Category Archives: 2011 Tél

CikkCakk

Mindenki Oázisa

A nemes egyszerűség épp annyira kiveszett a mindennapjainkból, amennyire áhítozunk tudat alatt annak meglétére. Túlbonyolítva életünket úgy véljük, így jobb, így értékesebb, hisz mindenben ezt keressük. Az egyszerű válasz mellett elsiklunk és csak a szálakat bogozzuk, hogy aztán sose jussunk a végére.

Az Oasis nevű banda megalakulása 1991-1993-ra tehető. Igazi arculatát Liam Gallagher fivére Noel Gallagher belépésével nyerte el. A csapat alapító tagjai: Liam Gallagher (ének), Paul Arthurs (gitár), Paul McGuigan (basszusgitár) és Tony McCarroll (dob), Noel Gallagher (szóló gitár). Az együttesre az egyszerű, elsöprő stílus jellemző. A számaik nem adják meg magukat a divathullámoknak, ennek ellenére mégis azt nyújtják, amire szükségünk van. A szövegek nagy részét Noel írta, és Liam énekelte. 10 albummal, rengeteg díjjal, széleskörű ismertséggel az együttes 2008 óta nem adott ki új albumot, ugyanis a Gallagher fivérek úgy összevesztek, hogy Noel otthagyta a bandát és szólókarrierbe kezdett.
Az utolsó albumuk a Dig out your soul − mint mindig − Noel szövegeivel és Liam énekével igazi mestermunka. A korong egyik dala, a Falling Down, azonban Noel előadásában hangzik el.
A szám maga 4 perc 53 másodperces. Egy egész történetet mond el nekünk. Ebben a videóban az énekes nem nyálazza be a mikrofont lánysikolyokat zsebelve be a mozgásával. Nem azt látjuk, ahogy a bandával épp a tömeg (alulöltözött nőszemélyek) számukra öntömjénező körében tetszelegnek. A dallam, a szöveg és a képiség harmóniája olyannyira magával ragadó, mint Noel füstös hangja, amely a főszereplő sorsával rezonál. Az egyszerű képek halmaza és a vizuális kellékek összjátéka emeli az éterbe ezt a klipet. Nem kell intelligenciánk mélyére ásnunk, hogy megértsük, csak át kell engednünk magunkat a mondanivalónak.
A klip az angol himnusz taktusaival indít, előbb egy bérház képével, majd egy italt felszolgáló, kesztyűs, idősebb pincérre vált, hisz a kettősség a klip fő építő eleme. Majd a ház erkélyéről lebámuló emberekre ugrik, később az előttük elhajtó luxusautóra fókuszál. Az ugráló képeknek, bár nem tűnik úgy, óriási a jelentőségük, a perspektívaváltás folyamatosan afelé vezet, hogy megismerjük a főszereplőnket. Így mikor az autóból pillantunk ki, majd egy konyhában egy nőre váltunk, aki épp kávét csinál, és mellé áll egy meglehetősen magas, néger férfi, akiket egy lány néz a lépcsőről, nem tudjuk mire vélni. Azonban mindez a kettősség, az ellentétek fokozására szolgál, amely a himnusz emelkedett dallamával diszharmóniát képez. A nő, akit a lépcsőn, majd elegáns ruhában látunk, maga a kettősség. A megtestesült önellentmondás, aki a történetet meséli nekünk. Kigombolt ingének látványára indul el maga a zene. Már a gitár hangjaira nyitja fel a szemét és húzza mosolyra a száját. A klip ugrál az időben, miután itt felkelt, egy másik kép villan be, ahol gyöngyös ruhában a padlóról tápászkodik fel, kócos frizurája, szétszórt ruhadarabjai, fájdalmas visszahanyatlása kétséget sem hagy a felől, milyen vad éjszakán van túl. Míg az előbbi néger férfi hátát látjuk a zuhany alatt, addig az ének is bekapcsolódik a képbe. A versszakok képei, zuhanás, bukás, (It’s falling down on all that I’ve ever know,/ time to kiss the world goodbye) eltaszítva az ismert világot, egy újba igyekszenek merülni, amely meneküléssel kecsegtet. A nő képéről egy hirtelen váltással a bandát látjuk, amint öltönyben ”egy fontos eseményen” fotózzák őket. Majd újra ugyanaz a pincéres kép jelenik meg, mint az elején, bár itt már tovább szövik a szálakat, és megmutatják, hogy a nő is ezen az eseményen vesz részt. A mozaikok lassan állnak össze, akár a kirakós darabjai, egymásba nyúlva vezetik a történetet a végkifejlet felé. A szöveg és a dallam borúsan illeszkednek a képekhez,segélykiáltás a haldokló álomhoz és az önkeresés labirintusához. Miközben a nő, (most már valószínűsíthetjük, hogy a királyi család tagja) kutyát sétáltat, a következő képen pedig gyöngyös ruhába bújtatják. Majd látjuk, hogy még sétáltatás közben is árgus szemekkel figyelik őt. Folyamatosan különböző képeken láthatjuk a nőt, hol a kék ruhában, kalapban konyakot iszogatva, hol a fehér ruhában, pezsgőt kortyolgatva. A negyedik versszak alatt már a kicsapongó ”hercegnő” képe tárul elénk, férfiak, nők, félhomály, az erkölcs, jó ízlés, tisztelet, megbecsülés földbe döngölésének képei ezek. Az Istenhez szóló profán szavak, az elkeseredettség eszközeivel festik meg a videó képeit (I tried to talk with God to no avail/ I called him up in-and-out of nowhere/ I said, ”If you won’t save me, please don’t waste my time”).
Miközben a nő kilép a bérházból a klisés ballonkabátban, kendővel és napszemüveggel a fején, talán a képernyő előtt mosolygunk a megszokott álcázó kellékeket látva, és nem is csodálkozunk az odaguruló autóból kiugró, fülhallgatós biztonsági személyen, aki a járgányba ülteti a hölgyet. Míg a partin ülő lány képét, az autóban ülő, kétségbeesett nő énje váltja fel, a zene jótékonyan adja át a mesélő szerepét, csupán aláfestést adva a képeknek. A szabadulni vágyó én és a nevető én közt feszülő ellentét talán enyhül, amikor rájövünk, egyik a másikból keletkezett, az érzelmi átvitel okozta lelkiállapot, amely az elnyomott szabadságvágyból fakadt, és amely az őrület szélére sodorhatta a nőt.
Most már látjuk, hogy a klip elején integető emberek valójában az éjszakai felszabadulás kellékei, akik nappal csak messziről figyelhetnek, maguk mögött hagyja őket, hisz haldokló álomba riadtunk, és folytatódik a tusa a lelkünkért. A vágó képek váltakozása és a váltás a zenében a mű klimaxát készítik elő, ahogy az éjjeli képek, a síró nő képe és a tiara feltevése mind, mind az élet sokszínűségét jelképezik. Ha a vágyak kibontakozása, annak halála, és az érzelem nélküli kötelességtevés az érem egy-egy oldala, úgy a nevető nő a végső stádium, az érzelmi telítettség kirobbanása. Míg a hercegnőre, hercegnői minőségében mindenki mosolyog, megtiszteltetve érzik magukat, ha kedvesen odahajol, addig épp a banda tagjai azok, akik ítéletet mondanak felette, a hercegnőt mint nőt és mint közszereplőt utasítva el. Eközben Noel Gallagher hangja arról biztosít minket, hogy a szenvedés egyre elviselhetetlenebb, elmosva a leplezhetőség határait. A megaláztatás döbbenete kiül a nő arcára, és a nevető én (valószínűleg a másnapi ünnepen) ennek az incidensnek a kikristályosodott következménye. A megrovó szavak visszavezetnek bennünket a csendes belenyugvás mocsarába, ahol a kezdő sorok kelleme már nem harmóniát, hanem szánakozó, fájdalmas, vigasztaló mellékzöngét kap. A záró képsoron az angol tömeget, Charles herceget, és a mosolygó ”hercegnőt” láthatjuk.
Az együttes fogott egy lineáris idejű történetet, feldarabolta azt, majd a darabjait hol ide, hol oda szúrta be, ezáltal a megismételt fragmentumok mindig más jelentéssel bírnak, s ebben az is közrejátszik, hogy az idő előre haladtával egyre tovább viszik az egyes részeket. Megváltoztatták a történet menetét, a mondanivalót az összekuszált szerkezettel, melynek eredményeképp még erősebb érzelmi hatást gyakoroltak a nézőre. A zene aktív főszerepet vállalt a klipben a színésznő mellett, a narráció szerepe kettejük között váltakozott.
A klipben a hercegnő fiktív személy, a szerepet Natasha O’Keeffe angol színésznő játszotta.

CikkCakk

A kapitány üzenete

R. B. Kapitány.” „A Gitárkirály.” „Minden idők legnagyobb magyar gitárosa.” A rock sajtóban ilyen és ehhez hasonló szuperlatívuszokkal szokták illetni azt a Radics Bélát, akinek élete és a vele kapcsolatosan mindmáig élő anekdoták talán a legkifejezőbb, legnyersebb, legélőbb módon mutatják be a rendszerváltás előtti sajátos közép-európaiságot, annak korabeli politikai, társadalmi, könnyűzenei vonatkozásaival együtt. A legvidámabb barakk nyugodtságával szemben ott találjuk a hazai beatgeneráció forrongó lelkületét, amely a levert forradalom után hallatlan egyediséggel juttatta kifejezésre érzéseit: „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!” A korombeli olvasó elsőre talán nem is érzékeli, milyen beszédes felkiáltást idéztem az imént. Mi, a rendszerváltás gyermekei súlyosnak gondoljuk helyzetünket, úgy érezzük, kihúzták lábunk alól a biztos egzisztenciát termő talajt, s csak a világ által kényszerítve rohanunk bele a vaksötét jövőbe. Nehéz az élet. És akkor mit szóljon a hatvanas évek nemzedéke? Javában dúl a hidegháború, szögesdrótokon innen és túl biztos lábakon feszül egymásnak két világhatalom a „béke” jegyében . Számukra teljesen egyértelmű volt a fennálló helyzet, a hatalom minden szándéka, mely a társadalom uniformizálására irányult. Ezek a fiatalok tisztában voltak az őket cellaként körbezáró korlátokkal. Bizonytalan talaj ide, vaksötét jövő oda, tudni, hogy rajtad kívülálló okok miatt nem ismerheted meg a tőled nyugatra fekvő világ vívmányait – legyenek azok jók vagy rosszak – kíméletlenül dühítő „pszichikai terror” volt, amely sárba tiporta az emberben eredendően meglévő szabadságvágyat. Ez volt az a miliő, amelyben a Kapitány tevékenysége és személyisége miatt legendává lehetett.
Az 1946-os születésű gitáros fiatalkori pályája tipikus közép-európai példa, indulva a szoba-konyhás angyalföldi lakásból, megjárva a Magyar Hajó- és Darugyár bigbandjét, megízlelve a korabeli beatélet viszonyait, hogy aztán előtörjön az alkotó zsenije, és megváltoztassa a dolgok addigi folyását. Ezúton is szeretném megjegyezni, hogy nem célom ebben az írásomban részletes pályaképet adni, hiszen előttem már többen is megtették, nálamnál jóval értesültebb, tapasztaltabb emberek. Nem is tehetném, hisz huszonéves fejjel képtelen lennék hitelesen tárgyalni a témát. Néhány jellegzetes momentumot persze kihagyhatatlannak tartok, ám a számomra igazán érdekes oldaláról szeretnék néhány sor erejéig filozofálni. És ez pedig nem más, mint a Gitárkirály tényleges hatása az őt követő – nem utolsó sorban zenész – nemzedékek szemléletmódjára. Azt hiszem, ez az, amiről még a könyvek is kevésbé szólnak.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy „a Béláról” alig maradt fenn mozgóképanyag, ami pedig elérhető, az fájdalommal teli is egyben. Egy ilyen formátumú egyént – tegyük a szívünkre kezünket – nyilván mindenki ereje teljében levő héroszként szeretne látni, ahogy az a naivitásunktól eltorzult „Nagy Könyvben” is meg van írva. Ám a rock and roll könyvét fekete tintával írták, s a sorok között legalább annyi a pillanatnyi – sokak szerint 15 perces – mennybe menetel, mint a végtelen szenvedés. A rock and rollba eddig mindenki belehalt, vagy éppen folyamatban van. Közhelyszerű kijelentés, de kétségtelenül igaz, épp ezért létjogosultságát érzem. Deák Bill Gyula pont egy Radics-interjú kapcsán nyilatkozta, hogy aki a „vajból” jön, aki egész életében csak az élet felhőtlen oldalát tapasztalta, semmit sem tudhat a rock valódi mibenlétéről. A magunkfajta, merthogy magam sem mindig az értelmiségi palánták életét éltem, már barátságot kötött a „Lent”-tel. Páran már megfürödtünk a sárban, nyeltük a mocskot, megtanultuk szeretni, hogy ezáltal a jót szinte gyermeki lélekkel tudjuk értékelni. Isten útjai kifürkészhetetlenek és sokszor a dagonyán át vezetnek. Persze lehet ellene lázadozni, magam is megtettem, de az ember előbb-utóbb belátja, hogy a végső igazság nem mindig a szebbik arcát mutatja, viszont attól még nem megvetendő. A Kapitány is tudta ezt. S nem csupán tudta, tanította is. A magam példáján okultam, az övén keresztül pedig megértettem ezt az egészet. Legalábbis amit egy egyszerű emberi agy és szív – mivel utóbbi szintúgy nélkülözhetetlen – képes feldolgozni. Kemény tandíj volt, az orvosi kar még csak hasonló tételekkel sem büszkélkedhet, de azért megérte. Talán „a Béla” is így volt vele. Eleinte keserves küzdelem, aztán elkezdett ragaszkodni mindehhez: Magyarországhoz, az angyalföldi lakáshoz, a közönségéhez – ahol pedig legalább annyi barátja volt, mint ellensége. Bizony! A hatalom és a „hivatalos kultúrbunkók”rettegtek tőle, hiszen a szexuális forradalom generációjának lelkében lappangó feszültséget úgy volt képes muzsikájával éteri utakra indítani, ahogy azt nála sem addig, sem azóta nem csinálta jobban senki. A beat egyszerű lázadás volt. Amit a Kapitány megragadott, az már jóval túlmutatott ezen. Ott volt a Cream és Hendrix megütköztetően új zenéje, amely elementáris erejével lerombolt mindent, ami az útjába került. Nem kétség: ennek a muzsikának az első hiteles interpretálója és képviselője egész Közép-Európában Radics Béla volt. Sakk-Matt és Taurus nevű supergroup-jaival sorozatos „lázadásokat” indítottak a kor zenei szentélyét, a Budai Ifjúsági Parkot is színhelyül választva. Tízezres tömegek előtt. Ám ez a kulturális minisztérium illetékeseinek figyelmét elkerülte. Pontosabban nem akartak róluk tudomást venni, csupán néhány – jónéhány – belügyminisztériumi jelentés erejéig. „No és aztán?” – teheti fel a kérdést a modern kor érdeklődő olvasója. Nekik jelezném: akkoriban kizárólag az illetékes szervek engedélyével lehetett lemezt kiadni. Ami a Neotonnak ment, a Taurusnak nem. Pedig 1972. július 29-30-i koncertjükön a Kisstadionban olyan dolog történt, ami korábban soha: a „Dühöngő Bika” előzenekari minősítésben a szó legszorosabb értelmében lemosta a kor világhírű bandáját, a Paul Rodgers énekes nevével fémjelzett Free-t. A siker hatására a hatalom részéről enyhülés volt tapasztalható, ennek köszönhetően – kapaszkodjunk meg – Béláék 2 kislemezt rögzíthettek, ami viszont annyit ért, mint halottnak a csók. Ettől kezdve már csak a Hős lassú, ám biztos bukását állapíthatjuk meg, melynek végpontja a Gitárkirály 1982. október 18-i halála volt. A Kapitány talán maga sem tudta, hogy neve a zenéjén felnövő muzsikusnemzedéknek mit is fog jelenteni. A magyar rock legjelentősebb alkotói: Tátrai Tibor, Balázs Fecó, Som Lajos, Deák Bill Gyula és még sorolhatnám, részben vagy egészében mind az ő köpönyegéből bújtak ki. S ha csak az általam említett néhány előadó munkásságát nézzük, rájövünk: a „magyar Hendrix” életművének reális értéke felbecsülhetetlen, s jelen esetben ezt korántsem lustaságunk mondatja velünk.
Bár konkrét érték meghatározására képtelenek voltunk, a végkövetkeztetést mégis levonhatjuk: ha egy muzsikus tevékenységének valódi jelentőségét akarjuk megragadni, vessük vizsgálódó tekintetünket az örökségére! S még ha ez sem árulhatja el a teljes igazságot, a misztikus megfejtésben talán közelebb kerülünk hozzá. Hiszen zenéről beszélünk, ami alapjában véve megfejthetetlen. Csupán a közelsége az, ami művelőjét önnön tudása végletekig történő fejlesztésére buzdítja. A tökéletességet elérni lehetetlen. S mégis, ennek tudatában is, az ember fanatikus lelkesedéssel veti bele magát a küzdelembe, hogy szétrombolja az őt gúzsba kötő erőket, hogy szembesüljön határaival, s ezáltal Istenhez mért hallatlan kicsinységével, hogy esendősége ellenére is érezze magát valaminek. Ez maga a zene csodája. Az ember diadala saját maga fölött. Szóljatok az irodalmároknak, hogy a könyvek lapjain kívül is létezik váteszi szerepkör! Ahogy azt egy hasonló „próféta” is megénekelte: „És úgy hiszem, ez így van jól…”

________________________________________

1 Ld. „Pax Americana”, ill. „Pax Sovietica”.
2 Tárász József minden kétséget kizáróan ötletes kifejezése, melyet a szerző a Gitár Zenész magazin 2007. őszi számában közölt cikkében alkalmaz.

CikkCakk

Variációk egy csókra

A Kakkmaddafakka nevű norvég együttes egyik remek alkotása a Your Girl című szám. Nem titkolt elfogultággal választottam épp ezt a zenét elemzésre, ami az analizálás során még inkább magában rejti a szubjektivitás veszélyét. Valójában nem is csak a zenéről van szó, hiszen éppen a zene, szöveg és kép harmóniájának vagy épp diszharmóniájának vizsgálata a lényeg. Mivel pedig az objektivitásomra sincs semmi garancia, ezért inkább csak egy olvasatot kínálnék, amely akár kiindulópontja is lehet egyéb értelmezéseknek, saját interpretációnak.
Könnyű volna ezt a klipet elintézni annyival, hogy nem szól semmiről, vagy legjobb esetben is rámondani, hogy nem történik benne egyéb, csak csókolóznak. Valójában azonban ezzel a teljesen minimalista kivitelű (ami hangsúlyozottan nem igénytelenséget jelent) és egészen egyszerű történetvezetéssel (már ha tényleg van történet) sokkal többet mesél el a klip, mint amit először gondolnánk, vagy amit a dalszöveg alapján várhatnánk.
Természetesen férfi-nő kapcsolat a szöveg témája, ami azonban kevésbé erőteljesen működteti a legtöbb popszámból ismert sablonokat. Egy valamivel összetettebb kiinduló helyzet jelenik meg azáltal, hogy éppen valaki másnak a barátnője felé irányul az érzés, ahogy azt már a cím is előrevetíti. Alapvetően a fiú nem szeretne belebonyolódni ebbe a viszonyba, de ezt nagyon nehéz megtennie, nemcsak a saját érzései miatt, hanem a lány viselkedése miatt is (You see I’m not trying to cause any trouble/But the way she acts makes it difficult/To be the guy around my friends/She’s got stop what she’s doing now.). Úgy fest, hogy kifejezetten kacér, de mindenképp flörtölő hősnővel állunk szemben, akinek az érzelmei nem derülnek ki, tehát az egyik fél vívódását kísérjük csak nyomon. A szöveg alapján egy már fennálló szituációba csöppenünk bele, melyet csak az egyik oldalról ismerünk meg, és nem tehetünk mást, mint rögzítjük a szituációt, sem annak kialakulásához, sem a végkimeneteléhez nem kapunk támpontot.
Érdekes még az álom és ébrenlét problematikája. Először a lány a férfi álmában jelenik meg (Last night I had a dream about this girl I know/God she’s beautiful), de kiderül, hogy a valóságban is létezik. Tehát kezdetben egy gyönyörű, álomszerű nő képét sejtjük, de a következő rész már egész máshogyan kezdődik. Ellentétben az eddigiekkel itt már nem tud aludni a férfi, méghozzá éppen a lány miatt (Last night when I went to bed/I just couldn’t sleep, I was so confused). Tehát aki kezdetben mint álomhozó, az édes álom jelképe jelenik meg, abból lesz az álmatlanság okozója. Ez az átalakulása a lány szerepének inkább csak finoman sejteti azt a véget, amelyet a klip számomra csak megerősít.
Azzal a szerencsés helyzettel állunk szemben, hogy a klip ehhez képest kiegészíti a történetet úgy, hogy közben annak alaphangulatát is erősíti. A videó montázsban az együttes tagjai maguk jelennek meg, ezzel is a hitelesség érzetét erősítve. Külön-külön jelenetekben szerepelnek, mindenki egy-egy lánnyal, de érdekes módon mindegyik ugyanazt a (már említett) történetet meséli el, egyben alkotnak egészet. Már a szövegből is kiderült, hogy itt erőteljes testi vágy az alapja az érzelmeknek, kevéssé nevezhető szerelemnek. Ez a képi kifejezésben még hangsúlyosabbá válik. Főszerepet kap a pillantás, a szemkontaktus aktusában létrejövő kapcsolat és az érzelmek ezáltali kifejezésre juttatása. Jellemző a részletező felvétel, a gyors vágások, melyek során egy-egy kacsintás, ajakba harapás vagy épp hajba túrás mozzanata kapható el. Ezek még inkább csak a vágyat, a klip előre haladtával egyre fokozódó vágyat fejezik ki, amelyet a csók megtörténte tetőz be. Ezt követi a szintén szenvedélyes csókolózás, amely érzékelhető módon válik egyre felszabadultabbá a kezdeti visszafogottsághoz képest, amikor még csak félénken kerülgették egymást.
Így tehát a klip kiegészíti a szöveget, választ ad az abban felmerült kérdésekre. Számomra ez egyértelműen azt jelzi, hogy történt tehát más is a puszta plátói vágyakozáson túl, de az nem volt több mint esetleg egy csók. Maga a csókolózás mikéntje is ezt erősíti, ahogy kezdetben még ellenállnak, majd egy idő után nem bírják tovább, megtörténik az első csók. Ez még félénk, bizonytalan, de egyszer csak felszínre törnek a vágyak és onnantól már semmiféle visszafogottságról nincs szó. Egyszer csak véget ér a hevesség, és mindketten mintegy újra öntudatra ébrednek. Hallgatólagosan is benne van ebben, hogy ez egyszeri alkalom volt, soha többet. Egyértelműen ezt az olvasatot erősíti a klip legvégén a száj letörlésének gesztusa. Mintha ezzel az egészet meg nem történtté tenné. A zenéhez is remekül alkalmazkodik ez a képi megjelenítés. Ahogy a zene is egyre dinamikusabbá válik, úgy lesz a két ember közötti viszony is egyre intenzívebb. Majd a végén, amikor leteszik a csörgődobot, akkor válnak el a párok is teljesen egymástól.
Összességében kiválóan működik a zene, a szöveg és a kép együttese, egyik sem hagyja figyelmen kívül a másikat, egymás hatását erősítik, kiegészítik. És nagyon fontos mozzanat, hogy mivel több páron keresztül mutatja be a klip ezt az életszituációt, így az egyedi eseteken keresztül ki is terjeszti azt, általános érvényűvé teszi. Telitalálatnak érzem mind az elképzelést, mind a megvalósítás technikáját, amely anélkül, hogy látványos díszleteket vonultatna fel, egészen egyszerűen fokuszál két ember közötti viszonyra, és ennek átélését is maximálisan lehetővé teszi.

