Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Lucid

Éreztétek már úgy, mintha figyelnének? Az a tarkótáji bizsergés, a meg nem magyarázható nyugtalanság. Valami nincs a helyén, álmodból felriadva pedig csak a meglétét tudod, az okát nem. Olyan volt, mintha végre a vízfelszín fölé bukkanva megáldatnék egy korty levegővel. Az éjszaka pulzált körülöttem, egy izzadtságcsepp mellkasom vonalán bizonytalan útra indult altestem felé. Hideg, csiklandozó érzés volt.
– Árnyas estét!
Nyájas, halk, de fülsértő hang a szoba másik végéből. Biztos voltam benne, hogy ő is meghallotta nyakam reccsenését, ahogyan a sarokban elhelyezett fotel felé kaptam fejemet.
– Ki vagy te?
Milyen közhelyes. Szinte láttam, ahogyan a sötét alak elmosolyodik.
– Kapcsolok egy kis fényt.
Így is tett. Egy halk kattanást követően a nagy szobalámpa fénye megvilágította a nappali azon részét. Fekete pólót viselt, egyszerű, sötétkék farmerral. Arcát pedig hatásvadász lassúsággal fordította felém.
– Én vagyok… a Sátán! BÚ!
Bevallom, megrémültem. A megnyerő megjelenéssel éles ellentétben állt az a… nos, romlott szépségű orca. Persze a gyér világítás rásegített az élményre. Már mielőtt kimondtam volna tudtam, milyen nevetségesen hangzik majd. De kénytelen voltam kérdezni:
– Mit akarsz?
– Betörtem hozzád hogy nézzem, ahogy alszol. Azt hittem, a korosztályod ezt veszettül romantikusnak találja.
Romantikusnak egy fenét! Azon gondolkodtam, hogy a szomszéd meghallja-e, ha kiabálni kezdek. Ekkor viszont az az eszelős nevetésben tört ki.
– Csak nyugalom. Szükségem van a segítségedre, de itt és nem… hát nem ott lent.
Széles, perverz vigyor. Tudtam jól, hogy direkt fogalmaz félreérthetően. Valószínűleg tényleg azt hiszi, hogy ő a…
– Biztosíthatlak, hogy ő vagyok. Mármint én vagyok én, ugye. Öhm… lássuk csak: Gyerekkorodban titkon az ebédből mindig zsebre vágtál egy kis kenyérbelet és később golyócskákat gyúrtál belőle, egyszer megszúrtad az ujjad hogy vörös-e a véred, volt egy képzeletbeli barátod, aki naponta változtatta a bőrszínét és blablablablabla….
Igazat beszélt, az első sokk után pedig lassan még hinni is kezdtem neki.
– Igen, ez mindig bejön. No, de a lényeg… nem bánod, ha rágyújtok igaz? Köszönöm. A lényeg, hogy javítani szeretnék az imázsomon itt fenn. Tudod, már baromira unom a sok hétvégi sátánistát, akik azt sem tudják ki a fenét követnek, csak halál így, végtelen kínok úgy, komolyan kiakaszt. Közben keverik itt össze-vissza a dolgokat, mondjuk, démont áldoznak, hogy kecskét idézzenek, vagy tudom is én. Na, ebben segítesz majd.
– De… miért én?
Mély levegőt vett, arcára végtelen komolyság és valamely ősi tudás terhe ült ki.
– Meg vagyon írva, hogy az Úr 1990. évében születik majd egy fiatal. Egy kiválasztott, kinek nevét kőtáblákba vésték még mikor a föld képlékeny volt és… mi van? Jobban hangozna, hogy feldobtam egy érmét, vagy hogy szimplán ráböktem a nevedre?
Azonnal visszatért gőgös derűje, fejét enyhén csóválva folytatta mondandóját.
– Az a baj a te fajtáddal, hogy többet foglalkozik a minisztériummal, mint a misztériummal. Érted? Szerinted miért kántálnak latin, vagy egyéb holt nyelven, egy rituálé során? Miért festik tele a földet az Enochiánus jelekkel, vagy a Futhark rúnáival, hm? Nem tudod. Hát talán nem felelne meg a latin ábécé és magyar nyelven nem ugyanazt jelentené a fohász? Dehogynem. Csak megölné az egész érzetét. Minden itt dől el, fejben. Hallotál már az autoszuggesztióról?
Csak csendben megráztam a fejem, nemlegesen. Inkább sejtettem, mint értettem a másik mondandóját, de féltem arra kérni, hogy ismételje el újra. Ő viszont csak megértően bólogatott.
– Zulu varázsló megharagszik valakire a törzsből. Átkokat szór rá és elmondja neki, hogy emberi csontot ásott el valahol, amire ráfűzte az egyik hajszálát a szerencsétlennek, szóval pár nap és neki harang… szóval neki vége. Az áldozat pánikszerűen keresi a csontot, ahogy telik az idő lassan leépül, végül pár nap elteltével tényleg egyszerűen leáll a szíve. Slusszpoén: a varázsló nem ásott el semmit. Na, mármost ne menjünk bele a szimpatikus viszonyokba és a mindent összekötő hálóra a földön, mert úgy sem értenéd. De az a figura meghalt. Miért halt meg? Mert elhitte, hogy meg fog halni.
Hit. Ez a lényeg. Ez tesz titeket, embereket elképesztővé. Illetve tehetne, de manapság annyi potenciál van benneteket, mint kerubban a kangörcs.
– Azt akarod, hogy én… kövesselek?
– Nem egészen. Azt akarom, hogy másokat rábeszélj.
Akár egy kalapácsütés. A duruzsoló hang, mint ezernyi apró sáska szárnya járta körbe testem és csepegtette fekete mézét a fülembe. Isten… őrá kell gondolnom.
– Ez annyira tipikus. „Egy zuhanó repülőn nincsenek hitetlenek.” Szerintem komolyan fájdalmat okozna nektek az önálló gondolkodás. Szerinted hogy zajlott a teremtés? Ne is válaszolj! Isten mondta legyen világosság, lett. Legyen sok idegesítő kis mitugrász, akaratgyenge, senkiházi… ne haragudj, elragadtattam magam.
Próbáljuk ezt meg újra, rendben? Először az univerzum volt. Azaz volt az mindig is, de egy olyan fizikai korlátok közé szorított lény, mint te, képtelen feldolgozni a végtelenség fogalmát. De nem is lényeges. Adott egy lenyűgöző kataklizma, aztán első élőlények, köztük – persze idővel- az ember. De csak utána jött Isten.
Egyértelműen látszhatott rajtam az értetlenkedés, de nem engem figyelt. A távolba meredt, talán olyan helyre, ahová csak ő láthatott el. Pár pillanat múltán türelmetlenül legyintett és folytatta.
– Elmagyarázom. Itt ez a lámpa. Valaki látja, megfogja, szagolja… most miért? A fémnek igenis van szaga. Szóval érzékeli teljességében. De senki más. Az egyént őrültnek kiáltják ki és nevetnek rajta. Aztán jön még valaki. Ő is látja, megfogja, szagolja. Már ketten vannak. De tegyük fel aztán tízen, húszan, több százak majd ezrek és milliók. Pármillió állítja, hogy ott a lámpa, mert érzékelik. A maradék milliók állítják, hogy nem, mert ők nem érzékelnek semmit. Na, akkor ki a hülye?
– Ezt úgy érted, hogy mi teremtettük Istent?
–Nem is vagy te olyan idióta, látod? De nem csak őt. Nézz csak rám, én például fényistennőnek indultam. Ehhez kapcsolódik a feladatod. Azt akarom…
– Azt akarod, hogy olyan képet alakíttassak ki az emberekben, amilyet szeretnél.
Nem is értettem, hogyan gördültek ilyen könnyen a szavak az ajkamra. De valahogy minden a helyére állt, a vendégem mosolygott, engem pedig hűs, frissítő szellő vett körül, mely mégis olyannyira nehezítette fejemet.
– Nagyon, nagyon okos. Pontosan ez lesz a dolgod. Legyek magas, jóképű és férfi. Ha nem muszáj, ne öldössék egymást a nevemben és ne higgyék, hogy imádom a kecskehúst. Mellesleg utálom a kecskéket. Tanítsam, mondjuk az ész hatalmát, az akaraterő és az önmagunkért kiállás fontosságát. Mi legyen még? Ó igen, becsületet. De nem ám olyan nyakatekert módon, hanem a valódi,”vétesz ellene, bűnhődj” félét. A rasszizmust is felejtsük el. Egyrészt baromság, másrészt nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy válogassak. Na és a legfontosabb: csak semmi denevérszárny meg paták, könyörgöm!
Bólintottam volna, de a szellő egyre lejjebb nyomta fejemet. Mikor már épp elviselhetetlenné vált volna, megszűnt. Én pedig a sötét szobában találtam magam, verejtékben fürödve, ébredvén álmomból. Mintha a felszínre bukkannék, egy korty levegőért.
Őrült módjára futottam a sarok felé, de megbotlottam és elterültem a földön. Négykézláb vánszorogtam tovább, a padló síkos volt, de nem csak a verítékemtől. Mikor kezdtem sírni? Hisztérikusan, zokogva és remegő kezekkel vetettem előre magam és aztán kinyújtottam a kezem. A lámpáért. Meg tudtam fogni.

