét jövőbe. Nehéz az élet. És akkor mit szóljon a hatvanas évek nemzedéke? Javában dúl a hidegháború, szögesdrótokon innen és túl biztos lábakon feszül egymásnak két világhatalom a „béke” jegyében . Számukra teljesen egyértelmű volt a fennálló helyzet, a hatalom minden szándéka, mely a társadalom uniformizálására irányult. Ezek a fiatalok tisztában voltak az őket cellaként körbezáró korlátokkal. Bizonytalan talaj ide, vaksötét jövő oda, tudni, hogy rajtad kívülálló okok miatt nem ismerheted meg a tőled nyugatra fekvő világ vívmányait – legyenek azok jók vagy rosszak – kíméletlenül dühítő „pszichikai terror” volt, amely sárba tiporta az emberben eredendően meglévő szabadságvágyat. Ez volt az a miliő, amelyben a Kapitány tevékenysége és személyisége miatt legendává lehetett.
Az 1946-os születésű gitáros fiatalkori pályája tipikus közép-európai példa, indulva a szoba-konyhás angyalföldi lakásból, megjárva a Magyar Hajó- és Darugyár bigbandjét, megízlelve a korabeli beatélet viszonyait, hogy aztán előtörjön az alkotó zsenije, és megváltoztassa a dolgok addigi folyását. Ezúton is szeretném megjegyezni, hogy nem célom ebben az írásomban részletes pályaképet adni, hiszen előttem már többen is megtették, nálamnál jóval értesültebb, tapasztaltabb emberek. Nem is tehetném, hisz huszonéves fejjel képtelen lennék hitelesen tárgyalni a témát. Néhány jellegzetes momentumot persze kihagyhatatlannak tartok, ám a számomra igazán érdekes oldaláról szeretnék néhány sor erejéig filozofálni. És ez pedig nem más, mint a Gitárkirály tényleges hatása az őt követő – nem utolsó sorban zenész – nemzedékek szemléletmódjára. Azt hiszem, ez az, amiről még a könyvek is kevésbé szólnak.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy „a Béláról” alig maradt fenn mozgóképanyag, ami pedig elérhető, az fájdalommal teli is egyben. Egy ilyen formátumú egyént – tegyük a szívünkre kezünket – nyilván mindenki ereje teljében levő héroszként szeretne látni, ahogy az a naivitásunktól eltorzult „Nagy Könyvben” is meg van írva. Ám a rock and roll könyvét fekete tintával írták, s a sorok között legalább annyi a pillanatnyi – sokak szerint 15 perces – mennybe menetel, mint a végtelen szenvedés. A rock and rollba eddig mindenki belehalt, vagy éppen folyamatban van. Közhelyszerű kijelentés, de kétségtelenül igaz, épp ezért létjogosultságát érzem. Deák Bill Gyula pont egy Radics-interjú kapcsán nyilatkozta, hogy aki a „vajból” jön, aki egész életében csak az élet felhőtlen oldalát tapasztalta, semmit sem tudhat a rock valódi mibenlétéről. A magunkfajta, merthogy magam sem mindig az értelmiségi palánták életét éltem, már barátságot kötött a „Lent”-tel. Páran már megfürödtünk a sárban, nyeltük a mocskot, megtanultuk szeretni, hogy ezáltal a jót szinte gyermeki lélekkel tudjuk értékelni. Isten útjai kifürkészhetetlenek és sokszor a dagonyán át vezetnek. Persze lehet ellene lázadozni, magam is megtettem, de az ember előbb-utóbb belátja, hogy a végső igazság nem mindig a szebbik arcát mutatja, viszont attól még nem megvetendő. A Kapitány is tudta ezt. S nem csupán tudta, tanította is. A magam példáján okultam, az övén keresztül pedig megértettem ezt az egészet. Legalábbis amit egy egyszerű emberi agy és szív – mivel utóbbi szintúgy nélkülözhetetlen – képes feldolgozni. Kemény tandíj volt, az orvosi kar még csak hasonló tételekkel sem büszkélkedhet, de azért megérte. Talán „a