CikkCakk

A KarikaTours ajánlata: Well, come to Jamrock!

A cikkben elemzett klip itt található. Ez a vágatlan verzió.

A szám szövege meg itten. (Vigyázat! Reggae-angol [patois], azaz egyes szavakkal bátran birkózni kell, hogy megértse őket az ember)

Welcome to Jamrock! – hirdeti a piros-sárga-zöld lábtörlőként lerakott Damian Marley-album, melyen a dancehall ütemes – a megszokott, kellemesen teknősös reggae lassúságot nyúlként maga mögött hagyó – ritmusára topoghatunk. A legendás Bob Marley fia számára e 2005-ben kiadott szerkesztett számcsokor a következő naptári évben Grammy-díjat eredményezett, ráadásul egyből kettőt (s ez nem mínusz egyet jelent :). A zsűri néki adományozta a Best Reggae Album megtisztelő címét, illetve a címadó szám megkapta a Best Urban/Alternatíve Performance elnevezésű elismerést a trackhez rendezett klip okán.
A nóta, mely a keresztségben a Welcome to Jamrock nevet kapta, a közösségi költészet egyik ivarérett példánya, mely a jamaikai szegénység, utcai élet megmutatásával próbálja megtermékenyíteni a hallgató szociális érzékenységét. A Jamaica szó helyett a beszélő alapból Jamrock-ot használ, mely mintha egy hatalmas utcazenélés helyszínévé tenné az országot, amiben van is ráció, hisz az első dolog, ami Jamaikáról eszünkbe jut (a bosszantó Jamaika a jamakaikaké, arghhh, még leírni sem tudom, szóval Jamaika a jamaikaiaké-nyelvgyötrőt kivéve) az a raga és a raga meg a raga. Az utcai jammelést átírja a második versszakban énekelt „Welcome to Jamdown” (raszta kultúrában sokszor Jamdung, de ugyanaz a jelentés), ahol a down, azaz a le, a szigetországi, kritikán aluli szociális kondíciókra utal. Más példa a helyiek anyagi helyzetére a szövegből: „poor people a dead at random”. A pénztelenség, a vagyon bizony egyáltalán nem vagyon-tézis igazsága mellett a masszív szívókultúra és a könnyen pisztolyvégre kaphatóság jellemzi az országot. Íme a bizonyíték: „Two pounds a weed in a van back, it inna your handbag […] The smell a give yah girlfriend contact”, azaz ha megérzik rajtad a fű szagát, az tékápé szexepilnek számít; thugs (azaz a gangszták) „won’t think twice to shot you”, szóval nem ravaszkodnak, egyből ravaszt húznak.
A klip ezt a létminimum alatti, a gandzsától elragadó, fegyvert ragadó népről szóló reggae dalszöveget picikét aláássa, ironikussá teszi a sorozatosan megjelenő parodisztikus elemekkel.
A videó során amikor elhangzik a már említett „won’t think twice to shot you” sor (0:38), akkor egy alapvetően vékony, de a hasán felpuffadt négernek és egy átlagos testalkatú társának a derékvonalát (+ 42 cm felfelé és lefelé) láthatjuk. Az elsőnek a nadrágjából kilógó alsóneműjébe egy narancssárga és egy zöld műanyag vízipisztoly van tűzve, a második már nem ily jól felszerelt, neki csupán egy zöld jutott. Így a „nem gondolkoznak 2x, hanem lőnek-elv” egyszerű H2O-s fenyegetéssé silányul, a pisztoly pedig kis toy-já.
A kártyás jelenetnél (0:54) az egyik figura előkap egy bicskát, de olyat (később, 0:59-nél mutatják közelebbről), mely igazából alkalmas szúrásra, de lehet, hogy lelkületénél fogva szívesebben vajazna kenyeret s vágna pritamin paprikát. A kártya felett összevésző, bátor gonosztévők azért hagyják ott a „fegyvert”, mert „police come inna jeep”. A rendőrség a dalszöveg szerint nem tudja a tilosban járókat megállítani („them can’t stop it”), amit a klip azzal támaszt alá, hogy a kékek dzsip helyett biciklivel érkeznek, aminek a csomagtartójára az van írva, hogy „Riding Love”, ráadásul az o betű egy férfiasan szexi szívecskévé van alakítva (0:55).
A bickilis jelenettel a hatékonyság látszatától is megfosztott rendőrség mellett a közszféra erőszakos voltára utal a politikai presszióról tanúskodó sor: „political violence, can’t done”. Azaz ejnye-bejnye, nem kéne ezt csinálni – nyilatkozik buta bólogatással a klipben megjelenő emberpáros (1:28), de oly maflán mozgatják fel és le a fejüket, mintha bizonybizonyoló nagypapák lennének, komolytalanná téve ezzel az aktuális sor súlyát.
Ugyanúgy, ahogy a következő sorhoz társított jelenet is karikírozza a szöveget, miszerint (a gyerekekre vonatkozik a sor) „Dem get blind by stardom”, tehát – gondolnánk – a helyi gyerekpopulációt elvakítja a sztárvilág ragyogása. Csillogó, flitteres ruhában pózoló gyerkőcök, hollywood-i hurráhangulat helyett azonban a csemeték, ki félmeztelenül, ki ruhában békésen üveggolyóznak a porban (1:31), ami ugyan kellemes elfoglaltság, de semmiképp nem a sztárvilág exkluzivitását idéző szórakozás.
S végül a refrén második soránál figyelhető meg egy kissé szarkasztikus gesztus. Az „Out in the street, they call it murder” sort vagy nő énekli vagy kétszer kasztrált férfi. Utóbbi lehetőség kizárása esetén mindenképp parodisztikus aktus, hogy a refrén (háromból kétszer) férfiszájból hangzik el, legalábbis oly módon tátognak a klip szereplői, mintha ők dalolnák (1:18; 2:46).
Summázva a pisztolyból vízi élettelen lény lesz, a késből bics vagy annál is kisebb bicska, a rendőrség a Valentin-napi biciklis kontingensét küldi szolgálatba, a politikai erőszakra bólogatnak a krisztusi kor körüli nagypapák, a fényimádó kisfiúk egy villanykörte mellett hunyorogva gurigáznak, a férfiak pedig vékony pophangon nyekeregnek az utcán megeső gyilkosságokról.
Remélem meggyőztem a Kedves és a cikk végére Kedvetlenné Váló Olvasót, hogy ez egy paródia, ha nem, akkor még néhány érv. Az említett részek összesen egy fertálypercet tesznek ki a klipben, valamint egyetlen sor sem gépeltetett Damian Marley messiási szerepéről, ahogy követik őt az emberek, mint csimbókos kacsák a rasztamamát, szóval más értelmezése e muzsikával fűszerezett videónak vagy inkább videóval fűszerezett muzsikának – ahogy bármily más alkotásnak is csupán egy van – nem létezhet.

Nyelvi Fordulat

Tóth Gábor: The Plough of the Ancients

Translated by Seifert Péter

A bare, dusty dale stretching under the crimson skies; a feeble breeze stirring up the grains of sand and tumbleweeds rolling down the rocky slopes of the hill: it was all deadly silent. Only the lonely howls of a prairie wolf echoed from the distance.
The boy stood leaning on his spear at the top of the hill ascending east of the valley. He had a long ebony hair with slight stripes of leather woven into it, which was a tradition of his tribe. The dust of the journey enfolded his worn-out boots like the bark of a tree. A grey cloak hung from his shoulder swayed by the breeze. Under it, he was wearing a simple shirt and frayed breeches. He was sixteen and aware that in the very moment he had just become a man.
According to the traditions of his tribe, only those boys could become men, and thus full-right members of the community, that made the pilgrimage to the Temple of the Plough. Now, after two month’s journey, he, Restless Falcon, looked down onto the mouth of the cave-temple at the bottom of the valley. The opening was guarded by grim faced men bearing spears and bows. They were used to keeping order amongst the pilgrims coming from distant lands, whose tents were scattered a bit farther from the Temple, outside the circle of buildings and houses of priests, mercenaries, and merchants.
Restless Falcon descended on the hill-side with firm steps. He glanced up to the sky which was glowing in different tones of red. The dying light shone from the West, and he knew that he would soon find a proper lodge where he could sleep during the hours of darkness. In the preceding weeks he got used to being watchful and alert throughout the night and to having an opportunity to sleep only in the dim light of twilight.
A bit later he was sitting in a so-called inn, at a long table reserved for less significant guests and he was eating corned beef which was given to him in exchange for the wolf-pelts he had shed on his way. The room was unusually spacious for him, and the walls were carved from some strange kind of stone. The entire building was angular, which reminded Restless Falcon of the houses in cities known from the tales of the elders of the village. The air was filled with the stink of sweat, excrement, and the frying fat of meat. Most of the stools were taken by the crowd of uproarious men.
‘Tell me friend, what is your story?’ asked the man on Restless Falcon’s left. He was not much older than himself, yet his clothing suggested that he was one of the mercenaries travelling with the caravans.
‘I don’t think it would intrigue you’ replied Restless Falcon chewing the dry meat. ‘I’m here for the same end as all the other pilgrims: to see the Temple.’
The mercenary nodded impassively then looked around in the room. Men and women were sitting by the tables, eating, or speeding the time by playing dice. Some of them were clad in the same manner as Restless Falcon, whilst others wore the mercenaries’ wolf-pelt cloaks and broad steel blades. At the smaller, better situated tables strangely clothed seemingly unarmed townspeople were sitting.
‘Indeed, most of them come here for that’ spoke the mercenary after a few breaths. ‘But I’ve asked you about your story and not your goal. You are barley more than a boy yet you are travelling alone. I’m sure you’ve got some stuff to tell…
‘It’s a tradition in my tribe that boys reaching manhood make the pilgrimage to the Temple in order to touch the Plough.’ replied Restless Falcon and sipped some water from his cup. The mercenary laughed out.
‘Is this why you crossed the desert? Is this why you hid from the demons night by night? To touch the damn Plough? I’m telling you there is nothing special in that ancient piece of metal. No magic, nor anything else that your tribe assign to it.’
‘The elders of our village say that it does have magic powers.’ responded Restless Falcon stiffly, and turned to the man. ‘An evil power. We need to touch it to be tempted. If we are ready for it we can resist it and we return to the village pure.
The man shrugged his shoulders then he drew a dagger. Its blade was made of pure steel, and was visibly razor-sharp. Restless Falcon had never seen any weapon so perfectly crafted before. They could loot a great kettle from the neighbouring villages if they had weapons like that one.
‘It doesn’t matter after all,’ continued the mercenary ‘because those times are long gone. War has blown his last storms of rage and demons aren’t roaming in the night tempting people anymore. There is peace amongst people… mostly.
‘The elders say that much more people lived around here. And that the skies were not red but blue and white.’
The mercenary laughed again and replied carving into the wood of the table with his dagger.
‘We do not believe in tales here you know. The coming of War changed many things… but blue sky… and more people than they are now? I‘ve seen many places and I don’t believe that more than a few thousands of people could live together at one place. It would cause hostility and discontentment. Then they would start cutting each others’ throats.’
‘The men of my tribe don’t want hostility. At least those who return pure from the pilgrimage. We live in peace and the elders believe that one day we are going to restore the Ancient world. When War and all the demons shall be cast back into the Void from which they came.’
The man did not answer. He sneered and stood up from the table, putting his dagger back to its sheath. He sipped the last mouthful of his drink.
‘Let it be so.’ he said indifferently whilst he slapped Restless Falcon on the back. ‘We’ve had a wonderful conversation, though I’m afraid you’re just the same kind as all the other blinded pilgrims around the Temple. However, I bid you good luck for your journey.’
After this, Restless Falcon finished his supper sunk into his thoughts facing all his doubts.
As the morning light awakened, most pilgrims left their tents crowding in front of the Temple to gain entrance. Restless Falcon was amongst them wrapped up tightly in his cloak – for it was cold – leaning on his spear. He yawned again and again for he could not have enough sleep during the night. For the pelts he collected he was put up in a small room in which he had a peculiarly worn out blanket and a small bag stuffed with dry grass to serve as a kind of pillow. He even had money for a whore as well.
They were both lying on the blanket after having sex. The girl had plenty of time because Restless Falcon was her last customer for the day. Her name was White Star and she was a daughter of the desert tribes. She was not quite willing to tell more about herself, but she knew and told much about the Temple and its priests – as she often slept with them and they were at least as fond of telling their stories as having joy with the fair sex.
She told Restless Falcon that the world of men was indeed very much different before War came. The colour of the skies changed when the travellers returned with the Plough. After that War and the demons slowly took control over people’s thoughts. She also spoke about fights that had taken place before the arrival of the Red Lord. He was the one that later formed the land according to his own will. His powers declined since that but the traces of his works were taking a long time to be gone.
Standing in front of the Temple, Restless Falcon recalled her words, wondering how much of what she told him, was true. People used to say that priests liked babbling about unearthly things confusing and leading the plain folks astray. He ceased his doubtful thoughts by pointing out that the Plough must have been as ancient as nobody really remembered its history. The world was what it was, and even if it had been different it had become past for a long time, and had nothing to do with his present journey.
The Sun darted down its fiery beams was upon them from its zenith by the time guards opened up the gates and started letting the pilgrims in. Restless Falcon was burning with curiosity as he passed the steel gates at the mouth of the cave. They were led by priests through the mazes of caverns. It was all very strange to Restless Falcon: iron bars along the walls, odd object hanging from vaults, and unknown signs with arrows pointing at different directions.
After a quite long walk they finally arrived to the central hall to cast a glance upon the ancient Plough which shed so much blood. It was much larger than Restless Falcon imagined it to be whit a form so different from everything he would see. As if the Gods had tried to shape a huge iron ball, but they gave up their intention before it would have been done. Its metallic surface dimly reflected the lights of torches.
‘Behold the Plough by which our great ancestors reached the land of gods returning with War that coloured the skies.’ echoed the sound of a priest.
Restless Falcon felt pride for successfully taking the long journey. He was now, like his father and grandfather, a man. He took a step forward reaching out with his right hand and touched the side of the Plough. He felt nothing but the cold touch of steel. It was a good sign, meaning that temptation had no control over him and that he was ready to return home with pride as a pure man.
He was about to turn around when he caught a glimpse of the marks at side of the Plough. A sudden notion drove him to turn around and spit at those marks showing his contempt for the Red Lord.
The priest shouted something after him but he was not listening anymore. He took firm and quick steps leaving the temple and heading for home. The boy had grown into a man.
The priest shook his head disapprovingly and started to wipe the spit from the marks with his robe. The marks whose meaning was long forgotten; known only in ancient times: New World – Mars Expedition 1.

___________________________

Tóth Gábor 1987-ben született Egerben, jelenleg Debrecenben él. A DE-ÁJK igazgatásszervező szakán tanul. Szintén a Debreceni Egyetemen kapott 2010-ben BA diplomát történelemből. Műveivel az Amúgyban debütált.

Nyelvi Fordulat

Takashi Tanemori: Egy fűszál az álmatlan mezőn

Fordította: Duró Ágota

Csak páran tudták a létezését,
De senki sem ismerte az erejét.
A világ már sosem lesz az, mi volt,
Megváltozott, visszavonhatatlanul és mindörökre.
Hiroshima hatszáz éves történelme porrá lett,
Azon az Ítélet Napon, azon a Reggelen.

Ártatlan lelkek örökre eltűntek
Azon a reggelen, azon az ítéletnapon.
A halk kiáltásunk az égieknek
Mint hervadt levelek hamvai szóródtak szét,
Hanyatló lelkeink
Kapaszkodtak az elhagyatott égbolt felé;
Hiába próbálunk küzdeni a lángtenger ellen.
Ó, Hiroshima, egykori menedékem,
Miért kellett most feláldozni életedet?

A szívem megtelve mérhetetlen szomorúsággal…
Magányom az önsajnálat könnyeivel elárasztva.
Négy elhagyatott gyermek;
Szeretnénk Édesanyánk szeretetét érezni,
Csak még egyszer!
Bárcsak álmainkban újra meg tudnánk ölelni!
Egy újabb hosszas éjszaka tüze késlelkedik.
Ó, Hiroshima, egykori otthonom,
Könnyeim kiszáradnak, miközben a pirkadatot várom.

Lelkemet széttépi a düh;
A háború árvája,
Bűntudatot miért kelt bennem?
Szomszédjaim miért fordulnak el?
Szavaim miért találnak süket fülekre?
A keserűség megmérgezi eme ártatlan gyermeket,
Az őrület pusztít el.
Ó, Hiroshima, ki egykor bölcsőm voltál,
Azt kívánom, számomra mihamarabb jöjjön el a halál.

Összeszedve minden cseppnyi erőm,
Egyedül állok a hírhedt Amerikában, a gyűlölt mezőn.
Egy kitaszított ember, ferde szemekkel,
Idegenek közönyével szembesülve,
Világtalanul, méltóságomat porba tiporván,
Ez a meggyötört élet adatott meg sorsomnak tán?
A halálért imádkozva, az idők végezetéig kitartok.
Ó Hiroshima, ki egykor vigaszom voltál,
Elvesztem a bosszú álmai útján.

Rügyező fák élesztik fel e kimerült helyet, e kimerült lelket;
Az esőt gyengéd szereteted árasztja el,
Vigaszt nyújtván barbár szívemnek.
Egy fűszál bújik ki a hamu felett,
És szívem ragyogni kezd,
Összekapcsolódik a mennyel.
Egymásért élni, ez az én hitem!
Ó, Hiroshima, örök szerelmem,
Engedd, hogy életem
közted és az emberiség közt kapocs legyen!

A 21. század hajnalán
Ezen út előtt sötétséggel meghajolván,
Össze kell szednünk minden erőnket,
Hogy újra és újra belépjünk ezen sötét rengetegbe,
Egy új élettel visszatérve.
Mert gyógyulás a megbocsátáson át vezet,
Múltunkkal megbékélve.
Csak is ekkor fogja suttogni a szél:
Hibakusha, nem hiába éltél!

___________________________

Hibakushának (被爆者) nevezzük a Hiroshima és Nagasaki atombomba támadás azon áldozatait, akik életben maradtak 1945 augusztusa után. A kifejezés szó szerinti jelentése: “emberek, akikre hatással volt a bomba”. Jelenleg közel 220.000 ilyen ember él Japánban.
Habár túlélték a szörnyű atombomba támadást, rengetegen elvesztették szüleiket, barátaikat, és későbbi életük során szinte kivétel nélkül szenvedtek a sugárbetegség miatt.
Rengetegen tollat ragadtak, hogy elmeséljék történetüket, hagyatékként az utókor számára. Minden erővel támogatják a világbékét, és az atomfegyverek megsemmisítését, azért, hogy ez a katasztrófa soha többet ne ismétlődjön meg.

Takeshi Tanemori 8 éves volt, amikor ledobták az atombombát Hiroshimában, és ő volt az egyedüli, aki a családtagjai közül túlélte a szörnyű támadást. 18 éves volt, amikor Amerikába költözött, és az volt a célja, hogy bosszút álljon az amerikaiakon a családja haláláért. Azonban megismerte a kereszténységet, és innentől kezdve a megbocsátást, békét tartotta a legfontosabbnak, melyet versében is hangsúlyoz.

Nyelvi Fordulat

Otsuichi: Alkonyat a parkban

Fordította: Gömöri Anita

Kisiskolás koromban, a környéken, ahol éltem, volt egy park. Erre a parkra a gyerekek, mintegy második otthonként tekintettek, ahol elbújhattak a világ elől és ahol rengeteg jobbnál jobb kaland várta őket. Hatalmas épületek vették körül, és amikor beesteledett, az emberek és autók zaja egyszerre csak eltűnt; némaság telepedett mindenre. A Földre hirtelen rászakadt csendben csak egy kiscipő – amit valaki elfelejtett – hevert a földön, mély csendesség honolt a parkban.
Vacsoraidő tájt minden barátom, akivel addig együtt játszottam, hazament. Nekem viszont, amíg a szüleim haza nem értek, a parkban kellett eltölteni az időmet. Miután meguntam az egyedül hintázást, erős késztetést éreztem arra, hogy a játékot a homokozóban folytassam. A park messzebbi sarkában volt a homokozó. Mivel általában a gyerekek szívesebben hintáztak és csúszdáztak, a parknak ez a része teljesen feledésbe merült.
A Nap még utat talált magának az épületek között. Utolsó, pirosan izzó sugaraiban játszottam szó nélkül a homokozóban, egyedül. Valaki itt hagyott egy kis, sárga vödröt.