CéhKaptár

Gyilokjáték

– Napot.
– Szépet.
– Mi olyan szép benne? Elvégre egy ember meghalt.
– Biztosan halt meg a mai napon több is.
– Igen, de az a többi minket most nem érdekel.
– Csak próbáltam rámutatni az illendőség hiányára.
– Az emberhalálok?
– A köszönés. De egyébként mit csinálunk itt?
– Felkutatunk egy gyilkosságot.
– A főtéren?
– Mint a mellékelt ábra mutatja, kollega. Parancsol egy sört? Van egy jó hely a közelben.
– Maga a főnök. Cigarettát?
– Leszokóban vagyok.
– A cigiről leszokni könnyű, nekem már hétszer sikerült. Kit gyanúsít?
– Mindenkit. Haaapci!!!
– Egészségére. Igaz.
– Egészségére. 
– Nocsak. Őt főleg.
– Aki egészséget kívánt? Nem értem.
– Aki a városban ilyet tesz, eleve gyanús.
– Aki faluban teszi az nem?
– Az nem. A falvak kis közösségek, mindenki ismer mindenkit. De itt az emberek bezárkóznak. Legutóbb a főtér közepén raboltak ki egy lányt, senki sem tett semmit. Ezzel a két szememmel láttam.
– De akkor maga sem tett semmit.
– Nem.
– Megkérdezhetem, miért nem?
– Épp hamburgert ettem. Van egy remek hely a közelben, sörözés után elmehetnénk oda enni valamit. De most már tényleg induljunk el.
– Rendben. De ne haragudjon, nem válaszolt a kérdésemre.
– Maga sem az enyémre, kollega.
– De maga nem is tett fel kérdést.
– Pontosan.
– Értem.
– Talán kételkedik a képességeimben?
– Őszintén?
– Hogyne.
– Egy kicsit.
– Nem baj az. Egyébként ne aggódjon, a macskája biztosan jól van. A pékárus felesége megbízható nő.
– Ezt honnan tudja?
– Az imént elsétált erre egy nő a kutyájával. Meglátva ezt, önnek megrogyott a testtartása, jobb kezén az ujjak pedig olyatén formán görbültek be, ahogyan törleszkedő macskát simogat az ember.
– Na és a pékné?
– Az ön szája szélén lévő foltból és a zakóján látható morzsákból sajtos puttonyra következtetek. Felteszem nem meleg?
– A sajtos puttony?
– Ön.
– Nem.
– Tehát az ott kétségkívül sajt. Na, mármost az idézőjeles reggelijét a szomszédságában lévő látványpékségben kellett elfogyassza. Ön zárkózott, egyedülálló férfi, kevés női ismerőssel. Ugyanakkor túlontúl büszke ahhoz, hogy egy férfitársát kérje meg erre a szívességre. A pékné viszont gyakorta elegyedik szóba a vendégekkel és sok a szabadideje is.
– Lenyűgöző.
– Köszönöm, tudom.
– De engedje meg, hogy megjegyezzem: eltértünk a tárgytól.
– Valóban. Tehát: minden vidéki gyanús.
– Miért?
– Tudja maga, hogy milyen korú és rasszú ember követte el a szóban forgó gyilkosságot?
– Nem, de úgy érzem maga igen és mindjárt el is mondja nekem.
– Igen, addig akár el is indulhatnánk.
– Természetesen.
– Az elkövető bizonyára férfi. Tizenhat és húsz év közötti, magyar származású, vidéki. Honnan tudom mindezt?
– Honnan?
– A tett színhelyén a vécéülőke fel volt hajtva, ám az áldozat nő.
– Talán korábban vendége volt.
– Nemigen, a vendégpapucs érintetlen volt, sehol egy plusz tányér vagy pohár.
– Talán elmosogatott.
– Üres volt a mosószeres flakon. A csepegtető is.
– Értem.
– A számító gépen viszont valaki popzenét hallgatott. Egyfajta együgyű kis tucat nótát. Az előadó, ha nem tévedek egy bizonyos Magnézium. Tekintve a zenei minőség szintjét és a gyilkosság elkövetéséhez szükséges fizikai erőt, könnyedén megállapítható az életkor.
– Talán az áldozat volt az.
– Nem valószínű, a hálószobában több népszerű rock együttes posztere megtalálható a falakon.
– Felteszem a magyar származásra is ebből következtet.
–Igen, a nóta magyar nyelvű volt.
– Logikus. Na és a vidéki származás?
– Az áldozatot –mint azt bizonyára tudja- egy vasvillával szúrták keresztül.
– Már ne haragudjon, de ez még nem jelent feltétlen vidéki származást.
– Én nem sztereotipizálok kedves kollega. De gondoljon bele, ki más nyúlna a gyilkosság ezen eszközéhez?
– Meglehet, talán csak egy vidéki ember nem fogná fel, hogy egy ilyen eszköz mennyire feltűnő.
– Ó épp ellenkezőleg, ebben rejlik a dolog zsenialitása. Egy ilyen fegyver olyannyira elüt a megszokottól, hogy az emberek elkerülik tekintetükkel, nehogy valaki illetlenségen, a másik megbámulásán kapja őket.
– Ám ha feltételezzük, hogy egy városi is eljutott erre a következtetésre?
– Mint ismeretes, az urbánus polgárok erősebb kezükkel a villa részhez közelebb találnak fogást, a gyengébbel pedig a nyél végén. A vidékiek épp fordítva és a támadás szögéből ítélve ez utóbbival állunk szemben.
– Értem. Én ezt nem tudtam.
– Pedig maga is vidéki.
– Igen… de…
– De?
– Egyáltalán honnan tudja, hogy melyik keze az erősebb az elkövetőnek?
– Ujjlenyomat.
– Értem. Kit is gyanúsít?
– Mint mondtam, mindenkit. Látja ott azt a fehér ruhás, ápoló kinézetű embert, a négy tagbaszakadt kísérőjével?
– Igen.
– Ismeri őket?
–Igen.
–Nos én is. Javasolnám a futást.
– Egyetértek. Fussunk.