Béla” is így volt vele. Eleinte keserves küzdelem, aztán elkezdett ragaszkodni mindehhez: Magyarországhoz, az angyalföldi lakáshoz, a közönségéhez – ahol pedig legalább annyi barátja volt, mint ellensége. Bizony! A hatalom és a „hivatalos kultúrbunkók”rettegtek tőle, hiszen a szexuális forradalom generációjának lelkében lappangó feszültséget úgy volt képes muzsikájával éteri utakra indítani, ahogy azt nála sem addig, sem azóta nem csinálta jobban senki. A beat egyszerű lázadás volt. Amit a Kapitány megragadott, az már jóval túlmutatott ezen. Ott volt a Cream és Hendrix megütköztetően új zenéje, amely elementáris erejével lerombolt mindent, ami az útjába került. Nem kétség: ennek a muzsikának az első hiteles interpretálója és képviselője egész Közép-Európában Radics Béla volt. Sakk-Matt és Taurus nevű supergroup-jaival sorozatos „lázadásokat” indítottak a kor zenei szentélyét, a Budai Ifjúsági Parkot is színhelyül választva. Tízezres tömegek előtt. Ám ez a kulturális minisztérium illetékeseinek figyelmét elkerülte. Pontosabban nem akartak róluk tudomást venni, csupán néhány – jónéhány – belügyminisztériumi jelentés erejéig. „No és aztán?” – teheti fel a kérdést a modern kor érdeklődő olvasója. Nekik jelezném: akkoriban kizárólag az illetékes szervek engedélyével lehetett lemezt kiadni. Ami a Neotonnak ment, a Taurusnak nem. Pedig 1972. július 29-30-i koncertjükön a Kisstadionban olyan dolog történt, ami korábban soha: a „Dühöngő Bika” előzenekari minősítésben a szó legszorosabb értelmében lemosta a kor világhírű bandáját, a Paul Rodgers énekes nevével fémjelzett Free-t. A siker hatására a hatalom részéről enyhülés volt tapasztalható, ennek köszönhetően – kapaszkodjunk meg – Béláék 2 kislemezt rögzíthettek, ami viszont annyit ért, mint halottnak a csók. Ettől kezdve már csak a Hős lassú, ám biztos bukását állapíthatjuk meg, melynek végpontja a Gitárkirály 1982. október 18-i halála volt. A Kapitány talán maga sem tudta, hogy neve a zenéjén felnövő muzsikusnemzedéknek mit is fog jelenteni. A magyar rock legjelentősebb alkotói: Tátrai Tibor, Balázs Fecó, Som Lajos, Deák Bill Gyula és még sorolhatnám, részben vagy egészében mind az ő köpönyegéből bújtak ki. S ha csak az általam említett néhány előadó munkásságát nézzük, rájövünk: a „magyar Hendrix” életművének reális értéke felbecsülhetetlen, s jelen esetben ezt korántsem lustaságunk mondatja velünk.
Bár konkrét érték meghatározására képtelenek voltunk, a végkövetkeztetést mégis levonhatjuk: ha egy muzsikus tevékenységének valódi jelentőségét akarjuk megragadni, vessük vizsgálódó tekintetünket az örökségére! S még ha ez sem árulhatja el a teljes igazságot, a misztikus megfejtésben talán közelebb kerülünk hozzá. Hiszen zenéről beszélünk, ami alapjában véve megfejthetetlen. Csupán a közelsége az, ami művelőjét önnön tudása végletekig történő fejlesztésére buzdítja. A tökéletességet elérni lehetetlen. S mégis, ennek tudatában is, az ember fanatikus lelkesedéssel veti bele magát a küzdelembe, hogy szétrombolja az őt gúzsba kötő erőket, hogy szembesüljön határaival, s ezáltal Istenhez mért hallatlan kicsinységével, hogy esendősége ellenére is érezze magát valaminek. Ez maga a zene csodája. Az ember diadala saját maga fölött. Szóljatok az irodalmároknak, hogy a könyvek lapjain kívül is létezik váteszi szerepkör! Ahogy azt egy hasonló „próféta” is megénekelte: „És úgy hiszem, ez így van jól…”