Levettem a cipőmet, és elkezdtem lépkedni a homokban. Jó volt érezni, ahogy a hideg, porhanyós anyag utat talál magának a lábujjaim között. Jó ideig elszórakoztattam ezzel magam, majd a kezeimmel is jó mélyen beletúrtam a homokba. Aztán hirtelen, hatalmas kíváncsiság lett úrrá rajtam: meg akartam tudni, vajon meddig tart a homok és hol kezdődik a föld? A jobb kezemet elkezdtem belenyomni a homokba, és figyeltem, vajon meddig tudok még mélyebbre és még mélyebbre menni. A végén már annyira mélyen voltam, hogy már csak a vállam látszott ki a földből, sőt majdnem be is ragadtam! Amikor mindezt elmeséltem Apukámnak – „Képzeld, elértem a homokozó alját! Ez mégis hogy lehetséges?” –, természetesen nem hitt nekem. Azt mondta: ez lehetetlen. De én biztosan tudtam, hogy igenis megérintettem a kezemmel a homokozó alját.
És akárhányszor csináltam meg ugyanezt, újra és újra, mindig leértem a homokozó aljára és megérintettem azt. Már nem emlékeztem rá, hogy hány alkalommal tettem meg ugyanazt a mozdulatsort, amikor hirtelen történt valami.
A park sarkában volt egy fa. Miután a nap lement, a fa koromfekete árnyéka baljósan rajzolódott ki a háttérben. A jobb karomat ismét belenyomtam a homokba, egészen a vállamig. Ekkor azonban úgy éreztem, mintha valami hozzáért volna az ujjaimhoz; úgy tűnt, a homokban el van ásva valami. Valami puha és hideg dolog.

Próbáltam kitalálni, vajon mi lehet az, igyekeztem kiegyenesíteni a karomat, hogy egészen leérhessek a homokozó aljáig. Amikor már annyira mélyen voltam, hogy a középső ujjamat is már csak épphogy meg tudtam mozdítani, valami nagy és érdekes tapintású dolgot találtam. El akartam kapni, és ki szerettem volna szedni, hogy megnézhessem, de egyszerűen nem értem el. Pár pillanattal később viszont már azt vettem észre, hogy az ujjam köré tekeredett. Amikor sikerült a kezemet kiszedni a mélyedésből, és megnéztem, láttam, hogy nem volt más, mint egy hosszú, koszos és bomló emberi hajcsomó. Az érintéséből azt is éreztem, hogy ezek egy lány hajszálai. Még egyszer megpróbáltam lenyúlni a vájatba, és megérinteni az előbb megérintett dolgot, de akármennyire is igyekeztem mélyre jutni, már nem találtam ott semmit. Csalódott voltam. A vöröslő napfényben, a parkot határoló hatalmas épületek ablakai zárva voltak; az óriási, rám meredő házak hatalmas falként vágtak el engem és a homokozót a külvilágtól. Hirtelen úgy éreztem, hogy a jobb kezemhez – ami a homokban volt – neki ütközött valami. Egy aprócska érintést éreztem. Olyan volt, mintha egy hal úszott volna el az ujjaimnál, mintha tápláléknak vélte volna kezemet, és mintha szájával finoman megérintette volna azt. Rögtön ezután valami megragadta a csuklómat. Egyre csak szorított. Próbáltam kihúzni a kezemet, de sehogy sem sikerült, olyan érzés volt, mintha beragadt volna, bárhogy próbáltam, nem mozdult. Senki sem volt a közelben rajtam kívül, így még ha próbáltam is volna segítségért kiabálni, a hangom csak visszhangot vert volna az épületekkel körbezárt parkban.

A kezemet, amit görcsösen ökölbe szorítva tartottam, erővel szétfeszítették. A tenyeremben ujjak finom, gyengéd érintését éreztem. Észrevettem, hogy valaki, valamit írni próbál bele. „Ments ki innen”. Valaki volt a homokban, a homok alatt! A bal kezemmel is – ami eddig a homok felett volt – beletúrtam a homokba, jó mélyre, és ráírtam az illető kézfejére: „Nem szabad”.
Az ismeretlen, aki a homokban volt, elkeseredettnek tűnt, mégis megértette az üzenetet és elengedte a kezemet.
Végül mind a két kezemet kiszabadítottam a homokból, hazamentem. Ezek után soha nem mentem még csak a közelébe sem a parknak. Amikor hallottam később, hogy beépítik, elmentem, hogy még egyszer, utoljára megnézzem a homokozót. Akkor jöttem rá, hogy nem elég mély ahhoz, hogy bármi is bele lehessen temetve.

___________________________

Adachi Hirotaka (安達 寛高) az alig 33 éves japán írótehetség, Otsuichi-ként (乙一) vonult be a köztudatba, sokáig ugyanis ezt a nevet használta írói álnévként. 1978-ban született Fukuoka megyében. Még csak 17 éves volt és középiskolás, amikor megjelent első munkája: „Nyár, tűzijáték és a hullám” címmel. Ezt a művét díjra is jelölték, mert újdonságot jelentett a mű narrációja, ugyanis egy hulla perspektívájából ismerjük meg a történteket.
Ilyen és ehhez hasonló horror történetek tették őt igazán híressé, ma is gyakran alkot ebben a műfajban, főleg a fiatalabb korosztály szeretetét és rémületét kiérdemelve… A filmiparban is jól ismerik nevét, nemcsak azért, mert sok művéből készült már horror film, hanem mert ő maga is készített már filmeket, a borzongás kedvelőinek nagy örömére.

Nyelvi Fordulat

Ludas Lizi (német népmese)

Fordította: Gesztelyi Hermina

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény földműves és annak három lánya. Mind a három lány igen jóravaló volt, szorgalmas, kedves és szép, pont olyanok, amilyeneket egy apa csak kívánhat magának. Mindezek ellenére nagy gondot okozott a földművesnek, hogy a lányait valamikor férjhez tudja-e adni, hiszen a család olyan szegény volt, hogy a kelengyéjüket sem tudták előteremteni. Rendes kelengye nélkül pedig nem találhat férjet a lányainak.
Egyik este a földműves és a felesége a gyertyafénynél ültek a szobában és a földműves elmesélte az ő nagy aggodalmát:
– Bárcsak lenne egy fiam, akkor sokkal könnyebb lenne! A fiam elszegődhetne a királyi udvarba libapásztornak. Éppen néhány napja jutott a fülembe, hogy ott libapásztorra van szükség. A pénzzel pedig legalább egy lányunkat kiházasíthatnánk.
A szomszéd szobában feküdt a legfiatalabb lány és véletlenül hallotta apja minden szavát, amelyek igen elszomorították. Egy darabig elgondolkozott azon, amit az apja mondott, majd elhatározta magát.
A következő reggelen, amíg az apja és az anyja a földeken voltak, egy ürüggyel kiküldte a nővéreit a házból. Ahogy egyedül maradt, előkapta az ollót, amivel a tükör elé állt és levágta hosszú, aranyszőke copfjait. A levágott hajat gondosan egy faládikóba rejtette. Aztán levette a ruháit, az apja ingét és nadrágját vette fel helyettük és egy öreg kalapot nyomott a fejébe. Így állt újra a tükör elé és alaposan megvizsgálta a tükörképét.
– Igen, így menni fog! – mondta elégedetten arra, amit látott. Majd egy nagy batyuba pakolta a legszükségesebbeket, a faládikót sem felejtette el a levágott hajjal. Ezután elhagyta a házat és útját a királyi udvar felé vette.
Életében először volt teljesen egyedül úton, és nagyon félt a sötét erdőben, amin keresztül kellett mennie, de kis idő elteltével épségben megérkezett a kastélyhoz. Ott a véletlen úgy akarta, hogy három legény – aki a királyi udvarban akartak libapásztor lenni – épp akkor mutatkozzon be. A lány az álruhájában félénken mögéjük állt.
Az udvari pásztor egy nagyon szigorú ember volt, aki minden jelentkezőben kifogásolt valamit. A sorban az első legénynek sánta volt az egyik lába.
– Mit csinálsz, ha a libák elszaladnak? A sánta lábaddal egyet sem érsz utol, úgy elszaladnak. – mondta az udvari pásztor és szélnek eresztette.
A második legény süket volt.
– Mit csinálsz, ha jön a róka és megijeszti a libákat? Semmit sem hallasz a kétségbeesett gágogásukból, és a vén róka komának könnyű dolga lesz! – kifogásolta az udvari pásztor, és őt is szélnek eresztette.
A harmadik legény az egyik szemére vak volt.
–Mit csinálsz, ha azon az oldalon, amelyiken nem látsz, a libák elkószálnak? Semmit sem látsz és talán este csak a libanyáj felével térsz vissza! – jelentette ki az udvari pásztor elégedetlenül és ezt a fiút sem akarta libapásztornak.
Aztán a lányhoz lépett.
–És mi van még itt? Igazán kicsi vagy és kecses egy fiúhoz képest. Neked is van valamilyen fogyatékosságod?
– Nem – válaszolta a lány és megpróbálta a hangját a lehető leginkább elmélyíteni.
– Igazán túl vézna vagy fiúnak, mégis adok neked egy esélyt. Holnaptól te mész a libákkal a legelőre. Ezért tíz krajcárt kapsz minden héten. Gondosan őrizd az állatokat, hogy tápláló élelmet találjanak, és jóllakottak legyenek, este pedig hiánytalanul hozd vissza őket az istállóba! Jaj, neked, ha egyet is elveszítesz! A kétszeresét fogom levonni a béredből! Aludni a kamrában tudsz, az istálló mellett. Mindent megértettél?
A lány csak némán bólintott, de magában nagyon örült, hogy az álruhájával becsapta ezt a szigorú embert és megkapta a munkát, mert egy lányt, tudta ezt ő is, soha sem vettek volna fel libapásztornak. Ettől kezdve minden reggel korán kivitte a libákat a kastély előtti földekre és egész estig ott őrizte őket. Jól végezte munkáját, gondosan figyelt arra, hogy egy liba se vesszen el, és friss füvekhez meg a legjobb növényekhez vezette őket, úgyhogy az állatok estére mindig jól laktak és elégedetten tértek vissza az istállóba.
Így ment jó darabig. Egy nap azonban a libák nagyon izgatottak voltak. A lány, a megszokott módon az erdőszéli legelőre akarta vezetni őket, de ők hangosan gágogtak, izgatottan verdestek a szárnyaikkal és mérgesen néztek az erdő felé. Nem lehetett rávenni őket, hogy a fák közelébe menjenek. A lány azt gondolta, hogy egy róka rejtőzködik az erdő szélén, de hirtelen hangokat vélt hallani az erdőből és borzalmasan megijedt. Gyorsan visszament a libákkal a kastélyba, és gyanította, hogy a félelmetes hangok az erdőből nem jelenthettek jót.
Az udvari pásztor nagyon megszidta, mert túl hamar visszatért a libákkal a legelőről, de a lány a haragja ellenére is elmesélte neki az állatok különös viselkedését és a hangokat az erdőből. De az udvari pásztor csak kinevette őt, gyáva alaknak nevezte és egy szavát sem hitte el. Mégis még aznap este elmesélte a kastély egyik őrének, milyen furcsaságot vélt hallani a libapásztor, az őr elmesélte a parancsnoknak, aki szintén tovább mesélte.
Másnap reggel már egészen a királyig eljutott az erdőből hallatszott hangok híre. A király okosabb, körültekintőbb ember volt, és már kora hajnalban kiküldte az erdőbe a kastély őreinek egy jól felfegyverzett lovas csapatát. Nekik kellett utána járni, hogy mi a helyzet a hangokkal. Egy óra múlva egy hírnök tért vissza a királyhoz és beszámolt a csatáról. A király lovasai az erdőben rablólovagokra bukkantak, akik ott gyűltek össze azért, hogy a következő éjszaka megtámadják a kastélyt és kirabolják. A kastély őrei épp alvás közben ütöttek rajtuk és el is űzték őket.
A király hallotta a jó híreket és boldog volt, hogy a fenyegető veszély már elhárult. A libapásztorért küldetett, hogy köszönetet mondjon neki.
– Mit kérsz, fizetségül az éberségedért? Csak mondd a kívánságodat, én pedig teljesítem.
A lány szerényen válaszolt:
– Magamnak semmit sem kívánok. Csak a családomnak szeretnék egy erszény aranyat, amivel mindkét nővérem férjhez tud menni.
A király bólintott, és egyet értett a kívánsággal: – Akkor így lesz.
Egy hírnök vitte el másnap a szegény földműves családnak az erszényt tele arannyal, de öröm helyett a földműves csak keservesen panaszolta, hogy a legfiatalabb lánya egy ideje eltűnt és azóta sem hallott róla. Visszatérve az udvarba a hírnök beszámolt a földműves különös szavairól a királynak, aki nemcsak körültekintő volt, hanem bölcs is, és a hírnök szavai kíváncsivá tették. Maga ment el a libapásztor szállására, amíg ő a libákkal a legelőn volt, és ott megtalálta a faládikót a levágott hosszú, arany copfokkal.
Még aznap este újra elküldött a libapásztorért.
– Az apád mesélte a hírnökömnek, hogy hiányzik a legkisebb lánya. Nem láttad a nővéredet vagy nem hallottál felőle valamit? – kérdezte a király.
A lány csak megrázta némán a fejét. Akkor a király lekapta fejéről az öreg kalapot, és láthatóvá vált a szőke haja, aminek pont olyan volt a színe, mint a copfoknak a faládikóban. A király már tudta, ki áll előtte. Hívta a szakácsnőt, hogy melegítsen vizet és fürdesse meg a lányt. Aztán szép ruhát és ékszereket adott rá. Felöltözve és felékszerezve kellett neki újra a király elé lépni, aki el volt ámulva a bájosságától és a szépségétől.
– Hogy hívnak? – kérdezte a király barátságosan.
A lány félénken nevetett és egy mély, tiszteletteljes pukedlivel válaszolt:
– Paraszt Lizinek hívnak engem, királyom.
Ebben a pillanatban beleszeretett a király a parasztlányba, és hamarosan feleségül is vette. Ezután mindketten boldogan és elégedetten éltek együtt a kastélyban.
Köszönetképpen és a kóborlovagokkal szembeni várvédelem emlékére és a fiatal királynő tiszteletére a király egy mély kutat fúratott a piactér közepére. A kút fölötti emelvényre egy fiatal, kecses lány bronz alakját állítatta, aki egy libát őriz. Az emberek a kastélyban emiatt hamarosan csak Ludas Lizinek hívták az alakot és nagy tisztelettel övezték.
Ludas Lizi a kastély jellegzetességévé vált, és a kút fölötti alak sok-sok évszázadot megélt.
Még ma is ott áll a város piacterén, ahol a kastély régi falának maradványai még sokkal később is fellelhetők voltak, és máig tanújelként szolgál.

Lázár Ervin 2011

Kétszögletű kerek facsoportosulás

A késő esti műsorsávban a nyeltéleles műsorvezető Letech Erik, a szokásos beállított félmosollyal az arcán mered előre, valahová arra, ahol a képernyő túloldalán a nézőket sejti. Az arcberendezése megszokott, de amit mond, az valami más. 

Kedves nézőink. A Vallatólámpa utolsó adását látják, a csatorna gazdasági megfontolásokból megszünteti oknyomozó magazinműsorunkat. Ezért most búcsúzóul kicsit más adást láthatnak. Nem köt már minket a vezetőségnek való megfelelés terhe, ezért szabadabban választhattunk témát is.
Őszintén szólva azt vettem észre, amikor a műsort összeállítottuk, hogy jó ideje van köztünk egy nem várt, önkéntes munkatárs is. Ő lassította a kedélyeket, tompította az agyakat, zsémbesítette a szíveket, és ahogy egyre nagyobb szerepet kapott a műsorban szinte már csak szürke fosszíliákként vegetáltunk mi többiek.
Talán önök is ismerik. Most felvállalja magát és a nyilvánosság elé lép.

A kamera vált. A képernyőn egy hatalmas szürke paca látható. Nem mozdul. Pacul. Alatta lassítva, valami érdektelen és dallamtalan aláfestés.
Az örökkévalóságnak hatnak ezek a percek, pedig csak 280 másodperc!
Ismét a stúdiót kapcsolják. A műsorvezető hangja küzd az egyszínűség ellen. 

Ő volt az, a bénító Unalom, amely megfertőzte az egész stábot és beszivárgott az egész adásunkba is. Legutóbbi műsorunk annyira unalmas volt, hogy már majdnem érdekfeszítővas kellett hozzá.
Az utolsó adásunkat se tudtuk volna elkészíteni, ha nem hoz egy jó témát műsorszerkesztőnk, Nyálka Attila.

Nyálka jóvágású negyvenes férfi jó szabású öltönyben. Ráközelít a kamera. Egy olyan ember élénk arcát látjuk, aki nemrégiben egy sorsdöntő felismerésen esett át. 

– Ahogy említetted, az Unalom mint valami élősködő mikroorganizmus, áthatott mindent. Az otthonomba is behurcoltam, és éjszaka nem tudtam elaludni, mert annyira untam a hálószobám falát, a falióra ketyegését és a párnám vadrózsás öblítő illatát. Legfőképp az unalmat untam, amely, éreztem, kárörvendően nevet rajtam.
– És akkor jött a titokzatos látogató.
– Igen, egy macska, két lábon, fekete kalpagban, piros ingben és idomtalan bakancsban.
– Csizmás Kandúr?
– Nem, azt mondta, Mikkamakka a neve. Ő a gondba esettek védőmacskája, aki egy erdőből érkezett, ahová elviszi azokat, akik igazán rászorulnak. Mióta ott jártam, én is más ember lettem.
– Akkor mondhatjuk azt, hogy ez egy varázserdő volt?
– Ezt bízzuk inkább a nézők megítélésére, ugyanis szerintem már elárulhatjuk, mai riportunk témája a Négyszögletű Kerekerdő, amely mentora, Mikkamakka szerint veszélyben van.

Ismét a műsorvezetőt látjuk, arca mintha bizakodást és határozottságot sugallna. 

Lássuk tehát a riportfilmünket, amely egy emberi fantázia és szív alkotta olyan természetes élőhelyre visz bennünket, amely egyik utolsó mementója a posztindusztriális társadalmak előtti korszaknak.

A kamera egy erdőt mutat. Ugyanolyan, mint a többi. Fák, bokrok. Egy hajléktalannak látszó mókus italozik a háttérben. Mellette a kökényboros üveg. Hirtelen a képen átsétál egy szégyenlős tobozú fenyőfa. 

– Nem nyilatkozom – veti oda riadtan, tűleveleket hullatva. Alaposan le is van izzadva, csupa gyanta a vézna teste. Szemmel láthatóan siet valahová. 
Egy hosszú fülű, tetovált, arany kapafogú riportalany kerül a kamera látószögébe. Lezserül csócsál egy fél kelkáposztát. Susogós melegítőt visel, kiegészítőként pedig vastag aranyláncok, aranyfülbevaló és arany pecsétgyűrűk vannak rajta. Mellette két hatalmas pitbull rángatja a pórázt, a szájkosarukból folyik a nyál. Mögötte egy igen modern, csupa beton és üveg komplexum Teknőcpályák felirattal. 

– Szerintem Nagy Zoárd szégyelli, hogy házaló légfrissítőként dolgozik, és még a rókatelep lepusztult odvaiban is munkát vállal – mutat a fenyő után a nyúlféleség –, a helyében én is szégyellném. Aromo vagyok. Szabadfoglalkozású vállalkozó. A fékezhetetlen agyvelejű nyúlként vonultam be a köztudatba és a közkönyvtárakba. Ma már azonban ez a szervem teljesen fékezett habzású lett. Hol vannak már a jópofa-nyúlpofa szójátékok és grammatikabetyárkodások! Ötleteimet lenyúlták és ezután családot alapítottam egy Aroma nevű nyúl lánnyal, sorba jöttek a gyerekeink: Citrom Aroma, Rum Aroma, Barack Aroma, Légfrissítő Aroma… Aztán elhagyott egy Csoki nyúlért. De nem hiányzik! Ekkor kezdődött az új életem, és sikeres vállalkozói karrierem.
– És mivel foglalkozik jelenleg?
– Teknőcfutást oktató tanfolyamokat szervezek jó pénzért, én vagyok a legjobb az országban.
– Úgy tudom, a helyigényes teknőcpályák és modern teknőcugratók miatt sok fát ki kellett vágni. Igazából most is berregnek a motorfűrészek.
– Haladni kell a korral. A teknőcfuttatást oktató tanfolyamok munkalehetőséget hoztak az erdőbe – legalábbis nekem. Az olyan erdő, ahol csak úgy nőnek, nyúlnak, burjánzanak a saját fejük után, idejétmúlt. Amelyik fa nem fogja fel a változás szelét, az egy gyökér és meg se érdemli a koronát. Ők még törzsi viszonyokat képzelnek el.
– Szóval jó irányban halad Ön szerint az erdőben az élet?
– Nos, mióta a Kétszögletű kerek facsoportosulás Rt. a kezébe vette a dolgokat, azóta elég nagy fejlődés tapasztalható. Racionalizálták az élőhelyeket, mert azt mindenki beláthatja, hogy a négyszöglet az már túlzott luxus. Kellett egy-két szögletrúgás. Szerintem bekövetkezett az erdő aranykora.

Ismét a riporter hangja: A Teknőcfuttató melletti másik nagyberuházás a közelben álló igen elegáns csupa üveg épület a Szeráf wellness centrum és szépségszalon. Tulajdonos-igazgatóját dr. Ló Szerafint kérdeztük az irodájában.
Fényűzően berendezett vérkék színűre festett iroda. Az asztal mögött fehér köpenyben és márkás szemüvegben a kék színű Ló doktor. 