CéhKaptár

Vendégek

A kis kerti lak kopár szobájában sötét volt, csak a holdfény erőltette be sápadt fénytestét a csipkefüggönnyel borított ablakon, de a hívatlan látogató az ágyon fekvő férfit nem zavarta.
Teljesen elmerült a gondolataiban, nem látta a holdsugárt, nem hallotta a néha felvijjogó sirályok hangját, nem érezte az éjszakai tenger sós illatát. A külvilág nem létezett számára, a belvilága foglya volt és szabadulást keresett.
Az emlékek kusza kakofóniája zsinatolt agytekervényeiben. Mint megannyi gépjármű nyüzsögtek, tülköltek, és mind ott bent. Az élet egy országút. Vehetjük annak, hiszen vannak szabályok, amelyet természetesen betartasz, de olyan irányba mész, amilyenbe csak akarsz. Könnyen megeshet azonban, hogy olyan helyen kötsz ki, ahová nem szerettél volna eljutni és egyirányú a közlekedés. Vagy zsákutcába kerülsz. Mindig van természetesen kiút. Akár a szalagkorláton át, amely mögött pedig, ki tudja, mi van? Az sem mindegy, mivel közlekedünk. Az élet igazságtalan. Van, aki gyorskocsival száguld, van, aki csak az apostolok lován. Meg is állhatunk, és átgondolhatjuk a helyzetet. Nem sietünk sehová. Csak el ne csapjon minket valami.
Nyugtalanul izgett – mozgott, forgolódott az ágyon. Kinyitotta a szemét, majd újra becsukta. Végül, ahogy érezte az egyre erősödő tarkótáji nyomást, felült és elővette a kis fiolát, és bevett kettőt.
Hirtelen nagy fájdalmat érzett, és ez most nem a feje volt, hanem a lelkében fájt, az az állapot, amit ő sokáig, természetes dolognak, sőt követendő és egyedül helyes életcélnak tekintett.
Ült és várta, hogy hasson a gyógyszer. Ránézett a kisszekrényen heverő konzervre. Tintahal vagy kagyló. Biztos finom, de nem érzett éhséget. Valaki sétált az ablak alatt, slattyogva, komótos tempóban. Az ágyon ülő a kisszekrénybe nyúlt és elővett egy üveg grappát és még egy poharat.
– Gyere be!
Negyvenes, nála valamivel idősebb, de jó fizikumú férfi volt a belépő,.
– Fényt láttam és gondoltam benézek, nincs e valamire szüksége.
– Talán egy kis társaságra, hogy elfogyjon ez a kis grappa. Én sajnos, nem ihatok, csak vizet. Gyógyszert vettem be.
– A báró úr már úgyis lepihent, szóval engedhetek magamnak egy kis pihenést. – töltött magának egy pohárral a jövevény. – egy kis itóka után jobban jön az álom.
– Álom? Én 12 éves koromtól nem álmodtam. Soha. Úgy hittem jól van ez így. Erős voltam és hatalmas. Aztán egy napon mégiscsak meglátogatott egy aprócska álom.
– És mi volt az? – hajtja fel a második pohárral az idősebb.
– Egy nő.
Csendben ülnek. De közben gondolnak, éreznek. A vendég arra gondol, milyen jó ez a grappa és milyen kedves a báró úr vendége, és hogy remélhetőleg nem fog azért sokáig mesélni.
A kis ház lakója arra a napra gondol a fogadáson, az a göndör barna haj, az a tiszta tekintet, telt ajak és kebel. Még 20 éves sem volt. Aztán egy másik nap, a kertben, ahogy csinosan, térdel a fűben és lesi a vakondot, babrálja a túrást, üldözi a pázsit rombolóját és felnéz. – Nem jön segíteni?
(Fülébe cseng kettőjük közös dallama, amelyet ha megírtak volna körülbelül ígyhangzana.)
A látogató töri meg a hallgatást
– Nagyon ravasz dolog volt a báró úrtól, ez a terv, ugye? Ravasz és egyszerű, senki nem is gondolná, hogy maga itt van. Ezt a kis házat afféle tároló helyiségnek használtuk, Corvo itt keresné utoljára.
– Nem félek Corvotól. – mondja a fiatalabb és egy papírból gyors mozdulatokkal madarat kezd hajtogatni – aki olyan embereket ismert, mint én az tőle se fél. Magának van családja?
– Volt.
– Nézze – adja oda a papírmadarat – milyen szép és törékeny.
– De ez csak papír.
– Ott bent, ezek a papírmadarak hoztak vissza. Elkezdtem, és ahogy szaporodtak a papírmadarak, alakultak légiók, seregek úgy tisztult ki az ég.
– Nagyon rossz volt bent?
– Az ember, ha a legrosszabbat kibírta, mindent kibír, a csendet, a zajt, a nyáladzóakat, az idegesítőket, az őrjöngőket és a kérdéseket. Ezek a madarak lehet, hogy papírból vannak, de többet segítenek mintha hús és toll lenne. Vagy mintha hús és fehér köpeny.
– Köszönöm, remélem nekem is szerencsét hoz. Igyál madár – teszi az üveg szájára a madarat.
– Nehogy elázzon. Bár ő még nem pótolhatatlan. De ahogy hozzátapadnak emlékek, érzések, illatok úgy fog egyre többet jelenteni. Nem csak a piszok rakódik rá. Most még csak egy papírmadár, amit a gazdád fura vendégétől kaptál…
– De milyen tiszteletreméltó vendégétől…
– … nem sokára azonban, ő lesz az akit grappával itatott , aki őrzi az álmát, és maga talán még nevet is ad neki!
– Hát…
– Látom, nem hisz benne, mennyire sokat jelenthet egy élettelen tárgy, azáltal hogy életet lehel belé.
– Inkább a fiamba lehelnék újra lelket.
– Baleset?
– Corvo.
– Igaza van, hibáztam. Saját helyzetemből indultam ki. Nekem sosem volt fiam, de el tudom képzelni, mit érez. Volt egy kedves játékom. Karácsonyra kaptam édesanyámtól, kopott volt és szerény. Egy fából faragott falovacska. Az volt a kedvencem, pedig egy rossz gyerek eltörte a lábát, hogy nekem fájdalmat okozzon. Mindig velem volt, mikor felkerültem a nagyvárosba, később Londonban az egyetemen és Északon. Amikor híres lettem és befolyásos akkor is velem volt. Valahányszor ránéztem eszembe jutott a gyerekkorom, a szülőföldem, anyám és apám, akikből szinte csak ennyi maradt nekem. Egy darab faragott, festett fa. Ami körülbelül húsz perc alatt semmivé vált a kandalló tüzében……Semmivé, mint minden, amit hosszú évek felépítettem… A feleségével mi történt?
– Rák. – dobott le búskomoran egy felest
– Sajnálom. Várjon itt a fiókban, van az enyémről egy fénykép. Nézze!
– Milyen fiatal…! Nagyon szép és kívánatos…
– Adja vissza!
– Persze, hisz a magáé
– Igen, ő az enyém. Nem hagyták, hogy vele maradjak. Olyan magányos volt, olyan szörnyen magányos, de én vigyáztam volna rá, abban a nagy házban a kis szigeten, ott lettünk volna ketten, de nem hagyták, elválasztottak minket és elvittek oda be… Őt pedig befektették a földbe, a vakondok közé… – arcát a tenyerébe temeti. (Pár percre olyan hangulat alakult ki, melyet leghívebben ez a muzsika fejez ki)
– Igazgató úr, én elteszem magam holnapra. – hátrál a látogató. A grappa megtette a magáét, alig találja a kilincset.
– Már nem vagyok igazgató. Elnézést, sok badarságot beszéltem. Aludjon jól.
– Jó éjt. – némi tétovázás után visszalép a papírmadárért – akkor holnap a báró úr számít magára.
Ahogy becsukódik az ajtó, igyekszik nem gondolni semmire. Kínosan érzi magát, de meg is könnyebbült. A báró számít rá? No, igen. De ő számíthat-e a báróra? Bízhat vajon benne? Megéhezett. Előveszi a konzervnyitót, és ahogy a fém a fémbe hatol, eszébe jut mit fog tenni. Megkeresi a húgát, az egyetlen embert, akire számíthat, és akiben bízhat. Gyenge volt és erős lett, de ezért hatalmas árat fizetett. Most inkább ember szeretne lenni. Mártogatni kezdi egy kis kenyérvéggel az olívaolajat, aztán villával kiszedi a néhai lábasfejűt. Tévedett. Nem annyira finom, de legalább jól fog lakni.
Utána lefekszik, bekapcsolja a magnót és miközben világra segít egy újabb papírmadarat, hallgat egy kis Ennio Morricone által komponált muzsikát (talán éppezt).
Hallja a sirályok vijjogását, érzi a tenger illatát és miután eloltja, a lámpát szórakozottan nézi, ahogy csíkot húz az ágyára egy holdpászma.

CéhKaptár

Százhét

– Hogyan horgászik a rendőr?
– ???
– Fog egy halat és addig veri, amíg el nem árulja, hol vannak a többiek.