________________________________________

1 Ld. „Pax Americana”, ill. „Pax Sovietica”.
2 Tárász József minden kétséget kizáróan ötletes kifejezése, melyet a szerző a Gitár Zenész magazin 2007. őszi számában közölt cikkében alkalmaz.

CikkCakk

Variációk egy csókra

A Kakkmaddafakka nevű norvég együttes egyik remek alkotása a Your Girl című szám. Nem titkolt elfogultággal választottam épp ezt a zenét elemzésre, ami az analizálás során még inkább magában rejti a szubjektivitás veszélyét. Valójában nem is csak a zenéről van szó, hiszen éppen a zene, szöveg és kép harmóniájának vagy épp diszharmóniájának vizsgálata a lényeg. Mivel pedig az objektivitásomra sincs semmi garancia, ezért inkább csak egy olvasatot kínálnék, amely akár kiindulópontja is lehet egyéb értelmezéseknek, saját interpretációnak.
Könnyű volna ezt a klipet elintézni annyival, hogy nem szól semmiről, vagy legjobb esetben is rámondani, hogy nem történik benne egyéb, csak csókolóznak. Valójában azonban ezzel a teljesen minimalista kivitelű (ami hangsúlyozottan nem igénytelenséget jelent) és egészen egyszerű történetvezetéssel (már ha tényleg van történet) sokkal többet mesél el a klip, mint amit először gondolnánk, vagy amit a dalszöveg alapján várhatnánk.
Természetesen férfi-nő kapcsolat a szöveg témája, ami azonban kevésbé erőteljesen működteti a legtöbb popszámból ismert sablonokat. Egy valamivel összetettebb kiinduló helyzet jelenik meg azáltal, hogy éppen valaki másnak a barátnője felé irányul az érzés, ahogy azt már a cím is előrevetíti. Alapvetően a fiú nem szeretne belebonyolódni ebbe a viszonyba, de ezt nagyon nehéz megtennie, nemcsak a saját érzései miatt, hanem a lány viselkedése miatt is (You see I’m not trying to cause any trouble/But the way she acts makes it difficult/To be the guy around my friends/She’s got stop what she’s doing now.). Úgy fest, hogy kifejezetten kacér, de mindenképp flörtölő hősnővel állunk szemben, akinek az érzelmei nem derülnek ki, tehát az egyik fél vívódását kísérjük csak nyomon. A szöveg alapján egy már fennálló szituációba csöppenünk bele, melyet csak az egyik oldalról ismerünk meg, és nem tehetünk mást, mint rögzítjük a szituációt, sem annak kialakulásához, sem a végkimeneteléhez nem kapunk támpontot.
Érdekes még az álom és ébrenlét problematikája. Először a lány a férfi álmában jelenik meg (Last night I had a dream about this girl I know/God she’s beautiful), de kiderül, hogy a valóságban is létezik. Tehát kezdetben egy gyönyörű, álomszerű nő képét sejtjük, de a következő rész már egész máshogyan kezdődik. Ellentétben az eddigiekkel itt már nem tud aludni a férfi, méghozzá éppen a lány miatt (Last night when I went to bed/I just couldn’t sleep, I was so confused). Tehát aki kezdetben mint álomhozó, az édes álom jelképe jelenik meg, abból lesz az álmatlanság okozója. Ez az átalakulása a lány szerepének inkább csak finoman sejteti azt a véget, amelyet a klip számomra csak megerősít.
Azzal a szerencsés helyzettel állunk szemben, hogy a klip ehhez képest kiegészíti a történetet úgy, hogy közben annak alaphangulatát is erősíti. A videó montázsban az együttes tagjai maguk jelennek meg, ezzel is a hitelesség érzetét erősítve. Külön-külön jelenetekben szerepelnek, mindenki egy-egy lánnyal, de érdekes módon mindegyik ugyanazt a (már említett) történetet meséli el, egyben alkotnak egészet. Már a szövegből is kiderült, hogy itt erőteljes testi vágy az alapja az érzelmeknek, kevéssé nevezhető szerelemnek. Ez a képi kifejezésben még hangsúlyosabbá válik. Főszerepet kap a pillantás, a szemkontaktus aktusában létrejövő kapcsolat és az érzelmek ezáltali kifejezésre juttatása. Jellemző a részletező felvétel, a gyors vágások, melyek során egy-egy kacsintás, ajakba harapás vagy épp hajba túrás mozzanata kapható el. Ezek még inkább csak a vágyat, a klip előre haladtával egyre fokozódó vágyat fejezik ki, amelyet a csók megtörténte tetőz be. Ezt követi a szintén szenvedélyes csókolózás, amely érzékelhető módon válik egyre felszabadultabbá a kezdeti visszafogottsághoz képest, amikor még csak félénken kerülgették egymást.
Így tehát a klip kiegészíti a szöveget, választ ad az abban felmerült kérdésekre. Számomra ez egyértelműen azt jelzi, hogy történt tehát más is a puszta plátói vágyakozáson túl, de az nem volt több mint esetleg egy csók. Maga a csókolózás mikéntje is ezt erősíti, ahogy kezdetben még ellenállnak, majd egy idő után nem bírják tovább, megtörténik az első csók. Ez még félénk, bizonytalan, de egyszer csak felszínre törnek a vágyak és onnantól már semmiféle visszafogottságról nincs szó. Egyszer csak véget ér a hevesség, és mindketten mintegy újra öntudatra ébrednek. Hallgatólagosan is benne van ebben, hogy ez egyszeri alkalom volt, soha többet. Egyértelműen ezt az olvasatot erősíti a klip legvégén a száj letörlésének gesztusa. Mintha ezzel az egészet meg nem történtté tenné. A zenéhez is remekül alkalmazkodik ez a képi megjelenítés. Ahogy a zene is egyre dinamikusabbá válik, úgy lesz a két ember közötti viszony is egyre intenzívebb. Majd a végén, amikor leteszik a csörgődobot, akkor válnak el a párok is teljesen egymástól.
Összességében kiválóan működik a zene, a szöveg és a kép együttese, egyik sem hagyja figyelmen kívül a másikat, egymás hatását erősítik, kiegészítik. És nagyon fontos mozzanat, hogy mivel több páron keresztül mutatja be a klip ezt az életszituációt, így az egyedi eseteken keresztül ki is terjeszti azt, általános érvényűvé teszi. Telitalálatnak érzem mind az elképzelést, mind a megvalósítás technikáját, amely anélkül, hogy látványos díszleteket vonultatna fel, egészen egyszerűen fokuszál két ember közötti viszonyra, és ennek átélését is maximálisan lehetővé teszi.