– Dr. Ló ön minek is a doktora?
– Hát, hmm, elvégeztem egy kínai természetgyógyász tanfolyamot, amit a híres Pin Csi tartott, és elvégeztem levelezőn az orvosi egyetemet, azóta diplomás Patalógus vagyok.
– Akkor önre a súlyos betegek tartoznak?
– Nem, ők rögtön az Erdei Kórház Patagónia osztályára kerülnek. Az én intézményem nem a halállal és csúnyasággal foglalkozik, hanem a szépséggel, kellemmel, minőségi élettel és az ezzel járó felüdüléssel. Aki hozzánk fordul, szép lesz, mint egy szeráf. Szoláriumunkban bárki gyönyörűen bekékülhet, hiszen az erdőben a kék bőr az igazán divatos. A szolgáltatásaink persze nem olcsóak, de igazi minőséget képviselnek.
– Mi a véleménye az erdőben zajló átalakulásról?
– Maximálisan támogatom. A kannibalizmus a létező rendszerek legjobbika.
– Kannibalizmus?
– Izé… kapitalizmus.
– Mikkamakka sokkal drámaibban látja a helyzetet.
– Mikkamakka egy javíthatatlan idealista, aki fölött eljárt az idő. Egy lúzer. Inkább kérdezze meg egy volt páciensemet, aki az erdő hangja díjat nyerte 2011-ben, a nagy rappert, Lali királyt. Pont most jön kontrollra.

Lali király idétlen színes sapkában, hatalmas mintás napszemüvegben közeledik, olyan laza mozdulatokkal, hogy majd szétesik. 

– Úgy értesültem, hogy ön Lali király, az Erdő zenei életének megkerülhetetlen alakja
– Ja.
– És milyen az élet mostanság a Négyszögletű kerek erdőben vagy, ahogy mostanság nevezik, a Kétszögletű kerek facsoportosulásban?
– Király!
– Jól érzi magát az új viszonyok közt?
– De még hogy! Hisz sztár vagyok! Egy igazi celeb! Én nagyon mélyről jöttem. A műtétek előtt, Szörnyeteg Lajos volt a nevem, de az arcomon kívül az életemet is átszabták, és azelőtt nem is álmodhattam volna, hogy valaha tollára vesz például az erdei bulvársajtóban Varjú Vera, most meg címoldalas hír vagyok, az emberek özönlenek a koncertjeimre, mindennap más nőm van, igazi kis Laliták, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy közöljem, következő lemezem jövő hónapban jön ki Hall Lali! – címmel. A legújabb Terap számok!
– Mikkamakka is a rajongója?
– Ő már leírta magát. Nem ismerem.
– Apropó, írás. A váróteremben mindenütt a Me-Nő magazin számait látjuk, ez a legnépszerűbb erdei lap?
– Hát igen, tipikus női lap, de én csak nyálelszívóval tudnám olvasni. Az az autisztikus randomállat, Dömdödöm a kiadója és főszerkesztője, és a cikkeket is ő írja. A külvilággal csak e-mailen keresztül érintkezik, elég visszavonult életet él, nem hinném, hogy ő nyilatkozna maguknak.
– Köszönjük.
– Csá!

Lali Dr. Lóhoz fordul és a kamerákkal mit sem törődve közli: – Az orrom miatt jöttem. Megint leesett.

A riporter hangját halljuk ismét: 
– Most ismerjük meg az érem másik oldalát! Mikkamakkát keressük meg, aki régen az erdőnek szinte lelki vezetője volt. Az erdőszéli kunyhójában él visszavonulva, kényelmes, de egyszerű bútorok között. A kaparófa, a macskakosár és a többi berendezési tárgy mind meghitt, otthonos, de nem hivalkodó.

Mikkamakka arca a szokásos kedves macskapofa, de a szemében kialudt valami és a bajsza kicsit lefelé konyul. 

– Más lett a világ. Gondolom, ezt mind látták. Hogy jó irányba változik-e? Én nem tudom. Azt tudom, hogy az Unalom, a Szomorúság, a Félelem, a Kétségbeesés és társai nem félnek többé átlépni erdőnk egyre szűkülő határait. Tegnap a szomorúság megposhasztotta a hűtőben két liter tejemet. Áh! Azt tudom, hogy Nyálka volt az utolsó, akit elhoztam ide, és azóta csak gunnyasztok és kornyadok és punnyadok és fanyalgok és böffengek. A Négyszögletű kerek erdő a múlté és lehet, hogy nemsokára elnyeli az Enyészet és a Feledés.
– Miért nem tesz valamit?
– Mert már nem hallgat rám senki. Nem vagyok hiteles. Ódivatú figura lettem, úgy néznek rám, mintha csak rühes lennék. Kisfejű-Nagyfejű Zordonbordoné itt minden. Őrá hallgat mindenki. Ő a Kétszögletű kerek facsoportosulás Rt. vezérigazgatója. Az erdő maradványainak ura. Őt nem zavarják Unalom és rokonai.
– Azért örül, hogy barátai sora jóra fordult?
– Jóra?
– Aromó sikeres vállalkozó, Ló Szerafin a wellnes bevezetője, Lali király zenéjével szerez sok örömet…
– Igazán úgy látja? És azt tudja, hogy Aromó pitbulljaival más nyulakat tépet szét, ha teknőc verőlegényei nem tudják behajtani a védelmi pénzt? Ló doktor korrupt és kuruzsló, Lali király a drogok rabja, Bruckner Szigfridet, az oroszlánt pszichiátrián ápolják, mert Napóleonnak kezdte képzelni magát. Maminti, a kis zöld ruhás tündér tündérpornókban szerepel, Nagy Zoárd, a járkáló fenyő házaló légfrissítőként tengeti ágait, Dömdödöm álnéven romantikus regényeket és szappanopera forgatókönyveket is ír, Egér Ede alkoholista lett, úgy hallom májzsugorral küzd, Vacskamati cicatársam pedig Kanadába emigrált, ki tudja mi lett vele. Talán már nem is él.
– És mi lehet a változás oka?
– Egyre kevesebben olvasnak rólunk, és ha olvasnak is, egyre kevesebben értenek minket, és még kevesebben éreznek, és tudják mi az, ami tényleg fontos az életben. Igazából, azt tervezem, hogy én is elköltözöm. Eladom a kunyhót, és az árából kóbor állatoknak menhelyet akarok létrehozni. De még várok. Hátha minden olyan lesz, mint rég, amikor smaragdzöldek voltak a tavaszi falevelek, illatos a fű, gyöngyöző volt a nevetés és hittünk a csodában. De ez az idő már nem térhet vissza.
– Vannak, akik hisznek a csodában Mikkamakka, mint én is, aki most egy macskával beszélget. Vannak, csak kevesen, de ők tudják, ez a valóság.
– Akkor jöjjön el velem valahová…

Vált a kép. A stáb és Mikkamakka sírok között sétál, a Farkasréti temetőben. Mikkamakkán fekete ing van, és sötét farmer. Az egyik sír, egy egyszerű fakereszt előtt megáll, egy cserepes virágot helyez a sírra. 
– Ez Vacskamati virága – suttogja. – Elhoztam Neked. Emlékszel, amikor a szomorúság zaklatott téged, és elmentem érted, és együtt futottunk, ki a Négyszögletűbe? Én mindenre emlékszem.
Mikkamakka lassan közelebb megy a sírhoz, aztán hirtelen mancsaival gyengéden átöleli a keresztet. Valamit halkan hajtogat, motyorászik, miközben könnycseppektől tapad össze arcán a szőr. 

– Kelj fel Lázár! Kelj fel Lázár!

A kamera távolodik, a zokogó Mikkamakka már csak egy apró pont, amely szinte eggyé válik a fejfával.
A riporter jelenik meg a képernyőn. 

– Köszönjük a figyelmet! Jó éjszakát kívánok mindenkinek!

Egy pillanatra minden elsötétül. 

Lázár Ervin 2011

Mesés fogadó

(megható vallomás Grimm Mirandolina tollából)

Megvert engem a jóisten, de piszkosul! Nem elég, hogy Mirandolinának nevezett el atyám, a nagy mesemágnás Grimm Busz, de még egy őrültekházának a vezetését is rám hagyta. Persze hivatalosan nem őrültekházáról van szó, hanem egy szállodáról, de töltsön itt el az ember akár csak két napot is, máris erősen hajaz egy elmeháborodottra, inkább, mint egy rendes, jóravaló mesehősre. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen csak állandó lakói vannak kicsiny szállodánknak, olyan személyek, akik nem mehetnek máshová, mert a mesetársadalom peremére kerültek vagy eladósodtak, esetleg kidobta őket valami felvágós királykisasszony netán valami más, egyéb trauma érte őket… Félre ne értsenek, egyik tagját sem tudom sajnálni ennek az átkozott társaságnak, akik napról napra megkeserítik az életemet, vitatkoznak és egymást marják a nap huszonnégy órájában engem tönkre, rosszabb esetben fatuskóra téve. Csak hogy fogalmuk legyen miről is beszélek, megpróbálom bemutatni kicsiny szállodánk lakóit!
Mióta az eszemet tudom, minden reggel ugyanúgy kezdődik. Fertelmes, vérfagyasztó hangokra ébredek és beront a szobámba egy végtelenül ronda, sárga jószág. Aránytalanul kicsi szárnyaival verdes össze-vissza, miközben segítségért könyörög kétségbeesetten, seszínű szemét kacsakönnyek lepik el, féloldalas csőréből rikácsoló hápogás tör elő. Kiskacsa Ruth az, akit reggelente megkerget szállodánk két macskavendége Csizmás kandúr és Kacor király. Ez a két fekete veszedelem a reggeli éhségtől gyötörtetvén mindig megpróbálja megenni szegény Ruthot; be kell vallanom néha azt kívánom, bár sikerülne nekik, legalább nem kellene tovább néznem szegény szárnyas ronda képét. De hát ki akarja a fejére vonni az állatrendészetet? Senki természetesen, különösen a két macska nem, akiket egyébként is köröz már a rendőrség: Csizmás kandúrt csizmalopás, Kacor királyt hamis személyazonosság használatának vádjával. Így hát a két számító dög nagyon is ügyel arra nehogy véletlenül kárt tegyen Ruthban, csak a reggeli mozgás és az én korai ébresztésem kedvéért űzik be hozzám minden nap szerencsétlen baromfit.
Miután a reggel ezen fejezete szerencsésen lezárult és nagy nehezen megvigasztaltam Kiskacsa Ruthot, elkezdődhet a reggelizés. Sok ellenségem van a mesevilágban (kezdve Koponyányi Monyókkal egészen a Vasorrúval bezárólag) de egyiküknek sem kívánnám azt a tortúrát, ami ilyenkor lezajlik nálunk. Ilyenkor a szálloda összes lakója lejön a szobájából Lusta Henriket és Kövér Katát kivéve, akik ágyban szeretnek reggelizni és fő tevékenységük a délig való szundikálás.
Legelsőnek mindig Borsószem Hercegkisasszony érkezik az asztalhoz, meg kell hagyni kényes egy liba! Nem elég, hogy mindig nyolc dunnával kell megvetnem az ágyát a fájós háta miatt, de még borsóleves sem kerülhet az asztalra miatta, mert még a látványától is hisztizésbe kezd. Régi, korán elhalt hercegférjére emlékszik ilyenkor, akivel egy borsós incidens kapcsán sikerült összejönnie. Borsószemet mindig követi a Rendíthetetlen Ólomkatona, aki nagy rajongója a hölgynek, de hiába próbálkozik rendszeresen lencsével vagy babbal, a Hercegkisasszonyt ezek a hüvelyesek nem bűvölik el annyira, mint a borsó. De azért az Ólomkatona rendíthetetlenül küzd a szerelméért és időről időre babot vagy lencsét csempész a reggelibe a többi szállodalakó bosszúságára.
Miután ezek ketten leültek az asztal mellé, a tapintatlan többi lakó – ahelyett, hogy időt adnának nekik bimbózó érzelmeik kibontakoztatására, illetve a Hercegnő esetében ezen érzelmek felfedezésére – meglepően gyorsan követik őket az ebédlőbe. Először mindig Pöttöm Panna és Babszem Jankó érkeznek. Gyönyörű egy párost alkotnak mondhatom: a tipikus cukormázas szerelem jól ismert válfaját testesítik meg; még szerencse, hogy olyan csöppnyik, így csak a folytonos cuppogásukat lehet hallani, de a részleteket csak a nagyon jó szemű ember láthatja. Mindösszesen egyetlen dolog vet árnyékot szerelmükre, és ez Jankó csillapíthatatlan féltékenysége. Ugyanis Panna, Jankó előtt Hüvelyk Matyival járt és bizony szerette is őt, kicsiny szívének minden rezdülésével. Már régen vége annak kapcsolatnak, de az új szerelmest, Babszem Jankót gyötri a zöldszemű irigység kegyetlen démona; mindig ellenőrzi Panna leveleit és a társaságában senkinek sem szabad a hüvelykujját felmutatnia, mert a mesehősökre jellemző igen kifinomult szabad asszociáció miatt egyből Matyi jut róla eszébe. Ők ketten mindig az asztal tetején ülnek, mert székről nem igen érnék fel az asztalt kicsiny termetük miatt.
Mindig közvetlenül utánuk érkezik Rigócsőr király. Na, ő is egy jó firma alak, nem elég, hogy csak magokkal hajlandó táplálkozni és ezért plusz költséget csinál a konyhának, rendszeresen csipkelődik is. Őt is körözi az állatrendészet, ugyanis embernek adta ki magát és koldusruhába öltözve elcsábított egy igen jó családból származó királylányt, aki jó hírnév ide vagy oda, kénytelen volt elválni tőle, miután kiderült, hogy egy énekesmadárhoz ment hozzá. A szálloda lakóközösségének az az általános véleménye, hogy Rigócsőr király skizofréniában szenved, és bizony nekem is néha az a benyomásom, hogy nincs minden rendben vele, különösen, amikor utasítgat mindenkit maga körül és királynak szólíttatja magát. Még ha sas lenne megérteném, de ő csak egy közönséges feketerigó. Rigócsőr királynak van egy másik oldala is (valójában három is van, elvégre nem egy síkidom), ez akkor nyilvánul meg, amikor a szegényeket és a nyomorékokat segíti. Ugyanis nálunk lakik a Kis Hableány is, aki medence híján kénytelen tolókocsiban közlekedni. Ha bajba kerül, akkor mindig Rigócsőr király az, aki a segítségére siet, reggelente is ő szokta lekísérni az emeletről. Kis Hableányról nem lehet sok mindent elmondani, általában nem tud hozzászólni a beszélgetésekhez, csak tátog, mint egy hal és dülledten néz valamelyik irányba. Hiába, és a férfiak nagy bánatára nem édesanyjára, a csodálatos szépségű királykisasszonyra ütött, hanem az apjára, minden idők leghosszabb tengeri kígyójára, aki népszerű volt ugyan, de csak a csavaros kígyóhölgyek között. Kis Hableány nem sok mindent csinál, egész nap üldögél a fürdőkádban és várja a lovagját, aki sosem érkezik meg, sőt talán nem is létezik. Ha mégis létezne és olvasná ezt a történetet, jó, ha tudja nem szabad zajosan közlekednie, mert a Kis Hableány kedvenc ideája a hal kan.
Reggel velünk eszik a ház személyzete is, nincsenek sokan, mindösszesen két főről van szó. Egyikük a mindenes lány, a takarításért és mindenféle ügyes bajos dolgokért felel, na meg, ha Ólomkatona véletlenül nagy szerelmében belecsempészne a lencse közé egy kis babot vagy borsót, akkor szét kell válogatnia. Ez a leányzó szabad idejében bálba jár és olyan ügyetlen, hogy minden egyes alkalommal elhagy egy cipőt, de most komolyan milyen ember az ilyen?! És még a neve is milyen közönséges: úgy hívják Hamupipőke. A személyzet másik tagja egy nagy fogú, de végtelenül barátságos anyóka. Ő felel az ágyneműért a házban, mindig jól felveri a párnákat és a dunyhákat, és akit kedvel, azt beborítja aranyesővel. Nem mutatta meg a személyigazolványát mikor elszegődött hozzánk, de erős a gyanúm, hogy ő Holle anyó. Ezt már csak abból is gondolom, hogy mióta nálunk dolgozik, minden karácsonykor esik a hó, pedig ez előtte nem volt jellemző mifelénk.
Körbenézek és konstatálom, igen mindenki itt van. Ők pedig a mesehősökre jellemző nagy csámcsogással kísérve elnyelik a hamuba sült pogácsákat, lepényeket, vadhúsokat és ki tudja még milyen finom falatokat, amik a terülj-terülj asztalunkon (a Tündérkeresztanya ajándéka) teremnek… Legalább evés közben csendben vannak, gondolom örülve a pillanatnyi nyugalomnak. Ők szeretettel mosolyognak egymásra (érdekes módon a mesehősök pont olyanok, mint az emberek, ha tele a hasuk, sokkal kedvesebbek egymással), aztán aggodalmaskodva kezdik nézegetni az órájukat és engem. Versenyt sóhajtunk, pontban mikor hetet üt az óra; ők felugrálnak és amilyen gyorsan csak tudnak, felrohannak a szobájukba. Alighogy elnyeli a legutolsó hátát az óvó lépcsőforduló, fel is hangzik a férjem ordítása a bejárati ajtóban: Asszony, már megint mesehős szagot érzek!

Pennázó

Vámpír a kanapén

István a sikeres bestseller író kikapcsolta a televízióját és a semmibe meredt. Még egy darabig elvillództak színes mikrofények a tekintete előtt, de körülötte mélységes csend honolt. Fáradt volt, az agysejtjei már összevissza botladoztak, és egyre inkább fázni is kezdett. Csak akkor, úgy húsz perc elteltével döntötte el, hogy bezárja az ablakot, amikor az ablak előtti kanapén szendergő vámpírnak is vacogni kezdett a foga a hidegtől.
Talán az is közrejátszott, hogy a piros – fekete kockás takaró lecsúszott róla, ezért felemelte és betakarta a vérszipolyt.
– Szép álmokat Béla! – mondta halkan.
Ő fáradtsága ellenére sem tudott elaludni.
Béla nem volt egy feltűnő jelenség és közel sem hasonlított azokhoz a vérszívó toposzokhoz, akiket a nagyközönség ismer. Nem Drakula és nem Edward, de szerencsére nem is Nosferatu.
Bárki nézte volna inkább postai alkalmazottnak, vagy egy vérszegény Dr. Mágenheim klónnak mint vámpírnak. Alacsony, vékony, kopaszkás középkorú férfi kissé túlméretezett fogakkal.
Van már öt éve is annak, hogy István megírta azt az ifjúsági humoros horror regényt, amelyben a vérplazmabarát élőholt szerepelt és egy nap, amikor hazajött egyszerűen itt találta amint az ágyon ülve lóbálta a lábát.
Nem sokat beszélt, legtöbbször csak nézett, de a tekintetével nagyon sok mindent el tudott mondani. Két kiló fűszeres vér hetente, ez volt minden, amit igényelt. Nem nagy dolog. Gyakran lekucorodott István mellé, miközben az gépelte valamelyik regényét vagy tévét nézett. A horrorfilmeket nem szerette, ilyenkor nyüsszögve bebújt a kanapé alá, a romantikus filmek után pedig néha valami gyanús csillogást látott a szemében. Sokáig nem szerette a nevét, szívesebben lett volna Vernon, Algernon, sőt Dumitru mint Béla, egészen addig, míg meg nem nézték együtt a Lugosi Bélás Drakula filmet és attól kezdve megértette, kicsoda is a névadója és örömmel töltötte el, hogy viselheti ezt a nevet. Néha elküldte Bélát a közeli hipermarketbe bevásárolni. A fehér edzőcipőbe és melegítőbe öltözött hemofil abszolút nem keltett feltűnést, és nagyon ügyesen intézte a vásárlást, csak a zöldségpult közelébe nem volt hajlandó menni, a fokhagymák miatt. Béla nagyon szeretett meseregényeket olvasni és a Backstreet Boys zenéjét hallgatni. Szerencsére, István hamar rászoktatta a fülhallgató használatára.
István nem lepődött meg, annak idején, amikor testet öltött, nem ő volt az első textuális élőlénye, aki egyszer csak úgy beállított. Igazából semmin sem tudott már meglepődni, mióta is?
Amikor húsz év házasság után a felesége bejelentette, hogy elköltözik, mert már nem érez iránta semmit, igen az volt az utolsó. Gondolkodni akar – mondta és aztán összeköltözött azzal a fociedzővel. A lányát is alig látja azóta, két hete beszélt vele telefonon. Mi újság kislányom kérdezte, és a szokott válasz érkezett: semmi. Meg sem lepődött.
Miután egyedül maradt, akkor jelenet meg az első teremtménye. Zsombor, a zombi, aki leesett állal nézelődött a komfortos lakásában. Elég nehéz körülményekhez volt szokva. Elküldte, mert nagyon hullott a bőre és Istvánt egy idő után nagyon zavarta, hogy minden tele van lehullott bőrcafatokkal a lakásban. Amikor a reggeli kávéjából is bőrcafatkákat kellett kihalásznia, az volt az utolsó foszlány a pohárban.
Nem tudta mitől függ, hogy melyik lény, mikor állít be a kis motyójával, valamelyik történetéből, de az megnyugtatta, hogy a legmordabb is, ha megkéri, hogy menjen el, akkor elmegy. Volt olyan is, aki maga választotta a távozást, mint Vanda a hatfejű, rózsaszín, folyton lufit fújó sárkány, aki Csukás Istvánhoz költözött, mert szerelmes lett Süsübe vagy Edgár az óriási szuperintelligens beszélő csiga, akinek nem háza, hanem műholdakkal felszerelt vára volt és állást kapott a kormánytól. Elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy a kishitű csigát ő beszélte rá, a jelentkezésre és ő gépelte be az önéletrajzát is.
Némelyik elég fura lény volt, de hát ilyennek találta ki és írta meg őket, szóval nem okozott megjelenésük neki különösebb traumát.