Kovács tizedes kesernyés arckifejezéssel az arcán lépett ki a napi Szolgálatba. Kellett neki áthelyeztetnie magát? De hát, sosem azt kapja, amit szeretne, mindig van valami bibi…
Teljesült a vágya, hogy csendes őrzője lehessen embertársainak és saját kis mikrokozmoszának, de milyen kisszerű, szánalmas és lehangoló módon.
Ő még nem tologatta soha éles nyelvével, egyik pofazacskójából a másikba, az édesen olvasó cukorgömböket, miközben azok vagány műanyag pálcikái, fenyegetően meredtek a gyanúsítottakra, akikre visszaverődött tükörsima koponyájáról a neonlámpa vagy a napvakító fénye….
Meddig kell még várnia, tűrnie és remélnie, hogy büszkén viselhesse az egyenruhát? Akaratlanul is végigsimított zubbonyán, de nem érzett semmit. Illetve mégis… megszúrta a jelvény tűje.
Lassan komótos léptekkel haladt új járőrtársával, Nagy zászlóssal, aki épp egy újabb történetbe kezdett, erkölcsrendészetis korszakából.
… és akkor veszem észre, hogy a templomkertben az egyik hamisciprus nagyon mozog, és valami fehérség villan. Én se ma jöttem le a bűnmegelőzési plakátról. Rögtön sejtettem, hogy közösülés ténye forog fenn. Gondolhatod! Azonnal odamentem és közszeméremsértésért megbüntettem tízezer forintra. A környékre ezután gyakran visszajártam, és legtöbbször találtam ott szabálysértőt. Sőt volt olyan eset is, hogy ketten voltak a bokorban, akkor húszezres büntetést eszközöltem…
Kovács tizedes már meg sem lepődött. Megszokhatta volna már, hogy néha a gumibotjával intelligensebb társalgást folytathat, mint kollégáival.
Neki sosincs olyan társa, mint Starsky, a San Francisco utcáit rovó Stone vagy akár Harri, akinek ha szól Derrick, az rögtön hozza a kocsit. Bár ehhez még a táskák nem olyan tiszteletet parancsolóak a szeme alatt, de hát türelem táskát terem. Remélhetőleg. Legalább egy túrós táska jól jönne, hiszen még nem is reggelizett.
Sóhajtva tudatosult benne, hogy Nagy épp azt meséli, egy morfondírozó gyanús járókelőtől, hogyan akarta elkobozni a morfondírját.
Beültek a járőr kocsiba. Két férfi, egy eset. Kovács vezetett. Egy idő után félhangosan megjegyezte, hogy idegileg rosszul stimulálja, ha vezetés közben beszélnek hozzá. Nagy nevetett, és közölte vegye úgy, nem hozzá beszél, hanem csak úgy magában.
– Mondom, kuss! – kiáltotta Kovács morcosan.
A hangsúlyváltásra társa kissé riadtan pillogott.
– Értem a célzást- felelte kis szünet után.
Kovács nem érezte jól magát a rendőri Mercédeszben. Inkább lenne rajta kincstári egyenruha helyett gyűrött ballonkabát, a hátsója alatt pedig egy rozzant, kissé Bassethound szaros- szőrős Peugot 403, ami a sajátja.
Megszólalt a rádió, és esetet jelentettek a város másik végében. Kezdődjön az akció. Lehet, nem is lesz olyan rossz. Visszagondolt a sok unalmas járőrözésre, alkoholizáló fiatalok hajkurászásra, hajléktalanok vegzálására, miközben a drogterjesztőket sosem tudták elcsípni, a kirabolt és meglopott embereknek sem tudtak sok jót mondani, persze azért igyekeztek – Talán, lehet még ilyet kapni a boltban, vagy használtan. Próbálja meg Vaterán! A gyilkosok, akikről hallott, azok sem voltak egy kiköpött Gyilkos elmék. Megállt a lámpánál és ő is kiköpött. Az én városom. Nem egy Kisváros.
Neki sosincsenek lélektanilag teljesen megokolható és kis empátiával megérthető esetei és nem kell törnie a fejét, pipafüstbe burkolózva egy kellemes, franciás hangulatú kisvendéglőben.
Ennél még azért a Nyolcas körzet is jobb. Kár, hogy vezetője Bordás őrnagy tűzvonalból börtönbe került. Biztos, a kilátástalan és stresszes munka juttatta oda, hogy előbb valóságshowt vezessen a tévében, aztán pedig bedrogozva, részegen balesetet okozzon. Így múlik el a világ dicsősége. De akkor is inkább a nyolcas körzet, mint azok ahol eddig dolgozott. Eszébe jutott Adri az előző társa. Milyen csinos rendőrnő volt, majdnem beleszeretett, csak nem tudta legyűrni és megbilincselni a félénkségét. Bár inkább, Adrit kellett volna, hiszen elrabolta a szívét. Váratlanul jött a botrány, mikor kiderült, hogy mellékállásban genitális művészfilmeket forgat és miután a hivatali gumibotját is bevette statisztálni az egyik filmjébe, a testülettől is távoznia kellett.
Mi ez a dugó? Megint tüntetők. Nem érdekelte a politika, mindig igyekezett semleges maradni, de most bevillant neki, két munkatársa is. Az egyik civilben tüntetett, az Öszödi Böszme ellen, aztán a tévé épületében kifosztotta a Túró Rudi automatát. A másik szolgálatban, de azonosító szám nélkül engedte ki a felgyűlt feszültséget, a nemzeti ünnepen, és még hetek múlva is élvezettel mesélte, hogy ütötte, vágta a riadt honpolgárokat.
Mind a két hozzáállás elkeserítette. Jó, a kis karatézős kollegina is alkalmazott testi erőszakot, de csak szigorúan bűnös elemeken, önvédelmi célzattal. Oldalra nézve látta, hogy társa mély álomba merült, mint a sünök ősszel.
Nem ébresztette föl. Miközben türelmesen állt a lámpánál és arcát nézte a visszapillantó tükörben, arra gondolt lehet, hogy schimanskis bajuszt kelleni növesztenie, és azzal, sokkal tekintélyesebb lenne, ha tetthelyeken megjelenne, és nem sokára előléptetnék. Tenni kell azért, nem csak álldogálni a sötét szekrény mellett. És most új feladatkörében, a rendvédelmiseknél tenni fog. Garantáltan tenni fog! Gázt adott, és ahogy a nap sugarai körülölelték a várost, úgy tört egyre magasabbra a remény lángja a lelkében. Lesz ő még Öreg, tekintélyes rendőrtiszt, de nem fogja úgy végezni, mint az olasz maffia csápjait vagdosó őszülő felügyelő, akit végül eltalál egy tapadókorong.
Sikeres lesz és közkedvelt. Jobban kiszagolja a dolgokat, mint Rex felügyelő, kevesebb szőrözéssel. Nem lesz veszett ügye.
Megérkeztek a helyszínre, felébresztette Nagyot és akcióba léptek. Pár perc és a tettesek egy fiatal pár pironkodva nézett rájuk. – Te a konyhát és a fürdőszobát – utasította Nagyot – Én a szobában helyszínelek.
A borzalomtól elakadt a lélegzete. Az ágyak bevetetlen, rajta cdk, egy villanyrezsó és egy bűzölgő lúdtalpbetét a földön gyűrött, piszkos ruhák, sörös dobozok, májkrém konzervek, pizzás doboz, taknyos zsebkendők, piszkos tányérok, kiszáradt kondomok és még ki tudja mik!
– Tizedes – kiáltotta kásás, öklendező hangon Nagy – ez a szennyes már több napos, nagyon büdös és minden csupa haj és… neeeee! Beleragadtam valamibe.
– Egy órát kapnak – mondta keményen Kovács. Rakjanak rendet! A szennyest a mosogatóba, mossanak fel és akkor megússzák csak helyszíni bírsággal.
– Okéoké – buzgólkodott a fiú – de hogy jöttek rá? Ki jelentett fel minket?
– Az alsó szomszédjukhoz tegnap beállított egy bűzös azonosíthatatlan származású penészruhás ételmaradék, aki már több hete megromlott és Illés néven mutatkozott be. Az erkélyen mászott le.
Az elkövetők nem tanúsítottak ellenállást. Bár az adott időt kissé túllépték, olyan rendet raktak, hogy öröm volt nézni. Főleg a rendvédelmis rendőröknek. Még Monk szíve is derült volna a látványtól, nem is beszélve a nagy bajuszú szimmetriamániás belgáról.
Talán van még remény, letéríteni őket a bűn útjáról. Talán felébred a lelkiismeretük. Talán van még egy kis gumicukor a kesztyűtartóban.
Kovács miközben átnyújtotta a rendetlenségi szabálysértésről szóló csekket, arra gondolt kár, hogy a fejekben nem lehet rendet rakni.
Nagy lelkesen mondta: most szóltak az őrsről hogy valaki betelefonált az őrsre, hogy tudnak– e küldeni kábítószer kereső kutyát, mert sehol nem találják a spanglijukat. Szóval mi is odamegyünk.
– Minek? Mi nem kábítószeresek vagyunk, hanem rendvédelmisek.
– Ez az! Mekkora rendetlenség lehet náluk, ha azt sem találják!
Kovács most úgy érezte, talán van még esély, hogy gyerekkori álma valóra váljon, és igazi RENDŐR legyen. Egyszerűen benne volt a levegőben. Az avarban is volt valami, és ez ráadásul mozgott is. Odapillantott és mielőtt beszállt volna a járőr kocsiba vidáman rákiáltott:
SÜN!