CikkCakk

A KarikaTours ajánlata: Well, come to Jamrock!

A cikkben elemzett klip itt található. Ez a vágatlan verzió.

A szám szövege meg itten. (Vigyázat! Reggae-angol [patois], azaz egyes szavakkal bátran birkózni kell, hogy megértse őket az ember)

Welcome to Jamrock! – hirdeti a piros-sárga-zöld lábtörlőként lerakott Damian Marley-album, melyen a dancehall ütemes – a megszokott, kellemesen teknősös reggae lassúságot nyúlként maga mögött hagyó – ritmusára topoghatunk. A legendás Bob Marley fia számára e 2005-ben kiadott szerkesztett számcsokor a következő naptári évben Grammy-díjat eredményezett, ráadásul egyből kettőt (s ez nem mínusz egyet jelent :). A zsűri néki adományozta a Best Reggae Album megtisztelő címét, illetve a címadó szám megkapta a Best Urban/Alternatíve Performance elnevezésű elismerést a trackhez rendezett klip okán.
A nóta, mely a keresztségben a Welcome to Jamrock nevet kapta, a közösségi költészet egyik ivarérett példánya, mely a jamaikai szegénység, utcai élet megmutatásával próbálja megtermékenyíteni a hallgató szociális érzékenységét. A Jamaica szó helyett a beszélő alapból Jamrock-ot használ, mely mintha egy hatalmas utcazenélés helyszínévé tenné az országot, amiben van is ráció, hisz az első dolog, ami Jamaikáról eszünkbe jut (a bosszantó Jamaika a jamakaikaké, arghhh, még leírni sem tudom, szóval Jamaika a jamaikaiaké-nyelvgyötrőt kivéve) az a raga és a raga meg a raga. Az utcai jammelést átírja a második versszakban énekelt „Welcome to Jamdown” (raszta kultúrában sokszor Jamdung, de ugyanaz a jelentés), ahol a down, azaz a le, a szigetországi, kritikán aluli szociális kondíciókra utal. Más példa a helyiek anyagi helyzetére a szövegből: „poor people a dead at random”. A pénztelenség, a vagyon bizony egyáltalán nem vagyon-tézis igazsága mellett a masszív szívókultúra és a könnyen pisztolyvégre kaphatóság jellemzi az országot. Íme a bizonyíték: „Two pounds a weed in a van back, it inna your handbag […] The smell a give yah girlfriend contact”, azaz ha megérzik rajtad a fű szagát, az tékápé szexepilnek számít; thugs (azaz a gangszták) „won’t think twice to shot you”, szóval nem ravaszkodnak, egyből ravaszt húznak.
A klip ezt a létminimum alatti, a gandzsától elragadó, fegyvert ragadó népről szóló reggae dalszöveget picikét aláássa, ironikussá teszi a sorozatosan megjelenő parodisztikus elemekkel.
A videó során amikor elhangzik a már említett „won’t think twice to shot you” sor (0:38), akkor egy alapvetően vékony, de a hasán felpuffadt négernek és egy átlagos testalkatú társának a derékvonalát (+ 42 cm felfelé és lefelé) láthatjuk. Az elsőnek a nadrágjából kilógó alsóneműjébe egy narancssárga és egy zöld műanyag vízipisztoly van tűzve, a második már nem ily jól felszerelt, neki csupán egy zöld jutott. Így a „nem gondolkoznak 2x, hanem lőnek-elv” egyszerű H2O-s fenyegetéssé silányul, a pisztoly pedig kis toy-já.