Sokan megfordultak nála, de általában nem maradtak sokáig. Kivéve Bélát és Keresztelő Szent Jánost. Zajt hallott az ajtó felől, pedig már majdnem elálmosodott. Valami bepréselte magát a macskaajtón. Keresztelő Szent János megérkezett szokásos éjjeli területjelölő körútjáról (innen kapta a nevét is) és elégedetten felugrott az ágyra és összegömbölyödött a lábánál. Jókora vadmacska nagyságú állat volt, de szelíd, mint a tej, amelyből előszeretettel ellefetyelt olykor napi két litert. A macskának dús zöld szőre volt és két bumfordi feje. A bal oldali fejével szokott rágni, harapni, fújni, morogni, a jobb oldali fejét pedig dorombolásra, tejivásra, mosakodásra és dörgölőzésre használja. Nyávogni mind a kettővel szokott és általában egyszerre igen erőteljesen, ami kétségkívül az ellen szól, hogy ez a fajta általánosan elterjedjen a háztartásokban. István megvakargatta Keresztelő Szent János jobb fejét és azon töprengett miért nem tud írni már hónapok óta semmit. A hangos dorombolás megzavarta Bélát és a másik oldalára fordult. Aztán pihent tovább mintha semmi nem történt volna. Odakint lassan egyre világosabb árnyak váltották fel a sötétséget.
Miért nem jut eszembe semmi? Töprengett István, és hirtelen belehasított a gondolat lehet, hogy lehet már nem is él? Hisz a semmi maga a halál. Élőhalottabb mint Béla. És talán ha van egy teremtő mindenható akarat, annak a szemében is ő is csak egy vámpír a kanapén.
Keresztelő Szent János purrogása erőteljesebb simogatásra ösztönözte, és a puha szőrre koncentrálva, ahogy a hajnal fénypászmái birtokukba kerítették a lakást, kezdett benne körvonalazódni egy gondolat és ez kezdte megnyugtatni.
Igen, ez a macska lehet, hogy nagy, zöld és kétfejű, de szüksége van az érintésére, a törődésre. És addig…
Ez nem semmi.
Egy ötlet magvacska hullott gondolatának táptalajába, amely remélhetőleg később még jobban kicsírázik. Holnap megfogja írni. Ezután megnyugodva, megadta magát az alvásnak.
Kicsivel később, már úgy kilenc után, Béla szomjasan ébredt és kiment a konyhába egy kis vérnarancsléért.
István ágya mellett megcsörrent a telefon.

Pennázó

Szerelem

„Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz”

1.
Mert minden vers ugyanúgy kezdődik
s te énekelsz bennük ha néha káronkodsz is
ne csodálkozz elég legyen az hogy én így akarom
hol is kezdjem mert te tudom egyből a lényegre térnél
mert hát ugye beszélgetünk olykor a munkáról meg az esti filmről
néha még az időjárásról is csak hogy ne tűnjön úgy a testiségről szól minden köztünk másoknak persze mert mi tudjuk hogy csak erről s nem másról.

2.
Ha megcsókolnál nem tiltakoznék de nem csókolnálak vissza.
ha nem csókolsz vissza nem csókollak meg.
visszacsókolok.
megcsókollak.
van ebben értelem? nincs tudom
pedig néha még most is így gondolkozom rólunk
ilyen egyszerűen lehetne bonyolult meg persze közhelyes
mert mi az hogy megakarlak csókolni?
tiltakozol
legalább vágnál pofán
vagy ütnélek meg én hogy kikényszerítsem
azt ami jár jog szerint annak aki veled ugyebár.

3.
Fáj?
nem vészes.
élvezed?
igen.
én sem.
úgy várlak mint gyermek télen a havazást
hogy a friss hóba majd én feküdjek bele először
hóangyal helyett homlokodra rajzolom a magam jelét.

4.
Egy barnában a bárban
egy vörösben kabátban
egy szőkében téged látlak a hulló falevélben
s hiába kérsz hogy ne legyek szentimentális
de ha én kérdezem a méret-e a lényeg azt mondod ne legyek centimentális
pedig mondom unom már a szóvicceidet
hogy a szerelem sötét
verem
otthon magányomban mert már két hete hogy megjött a menszeszed
aztán meg kiújult a szád felett a herpeszed
faszista disznó mondod én meg azt nem törődsz velem.

5.
mit csinálsz?
semmit.
már megint írsz? Rólam?
nem.
szánalmas vagy.
kurva vagy.
nem különbözünk.
de igen. én a testem adom el, te az érzéseidet!
nem válaszolok, de tudom, hogy nincs igaza
ezért nem fizet senki.

6.
Mostanában olyan fura íze van a szádnak
s ahogy a szavakat rágod
valami mást látok a szemedben
amitől megijedek mert ismeretlen a csillogás
s hogy máshol nedvesedsz mint ahol kellene.

7.
A zuhany alatt állok
rád gondolok és rá (mellesleg a legjobb barátom)
forró víz spriccel a mellkasomra
végig folyik a combjaim közt le egész a bokámig
kezemben tartasz eltűnök egy végtelen csatornaszemben
s már nem zavar hogy másnak vered ki.

8.
Tudom hogy várod hogy kimondjam azt a szót
amit hall ezer fül olvas ezer szem
mert tele van velük minden
nekem meg a tököm
hogy itt ülök magamban
ahelyett hogy veled a lényegre térnénk végre
de hogy ne csalódj többé már bennem
megteszem.

9.
SZERETLEK
mert akkor sincs más
se szó se tett mely jobban kifejezné
miért hagyom tűröm mitöbb akarom hogy megalázz
s mért alázom meg magam minden verssel
melyben te szeretsz s téged kell szeretni.

Pennázó

Tizenöt limerik

Lányok

Volt egy lány, mániája Japán
Mindig japán szó fakadt az ajakán.
Doudesuka? – kérdezte.
Senki sem értette.
De nem búsult, s ma hazája Japán.

Volt egyszer egy lány, igen olvasott,
Néha a zongora tetején olvasott.
Ha látták őt fent ülve
A könyvébe merülve
Gondolták: „na ettől meg is halhatok.”

Mirelit

Volt egy agg szűz, ki igen őrült volt
Nem értette ezt az őrült kort.
Kérdezte: Mi ez itt?
Felelték: Mirelit.
S meglepődött ezen a szűz, ki őrült volt.

Endre, a laza

Volt egy fickó, ki sosem élt lazán
Mégsem látott túl a maga igazán
Győzködték őt egyre:
Ne légy bolond Endre!
De nem figyelt oda az érvekre igazán.

Variációk egy angol nő történetére

Buta egy liba az az angol nő,
ki minden hónapban egy centit nő
nyúlik csak egyre
hasonlít egy hegyre
“Jó lenne megmászni” – gondolja Ernő.

Buta egy liba az az angol nő,
ki minden hónapban egy centit nő
nyúlik csak egyre
hasonlít egy hegyre
A fejét eltakarja néhanap egy felhő.

Nevem: X

Volt egy öregember, kinek neve Ulrich
Mindig rettegett, hogy neve kitudódik
Titkolta és szenvedett
Míg egyszer elege lett,
S megtudta a nép, hogy a neve Ulrich.

Állati négyes

Volt egyszer egy görény, az erdőben lakott
Elkerülték messze a többi állatok.
„Fúj de nagyon büdös
ez a szag nem üdvös”
Mondták róla sokan, mit ki nem állhatott.

Ismertem egy macskát, volt egy púp a fején
Mi számított neki: az egér és az erény.
Ha megfogott egy egeret,
papolt neki eleget,
min gondolkodhatott a gyomrában, szegény.

Élt egyszer egy strucc, okoskodott egyre
Más strucc véleménye sosem érdekelte.
Fejét, mit mindig a homokba dugott,
Nem láttad soha, mert folyton duzzogott.
Talán nem is strucc volt, hanem egy liba.

Kevesen ismerték szomszédomat, Bandit,
Ki igen utálta, s nem állta a randit.
Nem nősült meg soha,
Bár társa volt egy bolha
Ki igen csípte szomszédomat, Bandit.

Műfaji furcsaságok
(Zoárdnak szeretettel)

Csodálatos ember volt Lim Erik,
Versei a magasba emelik.
Nem volt túl népszerű,
Sem pedig épeszű,
Kedvenc műfaja: limerick.

Csodálatos ember volt Elemér,
Tegnap elküldték elemér’.
Nem volt túl népszerű,
Sem pedig épeszű,
Kedvenc műfaja: Elemér.

Csodálatos ember volt Dil Emma,
Ő volt az élő dilemma.
Nem volt túl népszerű,
Sem pedig épeszű,
Kedvenc műfaja: dilemma.

Pennázó

Rövidre sikerült látogatás

Kórházi kórterem: Samuel ágyban fekszik. Az ablakon túl már alkonyodik, s a beteget édes szendergésbe nyomja a félhomály. Doran látogatóba érkezik.

Doran: Jó estét, kedves barátom!

Samuel: (lassan kinyitja a szemét) Á… jó estét neked is! (árulkodó mosollyal) Hát téged is látni errefelé?

Doran: Gondoltam beugrom, ha már úgyis erre jártam.

Samuel: Ez igazán kedves tőled.

Doran: Hogy vagy?

Samuel: Nem is tudom, mit válaszolhatnék erre az ostoba kérdésre. (kis szüntet tart, de valójában nem gondolkodik válaszán) Vagyok.

Doran: Ezt örömmel hallom és látom. Az orvosok mit mondanak?

Samuel: Hogy nagyon kevés a fizetés, nincsen elég eszköz, és amúgyis omladozik az egészségügy.

Doran: Valóban. (mosolyog) És rólad mit mondanak?

Samuel: (ironikusan) Hogy egy házsártos, kibírhatatlan alak vagyok.

Doran: És az állapotodról?

Samuel: Egyértelműen javíthatatlan. (Doran pontosan érti, mit akar mondani ezzel)

Doran: Értem. (egy pillanatra elcsendesedik, mintha a hallottakat mérlegelné) Mennyi időd van hátra?

Samuel: Nagyjából két, két és fél hét.

Doran: (hangosan felnevet) Akkor már nem nagyon előzhetlek meg.

Samuel: (széles mosolyra húzódik a szája) De még mennyire, hogy nem. Előbb találtam meg az abszolút tökéletes kifogást. De szép játszma volt, gratulálok. (erőtlenül felemeli kezét és Doran felé nyújtja)

Doran: Ugyan. Én gratulálok neked! (kezet fognak, majd Doran közelebb húzza az ágy mellett álló széket és leül) Egyébként… a család hogy fogadta a hírt?

Samuel: Semmi különös. Kisírták magukat az ágyamnál. Aztán otthon. Szóval a szokásos. Azt sajnálom csak, hogy Fanni azóta több időt tölt el a templomban, mint itt velem. (legyint) Persze ezt előre tudhattam. A keresztények nem tudják elviselni a halálnak még csak a gondolatát sem.

Doran: Nem okolhatod érte. Még így is mindannyiunknak hatalmas meglepetést okozott azzal, hogy hozzád ment. Én személy szerint nem néztem volna ki belőle.

Samuel: Tudom, tudom… de nem is volt mindig ilyen…

Doran: (közbevágva) Ez is igaz.

Samuel: Amíg nem voltak igazán nagy gondjaink, addig teljesen normálisan viselkedett. Annyi mindenről lehetett beszélgetni vele. Most meg… (felsóhajt) minden nap megpróbál megtéríteni.

Doran: Kellemetlen.

Samuel: Igen, az. Mintha a halál bármin is változtatna. Mintha eddig csak azért nem hittem volna, mert fogalmam sem volt arról, hogy egyszer meghalok.

Doran: Semmit sem értett meg abból, amit mondtál neki.

Samuel: Egy keveset azért igen. Csak hát makacs, mint az öszvér. Meg gondolom, tele dumálják a fejét minden hülyeséggel. Már csak az hiányzik, hogy elkezdjen nekem sipítozni, hogy a pokolba kerülök.

Doran: Na, az szép lenne.

Samuel: Szerinted mi lesz, ha elmegyek?

Doran: Mi lenne? Sírás-rívás. Hú de még mekkora. Már előre unom.

Samuel: (halkan nevetve) Hát nem irigyellek érte. Hú… de még mennyire nem. (lassan alábbhagy a nevetése, majd fájdalmasan felszisszen, kezét a mellkasára szorítja)

Doran: Akarod, hogy segítsek neki?

Samuel: (a fájdalom enyhül, arca ellazul, majd néhány mély lélegzetvétel után megszólal) A francokat. Nem a te gondod. Én minden segítséget megadtam neki, semmi újat nem tudnál neki mondani. Kiválasztotta a saját útját, és ha vigasztalan utat választott, akkor nem a mások dolga pátyolgatni őt.

Doran: Értem. Ez esetben kénytelen vagyok tiszteletben tartani a döntését. De tudod… gyűlölni fog engem érte.
Samuel: És mióta érdekel téged, hogy mit gondolnak rólad?

Doran: Nem, nem érdekel. Csak gondoltam, mégiscsak a feleséged, és hogy esetleg ez most más.

Samuel: Ja, értem. Hát… ha még gyűlölködni is ráér, az csak jó lehet. Addig sem gyászol értelmetlenül
Bejön egy nővér. Köszön Dorannak, szemügyre veszi az infúziót is, és a beteget is.

Nővér: Hogy tetszik lenni?

Samuel: Megvagyok, köszönöm.

Nővér: A doktor úr kérdezi, szeretné-e, hogy a kórház papja benézzen önhöz.

Doran: (a két férfi cinkosan összemosolyog, majd Doran tettetett komolysággal megszólal) Szeretnéd, hogy szóljak valakinek a könyvklubból?

Samuel: (Samuel hangosan felnevet, de nevetése hamar fullasztó köhögésbe csap át, a roham fél percig tart, majd magában kuncogva megszólal) Ez jó volt… régen nevettem ilyen jót. (a nővérhez) A doktor úrnak, legyen kedves, mondja meg, hogy amennyiben konzultációra van szüksége, nyugodtan szóljon a papnak, de én nem tartok igényt a szolgálataira. (erre Doran nevet fel hangosan)

Nővér: Megmondom. (rosszallását félretéve mosolyt erőltet az arcára)

Samuel: És nővérke! Ha megkérem, volna olyan kedves, adna még be fájdalomcsillapítót?

Nővér: Nem igazán volna szabad, már így is igen nagy dózist kapott. Sajnálom. De beszélek a doktor úrral és meglátjuk, milyen egyéb lehetőséget találunk.

Samuel: (lemondóan) Köszönöm. (a nővér kimegy Samuel Doranhoz fordul) Most nézd meg ezeket a hülyéket. A fájdalmaim elején járok csak, ennél sokkal rosszabb lesz, ezek meg már most azon szaroznak, hogy nem kaphatok több fájdalomcsillapítót, mert nem szabad.

Doran: Nem tudsz velük mit csinálni… (Samuel közbevág)

Samuel: Azt nem értem csak, hogy miért nem lehet azt csinálni, hogy elaltatnak, mint egy kutyát ahelyett, hogy kivárják amíg magamtól szenvedek ki.

Doran: Orvosi etika. Valaki kitalálta, hogy ilyet nem lehet.

Samuel: Szarok az etikájukra, amikor fájdalmaim vannak.

Doran: (mosolyogva) Ironikus. Mert ők meg pont a fájdalmaidra szarnak, azért mert etikájuk van.

Samuel: (rövid csend áll be, egyértelműen azért, mert egyikük sem tudja, mit mondhatna, végül Samuel szólal meg) Említetted a könyv klubbot.

Doran: Igen.

Samuel: Elfelejtettem… mit is olvasunk e hónapban?

Doran: Ha jól emlékszem Cunningham The Hours-ét.

Samuel: (ennek hallatán izgalomba jön) Tényleg, emlékszem. Régen már olvastam a könyvet, hátborzongatóan fantasztikus. Imádom… ha megkérlek, szólsz majd Fanninak, hogy hozza be a kötetet?

Doran: Persze, hogy szólok… (Samuel közbevág)

Samuel: Mikor is lesz az összejövetel?

Doran: Hű… várj csak hadd gondoljam végig. 22-e az vasárnap, azt hiszem. Arra három nappal, tehát 25-e szerdán. (Samuel arcán látszik, hogy számolni próbál, látván ezt Doran gyorsan el is végzi a számolást) Az sajnos még három hét…

Samuel: Ó francba… hát erről is lemaradok.

Doran: Sajnálom.

Samuel: Sebaj… figyelj, mondom hogy legyen. Összeírom egy papírra mindazt, amit el szeretnék mondani a könyvről, és te majd felolvasod a többieknek, rendben?

Doran: Persze, ahogy akarod.

Samuel: És ha már úgyis ott vagy, akkor megmondhatod nekik, hogy sajnos egyéb életbevágóan fontos kötelességeim miatt nem tudok többé bejárni az összejövetelekre (mondja halvány mosollyal, azért hogy oldja Doran komoly hangulatát)

Doran: (Doran érzi ezt, és elmosolyodik) Egészen biztos vagyok benne, hogy meg fogják érteni. Bár… tudod… mi van ha pont aznap lesz a temetés?

Samuel: Ó hagyjál már, olcsó kifogás. Szólok Fanninak, hogy délelőtt temessenek. Akkor úgyis biztos kevesebben lesznek ott, meg aztán nem muszáj ám eljönnöd, annyira semmi értelme.

Doran: Azért, ha nem gond, szeretnék ott lenni.

Samuel: Ahogy akarod. (kissé elgondolkodik) De figyelj még úgy is simán belefér. Délelőtt gyors elrakjátok a maradékaimat. Biztos vagyok benne, hogy délig elég időd lesz kisírni magad. Megebédelsz és még egy filmet is simán megnézhetsz, mire indulnod kell az összejövetelre.

Doran: (mosolyogva hallgatja barátja okfejtését) Igazad van, mint mindig. (Samuel orvosa jön be, látszik rajta, hogy siet)

Orvos: Jó estét. (biccent Dorannak, majd rögtön a Samuelhez fordul) Ágica mondta, hogy fájdalmai vannak.

Samuel: Igen doktor úr. Egy ideje azon tűnődtem már, hogy tehetne-e valamit ellene.

Orvos: Persze, hogy tehetek. Bár nem lenne szabad, de a beteg kényelméért felvállalhatok egy kis kockázatot. (fecskendőt húz elő a zsebéből) Ettől hipp-hopp elalszik és nem fog fájni semmi sem, jó ideig. (a fecskendőt az infúziós tasakba böki és belenyomja tartalmát)

Samuel: Nagyon hálás vagyok érte doktor úr. (mosolyogni próbál, miközben kezét a mellkasára szorítja, s a fájdalomtól mosolya vicsorgássá torzul)

Orvos: (látván ezt) Nyugalom, csak néhány perc.

Samuel: Köszönöm. (a fájdalom lassan magától is enyhül) Hát Doran barátom. (feléje fordítja fejét)

Orvos: Akkor én megyek is, ha nincs más panasza.

Samuel: Nincsen. Köszönöm még egyszer! (doktor kimegy) Hol is tartottam. Ja, igen. Úgy tűnik, el kell búcsúznunk…

Doran: Igen.

Samuel: Örültem, hogy benéztél hozzám.

Doran: Én is örültem, hogy beszélhettünk és hogy láthattam, hogy egész jól vagy…

Samuel: Úgy ám. (mosolyogva rákacsint) Az éjféli expressz nemsokára indul. De jó is lesz… bár ott lehetnék már. Kérlek, add át üdvözletemet a nejednek… (Doran elmosolyodik, mindketten tudják, hogy nincs felesége) Ezt nem hagyhattam ki. Tényleg, mikor is tervezel megházasodni?

Doran: Ne kezd megint. Tudod, hogy nekem a házasság nem jelent semmit.

Samuel: Tudom. Nekem se.

Doran: Mégis feleséged van.

Samuel: Mert szeretem. A szerelem és a szeretet az fontos, de a házasság… az nem. Azt csak az ő kedvéért csináltam. Na meg hogy örökölhessen utánam, azt hiszem ez most éppen nagyon fontos.

Doran: Te egy született úriember vagy.

Samuel: Az biztos. De nem sokára egy halott úriember leszek. Akkor aztán végképp nem mondhatnak rólam semmi rosszat.

Doran: Á! Csak nem egy kihívás? Fogadni szeretnél?

Samuel: Félek késő már fogadni. Meg aztán igazad is van. Nem fogok sánta lóra tenni. Azt hiszem, kezd beütni az anyag. Egyre színesebb a szoba. Ha kifelé menet találkoznál az orvossal, mondd meg neki, hogy szeretem.

Doran: (felnevet) Megmondom… Azt hiszem, ideje elindulnom. Te hallucinálgass csak nyugodtan. (Doran feláll a székről, s megrázza Samuel erőtlenül feléje nyújtott kezét) Minden jót barátom!

Samuel: Neked is… minden jót! (szavait egyre halkabban, s egyre nagyobb időközökkel mondja ki) Találkozunk… még, ebben… biztos… vagyok…

Doran: Igen, ebben egészen biztos lehetsz. Még nem tudom pontosan mikor… de egész biztos, hogy még találkozunk.

(Az utolsó szavakat Samuel már alig hallja, s reagálni sincs ereje. Lehunyja szemét, s kezét már Dorannak kell leeresztenie mellé. Pár pillanatig még nézi barátja arcát, ahogyan a fájdalom ráncai nyugalommá simulnak, majd elfordul, s magában mosolyogva távozik.)