CéhKaptár

Anyám juha

Birkáról szólj nékem Múzsa, ki sokat bégetett
S ezért a rendőrség kötelékébe léphetett…

Dolly, a klasszikus műveltségű juh (a birka megnevezést sosem tűrte) mindig is sokat képzelt magáról. Mióta anyám magához vette és beengedte a lakásba, egyszerűen nem lehetett bírni vele. Havi kétszer birkanyírásra kellett vinni, hetente igényelt patakezelést és a só fogyasztásunk is jelentősen megnőtt neki köszönhetően. Ki nem állhattam, csak olyankor voltam hajlandó hozzá szólni, mikor valami nyelvtani problémával kerültem szembe a latintanulás során. Kedvence volt a consecutio temporum, de én jobban szerettem, ha fordítástechnikát tanított, arról valahogy jobban tudott bég magyarázni. Azonban bármennyire is szeretette anyámat és a tulipános ládát – ahol intésem ellenére gyakran üldögélt – fantasztikus életútjáról soha nem mesélt, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy a Párkák milyen sorsfonalat szőttek neki; meg kell mondanom: dicsőségesebbet, mint azt én valaha is gondolni mertem volna. Egészen addig a napig, amikor…

Szép, őszi nap köszöntött ránk. Mint minden reggel, aznap is lefolytattunk egy kisebb vitát Dollyval arról, hogy kit is illet először a fürdőszoba-használat joga; ma én nyertem kivételesen, mert ledöbbentettem őt egy ciceroi körmondattal (Drága Tanár Úr, köszönöm!). Nagy nehezen elült Dolly kegyetlen haragja (komolyan mondom, néha irigyeltem Aeneast; neki csak Iunot és nem egy hülye birkát kellett elviselnie) és visszaállt a rend a lakásban. Dolly, nem törődve összehúzott szemöldökömmel, a ládára telepedett és kárörvendően figyelte, ahogy mérsékelt lelkesedéssel belevetem magam az appositio praedicativa tanulmányozásába. Már egy ideje üldögéltünk az idilli csendben, mikor csengettek. Egy rendőr állt az ajtóban és Dollyt kereste.
– Úristen, mit csináltál te idióta birka?! – kiabáltam Dollyra nem éppen a legudvariasabban. – Füveztél?!
Azonban mielőtt Dolly válaszolhatott volna erre a nyilvánvalóan nem igaz, sőt nevetséges vádra (hiszen én magam is tudtam, hogy csak anyám főztjét eszi meg és legelőt se látott már évek óta), a rendőr egy érmét vett elő a zsebéből.
– Dollynak, a klasszikus műveltségű juhnak szeretném átnyújtani a köztársaság érdemrendjét, sok sikeres nyomozásáért, életmentéséért és csodálatos logikájáért, melyet hazánk megmaradása érdekében oly gyakran kamatoztatott.
Dolly nagyszerűségének teljes tudatában vette át az érdemrendet, majd nyájasan kikísérte a folytonosan hajlongó rendőrt. Mikor visszatért a szobába és felugrott a ládára valahogy kecsesebbnek láttam, mint máskor, szinte már gracilis alkatúnak tűnt fel előttem. Mintegy kérdő tekintetemre válaszolva így szólt:
 Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb s királyi gulák ormánál magasabb, éhes záporeső, bamba-dühös vihar el nem döntheti azt. Nem tudtad ezt Sándor? Pedig szinte mindenki ismeri Dollyt, a világhírű juhot.
– Sajnálom Dolly, tényleg nem tudtam, hogy Te ilyen híres vagy. Mea maxima culpa. De szeretném megtudni, milyen nevezetesség is lakik nálunk. Nem mesélnéd el az élettörténeted?
– Ej, Sándor, egy egész novelláskötet is született a kalandjaimról: A genetika titkai, avagy Dolly metamorfózisa címmel. Azt hittem, hogy legalább Te, aki oly közel élsz az irodalomhoz, hallottál róla! Leírja hogyan szabadítottam meg Daphnét Appolón keresetlen udvarlásától, hogyan mentettem meg Niobé gyermekeit, hogyan tüntettem el Midas szamárfüleit, hogyan hozattam törvényt a nárciszok letépkedése ellen Narkisszosz érdekében, hogyan védtem meg a földet, mikor Phaethon lezuhant a napszekérrel…
– Szóval Dolly, rólad szól a mese. De te fabula narratur – vágtam el Dolly „hogyan tettem ezt meg azt” című monológját. – Nincs meg neked az a könyv véletlenül? Szeretném elolvasni.
– Nagy szerencséd van fiatal barátom, éppen nálam van – mondta Dolly, majd lekászálódva a ládáról kivette belőle a könyvet és odadobta mellém. A csinos rózsaszín műpatája miatt csak több-kevesebb sikerrel tudta megfogni a tárgyakat, a dobálással pedig általában nem is próbálkozott, de most a szent cél (az én művelésem) érdekében kivételt tett. De ugyan már mit nyavalygok, mi is az a 3 méter félredobás? – Na, tolle lege! Vedd fel, olvasd! – tette még dobása mellé az intelmet Dolly, majd életében először arra vetemedett, hogy megkért valamire.
– Kérnék valamit, Sándor: a megáradt víztározó történetét ne olvasd el, mert az meg lett hamisítva!
Per se intellegitur, hogy azzal kezdtem az olvasást. Nem volt az meghamisítva egy cseppet sem, de ez volt az egyetlen a történetek közül, amiben nem járt sikerrel drága Dollynk, sőt kifogásolható, szégyenletes módon viselkedett a becses birka, ahogy a könyv írója, bizonyos Ovidissimus nevezte gyapjas barátunkat. Ezt a történetet most meg is osztanám mindenkivel, mert Dolly sikertelensége és becstelensége ellenére vagy épp azért ez volt az egyetlen történet, ami igazán megfogott.

Londonban, a Scotland Yard főfelügyelőjének irodájában egy birka ült. Két csinos patáját hanyagul feldobta az asztalra, gyapját lezserül és nyíratlanul lógni hagyta. Azonban ha a Scotland Yard többi dolgozójával vetjük össze, ez a birka hallatlanul intelligensebbnek nézett ki bármelyiküknél, fekete gombszeme okosan, sőt ravaszul csillogott, két maradék patájában pedig egy könyvet tartott. A könyvön az állt: Ὅμηρος, és láthatólag nagyon lekötötte a birka figyelmét. De nem sokáig élvezhette szegény jószág az olvasás örömét, mert egy egész nyájnyi ember rohant be aklába, akarom mondani irodájába.
– Főfelügyelő Úr, Főfelügyelő Úr, nagyon szörnyű dolog történt! Kiáradt a közeli víztározó! Tettlegesség is feltehető! – kiabálták össze-vissza az emberek.
A birka méltóságteljesen felemelte szőrös fejét (régen nem borotválkozhatott) és lassan, tagoltan, mintha hülyékhez beszélne így szólt:
– Miből gondoljátok ezt?
Az egyik ember egy fotót tett eléje. – Uram, ez a szörnyűség leírhatatlan! – és ez így is volt, bár a becses birka később ezeket a sorokat körmölte bele naplójába:
„Törnek a tág folyamok szabadon, sík réteken által; fák sorait, veteményt, ragadoznak barmokat, embert, házakat és szentélyt, szentélyből szobrokat, oltárt. Delfin-sereg él a berekben, ágak közt surran, s rengő tölgyeknek ütődik. Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt, tigrist hurcol a hab”. 

A birka megszemlélte a leírhatatlannak titulált képet, majd végtelenül higgadtan ezt mondta:
– Kimegyünk a helyszínre, s ott próbálunk rendet rakni. Itt az irodában nem tudunk hatékonyan intézkedni. Pontosan hol is történt az eset?
– Itt a közelben Karthágó mellett, Uram!
A birka ezt hallva gyorsan visszaült a helyére. – Nem megyünk sehova emberek, meg kell várnunk, amíg levonul az ár, nem tehetünk semmit. Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.
– Na de uram, mit gondol?! – kiáltott fel az egyik ember felháborodottan.
– Nem tudja Johnson, hogy ez a kormány álláspontja? – kérdezte a becses birka, majd a televízió kapcsolójáért nyúlt.
A televízióban is a Karthágó melletti szerencsétlenséget mutatták, éppen egy öreg bácsi nyilatkozott:
„Hogyha maradt is ház, mely ilyen sok szörnyű veszéllyel szembeszegülni tudott, tetejére a sűrű hab omlott ennek is, örvények fenekén rejtőztek a tornyok. Föld és tenger közt nem akadt már semmi különbség: tenger volt minden; partnélküli tágterü tenger.”

Johnson elhomályosult tekintettel szemlélte az eseményeket és könyörgő hangon szólalt meg:
– Uram, nem mehetnénk mégis oda?
– Johnson hányszor magyarázzam még el? Sapienti sat, a bölcsnek ennyi is elég. Értse meg, hogy nem mehetünk! – mondta a birka minimálisnál is minimálisabb érzelemmel a hangjában. Hátralépett, hogy lekicsinylő mozdulattal megveregesse Johnson vállát, de hogy-hogy nem, nem vette észre a telefonzsinórt. Nagy csattanással vágódott el és Iuppiterre, beverte a fejét az íróasztal lábába.
 Sic semper tyrannis! Így jár minden zsarnok! –kiáltott fel diadalittasan Johnson.
– Johnson, ne feledje, hogy még nem haltam meg – mondta gúnyosan a becses birka. – Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem jobb, sír se födheti már: átnövök az Időn, s hogyha a költőknek nem téved jóslata: élek.