A kártyás jelenetnél (0:54) az egyik figura előkap egy bicskát, de olyat (később, 0:59-nél mutatják közelebbről), mely igazából alkalmas szúrásra, de lehet, hogy lelkületénél fogva szívesebben vajazna kenyeret s vágna pritamin paprikát. A kártya felett összevésző, bátor gonosztévők azért hagyják ott a „fegyvert”, mert „police come inna jeep”. A rendőrség a dalszöveg szerint nem tudja a tilosban járókat megállítani („them can’t stop it”), amit a klip azzal támaszt alá, hogy a kékek dzsip helyett biciklivel érkeznek, aminek a csomagtartójára az van írva, hogy „Riding Love”, ráadásul az o betű egy férfiasan szexi szívecskévé van alakítva (0:55).
A bickilis jelenettel a hatékonyság látszatától is megfosztott rendőrség mellett a közszféra erőszakos voltára utal a politikai presszióról tanúskodó sor: „political violence, can’t done”. Azaz ejnye-bejnye, nem kéne ezt csinálni – nyilatkozik buta bólogatással a klipben megjelenő emberpáros (1:28), de oly maflán mozgatják fel és le a fejüket, mintha bizonybizonyoló nagypapák lennének, komolytalanná téve ezzel az aktuális sor súlyát.
Ugyanúgy, ahogy a következő sorhoz társított jelenet is karikírozza a szöveget, miszerint (a gyerekekre vonatkozik a sor) „Dem get blind by stardom”, tehát – gondolnánk – a helyi gyerekpopulációt elvakítja a sztárvilág ragyogása. Csillogó, flitteres ruhában pózoló gyerkőcök, hollywood-i hurráhangulat helyett azonban a csemeték, ki félmeztelenül, ki ruhában békésen üveggolyóznak a porban (1:31), ami ugyan kellemes elfoglaltság, de semmiképp nem a sztárvilág exkluzivitását idéző szórakozás.
S végül a refrén második soránál figyelhető meg egy kissé szarkasztikus gesztus. Az „Out in the street, they call it murder” sort vagy nő énekli vagy kétszer kasztrált férfi. Utóbbi lehetőség kizárása esetén mindenképp parodisztikus aktus, hogy a refrén (háromból kétszer) férfiszájból hangzik el, legalábbis oly módon tátognak a klip szereplői, mintha ők dalolnák (1:18; 2:46).
Summázva a pisztolyból vízi élettelen lény lesz, a késből bics vagy annál is kisebb bicska, a rendőrség a Valentin-napi biciklis kontingensét küldi szolgálatba, a politikai erőszakra bólogatnak a krisztusi kor körüli nagypapák, a fényimádó kisfiúk egy villanykörte mellett hunyorogva gurigáznak, a férfiak pedig vékony pophangon nyekeregnek az utcán megeső gyilkosságokról.
Remélem meggyőztem a Kedves és a cikk végére Kedvetlenné Váló Olvasót, hogy ez egy paródia, ha nem, akkor még néhány érv. Az említett részek összesen egy fertálypercet tesznek ki a klipben, valamint egyetlen sor sem gépeltetett Damian Marley messiási szerepéről, ahogy követik őt az emberek, mint csimbókos kacsák a rasztamamát, szóval más értelmezése e muzsikával fűszerezett videónak vagy inkább videóval fűszerezett muzsikának – ahogy bármily más alkotásnak is csupán egy van – nem létezhet.