CéhKaptár

Lucid

Éreztétek már úgy, mintha figyelnének? Az a tarkótáji bizsergés, a meg nem magyarázható nyugtalanság. Valami nincs a helyén, álmodból felriadva pedig csak a meglétét tudod, az okát nem. Olyan volt, mintha végre a vízfelszín fölé bukkanva megáldatnék egy korty levegővel. Az éjszaka pulzált körülöttem, egy izzadtságcsepp mellkasom vonalán bizonytalan útra indult altestem felé. Hideg, csiklandozó érzés volt.
– Árnyas estét!
Nyájas, halk, de fülsértő hang a szoba másik végéből. Biztos voltam benne, hogy ő is meghallotta nyakam reccsenését, ahogyan a sarokban elhelyezett fotel felé kaptam fejemet.
– Ki vagy te?
Milyen közhelyes. Szinte láttam, ahogyan a sötét alak elmosolyodik.
– Kapcsolok egy kis fényt.
Így is tett. Egy halk kattanást követően a nagy szobalámpa fénye megvilágította a nappali azon részét. Fekete pólót viselt, egyszerű, sötétkék farmerral. Arcát pedig hatásvadász lassúsággal fordította felém.
– Én vagyok… a Sátán! BÚ!
Bevallom, megrémültem. A megnyerő megjelenéssel éles ellentétben állt az a… nos, romlott szépségű orca. Persze a gyér világítás rásegített az élményre. Már mielőtt kimondtam volna tudtam, milyen nevetségesen hangzik majd. De kénytelen voltam kérdezni:
– Mit akarsz?
– Betörtem hozzád hogy nézzem, ahogy alszol. Azt hittem, a korosztályod ezt veszettül romantikusnak találja.
Romantikusnak egy fenét! Azon gondolkodtam, hogy a szomszéd meghallja-e, ha kiabálni kezdek. Ekkor viszont az az eszelős nevetésben tört ki.
– Csak nyugalom. Szükségem van a segítségedre, de itt és nem… hát nem ott lent.
Széles, perverz vigyor. Tudtam jól, hogy direkt fogalmaz félreérthetően. Valószínűleg tényleg azt hiszi, hogy ő a…
– Biztosíthatlak, hogy ő vagyok. Mármint én vagyok én, ugye. Öhm… lássuk csak: Gyerekkorodban titkon az ebédből mindig zsebre vágtál egy kis kenyérbelet és később golyócskákat gyúrtál belőle, egyszer megszúrtad az ujjad hogy vörös-e a véred, volt egy képzeletbeli barátod, aki naponta változtatta a bőrszínét és blablablablabla….
Igazat beszélt, az első sokk után pedig lassan még hinni is kezdtem neki.
– Igen, ez mindig bejön. No, de a lényeg… nem bánod, ha rágyújtok igaz? Köszönöm. A lényeg, hogy javítani szeretnék az imázsomon itt fenn. Tudod, már baromira unom a sok hétvégi sátánistát, akik azt sem tudják ki a fenét követnek, csak halál így, végtelen kínok úgy, komolyan kiakaszt. Közben keverik itt össze-vissza a dolgokat, mondjuk, démont áldoznak, hogy kecskét idézzenek, vagy tudom is én. Na, ebben segítesz majd.
– De… miért én?
Mély levegőt vett, arcára végtelen komolyság és valamely ősi tudás terhe ült ki.
– Meg vagyon írva, hogy az Úr 1990. évében születik majd egy fiatal. Egy kiválasztott, kinek nevét kőtáblákba vésték még mikor a föld képlékeny volt és… mi van? Jobban hangozna, hogy feldobtam egy érmét, vagy hogy szimplán ráböktem a nevedre?
Azonnal visszatért gőgös derűje, fejét enyhén csóválva folytatta mondandóját.
– Az a baj a te fajtáddal, hogy többet foglalkozik a minisztériummal, mint a misztériummal. Érted? Szerinted miért kántálnak latin, vagy egyéb holt nyelven, egy rituálé során? Miért festik tele a földet az Enochiánus jelekkel, vagy a Futhark rúnáival, hm? Nem tudod. Hát talán nem felelne meg a latin ábécé és magyar nyelven nem ugyanazt jelentené a fohász? Dehogynem. Csak megölné az egész érzetét. Minden itt dől el, fejben. Hallotál már az autoszuggesztióról?
Csak csendben megráztam a fejem, nemlegesen. Inkább sejtettem, mint értettem a másik mondandóját, de féltem arra kérni, hogy ismételje el újra. Ő viszont csak megértően bólogatott.
– Zulu varázsló megharagszik valakire a törzsből. Átkokat szór rá és elmondja neki, hogy emberi csontot ásott el valahol, amire ráfűzte az egyik hajszálát a szerencsétlennek, szóval pár nap és neki harang… szóval neki vége. Az áldozat pánikszerűen keresi a csontot, ahogy telik az idő lassan leépül, végül pár nap elteltével tényleg egyszerűen leáll a szíve. Slusszpoén: a varázsló nem ásott el semmit. Na, mármost ne menjünk bele a szimpatikus viszonyokba és a mindent összekötő hálóra a földön, mert úgy sem értenéd. De az a figura meghalt. Miért halt meg? Mert elhitte, hogy meg fog halni.
Hit. Ez a lényeg. Ez tesz titeket, embereket elképesztővé. Illetve tehetne, de manapság annyi potenciál van benneteket, mint kerubban a kangörcs.
– Azt akarod, hogy én… kövesselek?
– Nem egészen. Azt akarom, hogy másokat rábeszélj.
Akár egy kalapácsütés. A duruzsoló hang, mint ezernyi apró sáska szárnya járta körbe testem és csepegtette fekete mézét a fülembe. Isten… őrá kell gondolnom.
– Ez annyira tipikus. „Egy zuhanó repülőn nincsenek hitetlenek.” Szerintem komolyan fájdalmat okozna nektek az önálló gondolkodás. Szerinted hogy zajlott a teremtés? Ne is válaszolj! Isten mondta legyen világosság, lett. Legyen sok idegesítő kis mitugrász, akaratgyenge, senkiházi… ne haragudj, elragadtattam magam.
Próbáljuk ezt meg újra, rendben? Először az univerzum volt. Azaz volt az mindig is, de egy olyan fizikai korlátok közé szorított lény, mint te, képtelen feldolgozni a végtelenség fogalmát. De nem is lényeges. Adott egy lenyűgöző kataklizma, aztán első élőlények, köztük – persze idővel- az ember. De csak utána jött Isten.
Egyértelműen látszhatott rajtam az értetlenkedés, de nem engem figyelt. A távolba meredt, talán olyan helyre, ahová csak ő láthatott el. Pár pillanat múltán türelmetlenül legyintett és folytatta.
– Elmagyarázom. Itt ez a lámpa. Valaki látja, megfogja, szagolja… most miért? A fémnek igenis van szaga. Szóval érzékeli teljességében. De senki más. Az egyént őrültnek kiáltják ki és nevetnek rajta. Aztán jön még valaki. Ő is látja, megfogja, szagolja. Már ketten vannak. De tegyük fel aztán tízen, húszan, több százak majd ezrek és milliók. Pármillió állítja, hogy ott a lámpa, mert érzékelik. A maradék milliók állítják, hogy nem, mert ők nem érzékelnek semmit. Na, akkor ki a hülye?
– Ezt úgy érted, hogy mi teremtettük Istent?
–Nem is vagy te olyan idióta, látod? De nem csak őt. Nézz csak rám, én például fényistennőnek indultam. Ehhez kapcsolódik a feladatod. Azt akarom…
– Azt akarod, hogy olyan képet alakíttassak ki az emberekben, amilyet szeretnél.
Nem is értettem, hogyan gördültek ilyen könnyen a szavak az ajkamra. De valahogy minden a helyére állt, a vendégem mosolygott, engem pedig hűs, frissítő szellő vett körül, mely mégis olyannyira nehezítette fejemet.
– Nagyon, nagyon okos. Pontosan ez lesz a dolgod. Legyek magas, jóképű és férfi. Ha nem muszáj, ne öldössék egymást a nevemben és ne higgyék, hogy imádom a kecskehúst. Mellesleg utálom a kecskéket. Tanítsam, mondjuk az ész hatalmát, az akaraterő és az önmagunkért kiállás fontosságát. Mi legyen még? Ó igen, becsületet. De nem ám olyan nyakatekert módon, hanem a valódi,”vétesz ellene, bűnhődj” félét. A rasszizmust is felejtsük el. Egyrészt baromság, másrészt nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy válogassak. Na és a legfontosabb: csak semmi denevérszárny meg paták, könyörgöm!
Bólintottam volna, de a szellő egyre lejjebb nyomta fejemet. Mikor már épp elviselhetetlenné vált volna, megszűnt. Én pedig a sötét szobában találtam magam, verejtékben fürödve, ébredvén álmomból. Mintha a felszínre bukkannék, egy korty levegőért.
Őrült módjára futottam a sarok felé, de megbotlottam és elterültem a földön. Négykézláb vánszorogtam tovább, a padló síkos volt, de nem csak a verítékemtől. Mikor kezdtem sírni? Hisztérikusan, zokogva és remegő kezekkel vetettem előre magam és aztán kinyújtottam a kezem. A lámpáért. Meg tudtam fogni.

CéhKaptár

Gyilokjáték

– Napot.
– Szépet.
– Mi olyan szép benne? Elvégre egy ember meghalt.
– Biztosan halt meg a mai napon több is.
– Igen, de az a többi minket most nem érdekel.
– Csak próbáltam rámutatni az illendőség hiányára.
– Az emberhalálok?
– A köszönés. De egyébként mit csinálunk itt?
– Felkutatunk egy gyilkosságot.
– A főtéren?
– Mint a mellékelt ábra mutatja, kollega. Parancsol egy sört? Van egy jó hely a közelben.
– Maga a főnök. Cigarettát?
– Leszokóban vagyok.
– A cigiről leszokni könnyű, nekem már hétszer sikerült. Kit gyanúsít?
– Mindenkit. Haaapci!!!
– Egészségére. Igaz.
– Egészségére. 
– Nocsak. Őt főleg.
– Aki egészséget kívánt? Nem értem.
– Aki a városban ilyet tesz, eleve gyanús.
– Aki faluban teszi az nem?
– Az nem. A falvak kis közösségek, mindenki ismer mindenkit. De itt az emberek bezárkóznak. Legutóbb a főtér közepén raboltak ki egy lányt, senki sem tett semmit. Ezzel a két szememmel láttam.
– De akkor maga sem tett semmit.
– Nem.
– Megkérdezhetem, miért nem?
– Épp hamburgert ettem. Van egy remek hely a közelben, sörözés után elmehetnénk oda enni valamit. De most már tényleg induljunk el.
– Rendben. De ne haragudjon, nem válaszolt a kérdésemre.
– Maga sem az enyémre, kollega.
– De maga nem is tett fel kérdést.
– Pontosan.
– Értem.
– Talán kételkedik a képességeimben?
– Őszintén?
– Hogyne.
– Egy kicsit.
– Nem baj az. Egyébként ne aggódjon, a macskája biztosan jól van. A pékárus felesége megbízható nő.
– Ezt honnan tudja?
– Az imént elsétált erre egy nő a kutyájával. Meglátva ezt, önnek megrogyott a testtartása, jobb kezén az ujjak pedig olyatén formán görbültek be, ahogyan törleszkedő macskát simogat az ember.
– Na és a pékné?
– Az ön szája szélén lévő foltból és a zakóján látható morzsákból sajtos puttonyra következtetek. Felteszem nem meleg?
– A sajtos puttony?
– Ön.
– Nem.
– Tehát az ott kétségkívül sajt. Na, mármost az idézőjeles reggelijét a szomszédságában lévő látványpékségben kellett elfogyassza. Ön zárkózott, egyedülálló férfi, kevés női ismerőssel. Ugyanakkor túlontúl büszke ahhoz, hogy egy férfitársát kérje meg erre a szívességre. A pékné viszont gyakorta elegyedik szóba a vendégekkel és sok a szabadideje is.
– Lenyűgöző.
– Köszönöm, tudom.
– De engedje meg, hogy megjegyezzem: eltértünk a tárgytól.
– Valóban. Tehát: minden vidéki gyanús.
– Miért?
– Tudja maga, hogy milyen korú és rasszú ember követte el a szóban forgó gyilkosságot?
– Nem, de úgy érzem maga igen és mindjárt el is mondja nekem.
– Igen, addig akár el is indulhatnánk.
– Természetesen.
– Az elkövető bizonyára férfi. Tizenhat és húsz év közötti, magyar származású, vidéki. Honnan tudom mindezt?
– Honnan?
– A tett színhelyén a vécéülőke fel volt hajtva, ám az áldozat nő.
– Talán korábban vendége volt.
– Nemigen, a vendégpapucs érintetlen volt, sehol egy plusz tányér vagy pohár.
– Talán elmosogatott.
– Üres volt a mosószeres flakon. A csepegtető is.
– Értem.
– A számító gépen viszont valaki popzenét hallgatott. Egyfajta együgyű kis tucat nótát. Az előadó, ha nem tévedek egy bizonyos Magnézium. Tekintve a zenei minőség szintjét és a gyilkosság elkövetéséhez szükséges fizikai erőt, könnyedén megállapítható az életkor.
– Talán az áldozat volt az.
– Nem valószínű, a hálószobában több népszerű rock együttes posztere megtalálható a falakon.
– Felteszem a magyar származásra is ebből következtet.
–Igen, a nóta magyar nyelvű volt.
– Logikus. Na és a vidéki származás?
– Az áldozatot –mint azt bizonyára tudja- egy vasvillával szúrták keresztül.
– Már ne haragudjon, de ez még nem jelent feltétlen vidéki származást.
– Én nem sztereotipizálok kedves kollega. De gondoljon bele, ki más nyúlna a gyilkosság ezen eszközéhez?
– Meglehet, talán csak egy vidéki ember nem fogná fel, hogy egy ilyen eszköz mennyire feltűnő.
– Ó épp ellenkezőleg, ebben rejlik a dolog zsenialitása. Egy ilyen fegyver olyannyira elüt a megszokottól, hogy az emberek elkerülik tekintetükkel, nehogy valaki illetlenségen, a másik megbámulásán kapja őket.
– Ám ha feltételezzük, hogy egy városi is eljutott erre a következtetésre?
– Mint ismeretes, az urbánus polgárok erősebb kezükkel a villa részhez közelebb találnak fogást, a gyengébbel pedig a nyél végén. A vidékiek épp fordítva és a támadás szögéből ítélve ez utóbbival állunk szemben.
– Értem. Én ezt nem tudtam.
– Pedig maga is vidéki.
– Igen… de…
– De?
– Egyáltalán honnan tudja, hogy melyik keze az erősebb az elkövetőnek?
– Ujjlenyomat.
– Értem. Kit is gyanúsít?
– Mint mondtam, mindenkit. Látja ott azt a fehér ruhás, ápoló kinézetű embert, a négy tagbaszakadt kísérőjével?
– Igen.
– Ismeri őket?
–Igen.
–Nos én is. Javasolnám a futást.
– Egyetértek. Fussunk.

CéhKaptár

Vendégek

A kis kerti lak kopár szobájában sötét volt, csak a holdfény erőltette be sápadt fénytestét a csipkefüggönnyel borított ablakon, de a hívatlan látogató az ágyon fekvő férfit nem zavarta.
Teljesen elmerült a gondolataiban, nem látta a holdsugárt, nem hallotta a néha felvijjogó sirályok hangját, nem érezte az éjszakai tenger sós illatát. A külvilág nem létezett számára, a belvilága foglya volt és szabadulást keresett.
Az emlékek kusza kakofóniája zsinatolt agytekervényeiben. Mint megannyi gépjármű nyüzsögtek, tülköltek, és mind ott bent. Az élet egy országút. Vehetjük annak, hiszen vannak szabályok, amelyet természetesen betartasz, de olyan irányba mész, amilyenbe csak akarsz. Könnyen megeshet azonban, hogy olyan helyen kötsz ki, ahová nem szerettél volna eljutni és egyirányú a közlekedés. Vagy zsákutcába kerülsz. Mindig van természetesen kiút. Akár a szalagkorláton át, amely mögött pedig, ki tudja, mi van? Az sem mindegy, mivel közlekedünk. Az élet igazságtalan. Van, aki gyorskocsival száguld, van, aki csak az apostolok lován. Meg is állhatunk, és átgondolhatjuk a helyzetet. Nem sietünk sehová. Csak el ne csapjon minket valami.
Nyugtalanul izgett – mozgott, forgolódott az ágyon. Kinyitotta a szemét, majd újra becsukta. Végül, ahogy érezte az egyre erősödő tarkótáji nyomást, felült és elővette a kis fiolát, és bevett kettőt.
Hirtelen nagy fájdalmat érzett, és ez most nem a feje volt, hanem a lelkében fájt, az az állapot, amit ő sokáig, természetes dolognak, sőt követendő és egyedül helyes életcélnak tekintett.
Ült és várta, hogy hasson a gyógyszer. Ránézett a kisszekrényen heverő konzervre. Tintahal vagy kagyló. Biztos finom, de nem érzett éhséget. Valaki sétált az ablak alatt, slattyogva, komótos tempóban. Az ágyon ülő a kisszekrénybe nyúlt és elővett egy üveg grappát és még egy poharat.
– Gyere be!
Negyvenes, nála valamivel idősebb, de jó fizikumú férfi volt a belépő,.
– Fényt láttam és gondoltam benézek, nincs e valamire szüksége.
– Talán egy kis társaságra, hogy elfogyjon ez a kis grappa. Én sajnos, nem ihatok, csak vizet. Gyógyszert vettem be.
– A báró úr már úgyis lepihent, szóval engedhetek magamnak egy kis pihenést. – töltött magának egy pohárral a jövevény. – egy kis itóka után jobban jön az álom.
– Álom? Én 12 éves koromtól nem álmodtam. Soha. Úgy hittem jól van ez így. Erős voltam és hatalmas. Aztán egy napon mégiscsak meglátogatott egy aprócska álom.
– És mi volt az? – hajtja fel a második pohárral az idősebb.
– Egy nő.
Csendben ülnek. De közben gondolnak, éreznek. A vendég arra gondol, milyen jó ez a grappa és milyen kedves a báró úr vendége, és hogy remélhetőleg nem fog azért sokáig mesélni.
A kis ház lakója arra a napra gondol a fogadáson, az a göndör barna haj, az a tiszta tekintet, telt ajak és kebel. Még 20 éves sem volt. Aztán egy másik nap, a kertben, ahogy csinosan, térdel a fűben és lesi a vakondot, babrálja a túrást, üldözi a pázsit rombolóját és felnéz. – Nem jön segíteni?
(Fülébe cseng kettőjük közös dallama, amelyet ha megírtak volna körülbelül ígyhangzana.)
A látogató töri meg a hallgatást
– Nagyon ravasz dolog volt a báró úrtól, ez a terv, ugye? Ravasz és egyszerű, senki nem is gondolná, hogy maga itt van. Ezt a kis házat afféle tároló helyiségnek használtuk, Corvo itt keresné utoljára.
– Nem félek Corvotól. – mondja a fiatalabb és egy papírból gyors mozdulatokkal madarat kezd hajtogatni – aki olyan embereket ismert, mint én az tőle se fél. Magának van családja?
– Volt.
– Nézze – adja oda a papírmadarat – milyen szép és törékeny.
– De ez csak papír.
– Ott bent, ezek a papírmadarak hoztak vissza. Elkezdtem, és ahogy szaporodtak a papírmadarak, alakultak légiók, seregek úgy tisztult ki az ég.
– Nagyon rossz volt bent?
– Az ember, ha a legrosszabbat kibírta, mindent kibír, a csendet, a zajt, a nyáladzóakat, az idegesítőket, az őrjöngőket és a kérdéseket. Ezek a madarak lehet, hogy papírból vannak, de többet segítenek mintha hús és toll lenne. Vagy mintha hús és fehér köpeny.
– Köszönöm, remélem nekem is szerencsét hoz. Igyál madár – teszi az üveg szájára a madarat.
– Nehogy elázzon. Bár ő még nem pótolhatatlan. De ahogy hozzátapadnak emlékek, érzések, illatok úgy fog egyre többet jelenteni. Nem csak a piszok rakódik rá. Most még csak egy papírmadár, amit a gazdád fura vendégétől kaptál…
– De milyen tiszteletreméltó vendégétől…
– … nem sokára azonban, ő lesz az akit grappával itatott , aki őrzi az álmát, és maga talán még nevet is ad neki!
– Hát…
– Látom, nem hisz benne, mennyire sokat jelenthet egy élettelen tárgy, azáltal hogy életet lehel belé.
– Inkább a fiamba lehelnék újra lelket.
– Baleset?
– Corvo.
– Igaza van, hibáztam. Saját helyzetemből indultam ki. Nekem sosem volt fiam, de el tudom képzelni, mit érez. Volt egy kedves játékom. Karácsonyra kaptam édesanyámtól, kopott volt és szerény. Egy fából faragott falovacska. Az volt a kedvencem, pedig egy rossz gyerek eltörte a lábát, hogy nekem fájdalmat okozzon. Mindig velem volt, mikor felkerültem a nagyvárosba, később Londonban az egyetemen és Északon. Amikor híres lettem és befolyásos akkor is velem volt. Valahányszor ránéztem eszembe jutott a gyerekkorom, a szülőföldem, anyám és apám, akikből szinte csak ennyi maradt nekem. Egy darab faragott, festett fa. Ami körülbelül húsz perc alatt semmivé vált a kandalló tüzében……Semmivé, mint minden, amit hosszú évek felépítettem… A feleségével mi történt?
– Rák. – dobott le búskomoran egy felest
– Sajnálom. Várjon itt a fiókban, van az enyémről egy fénykép. Nézze!
– Milyen fiatal…! Nagyon szép és kívánatos…
– Adja vissza!
– Persze, hisz a magáé
– Igen, ő az enyém. Nem hagyták, hogy vele maradjak. Olyan magányos volt, olyan szörnyen magányos, de én vigyáztam volna rá, abban a nagy házban a kis szigeten, ott lettünk volna ketten, de nem hagyták, elválasztottak minket és elvittek oda be… Őt pedig befektették a földbe, a vakondok közé… – arcát a tenyerébe temeti. (Pár percre olyan hangulat alakult ki, melyet leghívebben ez a muzsika fejez ki)
– Igazgató úr, én elteszem magam holnapra. – hátrál a látogató. A grappa megtette a magáét, alig találja a kilincset.
– Már nem vagyok igazgató. Elnézést, sok badarságot beszéltem. Aludjon jól.
– Jó éjt. – némi tétovázás után visszalép a papírmadárért – akkor holnap a báró úr számít magára.
Ahogy becsukódik az ajtó, igyekszik nem gondolni semmire. Kínosan érzi magát, de meg is könnyebbült. A báró számít rá? No, igen. De ő számíthat-e a báróra? Bízhat vajon benne? Megéhezett. Előveszi a konzervnyitót, és ahogy a fém a fémbe hatol, eszébe jut mit fog tenni. Megkeresi a húgát, az egyetlen embert, akire számíthat, és akiben bízhat. Gyenge volt és erős lett, de ezért hatalmas árat fizetett. Most inkább ember szeretne lenni. Mártogatni kezdi egy kis kenyérvéggel az olívaolajat, aztán villával kiszedi a néhai lábasfejűt. Tévedett. Nem annyira finom, de legalább jól fog lakni.
Utána lefekszik, bekapcsolja a magnót és miközben világra segít egy újabb papírmadarat, hallgat egy kis Ennio Morricone által komponált muzsikát (talán éppezt).
Hallja a sirályok vijjogását, érzi a tenger illatát és miután eloltja, a lámpát szórakozottan nézi, ahogy csíkot húz az ágyára egy holdpászma.

CéhKaptár

Százhét

– Hogyan horgászik a rendőr?
– ???
– Fog egy halat és addig veri, amíg el nem árulja, hol vannak a többiek.