Dolly, a klasszikus műveltségű juh, aki a birka megnevezést sosem tűrte, mindig is sokat képzelt magáról.

CéhKaptár

Köpjünk bele abba a levesbe!

Rögeszmésen érdekelnek mások rögeszméi. Még mielőtt rosszmájúnak nevezne valaki, hadd mondjam meg, régen szeretnék már megszabadulni ettől a hajlamomtól és rendszeresen szervezek magamnak úgynevezett „anti- rögeszmefigyelő” délutánokat. Hogy mit értek ez alatt? Például a múltkor is kimentem a térre olvasni. A téren sok ember jár-kel, és természetesen állandóan fecsegnek (minthogy minden ember gyógyíthatatlan fecsegési mániában szenved ugye, de ne menjünk ebbe bele, mert le kell szoknom), és mivel hosszú a fülem és sok mindent meghall, a téren elhangzó beszélgetések mindig felkeltik a figyelmemet és táptalajt nyújtanak elemzési kedvem burjánzásának. A könyv arra jó, hogy elvonja a figyelmemet az emberekről, és ha netán gondolataim elkóborolnának a tilosba, akkor jó pásztorkutya módjára visszaterelje őket az olvasás édesfüvű mezejére. Úgyhogy kimentem a múltkor is edzeni, leültem egy padra és nekiláttam az olvasásnak, megacélozva szívemet a káros rögeszmefigyelés ellen.
Csodálatosan tűzött nap, mondhatjuk, hogy olyan forró volt, mint a frissen sütött lángos, amelynek zsíros, nehéz szagát hozta felém a téren fújó, simogató szellő. Kinyitottam a könyvet: Hamvas Béla: Karnevál, egyik kedvenc olvasmányom, egyfajta sorskatalógusnak is tekinthető, a szereplők monomániák rabjai. Jókedvűen és lelkesen kezdtem neki az olvasásnak és higgyétek el, igyekeztem a legmélyebben átélni az olvasás örömét.
„Bormester Mihály erre homéri hahotában tört volna ki, ön mégiscsak világraszóló csibész, de igaza van, erre sose gondoltam volna! Micsoda együttes!” Azonban alig olvastam el három oldalt, a mellettem lévő padot két fiatalember foglalta el.
– Igen, képzelje el Író úr, hogy így történt. Mit szól a történetemhez? Elég érdekes és figyelemfelkeltő, úgy fogják vinni, mint a cukrot. Hihetetlen egy eset nemde?
– Uram, az ön meseszövő képessége páratlan, üsse kavics, megírom, mert nagyon érdekel az emberi nem hazugságra való hajlama, hiszen maga is tudja hány könyvet írtam már ebben a témában. Szóval jöjjön el holnapután a lakásomra, ahol még egyszer elmeséli majd, amit most csak nagy vonalakban tudott előadni.
Nagy nehezen elfordítottam a fülemet a beszélgetésről. „Képzelje csak el, megtörténik s ez már önmagában hallatlan. Erre jövök én a gyógyíthatatlan fecsegő. Az ember erre megáll, de még valahogy érti, vállat von, és tovább akar menni. Most azonban jön az ügyvivő, és szépen leírja. Na de most aztán a bolondságokból elég!”Talán a mai edzés mégis sikeres lesz, sikerült elmerülnöm a könyvben, mellettem a praliné, amit mindig eszegetek olvasás közben, a nap süt, a pad se kényelmetlen. „Nem kérem még ezen felül is van valaki, aki a könyvet komoly képpel kinyitja és olvasni kezdi. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja és olvasni kezd…” 
Két nő telepedik mellém. Az egyiken látszik, hogy kínosan odafigyel a megjelenésére, kikeményített ruháiból árad a mosószer tömény illata. Nagy gesztusokkal magyaráz a mellette ülőnek:
– Nem drágám, nem maradhatok tovább. Tényleg. Tegnap Pistike elesett és szörnyen összekoszolta a ruháját, muszáj kimosni, nem beszélve Misike nadrágjáról, ami lekváros lett. Meg itt van Péter is, aki megvágta a kezét és sehogy sem tudom kimosni a vért a lepedőből. Már többször is próbáltam, Vanisht is adtam hozzá, nem tudom, hogyan kellene eltüntetni az a foltot. Megyek is…
– Jaj, Ágnes, olyan régen találkoztunk ne csináld már ezt, maradj még egy kicsit, megvár az a véres lepedő!
– Sürgetős munkám van otthon, fogva én itt nem ülhetek. Mocsok esett lepedőmön, ki kell a vérfoltot vennem!
Óh, irgalom atyja ne hagyj el! – gondoltam kétségbeesetten. A rögeszmések egyik leggyönyörűbb példája. Gyorsan el kell innen ülnöm, mielőtt még…
„… mert a humorisztika első tétele: az ember azzal kezdi, hogy önmagát kineveti. Helyes, szólt ő, akkor nem lenne szíves például arról beszélni, hogy mi a melankólia, a fogvacogás, a szenvedés, az összetörés, a félelem, a reszketés, a csőd, a zátony, a bukás, a kudarc, a kényszer, az irtózat… Mindaz, szólok, amiről ön beszélt, az humorisztikai valőr.” Megint egy hang zavarja meg békés szórakozásomat, ez szörnyű, itt még olvasni sem lehet. Egy lelkes arcú, de meghatározhatatlan korú férfi magyaráz nagy gesztusokkal hallgatójának, aki sótlan kinézetű, romantikátlan vagy, ahogy manapság nevezik az ilyet: igen józan ember.
– Tudod, Sanchez – hülye egy becenév, meg kell hagyni – Nem törődöm vele, hogy okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot évezze, melyet azok a századok élveztek…
Úgy ugrottam fel, mint akit a bolha csíp meg. Na de ilyet, hogy ez a pad így vonzza a monomániásokat, ezt nem hiszem el. Azt hittem legalább ma fog sikerülni felülemelkedni kellemetlen hajlandóságomon, erre tessék. Akkor telepedjünk át arra a padra ott.
„… én gyakran meg voltam ijedve, mert azt hittem, hogy az egészet viccnek veszi. Holott. Holott tényleg az, válaszoltam én. Pontosan így, szólt ő elégedetten, és hunyorgott, de nem abban az értelemben, hogy egymás levesébe beleköpünk. A humorisztika morálja, hogy mindenkinek kizárólag csakis saját levesébe szabad, sőt illik beleköpni, aki nem így tesz, az humorisztilailag inkorrekt.” 
–Hadd olvassam fel önnek a P. klub üléséről készült jegyzőkönyvet. Nagyon meggondolandónak tartom, amit az elnök úr mondott. – hallom meg akaratom ellenére (khm) a mellém telepedő csontos asszony orra alá mormolt monológját. – Így már biztos jó lesz, ugye? Meg fog hallgatni, ha a jegyzőkönyvre hivatkozom, végül is a törvényes dokumentumokat nem lehet figyelmen kívül hagyni – erőlködik szerencsétlen pára és kétségbeesetten gyűrögeti pólóját, amin éppen Pickwick teát reklámoznak. – Szóval akkor: az elnök úr kijelentette – (írja a jegyző) –, hogy a lelke mélyén minden ember vágyik a dicsőségre.
Bevallja őszintén, hogy őt is az emberi vágyak és emberi szenvedélyek mozgatják cselekedeteiben – (helyeslés, tetszés) – , s talán az emberi gyarlóságnak is alá van vetve – (élénk tiltakozások: “Nem, nem!”) –,de azt az egyet bátran állíthatja, hogy valahányszor csak lángra kapott szívében az önzés és az elbizakodottság, mindig sikerült elfojtania, mert erősebb volt benne az a vágy, hogy az egész emberiség javát szolgálja. Az emberi méltóság nagyrabecsülése adott neki szárnyakat; az emberszeretet volt mindenkori záloga.
Feladom a reményt, a mai gyakorlásnak nem lesz semmi eredménye, az már látszik. Hiszen milyen kitörő vágyat érzek magamban most is, hogy mind a csontos nőt, mind az elnököt, akinek a szavait idézte tüzetes vizsgálatnak vessem alá. Minek is jöttem ide, jobb lett volna, ha otthon maradok. Vagy tegyünk még egy próbát?
„Engedelmével figyelmét felhívom arra, hogy olyan rendkívül kevesen vannak, akik, mondjuk így, nincsenek legalábbis egy kicsit odakozmásodva. A rigolyák általában ezt a nevezetes szerepet töltik be, az emocionális szenzációk iránt való szükségletét elégítik ki olyanoknál, akik, mondom kicsit, nem veszélyes mértékben oda vannak pörkölődve.”
Ahogy olvasok, elhalnak a tér hangjai, nahát, már ilyen késő van, nem véletlen, hogy elálmosodtam. Ideje haza menni, anya vár a vacsorával meg különben is olyan furcsa érzésem van. Mintha odakozmált volna a hátam, ahogy itt ültem a tűző napon.