Kovács tizedes kesernyés arckifejezéssel az arcán lépett ki a napi Szolgálatba. Kellett neki áthelyeztetnie magát? De hát, sosem azt kapja, amit szeretne, mindig van valami bibi…
Teljesült a vágya, hogy csendes őrzője lehessen embertársainak és saját kis mikrokozmoszának, de milyen kisszerű, szánalmas és lehangoló módon.
Ő még nem tologatta soha éles nyelvével, egyik pofazacskójából a másikba, az édesen olvasó cukorgömböket, miközben azok vagány műanyag pálcikái, fenyegetően meredtek a gyanúsítottakra, akikre visszaverődött tükörsima koponyájáról a neonlámpa vagy a napvakító fénye….
Meddig kell még várnia, tűrnie és remélnie, hogy büszkén viselhesse az egyenruhát? Akaratlanul is végigsimított zubbonyán, de nem érzett semmit. Illetve mégis… megszúrta a jelvény tűje.
Lassan komótos léptekkel haladt új járőrtársával, Nagy zászlóssal, aki épp egy újabb történetbe kezdett, erkölcsrendészetis korszakából.
… és akkor veszem észre, hogy a templomkertben az egyik hamisciprus nagyon mozog, és valami fehérség villan. Én se ma jöttem le a bűnmegelőzési plakátról. Rögtön sejtettem, hogy közösülés ténye forog fenn. Gondolhatod! Azonnal odamentem és közszeméremsértésért megbüntettem tízezer forintra. A környékre ezután gyakran visszajártam, és legtöbbször találtam ott szabálysértőt. Sőt volt olyan eset is, hogy ketten voltak a bokorban, akkor húszezres büntetést eszközöltem…
Kovács tizedes már meg sem lepődött. Megszokhatta volna már, hogy néha a gumibotjával intelligensebb társalgást folytathat, mint kollégáival.
Neki sosincs olyan társa, mint Starsky, a San Francisco utcáit rovó Stone vagy akár Harri, akinek ha szól Derrick, az rögtön hozza a kocsit. Bár ehhez még a táskák nem olyan tiszteletet parancsolóak a szeme alatt, de hát türelem táskát terem. Remélhetőleg. Legalább egy túrós táska jól jönne, hiszen még nem is reggelizett.
Sóhajtva tudatosult benne, hogy Nagy épp azt meséli, egy morfondírozó gyanús járókelőtől, hogyan akarta elkobozni a morfondírját.
Beültek a járőr kocsiba. Két férfi, egy eset. Kovács vezetett. Egy idő után félhangosan megjegyezte, hogy idegileg rosszul stimulálja, ha vezetés közben beszélnek hozzá. Nagy nevetett, és közölte vegye úgy, nem hozzá beszél, hanem csak úgy magában.
– Mondom, kuss! – kiáltotta Kovács morcosan.
A hangsúlyváltásra társa kissé riadtan pillogott.
– Értem a célzást- felelte kis szünet után.
Kovács nem érezte jól magát a rendőri Mercédeszben. Inkább lenne rajta kincstári egyenruha helyett gyűrött ballonkabát, a hátsója alatt pedig egy rozzant, kissé Bassethound szaros- szőrős Peugot 403, ami a sajátja.
Megszólalt a rádió, és esetet jelentettek a város másik végében. Kezdődjön az akció. Lehet, nem is lesz olyan rossz. Visszagondolt a sok unalmas járőrözésre, alkoholizáló fiatalok hajkurászásra, hajléktalanok vegzálására, miközben a drogterjesztőket sosem tudták elcsípni, a kirabolt és meglopott embereknek sem tudtak sok jót mondani, persze azért igyekeztek – Talán, lehet még ilyet kapni a boltban, vagy használtan. Próbálja meg Vaterán! A gyilkosok, akikről hallott, azok sem voltak egy kiköpött Gyilkos elmék. Megállt a lámpánál és ő is kiköpött. Az én városom. Nem egy Kisváros.
Neki sosincsenek lélektanilag teljesen megokolható és kis empátiával megérthető esetei és nem kell törnie a fejét, pipafüstbe burkolózva egy kellemes, franciás hangulatú kisvendéglőben.
Ennél még azért a Nyolcas körzet is jobb. Kár, hogy vezetője Bordás őrnagy tűzvonalból börtönbe került. Biztos, a kilátástalan és stresszes munka juttatta oda, hogy előbb valóságshowt vezessen a tévében, aztán pedig bedrogozva, részegen balesetet okozzon. Így múlik el a világ dicsősége. De akkor is inkább a nyolcas körzet, mint azok ahol eddig dolgozott. Eszébe jutott Adri az előző társa. Milyen csinos rendőrnő volt, majdnem beleszeretett, csak nem tudta legyűrni és megbilincselni a félénkségét. Bár inkább, Adrit kellett volna, hiszen elrabolta a szívét. Váratlanul jött a botrány, mikor kiderült, hogy mellékállásban genitális művészfilmeket forgat és miután a hivatali gumibotját is bevette statisztálni az egyik filmjébe, a testülettől is távoznia kellett.
Mi ez a dugó? Megint tüntetők. Nem érdekelte a politika, mindig igyekezett semleges maradni, de most bevillant neki, két munkatársa is. Az egyik civilben tüntetett, az Öszödi Böszme ellen, aztán a tévé épületében kifosztotta a Túró Rudi automatát. A másik szolgálatban, de azonosító szám nélkül engedte ki a felgyűlt feszültséget, a nemzeti ünnepen, és még hetek múlva is élvezettel mesélte, hogy ütötte, vágta a riadt honpolgárokat.
Mind a két hozzáállás elkeserítette. Jó, a kis karatézős kollegina is alkalmazott testi erőszakot, de csak szigorúan bűnös elemeken, önvédelmi célzattal. Oldalra nézve látta, hogy társa mély álomba merült, mint a sünök ősszel.
Nem ébresztette föl. Miközben türelmesen állt a lámpánál és arcát nézte a visszapillantó tükörben, arra gondolt lehet, hogy schimanskis bajuszt kelleni növesztenie, és azzal, sokkal tekintélyesebb lenne, ha tetthelyeken megjelenne, és nem sokára előléptetnék. Tenni kell azért, nem csak álldogálni a sötét szekrény mellett. És most új feladatkörében, a rendvédelmiseknél tenni fog. Garantáltan tenni fog! Gázt adott, és ahogy a nap sugarai körülölelték a várost, úgy tört egyre magasabbra a remény lángja a lelkében. Lesz ő még Öreg, tekintélyes rendőrtiszt, de nem fogja úgy végezni, mint az olasz maffia csápjait vagdosó őszülő felügyelő, akit végül eltalál egy tapadókorong.
Sikeres lesz és közkedvelt. Jobban kiszagolja a dolgokat, mint Rex felügyelő, kevesebb szőrözéssel. Nem lesz veszett ügye.
Megérkeztek a helyszínre, felébresztette Nagyot és akcióba léptek. Pár perc és a tettesek egy fiatal pár pironkodva nézett rájuk. – Te a konyhát és a fürdőszobát – utasította Nagyot – Én a szobában helyszínelek.
A borzalomtól elakadt a lélegzete. Az ágyak bevetetlen, rajta cdk, egy villanyrezsó és egy bűzölgő lúdtalpbetét a földön gyűrött, piszkos ruhák, sörös dobozok, májkrém konzervek, pizzás doboz, taknyos zsebkendők, piszkos tányérok, kiszáradt kondomok és még ki tudja mik!
– Tizedes – kiáltotta kásás, öklendező hangon Nagy – ez a szennyes már több napos, nagyon büdös és minden csupa haj és… neeeee! Beleragadtam valamibe.
– Egy órát kapnak – mondta keményen Kovács. Rakjanak rendet! A szennyest a mosogatóba, mossanak fel és akkor megússzák csak helyszíni bírsággal.
– Okéoké – buzgólkodott a fiú – de hogy jöttek rá? Ki jelentett fel minket?
– Az alsó szomszédjukhoz tegnap beállított egy bűzös azonosíthatatlan származású penészruhás ételmaradék, aki már több hete megromlott és Illés néven mutatkozott be. Az erkélyen mászott le.
Az elkövetők nem tanúsítottak ellenállást. Bár az adott időt kissé túllépték, olyan rendet raktak, hogy öröm volt nézni. Főleg a rendvédelmis rendőröknek. Még Monk szíve is derült volna a látványtól, nem is beszélve a nagy bajuszú szimmetriamániás belgáról.
Talán van még remény, letéríteni őket a bűn útjáról. Talán felébred a lelkiismeretük. Talán van még egy kis gumicukor a kesztyűtartóban.
Kovács miközben átnyújtotta a rendetlenségi szabálysértésről szóló csekket, arra gondolt kár, hogy a fejekben nem lehet rendet rakni.
Nagy lelkesen mondta: most szóltak az őrsről hogy valaki betelefonált az őrsre, hogy tudnak– e küldeni kábítószer kereső kutyát, mert sehol nem találják a spanglijukat. Szóval mi is odamegyünk.
– Minek? Mi nem kábítószeresek vagyunk, hanem rendvédelmisek.
– Ez az! Mekkora rendetlenség lehet náluk, ha azt sem találják!
Kovács most úgy érezte, talán van még esély, hogy gyerekkori álma valóra váljon, és igazi RENDŐR legyen. Egyszerűen benne volt a levegőben. Az avarban is volt valami, és ez ráadásul mozgott is. Odapillantott és mielőtt beszállt volna a járőr kocsiba vidáman rákiáltott:
SÜN!

CéhKaptár

Anyám juha

Birkáról szólj nékem Múzsa, ki sokat bégetett
S ezért a rendőrség kötelékébe léphetett…

Dolly, a klasszikus műveltségű juh (a birka megnevezést sosem tűrte) mindig is sokat képzelt magáról. Mióta anyám magához vette és beengedte a lakásba, egyszerűen nem lehetett bírni vele. Havi kétszer birkanyírásra kellett vinni, hetente igényelt patakezelést és a só fogyasztásunk is jelentősen megnőtt neki köszönhetően. Ki nem állhattam, csak olyankor voltam hajlandó hozzá szólni, mikor valami nyelvtani problémával kerültem szembe a latintanulás során. Kedvence volt a consecutio temporum, de én jobban szerettem, ha fordítástechnikát tanított, arról valahogy jobban tudott bég magyarázni. Azonban bármennyire is szeretette anyámat és a tulipános ládát – ahol intésem ellenére gyakran üldögélt – fantasztikus életútjáról soha nem mesélt, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy a Párkák milyen sorsfonalat szőttek neki; meg kell mondanom: dicsőségesebbet, mint azt én valaha is gondolni mertem volna. Egészen addig a napig, amikor…

Szép, őszi nap köszöntött ránk. Mint minden reggel, aznap is lefolytattunk egy kisebb vitát Dollyval arról, hogy kit is illet először a fürdőszoba-használat joga; ma én nyertem kivételesen, mert ledöbbentettem őt egy ciceroi körmondattal (Drága Tanár Úr, köszönöm!). Nagy nehezen elült Dolly kegyetlen haragja (komolyan mondom, néha irigyeltem Aeneast; neki csak Iunot és nem egy hülye birkát kellett elviselnie) és visszaállt a rend a lakásban. Dolly, nem törődve összehúzott szemöldökömmel, a ládára telepedett és kárörvendően figyelte, ahogy mérsékelt lelkesedéssel belevetem magam az appositio praedicativa tanulmányozásába. Már egy ideje üldögéltünk az idilli csendben, mikor csengettek. Egy rendőr állt az ajtóban és Dollyt kereste.
– Úristen, mit csináltál te idióta birka?! – kiabáltam Dollyra nem éppen a legudvariasabban. – Füveztél?!
Azonban mielőtt Dolly válaszolhatott volna erre a nyilvánvalóan nem igaz, sőt nevetséges vádra (hiszen én magam is tudtam, hogy csak anyám főztjét eszi meg és legelőt se látott már évek óta), a rendőr egy érmét vett elő a zsebéből.
– Dollynak, a klasszikus műveltségű juhnak szeretném átnyújtani a köztársaság érdemrendjét, sok sikeres nyomozásáért, életmentéséért és csodálatos logikájáért, melyet hazánk megmaradása érdekében oly gyakran kamatoztatott.
Dolly nagyszerűségének teljes tudatában vette át az érdemrendet, majd nyájasan kikísérte a folytonosan hajlongó rendőrt. Mikor visszatért a szobába és felugrott a ládára valahogy kecsesebbnek láttam, mint máskor, szinte már gracilis alkatúnak tűnt fel előttem. Mintegy kérdő tekintetemre válaszolva így szólt:
 Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb s királyi gulák ormánál magasabb, éhes záporeső, bamba-dühös vihar el nem döntheti azt. Nem tudtad ezt Sándor? Pedig szinte mindenki ismeri Dollyt, a világhírű juhot.
– Sajnálom Dolly, tényleg nem tudtam, hogy Te ilyen híres vagy. Mea maxima culpa. De szeretném megtudni, milyen nevezetesség is lakik nálunk. Nem mesélnéd el az élettörténeted?
– Ej, Sándor, egy egész novelláskötet is született a kalandjaimról: A genetika titkai, avagy Dolly metamorfózisa címmel. Azt hittem, hogy legalább Te, aki oly közel élsz az irodalomhoz, hallottál róla! Leírja hogyan szabadítottam meg Daphnét Appolón keresetlen udvarlásától, hogyan mentettem meg Niobé gyermekeit, hogyan tüntettem el Midas szamárfüleit, hogyan hozattam törvényt a nárciszok letépkedése ellen Narkisszosz érdekében, hogyan védtem meg a földet, mikor Phaethon lezuhant a napszekérrel…
– Szóval Dolly, rólad szól a mese. De te fabula narratur – vágtam el Dolly „hogyan tettem ezt meg azt” című monológját. – Nincs meg neked az a könyv véletlenül? Szeretném elolvasni.
– Nagy szerencséd van fiatal barátom, éppen nálam van – mondta Dolly, majd lekászálódva a ládáról kivette belőle a könyvet és odadobta mellém. A csinos rózsaszín műpatája miatt csak több-kevesebb sikerrel tudta megfogni a tárgyakat, a dobálással pedig általában nem is próbálkozott, de most a szent cél (az én művelésem) érdekében kivételt tett. De ugyan már mit nyavalygok, mi is az a 3 méter félredobás? – Na, tolle lege! Vedd fel, olvasd! – tette még dobása mellé az intelmet Dolly, majd életében először arra vetemedett, hogy megkért valamire.
– Kérnék valamit, Sándor: a megáradt víztározó történetét ne olvasd el, mert az meg lett hamisítva!
Per se intellegitur, hogy azzal kezdtem az olvasást. Nem volt az meghamisítva egy cseppet sem, de ez volt az egyetlen a történetek közül, amiben nem járt sikerrel drága Dollynk, sőt kifogásolható, szégyenletes módon viselkedett a becses birka, ahogy a könyv írója, bizonyos Ovidissimus nevezte gyapjas barátunkat. Ezt a történetet most meg is osztanám mindenkivel, mert Dolly sikertelensége és becstelensége ellenére vagy épp azért ez volt az egyetlen történet, ami igazán megfogott.

Londonban, a Scotland Yard főfelügyelőjének irodájában egy birka ült. Két csinos patáját hanyagul feldobta az asztalra, gyapját lezserül és nyíratlanul lógni hagyta. Azonban ha a Scotland Yard többi dolgozójával vetjük össze, ez a birka hallatlanul intelligensebbnek nézett ki bármelyiküknél, fekete gombszeme okosan, sőt ravaszul csillogott, két maradék patájában pedig egy könyvet tartott. A könyvön az állt: Ὅμηρος, és láthatólag nagyon lekötötte a birka figyelmét. De nem sokáig élvezhette szegény jószág az olvasás örömét, mert egy egész nyájnyi ember rohant be aklába, akarom mondani irodájába.
– Főfelügyelő Úr, Főfelügyelő Úr, nagyon szörnyű dolog történt! Kiáradt a közeli víztározó! Tettlegesség is feltehető! – kiabálták össze-vissza az emberek.
A birka méltóságteljesen felemelte szőrös fejét (régen nem borotválkozhatott) és lassan, tagoltan, mintha hülyékhez beszélne így szólt:
– Miből gondoljátok ezt?
Az egyik ember egy fotót tett eléje. – Uram, ez a szörnyűség leírhatatlan! – és ez így is volt, bár a becses birka később ezeket a sorokat körmölte bele naplójába:
„Törnek a tág folyamok szabadon, sík réteken által; fák sorait, veteményt, ragadoznak barmokat, embert, házakat és szentélyt, szentélyből szobrokat, oltárt. Delfin-sereg él a berekben, ágak közt surran, s rengő tölgyeknek ütődik. Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt, tigrist hurcol a hab”. 

A birka megszemlélte a leírhatatlannak titulált képet, majd végtelenül higgadtan ezt mondta:
– Kimegyünk a helyszínre, s ott próbálunk rendet rakni. Itt az irodában nem tudunk hatékonyan intézkedni. Pontosan hol is történt az eset?
– Itt a közelben Karthágó mellett, Uram!
A birka ezt hallva gyorsan visszaült a helyére. – Nem megyünk sehova emberek, meg kell várnunk, amíg levonul az ár, nem tehetünk semmit. Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.
– Na de uram, mit gondol?! – kiáltott fel az egyik ember felháborodottan.
– Nem tudja Johnson, hogy ez a kormány álláspontja? – kérdezte a becses birka, majd a televízió kapcsolójáért nyúlt.
A televízióban is a Karthágó melletti szerencsétlenséget mutatták, éppen egy öreg bácsi nyilatkozott:
„Hogyha maradt is ház, mely ilyen sok szörnyű veszéllyel szembeszegülni tudott, tetejére a sűrű hab omlott ennek is, örvények fenekén rejtőztek a tornyok. Föld és tenger közt nem akadt már semmi különbség: tenger volt minden; partnélküli tágterü tenger.”

Johnson elhomályosult tekintettel szemlélte az eseményeket és könyörgő hangon szólalt meg:
– Uram, nem mehetnénk mégis oda?
– Johnson hányszor magyarázzam még el? Sapienti sat, a bölcsnek ennyi is elég. Értse meg, hogy nem mehetünk! – mondta a birka minimálisnál is minimálisabb érzelemmel a hangjában. Hátralépett, hogy lekicsinylő mozdulattal megveregesse Johnson vállát, de hogy-hogy nem, nem vette észre a telefonzsinórt. Nagy csattanással vágódott el és Iuppiterre, beverte a fejét az íróasztal lábába.
 Sic semper tyrannis! Így jár minden zsarnok! –kiáltott fel diadalittasan Johnson.
– Johnson, ne feledje, hogy még nem haltam meg – mondta gúnyosan a becses birka. – Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem jobb, sír se födheti már: átnövök az Időn, s hogyha a költőknek nem téved jóslata: élek.

Dolly, a klasszikus műveltségű juh, aki a birka megnevezést sosem tűrte, mindig is sokat képzelt magáról.

CéhKaptár

Köpjünk bele abba a levesbe!

Rögeszmésen érdekelnek mások rögeszméi. Még mielőtt rosszmájúnak nevezne valaki, hadd mondjam meg, régen szeretnék már megszabadulni ettől a hajlamomtól és rendszeresen szervezek magamnak úgynevezett „anti- rögeszmefigyelő” délutánokat. Hogy mit értek ez alatt? Például a múltkor is kimentem a térre olvasni. A téren sok ember jár-kel, és természetesen állandóan fecsegnek (minthogy minden ember gyógyíthatatlan fecsegési mániában szenved ugye, de ne menjünk ebbe bele, mert le kell szoknom), és mivel hosszú a fülem és sok mindent meghall, a téren elhangzó beszélgetések mindig felkeltik a figyelmemet és táptalajt nyújtanak elemzési kedvem burjánzásának. A könyv arra jó, hogy elvonja a figyelmemet az emberekről, és ha netán gondolataim elkóborolnának a tilosba, akkor jó pásztorkutya módjára visszaterelje őket az olvasás édesfüvű mezejére. Úgyhogy kimentem a múltkor is edzeni, leültem egy padra és nekiláttam az olvasásnak, megacélozva szívemet a káros rögeszmefigyelés ellen.
Csodálatosan tűzött nap, mondhatjuk, hogy olyan forró volt, mint a frissen sütött lángos, amelynek zsíros, nehéz szagát hozta felém a téren fújó, simogató szellő. Kinyitottam a könyvet: Hamvas Béla: Karnevál, egyik kedvenc olvasmányom, egyfajta sorskatalógusnak is tekinthető, a szereplők monomániák rabjai. Jókedvűen és lelkesen kezdtem neki az olvasásnak és higgyétek el, igyekeztem a legmélyebben átélni az olvasás örömét.
„Bormester Mihály erre homéri hahotában tört volna ki, ön mégiscsak világraszóló csibész, de igaza van, erre sose gondoltam volna! Micsoda együttes!” Azonban alig olvastam el három oldalt, a mellettem lévő padot két fiatalember foglalta el.
– Igen, képzelje el Író úr, hogy így történt. Mit szól a történetemhez? Elég érdekes és figyelemfelkeltő, úgy fogják vinni, mint a cukrot. Hihetetlen egy eset nemde?
– Uram, az ön meseszövő képessége páratlan, üsse kavics, megírom, mert nagyon érdekel az emberi nem hazugságra való hajlama, hiszen maga is tudja hány könyvet írtam már ebben a témában. Szóval jöjjön el holnapután a lakásomra, ahol még egyszer elmeséli majd, amit most csak nagy vonalakban tudott előadni.
Nagy nehezen elfordítottam a fülemet a beszélgetésről. „Képzelje csak el, megtörténik s ez már önmagában hallatlan. Erre jövök én a gyógyíthatatlan fecsegő. Az ember erre megáll, de még valahogy érti, vállat von, és tovább akar menni. Most azonban jön az ügyvivő, és szépen leírja. Na de most aztán a bolondságokból elég!”Talán a mai edzés mégis sikeres lesz, sikerült elmerülnöm a könyvben, mellettem a praliné, amit mindig eszegetek olvasás közben, a nap süt, a pad se kényelmetlen. „Nem kérem még ezen felül is van valaki, aki a könyvet komoly képpel kinyitja és olvasni kezdi. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja és olvasni kezd…” 
Két nő telepedik mellém. Az egyiken látszik, hogy kínosan odafigyel a megjelenésére, kikeményített ruháiból árad a mosószer tömény illata. Nagy gesztusokkal magyaráz a mellette ülőnek:
– Nem drágám, nem maradhatok tovább. Tényleg. Tegnap Pistike elesett és szörnyen összekoszolta a ruháját, muszáj kimosni, nem beszélve Misike nadrágjáról, ami lekváros lett. Meg itt van Péter is, aki megvágta a kezét és sehogy sem tudom kimosni a vért a lepedőből. Már többször is próbáltam, Vanisht is adtam hozzá, nem tudom, hogyan kellene eltüntetni az a foltot. Megyek is…
– Jaj, Ágnes, olyan régen találkoztunk ne csináld már ezt, maradj még egy kicsit, megvár az a véres lepedő!
– Sürgetős munkám van otthon, fogva én itt nem ülhetek. Mocsok esett lepedőmön, ki kell a vérfoltot vennem!
Óh, irgalom atyja ne hagyj el! – gondoltam kétségbeesetten. A rögeszmések egyik leggyönyörűbb példája. Gyorsan el kell innen ülnöm, mielőtt még…
„… mert a humorisztika első tétele: az ember azzal kezdi, hogy önmagát kineveti. Helyes, szólt ő, akkor nem lenne szíves például arról beszélni, hogy mi a melankólia, a fogvacogás, a szenvedés, az összetörés, a félelem, a reszketés, a csőd, a zátony, a bukás, a kudarc, a kényszer, az irtózat… Mindaz, szólok, amiről ön beszélt, az humorisztikai valőr.” Megint egy hang zavarja meg békés szórakozásomat, ez szörnyű, itt még olvasni sem lehet. Egy lelkes arcú, de meghatározhatatlan korú férfi magyaráz nagy gesztusokkal hallgatójának, aki sótlan kinézetű, romantikátlan vagy, ahogy manapság nevezik az ilyet: igen józan ember.
– Tudod, Sanchez – hülye egy becenév, meg kell hagyni – Nem törődöm vele, hogy okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot évezze, melyet azok a századok élveztek…
Úgy ugrottam fel, mint akit a bolha csíp meg. Na de ilyet, hogy ez a pad így vonzza a monomániásokat, ezt nem hiszem el. Azt hittem legalább ma fog sikerülni felülemelkedni kellemetlen hajlandóságomon, erre tessék. Akkor telepedjünk át arra a padra ott.
„… én gyakran meg voltam ijedve, mert azt hittem, hogy az egészet viccnek veszi. Holott. Holott tényleg az, válaszoltam én. Pontosan így, szólt ő elégedetten, és hunyorgott, de nem abban az értelemben, hogy egymás levesébe beleköpünk. A humorisztika morálja, hogy mindenkinek kizárólag csakis saját levesébe szabad, sőt illik beleköpni, aki nem így tesz, az humorisztilailag inkorrekt.” 
–Hadd olvassam fel önnek a P. klub üléséről készült jegyzőkönyvet. Nagyon meggondolandónak tartom, amit az elnök úr mondott. – hallom meg akaratom ellenére (khm) a mellém telepedő csontos asszony orra alá mormolt monológját. – Így már biztos jó lesz, ugye? Meg fog hallgatni, ha a jegyzőkönyvre hivatkozom, végül is a törvényes dokumentumokat nem lehet figyelmen kívül hagyni – erőlködik szerencsétlen pára és kétségbeesetten gyűrögeti pólóját, amin éppen Pickwick teát reklámoznak. – Szóval akkor: az elnök úr kijelentette – (írja a jegyző) –, hogy a lelke mélyén minden ember vágyik a dicsőségre.
Bevallja őszintén, hogy őt is az emberi vágyak és emberi szenvedélyek mozgatják cselekedeteiben – (helyeslés, tetszés) – , s talán az emberi gyarlóságnak is alá van vetve – (élénk tiltakozások: “Nem, nem!”) –,de azt az egyet bátran állíthatja, hogy valahányszor csak lángra kapott szívében az önzés és az elbizakodottság, mindig sikerült elfojtania, mert erősebb volt benne az a vágy, hogy az egész emberiség javát szolgálja. Az emberi méltóság nagyrabecsülése adott neki szárnyakat; az emberszeretet volt mindenkori záloga.
Feladom a reményt, a mai gyakorlásnak nem lesz semmi eredménye, az már látszik. Hiszen milyen kitörő vágyat érzek magamban most is, hogy mind a csontos nőt, mind az elnököt, akinek a szavait idézte tüzetes vizsgálatnak vessem alá. Minek is jöttem ide, jobb lett volna, ha otthon maradok. Vagy tegyünk még egy próbát?
„Engedelmével figyelmét felhívom arra, hogy olyan rendkívül kevesen vannak, akik, mondjuk így, nincsenek legalábbis egy kicsit odakozmásodva. A rigolyák általában ezt a nevezetes szerepet töltik be, az emocionális szenzációk iránt való szükségletét elégítik ki olyanoknál, akik, mondom kicsit, nem veszélyes mértékben oda vannak pörkölődve.”
Ahogy olvasok, elhalnak a tér hangjai, nahát, már ilyen késő van, nem véletlen, hogy elálmosodtam. Ideje haza menni, anya vár a vacsorával meg különben is olyan furcsa érzésem van. Mintha odakozmált volna a hátam, ahogy itt ültem a tűző napon.

CéhKaptár

A fogat hagyó Befogadó

− Foglaljuk össze, mit tudunk a Szigetről! − fordult Mr. Holmi Sarlók, a bukott kommunistából lett mesterdetektív svéd segítőjéhez, Dr. Vacakssonhoz.
− A Sziget − kezdte lexikonszerűen Dr. Vacaksson − szabályos, kör alakú. Partjának minden szakasza 13 mérföldre van az őt körülölelő szárazföldtől, mellyel kapcsolata a feltétlen szükséges kereskedelemre korlátozódik. A Sziget a Befogadó uralma alatt kormányoztatik, méghozzá monarchikus formában, az abszolút hatalmat érvényesítve.
− A Befogadót pedig egy héttel ezelőtt rejtélyesen meggyilkolták − vetette közbe nyomozásra nyálcsorgatón éhes tekintettel a mesterdetektív.
− Így van, Mr. Holmi, de engedje meg, hogy a Sziget elhelyezkedése mellett annak belső földrajzát is ismertessem! − Dr. Vacaksson kis szünetet tartott, köhögnie kellett, mutatva ezzel a passzív dohányosok korábban halnak tézis első jeleit. − A Sziget északnyugati részén egy néha feketés-vöröses füstöt kibocsátó, de ennek ellenére már aktív vulkanikus tevékenységet nem folytató hegy található. A hegy lábánál egy dús rengeteg terül el, melyet körbevesznek a kisebb falvak és nagyobb városok. Csupán a fallal körülzárt főváros nem itt helyezkedik el, hanem egy hatalmas pusztaság közepén. E városban építették századokkal ezelőtt az interpraetoriánusok által őrzött befogadói palotát, ahol múlt hét csütörtökön, este 9 és 10 óra között meggyilkolták az uralkodót.
− Köszönöm, Dr. Vacaksson, igen precíz és alapos összefoglaló volt − húzta szívélyesen bárgyú mosolyra száját Mr. Holmi a hasonló tekintettel válaszoló svéd segítő beszámolójának befejeztével. − Itt van előttem a gyanúsítottak listája, akik közül bárki elkövethette az említett gaztettet. Az első Zsákos Frodó, a hírhedt gyűrű tolvaj, Bilbo unokaöccse. Állítólag azért került a Szigetre, mert azt hitte, hogy a hegy maga a Végzet hegye, s ott megsemmisítheti az egy Gyűrűt. Felettébb gyanús, nem gondolja, Mr. Vacaksson?
− Valóban gyanús, főleg annak fényében, hogy Mordorba a KF60-as főúton egyenesen el lehet jutni, ami pedig távol esik a Szigettől.
− A második gyanúsítottunk Neo, aki a Szigetre lépését szintén a hegy jelenlétével magyarázta, mégpedig ő a Sion-hegynek hitte, melynek gyomrában rejtőzik Zion City.
− Kik vannak még, Mr. Holmi? − érdeklődött az orrában a megoldás után kutatva Dr. Vacaksson.
− Jézus tanítványokat, Harry Potter Horcruxokat keresni érkezett a Szigetre. Harry azt állította, hogy a hegy lábánál elterülő erdőt a Tiltott Rengetegnek hitte. Itt hozzáfűzném, hogy Frodó is azonosította Lothloriennel, Galadriel úrnő birodalmával az erdőt.
− Gyenge érveknek hatnak, kiváltképp Harry esetében. Mr. Potter jól ismeri a Tiltott Rengeteget, többször járt benne, talán még ösvényei sem oly titokzatosak számára, mint a Roxfort többi diákjának.
− Magam is úgy vélem, Dr. Vacaksson − helyeselt a szájában pipaszárral Mr. Holmi Sarlók. − A másik két potenciális elkövetőnk Micimackó, aki elvileg egy süteményes dobozban lakmározott a kikötőben, amikor is rázárták azt, s így került egyenesen a befogadói palotába, illetve az utolsó Erős Pista.
Mr. Holmi, mielőtt folytatta volna mondandóját, lassan kieregette a szájából a füstöt, mely karikákká összeállva lejtett lusta körtáncot Dr. Vacaksson tüdeje körül.
− Első kérdés, hogy hogyan jutottak a gyanúsítottak a jól őrzött, s a külvilággal minimális kapcsolatot fenntartó Szigetre?
− Frodóról tudjuk, hogy fiatal korában sasidomár volt, s jóban lévén ezen állatokkal egyszerűen a hátukra pattanva megközelítette a Szigetet.
− Ragyogó, Dr. Vacaksson. S mit gondol Neoról?
− Nem is tudom, Mr. Holmi − szólt bizonytalankodva a svéd segítő. − Talán megkérte Neo az operátort, hogy töltsön le neki valamilyen programot.
− Nem rossz ötlet, de ennél egyszerűbb, Dr. Vacaksson. Maga volt a helyszínen, emlékezzen vissza! Mi van a befogadói palota átriumában? − Mr. Holmi kérdésének kidagadt a pedagógus vénája.
− Vízgyűjtő amforák az oszlopok mellett, egy szökőkút a Befogadó szobrával, heverészésre alkalmas kerevetek, s… ja, hát persze, egy telefonfülke − csapott a homlokára fájdalmasan sok newtonnal Dr. Vacaksson. − Neo egyenesen a palotába juthatott be megkerülve ezzel az interpraetoriánusok nagy részét. Mr. Holmi, a fülke nem csupán a Mátrix elhagyására alkalmas?
− Nem tudom, Dr. Vacaksson, ez kérdéses. S persze a teória helytállóságához feltételeznünk kell, hogy a Mátrixban vagyunk.
− Márpedig Neo azt állítja – noha ez terhelő bizonyíték számára.
− Meglátjuk. De nézzük a többieket! Jézusnak a Szigetre jutása triviális, legyalogolta a 13 mérföldet. Harry lehetséges módszerének már utána kellett járnom, de egy rövid kutatómunka után megleltem. Mr. Potter hoppanálva érkezett a Szigetre, kihasználva az ez ellen hivatalosan tevékenykedő dehoppanátorok műszakváltását. Micimackó történetét tudjuk, ő a süteményes ládával egyenesen a befogadói palotába jutott.
− És Erős Pista? − vonta fel oly magasra a szemöldökét Dr. Vacaksson, amilyen magasra csak tudta.
− Erős Pistát felpaprikázta a felesége, s így bejutott a palotába. Benne van a nevében!
− Mi?
− Hogy erős.
− Ja.
− S hogy jutott keresztül Frodó és Harry az interpraetoriánusok védőfalán? Mi a véleménye Dr. Vacaksson?
− Gyanítom, hogy egyik a gyűrű, másik a köpeny segítségével láthatatlanná vált.
− Briliáns gondolat − simogatta meg Mr. Holmi Dr. Vacaksson fejét, s még egy keksszel is megkínálta.
− Tehát Jézuson kívül bárki bejuthatott a palotába, persze azért a kedvenc messiásunkat se zárjuk ki a gyanúsítottak közül. Vegyük szemügyre inkább, hogy kinek milyen okai lehettek a gyilkosság elkövetésére! Csaknem az összes gyilkossággal vádolt egyén saját ellenségének tekinthette a Befogadót. Patacsattogásra emlékeztető cipőhangja miatt rokoníthatta Jézus a Sátánnal, a gyerekkori tetoválásra hihette azt Harry, hogy a Sötét Jel, a szintén gyerekkorban kapott karácsonyi kristálygömböt, melyet ha megrázott az ember, hullott benne a hó, vélhette Frodó Szauron szemének, a napszemüveg miatt pedig Neo Smith ügynökös vonásokat fedezhetett fel a Befogadón. Nem állítom, hogy egyikőjüknek sem lehetett igaza, vagy akár többnek is közülük, de ez már nem fog kiderülni.
− S mi a helyzet a másik két gyanúsítottal, Mr. Holmi?
− Micimackó gazdasági indíttatásból követhette el a gyilkosságot, hiszen a Befogadó az utóbbi két évben radikálisan csökkentette a Sziget korábban jelentős mézexportját, mely a Szigeten kívül komoly árnövekedést idézett elő, sőt, egyes helyeken áruhiány lépett fel − Mr. Holmi egy tekintélyes „bizony-bizony-fejbillentéssel” zárta gondolatait.
− S Erős Pistát mi ösztönözhette e tettre?
− Benne van a nevében.
− Hogy Erős?
− Nem, hogy Pista.
− Ja.
Mr. Holmi Sarlók kimért mozdulatokkal szedegette le a kezében tartott kalap belső karimájáról a korpadarabokat. Tevékenysége végeztével komoly arccal segítőjére pillantott.
− Dr. Vacaksson, milyen helyszíni nyomok segítenek minket?
Dr. Vacaksson feljebb ült székében, s bajuszának egyik szárát lefelé billentve válaszolt:
− A Befogadó teteme mellett lábnyomok látszottak, méghozzá emberiek, így Micimackó és Frodó tettessége megkérdőjelezhetővé válik.
− Utóbbié miért? − érdeklődött Mr. Holmi.
− Nem volt szőr a lábnyomokban.
− Vagy úgy, jogos. Azonban ezen tényezőket figyelembe véve sem szabad kizárnunk a két gyanúsítottat. Ha jól tudom, a Befogadó utolsó félmondatára, melyet halála előtt hörögve sikoltott, több interpraetoriánus is a rövid kardját kihúzva a terembe rontott, a lábnyomok tehát tőlük is származhattak − mondta Mr. Holmi, s arcára kiült a „Na, mi van, erre nem gondoltál? – ábrázat”. – De Mr. Vacaksson, említette a Befogadó utolsó szavait. Mik is voltak ezek pontosan?
− A leghűségesebb interpraetoriánusa, aki egyébként a szomszéd helyiségben tartózkodott, szerint: „Te is, kedvencem…” – s itt az elillanó élet pontot tett a mondat végére.
− Kedvencem, kedvencem, kedvencem − rágta Mr. Holmi pépesre ezt a szót − a Befogadóról tudjuk, hogy szeretett nagy lakomákat tartani: enni, inni s csípős megjegyzéseket tenni a testőrei nőire, akiket gyakran el is csábított. Ennyit a kedvencekről.
Dr. Vacaksson felemelte a mutatóujját, majd leengedte, aztán elgondolkozott rajta, hogy miért csinálta ezt a mozdulatsort. Mr. Holmi látva svéd segítője kifejezéstelen arcát újabb kérdést tett fel neki:
− Mi okozhatta a Befogadó halálát?
− Egy vékony, szúrt seb a bal csípő fölött, mely valószínűleg belső szerveket roncsolt − lélegzett fel Dr. Vacaksson, hogy mondhat valamit −, s érdekes módon a sérülés kékes kontúrral rendelkezett.
− Sejtelmes. A potenciális tettesek közül Frodónál megtaláltuk a Bilbo által adományozott kardot, Jézusnál pedig éles szegek voltak.
− Mit gondol, Mr. Holmi, a szegekkel okozható ilyen sérülés?
− Az a véleményem, kedves Vacaksson, hogy igen. Neonál találtak valamit?
− Nem, de ő bármit megkap az operátortól. Micimackónál ugyancsak nem leltünk semmilyen fegyvert.
− S Harry? − kérdezte élénk tömörséggel Mr. Holmi Sarlók.
− A Harrytől lefoglalt tárgyak közt sem volt egy gyilkolásra alkalmas sem, de ez nem kizáró ok, mert a „szerencsétlen, vörös szeplős és a tudálékos díszpicsa”…
− Elnézést, hogy a szavába vágok, Dr. Vacaksson, de ez mégis elég pórias megfogalmazás – méltatlankodott hitetlenkedve −, nagyon pórias ¬− hitetlenkedett méltatlankodva Mr. Holmi Sarlók.
− Bocsásson meg, Mr. Holmi − szabadkozott Dr. Vacaksson − csupán a szemtanú interpraetoriánus szavajárását használtam.
− Az más, a lényeg tehát, hogy ők elvihették Griffendél Godrik kardját, melynek szükségszerűen Harrynél kellett lenni, ha valóban Horcruxokat pusztítani érkezett a Szigetre.
− Úgy van − mondta Dr. Vacaksson nagyon megörülve, hogy nem könyveltetett el bumfordi karakternek egy elit, angol detektívnovellában.
− Nem lehet, hogy a seb széle nem kékes, hanem inkább zöldes volt? − pillantott sokatmondóan segítőjére Mr. Holmi.
− Olyan átmeneti. Miért?
− Ha egy villám alakú sebet lehet okozni mágiával, akkor egy keskeny egyenest is. De ebből még ne vonjunk le messzemenő következtetéseket!
− S Erős Pista? − kérdezte hirtelen Dr. Vacaksson.
− Neki benne van a nevében.
− Hogy Pista?
− Nem, hogy E.P.
− Ja.
Mr. Holmi Sarlók megpróbált gondolatokat ébreszteni saját fejében, de egyelőre úgy tűnt, mélyen alszanak.
− S mit tudunk a tettes meneküléséről?
− A helyiség ablaka nyitva volt, a gyilkos feltehetőleg ott távozott, bár furcsa módon a nyílászáró alatt egyetlen lábnyomot sem találtak.
− Valami van még az esettel kapcsolatban, Dr. Vacaksson?
− Igen, egy apró tényező. A seb körül egy méhecske döngicsélt. S ahol méh van, ott méz is, s ahol méz, ott Micimackó. Bár ez túl direkt lenne − vélte a svéd segítő.
− Magam is így gondolom.
Az eset össze volt foglalva. Mr. Holmi Sarlók és Dr. Vacaksson tanácstalanul meredtek egymásra. Mr. Holmi azon gondolkozott, hogy ha nem oldja meg ezt a rejtélyt, akkor Conan Doyle már másnap leváltja.
Kopogásra rezzentek fel. Mr. Holmi inasa lépett be, s átadott egy levelet. A mesterdetektív elolvasta, majd diadalmas arccal átadta segítőjének.
− Benne van a levélben.
− A nevében? Erős Pista?
− Nem a nevében, Dr. Vacaksson, a levélben van benne a megoldás.
− Ja – a svéd segítő átfutotta a levelet, majd tétován folytatta − a Befogadó temetésére való meghívás.
− Így van, de nézze meg az aláírást! − mosolygott hamiskás fölénnyel Mr. Holmi.
− „A Befogadó leghűségesebb szolgája, a Sziget ideiglenes kormányzója, Uzur Pál interpraetoriánus parancsnok.” És?
− Milyen színnel van írva? − kérdezte kissé lefitymáló, de azért még kedves hangon Mr. Holmi.
− Kékkel.
− Vagy inkább zölddel?
− Átmenet – mosolyodott el Mr. Vacaksson. – Tehát a seb szélén egyszerű foszforeszkáló filc kéklett avagy zöldlött.
− Pontosan. S ki az ún. leghűségesebb szolga?
− A kedvenc. „Te is, kedvencem,…” Uzur Pál – ez lett volna a befejezése a Befogadó utolsó mondatának − kiáltotta Dr. Vacaksson saját géniuszától megittasulva.
− Így van, Uzur Pál magához akarta ragadni a hatalmat, s ehhez megnyerte az interpraetoriánusok támogatását, tette csak így maradhatott titokban. A testőrök bizonyára megelégelték, hogy a befogadó a feleségükkel huncutkodik. A gyilkosságot olyan precízen megszervezték, hogy a hat gyanúsított közül bárkire rá tudták hárítani a felelősséget. Volt döngicsélő méh, kékes-zöldes kontúrú seb, vallomás Hermionéről és Ronról és így tovább.
− S ezért nem voltak lábnyomok az ablak alatt. Senkinek nem kellett menekülni − tette hozzá a svéd segítő.
− Így van. Gratulálok, Dr. Vacaksson, ezt a rejtélyt megoldottuk.
− Öné az érdem, Mr. Holmi.
− ¬Tudom − gondolta Mr. Holmi Sarlók, majd hangosan azt mondta:
− Ön nélkül soha nem sikerült volna.
Kölcsönösen egymásra mosolyogtak. A bimbózó barátság ízeltlábúja hang nélkül percegett íriszükön. Mr. Holmi Sarlók pipára gyújtott.
− Dr. Vacaksson, egy pipát?
− Köszönöm, nem dohányzom.
− Kár − mondta Mr. Holmi Sarlók, s kifújt egy füstvarjút a száján.

Pennázó

Mi leszel ha…

mi leszel ha nagy leszel,
fáradt közöny bemeszel

lennél-e hogy nagy legyél,
kerekerdőn szemfödél

aranytallért ifjú kézzel
öreg porba vet a kényszer

ezüstkörben vaskarikád
falábakon megállítád

messze nézve a sötétbe
fényablakot társz az égre

gyermekfejed emlékszik-e
öregkorod perceire?

hol a tűz majd lassan éget
saját poklod még megéred

forró katlan összes szíved
ereidben véred méreg

hűvös aggyal vársz a bárdra
egyik fejed csak levágja

föld felől a földbe záratsz
sorsodért sajogva lázadsz

betöltöd üressel űröd
szakadt inged be sem gyűröd

szívogatod gyermekvéred
öregeső mossa képed