CéhKaptár

A fogat hagyó Befogadó

− Foglaljuk össze, mit tudunk a Szigetről! − fordult Mr. Holmi Sarlók, a bukott kommunistából lett mesterdetektív svéd segítőjéhez, Dr. Vacakssonhoz.
− A Sziget − kezdte lexikonszerűen Dr. Vacaksson − szabályos, kör alakú. Partjának minden szakasza 13 mérföldre van az őt körülölelő szárazföldtől, mellyel kapcsolata a feltétlen szükséges kereskedelemre korlátozódik. A Sziget a Befogadó uralma alatt kormányoztatik, méghozzá monarchikus formában, az abszolút hatalmat érvényesítve.
− A Befogadót pedig egy héttel ezelőtt rejtélyesen meggyilkolták − vetette közbe nyomozásra nyálcsorgatón éhes tekintettel a mesterdetektív.
− Így van, Mr. Holmi, de engedje meg, hogy a Sziget elhelyezkedése mellett annak belső földrajzát is ismertessem! − Dr. Vacaksson kis szünetet tartott, köhögnie kellett, mutatva ezzel a passzív dohányosok korábban halnak tézis első jeleit. − A Sziget északnyugati részén egy néha feketés-vöröses füstöt kibocsátó, de ennek ellenére már aktív vulkanikus tevékenységet nem folytató hegy található. A hegy lábánál egy dús rengeteg terül el, melyet körbevesznek a kisebb falvak és nagyobb városok. Csupán a fallal körülzárt főváros nem itt helyezkedik el, hanem egy hatalmas pusztaság közepén. E városban építették századokkal ezelőtt az interpraetoriánusok által őrzött befogadói palotát, ahol múlt hét csütörtökön, este 9 és 10 óra között meggyilkolták az uralkodót.
− Köszönöm, Dr. Vacaksson, igen precíz és alapos összefoglaló volt − húzta szívélyesen bárgyú mosolyra száját Mr. Holmi a hasonló tekintettel válaszoló svéd segítő beszámolójának befejeztével. − Itt van előttem a gyanúsítottak listája, akik közül bárki elkövethette az említett gaztettet. Az első Zsákos Frodó, a hírhedt gyűrű tolvaj, Bilbo unokaöccse. Állítólag azért került a Szigetre, mert azt hitte, hogy a hegy maga a Végzet hegye, s ott megsemmisítheti az egy Gyűrűt. Felettébb gyanús, nem gondolja, Mr. Vacaksson?
− Valóban gyanús, főleg annak fényében, hogy Mordorba a KF60-as főúton egyenesen el lehet jutni, ami pedig távol esik a Szigettől.
− A második gyanúsítottunk Neo, aki a Szigetre lépését szintén a hegy jelenlétével magyarázta, mégpedig ő a Sion-hegynek hitte, melynek gyomrában rejtőzik Zion City.
− Kik vannak még, Mr. Holmi? − érdeklődött az orrában a megoldás után kutatva Dr. Vacaksson.
− Jézus tanítványokat, Harry Potter Horcruxokat keresni érkezett a Szigetre. Harry azt állította, hogy a hegy lábánál elterülő erdőt a Tiltott Rengetegnek hitte. Itt hozzáfűzném, hogy Frodó is azonosította Lothloriennel, Galadriel úrnő birodalmával az erdőt.
− Gyenge érveknek hatnak, kiváltképp Harry esetében. Mr. Potter jól ismeri a Tiltott Rengeteget, többször járt benne, talán még ösvényei sem oly titokzatosak számára, mint a Roxfort többi diákjának.
− Magam is úgy vélem, Dr. Vacaksson − helyeselt a szájában pipaszárral Mr. Holmi Sarlók. − A másik két potenciális elkövetőnk Micimackó, aki elvileg egy süteményes dobozban lakmározott a kikötőben, amikor is rázárták azt, s így került egyenesen a befogadói palotába, illetve az utolsó Erős Pista.
Mr. Holmi, mielőtt folytatta volna mondandóját, lassan kieregette a szájából a füstöt, mely karikákká összeállva lejtett lusta körtáncot Dr. Vacaksson tüdeje körül.
− Első kérdés, hogy hogyan jutottak a gyanúsítottak a jól őrzött, s a külvilággal minimális kapcsolatot fenntartó Szigetre?
− Frodóról tudjuk, hogy fiatal korában sasidomár volt, s jóban lévén ezen állatokkal egyszerűen a hátukra pattanva megközelítette a Szigetet.
− Ragyogó, Dr. Vacaksson. S mit gondol Neoról?
− Nem is tudom, Mr. Holmi − szólt bizonytalankodva a svéd segítő. − Talán megkérte Neo az operátort, hogy töltsön le neki valamilyen programot.
− Nem rossz ötlet, de ennél egyszerűbb, Dr. Vacaksson. Maga volt a helyszínen, emlékezzen vissza! Mi van a befogadói palota átriumában? − Mr. Holmi kérdésének kidagadt a pedagógus vénája.
− Vízgyűjtő amforák az oszlopok mellett, egy szökőkút a Befogadó szobrával, heverészésre alkalmas kerevetek, s… ja, hát persze, egy telefonfülke − csapott a homlokára fájdalmasan sok newtonnal Dr. Vacaksson. − Neo egyenesen a palotába juthatott be megkerülve ezzel az interpraetoriánusok nagy részét. Mr. Holmi, a fülke nem csupán a Mátrix elhagyására alkalmas?
− Nem tudom, Dr. Vacaksson, ez kérdéses. S persze a teória helytállóságához feltételeznünk kell, hogy a Mátrixban vagyunk.
− Márpedig Neo azt állítja – noha ez terhelő bizonyíték számára.
− Meglátjuk. De nézzük a többieket! Jézusnak a Szigetre jutása triviális, legyalogolta a 13 mérföldet. Harry lehetséges módszerének már utána kellett járnom, de egy rövid kutatómunka után megleltem. Mr. Potter hoppanálva érkezett a Szigetre, kihasználva az ez ellen hivatalosan tevékenykedő dehoppanátorok műszakváltását. Micimackó történetét tudjuk, ő a süteményes ládával egyenesen a befogadói palotába jutott.
− És Erős Pista? − vonta fel oly magasra a szemöldökét Dr. Vacaksson, amilyen magasra csak tudta.
− Erős Pistát felpaprikázta a felesége, s így bejutott a palotába. Benne van a nevében!
− Mi?
− Hogy erős.
− Ja.
− S hogy jutott keresztül Frodó és Harry az interpraetoriánusok védőfalán? Mi a véleménye Dr. Vacaksson?
− Gyanítom, hogy egyik a gyűrű, másik a köpeny segítségével láthatatlanná vált.
− Briliáns gondolat − simogatta meg Mr. Holmi Dr. Vacaksson fejét, s még egy keksszel is megkínálta.
− Tehát Jézuson kívül bárki bejuthatott a palotába, persze azért a kedvenc messiásunkat se zárjuk ki a gyanúsítottak közül. Vegyük szemügyre inkább, hogy kinek milyen okai lehettek a gyilkosság elkövetésére! Csaknem az összes gyilkossággal vádolt egyén saját ellenségének tekinthette a Befogadót. Patacsattogásra emlékeztető cipőhangja miatt rokoníthatta Jézus a Sátánnal, a gyerekkori tetoválásra hihette azt Harry, hogy a Sötét Jel, a szintén gyerekkorban kapott karácsonyi kristálygömböt, melyet ha megrázott az ember, hullott benne a hó, vélhette Frodó Szauron szemének, a napszemüveg miatt pedig Neo Smith ügynökös vonásokat fedezhetett fel a Befogadón. Nem állítom, hogy egyikőjüknek sem lehetett igaza, vagy akár többnek is közülük, de ez már nem fog kiderülni.
− S mi a helyzet a másik két gyanúsítottal, Mr. Holmi?
− Micimackó gazdasági indíttatásból követhette el a gyilkosságot, hiszen a Befogadó az utóbbi két évben radikálisan csökkentette a Sziget korábban jelentős mézexportját, mely a Szigeten kívül komoly árnövekedést idézett elő, sőt, egyes helyeken áruhiány lépett fel − Mr. Holmi egy tekintélyes „bizony-bizony-fejbillentéssel” zárta gondolatait.
− S Erős Pistát mi ösztönözhette e tettre?
− Benne van a nevében.
− Hogy Erős?
− Nem, hogy Pista.
− Ja.
Mr. Holmi Sarlók kimért mozdulatokkal szedegette le a kezében tartott kalap belső karimájáról a korpadarabokat. Tevékenysége végeztével komoly arccal segítőjére pillantott.
− Dr. Vacaksson, milyen helyszíni nyomok segítenek minket?
Dr. Vacaksson feljebb ült székében, s bajuszának egyik szárát lefelé billentve válaszolt:
− A Befogadó teteme mellett lábnyomok látszottak, méghozzá emberiek, így Micimackó és Frodó tettessége megkérdőjelezhetővé válik.
− Utóbbié miért? − érdeklődött Mr. Holmi.
− Nem volt szőr a lábnyomokban.
− Vagy úgy, jogos. Azonban ezen tényezőket figyelembe véve sem szabad kizárnunk a két gyanúsítottat. Ha jól tudom, a Befogadó utolsó félmondatára, melyet halála előtt hörögve sikoltott, több interpraetoriánus is a rövid kardját kihúzva a terembe rontott, a lábnyomok tehát tőlük is származhattak − mondta Mr. Holmi, s arcára kiült a „Na, mi van, erre nem gondoltál? – ábrázat”. – De Mr. Vacaksson, említette a Befogadó utolsó szavait. Mik is voltak ezek pontosan?
− A leghűségesebb interpraetoriánusa, aki egyébként a szomszéd helyiségben tartózkodott, szerint: „Te is, kedvencem…” – s itt az elillanó élet pontot tett a mondat végére.
− Kedvencem, kedvencem, kedvencem − rágta Mr. Holmi pépesre ezt a szót − a Befogadóról tudjuk, hogy szeretett nagy lakomákat tartani: enni, inni s csípős megjegyzéseket tenni a testőrei nőire, akiket gyakran el is csábított. Ennyit a kedvencekről.
Dr. Vacaksson felemelte a mutatóujját, majd leengedte, aztán elgondolkozott rajta, hogy miért csinálta ezt a mozdulatsort. Mr. Holmi látva svéd segítője kifejezéstelen arcát újabb kérdést tett fel neki:
− Mi okozhatta a Befogadó halálát?
− Egy vékony, szúrt seb a bal csípő fölött, mely valószínűleg belső szerveket roncsolt − lélegzett fel Dr. Vacaksson, hogy mondhat valamit −, s érdekes módon a sérülés kékes kontúrral rendelkezett.
− Sejtelmes. A potenciális tettesek közül Frodónál megtaláltuk a Bilbo által adományozott kardot, Jézusnál pedig éles szegek voltak.
− Mit gondol, Mr. Holmi, a szegekkel okozható ilyen sérülés?
− Az a véleményem, kedves Vacaksson, hogy igen. Neonál találtak valamit?
− Nem, de ő bármit megkap az operátortól. Micimackónál ugyancsak nem leltünk semmilyen fegyvert.
− S Harry? − kérdezte élénk tömörséggel Mr. Holmi Sarlók.
− A Harrytől lefoglalt tárgyak közt sem volt egy gyilkolásra alkalmas sem, de ez nem kizáró ok, mert a „szerencsétlen, vörös szeplős és a tudálékos díszpicsa”…
− Elnézést, hogy a szavába vágok, Dr. Vacaksson, de ez mégis elég pórias megfogalmazás – méltatlankodott hitetlenkedve −, nagyon pórias ¬− hitetlenkedett méltatlankodva Mr. Holmi Sarlók.
− Bocsásson meg, Mr. Holmi − szabadkozott Dr. Vacaksson − csupán a szemtanú interpraetoriánus szavajárását használtam.
− Az más, a lényeg tehát, hogy ők elvihették Griffendél Godrik kardját, melynek szükségszerűen Harrynél kellett lenni, ha valóban Horcruxokat pusztítani érkezett a Szigetre.
− Úgy van − mondta Dr. Vacaksson nagyon megörülve, hogy nem könyveltetett el bumfordi karakternek egy elit, angol detektívnovellában.
− Nem lehet, hogy a seb széle nem kékes, hanem inkább zöldes volt? − pillantott sokatmondóan segítőjére Mr. Holmi.
− Olyan átmeneti. Miért?
− Ha egy villám alakú sebet lehet okozni mágiával, akkor egy keskeny egyenest is. De ebből még ne vonjunk le messzemenő következtetéseket!
− S Erős Pista? − kérdezte hirtelen Dr. Vacaksson.
− Neki benne van a nevében.
− Hogy Pista?
− Nem, hogy E.P.
− Ja.
Mr. Holmi Sarlók megpróbált gondolatokat ébreszteni saját fejében, de egyelőre úgy tűnt, mélyen alszanak.
− S mit tudunk a tettes meneküléséről?
− A helyiség ablaka nyitva volt, a gyilkos feltehetőleg ott távozott, bár furcsa módon a nyílászáró alatt egyetlen lábnyomot sem találtak.
− Valami van még az esettel kapcsolatban, Dr. Vacaksson?
− Igen, egy apró tényező. A seb körül egy méhecske döngicsélt. S ahol méh van, ott méz is, s ahol méz, ott Micimackó. Bár ez túl direkt lenne − vélte a svéd segítő.
− Magam is így gondolom.
Az eset össze volt foglalva. Mr. Holmi Sarlók és Dr. Vacaksson tanácstalanul meredtek egymásra. Mr. Holmi azon gondolkozott, hogy ha nem oldja meg ezt a rejtélyt, akkor Conan Doyle már másnap leváltja.
Kopogásra rezzentek fel. Mr. Holmi inasa lépett be, s átadott egy levelet. A mesterdetektív elolvasta, majd diadalmas arccal átadta segítőjének.
− Benne van a levélben.
− A nevében? Erős Pista?
− Nem a nevében, Dr. Vacaksson, a levélben van benne a megoldás.
− Ja – a svéd segítő átfutotta a levelet, majd tétován folytatta − a Befogadó temetésére való meghívás.
− Így van, de nézze meg az aláírást! − mosolygott hamiskás fölénnyel Mr. Holmi.
− „A Befogadó leghűségesebb szolgája, a Sziget ideiglenes kormányzója, Uzur Pál interpraetoriánus parancsnok.” És?
− Milyen színnel van írva? − kérdezte kissé lefitymáló, de azért még kedves hangon Mr. Holmi.
− Kékkel.
− Vagy inkább zölddel?
− Átmenet – mosolyodott el Mr. Vacaksson. – Tehát a seb szélén egyszerű foszforeszkáló filc kéklett avagy zöldlött.
− Pontosan. S ki az ún. leghűségesebb szolga?
− A kedvenc. „Te is, kedvencem,…” Uzur Pál – ez lett volna a befejezése a Befogadó utolsó mondatának − kiáltotta Dr. Vacaksson saját géniuszától megittasulva.
− Így van, Uzur Pál magához akarta ragadni a hatalmat, s ehhez megnyerte az interpraetoriánusok támogatását, tette csak így maradhatott titokban. A testőrök bizonyára megelégelték, hogy a befogadó a feleségükkel huncutkodik. A gyilkosságot olyan precízen megszervezték, hogy a hat gyanúsított közül bárkire rá tudták hárítani a felelősséget. Volt döngicsélő méh, kékes-zöldes kontúrú seb, vallomás Hermionéről és Ronról és így tovább.
− S ezért nem voltak lábnyomok az ablak alatt. Senkinek nem kellett menekülni − tette hozzá a svéd segítő.
− Így van. Gratulálok, Dr. Vacaksson, ezt a rejtélyt megoldottuk.
− Öné az érdem, Mr. Holmi.
− ¬Tudom − gondolta Mr. Holmi Sarlók, majd hangosan azt mondta:
− Ön nélkül soha nem sikerült volna.
Kölcsönösen egymásra mosolyogtak. A bimbózó barátság ízeltlábúja hang nélkül percegett íriszükön. Mr. Holmi Sarlók pipára gyújtott.
− Dr. Vacaksson, egy pipát?
− Köszönöm, nem dohányzom.
− Kár − mondta Mr. Holmi Sarlók, s kifújt egy füstvarjút a száján.